Gyengéden lesimítom Mikhal egyenruhájának a cafatjait a mellkasáról, a bőre alatt már fenyegetően fekete pókhálóvá váltak az erek, ahogy a sötétség egyre mélyebbre eszi magát a testében. Ismerem az érzést, az emlék, mikor Calek démoni ereje folyékony, pokolszagú szurokként marta végig a testemet belülről, a mai napig kísért. Néha még mindig érzem a szagát a torkomban, a slejmjét az ajkaim között, a gyilkos szándékait a szívemben.

Egy futó borzongás kíséretében eresztem szabadjára a feltörő emlékeket, és összekaparom a maradék kis manámat, de szinte rögtön tudom, hogy az átok mérge már túlságosan elhatalmasodott, hogy jelen állapotomban elég erőm legyen meggyógyítani. Egy lélegzetvételnyi ideig mérlegelem az egyéb opcióimat. Ha most azonnal elindulnék vele, körülbelül tíz óra feszített tempójú repülés múlva elérném a vadász szentélyt, ahol tudnának segíteni neki. De már nem lenne életben. Ha le tudnám lassítani a terjedését valahogy…

A feszültség erőt adó nyomása alatt, villámgyorsan alakítom át a fejemben az egyik védelmi fénybűbájt, hogy ne egy nagy manalöketet igényeljen, hanem apróbb kis cseppeket. Kedvelem Mikhalt, de az önzésem nem engedi, hogy kockára tegyem érte az életet, amihez jobban kezdek ragaszkodni, mint eddig bármikor. A célom most nem az, hogy eltöröljem az átkot, hanem az, hogy védelmi burkot vonjak a környező sejtjei és szövetei köré, ezzel talán lelassítva annyira a terjedését, hogy túlélhessen tíz óra utazást.

Elkezdem a kis erejű, sokszor elismételendő sorok végeláthatatlan suttogását, a kezem alatt engedelmesen válaszol az erőm hívására a Mennyország hófehér fényjátéka.

- Hagyd, csak megölöd mindkettőtöket... – Egy lesújtó pillantást küldök a démonom felé, aki minden bizonnyal azt hiszi, hogy megint ostobaságot csinálok. Az elmúlt időszakunk ismeretében nem hibáztatom érte, de most nincs se kedvem, se időm elmagyarázni neki, hogy most épp nincs igaza a mindentudó őnagyságának. – Azt mondtam hagyd!

A hangjában megrezzen az a fajta gőgös, feljebbvaló él, amitől feláll a szőr a hátamon, és elönti az agyamat a meggondolatlanság átláthatatlan gőzfelhője, és magamat ismerve tudom, hogy ezek után akkor sem hagynám félbe, ha tényleg kockázatos varázslatra készülnék. A hangomat elfojtó, erős ujjak érintésétől az ajkaimon csak egy pillanatra borzongok meg, makacsul próbálom lefejteni magamról őket, de a következő pillanatban már pár méterrel arrébb csücsülök a fűben. Irritáltan ugranék vissza, hogy folytassam az elszánt tevékenységemet, de a legnagyobb meglepetésemre Calek már átvette a helyemet Mikhal mellett. Néma döbbenettel figyelem a céltudatos mozdulatait, a szívem a torkomban dübörög a tudattól, hogy mégiscsak segít megmenteni a számára értéktelen angyalt. Tudom, hogy értem teszi, és ettől egyszerre érzek szívet marcangoló bűntudatot, és nem helyénvaló örömöt.

- Na most imádkozz a kurva istenedhez, hogy a barátod erősebb legyen, mint amilyennek kinéz... – A lábaim maguktól vinnének közelebb a rémisztően kemény, dühös szavak hallatán, de rögtön meg is torpanok, mikor Calek körül felsejlik a pokol gyomorforgató erejének sötét hullámzása. Hátrálok egy reszketeg lépést, tágra nyíló szemekkel figyelem minden apró rezzenésüket. Szeretném azt hinni, hogy a bölcsesség tart távol, hiszen az utolsó, amire a kedvesemnek jelenleg szüksége van, az az, hogy valamilyen módon engem is megtaláljon az ereje gonosz, kivételt nem ismerő érintése, de a szívem mélyén pontosan tudom, hogy egy irracionális, lelket tépő félelem nem enged közelebb hozzá. A szívem minden pillanatban egyre nehezedő kősziklaként nyomja a mellkasomat, fogalmam sincs, mikor zuhantam térdre a súlyától. Mikhal vérfagyasztó üvöltése megtölti az elpusztított erdő halott csendjét. Remegő kézzel fogom be a füleimet, mikor Calek fájdalmas, felbőszült üvöltése csatlakozik Mikhal vergődő sikolyához, de a szemeimet egy pillanatra sem vagyok képes elszakítani a magával élet-halál harcot vívó démonról. A teste pattanásig feszül, az erei feketén düllednek ki a máskor bársonyos puhaságúnak tűnő bőre alatt, az éjfekete haját nem létező szélvihar kócolja, tépi, a szemei már nem csak vörösek, a fényük mintha kisebb lángokat varázsolna a sötét, megbonthatatlan éjszakában. Mikor legutóbb erre kényszerítettem, én voltam Mikhal helyén, és az önsajnálatomban vergődve fogalmam sem volt, hogy ő milyen árat fizet érte. Fogalmam sem volt. Ha tudtam volna… soha nem kértem volna tőle ilyet.

Észre sem veszem, hogy a füleimre simult ujjaim a hajamba markolnak, a fájdalom józanító erejével próbálom a jelenben tartani magamat, mikor Calek ádázul csapongó gyilkos vágyai, a kegyetlensége, a sötétsége, a démonsága átjárják minden porcikámat, újra és újra kínzó valódisággal tudatosítva bennem a szeretőm létezésének az értelmeit: a pusztítást, a gonoszságot, az erőszakot. Nem…

Zihálok, a szívem szinte megszakad, ahogy a fogadalmunk örök köteléke megbosszulja a pillanat hevében rám találó, de rögtön elillanó kételyeket. Nem!

A fájdalomtól, hogy ki ő és ki vagyok én, szinte összeroskadok. Eddig is tudtam, de minden komolyabbra forduló harcunk mélyebbre vési bennem a bizonytalanságom könyörtelen megnyilvánulásait. NEM! Nemnemnem.

A könnyeimen át látom, ahogy a sötét méreg kínzóan lassú kúszással kígyózik ki Mikhal reszkető mellkasából, egy pillanatra szabadulni váló árnyként rázza meg magát, de szinte rögtön rabláncokat szab rá Calek hajthatatlan makacssága. Az áthidalhatatlannak tűnő távolság, ami köztünk feszül ebben a pillanatban a világ legelviselhetetlenebb gyötrelme. Elgyengülve, tagadhatatlan legyőzöttséggel zuhan hátra, de a feldúlt mágiája olyan tömény, fenyegető füstfelhőként kavarog körülötte, hogy tudom, bekebelezné az erre érzékeny angyal mivoltomat, ha a közelébe merészkednék. Még soha nem gyűlöltem ennyire a létezésünk között húzódó végeláthatatlannak tűnő szakadékot.

- Egyelőre megmarad. – Megvető, lenéző, komor szavak, a haragja szinte tapintható, mintha olvasta volna az áruló, gyalázatos gondolataimat, kételyeimet. Vagy ami még jobban megrémiszt, mi van, ha osztozik ezeken a kétségeken?

Eltűnik a fák sűrű ölelésében, de magával viszi a vérző szívemet, és mintha egy láncon húzna maga után, a lábaim maguktól visznek felé. Az ereje lenyugodott eléggé, hogy mögé merjek lépni, már nem pulzál körülötte sötét auraként a pokol fenyegetése. Az érintésem a vállán szinte csak ismerkedő, engedélykérő simítás. Tudni szeretném, hogy a szeretőm ül e előttem, vagy egy veszélyt jelentő idegen.

- Köszönöm. – A suttogásom alig hallható, de így is szinte üvölt az éjszakában. Mintha egy örökkévalóságon át várnék a válaszára, csak a vállai megremegéséből tudom, hogy hallott.

- Most… menj el… - Az ingerültsége, a haragja, a belőle áradó, marcangoló vérszomj kézzel tapintható, de egy ismeretlen, mélyről feltörő ösztön azt sugallja, hogy nem ellenem szól, hanem önmaga ellen. Felrémlik bennem egy nem is olyan rég elsuttogott, meggondolatlan ígérete, miszerint önmagával is szembeszállna értem. Még így, a káosz és közös fájdalmunk szívében is kis híján mosolyt csal az ajkaimra az emlék. Én is szembeszállnék magammal érte. Szembeszállnék ezzel a tisztasággal, ezzel a fénnyel, hogy egy kicsit gonoszabb, egy kicsit mocskosabb, sötétebb és igazibb lehessek általa. És egy kicsit talán jobban az Övé.

Átölelem, mindkettőnket emlékeztetem az egységünkre, hogy én az övé vagyok, ő pedig az enyém. Örökre. Amíg van hús a csontomon és levegő a tüdőmben, amíg csordogál vér az ereimben, amíg nem száradok ki a pokol tüzétől, amíg a legapróbb szikra is pislákol a lelkem fényei közül, addig mellette leszek és szeretni fogom őt.

- Ramiel... Nagyon nehezen fogom vissza magam... nem akarlak bántani. – Az izmai meg-megfeszülnek, majd reszketve elernyednek a birtokló ölelésemben. Nem mondom ki, hogy már rég nem az a gyermek vagyok, aki fél a fájdalomtól, szeretném azt hinni, hogy ennyi idő után ezt már ő is tudja.

- Nem hagylak itt. – A világ legörökebb igazsága a válaszom neki. Soha nem fogom magára hagyni, mikor a legapróbb esélyét is látom, hogy a segítségére lehetek valahogy. Akárhogy.

Magához ránt, elgyengült rongybabaként csapódok a mellkasán. A durva szorítása megingathatatlan béklyó, szinte magába olvasztja a testemet. A remegése nem csitul, sőt egyre hevesebbé válik, mintha a közelségem nem gyógyír, hanem olaj lenne a lelkét szaggató tűzviharra. A pokol őrületének szinte kézzel fogható közelsége árad belőle, az egész lényemet átjáró fény vad tombolással válaszol a hívására. A szívem a torkomban zakatol, a testem új erőre ébred általa, mintha feltöltene, csábítana, csalogatna a sötét ereje. A saját szavaimat a fény és a sötétség összetartozásáról még soha nem éreztem ennyire valósnak, a kényszer, hogy elűzzem az árnyait, hogy békét csempésszek a káoszába, új világot építsek a pusztításából, olyan ősi, olyan ellenállhatatlan, mintha mélyen a lelkembe lenne vésve. Az őt körüllengő vérszomjas, erőszakra éhes kisugárzást táncra hívja a bennem éledő agresszív vágyakozás, hogy megérintsem, hogy a bőre alatt legyek, hogy a szívébe, a lelkébe jutva újradefiniáljam a gonosz mivoltát, egy új, egy tisztább valósággá.

A karmai tépő érintése hasító kín és váratlanul megdöbbentő gyönyör. A véresen izzó szempárból most nem a szeretőm néz le rám, hanem a benne lakozó szörnyeteg, akivel eddig csak futólag volt alkalmam találkozni, de titokban mindig nagyon kíváncsi voltam rá, hiszen ő is része a férfinak, akinek mindene az enyém. Ez a durva, könyörtelen, állatias szörnyeteg is az enyém. Kétségbeesett elszántsággal ölelem át, az ajkaim megtalálják az övéit, mintha csak tudatni szeretném vele a szerelmem megmásíthatatlan tényét. Felajánlkozom, és ő kíméletlenül elvesz mindent, amit nyújtok, és még annál is többet. A harapásai fémes, keserű vér íze, az érintései durva, karmoló szaggatása, az ereje fojtogató, feszítő terhe, a teste nehéz, pokol tüzében kovácsolt melege, a farka durva, váratlan behatolásai, az önzése, hogy minden mozdulatából árad, hogy az egyetlen célja, hogy mindent elvegyen, és semmit ne adjon cserébe. És még így is… az íze bódító mámor, az érintése tépő szenvedély, az ereje örök biztonságérzet, a teste vadító szerelem, a farka gyönyört hozó teljesség. Nyögök, sóhajtok, remegek, karmolok, sírok, borzongok tőle, vele, érte. Nem érdekel, hogy durva vagy gyengéd, hogy szerető vagy szörnyeteg, hogy harap vagy csókol, hogy tép vagy simogat. Mindene az enyém. Az enyém.

Magával sodor az erőszak féktelensége, őrültként tépjük egymást, magamhoz kulcsolom, ő pedig fájdalmas, mágiával átitatott erővel passzíroz a göcsörtös talajba, ami zsibbadó, égő horzsolásnyomokat hagy a hátam meztelenre tépett bőrén. Minden gyötrelmesen vad, kapkodó, önző lökése közelebb taszít a tébolyhoz, ami őt uralja, megfertőz, szétszakít, szinte elhiteti velem, hogy bennem is lakozik egy szörnyeteg, ami őt hivatott kiszolgálni, ami élvezi a fájdalmat, élvezi a vér szagát, a hús ízét, a mágia perzselését, a félelmet, a kiszolgáltatottságot, az őrületet.

A farka hasító erővel merül el bennem, megrándul a heves orgazmusától, a fogai élesen szakítják fel a nyakam bőrét, a morranásában az égvilágon semmi emberi nincs. Felsikoltok a fájdalom és a gyönyör abszurd, émelyítő kettősségétől, az orgazmus a semmiből érkezik, most nem lassan felépülő gyönyör, hanem a sötétséget átmetsző fényár, és én reszketve, elgyengülve adom át magamat neki.

Fogalmam sincs, mennyi ideig zihálunk egymásba kapaszkodva, mintha mindketten a másik örökérvényű közelségét használnánk a saját kis tébolyunkból kivezető esthajnalcsillagnak. Lassan térek vissza a valóságba, ahol már a levegő rezzenéseiből tudom, hogy újra a szeretőm ölel. Elmosolyodva szívok mélyet a haja megtépázott viharillatából, pedig a testemet végtelenül kimerültnek, meggyötörtnek és elhasználtnak érzem.

- Sajnálom... Csak így tudtam... elcsitítani... – Az selymes tincsek illata magukra vonzza a gyengéd, szeretgető érintésemet, ami a túlfűtött aktusunk éles ellentétéül szolgál. Magam sem tudom, miért, de a szívemben túlcsordul az iránta érzett szerelmem.

- Rajtam bármikor levezetheted a feszültséget... – Nem rejtem el a mosolyt a hangomból, de ahhoz még nincs elég lélekjelenlétem, hogy szavakba öntsem a számomra is megdöbbentő valóságot: élveztem. Lehet, hogy a lelkem legmélyén nekem is vannak démonjaim.

- Nem, Ramiel, ez nem jó így. Korábban soha nem vesztettem el ilyen formán a kontrollt. És minden hasonló alkalommal egyre nehezebb újra uralnom a saját erőmet. – A szavai visszarepítenek egy tanácstalan gyermek múltjába, aki több erőt kapott a sorstól, mint amennyit képes volt uralni. Vajon ha tudná a nevét, jobb lenne? Vagy pont hogy rosszabb? Hiszen csak olyankor veszíti el a kontrollt, mikor megtiltja a pusztítást a saját erejének. Ha tudná a nevét, még nagyobb lenne az erő, ami ellene fordul ilyenkor, nem? Ki tudja… ki tudja, hogy ha tudná a nevét, egyáltalán hajlandó lenne e a pusztítás ellen fordulni.

Elhessegetem a baljós gondolatokat, bezárom őket egy láda mélyére, amit remélem még sokáig nem kell kinyitnom.

- Ezért nem akartad meggyógyítani? – Vajon tudta előre, hogy ekkora árat kell fizetnie a segítségért?

- Ne nézz ki ennyit belőlem, angyalom. Csak szívem szerint hagytam volna meghalni. – Pfff. Őszintén szólva nem lep meg a válasz. Még jó, hogy nem féltékeny. Nem ám.

Újra visszasüppedünk az előző aktusunk után bizarrmód békés csendbe. Az erdő meg sem rezzen körülöttünk, az állatok mind elmenekültek vagy meghaltak a harcban felszabaduló gyilkos mágiáktól. Visszaterelem a gondolataimat a kontrollálhatatlan erő köré, és fejben párhuzamba állítom a pokol fekete mérgét az én gyilkos kék lángjaimmal. Eddig mindig csak olyankor ártott neki az ereje, mikor valaki másból hívta vissza önmagába. Én ilyet eddig egyszer csináltam a kék lángjaimmal. Vele. Szerencsére nekem eszem ágában sem volt megpróbálni csak úgy erővel kiszívni belőle, hanem türelmesen, a manaáram mélyébe vájva, elcsitítva, újra a magamévá téve téptem ki belőle a mérgemet.

- Talán tudok segíteni – Bizonytalanul suttogok, még nem tudom, hogy a kezdetleges ötletem működhet e egyáltalán, de a pokol manamérgező árnyai nagyon hasonlítanak az én kék, örök nyomot hagyó lángjaimra, szóval minden esély megvan rá. – Csak még át kell gondolnom, hogy pontosan hogyan. De egyelőre nem maradhatunk itt. Bármikor visszajöhetnek.

Felkel rólam, a hiánya borzongató fagyosság.

- Tudom. – Felhúz a földről, mintha tudná, hogy egyedül képtelen lennék felkelni. A lábaim bizonytalanul remegnek meg a súlyom alatt, és hálás vagyok, hogy még nem enged el. Magához húz, a tekintete rémisztően komoly. Hiányzik a könnyed, játszadozó lézengésünk. Minden olyan hirtelen vált véresen komollyá és halálosan veszélyessé. Az élet igazságtalanságának a keserűsége feldühítene, ha lenne még energiám ilyen szenvedélyes érzelmekhez, a testemen virító megszámlálhatatlan vérző, hegedő, sistergő seb mohón zabálja a manám elenyésző tartalékait. Egy hosszút pislogva lépek az elmém termeibe, hogy megszakítsak néhány kapcsolódási pontot a sovány manaörvényeim fogyatkozó hullámai és a túlzottan sebzett testem között, ezzel meggátolva a természetes, de lemerítő regenerációt. Nem veszélytelen művelet, mert ha ilyen formában kapok súlyos sérülést, olyan könnyedén belehalhat a porhüvelyem, mint a halandó népek tagjaié, hiszen időlegesen eltiltottam a testemtől a gyógyulást hozó mágiát. De sajnos szükségem lesz erre a manára, hogy bírjam a feszített tempót, amit a menekülés fog követelni tőlünk.

A kedvesem komor hangja csalogat vissza a valóságunkba.

- Tegyünk egy új megállapodást. Úgy hiszem már ismersz annyira, hogy tudd, mikor beszélek halálosan komolyan, úgyhogy ha azt mondom menj el, akkor elmész. Ha azt mondom maradj a közelemben, nem távolodsz el. – Folytatásra nyílnak az ajkai, de benne reked. Nem tudom, milyen veszedelmes súlyuk lehetett azoknak a szavaknak, amik legyűrték az én szószátyár szerelmemet, de sóhaját hallva, valószínűleg jobb is. Vannak kérések, amiket jobb kimondatlanul hagyni, ezt én is a nehéz úton tanultam meg.

Pár elillanó másodpercig emésztgetem a szavait, pedig a szívem rögtön tudta a válaszomat.

- Tudod, hogy nem ígérhetek ilyesmit. Nem foglak magadra hagyni amikor a legnagyobb szükséged van rám. – Vitatkozást várok, de csak egy néma biccentést kapok. Remek. Kezd rájönni, hogy mik azok a témák, amikben felesleges veszekedni velem.

- Van még ruhád? – Végignézek a csupasz testemen, majd megidézek egy újabb szettet az egyenruháim közül. Hiányzik az öltözék, amit ő idézett. Kényelmesebb és tartósabb.

- Van. – Most nem szidom le a ruha elpusztításáért, hiszen már a harcunk után cafatokban lógott rajtam. Majd leszidom Baált, ha találkozunk. Az mondjuk vicces lenne.

Visszamegyünk a kihalt, elpusztított tisztásra, ahol Mikhal félig élettelen teste pihen. A bűntudat apró szikrája ébred bennem a gondolattól, hogy miket műveltünk néhány méterre tőle, mikor ő ilyen állapotban van, de szinte rögtön el is üldözöm. Calek a megmentése miatt veszítette el a kontrollt az ereje felett, így mondhatni érte tettük. Na jó, ez a megfogalmazás rettenetesen zavarba ejtő. Szerintem mindketten kiakadnának, ha hallották volna.

A felderengő mosolyom szinte rögtön leolvad az arcomról, mikor meglátom, hogy Calek épp egy altatóbűbájt visz véghez Mikhalon.

- Mi van? Talán fel akartad kelteni, hogy itt találjon a démon hitveseddel? – Csak egy halk morranással válaszolok, szemforgatva fonom össze a kezeimet a mellkasom előtt, de sajnos a szívem mélyén tudom, hogy igaza van. Igaz, hogy Mikhal tudja, hogy démon szeretőm van, de azt nem tudja, hogy milyen démon. Bárki, akinek van egy kis tapasztalata ezen a téren, rájön, hogy Calek nem egy az egyszerű, földön csavargó közdémonok közül. Pláne ha emlékszik arra, ahogy megmentette. Elhessegetem az újra rám találó gondolatokat, arról, hogy akkor vajon ki vagy mi is ő.

- Mit kezdjünk vele? – A hangja újra kizökkent a merengésből, mintha ő lenne az acélos horgony, ami a valóságban tartja az elrévedező gondolataimat. A válasz kelletlenül jön az ajkaimra.

- El kéne vinnem a vadászok templomába. – Ez lenne a leglogikusabb lépés. Én is biztonságban tudnék töltődni, Mikhal is meg tudna gyógyulni rendesen, ráadásul Calek egyedül valószínűleg sokkal könnyebben fel tud szívódni, mint egy sérült és egy félholt angyal társaságában. Mégis… minden idegszálam vadul tiltakozik az elszakadás gondolata ellen. Meg akarom ölelni. A karjaiba szeretnék bújni és pihenni néhány napot, elveszni vele a világban, nem törődve a különbözőségeinkkel, a népeink örökös harcával, az egymást egyszerre vonzó és taszító máginánkkal. Olyan jó lenne…

- Aztán jól elzárnak téged és mehetek kiszabadítani. Na azt már nem. Itt maradsz a közelemben. – Megállíthatatlan mosoly kúszik az ajkaimra, a szívemet is eléri. Eszembe jut egy fiatal angyal, aki bármit megadott volna ezekért a szavakért. A mostani önmagamnak viszont tervei vannak, hogy miként ne kerüljön abba a bizonyos zárkába. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem remegnek meg a lábaim és gyorsul fel a szívverésem a gondolattól, hogy a szükségtelen kiszabadításomon agyalgat.

- Mindig is tudtad, mikor kell szépeket mondani. De akkor is valami biztonságos helyre kéne vinnünk, ahol egy kicsit helyre jöhet. – Nem teszem hozzá, hogy „és én is”, semmi kedvem még egy becsmérlő megjegyzésre a kimerültségről, amit végtére is magamnak köszönhetek.

- Faszomért nem hagytuk megdögleni. Pár évtizedet nyaralt volna nálatok, aztán csókolom. – A szavai olyan könnyedén ébresztik fel ismét a csatamezőnk tomboló haragomat, mintha arra született volna, hogy engem újra és újra kirángasson a nyugalmamból. Remélem ezt ő sem gondolja komolyan.

- És szerinted ha egy vadász meghal, azt a többiek csak úgy annyiban hagyják?! – Az utolsó dolog, amire szükségünk van, hogy még néhány csapat vadász itt lihegjen a nyakunkban. Nem is beszélve arról, hogy akkor előbb utóbb tuti, hogy kiderül, hogy igazából miért is vagyok én a célpont. Akkor aztán nincs az a magyarázat, amivel elkerülöm az örök bezártságot, és nincs az az önfejű démon, aki megszöktet a börtönömből.

Néhány másodpercig a néma fintora az egyetlen bizonyíték, hogy sikerült rávilágítanom az igazamra.

- Akkor mi legyen? 

- Egyelőre vigyük biztonságba, aztán kitaláljuk. – Már ha még létezik számunkra biztonságosnak nevezhető hely a föld felszínén.

Elborzadva figyelem a hanyag durvaságot, amivel Mikhal élettelen testét kezeli, és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek az abszurd, megmagyarázhatatlan helyzeten, amibe kevertük magunkat. Mihamarabb ki kell bogoznunk ezeket a szálakat, mert minél tovább csűrjük csavarjuk őket, annál nehezebb lesz. Egy logikus hang a tudatalattim mélyén még mindig azt üvölti, hogy a legjobb megoldás most azonnal a szentélybe menni, de az oktondi, sóvár szerelmes énem elnémítja a zengését.

Szinte hallom megreccsenni Mikhal egyik szárnyának a vékony, könnyed csontozatának egy darabját, elborzadva lépek a párosuk mellé.

- Majd inkább én viszem.

- Keh. Te előbb magadat kanalazd össze. –  Szemforgatva fordulok el, pedig pontosan tudom, hogy most rajtam a sor, hogy elfogadjam az ő igazát. Nem vagyok olyan állapotban, hogy cipeljek valakit. Még abban sem vagyok biztos, hogy magamat képes leszek. – De ha menet közben hátbaszúr, akkor morcos leszek.

***

Három napig haladunk feszített tempóban északkelet irányába, ezzel a kontinens sűrűbben lakott, központibb részeit megközelítve. Mikhal miatt, akinek a testét azóta a biztonság kedvéért be is bugyoláltuk, ugyan elkerüljük az igazán forgalmas utakat, de még így is sok helyen csatlakoznom kell Calek futólépéseihez a repülés helyett. Soha nem vallanám be, de néha titokban visszasírom a lovainkat, bár még az én kimerülésközeli lévő tempómban is többszörös sebességet tudunk diktálni, mint az állatokkal tudnánk.

Az elmúlt napokban a megcsappant manakészletem a nulla közelében stagnál, az emberfeletti tempónk körülbelül pont annyira, vagy talán kicsit jobban emészti fel, mint amennyi töltődést engednek a ritkás manaörvények szövevényei. Még soha nem volt ilyen csábító, hogy megszegjem a természet kőbe vésett szabályait, és megpróbáljak erővel kiszakítani egy darabot a minket övező, örök energiahálóból, de szinte rögtön elhessegetem a gondolatot. Amilyen állapotban vagyok, előbb sikerülne megölnöm magamat, mint kicselezni a természetet.

A reszketeg lábaim, amiket órák óta csak a makacsság visz előre, végleg megtorpannak. Zihálva, elgyengülve támaszkodom meg a combjaimon, de pár másodperc múlva a térdeim is felmondják a szolgálatot. Az avar korahajnali nedvességén puffanok, előre dőlve támaszkodom meg a hideg, nyirkos földön, hófehér tincsek vonnak sűrű függönyt a fáradt testem köré. A szemem sarkából látom Calek sárral bevont bőrcsizmáját magam előtt, de nem adom meg neki az örömöt, hogy felnézzek rá.

A csend feszülten hosszúra nyúlik, de nem adja meg nekem az egérutat, hogy ő mondja ki, amit mindketten tudunk.

- Nem hiszem, hogy tovább tudok menni. – Még a hangom is remeg a fáradtságtól, az ujjaim a gyengeségem tehetetlen dühével mélyednek a puha, nedves földbe.

- Látom. – A hangja hideg és érzelemmentes, Mikhal teste halkan puffan a földön kicsit arrébb, majd ismét látom az ismerős csizmák közeledését. Megáll előttem, és a levegő szolid rezzenéseiből azt sejtem, hogy leguggol elém. Még mindig nem nézek fel rá, kitartóan fixírozom az alattam összemorzsolódó száraz leveleket. – Már egy napja pihenőt kellett volna kérned. – A lesajnáló megjegyzése mintha még egyet rátaposna a büszkeségem darabokban heverő romhalmazaira, csökönyös haragot ébreszt bennem.

- Ha ennyire okos vagy, miért nem mondtad, hogy álljunk meg? – Az ujjai durván marnak az államba, aminél fogva felrántja a lehajtott fejemet, hogy magára kényszerítse a fáradtan homályos, de dühtől izzó tekintetemet. Előttem guggol, közelebb hajol, hogy közvetlenül az arcomba sziszeghesse a kioktató válaszát, a tekintete komoly és lelket facsaróan távolságtartó.

- Azért, mert neked is meg kell tanulnod felismerni a korlátaidat. – Tudom, hogy a könyörtelen leckét nem csak a mostani alkalom szülte, a fájdalmasan őszinte és tagadhatatlanul, idegesítően helytálló szavak atyai pofonként csattannak az arcomon, összeszorított fogakkal nyelem le a szégyenérzet keserű szájízét, de ő még nem végzett. – Mi lett volna a terv, ha most egyedül vagy? Erőtlenül elájulsz egy átláthatatlan erdő sűrűjében? – Nem tudok elfordulni, az államat satuba fogják a határozott ujjai, ezért makacs hallgatásba burkolózva fordítom el legalább a tekintetemet a szigorú szempár fogságából, ezzel szavak nélkül is megadva neki a „nem volt terv” választ, pedig a lelkem mélyén pontosan tudom, hogy mi lett volna a terv. Ha ő nem lenne itt, nem hajtottam volna magamat totális kifulladásig. Csak mellette őrjít meg a bizonyítási vágy felelőtlensége, de ezt biztos, hogy nem ismerem be neki, főleg mikor ilyen hangulatban van.

- Gondoltam… - A lemondó, gúnyos hangja haragos könnyeket csal a szemembe, de sem vitatkozni, sem magyarázkodni nincs se időm, se energiám. Felránt a földről, a lábaim már nem csak a fáradtságtól, hanem a megalázottság okozta haragtól is remegnek alattam. Hátat fordít nekem, és egy egyértelmű kézmozdulattal jelzi, hogy azt várja, hogy a hátára csimpaszkodjak. Egy hosszúra nyúló pillanatig hezitálok, mint egy dacos, sértett, leszidott gyermek, de az ajkait fenyegető türelmetlenséggel hagyja el a nevem, és ez reszketeg mozdulatokra késztet. Az utolsó erőimet felhasználva a hátára ugrom, a lábaimmal átölelem a derekát, a kezeimet pedig a nyaka köré fonom. Olyan fáradt vagyok, hogy most még a bőréből sugárzó, rám simuló forróság sem tud vágyat ébreszteni bennem. Lehajol Mikhal élettelen testéért, és mivel már nem tudja a vállára dobni, zsákként kapja az egyik hóna alá, és úgy indul meg, mintha mindketten súlytalanok lennénk. Körülbelül egy óráig haladunk nyugat felé, mire elérjük az úticélunkat, a fák rengetegéből kimagasló hegyvidékesebb terepet. Megállunk az egyik sziklás perem tövében elnyúló tavacska mellett, hogy a reggeli napsugarak erőt adó simogatásában lemossuk magunkról a harc és az utazás mocskait. Fél óra múlva már az egyik magasba nyúló hegyoldal barlangnak aligha nevezhető kis beugrójában pihenünk. Illetve én pihenek, Calek rendületlenül mormol védő- és leplezőbűbájokat a kis táborhelyünk köré. A ruháimat kimostam, mert az elmúlt három nap utazása megviselte őket, most a napon fekve száradnak mellettünk, én pedig apróra kuporodva bújok a még mindig sebekkel borított szárnyaim oltalmazó ölelésébe. Már az elmúlt másfél óra pihenése is elég volt, hogy feltöltődjek annyira, hogy alábbhagyjon a remegésem és elcsituljon a marcangoló önsajnálatom.

Némán elmélázva követem a tekintetemmel a démonomat, ahogy a dolga végeztével mellém telepszik, de nem töri meg az egyre terhesebbé váló csendet. A szívemet kősziklaként nyomják a szavai, amik igazabbak nem is lehettek volna. A fenébe is, hogy mindig sikerül magamra haragítani valamilyen ostoba, gyerekes módon.

- Sajnálom… - Csak onnan tudom, hogy eljutott hozzá a halk sóhajom, hogy rám szegeződik a megenyhülő sötét szempár figyelme. A tollak leple közé nyúlva ragad meg, és könnyedén emel az ölébe oldalülésben. A szárnyaim szinte maguktól, ösztönösen tűnnek el az útból, hogy szorosabban átölelhessen, a melengető szerepüket az ő selymes bőre veszi át. Pedig az előbb még tuti, hogy volt rajta ruha.

Az egyik keze az arcomra siklik, maga felé fordít, és a homlokát az enyémre simítja. Megremegek a gyengéd megnyilvánulás okozta megkönnyebbüléstől.

- Nem azért mondtam, amiket mondtam, hogy sajnáld, hanem azért, hogy tanulj belőlük. – Az alsó ajkamra harapva, lesütött szemekkel bólintok, de válaszra nem futja. A homlokomra és az orromra hintett, szívszaggatóan gyengéd puszikkal tereli vissza magára az elkalandozott tekintetemet. A testem vadul belereszket az érzésekbe, amiket éleszt bennem, az összesimuló bőrünk hirtelen bársonyosabb kínzás, mint bármi a világon. A gyengéd, de komoly pillantása elcsitítja az éledező vágyam mohó hullámait. – Megígérted, hogy óvatosabb leszel.

- Tudom, csak… - Elakad a hangom, magam sem tudom, milyen módon akartam szavakba önteni a szívemet marcangoló bizonytalanságokat. Az érzést, hogy soha nem érhetem utol, hogy talán soha nem lehetek az egyenrangú partnere, soha nem lehetek a védelmezője, a fegyvere, a biztonsága. Mindig csak egy gyermek, egy kolonc a nyakán.

- Csak? – Elfordulok tőle és mélyen magamba zárnám a lelkemet tépő, megfogalmazhatatlannak tűnő kételyeket, de nem engedi. – Ramiel. – A hangjában búgó mágia igéző borzongással szántja végig a gerincem vonalát, hevesen megreszketek tőle. Elnyílnak az ajkaim a gyönyörtől és a kényszerítő erőtől, amivel átjárja a testemet a nevem hatalma. Könnybe lábadt szemmel pislogok vissza rá, a lelkünket összekötő fogadalom szinte kézzel tapintható erővel hasít belém.

- Én csak… szeretnék méltó lenni hozzád. Nem a gyenge pontod szeretnék lenni, hanem a támaszod és a fegyvered. – A csókja olyan gyengéd, hogy kicsordulnak a szememet mardosó könnycseppek, megfűszerezik az édes ízt, amit maga után hagy. Az ujjaim remegve csúsznak a mellkasa forró bőrére, a szíve vad repesése az érintésem alatt a legőszintébb vallomás.

- Kicsim… - A szívem mint mindig, most is kihagy egy végtelen hosszúnak tűnő dobbanást a szerelmes becézéstől. Újra magára kényszeríti a tekintetemet, megadón engedem, hogy rabul ejtsen. –  …te vagy mindenem, és igen, ezzel együtt a gyenge pontom is, de ha a világ összes teremtése közül választanom kéne, hogy ki legyen az, téged választanálak. – A döbbent tekintetem láttán komisz fény csillan a szemeiben. – Amilyen konok kis tacskó vagy, el tudom képzelni, hogy meghalni is túl makacs lennél.

A gyűlölt megnevezésre összeszűkülnek a szemeim, de a játékos mederbe terelődött szavak derűje egy pillanatra megfertőz. Nevetésbe torkolló horkanással csapok a mellkasára.

- És a felét sem tudod annak, hogy miket éltem túl… - A mosolygó szemeiben komor fény villan, nem tudom, hogy megfogalmazná e a kérdéseket, amikre most képtelen lennék választ adni, de mielőtt megtehetné, visszakomolyodva, szomorú bizonytalansággal folytatom. – Nem zavar, hogy ilyen fiatal és sebezhető vagyok? Úgy érzem, soha nem foglak utolérni. – Ha pedig rálelünk a nevére, világok fognak elválasztani minket.

