Irritáltan körözök a barlangunk néhány kilométeres körzetében, alacsonyan, a fák lombjai alatti árnyékok rejtekében, hogy ne keltsek felesleges feltűnést a halandó népek szemében. Mikor délután felébredtem, egy részem arra számított, hogy az otthonunk közvetlen közelében maradt, és szinte rögtön rátalálok majd, de hamar rá kellett döbbennem, hogy nem így van. A csalódottságba egy kis elárultság is vegyült a tudattól, hogy magamra hagyott a legkiszolgáltatottabb állapotomban, de hamar elhessegettem az érzést. A tegnapi események után nem érzem jogosnak az elvárást, hogy még vigyázzon is az álmaimra azok után, hogy a frászt hoztam rá. Illetve ránk. A halálfélelem jeges kétségbeesésének az emlékétől újra megreszket a mellkasom. Még soha életemben nem éreztem ilyen hányingerkeltő, gyomorforgató rettegést. Soha. Még a Purgatóriumban sem, ahol a sötétség darabokra cincálta a tudatomat, a lelkemet, az emlékeimet. A halálra magára mindig egy barátként tekintettem, akinek az ölelésében egyszer majd talán békére lelhetek. Sokkal csábítóbb gondolat volt meghalni, mint évezredeken át cipelni az örökélet elnehezedő bilincseit, miközben a vágyaim, a lendületem és a fiatalságom emléke elhomályosodik, és nem marad más csak a hűvös logika, az ősi felelősségek és a magány.

Minden megváltozott. Mindent megváltoztatott Ő. Vele az örökkévalóság hirtelen túl kevés, a halál sötétsége pedig nem pihentető béke, hanem fenyegető, sikító üresség. Lenézek a kezeimre, miközben azon tépem magam, hogy képes leszek e még valaha kockázatos varázslatok elsajátítására. De hogy tudnék méltóvá válni hozzá, ha engedem, hogy ez a rettegés irányítson? A tehetetlenség szinte szétszaggat belülről, gyűlölöm, hogy ilyen gyenge, ilyen fiatal, ilyen tapasztalatlan vagyok, egy elillanó gondolat az ő évezredes létezéséhez képest. Türelmetlenül vágyom olyan erőkre, amikhez még évszázadokat kéne élnem, és amiket lehet, hogy túl gyáva leszek megszerezni, mert görcsösen ragaszkodom hozzánk. Már esteledik, mikor a gondolataim okozta keserű szájízzel szállok le a barlangunk előtt, üvölteni akarok attól, hogy még megtalálni is képtelen vagyok őt. Muszáj lesz kitalálnunk valamit erre, mert nem fogjuk tudni az egész életünket egymástól egy karnyújtásnyira leélni. Az érzés, hogy nem tudom, merre van és mi van vele gyötrelmesen szokatlan az elmúlt hetek eggyé olvadása után, mintha az összes végtagomat kitépték volna tőből és nem tudnának újranőni. A tudatalattim már elkezdi megvizsgálni a vadászok által használt kommunikációra és követésre alkalmas bűbájokat, azon gondolkodva, hogy miként tudnám a kettőnk kapcsolatára formálni őket, miközben az elmém vadul zakatol azon, hogy merre lehet a hiányolt szeretőm. Az egyetlen lehetséges helyszín, ami eszembe jut, az a majdnem végzetes kimenetelű edzésünk eldugott szurdoka. Tudom, hogy bölcsebb lenne itt megvárni, nehogy elkerüljük egymást, de a tétlenség gondolkodást, a gondolkodás pedig marcangoló bűntudatot szül. Lehet, hogy tegnap mindent elrontottam?

Mielőtt felfoghatnám, hogy mit művelek, már repülve hasítok a tegnapi események sötét színtere felé, már nem törődve az álcákkal, a homályba olvadással, a halandók árgus tekintetével, a levegőt átszelő alakomat csupán a felhős éjszaka esti sötétje fedi. A fenébe is Calek, hol vagy?!