- Sebezhető? Ahogy eddig észrevettem, az egyetlen dolog, ami veszélyt jelentett rád, az az önfejűséged volt. – Az arcom felforrósodik az első burkoltan ugyan, de kimondott dicsérettől a sok megrovás után. – Az idő pedig egy olyan ellenfél, ami ellen még te sem nyerhetsz. Most fiatal vagy, de ha megengeded, hogy valahogy életben tartsalak még néhány évszázadig, közel legyőzhetetlen leszel. – Évszázadok. A gondolattól, hogy ha minden jól alakul, hosszú évszázadok állnak előttünk, várakozással teli öröm járja át mindenemet. Megbékélve simítom a nyakába az arcomat, a belőle áradó tömény záporillat lassan utat törő sóvárgásként borzolja végig a bőrömet. A hajamba bújva vesz mély levegőt, szinte érzem a mosolyát a levegőben. – Ha pedig le szeretnél nyűgözni, inkább az éles eszeddel vagy a formás kis popóddal tedd.

Elvigyorodva bosszulom meg az élveteg szavakat egy erős harapással a nyaka érzékeny, selymes bőrén, a kezei megszorulnak a lábamon és a vállamon, az ujjai puha erőszakkal süppednek a bőrömbe.

- Tudod ki akar egy ilyen tatát lenyűgözni. – Felhorkan, de hallatszik a hangján a vigyor, finom erőszakkal markol a hajamba, és emeli fel a fejemet a válláról. A fenyegető, de leírhatatlanul sármos, öntelt félmosolytól, amivel lenéz rám, bennem reked a levegő. Hogy tudok minden nap egy kicsit jobban beleszeretni ebbe a férfiba?

- Most nyertél magadnak egy fenekelést, kincsem. – Elkerekednek a szemeim, de még hitetlenkedő hápogásra sincs időm, mielőtt megperdít a karjaiban, és a következő pillanatban már az ölében hasalok. A testemen rémisztően sóvár borzongás fut végig a gondolattól, hogy mire készül, a bőröm megmagyarázhatatlan bizsergése az említett területen vágyként mászik az ágyékom irányába.

- Megőrü… - Bennem reked a hamis ellenkezés, mikor a meglepően izgatónak ígérkező büntetés helyett az ujjai finoman simítják a hátam véresen varasodó horzsolásnyomait, mintha jeges vízzel öntenének nyakon minket, érzem az irányából kihűlni a játékosan szenvedélyes pillanatot.

- Miért nem gyógyultak be a sebeid? – A hangjában tükröződő megrökönyödés azt sugallja, hogy most tudatosult benne, hogy ugyan az arcom mély sebe valamennyire még össze tudott forrni mielőtt megállítottam a testem regenerációját, a többi sérülésem még mindig élénken díszíti a sápadt bőrömet.

Elhidegülve mászom ki az öléből, és törökülésbe ülök vele szemben.

- Mert… leállítottam a testem ösztönös regenerációját. – Összevonja a szemöldökét. Ha emiatt is fejmosás lesz a jutalmam, én már komolyan kirohanok a világból.

- Még soha nem hallottam olyanról, aki erre képes lett volna. – Most rajtam a sor, hogy meglepődjek, úgy pislogok rá, mintha zagyvaságokat beszélne. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen ritkaság lenne, bár a vadászokkal aligha tárgyaljuk ki egymás titkos különleges képességeit. Egyedül Mikhalról tudom, hogy milyen adottságokkal rendelkezik, hiszen vele együtt kell harcolnom.

- Hát… a test és a mágia kapcsolata a specialitásom, szóval ebben a témában eléggé otthon vagyok. – Némán, elgondolkodva bólint.

- A hajadat is ezért tudod meggyógyítani. – Nem kérdezi, hanem mondja, ezért én is csak bólintok. – És ezért vállalsz be veszélyesebb varázslatokat, mint mások. – Még egy bólintás a válaszom. Aki olyan jól ismeri a mágiája és a teste adottságait, mint én, könnyebben tudja megsaccolni, hogy mi az, amit még megengedhet magának, és mi az, amit már nem. Ha pedig túllőnék a célon, a testem figyelmeztet, mint mikor az első napunkon, ami mintha egy élettel ezelőtt lett volna, megpróbáltam megtörni Calek átkát. A következő szavai már kérdésként hagyják el az ajkait. – És ezért volt ötleted arra, hogy mit csináljak, mikor ellenem fordul az erőm? – Most már egy kicsit bizonytalanabb a bólintásom. Még nem volt időm átgondolni, de lassan kezdek rádöbbenni, hogy ha róla van szó, nem feltétlenül kell kész megoldásokkal előrukkolnom. Ha elmondok egy ötletkezdeményt, könnyen lehet, hogy ő lesz az, aki rátalál a megoldásra.

- Igen, de nem tudom, hogy működne e. Az tűnt fel, hogy eddig csak olyankor fordult ellened az erőd, mikor valaki másból kényszerítetted vissza magadba. Emlékszel mikor kiszedtem belőled a kék lángjaim mérgét? – Áthatóan figyelmes tekintettel bólint, ezért kicsit felbátorodva folytatom. – Szerintem ugyanaz a két folyamat, csak te erővel, akarattal tépted ki a testünkből a sötétséget, míg én átgondoltan, a manaáramodból, semlegesítve olvasztottam vissza magamba. Lehet, hogy nem is azért fordul ellened, mert elveszíted a kontrollt, hanem azért, mert onnantól kezdve, hogy érintkezett egy másik varázslénnyel, az már nem tisztán a te erőd. Ha én ilyen módon próbálnám meg kitépni valakiből a lángjaim okozta sérülést, valószínűleg engem is megtámadna a saját erőm. – Ő is törökülésben ül, elgondolkodón támaszkodik meg az egyik térdén, az ujjai az állát simogatják. Már észrevettem, hogy sokszor csinálja ezt, ha mélyen elmereng valamin, és egyszerűen imádom, de most csak egy elsuhanó mosolyként engedem tükröződni ezt a csodálatot.

- És hogyan „semlegesítetted” a mágiát? – Elfintorodva konstatálom, hogy egyből kiszúrta a problémás kérdést. Lustán legyintek egyet a kezemmel, és a szokásos módon a levegőbe rajzolódnak a kívánt kék rúnajelek. Rövid, összesen hét rúnából álló sor, hiszen most csak arra a részletre vagyunk kíváncsiak, ahol újra a sajátommá formálom az idegenné vált mágiát. Várok egy-két másodpercet, hogy felfogja a rövid kis szösszenetet, majd pirosra színezem azt a rúnát a hét közül, amit minden bizonnyal nem ismer.

- Ez itt a probléma. Ez a rúna nem létezik, legalábbis nem az ismert nyelvünkben, inkább olyan, mint amilyenek a vadmágia által létrejövő, mindenki számára ismeretlen, több jelentést összemosó rúnák. Ez a mágiám leírója, a jellemzője. – Feszült figyelemmel vonja fel az egyik szemöldökét. Eltüntetem a rúnákat a levegőből, rossz érzés egy ilyen bizalmas információt kivetítve látni, pedig tudom, hogy Mikhal ájult tudata az egyetlen a közelünkben. Majdnem biztos vagyok benne, hogy ennek a rúnának rossz kezekben nagyobb hatalma lenne felettem, mint a nevemnek. Nem kérdez semmit, ezért folytatom. – Alapvetően nincs szükségünk erre az információra, mert a saját mágiáját ösztönösen ismeri mindenki, de jól tud jönni, mikor kacifántosabb dolgokat akarunk csinálni, például idegen mágiát a magunkévá formálni. – Tovább tereli a témát, mielőtt folytatnám a gondolatmenetet azzal, hogy a problémás rész az, hogy fogalmam sincs, hogy derítsük ki az ő mágiájának a leíróját. Nekem tizenhét év kellett a tudatomba zárva, hogy ő maga, megmagyarázhatatlan módon rám találjon.

- De hiszen ez az első lépés ahhoz, hogy…

- …hogy erőszakkal formáljuk a sajátunkká a manaháló végtelenségét. De nem hiszem, hogy lehetséges, ennek a varázslatnak is az az alapköve, hogy az elidegenedett mágia eredetileg az enyém volt. Szerintem ha megpróbálnék ilyen módon kiszakítani egy darabot egy természetes gócpontból, több erőt követelne, mint amennyit nyernék vele.

- És ha valaki önként adna? – Gyanakodva döntöm oldalra a fejemet, mélyen figyelem a sötét szempár komoly pillantását.

- Miért érzem úgy, hogy ez a kérdés már nem a te problémádnak szól?

- Csak válaszolj. Ha önként adnék, biztonságosan a sajátoddá tudnád formálni? – Felállok mellőle, és kicsit távolabb sétálok, de figyelek rá, hogy ne lépjem át a védőbűbájai határát. A délelőtti napsütés beragyogja az alattunk elfekvő erdőségek zöld lomjait, még egy enyhe szellő sem töri meg a fagyott mozdulatlanságot.

- Nem akarok az erődön élősködni. – Makacsul összefűzöm a karjaimat a mellkasom előtt, Calek dühös morranással reagál a burkolt „igen”-emre.

- A faszomat már Rami, nem hiszem el. – Ő is feláll a földről, és elém sétál. Még így, haragosan kimondva is megreszketek a becézett nevemtől az ajkain. – Mi a picsáért kotlasz szótlanul egy ilyen tudáson, mikor mindjárt összeesel a kimerültségtől? – Dühösen villannak fel rá a szemeim, pedig az őszinte válasz annyi lenne, hogy nemes egyszerűséggel ez eddig nem jutott eszembe, mint komoly lehetőség. A halhatatlanoknak általában véve nem jellemzőjük az utcasarkon kínálgatni a manájukat.

- Bocs, hogy nem az az első gondolatom, hogy hogy tudnék manát lopni tőled! – Néhány végeláthatatlan másodpercig némán nézünk farkasszemet, és szinte magam is meglepődök, mikor az elfáradt szívem követelőzése maga alá gyűri az akaratosságomat. Nem hiszem el, hogy már megint itt vagyunk. Gyerekes vagyok és felbosszantom. A picsába. Rettenetesen gyűlölöm, mikor igaza van.

Halk sóhajjal szakítom meg feszült szemkontaktust, majd a testünket elválasztó szűkös távolságot is. Hozzá bújok, ő pedig rögtön, törvényszerűen a karjai ölelésébe zár. A feszültség, amit eddig szinte tapintani lehetett a levegőben, varázsütésre válik semmivé.

- Nem akarok veszekedni veled... – A testemet átkaroló kezek béklyója szorosabbá válik a békülő sóhajom hallatán. – Ha szeretnéd, megpróbálhatjuk, de előtte át kell gondolnom a varázsigét, amire szükség lesz hozzá. – A mellkasába suttogom a megadó szavakat, jutalmul pedig egy borzongatóan gyengéd cirógatást kapok a combom külsején. Lassan csúsznak az ujjai a fenekemre, és mikor a szokásos, könnyed mozdulattal megemel, a lábaim maguktól kulcsolódnak engedelmesen a dereka köré. Visszasétál velem a kis minibarlangunk belsőbb részéhez, és leül a földre az eredeti helyünk környékén.

- Pedig már azt hittem, hogy a nehéz úton kell, hogy engedelmességre tanítsalak. – A mély, élvetegen duruzsoló hangja, és az ajkai jelentőségteljes, futó cirógatása a fülemen félreérthetetlenné teszik, hogy pontosan milyen gondolatokat is takar a megjegyzés, a testem aljas árulóként reagál. Feszengve húzódnék távolabb, hogy ne érezze az ágyékom felforrósodott válaszát, de mikor futón felsandítok rá, az ajkain elterülő lassú, önelégült mosoly elárulja, hogy felesleges volt a próbálkozás. A kezei fenyegetően türelmesen futnak fel a derekamról a nyakamra, a fülem alá csúszva kényszerítik maga felé az arcomat. Élveteg, játszadozó tekintetre számítok, a gyengédség, ami a helyükön van teljesen védtelenül ér. – Felizgat a gondolat? – Bárcsak nem kíváncsiság, hanem gúny lenne a hangjában. Akkor le tudnám tagadni. Akkor talán tudnék védekezni.

- Nagyon. – Halkan suttogok, és rádöbbenek, hogy ha valamikor, akkor most van itt az ideje szavakba önteni a vívódást, amit az elmúlt három napban nem tudtam kiűzni a fejemből. - …és mikor elvesztetted önuralmadat, és durva voltál… az is felizgatott. Ez normális? – A hüvelykujjai puhán dörzsölgetik a füleim mögötti érzékeny bőrfelületeket, a pillantása mintha a lelkem legsötétebb titkaiig látna a kérdő, bizonytalanságot tükröző szemeimen keresztül.

- Igen, az. – Ha valaki egyszer megkérdezné tőlem, hogy mi az a szerelem, akkor az a gyengédség lenne a válaszom, amivel most rám néz. – Mert bízol bennem. – Megborzongok az ajkai érintésétől a homlokomon. Óvó mozdulatokkal fektet le a vastag plédre, ami nem tudom, mikor került alánk. A lábaim ösztönösen szétnyílnak, hogy közéjük térdelhessen, fölöttem támaszkodik, a szemeiben most először csillan élveteg fény, ahogy végignéz az érte sóvárgó, felkínált testemen. – Mindjárt megmutatom, mennyire élvezetes is tud lenni a fájdalom, kicsim. – Tágra nyílnak a szemeim, egy lassú, mély csók kíséri az érzékien fenyegető szavakat fogadó reszketeg döbbenetemet. Az egyik kezén támaszkodik, a másikkal a világ összes türelmével simítja a kezeimet a fejem fölé, mindkettőt finoman végigkarmolva a visszafelé vezető úton, borsódzó lúdbőrt hagyva maga mögött.

Lebénultan figyelem, ahogy egy ragadozó magabiztos türelmével néz le rám, elszakítom a tekintetemet a vállán és a kezein lustán hullámzó izmokról. Bizseregnek az ujjaim, hogy végigsimítsam a bőrét, és megbizonyosodjak róla, hogy még mindig olyan selymes, mint az emlékeimben. Mintha meghallaná a gondolataimat, megtöri a várakozással teli szenvedélytől fűtött csendet.

- Az első szabály, hogy nem mozdíthatod el a kezeidet, amíg másra nem utasítalak. – Meglepve, értetlenül pislogok fel rá, kivillannak a fehér, hegyes szemfogai a vigyora kiszélesedésétől. – A második pedig az, hogy nem élvezhetsz el, amíg engedélyt nem adok rá. – Nem tudom, hogy a szavaitól vagy attól remegek meg, ahogy rám néz. Az eddigi játszadozásainkhoz hasonlóan, a testemen most is furcsa, kíváncsi izgatottság lesz úrrá, ez most mégis teljesen új érzés. Eddig ilyen játékot még nem játszottunk.

- És ha megszegek egy szabályt? – Kihívás csillan a szemeiben, mintha csak várta, remélte volna a kérdésemet, szinte üvölt az arcáról, hogy pontosan kitervelt büntetések vannak a fejében ezekre az esetekre.

- Próbáld ki. – Elnyílnak az ajkaim, hogy szóvá tegyem az igazságtalanságot, hogy csak engem korlátoznak a szabályok, de a végtelenül domináns, ellentmondást nem tűrő csók, amivel leigázza az ellenkezésemet, szavak nélkül is emlékeztet, hogy ez most egy teljesen új féle játék. A nyelve forró és nedves, meghódítja az ajkaim minden szegletét, az eddig pislákoló vágyakozást könnyedén korbácsolja kiéhezett tűzvésszé a testemben. A fejem fölé kényszerített kezeim maguktól indulnának az éjfekete, selymesnek ígérkező tincsek rengetegébe, de megállítom őket, ökölbe szorított kezekkel próbálom elnyomni a testem ösztöneit. Mintha észrevenné a kényszeres mozdulatot, felcsillanó, kaján pillantással vigyorog a csókba. – Jó fiú. – Az ajkaim közé búgott pajzán dicséret megfűszerezi az izgató érintéseit, a körme vörös csíkokat hagy a testem legérzékenyebb pontjain. A fogai megtalálják a nyakamat, kínzott élvezettel nyögök fel, mikor erősen megszívja a puha bőrt, újra és újra, bizsergő foltokat hagyva egészen a mellkasom reszkető vonaláig. Minden karomlás, minden harapás, minden érintés ledönt egy pillért az elmém képzeletbeli csarnokában. Remegek a testemen egyre csak szaporodó, parázsló foltoktól, a levegő csípi az érzékennyé vált felületüket. Mohón csillogó, elvadult tekintettel emelkedik fel rólam, hogy állatias elégedettséggel végignézzen a vörös nyomokkal díszített testemen. Bennem reked a levegő a pillantástól, ami mintha a lelkemet is fel akarná falni. – Máskor is kihasználjuk majd, hogy ki tudod kapcsolni a regerációdat. – Görcsösen összerándulok a váratlan, erőteljes harapástól a mellbimbómon, hangos, elnyúló nyögés szakad fel belőlem. A fogai okozta éles fájdalom villámként cikázik a lábaim közé, a hátam ívbe feszül, akaratlanul is megpróbálok hozzá dörgölőzni, hogy enyhítsem az elviselhetetlen vágyakozást, de túl messze van. Könnybe lábadnak a szemeim, mikor megismétli a könyörtelen tevékenységét, ráadásul ugyanazon az érzékennyé vált oldalon, míg a másikat kegyetlen gyengédséggel simogatja. A kettős érzések kíméletlen egyvelegétől megszédülve zihálok, a remegő lábaimat megpróbálom összeszorítani, hátha sikerül enyhíteni a farkam lüktető kínjait, de a teste útban van.

- Calek… - Nem válaszol, és újra, erőteljesebben, kérlelőbben nyögöm a nevét, mikor a harmadik harapás után néhány forrón csiklandozó vércsepp törik elő a fogai nyomán. Elvigyorodva nyalja le őket, megborzongok a puha, nedves érintéstől a meggyötört bőrfelületen. A szemeim könnybe lábadnak a fájdalom és a gyönyör lehetetlenül összeillő párosától, és mikor a durva harapások után cirógató pilleérintéssel keni el a merevedésem végén megcsillanó előnedvet, mintha összeszedhetetlen darabokra hullanék. Könnyes szemekkel feszítem még erősebben ökölbe az ujjaimat, a durva szorítástól érzem, ahogy a tenyereimen is véres sebek keletkeznek. Egy szóra sem méltatja a könyörgésemet, lejjebb mászik a testemen, az ajkai vörös véraláfutásokat hagynak maguk után a hasamon és a combom belső részein is. Zihálva ejtem hátra a fejemet, mikor egy ujját gyötrelmes óvatossággal csúsztatja belém. Finom mozdulatokkal keresi meg bennem azt a pontot, amitől az egész testem vad reszketésbe kezd a gyönyörtől, és apró, céltudatos mozdulatokkal kezdi el masszírozni. Az egyik talpamat a vállára csúsztatva, kétségbeesett vergődéssel próbálok távolabb jutni a kegyetlen kéjt hozó érintéstől, de nem engedi.

- Várj… elég… - Halkan, szaggatottan zihálok, de az ujja gyötrelmesen élvezetes mozdulatainak a megszüntetése helyett a fogai a combom és az ágyékom találkozásánál lévő hajlatba mélyednek, a váratlanul belém hasító fájdalom görcsbe rántja az egész testemet. Összeszorított szemekkel, remegve élvezek el, lenyelem az elfojtott nyögéseket, mintha ezzel elrejthetném előle a testemből kirobbanó gyönyört. Néhány másodperc kapkodó pihegés után homályos tekintettel nézek le rá, bennem reked a levegő, mikor fenyegetően lassú mozdulattal nyalja le a hasamról az orgazmusom tagadhatatlan bizonyítékát. Van valami a szemeiben, amitől hideg borzongás fut végig a gerincem vonalán, de az érzéki félelem, amit bennem ébreszt, mintha bizarr módon csak még jobban feltüzelne, de még így is kicsal belőlem egy váratlan, alig hallható, szinte eltátogott szót. – Sajnálom…

Most csak az ajkai mosolyognak, a szemeit nem éri el a fénye. Ledermedek, mikor vörösen felizzanak a mélyreható pillantást hordozó szemek, az ajkain felcsendül néhány démoni szó. Az ujjai végtelen gyengédséggel érintik a borzongató izgatottságtól ismét merevvé vált tagomat, döbbent fájdalommal nyikkanok fel, mikor egyetlen magányos rúna égeti bele magát a bőrömbe az ujjai nyomán, ott.

- Nem kell sajnálni. – A hangja mély, vágytól és kegyetlenségtől rekedtes búgás. Élveteggé váló tekintettel nyalja végig a merevedésem vonalát, amit a rúna nyomán egy furcsa, szorító érzés nyom el. – Nem fog újra megtörténni. – A szavai mögött rejlő bizonyosság rémisztő ötleteket ad arra, hogy mi volt a varázslat célja, és mikor az ujja visszacsúszik a kínzó kényeztetésébe, az ajkaival pedig heves mozdulatokkal kezdi kényeztetni a farkamat, a testemben épülő vágy érzése is alátámasztja őket. A rúna mintha könyörtelen gátat szabna az élvezet kirobbanni akaró hullámainak, remegve vergődök a legkegyetlenebb fájdalomtól, amiben valaha részem volt. Kihúzza belőlem az ujját és vigyorogva egyenesedik fel, mintha az előző mozdulatai csak arra szolgáltak volna, hogy megmutassa, mi vár rám. Újra végignéz rajtam azzal a mohó, éhes tekintettel, amitől a szívem a torkomban dübörög, de most hosszan elidőzik a könnyek áztatta arcomon.

- Gyönyörű vagy. – Halkan, szinte csak magának suttog, én pedig némán felzokogok az érzelmeim és a testemet feszítő fájdalmas gyönyör párosától. A lábaimat a két vállára vezeti, a lélegzetvételei a combomat csiklandozzák, és úgy merül el bennem, hogy egy pillanatra sem ereszti el a könnyfátyol mögé rejtőző pillantásomat. Zihálva kapkodom a levegőt, mikor erőteljes, határozott mozdulatokkal kezd el mozogni bennem, az egész testem megfeszül, a hátra vetett fejemtől egészen a görcsbe szorult lábujjaimig. Minden lökés csodálatos élvezet és keservesen feszítő kín. A keze a lüktető merevedésemre siklik, kegyetlen gyengédséggel kezdi el masszírozni. A máskor vágyott gyönyör most csak beteljesülhetetlen sóvárgást hoz magával, reszketve, magamhoz térve nyitom ki a szemeimet, mikor megtorpannak a mozdulatai, és ebben a pillanatban jövök rá, hogy az ujjaim a kezét szorítják, hogy megállítsák a kínt hozó simogatásban. Kipattannak a szemeim, úgy kapom vissza a maguktól elbarangoló kezeimet, mintha megégetett volna, de a rám lenéző, megmagyarázhatatlanul vonzónak tűnően szigorú tekintet elárulja, hogy már nincs menekvés. A lábaimat visszacsúsztatja a földre, és kihúzódik belőlem, egy ösztönösen csalódott, reszkető sóhaj szakad fel belőlem a hidegtől, az ürességtől, a hiányától. Felém nyújtja a kezét, gyanakodva pislogok rá, úgy érzem magam, mint egy büntetést váró gyerek. Az ujjaim remegve csúsznak a felém nyújtott kézbe, ülésbe ránt a földről, a mozdulattól előrébb esek, szinte arccal a keményen ágaskodó merevedésébe.

- Szopj le. – A nyers parancstól egy pillanatra megfagy a vér az ereimben, az arcom felforrósodik, a szívem pedig majdnem kitör a mellkasom szűknek érzett börtönéből. Néma engedelemmel hajolok előrébb, az ajkaim puhán érintik a farka szex ízű, bársonyosan feszes, elmondhatatlanul forró bőrét. Lassan kezdem el kényeztetni, a testembe visszakúszik a vágy, ahogy hallom felgyorsulni a lélegzetvételeit. A keze már-már durva türelmetlenséggel markol a hajamba, hogy gyorsabb tempóra ösztökéljen, de ahelyett, hogy a követelőző, irányító mozdulat megrémisztene, csak még tovább korbácsolja a testemet szaggató fájdalmas szenvedélyt. A szemeim újra könnybe lábadnak, mikor néha kicsit mélyebbre löki magát a számban, és mikor egy hangos morranással elélvez, levegőért kapkodva nyelem le az ajkaim közé csurranó keserédes nedveket. Az ismerős íze kellemes borzongást ébreszt bennem, szinte könyörögve pislogok fel rá, mikor az arcomra simított kezével magára emeli a tekintetemet. – Vissza a földre. – Halk, kimért parancs, tágra nyílt szemekkel, reszketeg mozdulatokkal teljesítem, visszafekszem az előző pozíciómba. Fölém mászik, az ajkai finom pilleérintéssel cirógatják a számat, forró tekintettel néz végig a fáradt, de vágytól égő testemen. – Akkor kezdjük elölről. – Egy részem fel akar nyüszíteni a gondolattól, hogy mi vár rám, a fejem felett lévő kezeim összekulcsolódva feszülnek mozdíthatatlan kőszoborrá.

- Gonosz vagy… - Halkan, szinte sírással küszködő hangon nyöszörgök, pedig tudom, hogy ennyitől nem fog megsajnálni. A kegyetlen mosolyától a szívem megtorpan egy hosszú pillanatra.

- Démon vagyok. – Élvezettel susog a bőrömbe, a nyelve, a fogai, az érintései újrakezdik a kínzásba fajuló kényeztetéseiket. Talán csak végtelennek tűnő percek, talán órák telnek el, már háromszor szegtem meg egy kényszeres ösztönmozdulattal a rám szabott szabályt, ő pedig már háromszor élvezett a készséges ajkaim közé. A fogai újra megtalálják az egyik véressé gyötört mellbimbóm keménységét, az összezárt ajkaim között átszűrt nyögéssel rándulok össze, a farkam mostanra mintha fel akarna robbanni, az arcomat a gyönyör és a fájdalom okozta égető könnycseppek patakjai áztatják. Mélyebbre löki magát bennem, az egyik kezem ujjai a másik kezem csuklóját szorítják a fejem fölött, annak a bőrében hagynak véres félhold nyomokat.

- Kérlek… - Halkan, megadón zihálom a reszketeg könyörgést, az elégedett szempár átható figyelme végigcirógatja a bőrömet.

- Mire kérsz, Rami? – Lelassulnak a testemet lassú szenvedéllyel darabokra tépő lökések, lusta türelemmel issza a vergődő gyötrelmem látványát. Remegő mellkassal, a vágytól és a szégyenérzettől égő arccal, könyörgő szemekkel nézek rá a könnyek mögül.

- Kérlek engedj elélvezni. – A szemei vad elégedettséggel csillannak fel, de látom bennük, hogy még nem volt elég, még állatias éhség izzik bennük. Kínzóan mély, szinte csak cirógatóan lassú mozdulatokkal mozog bennem, nem válaszol, de az ujjai végigsimítják a merevedésemet, és felsóhajtok a szabadság mindent elsöprő érzésétől, mikor leveszi rólam a gyönyört gúzsba kötő rúnát. A testem vad reszketésbe kezd, kis híján azonnal elélvezek a felszabadult kéj követelőzésétől, de kínzó vasakarattal visszatartom. Látom a szemeiben, hogy mire vár, hogy ez csak egy teszt, hogy még mindig elbukhatok. A körmeim még mélyebbre mélyednek a bőrömben, a suttogó hangom megremeg, mikor újra, megadón megszólalok. – Elélvezhetek? – A forrón vágyakozó vigyora a füléig ér, lehajol hozzám, a mozdulattól a vállán reszkető lábaimat is hozzám tolja és még mélyebben, még kínzóbb szögben merül belém, amitől majdnem elveszítem az ádáz tusámat a testemet széttépő gyönyör ellen. Gyengéd szerelemmel puszilja meg a homlokomat, az élveteg dicséretet megismétlő szavak a verejtékben úszó bőrömet cirógatják.

- Jó fiú. – Az ajkai megtalálják a lélegzetvételekért küzdő ajkaimat, abba búgja a felszabadító, gyönyört hozó szavakat. – Elélvezhetsz, kicsim. – Megkönnyebbülten zokogok a mély, követelőző csókba, amivel megpecsételi az engedélyt, miközben újra heves, kielégítő mozgásba kezd a csípőjével. Sorozatosan összerándulva, a domináns, uralkodó csókjának és a határozott ölelésének behódolva, érzékenyen, fájón bizsergő csóknyomokkal, kimerültségtől zsibbadt tagokkal adom át magamat életem leghosszabb, legfelszabadítóbb, legkínzóbb orgazmusának.

Lihegve, remegve térek magamhoz a vakító sötétségből, amibe a gyönyör taszított, olyan nehéz kinyitni a szemeimet, mintha súlyokat akasztottak volna a szempilláimra. A teste még mindig melegíti az enyémet, a tekintetem lomhán keresi meg az ő meleg, mélyreható pillantását. Még mindig fölöttem támaszkodik, félig rám nehezedve, hozzám simulva fekszik rajtam, a teste forró súlya világ legkellemesebb terhe. A homlokát az enyémhez simítja, hosszú-hosszú másodpercekig pihegünk egymás ajkaiba.

- Ezt a szófogadás dolgot még gyakorolnod kell. – Összeszorulnak az ajkaim, de a rajtuk játszadozó kielégült, boldog mosoly nem illan el, inkább pimasz vigyorrá szélesedik.

- Soha nem voltam az az engedelmes fajta. – A szája futólag érinti az enyémet, megfertőzöm a vigyorommal.

- Azt már észrevettem. – Lejjebb mászik, remegve kapaszkodom a vállaiba, mikor a nyakamba lehel égető, borzongató csókokat, majd folytatja. – Ezentúl majd rendszeresen gyakoroljuk… - Tágra nyílnak a szemeim az érzéki fenyegetéstől, és attól, ahogy a puha, nedves ajkak játszadozó érintései készülnek újra felélesztgetni a testem követelőző vágyait. Az ujjaim a hajába túrnak, megállítom a csókok nyomát a fáradt testemen.

- Hahó, ez most itt egy emberi test, elfáradtam… - Egy mélyről felszakadó sóhajjal pillant fel, látom kihűlni a szemeiben tükröződő csitíthatatlannak tűnő vágyat. Elkomorulva fekszik mellém, és az oldalához húz. Készségesen bújok hozzá, megborzongok, mikor a mozgolódástól forró, lassan csordogáló nedv csurran a combomra. Mindenem fáj, ég, bizsereg és zsibbad. – Az emberek mindig ilyen rosszul viselik a szexet? Konkrétan fáj az állkapcsom. – Dünnyögve masszírozom meg az említett testrészt, de a szemem sarkából látom elvigyorodni az én „bájos” kedvesemet, valószínűleg a sokat használt ajkak emlékétől. Az ujjai végigcirógatják az arcom bőrét, majd az állívem mentén fordítják maga felé a fejemet.

- Ettől csak még jobban meg akarom dugni újra a csodálatos kis ajkaidat. – Megrezzenek a szégyentelen szavaitól, összeszorított fogakkal tépem ki az arcomat az ujjai fogságából, és visszafekszem a mellkasára.

- Beteg vagy. – Dühösen dünnyögök a bőrébe, amire ő egy könnyed mozdulattal, a combján pihenő lábamnál fogva ránt még közelebb magához, hogy egészen hozzásimuljak, a pozícióváltással nyíltan leleplezve a testem könnyedén újraéledt vágyait.

- Mégis a te fáradt emberi tested izgult fel újra a gondolattól. – A levakarhatatlan vigyora feldühít, de sajnos nincs mentségem, ezért csak tüntetőleges hallgatással élvezem a vágyakozó testünk fáradt összesimulását. Komolyabb hangvételt véve tereli tovább a szót, mikor elfogadja, hogy ebből bizony nem lesz folytatás. – Ha már a halandó testedről van szó… hogy állsz a manaáttöltős varázsigével? – Morcosan pislogok fel rá.

- Akkor kellett volna gondolkodnom rajta, mikor orgazmusért könyörögtem vagy akkor mikor a farkadat szoptam? – Felcsillannak a szemei a szokatlanul trágár, goromba szavaim hallatán, az engem ölelő keze megszorul körülöttem, a körmei a bőrömbe vájnak.

- Ne hízelegj, mert tényleg leteperlek. – Összeszorított fogakkal nyelem le a fejemben cikázó válaszokat, mert pontosan tudom, hogy jelen pillanatában bármit, de konkrétan bármit felhívásnak venne keringőre. Még a fenekem is fáj basszus. Jelentőségteljes hallgatással lazulok el az ölelésében, ahogy az elmémbe lépek választ keresni a kérdésére, amit a testem szokatlanul intim fájdalmai számomra is sürgetőbbé tettek.

Nem sokkal később fáradt sóhajjal térek vissza a valóságba, elmosolyodom attól, ahogy a gondolataiba mélyedve nézi a felhőtlenül kék égboltot, az ujjai a hajam kusza tincseivel játszadoznak. Egyből megérzi a szellemi jelenlétemet.

- Kész is vagy?

- Igen. – Megnyekkenek, mikor egy hirtelen mozdulattal magára ültet, és elvigyorodva néz fel rám.

- Akkor csináljuk. – A pozíciónktól egy pillanatig elbizonytalanodok, hogy biztosan a varázslatra gondol e, de a szemeiben tükröződő komolyság elhessegeti a gondolatot. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha odáig jutok, hogy manát szipolyozzak egy másik halhatatlanból. Ebben az égvilágon semmi természetes nincs.

- Biztos vagy benne? – Felül, és a mozdulattól vészesen közel kerülünk egymáshoz, a mellkasunk szinte összesimul, az arcomon érzem a lehelete forróságát.

- Igen.

- Nem is biztos, hogy sikerülni fog. – Az ajkai gyengéd bátorítással cirógatják az arcom bőrét, hosszút pislogva élvezem a bensőséges érintést. Az ujjai finoman bújnak a hajamba, elvigyorodva néz fel a nap magas állására az égbolton, hogy utána élvetegen duruzsolja az ajkaimra a csábító szavait.

- Még sok időnk van szürkületig, van néhány ötletem, hogy mit kezdenék egy fáradhatatlan szeretővel. – A testem mint mindig, most is rögtön reagál a fejembe ültetett vágyképekre, megborzongva támasztom a mellkasára a kezeimet, a szíve őrült zihálása az enyém társa. Megszüntetem az ajkainkat elválasztó apró millimétereket, hogy lassú, érzelmek vezette csókra hívjam az ajkait. Megőrülök érte. Minden pillanatban. Örökké.

- Szeretlek. – A csókot meg-megszakítva, pihegve sóhajtom az ajkaiba a szívem legtitkosabb, legvéglegesebb vallomását, a tincseimet cirógató ujjak bizsergető érintésétől szinte elolvadok.

- Én is szeretlek, Ramiel. – Finom puszikat lehel a fülem irányába, hogy az úti cél elérésekor belesuttoghasson. – Viszont kezdjünk bele, különben az istenedre mondom, fájdalom ide vagy oda, az enyém leszel. – Elvigyorodva fordítom magam felé az arcát, és újra az ajkaihoz hajolok, hogy egy erőteljes harapással serkentsek néhány koromfekete vércseppet a csókoktól megduzzadt, puha ajkaiból. Halkan morran fel a hirtelen fájdalom meglepő érzésétől, az ujjai megfeszülnek a hajamban, de tétlenül engedi, hogy a vércseppekkel a mellkasa hibátlan, bársonyos bőrére egyetlen tenyérméretű rúnát rajzoljak, melynek a jelentése „híd”. A tenyeremre is felrajzolom a rúnajel párját. A vágytól megremegő kézzel legyintek, és megjelennek a levegőben egy rövid, egysoros varázsige rúnái.

- Ez a te részed. Annyi manát fog felhasználni a varázsige, amennyit adni szeretnél. Én nem tudok erőt kiszakítani a te manaörvényeidből, de te igen. – Néma beleegyezéssel bólint, a szemei ámulatba ejtő vörös fénnyel izzanak fel, hogy felolvassa az igencsak egyszerű bűbájt. A saját manaraktárunkból kiemelni egy darabot a világ egyik legtermészetesebb dolga, hiszen implicit módon minden alkalommal ezt tesszük, ha mágiához nyúlunk. Mikor befejezte, a tenyeremet a mellkasára simítom, a manaörvényeim mélyén érzem, ahogy bőrünkre rajzolt, mágiával feltöltődő rúnák elemi szintű hidat képeznek az erőink közé. Lehunyom a szemeimet, a tudatom termeibe lépve megpillantom az ő elméje sötéten kavargó csillagát és a belőle kiszakított darabot, ami gazda hiányában már most elkezdett szépen lassan elpárologni a minket ölelő természetes manahálók rengetegébe. Halkan ejtem ki a mágiát magamba olvasztó és átformáló varázsige szintén rövid, de kevésbé egyszerű sorát, és látom, ahogy az elárvult, kiszakított darab válaszol a hívásomra. Gyengéd hullámzással olvad körém, engedelmes pulzálással megtisztulva, apró, leheletnyi szemcsénként változik az én örök kékségemre az ő ámulatba ejtő, minden fényt elnyelő tompa feketéjéből.

- Egyezzünk ki két kilométerben. – A szemöldökömet felhúzva, hitetlenkedve nézek a vicceskedő, alkudozni próbáló pillantásba. Nem a piacon vagyunk, és nem igazán vagy alku pozícióban, kedvesem.

- Te akartál komolyan beszélni, úgyhogy ne baromkodj! – Ha tudná, hogy így is mit teszek kockára a döntéssel, komolyabban venné a témát. Így is végig tűkön ülve fogok rettegni a pillanat eljövetelétől, mikor Mikhal megérzi a jelenlétét, és üldözőbe veszi. Fogalmam sincs, hogy magyaráznám meg neki, hogy elkísért a démon szeretőm a… démonvadászatra. Ironikus. Ha pedig nem mondanám el, hogy ki ő, akkor ki kéne találnom valamit, hogy miért ne öljék meg egymást. Illetve inkább Calek Mikhalt. Ha Calek tartja a távolságot, remélem nem jututnk idáig. – Ígérd meg.

- Rendben, megígérem, nem megyek a közeledbe amíg „dolgozol”. – Összeszűkült szemmel, hosszan emésztgetem a szavait, lehetséges kiskapuk után kutatva. Ismerem már annyira az én drágalátos démonomat, hogy tudjam, ha nem is hazudna a szemembe, bűntudat nélkül formálná kénye kedve szerint az ígéret fogalmazásmódját. Bár… igazából az sem kizárt, hogy kiskapuk nélkül is könnyedén felülbírálja a fogadalmát, ha úgy látja jónak.
Néma bólintással fogadom el az ígéretet, de a szívem mélyén nem fűzök hozzá nagy reményeket. Inkább abban bízom, hogy nem fajulnak odáig az események, hogy meg kelljen szegnie a szavait.

Viszont, ami jelenleg jobban érdekel…

- Ezek szerint jutottál valamire a varázslattal. 

- Hm. Mondhatni. Ti vadászok átestek valamilyen beavató rituálén, igaz? – Egy szemernyit sem lep meg, hogy a varázsige részleteiből levonta ezt a következtetést. Azok után, hogy a mágiájától elzárva alkotott egy bűbájt, ami egy külső mágikus tárgy segítségével kiszabadítja a bilincseiből, hülye lennék meglepődni, hogy ki tudja olvasni egy komplex varázsige rejtett utalásait a sorok közül.

- Igen. – Nem azért nem fejtem ki a részleteket, mert titkolom előle, egyszerűen tudom, hogy jelenleg nincs jelentősége. Egyébként szerencsére nem esküdtem feltétel nélküli engedelmességet, az ilyen jellegű eskük az Úr nézetei ellen szegülnének, ezért az angyalok kerülik őket. Akármennyire hatalmaskodó és ellentmondást nem tűrő tud lenni az angyalok mindenható tanácsa, a szabad akarat védelmét nekik is tiszteletben kell tartaniuk. Természetesen az elveink és a törvényeink keretein belül. Ehhez mérten az eskünk lényege is a Mennyország és a halandó világ védelmén alapszik, nem pedig a tanácsnak tartozó engedelmességen és hűségen.

- Az egyik lehetőség, hogy csak bizonyos elemeit tartjuk meg a bűbájnak, kihagyva a rituálétokhoz kötött részeket. – Már most tudom, hogy ez egy járhatatlan út, de nem szólok közbe, hagyom, hogy ő maga indokolja meg, hogy miért. – De ez sokkal kevésbé lesz hatékony, mint az eredeti. Ráadásul nem tudhatjuk, hogy miben térne el, lehet, hogy csak egyoldalú lenne a kommunikáció, vagy elenyészően kicsi a hatótáv. De még az is lehet, hogy nyomot hagyna a manaáramban, ami egyenesen hozzánk vezethetne bárkit. – Pontosan. Ebben a sorrendben.

- Kuka, menjünk tovább. 

- A másik lehetőség, hogy megégetsz. – Összeszorítom a fogaimat a gondolattól, ami bennem is felsejlett, de rögtön elvetettem. Nem csak azért, mert nem akarok fájdalmat okozni neki, tudom, hogy kibírná, de a kék lángok adta különleges kapocsról közel sem tudunk eleget, hogy biztonságos kommunikációt építsünk ki vele, főleg nem ilyen rövid idő alatt. Eddig annyi információ van a birtokunkban, hogy én érzem az ő jelenlétét, valamint be tudok lépni a mágiája falai mögé, de azt mind homály fedi, hogy ez fordítva is tud e működni, illetve, hogy milyen erőbefektetésre lenne szükség ahhoz, hogy akármilyen irányú kommunikációt létesítsünk a linken keresztül. Azok alapján, hogy mennyit kivesz belőlem csak az, hogy bejussak, ez sem egy ígéretes megoldás. – Nekem se füllik a fogam hozzá, hidd el, kurvára fáj. De tulajdonképpen ez is egy sziklaszilárd kötelék, amit felhasználhatunk, méghozzá nagyon privát. Mondjuk még így is lehet, hogy csak én hallanám az üzenetedet vagy fordítva. – Megint szavakba önti a kételyeimet, azaz, hogy jóformán semmit nem tudunk a kék lángjaim adta különös kötelék részleteiről.

- Kérlek, mondd, hogy van harmadik opció.

- Hát, ami azt illeti… - Gyengéd terelgetéssel hesseget ki az öléből, kíváncsian emelkedem fel, majd figyelem, ahogy ő is követ. Elém lép, a mosolya lágy titokzatossága magában rejt egy különös érzést, ami egyszerre pezsdíti fel és fagyasztja meg az ereimben csordogáló vért. Az ajkai végtelenül puha érintése égeti a kézfejem bőrét. Lassan ereszkedik térdre, miközben végig törhetetlen fogságban tartja a zavarodottá váló tekintetemet. Mit… mit művel?

- Ramiel… lennél a feleségem? – A szívem mintha megszűnne dobogni, az idő örökké forgó kereke egy pillanatra megtorpan, hogy az összes figyelmét nekünk szentelhesse. Most csak mi létezünk, és a kérdés, a döntés, ami most már az öröklét végezetéig elkísér minket.

Néma döbbenettel meredek az előttem térdelő démon szerelembarna szemeibe, miközben próbálom megemészteni a halhatatlanok világában szokatlan kérdést. A halhatatlanok nagyon ritkán szeretnek, még ritkábban köteleződnek el, a házasság fogalma pedig kifejezetten halandó találmány. Bevillan az elfek mágikus házasságainak az életre szóló köteléke, és rögtön megértem a kérdés célját, és csupán ebben a pillanatban fogom fel azt is, hogy nem ugratni akar, hanem halálosan komolyan gondolja. A szívem őrült dübörgésétől szinte megfulladok, az érzelmek, a vágy, hogy mágiával is megerősítsük a milliószor elsuttogott szerelmi vallomásainkat, szinte széttép belülről. Akarom.

Megremegnek az ajkaim, a szerelmes szívem üvöltené a vágyott beleegyező szócskát, de a játékos büszkeségem közbe szól.

- Mondhattál volna férjet is… - Elvigyorodik a dacos, dünnyögő szavak hallatán, tudom, hogy a szemeimből már réges-rég kiolvasta a valós választ, de nem szól semmit, nem hagyja, hogy megfutamodjak a jövőnket véglegesen megpecsételő szó elől. Én is térdre rogyok, felnézek a létezésem értelmét jelentő férfi türelmes, elkomolyodó, érzelmektől fűtött pillantásába. Az ujjaimat égeti az arca perzselő bőre. – Igen… mindened leszek. A férjed, a feleséged, a szeretőd, a társad, a békéd, a védelmeződ, a jelened és a jövőd.

A nevem legédesebb becézése az ajkain összetöri a szívemet, újra egy lecsupaszított, ártatlan, kiszolgáltatott gyermekké válok általa, akinek az egyetlen álma, hogy szerethessen, és hogy viszont szeressék. És tudom, hogy Ő már soha többé nem tiporja el ezt az álmot. A keze az arcomra siklik, és én hosszút pislogva simulok az óvó, szerető érintésbe, ami magát az otthon melegét jelenti ebben a pillanatban. Az ölelésében, a karjaiban, az illatában, az ízében olyan biztonságra és békére leltem, amiről fogalmam sem volt, hogy létezhet egyáltalán, és ami nélkül már képtelen lennék tovább cipelni az öröklét terheit.

- Még soha, semmi nem tett ennyire boldoggá. Tényleg a mindenem lettél és én is neked adom mindenem, ami vagyok és valaha leszek. Szeretlek. – Sírni szeretnék a boldogságtól, ami szétárad bennem, mintha nem férne el, mintha túl sok lenne, mintha megfulladnék a súlyától, a valódiságától, az őszinteségétől. Eltelít, és tudom, hogy soha nem lesz elég szó, elég csók, elég érintés, elég szenvedéllyel fűtött sóhaj, elég átszeretkezett éjszaka, hogy átadjam, kimutassam ezeket az érzéseket, amik a bennem ragadva a túláradó szerelem óceánjának habjai alá nyomnak. Újra és újra megszakad tőle a szívem, hiába mondok vagy teszek bármit, nem elég. Vad sóvárgással reszketek meg a csókjától, de kivételesen nem a testem követelőzik. A szívem vágyik megkönnyebbülésre, de az ajkai fájdalmasan szerelmes cirógatása csak tovább buzdítja a szívem kínzó dobbanásait. Remegve pillantok fel rá, és egy váratlan helyen lelek meglepő gyógyírt a megfogalmazhatatlan szerelem kínzó követelőzésére: a szemeiben. A bennük csillanó gyötrő boldogság kimondhatatlan, szavakba önthetetlen fájdalma az enyém tükörképe, és hirtelen a minden olyan világossá válik, mint a koradélutáni napsütés sugarai. Megértem azt, hogy hozzám hasonlóan ő is mennyire mélyen, leírhatatlanul szeret engem, és a rádöbbenés magában hordozza a bizonyosságot, hogy ő is tudja. Nem kell szavakba és tettekbe öntenem, nem kell megfulladnom a súlya alatt, mert tudja.

A mély izzással búgó hangja mágiát rejt magában, soha nem hallottam még ilyen gyönyörűnek. Az elfek ősi nyelve az ajkai közül olyan dallamosan karcos, mintha énekelne.
- Le annon i 'ûr er faer nín an-uir. / Neked adom örökre a szívem és a lelkem.

A teljes létezésemmel belereszketek a szavai mágikus jelentésébe, mindenem reagál rá. A szívem őrülten zihál, az elmém már a választ készíti a reszketegen elnyíló ajkaimra, míg a lelkem, amely már így is régóta az övé, vágyakozva várja az örök összetartozásunk édes bilincsét.

A válasz olyan könnyedén hagyja el az ajkaimat, mintha nem írna át mindent bennünk, mintha nem szabna ránk édes rabláncokat. Pedig valahol mélyen pontosan ezt teszi. Az eddigi fogadalmaink is igazak voltak, de ez megmásíthatatlan, visszafordíthatatlan törvénye lesz a hátralévő jövőnk minden pillanatának. És mégis, egy csepp bizonytalanság sincs bennem.

- Er im le annon i 'ûr er faer nín an-uir.

Az erőm ösztönösen válaszol a szavainkban rezgő mágia parancsára, a világ kékes árnyalatba borul, még a szerelembarna szemek tükrét is megmérgezi az élénk, gyilkos szín. Ösztönösen hőkölök hátrébb, hogy megvédjem őt magamtól, de nem enged. Felnézek rá, de mielőtt szóra nyílhatnának az ajkaim, ellopja róluk a tiltakozást. A kék lángok lusta füstgomolyagként ölelnek körbe minket, az ő fekete mágiájának örvényeivel szeretkezve alkotnak szemet gyönyörködtető színkavalkádot. Az ereje sötét érintése most nem hátborzongató, tátongó űr, hanem ismerős, békét hordozó éjszaka, aminek a leple alatt mindig vele lehetnék. Amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan illan el a pillanat gyönyörű varázsa, de nem sajnálom, mert a világ legcsodálatosabb kötelékét hagyja maga mögött. Felnézek a lelkem birtokosára, akinek a kisajátító érintése jóleső reszketésre késztet.

- San na carë phuith erthad... / Akkor háljuk el a nászt... – Nem kell megerőltetnie magát, hogy felélessze a testem alig elszunnyadt vágyakozását. Mostanra lassan kezdem elfogadni, hogy tőle mindig elég lesz egy pillantás, egy szó, egy érintés, hogy a vérem felforrjon, és mindenem bizseregni kezdjen érte.

- Ez nincs is a szövegben... – Játékos mosollyal vonom kérdőre az elf szavakat, pedig a combja érintése a lábaim között minden, csak nem játékos. Követelőző, izgató, őrületbe taszít.

- Az enyémben benne van. – Nyilván. Önfeledt nevetéssel adom meg magamat újra a szívem és a lelkem választottjának. A következő pillanatban már a fűben fekszem, ő pedig fölöttem van, a teste a testemen a létezés legmegrendíthetetlenebb igazsága, a legbiztosabb pont az időtlen életünk elkövetkezendő végtelenében. Az enyém. A mély csókja, a nyelve meleg, nedves játéka az enyémen, a keze erős, birtokló simítása, amivel mintha magába szeretne olvasztani. Mindene az enyém.

Most nem húzza az időt a testem lassú, kínzó izgatásával, céltudatos vággyal emel magához, de a gyors tettlegesség szöges ellentéte a lomhaság, amivel belém hatol. Annyira várom, hogy elérje a gyönyört hozó pontot bennem, hogy szinte szétrepedek a lassú mozdulat okozta vágytól, kitölt, teljessé tesz, felforrósítja belülről a lelkemet és a szívemet is. A sóhajom halk és reszketeg, mikor végre megérint belül úgy, ahogy vágytam rá, ahogy mindig, minden percben és módon vágyom rá, és ebben a pillanatban egy teljesen új, váratlan gondolat fogalmazódik meg bennem a semmiből.

A férjem.

Kicsit felemelkedik rólam, mintha meghallaná a gondolatom súlyát, a mosoly, amivel végigmér ismerős rajongást hordoz. Sóvár érzelmek szenvedélyétől reszkető szívvel nézek végig a férjem megunhatatlan vonásain, a mosolyán, a sokszor idegesítően, de mégis imádottan magabiztos pillantásán, az álla markáns, puszilgatható vonalán, a fekete tincsek megzabolázhatatlan kuszaságán, a bőre bársonyos feszülésén a lustán hullámzó izmai felett. Iszom magamba a látványt, ami most már örökre csak az enyém, amit soha senki más nem láthat.

- Olyan jó érezni Téged... – A hangja borzongatóan karcos a vágytól, és majdnem biztos vagyok benne, hogy a szavai jelentésével párosítva önmagában is elég lenne, hogy kicsaljon belőlem egy nyögést, de ez már soha nem derül ki, mert vad, határozott lökésekkel merül el bennem újra és újra, amik elmosnak minden mást, én pedig tehetetlen gyönyörrel vergődök, sikítok, nyögök alatta. Egy pillanatra eltávolodik tőlem, de csak hogy a lábaimat a vállára vezetve dőljön vissza rám. Az összehajtogatott pozíció lehet, hogy zavarba hozna, de képtelen vagyok gondolkodni az érzéstől, ahogy eddig szinte soha nem érzett mélységig belém furakszik, az őrjítő élvezetet egy pillanatig megfűszerezi egy kéjes fájdalom, hogy utána még nagyobb gyönyörökkel ismertethessen meg a mélységesen feszítő érzés. Bennem reked a levegő, remegve, sóvárogva, szinte kétségbeesve várom, hogy megmozduljon, hogy megint megismertessen ezzel az új érzéssel. – Még jó, hogy hajlékony vagy… - Türelmetlen vágyódással pislogok fel az elégedett férjecskémre, aki olyam ráérős mosollyal fürkészi a reszkető epekedésemet, mintha a világ összes ideje a miénk lenne.

- Fogd be és mozogj! – Elhadart, kiéhezett parancs, az önmegtartóztatásom utolsó morzsáit öltem bele, hogy ne könyörgés legyen.

- De hisz ha imádod, amikor beszélek hozzád közben... – Ha lenne még levegő a tüdőmben, helyesbítenék, hogy ő imádja, mikor beszél hozzám közben, nem én. Na jó, én is. Néha. Utólag. Közben mindig kínzó, gyötrelmesen sóvár és feldúlt vágyódások borzongatják végig mindenemet a hangja, a szavai, a mondanivalója hallatán, összedöntenek bennem mindent és kibogozhatatlan csomókat kötnek a gondolataim bizonytalan fonalaira. Most képtelen lennék elviselni még egy másodpercet az általa okozott gyönyör nélkül, ezért követelőző csókra hívom a mosolygó ajkakat. Nem enged a csábításnak, az ujjaim ökölbe szorulnak a selymes tincsek börtönében, reszketve csúsznak ki a szálak közül, hogy kapaszkodót leljenek a válla gömbölyű izmai forróságán, a körmeim szinte kétségbeesett kérleléssel karistolják a bőre bársonyosságát, sötéten elszíneződő csíkokat hagyva maguk után. Akarom, égek érte, szükségem van rá. Most. A teste rögtön reagál az érzéki fájdalom hívogató szavára, a farka megrándul bennem, én pedig csillagokat látok a gyönyörtől, amit már ez az apró mozdulat okoz. Állatias, hátborzongatóan rekedtes morranással adja meg magát a testem néma könyörgésének, az ajkai mohón tépik, falják, harapják az enyémeket, és mikor először kirántja magát belőlem, majd durván, a fenekem bőrén csattanva vágja belém magát újra, szinte darabokra hullok. Elfojtott sóhajjal feszülök meg, ellenszegülök a testem vad hívásának, és reszketeg makacssággal tartom vissza a túl korai orgazmus kitörni vágyó viharát. Ha ilyen gyorsan véget ér, abba halhatatlanság ide vagy oda, tuti, hogy beledöglök. Nincs időm összeszedni magamat, mielőtt megismétli a mozdulatot, remegve, könnybe lábadt szemekkel, zihálva küzdök a testemet feszítő gyönyör ellen, ő pedig újra és újra ellop egy darabot az önuralmamból, a robbanni vágyó kéjt kordában tartó makacsságomból, az elmém épségéből, a gondolataim józanságából. Megfeszülök, mikor az ellenállásom utolsó falait is elsodorja, az orgazmus olyan hirtelen, olyan erővel talál rám, mint egy semmiből érkező hurrikán, magával ragad, én pedig szédülve, sikítva, nyögve engedem, hogy felrepítsen. Calek hangja mintha egy másik világból jutna el a tudatomig, a nyögése, a hangja lelket tépázó szenvedélye, a ziháló lélegzetvételeinek a perzselése, az orgazmusának a szépsége és a mélyen belém lövellő, elárasztó, simogatóan selymes forrósága… soha, de soha nem lesz elég ebből az érzésből, ebből az intimitásból, ebből a férfiból. Soha.

Nem tudom, mennyi idő telhet el, az idő lelassulva, békésen csordogál körülöttünk. Szerelmesen bújva pihenek a férjecském meleget sugárzó mellkasán, mintha az én saját kis kályhám lenne.

- Szeretlek. – Tudom, hogy tudja, de néha olyan jó érzés kimondani, hogy nem tudom megállítani magamat.

- Én is szeretlek. – A végtelen békesség, amit a gondolkodás nélküli, ösztönös válasz ébreszt bennem, meghitt mosolyt varázsol az ajkaimra. Soha semmi nem volt, és most már soha semmi nem is lesz annyira egyértelmű és magától értetődő, mint az, hogy én szeretem őt, ő pedig engem.  – Most pihenj pár órát, szükséged lesz az erődre. – Elhúzom a számat, tudom, hogy igaza van, de a teendőink szürke fellegei távol tartják az álom nyugalmát.

- Még a varázslatot is ki kéne próbálni. – Szavakba öntöm a lesürgetőbb problémánkat, de mint mindig, most sem tudok nyerni ellene.

- Te csak aludj. Addig én összerakom, ha elkészültem felkeltelek. – Megadó bólintással adom át magamat a testemet és lelkemet kínzó fáradtságnak. Felesleges mindkettőnknek a varázsige átalakításán dolgozni, teljesen igaza van, hogy az egyikünknek pihenni kell, és tudom, hogy ha úgy döntött, hogy én leszek az, akkor felesleges szócséplés vitatkozni erről vele. Sajnos objektíven szemlélve a kérdést azt is be kell látnom, hogy jelen pillanatban valóban nagyobb szükségem van a pihenésre, mint az én legyőzhetetlen és megállíthatatlan démonomnak.

Lehunyom a szemeimet, a testéből áradó meleg szeretet, és a megingathatatlan biztonságérzet szinte rögtön mély, pihentető álomba taszít.

***

Az arcomat becézgető érintések ismerősek az elmúlt heteink szerelmes békéjéből. A kedvesem gyengéd, ébresztgető simogatása elcsalja a szememből az álmokat.

- Bess nín... echuio... / Asszonykám... ébresztő... – A gúnyolódó szavak sunyin kúsznak át az elmémet borító félálom feloszlani készülő ködén, megrándul az arcom, mikor felfogom őket.

- Ha ezt nem hagyod abba, csúnya világ lesz. – A hangom rekedtes, és morcos. Mióta mellette vagyok, és megtanultam rendesen, mélyen, békésen aludni, rájöttem arra is, hogy ki nem állhatom, mikor ebből a kellemes állapotból felébresztenek. Ha még szexszel tenné, talán megbocsájtanék, de gúnyolódással? Azt már nem.

Felülök, nyújtózom egyet, hogy felébresszem a zsibbadt testemet, a vérem felpezsdült bizsergéssel lüktet az ereimben. Jobban vagyok. Határozottan. A lemenő nap fenyegetően narancsos színvilága emlékeztet, hogy milyen árat fizettem ezért a pihenésért. Időt, ami most a legértékesebb valutánk.

- Jól elbasztuk az időt... – Calek mintha csak szavakba öntené a gondolataimat, természetesen a maga nyers, vicceskedő módján. Most nem lel társra bennem, túlságosan égető a kérdés, ami kikívánkozik belőlem. 

- Sikerült összerakni a varázslatot? – Ha nem, akkor már nincs időnk nekiállni, mennünk kell, kommunikációval vagy anélkül.

- Ühüm. – Megkönnyebbült sóhajjal pillantok az éjfeketén felsejlő rúnákra, hideg precizitással javítok át egy-két részletet. Valószínűleg az általa alkotott varázsige is működött volna, de így jobban hajaz az eredeti bűbáj logikájára, és mivel tudjuk, hogy az eredeti stabil és működik, ez a cél.

- Na, akkor próbáljuk ki!

- Neked kell az oroszlán részét csinálnod, nekem most minél kevesebbet szabad varázsolnom. – Némán bólintok, elfojtok egy mosolyt a gondolattól, hogy a drágalátos „mindent kézben tartok” démonom arra kényszerül, hogy átadja a gyeplőt. Emlékeztetem, hogy már nem egy gyerek áll mellette, aki zavarba jön a feladattól.

- Amúgy is, én már csináltam ilyet, rémlik?

- Jah... csak ne emlékeztess rá, hogy kikkel csacsogsz unalmas perceidben. – Persze, minden este csacsogunk egyet, mikor pedig végre valahára találkozunk, befonjuk egymás haját. Ha nem tudnám, hogy milyen önelégült, azt hinném, hogy féltékeny. Azért mégiscsak megnyugtatom, nem akarom kétségek között vergődve útjára engedni.

- Hát... nem nagyon voltak az elmúlt időszakban unalmas perceim. – Már háttal van nekem, de szinte még így is érzem magamon az elégedett mosolyát, és az élveteg pillantását, az egész teste kisugárzása megváltozik tőle. Félretűröm a haját, a selymes tincsek érintése az ujjaim között eszembe juttatja a korábbi vad szeretkezésünket. Elhessegetem a gondolatot, mielőtt magával ránthatna a szenvedélyünk végnélküli, kiszáradhatatlan óceánjába.

- Nem is lesznek a jövőben sem, azt garantálom. – Nem segítenek a szavai, ezért hogy a saját figyelmemet eltereljem, gyors, aprólékos pontossággal vésem a bőrébe a szükséges rúnajelet egy hosszú, erre a célra kifejlesztett tűvel, amit az imént idéztem meg. Tétovázás nélkül kezdem el mormolni az átalakított bűbáj hosszú sorait. A testem ismerős életre kel a mágiahasználat borzongató érzésétől, a manám elégedetten morajlik fel, és mikor az utolsó szó is elhagyja az ajkaimat, a tarkómon magától felizzik a rá felkarcolt rúna pontos mása. A fájdalmat szinte meg sem érzem a különös, jóleső érzés mellett, amit a tudata érintése hoz magával, és a megnyugvás, hogy most már soha nem leszünk egy gondolatnál távolabb egymástól.

- Kész.

- Ez gyors volt – Mögém sétál, hogy szemügyre vegye a rajtam keletkezett rúnát. – Eddig hogy nem vettem ezeket észre... – Elvigyorodok a túlságosan is egyértelmű kérdésen. Ha arra lenne ideje, hogy apró, halovány, bőrszínű hegeket keressen a hajam sűrű rejtekében, mikor mögöttem van, akkor óriási bajban lenne a kapcsolatunk. Szavakba is öntöm a kézenfekvő választ.

- Mikor hátulról néztél biztos mással voltál elfoglalva.

- Az már egyszer biztos. – A gyengéd pacsi a fenekemen tudatja velem, hogy értette a perverz utalásomat, bár egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy fogja. Ki értené, ha nem ő…

Megfordulok, játékos vigyorral pillantok fel rá, de az ajkaink futó érintésénél többet nem engedek magamnak. Ha most megcsókolom, nem megyünk sehová reggelig.

- Indulnunk kell. – A szabadságunk és a békénk hirtelen elvesztése mérhetetlen csalódottságot és keserű haragot ébreszt bennem. Évek óta először rühellem a munkámat, ami több mozgásteret ad, mint bármi az eddigi életem során, és gyűlölöm az erőt, amire az utóbbi időben kezdtem ajándékként tekinteni, de most célponttá tett. Megrémiszt, hogy érte lemondanék az angyalságról, a különleges erőmről, a hatalomról, amiért vért izzadtam, az eltökéltségről, ami a végletekig hajtott. De vajon kivé válnék, ha lemondanék mindenről, ami azzá tesz, aki vagyok?

- Mutasd az utat. – A válasza kizökkent az elkomolyodó gondolatmenetből, egy lassú pislogással ásom el, hogy majd a jövőm egy nyugodalmasabb pillanatában újra rálelhessek.

Itt az ideje, hogy kicsit megdolgozzak a kirívó szabadságért, ami a vadászok jutalma.

***

A búcsúzkodásunkat követően egy légies mozdulattal emelkedem fel, az ajkaimon még ott játszik a szerelmes mosoly, ami csak az övé. Nem tetszik a búcsúzás érzése. Az első gondolatom az, hogy majd hozzászokunk az évszázadok alatt, de szinte rögtön rájövök, hogy nem akarok hozzászokni.

Már javában éjszaka van, a Hold kövér alakja sápadt fénylepedőt terít az alattam elterülő végtelen erdőségre. Bizonytalanul pillantok vissza, de a létezését már rég magukba fogadták az éj dermedt árnyai. Van egy egyre erősödő baljós érzésem, hogy ígéret ide vagy oda, nem fog tétlenül, távolról követni minket.

A levegő ismerősen fülszaggató süvítése visszarepít a múltbeli önmagamba, az elmém végtelen termeibe lépve teszem meg azt, amit egész nap terveztem, és meggyógyítom az elhalt, éjfekete tincseimet. Nincs szükségem felesleges kérdezősködésre Mikhal részéről. Valószínűleg így is több kérdése lesz, mint amennyi válaszom nekem van.

Az éjszaka leple alatt érkezem meg a találkozási pontra, és egy cseppet sem lep meg, hogy hű társam már jelen van. Természetesen nem éri váratlanul az érkezésem, kétlem, hogy Mikhalt meg lehetne lepni, főleg ha számít valakinek a közeledésére. Törökülésben ül egy széles, átlátható, búvóhelyektől mentes tisztás kellős közepén. A lehető legbiztonságosabb pontja egy sűrű erdőnek a démonoknak kedvező sötétség ölelésében. A szemeit nem nyitja ki, de néma biccentéssel üdvözöl, mikor a talpaim alatt alig hallható susogással elhajlik néhány fűszál. Nem töröm meg a csendet, türelmesen megvárom, hogy akármit is csinál, befejezze. Néhány perc múlva felkel a földről, a sötétbe burkolózó szempár ismerős pillantása végigmér.

- Ezek szerint sikerült kitörni a démon átkából. – Érzelemmentesen bólintok.

- Igen. – Eszembe jut, hogy ha rajta múlna, még mindig a drágalátos démonomhoz lennék bilincselve, ezért hozzáteszek egy keserű megjegyzést. – Kösz a segítséget.

- Hé! Megpróbáltam. Még Erionba is elmentem Cintiához, de csak ugyanazt tudta elmondani, mint én. Ráadásul említette, hogy már te is jártál ott ugyanezekkel a kérdésekkel… – A hangsúlyából lerí, hogy mekkora áldozat volt feláldoznia a szabadsága egy töredékét arra, hogy értem rohangáljon átoktörő megoldások után. Most, hogy tudom, milyen érzés kirángatva lenni az „ágyból”, egy kicsit megértem. Futó mosollyal pillantok a magyarázkodó alakjára.

- Nem gond, megoldottam. – Ő is felém sandít, egyre erősödő gyanakvás csillog a szemeiben.

- Halott? – Óriási a kísértés, hogy igent mondjak, de a hazugságoknak van egy olyan rossz szokásuk, hogy megbosszulják önmagukat. Főleg ha a tárgyuk egy szavahihetetlen démon, aki néhány kilométerre kóvályog tőlünk.

- Nem. Meggyőztem, hogy nem előnyös számára hozzám kötve lenni. – Legalábbis nem egy átok által. Ha elmondanám, hogy most milyen kötelék feszül közöttünk… soha nem tudhatják meg.

Mikhal elvigyorodik a válasz hallatán. Ha valaki, ő közelről ismeri a meggyőzési technikáimat. Bár azt a fajtát, amit jelen esetben használtam, a legkevésbé sem. Nem tudok elfojtani egy vigyort a gondolattól, hogy Calek hogy reagálna, ha más démonokat is úgy próbálnék meggyőzni, mint ahogy őt sikerült. Egyszer majd megkérdezem. A búcsúzkodásunk során úgyis felmerült a féltékenység témaköre.

- Megváltoztál. – Rajtakapottan tüntetem el a merengő mosolyomat, de állom a társam kutató pillantását.

- Nem tudom, miről beszélsz. – Mostanra már ismer annyira, hogy tudja, mikor hagyja abba a kérdezősködést, de a szemeiben nem alszik el a kíváncsiság lángja. Tudom, hogy a most elhessegetett kérdéseknek még lesz jövőjük.

***

Hat napja követjük a küldetés leírásában megadott útvonalat, de hiába vizsgálunk át minden követ és fűszálat, szinte semmilyen értelmes nyomra nem akadunk. Eddig összesen háromszor futottunk bele gyenge, szinte eltiporható démoncsapatokba, de még egy olyan egyeddel sem találkozunk, akinek az értelmi képessége meghaladná a cipőm talpáét. Ennek megfelelően nyilván információt sem tudtunk szerezni tőlük, csupán alátámasztást, hogy tényleg démoni mozgolódások történtek a környéken.

- Faszomat már. – Mikhal mérgelődve törli le a nadrágja szárára fröccsent éjfekete démonvért, amit az utolsó lekaszabolt szörnyetegtől kapott búcsúajándékként. – A pillanatban, hogy elolvastam a küldetést, tudtam, hogy gyűlölni fogom. Soha nem kaptunk még nyomozást, mi a harcos kivégzőosztag vagyunk… - Nem válaszolok a türelmetlen dünnyögésére, de ezek a gondolatok már nekem is megfordultak a fejemben. Tényleg szokatlan a küldetés típusa, általában ritkán kerül párba két olyan erős harcos, mint mi, nem hiába. A mi feladatunk szokott lenni a legveszélyesebb démonok levadászása, nem pedig csúszómászók és alantas, fejvadász szolgadémonok hajkurászása. Mintha sejtenék, hogy közöm van hozzá, pedig az teljesen kizárt. Lehet, hogy csak a helyszín közelsége miatt?

- Úgy beszélsz, mintha a mi célpontjainkat nem kéne sokszor hetekig hajkurászni.

- De az más… ott legalább vadászunk, most egy kibaszott takarítónak érzem magam. – Lesöpri a ruháját, mintha csak nyomatékosítani akarná a szavait, én pedig néma sóhajjal pillantok a délutáni napsugarak lusta fényeire. Az elmúlt napokban csak rövid, tárgyilagos helyzetjelentéseket váltottunk Calekkal, a mellkasomban egyre csak növekvő pangó hiányérzet egy teljesen új fájdalommal ismertet meg. Az ölelésébe szeretnék bújni, és érezni az illatát, ami jobban hiányzik, mint a levegő maga, a teste keménységét a mellkasomon, az ujjai határozott érintését a bőrömön. Ökölbe szorulnak a kezeim, a körmeim a tenyerem bőrébe vájnak. Muszáj elhessegetnem ezeket a gondolatokat. Napról napra egyre nagyobb a kísértés, hogy megosszam Mikhallal a sejtést, hogy én vagyok a célpontjuk, már csak azért is, hogy hamarabb lezártnak tekinthessük a küldetést, és visszareppenhessek a démonom karjaiba. A probléma csak az, hogy fogalmam sincs, hogy reagálna a tanács, ha megtudnák, hogy célpont vagyok. Azt mindenáron el kell titkolnom, hogy Baálnak hatalmában áll ellopni a képességemet, mert akkor soha többé nem leszek szabad. Viszont ha azt hinnék, hogy egyszerűen csak ki akarnak iktatni az erőm miatt, akkor az angyalok értékes szövetségeseink lehetnének a démon herceg ellen. Vagy úgy döntenek, hogy nem ér háborút az erőm, és mégiscsak „szobafogságot” kapok. Egy hirtelen ötlet elmossa az előző gondolatokat. Ha azt hinnék, hogy az Aetatis suae Tempore miatt üldöznek, akkor lezártnak tekinthetnénk a küldetést, a könyv átadása pedig biztosítaná a szabadságomat.