Egy álnok, alattomos gondolat fészkeli be magát a fejembe, amit nem hiszek el igazán, de még így is sikerül mérhetetlen keserűséget, fájdalmat, haragot, kétségbeesést, magányt ébresztenie bennem. Lehet, hogy elhagyott? Nem, az lehetetlen. Az övé vagyok, ő pedig az enyém. Tudom, hogy nem tenné, mégis gyötör egy megátalkodott tévképzet.

A talpaim némán érintik az elsötétült talaj kemény, száraz kőzetét. Elkomorulva nézek végig a tájon, ami a harcunk áldozatává vált. A lerombolt, elszáradt erdőrész és a hegyvidékre jellemző szürkés kőzetek sokasága pokolfeketén olvad az éjszakba. Hunyorogva átkozom a felhőket, hogy pont most döntöttek úgy, hogy teljesen megvonják a Hold fényt adó erejét a világunktól. Az angyaloknak is jobb a látásuk sötétben, mint a halandó népeknek, de ez a képességünk közel sem olyan kifinomult, mint a démonoké. Az emésztő sötétségben mintha megcsillanna valami a földön, összevont szemöldökkel megyek közelebb. Az alacsony rangú démonok büdös, szurkos vérének pokolszaga szinte fojtogat. Lusta legyintéssel idézek magamból egy messze terjedő vörös tűzhullámot, ami a fényével egy pillanatra végigsimítja groteszk démon bestiák brutálisan széttépett, szétmállott holttesteit. Fintorogva vonom vissza az előbbi gondolatomat, és megköszönöm a felhőknek, hogy eddig megóvtak ettől a látványtól. Az nem meglepő, hogy a tegnap történt sötét, pusztító erő idecsalta ezeket a démonokat, az viszont igen, hogy halottak. Vadászként ritkán találkozom ennyire alacsony rangú és intelligenciájú démonokkal, az ilyen állatias jószágokkal az egyszerű katonák foglalkoznak, így nem igazán ismerem a jellemüket, de kétlem, hogy ok nélkül szétcincálnák egymást. Na meg akkor lenne egy túlélő. Feszült figyelemmel terjesztem ki az érzékeimet, és meg is találom a sok orrfacsaró, kellemetlen szag között a kedvesem szeretett esőillatának alig érezhető, elhaló emlékét. Itt járt. Nem rég. Összeszorul a torkom a megkönnyebbüléstől, ami átsuhan a szívemen. Vajon ő irtotta ki a mágiája által idecsalt démonokat? És ha igen, akkor miért? Nem mintha zavarna.

Halk sóhajjal rebbenek fel, pedig a felelősségtudatos angyal énem arra ösztökélne, hogy töltsem itt az éjszakát, és várjam meg, miket csal még ide a pokoli mágia lassan elszivárgó, pusztító lüktetése. Akármi is legyen, nem akarom, hogy az én lelkemen száradjon, hogy a halandók világában kószál. Mégis egy furcsa, szűnni nem akaró balsejtelem, egy néma húzás a lelkem mélyén távozásra késztet.

Mire visszatérek a barlangunkhoz, a Hold előbukkan a sötétséget hozó rejtekéből, hogy pislákoló fényleplet terítsen a tájra. Hatalmas kő esik le a szívemről, mikor a sápadtfehér fénybe burkolózva megpillantom Őt a barlangunk előtt elterülő tisztás közepén. Háttal áll nekem, de még így is látom megereszkedni a vállait a pillanatban, mikor feltehetően megérzi a szárnysuhintásaim lágy szellőjének cirógatását. A tudat, hogy ugyanazok az érzések töltik el, mint engem, kis híján könnyeket csal a szemembe. Leszállok elé, és ő némán felém fordul. A tekintete váratlanul komor, megreszket a szívem a félelemtől, hogy lehetséges e, hogy a haragja túlszárnyalja az irántam érzett szerelmét. Millió kérdés és szó bizsereg az ajkaimon, és mégis egy olyan bukik ki belőlem, aminek az égvilágon semmi jelentősége nincs, és amire jó eséllyel sejtem a választ.