- Álljunk meg éjszakára. – Mikhal türelmetlenül pillant felém.

- Minek?

- Mert ezek a lerázhatatlan nyavalyák szerintem engem követnek.

- Miből gondolod? – A türelmetlensége értetlenségbe csap át, de a tekintete komor marad.

- Abból, hogy az elmúlt hetekben megtett utamat járjuk épp végig. – Fintorogva mérem végig a néhány tetemet a lábunknál, miközben elmesélem neki a könyves fedősztorimat a követés okáról.

- Mi a faszért bolyongsz a földön egy értékes ereklyénkkel a testedben? – Lesújtó pillantással válaszolok a számonkérő szavakra.

- Mintha te önként feladnád a szabadságodat. – Látom megenyhülni, a tekintete végigsimítja a lemenni készülő nap süllyedő alakját, majd nyújtózkodva mozgatja át a vállait. Szokásunkhoz híven most is a fák rejtekeitől távol állunk meg, de még egyikünk sem ül le. Elém lép, és mintha túl mélyre látna bennem. Eszembe jut egy gondolat régről, hogy ha lennének érzéseim, talán a barátomként tekinthetnék rá. Most már vannak…

- És mihez kezdesz a féltett szabadságoddal most, hogy akárhogy is, de leszámoltál a démonnal, akit üldöztél? – Ha tudná…

Egy szempillantásnyi időre sem szakítom meg a kemény szemkontaktust, de nem tudok megállítani egy elsuhanó mosolyt az emlékektől, hogy pontosan milyen módokon és pózokban is számoltam le az én egyetlen démonommal az elmúlt hetekben.

- Semmi közöd hozzá. – Elvigyorodik, a mindentudó tekintet zavarba ejtő fürkészése minden másodpercben egyre idegesítőbb.

- Te összefeküdtél vele. – Az arcom felmelegszik a vád hallatán, ami sajnos fején találta a szöget, dühösen fordítom el a fejemet. – Ezt nem hiszem el. Én itt türelmesen várom évek óta, hogy kiheverd a veled történteket, erre valami démon elhappolja az első alkalmadat. – Nem javítom ki, hogy nem csak az elsőt, hanem az összeset, és nem „valami” démon, hanem pont az, aki okozta a „velem történteket”.

- Megőrültél. – Dühösen dünnyögve kémlelem a tájat, miközben az alkonyat egyre sötétebb árnyalatokat ölt körülöttünk. Nem tagadom a szavait, úgy érzem, azzal csak növelném a gyanúját. Egy ideig némán áll mellettem, elmereng az új információkon. Neki is volt már démon szeretője, így ha valaki, ő nem fog ítélkezni emiatt.

- Mit tennél, ha megkapnánk célpontnak? – A hanga inkább rejt kíváncsiságot, mint kihívást, valószínűleg ez egy olyan kérdés, amin a saját szeretője kapcsán is elmerengett.

- Nem tudom. Majd kitalálom, ha megtörténik. Te? – Egy pillanatnyi tétovázás sincs a válaszában, a szívem összeszorul a határozottságától.

- Megölném. Pontosabban te ölnéd meg, de érted a lényeget. – Némán bólintok. Igazából én is pontosan tudom, hogy mit csinálnék, de sajnos azt mégsem oszthatom meg vele, hogy ha választanom kéne, akkor gondolkodás nélkül őt ölném meg Calek helyett. Hogy bármivel és bárkivel szembeszállnék érte, aki már a lelkemet, a szívemet, a boldogságomat, a jövőmet jelenti.

Egy időre nehéz csend ereszkedik ránk, és kihasználva a hosszú napok rohanása utáni pillanatnyi nyugalmat, felkeresem az előző párbeszédünk mit sem sejtő főszereplőjét.

„Ma éjszakára megállunk.” – Csak egy rövid kis szünet után kapok választ.

„Elmondtad neki, hogy te vagy a célpont?” – Képzeletben elhúzom a számat, hogy ilyen könnyedén összekapcsolta a két dolgot. Persze elég nyilvánvaló, hogy nem pihenni álltunk meg, hiszen annyi ideje még nem tart a küldetés, hogy szükségünk legyen rá.

„Igen.” – Nem teszem hozzá, hogy a könyvre fogtam az okát, nem szeretném feleslegesen az orrára kötni, hogy valószínűleg a küldetés után soha többé nem látja egyikünk sem az üldözött ereklyét. Nem válaszol, ha rosszalja is a döntésemet, nem teszi szóvá, pedig őt ismerve neki is eszébe jut az eshetőség, hogy emiatt rám szabhatnak egy hosszabb kényszerszabadságot. Nem is beszélve arról, hogy épp csalinak készülök használni magamat az ellenségekkel szemben, akik elől lóhalálában menekültünk néhány napja. De most hárman vagyunk. Ráadásul ha nem így döntök, akkor az idők végezetéig nyomozhatunk az üldözőim után, engem pedig túlságosan türelmetlen vágy hajt a karjaiba, hogy annyit várjak. Én töröm meg újra az elméink hálóján kialakult némaságot.  – „Hiányzol.”

„Te is nekem, kicsim.” – Akaratlanul is elmosolyodom az édes becézésen. – „Akkor most pihentek?” – Majdnem rávágom válaszként, hogy „mondhatjuk úgy is”, mikor beugranak az ígérete szavai, azaz, hogy nem jön a közelünkbe, amíg dolgozunk. Azt a sunyi mindenedet, édesem. Vagy túl sokat gondolok a kérdés mögé? Mindegy, jobb biztosra menni.

„Nem. Dolgozunk.” – Szinte látom magam előtt a vigyorát, minden önuralmamra szükség van, hogy ne induljak meg abba az irányba, amerre érzem őt.

A felvett nevemet hallom Mikhal szájából, a másodperc töredéke alatt magamhoz térek és ugyanebben a pillanatban megérzem a pokol túlságosan is ismerős, undorító, gyomorforgató érintését. Az orromba, a torkomba, az elmémbe mászik, és fogalmam sincs honnan, de tudom, hogy az aktív linkünkön keresztül Calek is megérzi. A gondolatbéli hangjában rezgő figyelmeztető csengés vészharangokat kondít bennem.

„Vigyázz magadra.” – Megremegek, mikor a szavaival nem csak a szavak, hanem a minket ölelő pokoli sötétség pontos mása is átcsordogál.

„Ne miattam aggódj. Nálad is ott vannak.”

Lezárom az elménket összekötő kapcsot, és a következő pillanatban már keresztbe tett tőrökkel hárítom egy gigantikus csatabárd csapását. A fegyver másik végén egy foszló arcú hájas hústömeg pillant vissza rám undorítóan hatalmas, fényes rovarszemekkel. Stabilan tartom az ólomsúlyú bárdot a fejem fölött, szerencsére az elmúlt napokban még a feszített tempójú kutakodásunk mellett is volt időm felerősödni és visszaszerezni a manatartalékaimat. Egy könnyed mozdulattal húzom szét a tőröket, megperdülve kerülöm ki a szabad utat kapó, lesújtó fegyvert, miközben a jobb kezemben lévő penge mélyen felszántja az oldalát, a mozdulat befejezéseképpen pedig a bal kezem fegyvere tövig merül a háta közepébe. Méregzöld vér fröccsen mindenfelé, savként perzselve fel mindent, amit ér, és ezzel együtt sajnos engem is. A vadászegyenruhám vastag fekete anyaga szinte a bőrömbe ég a spriccelő vér által hagyott foltokban, a szétmart húsom szaga betölti a levegőt. Felszisszenve hátrálok egy lépést, egy pillanat alatt mérem fel a csatatérré váló környezetünket. Mikhal mögöttem harcol egy groteszkül magas és vékony, görnyedt fenevaddal, akinek a szemei helyén csak rothadó üregek vannak, a szája pedig egy félig letört csőr. Hét másik abszurd szörnyszülött közelít felénk rémisztő sebességgel, de a minket ölelő fák sűrű rengetegében több tucat árny mozgolódik. A gerincem vonalán végigfutó vérfagyasztó borzongástól fintorra késztet. Hátraszólok Mikhalnak, mielőtt megismétli a hibámat.

- Vigyázz, mert ennek itt sav van a vére helyett.

- Láttam. Baszki. Mi a faszok ezek?! – A púpos, görnyedt csontvázlény magasra emeli a kaszáját Mikhal felett, de ő gyorsabb nála, a hosszú, kétkezes kardja úgy vágja ketté az alakját, mintha vajból lenne. Hátrareppenve kerüli ki a mindent felmaró, zölden spriccelő vércseppeket. Bassza meg. Akkor nem csak az enyém különleges képessége volt. Ami viszont megnyugtató, hogy nem halhatatlanok. Visszafordítom a figyelmemet a felém közelítő, alabárdos monstrumra, a kezeimből eltűnnek a gyorsaságomnak kedvező tőrök, és két könnyű, vékony, elegáns hosszúkard materializálódik. Úgy érzem ez egy olyan este lesz, amikor többet ér a távolság, mint a gyorsaság. Mély levegőt veszek a kénes szagúvá váló éjszakából, a bőröm savtól sistergő gyógyulása betölti a füleimet, tágra nyílt szemekkel figyelem a fák közül kilépő bizarr lények újabb és újabb ocsmány alakjait. A szívem a torkomban dübörög, az ajkaimra várakozással teli vigyor kúszik. Az adrenalin érintése ismerős bizsergéssel szántja fel a testemet, és újra elkap a harcnak az a fajta kegyetlen élvezete, amit tőle tanultam. Akkor táncoljunk.

Felreppenve lendülök előre, de épp csak annyira emelkedem el a földtől, hogy taktikai előnyt szerezzek. Mielőtt védekezésre emelhetné a bárdját, az egyik éles pengém könnyedén választja el a hájtömeg undorító fejét a még undorítóbb testétől, a másik a mögötte lévő csápos, hatszeműt skalpolja meg. Kikerülök egy hátulról érkező zöld köpetet, a levegőben spirálban megpördülve vonom magam köré a szárnyaimat, hogy kivédjem velük a következő százat. Az áldozatul esett, sérült tollpihék szinte rögtön meggyógyulnak a mágiám lüktető erejétől. Már nem nézem, hogy milyen embertelen, ocsmány, undorító szörnyet kaszabolnak le a savtól izzó kardjaim, de a lassan elmálló tetemek hiába gyűlnek, az ellenségek nem fogynak. Elfojtott lihegéssel szállok le Mikhal mellé, aki hozzám hasonló vehemenciával gyártja a holttesteket, de mindhiába.

- Mi az Isten történik?? – A régi önmagam most rászólna, hogy mi vagyunk az utolsók, akiknek ily módon kéne a szánkra venni az Úr nevét, de most csak egy mosolyt csal az ajkaimra a gondolat.

- Nem tudom, de ezt nem tudjuk sokáig csinálni. – Egymásnak vetett háttal küzdünk az újabb hullám ellen, már nem finomkodok a kardommal, forrón perzselő mágikus tűz tör elő belőlem, de a szörnyetegek hőálló teste mintha örökkévalóságig tartó lomhasággal olvadna a földig.

„Ramiel”

„Igen?”

„Keressétek meg a fészket. Valahol a ti közeletekben van.” – Villámként nyilall belém a felismerés, hogy valahonnan jönniük kell, valaminek gyártania kell őket. A tudat, hogy a drága férjecském még a forráspont felkutatása érdekében sem szegte meg az ígéretét, különös melegséggel tölt el.

„Máris.”

Megosztom Mikhallal az ötletet, természetesen azt a részletet kihagyva, hogy honnan származik, szó nélküli egyetértésben repülünk fel, és indulunk el a szörnyek érkezésének az irányába. A bűzölgő, méregzöld fészek olyan, mint egy áttetsző hártyával borított, lüktető, lélegző gyomordarab, a fák között megbújva is virít a holdfényes éjszakában.

- Fedezz. – A pulzáló düledék fölé repülök, a kezeimből vastag, királykék tűzoszlopok lőnek ki az alattam terpeszkedő, bűzös monstrum felé, és ha nem tudnám, hogy ez lehetetlen, azt hinném, hogy hörgő visítást hallat magából, mikor a lángok elérik. Egy darabig mintha táplálná az erőm, elkezd nőni, de a belsejében a méregzöldbe vegyülő kék azt sejteti, hogy nem tudja a magáévá tenni a lángokat. Mikhal fájdalmas nyögésére felkapom a fejemet, a szemeim tágra nyílnak, mikor látom a bal karját vállból a mélybe hullani. A fák közül állatias kacaj zeng fel a sikeres támadás nyomán, hátrapillantok a levegőt szelő, véressé vált fűrészfogas fémbumerángra, ami áthasította a társamat, és hazaúton a hátam közepét vette célba. Elmozdulok az útjából, de egy pillanatra sem hagyom abba a fészek ostromát.

- A picsába. – Mikhal haragos sziszegését elengedem a fülem mellett, súlyosabb sérülésekkel tűzdelt csatából is sétáltunk már el diadalittasan. Újra felénk repül az éjszaka homályába vesző, vadul pörgő fegyver, de most már számítunk rá, Mikhal kardja egy könnyed mozdulattal csapja félre. Pár másodperc múltán a fészek morajló bugyogással adja meg magát, a robbanása nyomán spriccelő, csordogáló gyomorsav egy közel ötven méter sugarú körben porig marja az erdőt, majd egy része a sárba szívódva mérgezi tovább a földünket, a lelki szemeim előtt szinte látom, ahogy beeszi magát a talajvíz mindent tápláló tisztaságába, hogy rohadást és pusztulást hozzon magával.

Leszállunk a felgyűlt savpocsolya peremén, a szemeim kutakodón keresik a bumeráng tulajdonosát, de csak sötétségre lelnek. Mikhal karja már nekikezdett a halhatatlanok makacs regenerációjának, de ez lehet, hogy jelen esetben nagyobb hátrányként szolgál, mint előnyként. Valószínűleg a manájára, amit a folyamat felzabál, nagyobb szükségünk lenne, mint egy kézre. A türelmetlenné váló pillantásán látom, hogy ő is így gondolja. Ha ismerné annyira a mana és a test kapcsolatát, mint én, le tudná állítani az ösztönös regenerációt, de nem most fogok neki különórát tartani a mikéntjéről.

A lábunk előtt elterülő zöldes folyadékból fénysebességgel vágódik felénk egy-egy tűhegyes lándzsa, földöntúli gyorsasággal kerülöm ki a mellkasom közepét megcélzó pengét, a szemem sarkából látom, hogy a legyengült partnerem nem volt elég gyors. A jobb vállát kapja el a dárda helye, könnyedén átszúrja a testét és megingathatatlan vasakarattal szegezi a mögötte magasodó fába.

- A picsába. – Most az én ajkaimat hagyja el a szokatlan, de most mégis a sajátoménak érzett szó. Villámgyorsan veszem sorra a lehetőségeket. Esélytelen, hogy elég gyorsan ki tudom szabadítani Mikhalt, túl kiszolgáltatottá tenne a folyamat, ebben a formában pedig nem maradhat emellett a ki tudja milyen szörnyűségeket rejtő tavacska mellett, szóval marad az a megoldás, hogy a tavacskát tüntetem el tőle.

Halkan kezdek el mormolni egy ritkán használt, a kék lángokból táplálkozó varázsigét, amit még egészen fiatal vadász koromban alkottam unalmamban.

- Raguel, ne! Hagyj itt, téged nem kaphatnak el! – Nem törődök a hangjával, hiszen ő nem tudja, amit én, azaz, hogy ha minden kötél szakad, egy ősöreg démon még mindig kihúzhat minket a csávából. Gyűlölöm a gondolatot, hogy már az első „közös” küldetésünkön a segítségére szoruljak, de Mikhal élete többet ér, mint a büszkeségem.

A tenyereimből nehéz, kék gőzfelhőként úszik ki a lángjaim átformált anyaga, a kavargó gőzt a földre húzza a súlya, majd a parancsomra megindul a zöld tavacska felé. A két élénk szín vakító találkozása ádáz sercegést hoz magával, mikor egymásnak feszül a pusztító erejük. Mint mindig, most is a lángom nyer. A méreg pocsolyája szépen lassan fenyegető füstként oszlik semmivé, halott, ismerősen üszkös, pokolfekete földet hagyva maga után. Elhúzom az orromat a bűzétől, de a figyelmemet nem kerüli el a kiszáradó pocsolya rejtekéből a fák sötétébe menekülő két árnyfolt. Szóval ketten vannak. Befejezem a munkámat, türelmes hidegvérrel várom a következő lépésüket, hiszen most nem a vadász, hanem az üldözött vagyok, ráadásul nem hagyhatom magára Mikhalt.

A fekete föld árnyaiból szépen lassan ki is emelkedik a két kihívóm, mindketten emberszabásúak. Az egyikük kis termetű, a kezében megcsillan a már ismert bumeráng, viszont a szemei nem emberiek, hanem a pókokéhoz hasonlóan fekete gömbszemek, két nagy középen, és két kisebb mellettük. A társa magasabb, és rajta kivételesen nem látok semmi groteszk kiegészítőt, de mikor megszólal, alig érthető, rovarszerű nyikorgással préselődnek ki belőle a szavak.

- Elpusztítottad a gazdánk gyomrát. Halállal lakolsz. – A kisebb termetű dühösen válaszol neki, az óriási pókszemein az egész égbolt kirajzolódik.

- Nem ölhetjük meg, te ostoba, ismered a parancsot.

- De a kezeit megehetem? – Elvigyorodik, és észreveszem, hogy a szája belsejéből a sáskákéhoz hasonló, recés szájszerv türemkedik elő, ami megremeg az izgatottságától. Fúj. Fúj. Fúj. Miért kell a rovarok urának lennie? Miért nem lehet a nyuszik ura? Vagy a madaraké?

- Nem eheted meg, tudod, hogy a gazda akarja megenni, ostoba fajankó. – A kezeimben némán sejlenek fel a tőrjeim, mikor eldöntöm, hogy nem várom meg a vitatkozásuk végét. Követhetetlen gyorsasággal vetem magam feléjük, a pillanat töredéke alatt döntöm el, hogy először a magas lesz a célpontom, ő tűnik a primitívebbnek. Sokkal gyorsabban mozdul, mint vártam, de így is sikerül levágnom az egyik vékony karját, viszont mire a földre hullik a testrész, már egy vadonatúj van a helyén. Nem hezitálok, újra feléjük vetem magamat, az egyik tőröm a bumeráng éles támadásait hárítja, míg a másikkal próbálok sikeres támadásokat bevinni, miközben lándzsaszúrások sorozatait kerülgetem vagy hárítom a szárnyaimmal, több-kevesebb sikerrel. Hosszú percekig kóstolgatjuk egymást, én töröm meg a záporozó támadások és védekezések végeláthatatlannak tűnő sorozatát. Vérző, már rémisztően lassan gyógyuló szárnyakkal lépek Mikhal mellé, az arcomon fájón lüktet egy hosszan elterülő, szétnyíló seb, a szemeimet csípi a vérem, de még így is megérzem a társam irányából a pokol sötétjétől fertőzött mana orrfacsaró szagát. Egy kapkodó mozdulattal tépem le a vállába fúródott lándzsa körül a ruhát, elsziszegek egy csúnya kifejezést, amikor meglátom, hogy a seb körül szépen lassan elfeketednek az erek, ahogy a sötétség beeszi magát a vérébe. Már nem kérdés, hogy mit kell tennem.

„Calek.”

„Igen?” – Még egy utolsó, tétova szívdobbanásnyi pillanatba kerül eldobnom a makacs büszkeséget, de megteszem.

„Szükségem van a segítségedre.” – Nem válaszol, de a létezésemnél is bizonyosabban tudom, hogy jön. Letérdelek Mikhal mellé, és bár az utolsó dolog, amit tennem kéne, a manám pazarlása, de nincs választásom. Egy közepesen erős pajzsot idézek körénk, majd rögtön belekezdek a hibernáció varázsige sokat követelő soraiba, hogy megállítsam a sötétség terjedését Mikhal ereiben.

Az utolsó szó elhangzása pillanatában törik szilánkos darabokra az élénkkék pajzs a lilán pulzáló bumeráng sokadik érkezésétől, oda sem nézve kapom el, a tekintetemet a mellém becsapódó démon vérvörösen izzó szemei ejtik fogva. A fáradt, vérben úszó testem új életre kel a közelségétől, az erejétől, a lendületétől, a gyorsaságától, és a szívemben feléledő érzelmek okozta izgatottságtól. Oldalra sandítok, és észreveszem, hogy a bumeráng másik felét az ő szorítása fogja satuba. Leplezetlen haraggal néz végig rajtam, és a pillantása egy másodperc erejéig elhiteti velem, hogy valami rosszat csináltam.

- Kérhetsz ám segítséget azelőtt is, hogy félholtra vereted magad. – Öntelten húzza fel az orrát, és ebben a pillanatban, ahogy előttem áll, és kioktató, beképzelt magabiztossággal osztja az észt, egyszerre akarom leteperni és haragból meglovagolni, valamint apró, összerakhatatlan cafatokra szaggatni. A túlságosan is ismerős gyerekes düh feleselésre sarkallna, de Mikhal érdekében lenyelem a keserű szájízt.

A társam felé intek, és látom, ahogy a démonom intelligens pillantása gyorsan felméri a helyzetét.

- Mit kezdjek vele?

- Segíts neki. – Szabadított már meg engem is a pokol fojtogató érintésétől, tudom, hogy képes rá.

- Miért? – A kérdéstől kis híján elönt a méreg, de még visszatartom a tombolását, pedig már egy vészjósló balsejtelem azt sugallja, hogy nem két szó lesz meggyőzni.

- Mert megkértelek. – Erőltetett nyugalommal suttogom a szavakat, miközben lopott pillantást vetek a valódi ellenfeleinkre, akik meglepő kíváncsisággal és türelemmel figyelik az újonnan érkező ellenségüket.

- Nem kértél meg.

- A picsába Calek, kérlek! – Megremeg a hangom a türelmetlenségtől.

- A te életedet jöttem megmenteni, nem az övét. – Kész. Eddig bírta a józan eszem, szinte érzek elpattanni valamit az agyamban, amitől átjárja a testemet a harag szülte remegés. Válaszra nyitnám az ajkaimat, de a kis termetű démon ezt a pillanatot választja egy majdnem meglepetésszerű támadásra, a kezeiben már lilán izzó tőrökre cserélte a bumerángokat, de nem elég gyors. Egy légies mozdulattal térek ki az egyik tőr szúrása elől, a másik a felkaromba szúródik a mozdulattól, ahogy felé fordulok, de szinte meg sem érzem a fájdalmat a felhergelt állapotomban. Az ujjaim elkapják a torkát, felemelem a földről és halkan sziszegve nézek mélyen az állatias gömbszemekbe, miközben a tenyeremből lassan égeti át a torkát egy gyilkos kék lángcsóva.

- Ne zavarj… - Összeszorulnak az ujjaim, a harc okozta ingerültség és a démonom indokolatlannak érzett ellenállása szülte harag gyilkos vérszomjként összpontosul bennem. –  …mikor a férjemmel vitatkozom. – A teste leesik a földre, de a feje még pár röpke másodpercig a kezemben marad. Fintorogva dobom el, majd kicsit megnyugodva fújom ki a levegőt, és visszafordulok az élveteg mosolyú szeretőm felé.

Akkor stratégiát váltok. Megkeményítem a vonásaimat, és elszánt makacssággal állítom választás elé a drága egyetlenemet.

- Ha nem szeded ki belőle sötétséggel, én fogom kiűzni fénnyel. – És azt hiszem, mindketten emlékszünk a legutóbbi találkozásomra a fény kiszámíthatatlan erejével.

Vicsorogva lép elém, eltemetem a vad gondolatot, hogy milyen érzés lenne azokat a fogakat a bőrömön érezni. A felindult pillantása szinte visszarepít a harcunk utáni veszekedésünkbe, de most nem kényszerít ránk józanságot az akkor rám leselkedő életveszély. Az egyik kezével megragadja az arcomat, a hosszú, erős ujjak összeszorítják a puha bőrt, miközben maga felé kényszerít. A lehelete szinte csípi a mély, vérző sebet, ami a homlokomtól a szememen és az ajkaimon át egészen az államig feszül. Még legyengült állapotomban is érzem a bőröm alatt a kék lángok kitörni vágyó, feszítő erejét, amit a harc okozta adrenalin szült és a szívemben felizzó haragos szenvedély táplál.

- Fogalmam sincs, hogy a kurva életbe tartottad magadat életben idáig. – Dühösen sziszegi a szavakat, és a becsmérlő hangszín hallatán még szédítőbben járja át a testemet a büszkeség és megfelelni vágyás szülte dac.

- Úgy, hogy erős vagyok! – Állom a kőkemény pillantását, tárgyilagos őszinteséggel közlöm vele a tényt, amit az elmúlt éveim hosszú, rögös útja után senki nem mert megkérdőjelezni, csak az a férfi, akitől a legjobban vágyom az elismerésre. – Elegem van abból, hogy úgy kezelsz, mint egy ostoba gyereket. – Az ujjai megszorulnak az arcomon, édes fájdalommal mélyednek a bőrömbe. Türelmetlen mozdulattal lököm el a kezét, de egy percig sem kételkedem benne, hogy csak azért sikerült, mert engedte.

- Akkor ne adj rá okot. – Összeszorulnak a fogaim az ismerős válasz hallatán, egészen biztos vagyok benne, hogy szándékosan használta pontosan ugyanazokat a szavakat, mint legutóbb. Még egy lépést tesz felém, a mellkasunk szinte egymásnak simul, de nem ér hozzám, csak lenéz rám azokkal az irritálóan sokat tudó, ősöreg démonszemekkel, amiktől mintha folyékonnyá válnának a belső szerveim. – Azt hiszed mindig ilyen könnyen megúszod majd?

- Most pusztítottunk el egy kisebb hadsereget, egy démon herceg gyomrának egy darabját és egy alattvalóját, szóval hacsak nem szokásuk a hercegeknek személyesen rohangálni a célpontjaik után, akkor igen. – Magam sem hiszek igazán a szavaimban, de már túl ideges vagyok ahhoz, hogy józan választ adjak. Calek ujjai vérfagyasztóan lassan csúsznak a hajamba, fájdalmas erővel markol bele, hogy magára irányítsa a tekintetemet.

- Más szóval most adtál ízelítőt Baálnak az erődből, ráadásul sikeresen magadra is haragítottad. – Vicsorogva küldök neki egy hitetlenkedő pillantást, eszem megáll, hogy még ez is az én hibám. Mi a jó büdös francot kellett volna csinálnom?! A haragtól elvadult, őrült vigyorra húzódik a szám, élvetegen pillantok a szigorú szemekbe.

- Úgy látszik profi vagyok a démonok felbőszítésében… - Az ajkai féktelen szenvedéllyel tépik meg a véres, sebtől sajgó számat, bennem reked a levegő, felnyögve engedem, hogy a fájdalom és a lelkemben tomboló, gyilkolni vágyó düh vágyként összpontosuljanak az ágyékomban. Szét akarom tépni, látni, érezni, szagolni és ízlelni akarom a vérét, a haragját, a szenvedélyét. A végtelen hosszúnak tűnő éhes, durva csókot egyszerre szakítjuk meg, mikor a másik démon is követni akarja a társát a halálba. Calek vészjósló gyorsasággal ragadja meg a felénk szúró lándzsát a hegyes penge tövében, mielőtt a nyaka érzékeny puhaságába döfődhetne, és a szokatlan védekezéstől pont elég időre torpan meg a démon groteszk alakja, hogy mögé kerüljek, és mielőtt védekezésképp mágiához nyúlhatna, a kék lángokkal borított kézfejemet a hátába merítem. Élettelenül hullik le kettőnk között, és jópár szívdobbanásnyi időre feszültségtől és sóvár vágytól terhes dermedt mozdulatlanság kerít hatalmába minket. Összefonódik a tekintetünk, és minden pillanatban azt érzem, hogy a következő lesz az, mikor kitörünk a mozdulatlanságból, és végre valahára szétmarcangoljuk egymást, de nem történik meg. A rövid kis harcjelenet kizökkentett eléggé ahhoz, hogy ismét eszembe jusson a fához szegezett társam élettelen alakja, megszakítom a túlságosan hosszúra nyúlt szemkontaktusunkat a démonommal, hogy a sebesült angyal mellé térdelhessek. Életemben egyszer okos akartam lenni, és segítséget kértem tőle, de ha ő nem csinál valamit, akkor én fogok.

Irritáltan körözök a barlangunk néhány kilométeres körzetében, alacsonyan, a fák lombjai alatti árnyékok rejtekében, hogy ne keltsek felesleges feltűnést a halandó népek szemében. Mikor délután felébredtem, egy részem arra számított, hogy az otthonunk közvetlen közelében maradt, és szinte rögtön rátalálok majd, de hamar rá kellett döbbennem, hogy nem így van. A csalódottságba egy kis elárultság is vegyült a tudattól, hogy magamra hagyott a legkiszolgáltatottabb állapotomban, de hamar elhessegettem az érzést. A tegnapi események után nem érzem jogosnak az elvárást, hogy még vigyázzon is az álmaimra azok után, hogy a frászt hoztam rá. Illetve ránk. A halálfélelem jeges kétségbeesésének az emlékétől újra megreszket a mellkasom. Még soha életemben nem éreztem ilyen hányingerkeltő, gyomorforgató rettegést. Soha. Még a Purgatóriumban sem, ahol a sötétség darabokra cincálta a tudatomat, a lelkemet, az emlékeimet. A halálra magára mindig egy barátként tekintettem, akinek az ölelésében egyszer majd talán békére lelhetek. Sokkal csábítóbb gondolat volt meghalni, mint évezredeken át cipelni az örökélet elnehezedő bilincseit, miközben a vágyaim, a lendületem és a fiatalságom emléke elhomályosodik, és nem marad más csak a hűvös logika, az ősi felelősségek és a magány.

Minden megváltozott. Mindent megváltoztatott Ő. Vele az örökkévalóság hirtelen túl kevés, a halál sötétsége pedig nem pihentető béke, hanem fenyegető, sikító üresség. Lenézek a kezeimre, miközben azon tépem magam, hogy képes leszek e még valaha kockázatos varázslatok elsajátítására. De hogy tudnék méltóvá válni hozzá, ha engedem, hogy ez a rettegés irányítson? A tehetetlenség szinte szétszaggat belülről, gyűlölöm, hogy ilyen gyenge, ilyen fiatal, ilyen tapasztalatlan vagyok, egy elillanó gondolat az ő évezredes létezéséhez képest. Türelmetlenül vágyom olyan erőkre, amikhez még évszázadokat kéne élnem, és amiket lehet, hogy túl gyáva leszek megszerezni, mert görcsösen ragaszkodom hozzánk. Már esteledik, mikor a gondolataim okozta keserű szájízzel szállok le a barlangunk előtt, üvölteni akarok attól, hogy még megtalálni is képtelen vagyok őt. Muszáj lesz kitalálnunk valamit erre, mert nem fogjuk tudni az egész életünket egymástól egy karnyújtásnyira leélni. Az érzés, hogy nem tudom, merre van és mi van vele gyötrelmesen szokatlan az elmúlt hetek eggyé olvadása után, mintha az összes végtagomat kitépték volna tőből és nem tudnának újranőni. A tudatalattim már elkezdi megvizsgálni a vadászok által használt kommunikációra és követésre alkalmas bűbájokat, azon gondolkodva, hogy miként tudnám a kettőnk kapcsolatára formálni őket, miközben az elmém vadul zakatol azon, hogy merre lehet a hiányolt szeretőm. Az egyetlen lehetséges helyszín, ami eszembe jut, az a majdnem végzetes kimenetelű edzésünk eldugott szurdoka. Tudom, hogy bölcsebb lenne itt megvárni, nehogy elkerüljük egymást, de a tétlenség gondolkodást, a gondolkodás pedig marcangoló bűntudatot szül. Lehet, hogy tegnap mindent elrontottam?

Mielőtt felfoghatnám, hogy mit művelek, már repülve hasítok a tegnapi események sötét színtere felé, már nem törődve az álcákkal, a homályba olvadással, a halandók árgus tekintetével, a levegőt átszelő alakomat csupán a felhős éjszaka esti sötétje fedi. A fenébe is Calek, hol vagy?!

Egy álnok, alattomos gondolat fészkeli be magát a fejembe, amit nem hiszek el igazán, de még így is sikerül mérhetetlen keserűséget, fájdalmat, haragot, kétségbeesést, magányt ébresztenie bennem. Lehet, hogy elhagyott? Nem, az lehetetlen. Az övé vagyok, ő pedig az enyém. Tudom, hogy nem tenné, mégis gyötör egy megátalkodott tévképzet.

A talpaim némán érintik az elsötétült talaj kemény, száraz kőzetét. Elkomorulva nézek végig a tájon, ami a harcunk áldozatává vált. A lerombolt, elszáradt erdőrész és a hegyvidékre jellemző szürkés kőzetek sokasága pokolfeketén olvad az éjszakba. Hunyorogva átkozom a felhőket, hogy pont most döntöttek úgy, hogy teljesen megvonják a Hold fényt adó erejét a világunktól. Az angyaloknak is jobb a látásuk sötétben, mint a halandó népeknek, de ez a képességünk közel sem olyan kifinomult, mint a démonoké. Az emésztő sötétségben mintha megcsillanna valami a földön, összevont szemöldökkel megyek közelebb. Az alacsony rangú démonok büdös, szurkos vérének pokolszaga szinte fojtogat. Lusta legyintéssel idézek magamból egy messze terjedő vörös tűzhullámot, ami a fényével egy pillanatra végigsimítja groteszk démon bestiák brutálisan széttépett, szétmállott holttesteit. Fintorogva vonom vissza az előbbi gondolatomat, és megköszönöm a felhőknek, hogy eddig megóvtak ettől a látványtól. Az nem meglepő, hogy a tegnap történt sötét, pusztító erő idecsalta ezeket a démonokat, az viszont igen, hogy halottak. Vadászként ritkán találkozom ennyire alacsony rangú és intelligenciájú démonokkal, az ilyen állatias jószágokkal az egyszerű katonák foglalkoznak, így nem igazán ismerem a jellemüket, de kétlem, hogy ok nélkül szétcincálnák egymást. Na meg akkor lenne egy túlélő. Feszült figyelemmel terjesztem ki az érzékeimet, és meg is találom a sok orrfacsaró, kellemetlen szag között a kedvesem szeretett esőillatának alig érezhető, elhaló emlékét. Itt járt. Nem rég. Összeszorul a torkom a megkönnyebbüléstől, ami átsuhan a szívemen. Vajon ő irtotta ki a mágiája által idecsalt démonokat? És ha igen, akkor miért? Nem mintha zavarna.

Halk sóhajjal rebbenek fel, pedig a felelősségtudatos angyal énem arra ösztökélne, hogy töltsem itt az éjszakát, és várjam meg, miket csal még ide a pokoli mágia lassan elszivárgó, pusztító lüktetése. Akármi is legyen, nem akarom, hogy az én lelkemen száradjon, hogy a halandók világában kószál. Mégis egy furcsa, szűnni nem akaró balsejtelem, egy néma húzás a lelkem mélyén távozásra késztet.

Mire visszatérek a barlangunkhoz, a Hold előbukkan a sötétséget hozó rejtekéből, hogy pislákoló fényleplet terítsen a tájra. Hatalmas kő esik le a szívemről, mikor a sápadtfehér fénybe burkolózva megpillantom Őt a barlangunk előtt elterülő tisztás közepén. Háttal áll nekem, de még így is látom megereszkedni a vállait a pillanatban, mikor feltehetően megérzi a szárnysuhintásaim lágy szellőjének cirógatását. A tudat, hogy ugyanazok az érzések töltik el, mint engem, kis híján könnyeket csal a szemembe. Leszállok elé, és ő némán felém fordul. A tekintete váratlanul komor, megreszket a szívem a félelemtől, hogy lehetséges e, hogy a haragja túlszárnyalja az irántam érzett szerelmét. Millió kérdés és szó bizsereg az ajkaimon, és mégis egy olyan bukik ki belőlem, aminek az égvilágon semmi jelentősége nincs, és amire jó eséllyel sejtem a választ.

- Mi történt veled? – Nem az döbbent meg, hogy harcolt, hiszen sejtettem, hogy ő okozta a szurdokban talált bestiák vesztét. Az döbbent meg, hogy nem csak egy legyintés volt neki az egész, ami után egy hajszála meggörbülése nélkül sétál el, hanem nyakig bűzölgő démonvérben úszik. Ha valami megmagyarázhatatlan perverzió miatt úgy döntött, hogy megfürdik a tetemekben, akkor a kapcsolatunk érdekében inkább nem szeretném tudni.

- Levezettem a feszültséget.  - Nem válaszol, de azért remélem, hogy a válasza nem esik bele az előbb felsejlő „nem akarom tudni” kategóriába.

Elém siet, és riadt pillangóhadként rebben szanaszét minden összefüggő gondolatom. Mikor az ajkai az ajkaimhoz érnek, mintha lelopnák róluk a gondosan előkészített szavakat. A bocsánatkérést, a szerelemnyilvánítást, az eltökélt fogadalmakat, a kérdéseket és a válaszokat. Nem találom a hangomat, ráadásul a szemeiben megcsillanó különös, idegen rémület is némaságra int. A szavai hamar beigazolják a gyanúmat.

- Majd később megbeszéljük, de mennünk kell. Most. – Értetlenül, őszinte döbbenettel figyelem, ahogy elereszti a lovakat, majd egyre türelmetlenebb ingerültséggel hallgatom, ahogy érzékeny búcsút vesz Komától. Mi a fene késztetheti arra, hogy hátrahagyja azt a büdös jószágot, amit úgy szeret?

- Calek, mi ez az egész?? Mi rémisztett meg ennyire? – A felém villanó, lemondó tekintet láttán egyből rájövök, hogy a megfogalmazás módjával valószínűleg sikerült jó mélyen beletaposnom a macsós önérzetébe. Most magyarázat helyett hallgathatom azt, hogy ő aztán nem fél semmitől.

- Nem félek semmitől, ezt jól jegyezd meg. – Jé. Nem említem meg, hogy tegnap, mikor őszinte, szívet tépő kétségbeeséssel figyelte, ahogy a saját bűbájom szívja el az életerőm egyre csak fogyatkozó cseppjeit, tagadhatatlan rettegés bujkált a vérvörös szemeiben. Ez a kínkeserves pillanat soha nem lesz olyan, amit jogom vagy szándékom lesz valaha is az orrára kötni, kihasználni. Túl mély sebet ejtene mindkettőnkön, ha megtenném.  – Ha szükséges, az Atyaúristeneddel is szembe szállok. De van, amit jobb elkerülni. Induljunk.

Látom rajta, hogy azt várja, hogy engedelmesen kövessem, de a túl sok kimondatlan szó, a köztünk pattogó nyughatatlan feszültség és az elhallgatott részletek nehéz kősziklává dermesztik a végtagjaimat. A rossz előérzet, ami magával ragadott a harcunk helyszínén, most is rám talál, erősebben, baljósabban. Calek hangos sóhajjal, zaklatott komorsággal lép vissza hozzám, a keze az arcomra simul.

- Rami, tényleg mennünk kell. Útközben mindent elmagyarázok.

Van valami a tekintetében, ami áttöri az összezavarodottság okozta ellenállásom első falait, de hiába próbálom megfejteni, hogy mi is az, nem jövök rá. Megszakítja az elmélyült szemkontaktusunkat, és ezzel megfoszt attól a lehetőségtől is, hogy legalább a gondolataiból kiolvassak valamit, ha már szavakba képtelen önteni a történteket. Mert történt valami, az biztos. A homloka forró az enyémen, az intim kis összeborulás, ami a kapcsolatunk védjegye lett az elmúlt hetekben a bőrömnél sokkal mélyebb helyeken is megéget.

- Nem akarom, hogy bajod essen. Abba belehalnék. Kérlek, menjünk.

Összeszorult ajkakkal és mellkassal bólintok, a szívem hevesen dübörög a közelségétől, az illatától, az érintése melegétől, a szavai világot jelentő súlyától. Bólintok, miközben rádöbbenek, hogy igazából a halálba is követném őt, ha erre kérne. A lágy csók, amivel megajándékoz mintha a kimondatlan, hűséges szavak jutalmául szolgálna, megborzongok tőle. Az érzések, amiket bennem kelt még mélyebbek és még fájdalmasan valóságosabbak, mint eddig bármikor. Mintha az első megpróbáltatásunk csak még igazibbá tette volna a szerelmünket. Az elmúlt hetek rózsaszín ködje után rá kellett döbbennem, hogy sok vitánk és összeütközésünk lesz még, de ebben a pillanatban, a karjai határozott ölelésében arra is rádöbbentem, hogy nem létezik olyan konfliktus, ami megrendítheti az egységünket.

Nem pillantok hátra a kicsiny barlangunk hazaváró bejárata felé. Csak egy pillanatig gyászolom az első olyan nyughelyem elvesztését, amit otthonnak hívhattam. Szinte rögtön rádöbbenek, hogy nem a barlang volt az otthonom, hanem Ő. Az arcomon végiggördülő néma könnycseppet elfújja a szél.

Lassú óvatossággal húz maga után, mintha attól félne, hogy meggondolom magamat, pedig a békülni vágyó szerető helyét már átadtam a hidegfejű vadásznak.

***

Órák óta hasítjuk a földet és a levegőt iszonyatos, földöntúli sebességgel, amit az ismeretlen okokból aggodalmaskodó démonom eltökélten suhanó, elmosódó alakja diktál. Próbálom összekötni a harcunk helyszínén talált tetemeket Calek nyugtalan reakciójával, de nem találom a kapcsolódási pontot, hiszen a jelenlétüket az általa használt mágia vonzotta oda… ugye? Lehet, hogy valamit nem vettem észre az éjszaka sötét leple alatt? Bevallom, inkább mint kedvesét kutató szerető, nem mint nyomokat kereső vadász szemléltem a terepet.

Mikor látom Caleket megtorpanni egy szűk tisztáson, megkönnyebbült sóhajjal ereszkedem mellé, és csak ebben a pillanatban érzem meg, hogy mennyi erőt követelt a hosszú órák óta tartó feszített tempó. A szárnyaim, amiket az elmúlt hetekben jóformán száműztem az életemből, most ólomsúllyal bosszulják meg az árulásomat, de próbálom elrejteni a kínzó fáradtságom szembetűnő jeleit. Abban biztos vagyok, hogy ez a vad roham most nem tett jót a töltődésnek, amit épp csinálnom kéne a küldetés miatt.

- Pihenjünk egy kicsit. – A szavai nyomán elfojtok egy jóleső, egyetértő nyögést, miközben az egyik, támaszt ígérő szikla mellé sétálok, és magam sem tudom, hogy leülök vagy lerogyok a hátam görcsösen feszülő izmainak a súlyától. Még soha nem gyűlöltem ennyire a gravitációt.

Calek forróságot árasztó teste mellém simul, és elsöpör minden kimondatlan panaszt és néma fájdalmat. A szívem őrjöngő dübörgéssel éled fel a mellkasomban, mikor szavak nélkül magához ölel. A váratlan, meg nem érdemelt gyengédségétől gyötrő bűntudattal kísérve rémlik fel a korábbi kószán felsejlő feltételezésem, hogy elhagyott. Hihetetlen, hogy a kétségbeesett szív milyen elvadult tévképzeteket képes alkotni. Hozzá bújok, a szíve őrült zakatolása vetekszik az enyémmel, mintha a szerelmünk örök, kizökkenthetetlen ritmusát diktálnák. Megérzem az arcát a hajamban, az ütemes, nyugodt, de kimért lélegzetvételei a hajszálaim közé bújva cirógatják a fejbőrömet. A belőle áradó elfojtott feszültség engem is visszaránt a vitánk valóságába, amiből a hirtelen menekülésünk és az iménti gyengédsége szakított ki, és a szavaim olyan könnyedén, természetesen hagyják el az ajkaimat, mintha hetek óta gyakoroltam volna őket.

- Meg tudsz nekem bocsátani?

A mély sóhajától megborzongok, és nem csak azért, mert forrón csiklandoz. Mintha az idegességét sóhajtaná ki magából, a teste előbb válaszol, mint a szavait, érzem az arcom alatt a márvánnyá feszült izmok elernyedését.

- Már megbocsátottam. De ha még egyszer ilyen faszságot csinálsz, széttéplek... – Bátortalan boldogsággal mosolygok a mellkasa bársonyosan puha bőrébe, de még nem engedem, hogy az ismerős, szeretett illat elbódítson. A karjai egy futó pillanat erejéig még szorosabban ölelnek, mintha tudat alatt ezzel is azt sugallná, hogy az övé vagyok, hogy legszívesebben magába olvasztana és soha nem válna el tőlem. Megreszket a mellkasom a szerelmünk rémisztő követelőzésétől, és úgy döntök, hogy nem ez az a perc, mikor megvitatom vele, hogy lehet, hogy óvatlan voltam, de faszságnak nevezni kicsit túlzás. Mindkettőnknek el kell fogadni, hogy a fejlődésem érdekében néha kénytelen leszek kockázatos varázslatokat kipróbálni, de úgy döntök, hogy ez egy másik nap veszekedése lesz. Egy nyugodtabb napé, mikor nem menekülünk, nem vagyunk kimerülve és nem kéne épp úton lennem a kapott küldetésem felé.

Az ölébe húz, a komoly, szomorú pillantása élesen szúró tőr a szívemben, amit az őszinte, fájdalomról árulkodó szavai jól meg is forgatnak.

- Rosszul esett, amikor azt mondtad, inkább meghalnál. Én bármit elviselnék, hogy ne veszítselek el Téged. – Megreszketve idézem fel a mindent felemésztő, fojtogató, torokszorító sötétséget, ami elől bármikor szívesen menekültem volna a halálba. Régen.

- Én sem akarlak elveszíteni – Felnézek rá, kétségbeesett vágyat érzek, hogy megértessem vele az érzéseimet. Hogy tudja, én is bármit elviselnék. – Sajnálom, én csak...

A csókja elvágja a szavaimat, amik a múltam olyan elfelejteni vágyott, rettegett részletét készültek felfedni, amiről még soha senkinek nem beszéltem. Abban sem vagyok biztos, hogy képes lennék rá, de érte megpróbáltam volna.

- Nem kell magyarázkodnod. Tudod, nekem is új minden érzés, amit kiváltasz belőlem. Szerelmes vagyok beléd, Ramiel. – A szívem kihagy egy végtelen hosszúnak tűnő ütemet. – Azt hiszem ezzel együtt kell megtapasztalnom a mérhetetlen ragaszkodást, ami magával hozza a félelmet és a bűntudatot is. Még sosem éreztem hasonlókat sem, ezt meg kell értened. – Az érzelmeink kísérteties hasonlósága szinte megrémít. A tudat, hogy neki is minden ugyanolyan új, váratlan és érthetetlen, mint nekem. Ijesztő, hogy az életünk ilyen rövid idő alatt képes ekkorát változni.

- Én is most először féltem a haláltól. Féltem, hogy elszakít minket egymástól. – Halkan suttogom a legújabb gyengeségemet, a halálfélelmet felfedő vallomást.

- Csak ígérd meg, hogy óvatosabb leszel, jó? – Lassú bólintással válaszolok neki, miközben az elmém már a jövőnkön zakatol. Először a távoli jövő jut eszembe, és az, hogy valahogy majd le kell gyűrnöm ezt az újonnan szerzett szorongást, valamint Calekkel is el kell fogadtatnom, hogy a vadász lét és a tanulás része a folytonos életveszélyes szituációk kerülgetése. Ez soha nem volt és soha nem is lesz másként. A józan eszem viszont hiába fogadja el ezeket a tényeket, a szívem gyötrő bűntudattal szorul össze a gondolattól, hogy mit tenne vele a halálom. Egy részem el akar bújni vele az egész világ elől, nem törődve a múltunkkal, a feladatainkkal, csak egymással, a jelenünkkel és az együtt töltött jövőnk biztosításával. Elvágom a sötét vizekre evickélő gondolatok fonalát, hogy egy közelebbi, aktuálisabb probléma irányába tereljem a beszélgetést. Ráadásul lassan majd azt is ki kell szednem belőle, hogy mi vagy ki elől kellett ilyen lóhalálában elmenekülnünk.

- Ha már az óvatosságnál tartunk, amíg távol voltál, küldetést kaptam. – Feszült figyelemmel ejtem ki a szavakat, az elsötétülő pillantását és az újra keménnyé váló arcvonásait fürkészem közben. Gondterhelt, haragos dünnyögéssel ejti hátra a fejét a sziklára, mintha magába zuhanna.

- Faszom… mindenképp el kell menned? – Egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy nem válaszolok, hiszen tudom, hogy tudja a választ. Végül mégis kimondom a nyilvánvalót. Ő is tudja, hogy az utolsó, amire még szükségünk van, az angyalok gyanakvása.

- Egy-két napon belül, igen.

Szinte hallom a fogaskerekek ádáz nyikorgását a kedvesem okos fejében, ahogy beépíti az új információt a terveibe. A lehunyt szemek titkolózása miatt nincs lehetőségem a tekintete sokatmondó pillantásaiból olvasni, de ösztönösen tudom, hogy nem, vagy csak nagyon-nagyon nehezen fog egyedül elengedni.

- Nem tetszik a gondolata se. Most nagyon nem kéne eltávolodnunk egymástól... – A szavai beigazolják a sejtésemet, némán figyelem a semmitmondó, mozdulatlan arcvonásait. A kísértés, hogy magammal hívjam, szinte darabokra szaggat, de előtte mérlegelnem kell a kockázatot, amit vállalnánk vele. Mikhal az egyik legjobb nyom- és jelenlétkövető a vadászok közül, a manaáram olyan rezdüléseit és szokatlanságait képes felismerni és beazonosítani, amiket senki más. Még nem volt olyan célpontunk, aki képes lett volna tartósan elrejteni a közelségét előle, sokszor még engem is megérez, pedig a bosszúhadjáratom miatt különös figyelmet fordítottam a képzésen a létezésem eltüntetésének tökéletesítésére.

Mivel még nem tudok dűlőre jutni, a tenyereim közé veszem az arcát, felhúzom magamhoz, és tovább terelem a beszélgetést egy kérdéssel, ami már órák óta a levegőben lebeg.

- Elmondod végre, hogy mit kell ilyen lóhalálában „elkerülnünk”? – Először ösztönösen a „mi elől menekülünk” kérdést szerettem volna feltenni, de hogy megelőzzem a legutóbbi kioktatáshoz hasonló választ, arról, hogy ő aztán nem menekül semmi és senki elől, inkább az ő szavait használom. Önmagába csak nem köt bele.

- Mit tudsz a démon hercegekről?

Sok féle válaszra számítottam, de egy kérdésre a démon hercegekről nem. Rossz előérzetem van ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Nagyon, nagyon rossz.

Nézzük csak. Azt tudom, hogy heten voltak összesen, de ha minden igaz, már csak ketten aktívak a mi világunkban, Baál és Orgoth. Meg persze ha beigazolódik a gyanúm, akkor Asmodeus is. A két ismert, aktív hercegről kaptunk valamennyi oktatást, a többiekről szinte semmit.

- Ezt-azt. Csak nagy vonalakban mesélnek nekünk rólunk, úgyhogy úgy sejtem, neked több háttérinfód van velük kapcsolatban.  

- Azt biztos tudod, hogy hét démoni herceg van. – Bólintok. – Hármójukat elpusztították, kettő valószínűleg másik dimenziókban rejtőzködik. Kettő azonban él és virul, várva a megerősödésre vagy valami lehetőségre, hogy mozgolódni kezdjen. Azt még én sem tudom, hogy a Földön vagy a Pokolban tanyáznak éppen.

Gondolom nem véletlenül hozta fel a kelletlen témát, ezért most már könnyedén összekötöm a szálakat. Ezek szerint valóban elvétettem a részleteket a szurdok sötétjében, és a tetemek nem csak alacsonyrendű, csúszómászó, a pokol sötét ereje emlékének a parazitáihoz tartoztak.

- És az egyikük szolgái támadtak rád? – Megrökönyödve pillant rám, mintha a gondolataiba látnék, ezért megmagyarázom a kérdésemet. – Láttam a szurdokban a tetemeket.

- Attól tartok. – Így már értem a sietős távozásunkat, bár egy kicsit még mindig aggaszt a nyugtalanságának mértéke. A herceg maga nem fog utánunk csörtetni, legalábbis addig biztosan nem, míg meg nem bizonyosodik arról, hogy a szolgáival nem tudja elvégeztetni a piszkos munkát. Egy vadász higgadtságával dolgozom fel az információt és a jelentését. Ha az egyikünk a célpontjuk, márpedig nagyon úgy fest, hogy így van, akkor soha többé nem lesz egy olyan békés, nyugodt hónapunk, mint az elmúlt időszak csodája. Soha nem tölthetünk majd néhány futó napnál többet egy helyen, soha nem alakíthatunk ki magunknak egy kis zugot, egy kis saját kuckót, amit akár csak átmenetileg is otthonnak hívhatnánk.

A szívembe költöző gyász perzselő haragot szül. A forrófejű szeretőben feléled egy gondolatfoszlány, hogy mi ketten együtt talán egy herceget is legyőznénk, de a hidegvérű vadász csírájában elfojtja. Még az is lehet, hogy csak akadályoznánk egymást a csatatéren, egymás gyenge pontjává válhatnánk, a szerelmünk, az aggodalmunk, a félelmeink csak hátráltatnának mindkettőnket.

- És melyikük? – Remélem nem Baál.

- Baál, a mohó. A Legyek Ura. – Hideg karmok hasítanak végig a gerincemen az undortól, amit a démon herceg elhíresült megnevezése ébreszt bennem. Nem tudok sokat a két hercegről, de Baált mindig egy utolsó, alamuszi, csúszómászó, gerinctelen féregnek képzeltem el. Minden részlet a történelméből, a képességeiről, minden pletyka és szóbeszéd erre utal. Persze csak képletesen, hiszen az ilyen magas rangú démonok mind emberszabásúak, hacsak nem csúfítják el magukat szándékosan a mágiájuk segítségével. Nem mintha lenne bármilyen pontos információnk bármelyik herceg külső megjelenéséről.

Halk sóhajjal veszem tudomásul a hírt, miközben a tudatalattimat engedem kószálni az elmém mélységes információ tárházában, hogy minél több apró részletet előszedjek az említett hercegről, de sajnos így is csak haszontalan morzsákra lelek.

Ő töri meg újra a csendet a viszolygó arckifejezésem láttán.

- Nem most hallod először a nevét. – Bólintok, és nem várom meg, hogy rákérdezzen, mit tudok róla, megosztom vele.

- Sajnos nincs sok kézzel fogható információm róla, inkább csak történetek és pletykák. Az egyetlen használható, amit a társaim kiderítettek az évszázadok során, hogy meglepően sok olyan szokatlan képessége van, amiknek csak ritka mutációként kéne kialakulniuk, nem pedig egy személyben összpontosulva. Többek között ilyen a rovarok feletti hatalma is, amiről a nevét is kapta. Amikről még tudunk az a rövid távú teleportáció és a varázsige használat nélküli illúziókeltés. – Nem teszem hozzá, hogy vannak olyan vadászok, akik újraéledtek a vele való küzdelmük óta, de soha nem épültek fel mentálisan.

Bólint, nem kerüli el a figyelmemet a tekintetén átsuhanó elismerő fény.

- Meglepően jól informáltak vagytok. – A mellkasomban éledő büszkeség mosolyát elnyomja egy keserű fintor.

- Túl sok vadász őrült bele ebbe a túl kevés információba. – A halhatatlanok elméje sem védtelen, és a Purgatórium sötétje hirtelen igen csábítónak tűnik ahhoz képest, hogy évtizedekig férgek falják a folyamatosan regenerálódó agyszöveteidet.

Látom Calek komor tekintetén, hogy nem kell megmagyaráznom a megjegyzést. Az ujjaim közé veszek egyet a mellkasára hulló hosszú, éjfekete tincsek közül, hogy az érintés selymes puhasága elcsitíthassa a gondolataim viharfelhőit. Mintha megérezné, hogy szükségem van rá, a keze a derekamra csúszik és egy kicsit közelebb húz magához, majd ő is megosztja velem a saját tudását.

- Baál szokatlan képessége nem más, mint mások képességeinek az elrablása. – Tágra nyílnak a szemeim, és hirtelen értelmet nyer az, hogy miért képes lehetetlenül soknak tűnő különleges mágia használatára. Ez egyáltalán lehetséges? A kétkedő, megrökönyödött arckifejezésem láttán folytatja. – Úgy képzeld el, hogy képes rá, hogy felzabálja, magába építse az áldozatait. A testüket és a mágiájukat is. – Fúj. Nem kérdezek rá, hogy vajon mi történik a tudatukkal, nem akarom tudni, de van egy nagyon kellemetlen balsejtelmem, hogy nem halnak meg. – Bár azt beszélik, hogy egyszerre maximum három idegen képességet tud használni. – Hm… vajon ez azt jelenti, hogy akire már nincs szüksége, azt „kiköpi”? Fúj. Fúj. Fúj.

A számat elhúzva pillantok a démonomra, akinek a szemeiben honoló undor közönyösebb, mint az enyém, de kétségtelenül ott van. Hogy lehetnek a démonok ennyire különbözőek egymástól?

- És mi történik azokkal, akiknek az erejét már nem akarja használni? – Gondolom azért van egy felső korlátja a képességnek, mert a saját teste, a saját manája is csak fix számú idegen testet és erőt tud irányítani, megzabolázni.

- Ki tudja… még senki nem jött vissza elmesélni. – Összeszorított fogakkal dolgozom fel a hallottakat, nem teszem fel a kérdést, hogy vajon ő honnan tud ennyi mindent egy hatalmas démon hercegről, aki gondolom nem köti önkéntesen mások orrára, hogy milyen lapok vannak a kezében. Bár, tizenkét évszázada kutat az emlékei után, gondolom akaratlanul is rálelt keresetlen titkokra az útja során.

Késként hasít belém a felismerés, hogy egy ilyen képességű démonnak miért is lehetünk mi a célpontjai. A gyilkos kék lángok megidézéséhez hasonló mágiáról sem hallottam még soha. Egy fegyver, ami könnyedén gyilkol halhatatlanokat, sokak által rettegett, irigyelt erő. Nem véletlenül akartak ösztönösen elzárni a Fekete Erődbe, és nem véletlenül volt különösen nehéz kitaposnom az utat, hogy a Földre engedjenek. És ezzel az új információval beigazolódni készül minden félelmük.

A néhány másodperces töprengés és ráeszmélés után felpillantok Calek sokat mondó tekintetébe, és egyből tudom, hogy ő már jóval előbb összerakta a kirakós darabjait. A gondolat, hogy igazából tényleg nem a félelem, hanem a féltés tette olyan türelmetlenné, olyan kapkodóvá, összeszorítja a mellkasomat.

- Arra gondolsz, amire én, igaz? – Halkan suttogva teszem fel én is a nyilvánvaló kérdést, gyermeteg reménnyel, hogy valahol hibádzik a logikám, hogy túl sokat gondolok a képességem értékéről, hogy túl pesszimista vagyok, de a kegyetlenül őszinte kedvesem kemény pillantása nem adja meg az áhított illúziót. Ellenben ad valami sokkal, sokkal értékesebbet. A tenyerei közrefogják az arcomat, a szemeiből kiolvasható sziklaszilárd eltökéltségtől megremegek.

- Nem engedem, hogy bántódásod essen. – Elmosolyodom, a mellkasomban szétáradó melegség bizarr ellentéte az eddigi fagyos karmoknak, amikkel belém mart a világ talán legszörnyűbb sorsától való rettegés.

Az én drága kis szerelmem, aki betört egy szigorúan védett erődítménybe és majdnem biztos, hogy felkereste volna Asmodeust az emlékeiért, és aki szembeszállna Gaállal, értem. A legfurcsább az egészben az, hogy szépen lassan kezdem elhinni, hogy neki tényleg sikerülne.

Az ujjaimat az arcomat tartó kezeire csúsztatom, majd finom puszit hintek az egyik tenyerébe. Imádom az illatát, az érintését, viszont valamiről megfeledkezik. Vadász vagyok, mégpedig az egyik legígéretesebb. Az ösztönszerű hálás, szerelmes mosolyomba egy leheletnyi pimaszságot vegyítek, mielőtt válaszolok neki.

- Én sem. Már megtanultam, hogy a szerelmem haragudna érte. – A reggeli napsugarak lágy cirógatásában látom a tekintetében megcsillanni az érzelmeket, amiket elő akartam csalogatni a válaszommal, és rögtön tudom, hogy partner lesz abban, hogy könnyítsünk a szívünkre ereszkedett súlyokon. Aludnom kéne, de tudom, hogy képtelen lennék rá, ezért marad egy teljesen más típusú töltődés.

- Jó válasz. – A mélyen dörrenő búgó hangja, a szívszorongatóan vonzó félmosolya és a keringőre hívó élveteg pillantása könnyedén perzselik fel a testem szunnyadó sóvárgását. Szó nélkül helyezkedem el vele szemben az ölében, és lassú, ráérős mozdulatokkal kezdem kibontogatni a fekete köpenyét rögzítő bőrszíjak csatjait. Az tegnapi veszekedésünk már a homályba vész, szinte semmisnek tűnik a ránk leselkedő veszélyek fényében, a szívem mégis egy szerelmes, gyengéd, érzelmektől fűtött szeretkezésre vágyik a haragos szenvedély által vezérelt aktusok után. Finom puszit lehelek a füle alatti puha bőrfelületre, és érzem, hogy a kemény, harcos lelkű szeretőm, aki szembeszállna egy démon herceggel is, megborzong tőle. Halkan suttogva folytatom a kínzóan lassú tevékenységemet a csatokkal.

- A szeretőd vagyok, és még soha nem vetkőztettelek le… - Az utolsó kapocs is megadja magát, mosolyogva húzom magamhoz az egyik kezét, hogy leoldjam az alkarvédőjét, ami jelenleg még megakadályozná a kabát eltávolítását. A kemény bőrből készült anyag némán puffan a fűben, kínzóan sok idő múlva követi a párja. Lomha mozdulattal hámozom le a vállain a köpönyeg vastag szövetét, és ő egy kimért mozdulattal dől egy kicsit előrébb, hogy le tudjam tolni róla. Most már csak egy sötét, övcsatos mellény és egy fehér lenvászoning van hátra. A kezei a combomra csúsznak, de az érintéséből nem tudom eldönteni, hogy sürgetni próbál e vagy csak egyszerűen hozzám akart érni.

- És én ezt mégis miért várjam ki türelmesen? – Felnézek a kihívó, vágytól izzó szempárba, és rögtön rájövök az előző, néma kérdésem válaszára is. Sürgetni próbált. Mintha csak alá akarná támasztani, az ujjai gyengéden megszorulnak a combom húsán, de a legnagyobb meglepetésemre nem éli ki a türelmetlenségét a ruháink eltüntetésében. Még a vastag szöveteken keresztül is érzem a felforrósodott teste lüktetését, szinte hallom a szívünk közös zihálását. Úgy érzem, hogy megint a kezembe adja azt a hatalmat, amit imádok néha kihasználni.

- Mert azt mondtam. – Szinte parancsolón lehelem az ajkaira a szavakat, de nem csókolom meg, az ujjaim már a mellénye csatjain dolgoznak. Nem lepődnék meg, ha ezentúl sokkal könnyebben leszedhető ruhákat idézne magának. Lágy puszikat lehelek a nyaka erős vonalára, amit eddig a kabát anyaga rejtett, majd miután a mellény is követi a földre, az ing nyílása alól kisejlő bőrfelületre kúsznak a felfedező ajkaim. A szívem a fülemben dübörög a tudattól, hogy átengedi nekem az irányítást, pedig tudom, hogy minden porcikája dominanciára vágyik. Kirángatom az inget a nadrágjából, a körmeim végigkaristolják az oldala bársonyos bőrét, miközben felhúzom rajta, ő pedig döbbenetes engedelemmel emeli fel a kezeit, hogy levehessem. Vad vággyal iszom magamba a felbukkanó, ismerős bőrfelületek feszes vonalainak látványát, a kezeim a válla gömbjeire támaszkodnak, mikor egy pillanatra megszédülök a rám törő érzelmek mellbevágó erejétől. Mélyen a szemeibe nézek, csillog bennük a saját szerelmem mása. Az kezeimet két oldalt a halántékára simítom, majd a haját hátratűrve vezetem őket az elmondhatatlanul puha tincsek selyemzuhatagába, miközben élvezem a meztelen bőréből áradó forróságot.

- Fogalmad sincs, mennyire szeretlek. – A torkom összeszorul, miközben elsuttogom neki a kikívánkozó érzelmeket, amik már nem férnek el bennem, hiába tudom, hogy attól, hogy kimondom, nem elfogyni, hanem gyarapodni fognak.

A homlokomat az övéhez simítom, miközben hagyom, hogy az egyik kezemet a mellkasára húzza, a komoly tekintete szinte égeti az arcom bőrét. A tenyerem alatt hevesen dübörgő szíve mintha ki akarna törni az örökös börtönéből, hogy ő maga is eggyé olvadhasson velem, az ajkamra harapok a rémisztő erejétől.

- Pontosan tudom. – A választól, amelynél tökéletesebbet nem is adhatott volna, könnyek gyűlnek a szemembe, de még ezen a vékony könnyfátylon át is látom a pillanatot, mikor elszakad a lánc, ami eddig visszatartotta a domináns énjét. A csókja lassú és gyengéd, de minden pillanatát ő irányítja, a kezei a derekamra csúsznak, és az ujjai perzselő érintésétől rádöbbenek, hogy már nincs rajtunk ruha. Megreszketve simulok hozzá, mintha mágnesként vonzana magához, mintha a testem ösztönösen keresné a másik felét, a hozzá tartozó kirakós darabot. Végig fogva tartja a tekintetemet, miközben kínzóan lassan belém hatol, gyötrően édes lomhasággal feszítve magának utat bennem. A kielégítő. tolakodó forróság mint mindig, most is mintha egésszé tenne. Érzem magamon a teljes figyelmét, az odaadását, a szerelmét, azt, hogy nyitott könyvként olvassa a lelkem és a testem rezdüléseit.

Ráérős, szinte csak ringató mozdulatokkal kezd el mozgatni magán, amihez az én vágyakozó dörgölőzésem is társul. Az egész testünk összesimul, ahogy az ölében térdelek, a fenekembe markolva irányít, míg én a vállain megtámaszkodva ölelem át a nyakát és bújtatom az ujjaimat a haja rakoncátlan, rövidebb tincseibe a tarkója fölött. A lassan épülő gyönyör türelmes szenvedélye lustán csordogáló lávaként perzseli fel a tudatom létezését, elveszek benne, felemészt. Még mindig a szemeibe nézek, de már alig látom őt, csak a szerelme, a gyengédsége és a szeretkezésünk pillanatai léteznek. Már nem létezik a veszély, a küldetés, a harcunk, a vitánk, semmi más, csak az érzelmek vezette kéjsóvár valóságunk. Újra és újra szerelmet vallunk egymásnak a sóhajainkkal, az érintéseinkkel, halkan elzihált vallomásokkal, fogadalmakkal, bókokkal, édes becézgetésekkel. Még a bódult tudatom mélyén is felrémlik az első alkalom, mikor megérintett, évtizedekkel ezelőtt, a mostanihoz hasonló kedveskedő szavai, amikkel megnyugtatott, miközben megismertetett ezzel a gyönyörrel, a gyengédsége, az udvarlása, és rádöbbenek, hogy valahol mélyen már akkor és ott, gyermeteg fejjel is tudtam, hogy ő az. Hogy ő az a társ, akit keresek, hogy ő a lelkem másik fele, a jövőm és a végzetem.

***

Hosszú órák szerelmes ölelkezését követően néma meghittséggel pihenünk a déli napsütésben, miközben mindketten a saját gondolatainkba feledkezünk. Én hason fekve, elgyengülten szívom magamba a nap szinte perzselő sugarait, míg démoni kedvesem az egyik szikla keskeny árnyékában ülve pihen mellettem. A szárnyaim élettelen, fáradt rongydarabokként fekszenek a testem mellett, miközben próbálják kipihenni a szokatlanná vált fáradalmaikat. Most először van lehetőségem nyugodtan számba venni a dolgokat, amiket rendeznünk kell, gondolom Calek is ugyanezt teszi.

Még egyikünk sem mondta ki a tényt, hogy meg kell oldanunk valamilyen módon, hogy megtaláljuk egymást, ha elszakadunk, de talán még jobb lenne, ha kommunikálni is tudnánk valahogy. A vadászok ősi trükkjei között szerepel egy titkos, bonyolult bűbáj, ami a mindent átszelő manahálóra épül és pont ezt a célt szolgálja, de sajnos a varázsigébe be lett építve, hogy használja a vadászok szent esküjének kötelékét. Fogalmam sincs, mire tudnánk kicserélni ezt a részt, ugyanis bennünk a szerelmünkön kívül semmi közös nincs. Abban sem vagyok biztos, hogy egy angyal és egy démon között bármilyen formában működhet egyáltalán. Némán töprengve kelek fel és Calek terpeszben fekvő lábai közé fészkelem magam, háttal ülve neki. Nem bújok hozzá, csak a közelségére vágytam. Előrébb dől, az ujjai puhán érintik a földön heverő szárnyakat tartó fáradt izmaimat. Ha nem lennék mágikusan is kimerülve, meg sem kottyanna a regenerálódásuk, de így rémisztően sokáig tart. Jóleső hümmögéssel, és futó mosollyal jutalmazom a kezei gyengéd, masszírozó mozdulatait, lehunyt szemekkel élvezem a váratlanul intim kedvességet. Kinyílnak a szemeim, mikor az érintése eszembe juttatja, hogy akár az ő segítségét, tanácsát is kikérhetném a varázsige átalakításában. Azt hittem, hogy nehezebb lesz porba dobni a vadászok iránt érzett hűséget, viszont a mindent elsöprő érzelmi kötelék, ami a démonom is köztem van, könnyedén írja felül. Felemelem az egyik kezemet, és a levegőben apró rúnákkal rajzolódnak ki mellettem az összetett varázsige hosszú sorai. Egy pillanatra megállnak a kezei a hátamon, mikor tanulmányozni kezdi a sorokat, de mielőtt panaszkodhatnék, folytatja a jóleső masszírozást.

- Ez valami féle kommunikációs varázslat? – Nem tudom eldönteni, hogy kérdezi vagy mondja, ezért csak bólintok válaszként.

- Egy ősi varázsigéje a vadászoknak, többek között ez teszi lehetővé a szervezettséget, amivel mindig fölényben maradhatunk veletek szemben. – Oldalra fordítom a fejemet, hogy a szemem sarkából figyelhessem az okos szempár elmélyülő pillantását, amivel a sorokat issza magába. Elhessegetem a vágyat, ami az alhasam környékén kezd összpontosulni a csendes, megfontolt intelligenciájának az emlékétől.

Nem mondom ki hangosan, hogy mi lenne a következménye, ha megtudnák, hogy megosztottam vele a varázsigét, úgy hiszem, tudja magától is. Valószínűleg megfosztanának a címemtől, és a múltamra való tekintettel be is zárnának az idők végezetéig. Talán még örülnének is, hogy volt indokuk ezt meglépni.