- Mi történt veled? – Nem az döbbent meg, hogy harcolt, hiszen sejtettem, hogy ő okozta a szurdokban talált bestiák vesztét. Az döbbent meg, hogy nem csak egy legyintés volt neki az egész, ami után egy hajszála meggörbülése nélkül sétál el, hanem nyakig bűzölgő démonvérben úszik. Ha valami megmagyarázhatatlan perverzió miatt úgy döntött, hogy megfürdik a tetemekben, akkor a kapcsolatunk érdekében inkább nem szeretném tudni.

- Levezettem a feszültséget.  - Nem válaszol, de azért remélem, hogy a válasza nem esik bele az előbb felsejlő „nem akarom tudni” kategóriába.

Elém siet, és riadt pillangóhadként rebben szanaszét minden összefüggő gondolatom. Mikor az ajkai az ajkaimhoz érnek, mintha lelopnák róluk a gondosan előkészített szavakat. A bocsánatkérést, a szerelemnyilvánítást, az eltökélt fogadalmakat, a kérdéseket és a válaszokat. Nem találom a hangomat, ráadásul a szemeiben megcsillanó különös, idegen rémület is némaságra int. A szavai hamar beigazolják a gyanúmat.

- Majd később megbeszéljük, de mennünk kell. Most. – Értetlenül, őszinte döbbenettel figyelem, ahogy elereszti a lovakat, majd egyre türelmetlenebb ingerültséggel hallgatom, ahogy érzékeny búcsút vesz Komától. Mi a fene késztetheti arra, hogy hátrahagyja azt a büdös jószágot, amit úgy szeret?

- Calek, mi ez az egész?? Mi rémisztett meg ennyire? – A felém villanó, lemondó tekintet láttán egyből rájövök, hogy a megfogalmazás módjával valószínűleg sikerült jó mélyen beletaposnom a macsós önérzetébe. Most magyarázat helyett hallgathatom azt, hogy ő aztán nem fél semmitől.

- Nem félek semmitől, ezt jól jegyezd meg. – Jé. Nem említem meg, hogy tegnap, mikor őszinte, szívet tépő kétségbeeséssel figyelte, ahogy a saját bűbájom szívja el az életerőm egyre csak fogyatkozó cseppjeit, tagadhatatlan rettegés bujkált a vérvörös szemeiben. Ez a kínkeserves pillanat soha nem lesz olyan, amit jogom vagy szándékom lesz valaha is az orrára kötni, kihasználni. Túl mély sebet ejtene mindkettőnkön, ha megtenném.  – Ha szükséges, az Atyaúristeneddel is szembe szállok. De van, amit jobb elkerülni. Induljunk.

Látom rajta, hogy azt várja, hogy engedelmesen kövessem, de a túl sok kimondatlan szó, a köztünk pattogó nyughatatlan feszültség és az elhallgatott részletek nehéz kősziklává dermesztik a végtagjaimat. A rossz előérzet, ami magával ragadott a harcunk helyszínén, most is rám talál, erősebben, baljósabban. Calek hangos sóhajjal, zaklatott komorsággal lép vissza hozzám, a keze az arcomra simul.

- Rami, tényleg mennünk kell. Útközben mindent elmagyarázok.

Van valami a tekintetében, ami áttöri az összezavarodottság okozta ellenállásom első falait, de hiába próbálom megfejteni, hogy mi is az, nem jövök rá. Megszakítja az elmélyült szemkontaktusunkat, és ezzel megfoszt attól a lehetőségtől is, hogy legalább a gondolataiból kiolvassak valamit, ha már szavakba képtelen önteni a történteket. Mert történt valami, az biztos. A homloka forró az enyémen, az intim kis összeborulás, ami a kapcsolatunk védjegye lett az elmúlt hetekben a bőrömnél sokkal mélyebb helyeken is megéget.

- Nem akarom, hogy bajod essen. Abba belehalnék. Kérlek, menjünk.