Mikor a végére ér, elhúzza a száját, és egy olyan kérdést tesz fel, amire nem számítottam.

- Hány vadásszal köt össze ez a bűbáj? – Valamiért hirtelen szégyenérzet tölt el a tudattól, hogy eddig nem árultam el neki, hogy ilyen mély mágikus kötelék köt két angyalhoz.

- Csak a társammal, Mikhallal és a vezetőnkkel, Raphaellel. – Lefagynak a gyengéd mozdulatai a szeráf neve hallatán, és az arcvonásain is látom, ahogy a teljes testében ledermed. Összeszűkült szemekkel fordulok hátrébb.

- Ismered Raphaelt?

- Nem, de kirázott a hideg a neve hallatán. – Mondjuk azt igazából megértem.

- Hm. – Elgondolkodva fordulok újra előre, a térdeimet a mellkasomhoz húzom, és összekuporodva rájuk támasztom az államat. – Gondolod, hogy a múltadból?

- Lehet. – Egyikünk sem mondja ki, hogy talán sosem tudjuk meg, hogy így van e. Néhány másodpercig emésztgetjük a gondolatot, de aztán kényszerítem magamat, hogy visszatereljem a témát az aktuális, sürgetőbb problémánkra, ami a levegőben lebegő varázsige.

A mágiám kék színében tündöklő rúnák közül pirosra színezem a részletet, ahol az angyalok vadász esküjének a kötelékére épül a bűbáj.

- Ezt a részt kéne átalakítani, hogy működjön ránk, de nem tudom, hogy lehetséges e. – Azt a gondolatomat, hogy „mert bennünk semmi közös nincs” inkább nem teszem hozzá.

- Megnézem. – Újra hátradől, és egy percnyi biggyesztéssel gyászolom a hihetetlenül jól eső érintései hiányát, de nem akarom zavarni a munkában. Kihasználom, hogy az egyik feladatomat átpasszoltam a „bölcs”, ősöreg démonomnak, és végre van lehetőségem elolvasni a küldetés részleteit is, nem csak a találkozási pontot.

Nem tudom, pontosan mennyi idő telik el, mire gondterhelt tekintettel újra kinyitom a szemeimet, a nap állása alapján körülbelül egy óra lehetett. A küldetés részletei vészjósló információkat rejtett magukban. Az erőm miatt mi általában fejvadász jellegű küldetéseket kapunk, egyszerű felkutatás és kivégzés. Ez most más. Oldalra fordulok, hogy ne háttal legyek Caleknek, az egyik mellettem fekvő combja felett átvetem a lábaimat. A mozgolódásomra kinyílnak a sötét, szerelmet hordozó szemek. Halkan töröm meg a kérdő csendet.

- Ennek nem fogsz örülni. – Elkomorul a tekintete. Mindent megadnék, hogy visszamehessek a tegnapelőtti könnyed létezésünkbe, hogy elmoshassam ezt a komolyságot, ezt a balsejtelmet a szemeiből. – A küldetés, amit kaptam az, hogy vizsgáljam meg a szokatlan démoni aktivitást ezeken a területeken. – Újra a mágiámat hívom segítségül, hogy a kapott koordinátákat a levegőbe rajzolhassam egy láthatatlan térképen. Látom a pillanatot, mikor ő is észreveszi az utunkat leíró pontok mintázatát, majdnem egészen Akaron otthonáig visszamenőleg. Szinte hallom a gondolataim másolatát a fejében: „ennyit az elkerülésről”. De legalább nem kell menekülnünk, szembe mehetünk a problémának. Vagy mi.

- A picsába… - Némán bólintok, figyelem az irritált mozdulatot, amivel hátraveti a fejét a sziklára. – Kurvára magunkba feledkeztünk az elmúlt hetekben. – Az önmarcangolása szinte a szívembe tép, közelebb kell lennem hozzá, éreznem kell a bőrét magamon, el kell csitítanom a haragját.

Olyan természetes, hogy szinte észre sem veszem, hogy az ölébe mászok, és ismerős pozícióban telepszem a combjai kemény izmaira.

- Nem igaz. – Apró puszit hintek az arca egyik oldalára. – Nem magunkba… - egy puszi a másik oldalra is. - … te belém… - egy puszi a homlokára - … én pedig beléd. – Megtalálom a halovány mosolyra húzott ajkakat, de a kezei határozottan csúsznak a derekamra, hogy megállítson a vágyott dörgölőzésben.

- Rami… - Tudom, hogy épp megállítani készül, de még így is elmosolyodom a gyengéd becenév hallatán, amit már többször is hallottam az ajkai közül, és remélem, még nagyon sokszor fogok.

- Imádom, mikor így hívsz. – Az ajkaira suttogva teszek egy utolsó próbálkozást, hogy elcsábítsam, pedig a pillantásában már látom az ismerős eltökéltséget, aminek a kőfalát valószínűleg most képtelen leszek ledönteni. Halk sóhajjal támasztom a homlokomat a vállára, és elfogadom, hogy most nem fogja engedni, hogy a szenvedélyünkbe meneküljek a problémáink elől. Mire felemelem a fejemet, már sikerült száműznöm a kéjsóvár szeretőt, hogy átadhassam a porondot a hidegfejű vadásznak.

- Velem jöhetsz a küldetésre, de meg kell ígérned, hogy csak akkor jössz öt kilométernél közelebb, ha hívlak. Nem akkor, ha úgy gondolod, hogy veszélyben vagyok, hanem akkor, ha hívlak… - Megtorpanok egy lélegzetvételnyi időre, majd még hozzáfűzök egy utolsó gondolatot, ami sajnos előfeltétele az előzőeknek. – Már ha sikerül megoldanunk valahogy a kommunikációs problémát.

Látom a tekintetében a megrökönyödést, a fájdalmat és a bizonyosságot, hogy lehetetlennek tartja, hogy így legyen, de ez nem nyugtat meg. Teljes mértékben elhiszem neki, hogy most így érez, de egyikünk sem tudhatja, hogy mi lesz, ha rálel az igazi önmagára, akit az elveszített emlékek formáltak, ki tudja hány évszázadon át. Vajon az a személy is tud majd szeretni engem? És ami még rémisztőbb, vajon én képes leszek szeretni őt?

- Most jól figyelj rám, Ramiel. – Ellentmondást nem tűrő, kemény arcvonásokkal néz mélyen a szemembe, a szívem kihagy egy ütemet az eddig talán soha nem látott komolysága láttán. Az elmúlt hónapban a kapcsolatunkat a jókedv és a pajzán játszadozás jellemezte, a most belőle áradó határozott, szigorú erő mintha újabb láncokat készülne vetni a szívem köré. Ösztönösen tudom, hogy a következő szavai végérvényesen meg fognak változtatni valamit bennem. – Nincs az a halandó vagy halhatatlan hatalom, varázslat vagy akár emlék, ami elszakíthatna tőlem. Akár tetszik, akár nem, Te már az enyém vagy.

Tágra nyílnak a szemeim, a szívem megszűnik dobogni a világ legellenállhatatlanabb, érzéki fenyegetése hallatán. A kettőnk egységének örökérvényűsége eddig is ott rezgett minden elsuttogott szerelmes szóban, minden gyengéd csókban és érintésben, minden figyelmes kedvességben és minden játékos mosolyban, de most először vág pofán a megrendíthetetlen véglegessége. A biztonság, hogy ez nem csak egy gyönyörteljes álom, amiből majd üres, fájó szívvel ébredek egyszer, hogy utána elsorvadjak a magánytól, amit bennem hagyott.

A csókja megpecsételi a szavait, amikkel újra örökre magához láncolt. Még szorosabban, még elszakíthatatlanabbul. Közelről nézek az őszinte, kiolthatatlannak tűnő érzelmeket hordozó szerelembarna szemekbe.

Szeretem.

Szeretem Őt, és akárkit, aki valaha volt vagy lesz. Mindene az enyém, akkor is, ha egyes részeit még homály fedi. Azok is az enyémek.

- …és én a Tiéd. – A mellkasom reszket a gyengédségtől, ami a hangjába költözik, és a boldogságtól, hogy tényleg magaménak mondhatom ezt a csodálatos, rendkívüli férfit. Mintha az egész életem, minden döntésem, minden lépés, amit tettem és minden lélegzetvétel ehhez a ponthoz vezetett volna. Hozzá, akinek teremtettek. Hogy az övé legyek, ő pedig az enyém. Hogy meghallhassam ezt a fogadalmat, amely ledönti a világom összes létező törvényét, hogy új törvényeket teremtsen számomra. Számunkra. Törvényeket, amik csak őt, csak minket szolgálnak, senki mást. – Gyere ide.

Magához húz, a mellkasa bársonyosan selymes bőre égeti az arcomat. Az illata, az érintése, a puhasága megunhatatlan mámor, életre kelti a mostanra tökéletesen ráhangolódott érzékeimet. Még soha nem éreztem annyira sziklaszilárdnak a szerelmünket, mint ebben a pillanatban, és biztosan tudom, hogy az érzés csak erősödni fog, gyengülni soha.

- Ha az kell ahhoz hogy az enyém maradj, akkor saját magam tépem ki a lelkemből és tudatomból a régi önmagamat. – Megborzongok a sötét szavaktól, felpillantok a rémisztően komoly tekintet félelmetes elszántságába. Évszázadok óta él egy tátongó üres sebbel a lelkében, és azt mondja, hogy önként feladná a gyógyulást értünk?

- Sosem kérnék tőled ilyesmit... hogy feláldozd miattam egy részed. – Képtelen lennék rá. Előbb sétálok bele a saját kék lángjaimba, mint hogy miattam kitépje magából a lelke épphogy csak visszaszerzett darabjait.

Az ujjai végtelenül gyengéd cirógatása az ajkaimon elűz minden borús gondolatot. Az egy hónap, amit együtt töltöttünk csak egy szempillantás a halhatatlanok életében, korai még a vesztünkön keseregni.

- Tudom. De te újra egésszé tennél.

A csókja most nem futótűz, hanem lustán csordogáló láva. A parazsa nem testemet izzítja fel, hanem a lelkembe égeti bele újra és újra a nevét, egyre mélyebben, egyre kitörölhetetlenebbül, míg nem marad bennem más, csak az összetartozásunk öröme és a közös jövőnk ábrándjai.

- Kérlek ne aggódj emiatt, kicsim. Több mint ezerkétszáz éve kutatok válaszok után, eredménytelenül. Nem hinném, hogy egy varázsütésre az ölünkbe pottyanna a megoldás. Főleg, hogy valószínűleg az Aetatis suae Tempore is zsákutca.

A könyv említése ismét fenyegetően sötét esőfelhőket csalna a boldog szerelmünk tiszta égboltjára, de most nem engedem, hogy átvegyék a hatalmat az intimmé váló pillanataink felett. A már megszokott játékosságunkat fegyverként hívva űzöm el a borút hordozó gondolatokat.

- Ezerkétszáz, amiről tudsz?? Gondoltam, hogy vén vagy, de hogy ennyire…Csoda, hogy bírod a szexet.

A vigyora válasz az én kihívó tekintetemre, és elég egy pillantás, hogy tudjam, egyelőre ő is lezártnak tekinti a komoly beszélgetésünket.

- Bármikor kikefélem belőled a szuszt, te kis tacskó. – Hogy mi?! Na ez nem íródik fel a kedvelt becenevek listájára. Sebaj, nekem is vannak ötleteim szép megnevezésekre, mindjárt be is vetem az új kedvencemet.

Incselkedve ugrom ki a karjaiból, hogy megdolgoztassam egy kicsit túlkoros kedvesemet. Attól tartok ilyen idősen fontos a megfelelő mennyiségű testedzés.

- Már ha utolérsz... tata. – Vigyorogva szökkenek távolabb tőle, a szemeim sarkából látom a lélegzetelállító gyorsaságot, amivel utánam iramodik. A szívverésem felgyorsul az iránta érzett csodálattal vegyes izgatottságtól, soha nem fogom tudni megunni a tiszteletet parancsoló erejét és gyorsaságát. A szárnyaim hiánya lelassít annyira, hogy könnyű préda legyek számára, a testünk halkan puffan a napsütötte pázsit puha ölelésében. Felnevetve adom át magamat az áldozat édes szerepének. Ellene bármikor szívesen veszítek, főleg ha a vigaszdíj a szerelmes, izgató érintése és a jókedvű mosolya. Átkozottul remélem, hogy az a terve, hogy bebizonyítja az előbbi állítását.

Sokórányi végeláthatatlannak tűnő, észveszejtő, hátborzongató gyönyörrel később elfogadom, hogy tényleg ez volt a terve.

Már a Hold ragyog ránk a Nap helyett, mikor két, a testemet és a lelkemet is szenvedélyesen kimerítő orgazmus között azt is némán elismerem, hogy sikerült bebizonyítania.

***

A kimerült, álmatlan sötétség nehezen enged a karmai közül. Ez az újonnan megismert vak biztonságérzet, amire csak az Ő karjaiban leltem rá, mélyebb, pihentetőbb alvásra szoktatott, mint amire eddigi életem során bármikor lehetőségem volt. A belőle áradó bársonyos melegség mintha kellemes, lagymatag víz alá nyomná az ébredezni vágyó tudatomat. A bőre bódító illata a legfinomabb altató, a tapintása a legpuhább selyem. Hallom a hangját, de még nem tudom, nem akarom érteni, mit mond. Elég a tudat, hogy itt van mellettem.

Eltávolodik tőlem, és szinte azonnal magamhoz térek abból a mély kábulatból, amibe csak az ő közelsége képes taszítani. A fogai gyengéden karcos érintései a vállamon, a gerincem vonalán végigszáguldó, borzongató szikrákat ébresztenek bennem. Az ajkaimon halk, elégedett sóhajok formájában szökik meg a levegő, mikor a kényeztető kínzás a nyakamon át a fülemig kószál. A nyelve még mindig puha és forró, megreszketek az emlékektől, hogy tegnap éjszaka milyen testrészeimen éreztem az izgató nedvességét.

- Csak nem kifáradtál? – A fáradt, de elégedett mosolyomat hófehér tincsek zuhataga mögé rejtem előle. Egészen biztosan nem ismerem be, hogy egy ilyen tata kimerített.

A fenekem partjai közé simítja a forrón lüktető merevedését, az eddig még félálomban lévő testem vad remegéssel és hirtelen, forrón összpontosuló vággyal válaszol a csábító keménységre. Már azt sem tudom, hogy azt kérdezzem, hogy „már megint?” vagy azt, hogy „még mindig?”. Tényleg nem tudok nyerni ellene.

- Fogd be... – A dünnyögésemben nincs igazi harag, minden vele töltött pillanatot, minden incselkedést, minden vereséget, minden játékot, minden büntetést és jutalmat imádok.

- Arra gondoltam, kipróbálok rajtad valamit...

- Mire készülsz? – Felkönyökölnék, de visszanyom a földre, az élvetegen önkényes mozdulat különös izgatottsággal tölt el. Odavagyok a gyengéd szerelméért, de az is megbolondít, mikor kicsit kiszámíthatatlanabb, vadabb és erőszakosabb.

- Maradj csak így és meglátod. 

A hátamon végigfutó pilleszárny érintések fájón édes bizsergést hagynak maguk mögött, az egész testemen reszketeg lúdbőr szalad végig. Az ujjai hűvösek a forró ajkaihoz képest. Minden kínzóan lassú mozdulata árulkodik róla, hogy tényleg készül valamire, mindenemet várakozással teli izgalom járja át. Érzem, hogy lejjebb mászik rajtam, a váratlan harapás a fenekem húsában mégis döbbent sikolyt csal elő bennem, a testem már most fájón sóvárog a kielégülésért, pedig tudom jól, hogy akármit is tervez, még el sem kezdte.

A kezeit különös céltudatossággal kulcsolja a derekamra, a kiszolgáltatottság és a bizalom törékeny érzései újra és újra eszembe juttatják, hogy az életemet is ezekre a kezekre bíznám. Gondolkodás nélkül. Az ajkain felcsendülő mágikus rezgésű szavakról hiába sejtem, hogy a démonok nyelvének a szülöttei, elmarad a hideg, nyugtalanító émelygés, amit kelteni szoktak bennem. Helyette egy különös, fojtogatón izgató melegség kerít hatalmába, amit nem tudok megmagyarázni, de szinte megrémít az ereje. Egy röpke másodpercre felvillan egy gondolat a tudatomban, hogy ez helytelen, de szinte rögtön elsöpri a vágy, a szerelem és az érzéki kíváncsiság.

A varázslat ereje késként hasít a testembe Calek érintése alatt, olyan éles, metsző élvezethullámokat indítva bennem, hogy felsikítok tőle. Minden porcikám megfeszül, és hosszú másodpercekig abban a hitben zihálok, hogy elélveztem. Remegve, könnyes szemekkel döbbenek rá, hogy az átélt orgazmus szerű gyönyör csak egy valamit nem hozott magával, mégpedig a kielégülést. A szélére taszított, hitegetett vele, de nem lökött át azon a csodálatos, vágyott ponton. Itt hagyott remegve, sóvárogva, kiéhezetten.

A hátamra fordít, erőtlenül viszonzom a csókját, az íze bódító mámor, az ajkai puhábbak, mint eddig bármikor, ködös romokba döntik az elmémet. A nyelve nedves forrósággal égeti a nyakam érzékeny pontjait, a fogai lágyan karcolnak bizsergő csíkokat a vállamba. Mintha minden érintése, csókja, harapása lávaként égetné belém magát, az emlékük kínzón ott marad minden ponton. Eltart néhány másodpercig, mire rádöbbenek, hogy az érzés, amit hátrahagynak, nem csak egy emlék és hogy a varázslat lényege nem a testembe nyilalló megrázó gyönyör volt, hanem annál sokkal-sokkal alattomosabb és váratlanabb.

A harapása a mellbimbómon újabb nyögésre késztet, tágra nyílnak a könnybe lábadt szemeim. Mintha egyszerre csókolna, nyalna és harapna minden eddigi érintése nyomán, az ajkaim zsibbadnak, a nyakam bizsereg, a vállam izzik, a mellbimbóimat pedig láthatatlan, gyengéd fogak tépik. Újra és újra és újra. Mindenhol egyszerre. Zihálva markolok a puha bársonypaplanba, de annak a selymes érintése is kikészít, hozzáad plusz egyet a végtelen lázban égő bőrfelülethez a testemen. Sírni, üvölteni akarok, de ahhoz levegőt kéne kapni. Minden újabb érintése nyomán azt hiszem, hogy ez lesz az, ami meghozza a gyötrelmesen vágyott kielégülést, de mindig tévedek. Soha nem elég, mikor megragadnám, kicsúszik az ujjaim közül. A farkam fel akar robbanni, ha lenne annyi erő a kezeimben, hogy megmozdítsam őket, minden szégyenérzetet eltemetve nyúlnék magamhoz, de nincs. Mintha meghallaná a kusza gondolataim követelőző reményfoszlányait, az ajkai a merevedésemre csúsznak, hangosan, gátlástalanul felnyögve adom át magamat a kielégülés első hullámának, de nem jön. A szája forró barlangjának az érintése túl lomha, túl gyengéd, pont nem elég, hogy átlökjön a szakadék szélén. Az érzéki kétségbeesés karmai szinte felhasítanak belülről. Nem bírom. A mellkasom megreszket, felzokogva engedem ki a levegőt, miközben a farkamon érzett forró, nedvesen simogató érzés is csatlakozik a testemet gyötrő végtelen bizsergető cirógatásba. Vergődöm, fuldoklom a gyönyör lassan hullámzó tengerében, de a hullámok pont nem elég szenvedélyesek, hogy elsüllyedhessek bennük. A tudatom eltompul, az arcomat csiklandozó cseppek egyikéről sem tudom megmondani, hogy könny vagy verejték.

- Calek… kérlek… - Magamat is meglepem, hogy képes vagyok érthető szavakat formálni. Bármit megadnék, hogy hozzám érjen úgy. Hogy segítsen. Csak két kapkodó lélegzetvételnyi időre van szükségem, hogy a makacs büszkeségem utolsó darabkáját is elhajítsam. – …könyörgök.

A vigyor, amivel fölém mászik, mindent elmond. A szívem őrülten zakatol, a testem reszketve várja az ítéletet.

- Megkapod. – Az erő, amivel belém löki magát szökőár a fullasztó szenvedély lagymatag habjaiban. Elsodor, magába szív, széttép. Sikítok, nyöszörgök, lihegek, de a hangokat elnyelik az ajkai. Mindenem reszket, borzong, bizsereg és ég. A sötétség hosszú pillanatokra a rabjává tesz, csak a zihálásom és a testem gyönyörteli súlytalansága létezik. A kielégülés mámoros utórezgései édesen cirógatják minden porcikámat, egy örökkévalóságig tart összerakni magamat a darabokból, amiket hagyott belőlem.

Felnézek rá, az öntelt vigyora még azzal együtt sem tud zavarni, hogy szégyentelen könyörgésre kényszerített, túl csodálatos volt az orgazmus mindent elsöprő élvezete, hogy haragudjak az érzéki kínzásért.

- Hogy tetszett? – Nem próbálok megszólalni, tudom, hogy nem menne, de szerintem a szerelemtől fűtött, elégedett, boldog pillantás, amivel felnézek a vigyorgó szemekbe, többet mond minden szónál. A tekintetében csillogó vágy mindennél jobban tudatosítja bennem, hogy a mélyen belém merülő, forró, feszítő betolakodás még további gyönyöröket ígér. Elég ez a röpke gondolat, hogy a kifáradt sóvárgás új erőre kapjon a testemben. – Akkor most én jövök. – Olyan váratlan erővel kezd el mozogni bennem, hogy egy meglepett nyögést csal ki az ajkaim közül, a gyors, lendületes lökései pillanatok alatt felhevítik a bennem éledező vágyat. Pihegve, reszketve ölelem a kezeimmel és a lábaimmal is, magamhoz szorítom, soha nem akarom elengedni. Az ujjaim a hajába bújnak, simítom, tépem a selymes tincsek vad zuhatagát, minden csípőmozdulatával tökéletes mélységgel hatol belém, a nedves bőrünk forrón csúszik, csattan egymáson. A hangos, élvezettől fűtött orgazmusa magával ránt engem is egy újabb, fáradtabb, de lelkileg kielégítőbb, közös gyönyörbe.

Egymás szájába lihegve térünk magunkhoz, a lábaim még mindig őt ölelik, még képtelen vagyok elengedni. Vajon lesz egy pont a halhatatlan életünk hosszú lecsengése során, mikor megunom a tőle kapott gyönyöröket? Hihetetlen, de kétlem. Soha nem tudnék betelni vele.

A csókja lágy cirógatás, épp csak megízleli a szerelmes mosolyomat.

- Tudod, gondolkodtam azon amit mondtál. Tényleg ideje lenne kicsit másképp is megmozgatnunk magunkat.

Az izgatottá váló pillantásom mosolyt csak az ő ajkaira is. Ha szexben nem is, harcban hátha ki tudom fárasztani.

***

A szárnyaim feszes, merev mozdulatai emlékeztetnek, hogy túlságosan régen volt, hogy legutóbb repüléssel töltöttem az éjszakát. Lehetne bűntudatom a lustálkodás miatt, de általában sokkal jobb programjaim vannak éjszakánként. Az akaratlanul is elővillanó pajzán vágy- és emlékképek rémisztő erővel kerekednének fölém, de még pont időben állítom meg őket, mielőtt a testem reagálhatna rájuk, így csak egy forró borzongásként futnak végig a gerincem vonalán. Nem segít az sem, hogy Calek iszonyatosan szexi, lustán nyújtózkodó vadmacskaként kering körülöttem, mintha most készülne becserkészni a legértékesebb prédát a világon.

- Tényleg harcolni szeretnél, vagy megint játszunk valamit? – Egy mosoly fut át az ajkaimon az emléktől, és az érzéstől, hogy milyen volt tényleg a zsákmányának lenni, de most nem arra vágyom.

- Csak küzdjünk meg. Lássuk, ki győz fair harcban. – Anélkül, hogy kihasználná a nevem erejét.

- Nincs olyan, hogy fair küzdelem.

Nem állok le vitatkozni vele, főként azért, mert igazából értem, hogy mire gondol. Ha valaki az életéért küzd, ostoba lenne nem kihasználni minden birtokában lévő tudást. Ennyi erővel rám is mondhatná az egész világ, hogy csaló vagyok a kék lángjaimmal. Talán az is vagyok.

Szó nélkül veszem fel a stabilitást és egyensúlyt nyújtó harci kezdőpozíciót, miközben végigmérem a nekem kedvező nyílt, kevés búvóhelyet biztosító sziklás, ritka erdős terepet.

- Na, gyere kincsem, nyűgözz le. – A kihívó pillantása és a lekicsinylőnek érződő szavai égető bizonyítási vágyat ébresztenek a szívemben. Az évek gyakorlata átveszi az irányítást a testem felett, felé iramodok, a kezeim ösztönösen borulnának kék lángokba, de az utolsó pillanatban megálljt parancsolok nekik, helyettük egyszerű mágikus tüzet hívok elő. Csupán egy pillanatra akaszt meg az önkéntelen hiba, de a tudat, hogy majdnem végzetes lángokkal támadtam rá, mélyen megrendít. Könnyedén kikerüli a támadásomat, a sötét tekintet fürkésző figyelmén látom, hogy várja a pillanatot, hogy a lendületem továbbvigyen, egyenesen a csapdájába, de már tanultam a múltkori, düh okozta hibámból. Átvezetem a lendületet egy rúgásba, de már közben érzem, hogy a mozdulat közel sem elég dinamikus. A pillanatban, hogy erős ujjak szorulnak a vádlim alsó részére, tudom, hogy már kudarcba is fulladt az első silány, visszafogott próbálkozásom. A következő másodpercben már a földet csókolom, és megérzem Calek ismerős súlyát rám telepedni. Áu. Nem a legjobb kezdés.

- Már megint nem adsz bele mindent. – A hangjában irritáló mosoly bujkál, és némán hálát adok az égnek, hogy a szerencsétlen helyzetemnek hála legalább az önelégült tekintetét nem kell látnom.

Te meg már megint feleslegesen szajkózod a nyilvánvalót.

- Ahogy te sem. – Tudom, hogy még csak játszadozik velem, és ez felidegesít. Össze kell szednem magam és levakarni a képéről azt az elégedett vigyort. Kár, hogy mintha lenne bennem egy gát, ami lelassít, legyengít ellene, egy visszatartó erő, hogy nem akarok ténylegesen ártani neki.

Leszáll rólam, és lassan felkászálódom a földről.

- Annak nincs jó vége, ha én eleresztem magam, ezt te is tudod, drága. – Az öntelt, gúnyos vigyora ingerültté tesz, a fogaimat összeszorítva adom át magamat a vadász énem erőszakos eltökéltségének. Na jó… talán egy kicsit mégis akarhatok ártani neki. Főleg ha tudom vele csökkenteni a bosszantó egóját. Elfordítom a tekintetemet, mert a vörös szempár fenyegető csábítással felizzó pillantása olyan érzéseket kelt a durva párharcra vágyó szívemben, amik egy egészen másféle birkózás felé vinnék az irányt.

- Akkor csak erő és sebesség, varázslatok nélkül. – Ha nem használ mágiát, legalább nem kell látnom azokat a vörös szemeket. – És ne csalj!

- Majd egyszer elmagyarázom, hogy harcban miért nincs olyan, hogy csalás. – Alig várom… – De rendben, nem használok bűbájokat. Fegyverek? – Elgondolkozom, a tenyereim szinte bizseregnek a vágytól, hogy újra érezhessék a tőrjeim veszélyes, erőt adó, acélos hidegét.

- Egyikünk se hal bele pár karcolásba. – Elvigyorodva idézem meg az áhított fegyvereket, amik sok csatában álltak mellettem, örök hű társként. Két-két elegáns tőr a két oldalamra erősítve, a súlyuk biztonságot nyújtó teher, valamint két másik tökéletes ívvel a kezeimbe simulva. Összesen hat. Az érintésük maga a hidegvért nyújtó, józanító nosztalgia az érzelemmentes, eltökélt, kegyetlen éveimből. Mintha már az is egy másik élet lett volna.

A régi önmagam emlékei megerősítik a harcos énem uralmát a testem felett, eltemetek minden szerelmes bizonytalanságot. Céltudatos ridegséggel mérem fel az ellenfelem választott fegyverét. Nem örülök a döntésének, mert még soha nem harcoltam ilyen fegyver ellen. A nyers erőt használó démonok gyakori választása a láncos buzogány, de első ránézésre ez a láncos sarló jellegű valami teljesen másféle harcmodort igényel. Mindegy, biztos azért ritka, mert pocsék. A kialakításából ítélve vegyíteni fogja a távol- és a közelharcot, amit talán az előnyömre is tudok fordítani.

Kimért mozdulatlansággal figyelem, ahogy megpörgeti a lánc végén lévő nehezéket, az egyre gyorsabban pörgő lánc pajzsként emelkedik a mellkasa elé. Az már világos, hogy amíg ezt csinálja, felesleges támadási felületet keresnem. Inkább megvárom, hogy ő támadjon. Nem kell sokat várni, a lánc végét nehezítő vasgolyót felém lendítve célozza meg a bokámat, de a támadás közel sem elég gyors, könnyedén kikerülöm, majd a szárnyaim erőteljes lökésével lendületet véve a védelmi vonalán kialakult rés felé veszem az irányt. A késeim gyorsabbak, mint a testem, a mellkasa felé szállva hasítják némán a levegőt. Számítottam rá, hogy kivédi a dobásokat, de a mindkét kezét lefoglaló védekezés ára, hogy a harmadik felé repülő fegyver betalál: én magam. Az ajkaimmal játékosan érintem meg a száját, a szívem dobban egyet a torkomban, mikor találkozik a tekintetünk. Az ujjaim között már a következő tőr páros csillog az eldobottak helyett, a jobb kezemben lévő penge hegye jelzés értékű sebet ejt a hasa bársonyos bőrén. Ha ez egy vérre menő küzdelem lenne, már kibuggyannának a belei. A halhatatlanoknak a porhüvelyét sem könnyű elpusztítani a mágikus regeneráció miatt, ezért azok a támadások, amik halandók ellen halálosak, mint a szíven szúrás, itt majdhogynem feleslegesek. Sokkal hatékonyabb tud lenni például egy teljes testrész levágása vagy egy olyan mély hasi seb, amitől a belek kifolynak a helyükről. Nagyon nehéz ám úgy regenerálódni, hogy a szervek fele kilóg a testből.

A kicsorduló vére fémes szaga megtölti a levegőt, elvigyorodok az apró sikerélmény részegítő fuvallatától. Villámgyors mozdulattal menekülök el tőle, mielőtt megtorolhatná a pimasz támadást, a föld fölött egy méterrel lebegve nézek le rá már tisztes távolból.

- Hát így játszunk, kedves? – Látom eluralkodni rajta a harci szellemet, a szemeiben izgatott fény csillan, és ez még a sikeresen bevitt támadásnál is nagyobb elégedettséget ébreszt bennem. Mi más bizonyíthatná jobban az elismerését, mint az, hogy élvezi és komolyan veszi a küzdelmünket. Mintha csak bizonyítaná akarná az előző gondolatomat, félelmetes gyorsasággal iramodik felém, a kiszámíthatatlanul cikázó mozdulataival megelőzi, hogy távolsági támadáson törjem a fejemet. Ismét felém száguld a lánc végét nehezítő vasgolyó, könnyedén kerülöm ki, hiszen a lánc súlya jelentősen lelassítja, sokkal lassabban repül, mintha például tőrt dobna. Ennyi? Nem értem a fegyver lényegét, pedig Calek nem az a fajta, aki számára előnytelen döntéseket hoz.

Tágra nyílnak a szemeim, ahogy a visszarántott lánc fájdalmas erővel tekeredik a bal felső szárnyam tövére. Lenyelem a meglepett nyögésemet, mikor iszonyatos hévvel ránt magához karnyújtásnyi távolságra, a sarló hideg fémje felületes sebet hagy a hátamon, az előző támadásom mintájára ő is jelzi, hogy ha vérre menő küzdelmet vívnánk, akkor most fosztott volna meg a szárnyaimtól. Összeszorított fogakkal, reszketeg dühvel kapom el a vesztemet okozó láncot, és emberfeletti erővel szakítom el a szemeket egymástól, ezzel a felére rövidítve, és megfosztva a nehezékétől, majd az általa okozott közelségünknek hála, ugyanazt a lendületet felhasználva a szárnyaim segítségével kisöpröm alóla a lábait. Elrugaszkodom a földtől, de még a mozdulat részeként a zuhanó alakja felé vetem a kezemben lévő tőröket. Szemet kápráztató agilitással ugrik el a becsapódó pengék elől.

Egy hűvös hegyvidéki szellő végigborzolja a mellkasomat, megdöbbenve nézek le a felsőtestemről levágott ruha maradványaira. Vajon… direkt? Biztosan. A vén kujon mindenit.

Élveteg vigyorral nézek rá, a szemeiben csillogó harcias izgatottság az enyém pontos mása. Játékosan megpörgetem az egyik tőrömet az ujjaim között, minden pillanatot imádok és kiélvezek. Elhajítom a megpörgetett tőrt, ezzel egy darabra redukálva a nálam maradt fegyverek számát, de nem zavar. Mint mindig, most is pontosan tudom, hogy hol helyezkednek el a harctéren az eldobott fegyvereim, és sokszor hasznosabbak a földön, egy váratlan helyen, mint az övemen lógva. Oh nézd már, ez egyből haza is jön. Rossz szögben érkezik ahhoz, hogy elkapjam, így csak lustán félreütöm.

Megfeszül a testem, mikor megérzem őt magam mögött, a szemeim élesen villannak hátra. A levágott ruha és a visszataláló tőr épp elég időre kötöttek le ahhoz, hogy mögém kerülhessen. Már megint. A nyelve forró, nedves érintése a nyakam hátulján szöges ellentéte a sarló hideg, éles pengéjének a torkomon. Megborzongok a keserédes kettősségtől, a testemen csípős szikraként rohan végig egy rémisztően erőszakos vágykép. Szinte ösztönösen robban ki belőlem a mágiám védekező ereje, eltaszítva tőlem a démonom veszedelmesen incselkedő alakját. A szemem sarkából követem a teste száguldó repülését, miközben sietve összeszedek kettőt a tőrjeim közül. Upsz. Hát ez bizony mágia volt. Na most majd hallgathatom…

- Még hogy én ne csaljak, he? – És kezdi is… nem baj, profiltól tanultam a kertelést.

- Mintha azt mondtad volna, hogy harcban nincs csalás. – Visszadobom neki a saját érveit, önmagával csak nem áll le vitatkozni. A vigyorom válasz az övére, szenvedélyes versengéssel méregetjük egymást néhány végtelen hosszúnak tűnő másodpercig. Most már legalább az ő mellkasán sincs ruha, így igazságos.

A szemei vörösen izzanak fel, a mágiája egy röpke pillanatig olyan hévvel áramlik körülötte, hogy az őt ölelő levegő ködössé, homályossá válik. Ugrásra készen várom a következő lépését, a szemeim elkerekednek, mikor a célpontja nem én vagyok, hanem a föld. A hegyek szinte megremegnek az ütése zabolátlan erejétől, a lábam alatt érzem a talaj vad, hullámzó átrendeződését, a por, a homok, a kavicsok átláthatatlan ködfelhőbe burkolják a tájat, fák reccsennek a távolban, a tömör sziklákon hosszú, mélyreható repedések futnak végig. Az én dermedt döbbenettel lefagyott alakom az egyetlen mozdulatlan pont az erejétől reszkető táj zúgó morajlásai közepette. Tudtam, hogy erős, de mindig meg tud lepni, hogy mennyire.

A felemelkedett porfelhő elrejti előlem a támadását, a pillanatnyi megtorpanásom túlontúl sok időbe kerül, a szemem sarkából látok egy árnyat a sötétben, de túl későn jövök rá, hogy csak egy figyelemelterelés. A fenébe. Hirtelen ötlettől vezérelve a csalinak használt, felém dobott sziklát lágyan érintik az ujjaim, halkan suttogok egy ritkán szükségessé váló, veszélyes varázsigét.

- Ramiel-vertherrah. – A sziklába vörös izzással ég bele a nevem és a „kötelék” jelentésű rúna a mágiám hatására, de nincs sok időm gyönyörködni a művemben, a vállamon érzett irtózatos rántás elragad mellőle. Őrületes gyorsasággal hasítja az elhajított testem a levegőt, a szárnyaim erőtlenül lebegnek mellettem, a sebesség adta nyomaték még túl erős, hogy kinyissam őket. Halkan suttogom az előző bűbájom folytatásaként a „csere” varázslat rövid, egyszavas igéjét. Illúzióra nem pazarlom az erőmet, a porfelhő és a becsapódás keltette pusztítás majd úgyis elrejtik a testem helyén felbukkanó kősziklát. Némán nyögök fel a fájdalomtól, mintha a belső szerveim még mindig repülnének, pedig már az eddig a földön pihenő kőszikla helyén vagyok, lenyelem a ziháló lélegzetvételeimet, amikkel elárulhatnám a mágikus cserét. Most rajtam a sor, hogy kihasználjam a rossz látási viszonyokat, felreppenve hajítom arra egy tőrömet, amerre őt sejtem, a vére ismerős szaga szinte rögtön jelzi, hogy eltaláltam. A testem helyét átvevő kőszikla mindeközben az erdő mélyéig repül, iszonyatos erővel dönti le fák, bokrok tucatjait, majd hangos morajlással hagy hosszan felporzó nyomot a talajban. Az ott akár én is lehettem volna. Azt hiszem, ez már kimeríti a halandók által használt, családon belüli erőszak fogalmát.

Elmosolyodok az izgatottságtól, a pillanat töredéke alatt követem a tőrömet, a nap irányából támadva lendülök felé, de emberfeletti gyorsasággal védi ki a támadásomat. Nem lehet meglepni. A levegő közben megnyugszik körülöttünk, a lendületszerző szárnycsapásaim és a testünk szélsebes mozdulatai elsöprik a port, újra utat engedve a szemünk világának. Nem hátrálok, megállás, tétovázás nélkül mérek rá újabb és újabb csapásokat, és ő lankadatlan precizitással védi ki minden támadásomat. Mintha már egy örökkévalóság óta tartana a halálos táncunk, mikor elugrik tőlem, és túl későn hallom meg az ajkait elhagyó mágikus szót. A körülöttem éledő szélvihar csak egy másodpercre zökkent ki, de ez is elég, hogy magával taszítson, a hátam fájdalmas erővel csattan egy szikla megremegő falán. Bennem reked a lihegésem, de a figyelmem nem lankad és jó harcosként nincs olyan erős bekapott ütés, rúgás, döfés, vágás, ami arra késztethetne, hogy önként elejtsem a fegyveremet.

A torkomon érzett hűvös acél megfagyasztja a vért az ereimben, de állom a diadalittas vigyorát. A kezemet a testem mellé szorítja az erő, amivel a sziklának tol, de az ujjaim között tartott tőrt sokatmondó lomhasággal simítom az ágyéka tetejéhez, veszélyesen közel a kedvenc testrészéhez. A tekintetében csillanó ráeszméléstől büszkeség árad szét a mellkasomban, pedig éles küzdelemben ebből a pozícióból ő jönne ki jobban. Még szerencse, hogy ez nem éles küzdelem. Meg az is, hogy ismerem őt annyira, hogy tudjam, mindennél jobban félti a kis ereklyéjét.

- Nenenene... inkább megadom magam... – Halkan koppan a kezében lévő tőr a földön, a kezeit felemelve jelzi a megfutamodási szándékát. Az ártalmatlan, játékos vigyora átragad rám is, elhúzom a tőrt az ágyékától, de a mozdulattal azért még ejtek egy vágást az alhasa bársonyosan puha bőrén. Ezt azért kapja, mert le akart rombolni velem egy fél erdőt. Biztos fájt volna. Lassan emelem az ajkaimhoz a tőrt, és végig a szemébe nézve nyalom le a pengéjéről a szurokfekete vércseppeket. A vére mámorosan fémes íze ismerős egy észveszejtően vad, finomkodástól és gyengédségtől mentes szeretkezés őrületes emlékképeiből, a testemen különös melegség fut végig tőle.

- Na, lenyűgöztelek… kincsem? – Gúnyolódós vigyorral ejtem ki az általa használt becézgetést. Nem érdekel, hogy miként győztem, az örök időkig az orra alá fogom dörgölni a megfutamodását. Az ajkain honoló kaján vigyor kiszélesedik, de a szemei elsötétülnek a tagadhatatlan vágytól. Nem kell lenéznem a nadrágjára, hogy tudjam, mennyire akar engem. A hatalom, amit ő maga ad a kezembe a leplezetlen rajongásával, minden alkalommal összeszorítja a szívemet. Az ujjai a tarkómra csúsznak, finoman simulnak a hajam fehér zuhatagába.

- Mint mindig. Mindjárt megmutatom, mivel nyűgözhetsz le még jobban. – A szabad kezével jelentőségteljesen markol a fenekembe, miközben a testemet újra a sziklába passzírozza, de most teljesen máshogy, mint harc közben. A lábaim közé lép, az ágyéka keményen lüktetve feszül az enyémhez, a fedetlen mellkasunk összesimul. Nem engedem elveszni magam a vágy hullámaiban, még túlságosan forr a vérem a harc okozta izgalmaktól és a győzelmi mámortól.

Komisz, kihívó pillantással nézek fel rá.

- Hmmm. Ha már legyőztelek, lehet, hogy ki kéne használnom az ajánlatodat a fordított felállásról is. – Nem gondolom komolyan az incselkedő szavakat, csupán heccelni szeretném az alulmaradt kedvesemet. Az egyik szemöldöke lustán fut fel a homlokán, az élveteg tekintetben a hitetlenkedés fénye csillan. Az orrát felhúzva néz le rám idegesítően vonzó önbizalommal. Ellép tőlem, de csak hogy egy laza, de ellentmondást nem tűrő mozdulattal megperdítsen, és újra a falba szorítson. A szárnyaim közénk szorulva akadályozzák meg, hogy teljesen a hátamhoz simulhasson, de az egyik keze így is megtalálja a nadrágom felső vonalát a derekam alatt. Eltüntethetné a ruháimat, de most nem teszi, mintha ezzel is azt akarná tudatosítani bennem, hogy még a mágiáját sem kell segítségül hívnia, hogy megkapjon.

- Nem elégítene ki téged, ha fordítva csinálnánk. Túlságosan bejárattam ezt a részedet… – az ujjai ebben a pillanatban csusszannak a nadrág alatt a fenekem partjai közé, jelentőségteljesen izgató érintést mérve az érzékeny pontra, ahol belém szokott hatolni – …hogy elég legyen bármi más. – Ebben a pillanatban gyűlölöm, hogy a testem vágyakozón megborzong az ujja cirógató érintésétől, igazat adva a szavainak. Tudom jól, a fenébe is. De egészen biztos, hogy nem ismerem be. És az is, hogy nem adom meg neki ilyen könnyen, amit akar. Most nem, még túlságosan pörget az adrenalin. Nem azért jöttünk erre az isten háta mögötti vidékre, hogy el se fáradjunk.

Kihasználom a közénk préselődött szárnyaimat, egy erőteljes mozdulattal lököm el magamtól Calek szorosan hozzám simuló alakját, majd elvigyorodva felé fordulok. Látni akarom az elszabadult, kontrollálhatatlan démonom igazi erejét. Az erőt, ami megadásra késztet, amitől megremegnek a térdeim, amit csodálok.

- Csak akkor kapod meg, ha el tudod venni. – Eltüntetem a kezemben maradt tőröket, ezzel is és szavaimmal is jelezve, hogy szabadkezes küzdelmet javaslok visszavágóként.

- Fegyverek nélkül? Gondolod, hogy van esélyed ellenem? – Tudom mire céloz a kérdéssel, a tőrpárbaj sokkal testhezállóbb számomra, mint a szabadkezes harc, hiszen ki tudom használni az agilitásomat a közeli és a távoli támadások váltogatásával. Fegyverek nélkül túl nagy a hangsúly a közelharcon, ami a démonom ellen kifejezetten hátrányos, hiszen az összes ellenfelem közül ő az egyetlen, aki ugyanolyan gyors, mint én, ellenben sokkal erősebb.

Kiszélesedik a vigyorom. Szeretem a kihívásokat.

- A korodra való tekintettel adok egy kis előnyt, tata.

Elrugaszkodom a földről, hogy a magasba szökkenjek előle és majd számomra megfelelő feltételekkel kezdődjön meg a harcunk, de ő máshogy gondolja. A szemei vörösen felizzanak, és hihetetlen gyorsasággal csökkenti le a köztünk lévő távolságot. Az ujjai átkulcsolják a bokámat, a mozdulatsorozat dinamikájából látom, hogy az a terve, hogy a földre ránt, amit nem engedhetek. Egy ziháló szívdobbanásnyi idő alatt döntök, és újra elmormolom a „csere” varázslat egyszavas igéjét, ezzel ismételten aktiválva a hozzám kapcsolt sziklára izzított rúnákat. Rendkívül hasznos bűbáj, az egyetlen hátulütője az, hogy a legtöbb küzdelemben használhatatlan, mert csak az igazi név segítségével működik, aminek a felfedését nem éri meg megkockáztatni. Jelen esetben nem volt vesztenivalóm.

Felkelek a földről a lerombolt erdő mélyén, egy hosszú csíkban elhúzódó földtúrás végén, amit a kő becsapódása okozott pár perce. Normál esetben ripityára tört volna a szikla egy ilyen ütődéstől, de azzal, hogy magamhoz láncoltam, mágikus tárggyá tettem, amit csak mágiával lehet elpusztítani. A manám láthatatlan fonala, ami a sziklához kötött mintha elszakadna, és ösztönösen tudom, hogy a különös érzés kiváltója a szikla pusztulása volt. Azt hiszem, többször nem használhatom ezt a menekülő utat. Megismételhetném a varázslatot, de túl sok manát égetnék el vele. Majd ha muszáj lesz.

Körbenézek és megállapítom, hogy ez a terep sokkal kevésbé kedvező számomra, mint az előző, a sűrűn nőtt fák szűk terei nem csak remek búvóhelyül szolgálnak bizonyos sunyi démonoknak, még a mozgásomat is korlátozzák. Eszem ágában sincs az ellenfelem kedvére tenni a helyszínválasztással, ezért a magasba reppenek. Én is megpróbálhatnék bújócskázni, de nem akarom olyan mederbe terelni a küzdelmet, amiben nincs elég tapasztalatom.

Visszamegyek a köves, kopárabb területre, ahonnan elteleportáltam, de csak a sziklám maradványaira és az ellenfelem hűlt helyére lelek. Épp a következő lépést kezdeném el fontolgatni, mikor a hatodik érzékem jelez, a manaáram felbolydul mögöttem, és az utolsó előtti pillanatban látom meg az egyik szikla árnyékából felém száguldó kezet. Előre vetem magam, és egy bukfenccel kerülöm ki a támadását, de utánam ugrik, és még pont elkapja az egyik szárnyam végét. Eltüntetem a megragadott szárnyat, de még mielőtt a semmivé válhatna az ujjai között, sikerül rántania rajta egyet, ezzel maga felé lendítve a testemet. A mellkasának csapódom, de mikor az egyik kezét előttem elvezetve akar lefogni, megragadom, és előre hajolva átdobom a vállam felett, a szárnyaimat és egy kis mágiát is segítségül hívva a mozdulathoz. Repül néhány métert, és ezalatt van időm visszahívni az eltüntetett szárnyat, valamit elmormolni egy egysoros varázsigét, amit csak angyalok tudnak használni és csak démonok ellen, és aminek nyomán a tenyerem bőrébe egy apró rúna izzik bele. Ez még jól fog jönni.

A pillanat töredéke alatt terem ismét mellettem, elhajolok egy ütés elől, az alkarjával védi ki egy rúgásomat, elrántom a lábamat, mielőtt megragadhatná, elütöm a kezét, mikor felém nyúl. Mintha megint táncolnánk, a testrészeink össze-összeütközve hadakoznak, de nem találunk fogást egymáson. A mozdulataink egyre gyorsabbak, a szemei vörösen izzanak, és nekem is minden mozdulatomba mágiát kell fektetni, hogy tartani tudjam a tempóját. Megpördülve próbálom meg megint kisöpörni a lábait alóla, de másodjára már nem válik be a csel, mágikus erővel stabilizálja a pozícióját, hogy a szárnyaim egy fellökhetetlen akadályba ütközzenek. Az egyik kezét a megtorpant szárnyak fölé tartva mormol el egy pár szavas bűbájt, ami közül kihallom a „nehezék” szavacskát. Felszisszenek, mikor a szárnyaimra fájdalmas béklyóként zuhan a mágiája okozta láthatatlan, ólmos súly, a földhöz szegezve a pelyhes testrészeket. Az első meglepetés után ösztönszerűen eltüntetem őket, hogy ne korlátozzanak a mozgásban, de rögtön felvillan bennem a gondolat, hogy hiba volt. Tudja, hogy könnyedén el tudom őket tüntetni, akkor miért vesződik egy ilyen bűbájjal? Pont ezért. A picsába.

Calek fenyegetően forró kisugárzása a hátam mögött most jéghideg szikrákat kelt bennem.

- Szeretlek. – Irritálóan vigyorgó hanggal suttog a fülembe, és már pontosan tudom, hogy mi a terve, de nincs elég időm visszahívni a szárnyaimat. A hátamon két hosszú, éles karmolás nyom bontja meg a négy kis rúna épségét, ezzel elzárva előlem a szárnyakat a gyógyulásig. Halkan nyögök fel, nem a fájdalomtól, hiszen egy vágás meg sem kottyan, hanem a haragtól, hogy ilyen ostoba voltam. Ráadásul mágiát vegyített a támadásba, szóval jóval lassabban hegednek a vékony piros csíkok. Remek.

A pillanatnyi megakadásomat alattomos módon kihasználva ragadja meg a felkaromat, és magához ránt, de már megtanulta, hogy ne háttal szorítson magához. A mellkasunk összesimul, a vörösen vigyorgó szemek majdnem ellágyítanak, de a harc heve nem engedi.

- Megvagy. – Felnézek rá, elengedem a testemet, hogy az ölelésébe olvadhassak, és gyengéden simítom az arcára a kezemet.

- Én is szeretlek. - Halkan suttogva, gonosz vigyorral állok lábujjhegyre, hogy egy puszit hintsek az ajkaira, miközben az arcát cirógató kezem tenyerét váratlanul a homlokára szorítom úgy, hogy a korábban megidézett rúna a bőréhez érjen. Most rajta a sor, hogy hangosan felszisszenjen, megpróbálja letépni magáról a kezemet, de erősen tartom, így jópár lélegzetvételnyi ideig sikerül fenntartanom az ádáz kontaktust. Mikor ellök magától, hátrálok néhány lépést, a felhasznált rúna, aminek a jelentése „tisztító érintés”, felszívódik a tenyeremből. Csak a démonok ellen használható angyalbűbáj, hiszen ők a Pokolból nyerik az erejüket. Lényegében annyit csinál, hogy megtisztítja őket a Pokol erejétől, azaz a manájuktól. Minél tovább van fenntartva az érintés, annál többtől.

Önelégült vigyorral, a heves küzdelmünktől lihegve figyelem a ziháló kedvesemet, várom, hogy kipihenje a döbbenetet, amit a támadásom okozott. Lehengerlőek a csókjaim, tudom.

Újra felém veti magát, hogy ismét elmélyedjünk a heves párharcunk követhetetlen támadásaiban, de most egyértelműen ő uralja a küzdelmet. Sorra védem ki a záporozó ütéseket, rúgásokat, még egy lendületes fejelés elől is sikerül elhajolnom. Egyszer már ezzel is elkapott, nem nyelem be megint. Hangosan felnyögve zuhanok térdre, mikor a hátam közepén betalál egy mágikus ütés, amit reflexszerűen a nem létező szárnyaimmal akartam volna hárítani. A szemeimen vékony ködfátyol keletkezik a fájdalomtól, a levegő a tüdőmben reked, még a fáradó lihegésem is elakad tőle. Felránt a földről, az ujjai erős határozottsággal markolnak a hajamba a tarkómon, de durvaság még most sincs az érintésében. A pokol tüzével lángoló tekintet megbabonáz. Felhúz magához, szinte harapja, tépi az engedelmesen elnyíló ajkaimat. Elmélyítené a vad szenvedély uralta csókot, de erős tiltakozással harapok az alsó ajka nedves, puha selymességébe. A vérének az íze még mindig bódító mámor.

- Nem volt elég, kicsim? – Az arrogáns kérdés magában rejti a győzelme bizonyosságát, a szemeim dühös kék lángokkal villannak fel rá.

- Én nem adom fel. – A vörös szempár okos fényéből tudom, hogy megérezte a mágiám mélyén lakozó halálos erő fenyegetését, amit ugyan soha nem használnék ellene, emlékeztetőnek kiváló. Azt hittem a gyilkos erő érintésétől majd ösztönösen eltávolodik tőlem, de még mindig töretlen határozottsággal szorít magához. Az ellenállásom kis híján darabokra hullik a ráeszméléstől, hogy milyen mélyen, megrendíthetetlenül bízik bennem. Eltemetem a fojtogató érzelmeket, és egy erős lökéssel engedem szabadjára a mágiámat, természetesen a kék lángok nélkül. Calek teste hátrarepül néhány métert, majd a lábait a földbe vetve állja a testem körül örvénylő szélvihar tépő erejét.

- Te akartad, drága, akkor én sem finomkodok. – Állatias, gonosz vigyorral utánoz le, ő is szabadon engedi a mágiáját, amely sötét, fenyegetően hatalmas erővel öleli körbe megingathatatlan alakját. A testemet végigborzongató, pusztító lökéshullám ismerős a vérre menő küzdelmünkből, tágra nyílt szemekkel szívom magamba a démonom zabolátlan, vad erejét. A rajongó, szerelmes szívem a torkomban dübörög, a mágiánk vad örvényei összeütköznek, mint ellentétes irányú tornádók, tépik, hasítják, pusztítják egymást. A szélvihar süvítésén keresztül nem hallom, amit mond, de a hátamon végigfutó jeges karmok figyelmeztetnek, hogy az ajkain a démonok nyelvének szavai csengenek. A testéből vészjósló árnyékok kúsznak felém a földön, meredten figyelem a rémisztően lomha közeledésüket. A szárnyaim szinte maguktól térnek vissza hozzám a pillanatban, mikor a hátamon lévő sebek utolsó nyomai is begyógyulnak, de nem repülök fel. Van egy olyan tudatalatti érzésem, hogy a támadó árnyak nem a testemet, hanem az árnyékomat vették célba, tehát ha felrepülök, csak megnövelem a támadási felületüket. Itt az idő, hogy végre kipróbálhassak valamit, amire még soha nem volt alkalmam éles helyzetben, és ami már azóta izgatja a fantáziámat, hogy Calek démon átka elkapott. Nyugodt fegyelemmel, de szívet tépő kíváncsisággal suttogom az ősi védelmi fénybűbájt, amit nagyon kevesen tudnak elsajátítani, mert a test és a mágia tökéletes összhangja kell hozzá. Még szerencse, hogy nekem ez a specialitásom. Az utolsó szó nyomán a mennyre emlékeztető hófehér, auraszerű fény öleli át a testemet, a bőröm alatt húzódó erek is felizzanak, ahogy a vérem maga is fehér fénnyé változik. Az égi erő félelmetes sebességgel zabálja a megmaradt erőm maradékait, de elérem vele a kívánt hatást. A földön kúszó árnyak megérintenek, de nem tudnak ártani nekem, helyette a testemet ölelő fény lassú hullámzással mászik az árnyak fölé, elűzve a sötétséget és fenyegetőn elindulva a támadóm felé. Az árnyak köddé válnak, mielőtt a fény az útjukat követve elérhetné Caleket, elégedett mosollyal nyugtázom, hogy valószínűleg megszüntette a varázslatot. Egy röpke szívdobbanásnyi pillanat alatt terem mellettem, az ujjai keményen ragadják meg az alkaromat, és hihetetlen erővel vág a közelben lévő sziklafalba. Még felnyögni sincs időm, elkapja a kezeimet, a fejem fölé emeli, és két kézzel tartva szorítja őket a kő hidegébe. A szorítása áttörhetetlen bilincs, a bőre sistereg, ahogy a démonokat elpusztító, engem ölelő fényaura savként marja ott ahol hozzám ér. Mintha meg sem kottyanna neki a kínzó fájdalom, a démoni szempár őrülten vigyorgó tekintetében most egy csepp józanságot sem látok. Magával ragad az iránta érzett rajongásom fullasztó vihara.

- Őrült vagy… – Ingerülten sziszegem a szavakat az összeszorított fogaim között, de tudom, hogy a szemeimben az övéhez hasonló vad mosoly csillog.

- Neked pedig fogytán az időd. – A tekintetét követve lenézek a mellkasomra, a hófehér hajzuhatag függönyében már felsejlik néhány éjfekete tincs. Éreztem, hogy gyorsan fogy a manám, de a harc hevében azt észre sem vettem, hogy megsérültek a hófehér tincsek. Nem akarom teljesen lenullázni magamat, ezért egy megadó sóhaj kíséretében szakítom meg a drága bűbájt, ezzel már némán el is ismerve a vereségemet. Nem történik semmi, a testemet átjáró fényáradat nem múlik, ugyanolyan heves lüktetéssel válaszol a démoni közelségre, mint eddig. Még egy tincs követi a társait a sötétségbe, most már érzem a pillanatot, mikor elhagyja az élet. Újra megpróbálom elereszteni, elzavarni a varázslatot, de nem sikerül. Eddig egyszer tudtam sikeresen kivitelezni ezt a bűbájt, a vadászok szentélyének a gyakorló csarnokában, de ott elég volt egy gondolat, hogy megszakítsam. Ezek szerint nem véletlenül mondják, hogy a mennyek fényét használó mágia használata kockázatos a fény szeszélyessége miatt. Lehet, hogy a démoni közelség vonzza magához és tartja itt?

- Nem tudom megszüntetni. – Halkan suttogva ismerem be az  életveszélyes hibámat, Calek játékos pillantása a másodperc törtrésze alatt válik véresen, rémisztően komollyá. A mágiánk még mindig szabadon áramlik körülöttünk, az övé most tombolni készülő vihar.

- Mi az hogy nem tudod megszüntetni? – A szigorú, számon kérő hangnem szinte pofán vág, elengedi a kezemet, de a tekintete súlya még a szorításánál is erősebb bilincs. Úgy érzem magam, mint egy gyerek, akit épp leszidni készülnek. Dacos hallgatással hagyom figyelmen kívül a kérdését, miközben az elmém tárházában keresek rögtönzött kényszermegoldásokat a problémámra.

Újra megpróbálkozom a bűbáj befejezésével, azzal a hiú reménnyel áltatva, hogy hátha az érintkezésünk akadályozta meg a fény távozását, de hiába. Újabb és újabb fekete tincs csatlakozik a többihez.

- Mi a faszért használsz olyan varázslatokat, amiket nem ismersz eléggé? – A felemelt hangjában tükröződő harag, lekicsinylés és kioktatás végtelenül feldühít, ráemelem a szikrázó tekintetemet, amivel eddig makacsul kerültem a komoly szempár súlyos pillantását.

Ő az utolsó személy a földkerekségen, akitől elfogadok egy szemrehányást a túlzott vakmerőséggel kapcsolatban. Szinte üvöltve válaszolok kérdéssel a kérdésére.

- Szerinted hogy a faszba fejlődtem ennyit ilyen rövid idő alatt? – Az általa gyakran használt trágár szó idegennek érződik az ajkaimon, de szándékosan dobom vissza az arcába. – Nem a biztonságos módon. – A fekete tincseim fenyegető gyarapodása mindkettőnket kizökkent a vitából, aminek úgy érzem, hogy még lesz folytatása.

A tekintetében tüzes örvényként lángol egy tőle szokatlan feldúltság és egy sebezhetőség, amitől fojtogatón összeszorul a mellkasom.

- A picsába, Rami… – Tágra nyílnak a szemeim a hangjában felcsengő aggodalom és a nevem gyengéd becézése hallatán, de nincs időm igazán felfogni a jelentésüket. A falba nyom, a teste hangosan sisteregve füstölög a mágiám kínzó érintésétől, a szétmart hús jellegzetes szaga megtölti a levegőt. Az ajkain ismét démon mágia cseng fel, szinte a számba leheli a szavakat, amelyek ereje hideg fájdalommal hasít a csontomig, megremegő kézzel markolom meg a felkarját, hogy eltoljam, de már azt sem tudom, melyikünket akarom védeni az ösztönös mozdulattal.

- Mit művelsz?? – A nevét mondanám, de egy keserves nyögés hagyja el helyette az ajkaimat, mikor az őt ölelő, örvénylő sötét mágia fekete köddé sűrűsödve vesz körbe minket, száműzve minden fényt. A pokoli sötétség szinte fojtogat, mintha a lelkem mélyéről, az emlékeimből, a reményeimből is kitörölne minden fényességet, minden melegséget, mindent ami angyallá tesz, mindent ami én vagyok. Egy pillanatra újra a Purgatórium fullasztó örökéjszakájában vagyok, ahol az egyetlen biztos pont a magány és a soha nem szűnő síri csend. Vadul megremegve kapaszkodom Calek karjába, a görcsös szorítással tudatosítom magamban, hogy még velem van. A csókunk már nem marja az ajkait, a ránk telepedő mesterséges éjszaka a mágiám fényét is kioltotta, de azt a fényt is, ami eddig távol tartotta a múlt kísérteteit. Érzem, hogy elvonul a fullasztó sötét, de a szemeim még sokáig csak árnyakat látnak. A nevemet hallom a távolból, de mintha egy örökkévalóságig tartana feltörni a tudatom felszínére. Zihálva pislogom ki a szemeimből a sötétséget, a kétségbeesés helyét a félelem mélységeiből feltörő, szenvedélyes harag veszi át.

- Ezt soha… soha többé ne merészeld…! – Szaggatottan lihegem a szavakat, most először látok át a düh homályos fátylán, és veszem észre, hogy ő is zihál, a harcunk vége többet vett ki belőle, mint gondoltam. A sötétbarna szemekben villanó komor harag az enyémhez hasonló, csak egy fokkal nyugodtabb.

- Akkor ne adj rá okot.

- Megoldottam volna. – A fogaim között mormogom a csökönyös választ, aminek az igazában teljesen biztos vagyok. Többször néztem ilyen módon a halál szemébe, mint ahány tollpihém van, és mindig találtam megoldást az utolsó vagy az utolsó utáni pillanatban. A különbség egyedül annyi, hogy eddig soha nem féltem a haláltól. Most először ijesztett meg az élmény. – De ennél még a halál is jobb, szóval legközelebb inkább hagyd rám.

- Nem. – Összeszűkülnek a szemeim a velős, ellentmondást nem tűrő kijelentéstől, ha nem lennék teljesen kimerülve most a mágiámmal lökném el melegebb éghajlatra. – Megmondtam, hogy az enyém vagy.

Hozzám simul, a testemben ádáz küzdelmet vív a fagyos düh és a forrongó vágy. A kezeimet a fejem fölé vezeti, bennem reked a válasz az előző kijelentésére, mikor hűvös bilincsek kemény érintését érzem a csuklóim körül. Felnézek a kősziklába ékelődött mágikus béklyókra, amiket lehet, hogy át tudnék törni egy erősebb pillanatomban, de az nem most van.

- Mi a… - A csókja belém fojtja a folytatást, a mohó, sóvár ajkak követelőző érintése forró bizsergéssel szántja végig a testemet, ami már szomjazott a közelségére, az érintései határozottságára, a bőre selymességére. Még a harag átláthatatlan falán keresztül is minden porcikám felismeri őt, válaszol neki. Egy pillanatra sem szakítja meg az ajkaink szenvedélyes hadakozását, miközben a mellkasomhoz húzza a térdeimet, és a lábaim közé simul. Mint aki épp hazaérkezik, magabiztos, erőteljes lökéssel hatol belém. Az ujjai megszorulnak a combom puha húsán, egymás szájába sóhajtjuk a gyönyört, amit a testünk összeolvadása ajándékoz nekünk. Minden mozdulata egyre hangosabb nyögéseket csal elő belőlem, és egyre ziláltabb, akadozóbb remegést belőle. Vadul, már-már dühös céltudatossággal tesz magáévá testileg és lelkileg is, a szívem őrült reszketéssel dobog érte, a mellkasom összeszorul, ahogy a szerelme örök valósága elmossa a felébresztett rémálmokat, hogy még mélyebbé, még eltörölhetetlenebbé tegye az érzelmeimet iránta.

Nem tudom, hányszor és mennyi ideig tépjük, marjuk, faljuk fel egymást, a délutánból éjszaka, az éjszakából hajnal lesz. Valahol az ötödik-hatodik szédítő, fájdalmasan élvezetes, fárasztó orgazmus után fejezem be a számolást, az emlékeim ködössé válnak, összefolynak, de a sóvár érintések, a követelőzés, az éhség, a kétségbeesett vágy, a testünk szótlan könyörgéseinek émelyítő képei megmaradnak.

***

Úgy ébredek, mintha életemben először nyitnám ki a szemeimet. Egy hosszú, zavarodott pillanatig fogalmam sincs, hogy hol vagyok, lassan ismerem fel az otthonunkat jelentő barlang ismerős képét, de arról nincsenek emlékeim, hogy hogyan kerültem ide. A beszivárgó napsugarak beesési szöge már délutáni órákról árulkodik, a homlokomat meggyűrve próbálom rendbe szedni a gondolataim lüktető kuszasását. Talán még soha életemben nem merítettem ki magamat annyira mind testileg, mind mágikusan, mind érzelmi szempontból, mint tegnap. A hajnalba nyúló éjszaka végét a homály fedi, majdnem biztos vagyok benne, hogy elájultam. Azt sem tudtam, hogy a halhatatlanok képesek elájulni.

Felidézem a harcunk végét, és a vitakezdeményt, ami végül gyötrelmesen hosszú órákig tartó, szavak nélküli, dühös szeretkezésbe torkollott.

„Megmondtam, hogy az enyém vagy.”

A szavak, amik tegnap bosszúságot ébresztettek bennem, most boldog, szívszorító érzelmeket táplálnak helyette. Az ajkaimat összeszorítva jövök rá, hogy mekkora barom voltam, a bűntudat gyötrelmesen ismerős érzése megtépi a mellkasomat. A sötét emlékeim okozta félelem elhomályosította a látásomat, és irracionális dühöt szült. Egyáltalán hogy mondhattam olyat neki, hogy inkább hagyjon meghalni? Ha ő mondana ilyet nekem, szerintem én magam ölném meg.

A kezemet a tarkóm egyre zavaróbb, hasogató, sípoló lüktetésére simítom, kipattannak a szemeim, mikor rájövök, hogy nem a totális kimerültség utóhatása miatt fáj a fejem. Az ujjaim puhán érintik az égő rúnát, az érintésemre a szemeim előtt kirajzolódik a kapott küldetés részletes leírása. A fenébe. Tökéletes időzítés, teljesen padlón vagyok. Felületesen átfutom a mágikus sorokat, és egy kicsit megnyugodva tudatosítom magamban, hogy a helyszín közelsége miatt valószínűleg még van egy-két napom töltődni.

Most nem elég, hogy bocsánatot kell kérnem a sértett szeretőmtől, hogy a múlt megszokásai miatt könnyelműen játszadozom az életemmel, még meg is kell mondanom neki, hogy amúgy bizonytalan időre lelépek egy ki tudja milyen veszélyes küldetésre, ahova nem jöhet velem. Még szerencse, hogy az önelégült, ősöreg démonok általában jól fogadják az ilyen híreket.

Már ha egyáltalán megtalálom, ugyanis hetek óta most először, egyedül vagyok.

- Most udvarolhatnék, hogy az a kedvenc helyem ahol Te vagy, drága, de úgy érzem ez csak részben elégítene ki. – Az arcom felforrósodik az udvarlásának a gondolatától. Tudom, hogy szánalmas, de egy részem nagyon is vágyna erre a fajta flörtölős, könnyed udvarlásra. Persze ezt soha nem vállalnám fel, ráadásul azt hiszem, átléptük azt a pontot, ahol be kellett volna iktatni. A fene egye meg, hogy ilyen piszokmód szerelmes voltam belé, és nem dolgoztattam meg egy kicsit jobban. – Milyen holdfázisban vagyunk? 

- Négy nap és újhold. Miért?

- Akkor megvan, hogy mit mutatok meg. De egy kicsit sietnünk kell, hogy időben odaérjünk. – Bárcsak lenne a birtokunkban gyorsabb közlekedési forma, mint ezek a gyenge jószágok… oh várjunk, van.

- Akkor hagyjuk a lovakat és menjünk gyalogszerrel. Vagy repülve. 

- Nem hagyom itt az én kis drágámat... – Fintorogva figyelem, ahogy megpuszilja és kedvesebb szavakkal illeti az otromba állatot, mint engem. – Ja, és te is jöhetsz. – Nagyon vicces.

- Remélem nem azzal a szájjal akarsz engem is csókolni. – Sértett önérzettel, színlelt haraggal fordulok el, mikor felém lép. Biztos ami biztos, némán megfogadom, hogy ha eljön a nap, mikor a rövid életű állat elpusztul, nem engedem, hogy új lovat vegyen.

- Ne már! – Hiába tiltakozom, nem hagyja annyiban, úgy látszik céljául tűzte ki, hogy közvetett csókot váltsak egy lóval.

- Az elmúlt napokban voltak ennél sokkal mocskosabb dolgok is a számban.

- Mi?? Ezzel azt akarod mondani, hogy mocskos vagyok??

- Iiigeeen... És imádom, hogy egy mocskos kis dög vagy... – Nem derül ki, hogy sikerülne e elfojtani a vigyorgást, mert az arcomat összeszorítva ránt magához. A csókja forró zivatar, könnyedén elmossa a játékos ellenállásom összes pillérét. Talán egy józanabb pillanatban zavarna a minket körbevevő istállószag és a lovak közelsége, de most csak az érintése, a csókja és a forrósága létezik.

***

Kimondhatatlanul felfrissít a repülés a soknapos gyalog- és hempergőút után, a szárnyaimat és a ruhámat tépő menetszél a csontomig hatol. Nagyon élvezem az új ruháim nyújtotta szabadságérzetet, a vastag szövettel ellentétben, amiből a vadászok egyenruhája készül, ezen keresztül mintha a bőröm is tudna lélegezni, teljessé téve a repülés üdítő érzését. A lovak által diktált tempó nem elég kielégítő, ezért néha eltávolodom tőlük, a magasba repülök, majd a zuhanást kiélvezve térek vissza kedvesemhez. Nem sokkal egy ilyen játszadozásom után meghallom a mogorva dünnyögését, mellyel a „gyors” tempót szidja, és rögtön tudom, hogy mi bántja. Ugyanaz, mint engem. Leereszkedem hozzá, mintha egy láthatatlan zsinóron húzna magához. Talán így is van.