Összeszorult ajkakkal és mellkassal bólintok, a szívem hevesen dübörög a közelségétől, az illatától, az érintése melegétől, a szavai világot jelentő súlyától. Bólintok, miközben rádöbbenek, hogy igazából a halálba is követném őt, ha erre kérne. A lágy csók, amivel megajándékoz mintha a kimondatlan, hűséges szavak jutalmául szolgálna, megborzongok tőle. Az érzések, amiket bennem kelt még mélyebbek és még fájdalmasan valóságosabbak, mint eddig bármikor. Mintha az első megpróbáltatásunk csak még igazibbá tette volna a szerelmünket. Az elmúlt hetek rózsaszín ködje után rá kellett döbbennem, hogy sok vitánk és összeütközésünk lesz még, de ebben a pillanatban, a karjai határozott ölelésében arra is rádöbbentem, hogy nem létezik olyan konfliktus, ami megrendítheti az egységünket.

Nem pillantok hátra a kicsiny barlangunk hazaváró bejárata felé. Csak egy pillanatig gyászolom az első olyan nyughelyem elvesztését, amit otthonnak hívhattam. Szinte rögtön rádöbbenek, hogy nem a barlang volt az otthonom, hanem Ő. Az arcomon végiggördülő néma könnycseppet elfújja a szél.

Lassú óvatossággal húz maga után, mintha attól félne, hogy meggondolom magamat, pedig a békülni vágyó szerető helyét már átadtam a hidegfejű vadásznak.

***

Órák óta hasítjuk a földet és a levegőt iszonyatos, földöntúli sebességgel, amit az ismeretlen okokból aggodalmaskodó démonom eltökélten suhanó, elmosódó alakja diktál. Próbálom összekötni a harcunk helyszínén talált tetemeket Calek nyugtalan reakciójával, de nem találom a kapcsolódási pontot, hiszen a jelenlétüket az általa használt mágia vonzotta oda… ugye? Lehet, hogy valamit nem vettem észre az éjszaka sötét leple alatt? Bevallom, inkább mint kedvesét kutató szerető, nem mint nyomokat kereső vadász szemléltem a terepet.

Mikor látom Caleket megtorpanni egy szűk tisztáson, megkönnyebbült sóhajjal ereszkedem mellé, és csak ebben a pillanatban érzem meg, hogy mennyi erőt követelt a hosszú órák óta tartó feszített tempó. A szárnyaim, amiket az elmúlt hetekben jóformán száműztem az életemből, most ólomsúllyal bosszulják meg az árulásomat, de próbálom elrejteni a kínzó fáradtságom szembetűnő jeleit. Abban biztos vagyok, hogy ez a vad roham most nem tett jót a töltődésnek, amit épp csinálnom kéne a küldetés miatt.

- Pihenjünk egy kicsit. – A szavai nyomán elfojtok egy jóleső, egyetértő nyögést, miközben az egyik, támaszt ígérő szikla mellé sétálok, és magam sem tudom, hogy leülök vagy lerogyok a hátam görcsösen feszülő izmainak a súlyától. Még soha nem gyűlöltem ennyire a gravitációt.

Calek forróságot árasztó teste mellém simul, és elsöpör minden kimondatlan panaszt és néma fájdalmat. A szívem őrjöngő dübörgéssel éled fel a mellkasomban, mikor szavak nélkül magához ölel. A váratlan, meg nem érdemelt gyengédségétől gyötrő bűntudattal kísérve rémlik fel a korábbi kószán felsejlő feltételezésem, hogy elhagyott. Hihetetlen, hogy a kétségbeesett szív milyen elvadult tévképzeteket képes alkotni. Hozzá bújok, a szíve őrült zakatolása vetekszik az enyémmel, mintha a szerelmünk örök, kizökkenthetetlen ritmusát diktálnák. Megérzem az arcát a hajamban, az ütemes, nyugodt, de kimért lélegzetvételei a hajszálaim közé bújva cirógatják a fejbőrömet. A belőle áradó elfojtott feszültség engem is visszaránt a vitánk valóságába, amiből a hirtelen menekülésünk és az iménti gyengédsége szakított ki, és a szavaim olyan könnyedén, természetesen hagyják el az ajkaimat, mintha hetek óta gyakoroltam volna őket.

- Meg tudsz nekem bocsátani?

A mély sóhajától megborzongok, és nem csak azért, mert forrón csiklandoz. Mintha az idegességét sóhajtaná ki magából, a teste előbb válaszol, mint a szavait, érzem az arcom alatt a márvánnyá feszült izmok elernyedését.

- Már megbocsátottam. De ha még egyszer ilyen faszságot csinálsz, széttéplek... – Bátortalan boldogsággal mosolygok a mellkasa bársonyosan puha bőrébe, de még nem engedem, hogy az ismerős, szeretett illat elbódítson. A karjai egy futó pillanat erejéig még szorosabban ölelnek, mintha tudat alatt ezzel is azt sugallná, hogy az övé vagyok, hogy legszívesebben magába olvasztana és soha nem válna el tőlem. Megreszket a mellkasom a szerelmünk rémisztő követelőzésétől, és úgy döntök, hogy nem ez az a perc, mikor megvitatom vele, hogy lehet, hogy óvatlan voltam, de faszságnak nevezni kicsit túlzás. Mindkettőnknek el kell fogadni, hogy a fejlődésem érdekében néha kénytelen leszek kockázatos varázslatokat kipróbálni, de úgy döntök, hogy ez egy másik nap veszekedése lesz. Egy nyugodtabb napé, mikor nem menekülünk, nem vagyunk kimerülve és nem kéne épp úton lennem a kapott küldetésem felé.

Az ölébe húz, a komoly, szomorú pillantása élesen szúró tőr a szívemben, amit az őszinte, fájdalomról árulkodó szavai jól meg is forgatnak.

- Rosszul esett, amikor azt mondtad, inkább meghalnál. Én bármit elviselnék, hogy ne veszítselek el Téged. – Megreszketve idézem fel a mindent felemésztő, fojtogató, torokszorító sötétséget, ami elől bármikor szívesen menekültem volna a halálba. Régen.

- Én sem akarlak elveszíteni – Felnézek rá, kétségbeesett vágyat érzek, hogy megértessem vele az érzéseimet. Hogy tudja, én is bármit elviselnék. – Sajnálom, én csak...

A csókja elvágja a szavaimat, amik a múltam olyan elfelejteni vágyott, rettegett részletét készültek felfedni, amiről még soha senkinek nem beszéltem. Abban sem vagyok biztos, hogy képes lennék rá, de érte megpróbáltam volna.

- Nem kell magyarázkodnod. Tudod, nekem is új minden érzés, amit kiváltasz belőlem. Szerelmes vagyok beléd, Ramiel. – A szívem kihagy egy végtelen hosszúnak tűnő ütemet. – Azt hiszem ezzel együtt kell megtapasztalnom a mérhetetlen ragaszkodást, ami magával hozza a félelmet és a bűntudatot is. Még sosem éreztem hasonlókat sem, ezt meg kell értened. – Az érzelmeink kísérteties hasonlósága szinte megrémít. A tudat, hogy neki is minden ugyanolyan új, váratlan és érthetetlen, mint nekem. Ijesztő, hogy az életünk ilyen rövid idő alatt képes ekkorát változni.

- Én is most először féltem a haláltól. Féltem, hogy elszakít minket egymástól. – Halkan suttogom a legújabb gyengeségemet, a halálfélelmet felfedő vallomást.