A nyereg messziről tágasabbnak tűnt, azt hittem könnyedén lesz helyem kényelmesen az ölébe fészkelődni néhány percre, hogy enyhítsem az egymás iránti sóvárgásunkat, de a túlságosan szoros közelség minden csak nem kényelmes és sok mindent csinál a sóvárgással, de az enyhítés nincs közte. A felkorbácsolás, a lángra gyújtás és az elviselhetetlenné tétel viszont annál inkább. A helyzetet Calek tépő, mohó csókjai sem segítik, elhajolva próbálom megállítani benne, hogy ellentmondást nem tűrő szikrákat gyújtson a testemben, de nem engedi.

Bammm. Halkan puffanunk az ösvény füves földjén, az ajkai olyan türelmetlen hévvel falják a számat, a nyelvemet, hogy még a meglepett nyögésemet is magukévá teszik.

- Na akkor... vegyük át... ezt a lovaglás dolgot... – Szinte alig fogom fel a szavait, a testemet mostanra megfertőzte a türelmetlensége, a mohósága, reszkető kézzel, matatva próbálom kiszabadítani a nadrág alatt forrón lüktető merevedését. Érinteni akarom, érezni a bőrömön a melegét, a selymességét, az illatát. Mi a fenéért vannak még rajtunk a ruhák?! Mintha a gondolataimban olvasna, a zavaró anyagok elfoszlanak az érintésem alatt, forró keménységet hagyva maguk mögött. A farka szinte lüktet az ujjaim között, megremegek az észveszejtő érzés émelyítő erejétől. Soha nem fogom megunni a kezemben tartani… és a számban. A mély morranása megszakít a gondolatmenetben, pedig az ajkaim már bizseregnek az emléktől, hogy milyen lenne maguk közé fogadni Őt, de a hangja mélyebbről feltörő vágyakat ébreszt bennem. A bennem pangó, kielégítésre váró üresség követelőzése most sokkal-sokkal erősebb. Alig fogalmazódik meg bennem az érzés, már enyhülést is nyer, a testem megfeszül a váratlan behatolás teljességet nyújtó gyönyörétől, szerelmem ajkai közé nyögöm a szenvedélyes hálámat. Remegve élvezem a testemet kitöltő hihetetlen forróságot, a kemény betolakodás feszítő élvezetét, a mozgását, lüktetését, az erejét, ahogy meg-megérinti azt a pontot bennem, ami az egekbe repít.

Finoman az ajkamba harap, majd megszakítja a percek óta tartó csókunkat, ezzel zsibbadt hiányérzetet hagyva a szám nedves bőrén. Eltol magától, és mikor felegyenesedem rajta, még jobban elmerül bennem. Lenyelem a halk, reszketeg sóhajomat, amit kicsal a kellemesen betolakodó érzés.

- Lovagolj meg. – Az élveteg parancs átjut az elmémet tompító vágy homályos ködén, csak a sokatmondó vigyora miatt ugrik be a reggeli beszélgetésünk, és rögtön észreveszem az analógiát a két tevékenység között.

- Ja, hogy ez… - Nem tudom befejezni a gondolatot, követelőző lökéssel nyomatékosítja az előző utasítása komolyságát, és én készséges áhítattal adom át magamat az ösztöneim diktálta mozdulatok gyönyört hozó sorozatának. Türelmetlen hévvel mozgok rajta, minden mozdulat őrjítő gyönyörrel hasít belém, egyre mélyebbre löki a tudatomat és egyre állatiasabb, vadabb tempóra sarkall. A combom puha bőrét égeti a keze, és hirtelen kibírhatatlan vágyat érzek, hogy azt a meleget máshol érezzem. Szégyentelen szenvedéllyel húzom a farkamra az ujjai kínzóan csodálatos érintését, mintha csak egy másik, ködös világból látnám a vigyort, amit a buja mozdulat kicsal belőle. A tekintete mintha valaki mássá tenne, egy korlátokat nem ismerő, állatias vággyal hajtott, szemérmetlen valakivé, aki a testi örömök vak, süket és megvadult megszállottja. Megőrjít, széttép és összerak. Megszorítja a farkamat, és mintha apró darabokra hullanék az élvezet szívszorító mámorától. Repülök, vergődöm és égek. Remegve söpröm félre az arcomba tapadt tincseimet, az ujjaim érintése a fejbőrömön édes bizsergés. Az izmaim vadul reszketve próbálják kielégíteni a fájdalmasan növekvő éhségemet, pedig a testem képtelen elviselni ennyi gyönyört egyszerre.

Hozzám simul, az ölelése fullasztóan édes börtön, megdermeszti a gyötrő vágyakozásom vad, zabolátlan hajszolását. A csókja forró kísértés és jeges zivatar, égető parázs és hideg lavina. A szerelme kijózanít és részegebbé tesz, egy gyengéd érzelem a lelkemben még a csókjaira vágyik, de a vak, megszállott énem türelmetlen sóvárgása elviselhetetlen kín.

- A rabod vagyok… - A rekedtes suttogás a szívemig mar, a jelentése porig rombol bennem mindent. A szerelmes gyengédséget, a megszállott sóvárgást, a követelőzést, a kínt, a gyönyört. A hatalom csontig hatoló érzése megrészegít, eltelít, felemel. Visszalököm a földre, és lenézek a démonra, aki örökre, megmásíthatatlanul és visszafordíthatatlanul az enyém, és soha senki másé nem lesz. Soha senki más nem fogja így látni, soha senkit nem fog így érinteni, nem fog másnak suttogni csábító kedvességeket, senki nem fogja látni, hallani ahogy felnyög a gyönyör pillanataiban. Csak én. A jövője minden nyögése és sóhaja az enyém. Minden morranás, minden pajzán vigyor, minden élveteg tekintet, minden szenvedélyes csók.

Vad, kapkodó hullámzással mozgok rajta, mindkettőnket áttaszítva egy sóvár, homályos, fülledt világba, ahol csak a lihegés, a morranások, a nyögések és a csatakos bőrünk buja egymásnak csattanásai léteznek. Szétesve, a gyönyör által meggyötörten, csitíthatatlan szomjjal fogadjuk az orgazmus elsöprő erejét, a fények, a hangok megszűnnek létezni, csak mi vagyunk és a közösen megélt csoda, amibe gátlástalan türelmetlenséggel hajszoltuk egymást.

Mintha órákig tartana magamhoz térni, a feldúlt, ellentmondásos érzelmeim lassan csitulnak el a reszkető mellkasomban. Képtelen vagyok felfogni, hogy lehet ennyi mindent érezni valaki iránt. Hogy társulhat egy ilyen gyengéd, óvni akaró szerelemhez egy ilyen sötét, marcangoló, kisajátító, börtönbe taszító vágy?

Engedelmesen nézek rá, mikor magára emeli a tekintetemet, a mosolya elmossa az örvénylő érzelmek tornádóját a szívemből, a hangja maga a kísértés.

- Még egy gyors menetre van időnk...

Nem vagyok benne biztos, hogy kettőnk közül melyikünk a rab.

***

Gyanakodva figyelem, amint Calek lemezteleníti a lovainkat, a nyergeket és kantárokat lustán dobja a bokánkat cirógató hosszú fűszálak puha rengetegére.

- Még időben vagyunk.

A lovak felszabadult léptekkel tűnnek el a mágikus dallamot sugalló erdő békés rengetegébe. A tekintetemet újra a fölém magasodó, hófehér márványkapura simítom, melyet most lágy rózsaszínre festenek az alkonyat szivárványfényei. Halk, a lelkemet borzongató mágikus lantszó sejlik fel a kapu láthatatlan fala mögül, mintha maga a Mennyország tisztasága szülte volna. Magához hív, és ugyan nem mondja ki, de olyan ereje van felettem, mintha a nevemet suttogná. Megbabonázva lépek felé, látnom kell ki vagy mi ő.

- Várj egy kicsit. Ezt most egy kicsit vissza kell vennem – Calek megérint, visszahúz, olyan mintha egy mély hipnózisból szakítana ki. A lantszó elillan, és csak az alkonyati állatvilág zizegése marad mögötte. Szinte rögtön egy egészen másfajta hipnózisba taszít az, amilyen pillantással végignéz a csupasszá vált testemen. Az ujjai érintéséből most hiányzik a szenvedély, ahogy tollpiheként követik a tekintete borzongató cirógatását a bőrömön. A szokásossá vált követelőző éhség hiánya és a szemeiben csillogó komolyság engem is visszatart, hogy elvesszek a saját vágyaimban.

- Kérlek öltözz fel, különben lemaradunk. – A legvonzóbb fenyegetés a világon.

- Miről? Mi ez a hely? – Tudom, hogy nem fog válaszolni, ha el akarná mondani, már megtette volna. Megmutatni szeretné.

A kíváncsiság végül felülkerekedik a testem szaván, megidézek egy szettet az egyszerű, hétköznapi hófehér angyali viseleteim közül. Van egy olyan érzésem, hogy akármit is szeretne mutatni nekem, nem lesz szükségem a vadászok védelmet nyújtó öltözékére hozzá. Dermedt döbbenettel figyelem, ahogy a szívem választottja szándékosan kitörli a létezését a világunk minden síkjáról. A lelkemet kis híján darabokra hasító pangás ízelítőt ad a fájdalomból, amit az elvesztése okozna. A tudatom minden józan részecskéjére szükségem van, hogy elhessegessem az indokolatlan gyászt a lelkemből. Itt áll mellettem, a jelenléte mégis áttetsző, csak árnya önmagának. Tudom, hogy szándékosan rejtette el a lénye minden szegletét, de még így is fáj szellemként látni őt. Abban a pillanatban, hogy Calek démoni erejének utolsó apró kis foszlánya is elpárolog a minket ölelő manaáramok emlékéből is, a mágikus dallam felbátorodva mászik újra a fülembe, mintha eddig a démoni erő sötétje tartotta volna vissza. Most már nem engedem át magamat a csábítóan hipnotikus hívásának. Akármi is van a kapu mögött, egyre több jel utal arra, hogy nem szívleli a démonokat. De akkor miért lenne ez Calek kedvenc helye?

- Mostmár mehetünk. – Belekarolok a kezébe, megkönnyebbülök a tudattól, hogy a létezése hiába lett átlátszóan homályos, még meg tudom érinteni. Még létezik. Még az enyém.

Átlépünk a kapun, az égett hús túlságosan ismerős, a rémálmaimat kísértő szaga megtorpanásra késztet. Megrökönyödve nézem Calek égő, perzselődő, meggyógyuló, beforró, füstölő, feketéllő, sercegő, regenerálódó bőrét. A levegőben rezgő ősi mágia tömény tisztasága ismét a Mennyországot juttatja eszembe, nem is csoda, hogy ilyen hatással van egy démonra. Percről percre egyre kevésbé értem, hogy mit keresünk itt.

A nevét sóhajtom, de csendre int, majd magával vezet egyre mélyebbre és mélyebbre ezen a földöntúli csodálatosságában is kegyetlen helyen, ami pont a lenyűgöző tisztaságával bántja a számomra a világot jelentő férfit. Az égi mágia ereje átjárja minden porcikámat, a manám izgatottan örvénylik, olyan erő duzzasztja, amit eddig csak a mennyek mezein tapasztaltam. Könnyűnek, megállíthatatlannak és sebezhetetlennek érzem magamat, de az egyetlen seb, amit még ez a hatalomittas erő sem tud kitörölni a lelkemből, az Ő égő fájdalmának a gyötrelme. Biztos vagyok benne, hogy ez a kiszolgáltatottság már örökre a részem lesz.

A minket körültáncoló fények szinte vakítóak a holdnélküli éjszaka átláthatatlan sötétjében, mint több száz örvendező szentjánosbogár, vibrálnak, repkednek az erdő dús növényzete körül. Szinte megremeg a lelkem, mikor rádöbbenek, hogy beszélgetnek egymással. Egy halk kacaj fonódik a lantszó egyre hangosabbá váló, csalogató dallamába, majd felismerek gyermeki hangon elsuttogott, elnevetett szavakat az ősi angyali nyelv elfeledettjei közül. Nem kéne értenem őket, mégis valamiért érzem a jelentésüket. Égi testvérként emlegetnek, és próbálnak maradásra bírni. Játszani és táncolni szeretnének. A szívembe lehetetlenül tiszta, gyermeteg szeretet költözik, és egy megmagyarázhatatlan vágy, hogy örökre velük maradjak.

Megállunk, és az Ő szemeibe nézek. A hamis gyermeteg szeretetet elűzi egy sokkal hevesebb és valódibban lángoló szerelem, amit a mellettem lévő férfi iránt érzek. Kijózanít az erő, amivel a szerelmünk átjárja minden porcikámat, az égbe emel, hogy újra és újra teljessé válhassak általa. Az arcomhoz ér, hozzám simulva fordítja el magáról a tekintetemet az erdő szívét nyújtó monumentális ősfa irányába, melynek a káprázatos színkavalkádba burkolózó lüktetése tényleges szívdobogásként táplálja az erdő mágikus létezését, a suttogó lelkek táncát, a hívogató lanténeket, a virágok fényjátékait, a mágikus teremtmények ölelkezéseit, a színeket, a hangokat, a csábítást, a békét. Varázslatos. Gyönyörű.

Valahol a tudatom mélyén felsejlik egy utolsó jelző, de az ámulat ereje nem engedi igazán tudatosulni bennem. Veszélyes.

Elbűvölve nézem, ahogy egy hatalmas szarvast formálnak a fa lombjából hópelyhekként leszállingózó, csillámló fényszikrák. Az ősi állat maga is a szent lelkek sárgás csillagfényében tündököl, a tekintete ősidők bölcsességéről mesél. Rám néz, és minden más megszűnik létezni. Most már tudom, hogy nem a lantszó, nem a tánc és nem is a nevetés csalogatott, hanem ő. Az ő végtelenül tiszta, ősi, minden felett álló mágiája, amit nem lenne jogom megérinteni, és mégis, valami csoda folytán most a részévé válhatok. Előtte állok, és eltörpülök a hatalmassága előtt. Lehunyom a szemeimet, mert nem adják vissza elég őszintén a szépségét, az elmémmel kell látnom őt. A tudatom sötét termeit szinte ragyogásba borítja az előttem álló jelenség örök, aranyszínben pompázó, tiszta mágiája. Nyers, megformálhatatlan őserő. A forró lehelete végigsimogat, meggyógyít bennem mindent. Érzem életre kelni a holtfekete hajtincseim vastag zuhatagát, és nem csak azt. A manaörvényeim legmélyebb bugyrait mérgező, vadmágia okozta béklyók rozsdától elbomló vasként koppannak az üres semmiben, mintha soha nem is léteztek volna. Tudom, hogy jelent valamit az eltűnésük, de túlságosan magával ragad a pillanat gyönyörűsége, hogy felfogjam, mit. Mély ámulattal figyelem, ahogy az ősi istenség folyékonyarany mágiája lomhán kúszva szövi körbe, teszi magáévá a manaörvényeim örök kékjét.

Egy fuvallat elhaló sóhajként hozza magával a nevemet, mégis olyan erővel rántja magához a tudatomat, mintha üvöltötte volna. Calek! Mintha egy látomásból ébrednék, kipattannak a szemeim, a mágikus hipnózis vastag ködfátyla felemelkedik az elmémről. A tudatom újra az enyém, a kék örvényeket nem fonják körbe arany láncok.

Fel sem fogom szeretőm szavait, csak engedem, hogy magával rángasson, messze ettől a csodálatos, lehengerlő, mágikusan halálos helytől. A szarvas forró lehelete, ami az előbb még gyógyító simogatás volt, mostanra égető harag, a tekintete, ami maga volt az ősi bölcsesség, most vérben forgó düh. Az erdő békés, varázslatos idillje ijedten rebben szét a száguldó lépteink elől, a szívem a torkomban dübörög az adrenalin okozta izgatottságtól. Mire átvetjük magunkat a kapun, mindketten mosolygunk az őrült démonommal, akinek valószínűleg fogalma sincs, hogy nélküle lehet, hogy örökre itt maradtam volna. Önként, mégis rabságban.

- Általában később talál meg. – Megcsóválom a fejemet, de a jókedve átragad rám is. Imádom a lendületet, amivel arcon köpi a veszélyt.

- Köszönöm, hogy ezt megmutattad. – Még így is, hogy úgy érzem, bekebelezett volna az ősi mágia ereje, csodálatos érzés volt megtapasztalni az érintését, a szépségét, a tisztaságát. A része lehettem volna. Talán egy másik életben boldogan elfogadtam volna ezt a sorsot. Egy életben, amiben nincs Ő. – Most már elmondod mi ez a hely?

- Itt tértem annak idején magamhoz. Persze akkor nem ilyen volt, de ez az erdő szellem nem sokkal később ideköltözött és meggyógyította a tájat. Mióta felfedeztem, néha eljárok ide, mint egy régi ismerőshöz. – Lágy mosollyal hallgatom a szerelmem szavait. Talán még ő sem tudja, de már sokkal azelőtt, hogy én „elrontottam” volna, voltak érzései. – Mondjuk ő nem igazán szívleli a fajtámat. – Finoman szólva…

Az égre meredő tekintetét követve én is felnézek a csillagokra, majd vissza rá. Szótlanul élvezzük az éjszaka fülsüketítő némaságát. Mintha maga az erdő is megsértődött volna ránk, egy elhaló tücsökszó sem töri meg a síri csendet. Feldereng bennem mélyről az érzés, amivel rám nézett, az ámulat, ami a szemeiben tükröződött, mikor az erdő ősi mágiája készségesen válaszolt a mennybeli jelenlétem közelségére. A csodálat és a fájdalom. Még magam sem értem igazán ezt a mindent áthidaló kapcsot, ami összeköt minket, de érzem a fájdalmát, érzem a szívét kettéhasító gyötrő bizonytalanságot. Lefekszem mellé, megfogom a kezét és összefűzöm az ujjainkat. Gyermeteg, de mégis végtelenül bensőséges érintés.

- Egyszer egy bölcs személy azt mondta nekem, hogy a démonok és az angyalok nem is különböznek igazán. – Látom a szemem sarkából nosztalgikus vigyorra húzódni az ajkait. Felhúzza az összekulcsolt kezeinket a szájához, és lágy puszit lehel a mutatóujjam hegyére. Még mindig egymás mellett fekve fürkésszük a csillagok mozdulatlanságba dermedt világát.

- És elhitted neki?

- Minden nap egyre jobban elhiszem. A népeinknek szüksége van egymásra. Ti vagytok a káosz és a változás ami előre mozdítja a világot, mi pedig a rend és a béke ami élhetővé teszi. Akármi is történt itt, mikor elveszítetted az emlékeidet, valószínűleg a felhasznált sötét mágia pusztító emléke csalta ide ezt a gyógyító szellemet. Lehet, hogy hozzám vonzódik, de belőled született. – A világ örök egyensúlya. A sötétség fényt csal elő, a fény pedig sötétségbe borul. Ahhoz, hogy világokat teremthessünk, le kell rombolni a régit. Jobban összeillünk, mint bárkik a világon. Ő az én káoszom, én pedig az Ő békéje.

Ismét hosszú, nyugodt csend ereszkedik ránk, mozdulatlanul élvezzük. Elengedem a kezét, oldalra gurulok és felkönyöklök mellette, az ujjaim az arca puha bőrére simulnak. Már nyoma sincs a bent szerzett sebeknek, de sejtem, hogy a hosszas, folyamatos regenerációért milyen árat fizetett. Finom puszit hintek a homlokára.

Szinte látom magam előtt a démont, aki felébredt a semmi kellős közepén a legrémisztőbb testi-lelki csupaszsággal. Megfosztva nem csak mindentől, amit ismert, hanem még önmagától is. És nem adta fel, talpra állt és a semmiből megalkotta a férfit, akit szeretek. És mégis, az igazi önmaga utáni vágyódás vissza-visszacsalja ide. Összeszorul a mellkasom a gondolattól, de megnyugtat, hogy már nem kell egyedül cipelnie ezt a terhet.

- Soha többé nem leszel magányos. – Eggyé olvad a tekintetünk, de a sötét éjszaka elrejti a gondolatait és az érzelmeit előlem.

- A démonok nem magányosak. – Elmosolyodom a makacs szavakon, amelyeket néhány napja talán el is hittem volna neki. Lehunyom a szemeimet, lágyan cirógatom meg az ajkaimmal a száját, mintha meg akarnám ízlelni a hamis szavakat.

- És nem is szeretnek, igaz? – A szájára suttogok, elnyílnak az ajkai, hogy megcsókoljon, de hátrébb hajolva nézek le rá vigyorgó szemekkel. – De most komolyan, van egy lovad, akire nincs is szükséged, és ráadásul úgy nevezted el, hogy Koma… egyszer sem jutott eszedbe, hogy magányos lehetsz? – Átragad rá a vigyorom, de mielőtt válaszolhatna, folytatom. – És én az intelligenciádba szerettem bele…

Széles, élveteg mosollyal dönt a hátamra, és fölém kerekedik.

- Hogy mibe? Azt hittem, a hatalmas… - A nyakamba csókolva tart szünetet, a perverz pillantásán pontosan látszik, hogy mire gondol, a vér forrón áramlik az arcomba a célzástól, miközben a lábaim megrezzennek a köztük ébredő ürességérzettől. –… önbizalmamba. – Kész, vége. Kitör belőlem a nevetés, a kezeim a vállára csúsznak, hogy eltoljam a nyakam legérzékenyebb pontjától, sikertelenül. Még a hangja is csikiz, mikor a fülembe dörmög. – Mire gondoltál, kéjenc kis angyalom? – Nem jövök zavarba, még mindig széles vigyorral válaszolok neki.

- A farkadra… de igazad van, az önbizalmad lehet, hogy nagyobb. – Most rajta a sor, hogy felkuncogjon a válaszom hallatán, a hófehér ruháim fekete parázsként omlanak le rólam. Újra felkacagok. Be fogok hajtani rajta minden egyes textíliát. – Most komolyan?!

A fenekem partjai közé csúszó kőkemény forróságtól bennem reked a nevetés, egy néma nyögéssel fogadom magamba. A testem megborzong az élvezet váratlan hullámaitól, a nyelve nedvessége az ajkaim között maga a gyönyör. A jókedv, a boldogság, az összetartozás békéjének a melege fűti minden mozdulatunkat.

A holdtalan éjszaka felfoghatatlan sötétjében a szenvedélyes szeretkezéseink egyetlen szemtanúi a pislákoló csillagok.

Órákkal később törökülésben ülök, miközben Ő a fejét az ölembe hajtva alszik. Nem tévedtem, tényleg kimerítette az a rövidke idő is, amit bent töltöttünk az ősi, szent mágia területén. A hosszú fekete tincsei selyemként folynak a combomra, a világmindenség legpuhább takarójaként védve a bőrömet az éjszaka hűs fuvallataitól. Az ujjaim a homlokán és az arcán kalandoznak, játszadozó érintésekkel vigyázok az álmaira, miközben nézem a nyugodt, békésnek tűnő vonásait. Szavakba önthetetlen boldogságként járja át a mellkasomat a beteljesült szerelmünk melege.

- Szeretlek. – A halk suttogásomra nem kapok választ, de nem is azért mondtam ki, hogy kapjak. Egyszerűen úgy éreztem, hogy felrobbanok a bennem egyre csak dagadó érzelmektől, ha nem teszem. Megrémiszt, hogy minden nap egyre jobban és jobban szeretem Őt. Azt hittem, hogy majd lenyugszik, lecsillapszik ez az éhség, a követelőzése, az ereje, de pont az ellenkezője történt. Minél többet ad, annál többet akarok belőle. Bele sem merek gondolni, hogy mi mindenre lennék képes, hogy megóvjam Őt, magunkat. Bármire.

Lehunyom a szemeimet, és elmélyülök a tudatom kék örvényeiben, hogy szembenézzek valamivel, amit eddig sikerült konokul figyelmen kívül hagynom az este folyamán. Az ősi szellemmel való találkozásom emlékképei homályosak, mintha tényleg csak egy megbabonázott ábránd, egy álomkép lett volna, de mivel a vállamra omló tincsek hófehér színben pompáznak, gyanítom, hogy nagyon is valós volt a gyógyító fuvallat. Nem kell sok idő, hogy megtaláljam a belém ékelődött ereklye mérgező jelenlétét a manaörvényeim mélyén. A szívem megszűnik dobogni, mikor meglátom, hogy az Aetatis suae Tempore mágikus lenyomatán már tényleg csak egyetlen egy lakat virít, mégpedig az, amit én raktam rá. A könyv hirtelen egy karnyújtásnyira került. A kísértés, hogy Caleknek adjam, fájdalmasan tépi a mellkasomat, de visszatart a félelem, hogy elveszítem Őt. Végtelen sok ideig tart elfogadni a tényt, hogy mióta ismerem a múltját, már nem csak Asmodeus hírhedt erejétől féltem, hanem egy kicsit a saját emlékeitől is. Még csak most kaptam meg. Még egy kicsit szeretnék önző lenni, és megtartani magamnak Őt a férfiként, akit megismertem és megszerettem. Calekként. A sóvárgás, hogy segítsek neki, és ezzel nekünk is, egésszé válni, szinte megfojt. De vajon biztos lehetek benne, hogy ha visszaszerzi az emlékeit, lesz még olyan, hogy „mi”? A vágyaim kettőssége és a döntésképtelenség gyötrő hévvel marcangolják a lelkemet.

A hajnal első napsugarai végigsimítják az arcomat. Egy szívdobbanásnyi időbe kerül rájönnöm, hogy nem a napsugarak voltak. Kinyitom a szemeimet, és lenézek a szívemet birtokló démon gesztenyebarna, félálmot hordozó szemeibe. A felbolydult gondolataimat elcsitítja az érzelmek lassú tengere. A hangja még az álmok mezejéről szól hozzám.

- Mi bánt? – Elmosolyodom attól, hogy tudja. Hogy érzi. A kezemet az arcomat érintő ujjakra simítom, beledörgölőzöm a tenyerébe.

- Most már semmi. – Lehajolva hintek egy lágy csókot az ajkaira fejjel lefelé.

Mélyre temetem a gondolataimat a könyvről, a problémákról, a kétségekről, a múltról és a jövőről. Élvezni akarom a jelent, az életet, amit még csak most kaptunk meg. Az egyetlen dolog, amit hiába próbálok elűzni, a szívem hátsó zugaiból lakmározó bűntudat.

***

Az oldalamon fekszem, Calek forró teste szorosan simul hozzám hátulról. Már csak emiatt az összesimuló közelség miatt is megéri eltüntetni a szárnyaimat. A fejem az egyik karján pihen, a másik kezével álmában is a derekamat ölelve szorít magához. A testünket mintha egymásnak teremtették volna, tökéletesen összeillő kirakódarabként simul a fenekem az ölébe. Mindenhol az ő különlegesen vad viharillatát érzem magunk körül, az arcom felforrósodik tőle. Nemrég aludtam, mégis a kényelmes idill hosszú, elégedetten lusta pislogásokra késztet. Alattunk egy hatalmas bársonytakaró és puha díszpárnák tömkelege biztosítja a kényelmet a hűvös kövön.

Az örök nyár meleg levegője simogatja a bőrömet, a felkelő nap fénye beszűrődik a barlang természetes hasadékain, megcsillan a lépcsőzetes köveken csordogáló vízesések halkan csobogó habjain. A közel egy hónap alatt, amit eddig itt töltöttünk, a víz lágy csordogálása a legszebb háttérzajjá vált a szívemben. A barlangban apró, sárga lángokként pislákoló, mágiától rezgő virágok válaszolnak a minket dúsan ölelő manaörvények erőt adó jelenlétére. Ha egy öröklétet kéne leélnem itt vele, az is kevés lenne.

A Fekete Zuhatagok Földjét a kentaurok uralják, az emberek növekvő térhódítása még nem érte el ezt a területet. A birodalom szíve a kontinens egyik legkiterjedtebb hegyvidékének a peremén húzódó gigászi vízesés együttes, amely bőségesen táplálja a hegyormok gyűrűjében vonuló hegyes, sziklás, dombos erdőrengetegeket. Az egyenlítő közelségére jellemző örök nyár fülledt melege és a magas páratartalmú éghajlat tökéletes a kentaurok számára, hiszen távol tartja a halandó fajok többségét. Az emberek, de még az elfek sem viselik jól hosszú távon ezt a meleget. A kentaurok rettenetesen territoriális és hagyományőrző népség, úgy hallottam a birodalmuk központi területeit éjjel-nappal harcosok által felügyelt határvonalak védik, más fajokkal pedig csak annyira tartják a kapcsolatot, amennyire a kereskedelmi érdekeik megkívánják. Elutasítják a haladó kor vívmányait, és a mágiát is, amire egyébként is szinte teljes mértékben immunisak.

A vezetőjük, Vaseamon egy közel három méter magas hím kentaur, aki lassan háromszáz éve uralja a vidéket szigorú vasököllel. Egyszer volt szerencsém találkozni vele néhány éve, mikor Caleket üldöztem, és idevezettek a nyomai. Nem rejtettem el a szárnyaimat, hátha egy angyal vadásztól származó kérdés jobban megoldja a király nyelvét, de halandókra nem jellemző elutasítással illetett, és közölte, hogy a népük elzárkózik az angyalok és a démonok örök viszályaitól, így ha tudna is bármit az említett démonról, nem osztaná meg velem. Megölhettem volna érte, de mindketten tudtuk, hogy nem fogom.

A kis barlang, amit mostanra jobban az otthonomnak érzek, mint eddig bármit a világon, a kentaurok birodalmának a legkülsőbb határvonalai környékén fekszik. Biztos vagyok benne, hogy szemmel tartanak minket, de mivel távolról sem közelítettük meg a lakott területeiket, ezért még nem létesítettek velünk kapcsolatot. Ezen a vidéken még elviselhető az időjárás, így a lovakat sem kellett hátrahagynunk a félnapi járásra fekvő emberlakta városban, Nadeenában, ami a kentaurokkal folytatott kereskedelem központjaként emelkedett fel a délvidék egyik legbefolyásosabb településévé. A halandó népek közelsége miatt szinte folyton rejtve vannak a szárnyaim, éjszakánként néha a sötétbe vagy egy vízesés zuhogó habjaiba burkolózva felrepülök, hogy átmozgassam magamat és kiélvezzem a repülés nyújtotta szabadság örömeit.

A fenekemnek türemkedő forró keménységtől megborzongok, és tudom, hogy az igazak álmát pihegő szerelmem vagy ébredezik, vagy nagyon szépet álmodik. A tegnapi, hosszúra nyúlt éjszaka nyomai még a testünkön vannak, elég egy icipici mocorgás, és akadálytalanul csusszan belém az éledező merevedése. Néma, elégedett sóhajjal fogadom magamba, a csípőm fáradtan lomha, billegő mozdulataival kényeztetem mindkettőnket. A lassú, selymes simogatás a gyönyör langyosan meleg hullámait küldi szét a testemben, a mellkasa mélyén dörrenő halk, dorombolásszerű morranásokból tudom, hogy még aludt, és csak most ébredezik.

- Ramiel… - A rekedtes, még az álmaiból szóló sóhajától megreszketek, az érzelmek felizzanak a szívemben. Az eddig cirógatóan jóleső, lassú mozgás hirtelen kínzónak és kevésnek tűnik. A csípőmet ölelő keze megfeszül a bőrömön, a medencecsontom kemény vonulatába kapaszkodva szorít magához, és mikor az ő csípője is bekapcsolódik a mozgásba, tudom, hogy felébredt. Az együtt töltött hetek alatt már megtanultam, hogy ébredés után a legrosszabb az önuralma, ilyenkor sodorja magával leggyorsabban a gyönyör. A halk sóhajainkat egy hangosabb nyögésem töri meg, mikor a nyakamba harap, az ujjai a merevedésemre csúszva kergetnek az élvezet még magasabb szirtjeire. A türelmetlensége engem is magával ránt, pontosan tudja, hogy miként érintsen, hogy a leggyorsabban hajszoljon az orgazmus felé, alig pár mozdulat múlva szinte teljesen egyszerre, egymás nyögéseivel vetekedve élvezünk el.

A mosolygó ajkak érintése a fülem mögötti érzékeny bőrfelületen a legintimebb boldogság a világon. Sokáig élvezzük a kielégültség pillanatnyi nyugalmát, de már azt is megtanultam róla, hogy ilyenkor szokott a leggyorsabban felépülni is egy aktus után.

Kimászom a teste ölelő béklyójából, lassú léptekkel sétálok a barlang közepén húzódó, reggeli fényekben fürdő vízeséshez. Érzem magamon a démonom fülledt tekintetét, a combomon lustán végigfolyó, forrón ragacsos nedvek szinte égetik a bőrömet. Leülök a lépcsőzetes kövezet felső fokára, közvetlenül a lehulló vízesés zuhataga alá, és lehunyt szemmel, a fejemet hátrahajtva engedem, hogy a hűvös cseppek végigfolyjanak az arcomon, a mellkasomon és megtisztítsanak. Puha érintés a lábaimon, felemelem a fejemet, és az arcomon csordogáló víz fátylán keresztül lenézek a szeretőm vágytól izzó tekintetébe. Előttem térdel, a lábaimat gyengéd, türelmes mozdulatokkal vezeti a vállára. Felsóhajtok, mikor az ölembe hajol, az ajkainak, az érintéseinek, a pillantásának elég egy másodperc, hogy felélesszék a vágyamat. Az ujjaim a fekete, nedvessé váló tincsekbe csúsznak, finom erőszakkal markolok bele, mikor kínzó masszírozásba kezd az ajkaival. Már tudom, hogy nincs menekvés a mindent felülíró vágy szenvedélyes karmai közül.

Már magasan jár a nap az égen, mikor először képesek vagyunk józan szavakat váltani. Vannak napok, mikor egyáltalán nem sikerül, vannak napok, mikor már reggel ki tudunk törni a sóvárgás rabláncaiból. A barlangunk széles bejárata előtt elterülő kis tisztáson pihenünk, én meditációs pozícióban ülve mélyedek az elmém tudásbázisába, érdeklődve tanulmányozgatom az emlékkészítéshez kapott könyvek anyagait, hátha találok bennük használható információt az elzárt, elfelejtett emlékek előidézéséhez. Calek az ölemben fekszik, csak a távolból érzékelem a jelenlétét.

Megunom az olvasgatást, és kinyitom a szemeimet, végigsimítom a tekintetemmel az arca békésnek tűnő vonásait. Apró puszit lehelek az egyik lehunyt szemére, a szája széle pajkos mosolyra rezzen tőle.

- Teljesen ellustulunk. – A hangomban mosoly bujkál, és ő is elvigyorodik a hamis szemrehányástól. – Mióta vadász lettem, egyszer sem hanyagoltam ennyi ideig az edzést. Harcolnunk kéne, legalább kiderül, hogy nyertem volna e, ha nem csalsz. – Kihívó pillantással emlékeztetem a legutóbbi, még vérre menő csatánkra, aminek az ő övön aluli átka vetett véget.

- Nem elég testedzés, amit nap mint nap csinálunk? – Kaján mosollyal cirógatja meg a gerincem érzékeny vonalát, a meztelen bőröm libabőrössé válik az érintése alatt. A testem ösztönösen megborzongva reagálna rá, de megálljt parancsolok neki.

Nem méltatom válaszra a komolytalan kérdését, inkább ráveszem magamat, hogy kihasználjam a pillanat könnyedségét, és egy röpke szünetet követően felhozok egy témát, amit hetekkel ezelőtt szavakba kellett volna már öntenem, csak időt akartam lopni magunknak.

- Nagyon félek, hogy ha rátalálunk a múltadra, elveszítelek. – A hirtelen témaváltás, és a kijelentésem komolysága minden csalafinta szórakozottságot száműz a barna szempár elmélyülő pillantásából. Felül, velem szembe, az ujjai az államat megcsípve csalogatják magára a tekintetemet. A szemeiben csillogó őszinte értetlenségtől megszakad a szívem.

- Miért veszítenél el?