- Csak ígérd meg, hogy óvatosabb leszel, jó? – Lassú bólintással válaszolok neki, miközben az elmém már a jövőnkön zakatol. Először a távoli jövő jut eszembe, és az, hogy valahogy majd le kell gyűrnöm ezt az újonnan szerzett szorongást, valamint Calekkel is el kell fogadtatnom, hogy a vadász lét és a tanulás része a folytonos életveszélyes szituációk kerülgetése. Ez soha nem volt és soha nem is lesz másként. A józan eszem viszont hiába fogadja el ezeket a tényeket, a szívem gyötrő bűntudattal szorul össze a gondolattól, hogy mit tenne vele a halálom. Egy részem el akar bújni vele az egész világ elől, nem törődve a múltunkkal, a feladatainkkal, csak egymással, a jelenünkkel és az együtt töltött jövőnk biztosításával. Elvágom a sötét vizekre evickélő gondolatok fonalát, hogy egy közelebbi, aktuálisabb probléma irányába tereljem a beszélgetést. Ráadásul lassan majd azt is ki kell szednem belőle, hogy mi vagy ki elől kellett ilyen lóhalálában elmenekülnünk.

- Ha már az óvatosságnál tartunk, amíg távol voltál, küldetést kaptam. – Feszült figyelemmel ejtem ki a szavakat, az elsötétülő pillantását és az újra keménnyé váló arcvonásait fürkészem közben. Gondterhelt, haragos dünnyögéssel ejti hátra a fejét a sziklára, mintha magába zuhanna.

- Faszom… mindenképp el kell menned? – Egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy nem válaszolok, hiszen tudom, hogy tudja a választ. Végül mégis kimondom a nyilvánvalót. Ő is tudja, hogy az utolsó, amire még szükségünk van, az angyalok gyanakvása.

- Egy-két napon belül, igen.

Szinte hallom a fogaskerekek ádáz nyikorgását a kedvesem okos fejében, ahogy beépíti az új információt a terveibe. A lehunyt szemek titkolózása miatt nincs lehetőségem a tekintete sokatmondó pillantásaiból olvasni, de ösztönösen tudom, hogy nem, vagy csak nagyon-nagyon nehezen fog egyedül elengedni.

- Nem tetszik a gondolata se. Most nagyon nem kéne eltávolodnunk egymástól... – A szavai beigazolják a sejtésemet, némán figyelem a semmitmondó, mozdulatlan arcvonásait. A kísértés, hogy magammal hívjam, szinte darabokra szaggat, de előtte mérlegelnem kell a kockázatot, amit vállalnánk vele. Mikhal az egyik legjobb nyom- és jelenlétkövető a vadászok közül, a manaáram olyan rezdüléseit és szokatlanságait képes felismerni és beazonosítani, amiket senki más. Még nem volt olyan célpontunk, aki képes lett volna tartósan elrejteni a közelségét előle, sokszor még engem is megérez, pedig a bosszúhadjáratom miatt különös figyelmet fordítottam a képzésen a létezésem eltüntetésének tökéletesítésére.

Mivel még nem tudok dűlőre jutni, a tenyereim közé veszem az arcát, felhúzom magamhoz, és tovább terelem a beszélgetést egy kérdéssel, ami már órák óta a levegőben lebeg.

- Elmondod végre, hogy mit kell ilyen lóhalálában „elkerülnünk”? – Először ösztönösen a „mi elől menekülünk” kérdést szerettem volna feltenni, de hogy megelőzzem a legutóbbi kioktatáshoz hasonló választ, arról, hogy ő aztán nem menekül semmi és senki elől, inkább az ő szavait használom. Önmagába csak nem köt bele.

- Mit tudsz a démon hercegekről?

Sok féle válaszra számítottam, de egy kérdésre a démon hercegekről nem. Rossz előérzetem van ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Nagyon, nagyon rossz.

Nézzük csak. Azt tudom, hogy heten voltak összesen, de ha minden igaz, már csak ketten aktívak a mi világunkban, Baál és Orgoth. Meg persze ha beigazolódik a gyanúm, akkor Asmodeus is. A két ismert, aktív hercegről kaptunk valamennyi oktatást, a többiekről szinte semmit.

- Ezt-azt. Csak nagy vonalakban mesélnek nekünk rólunk, úgyhogy úgy sejtem, neked több háttérinfód van velük kapcsolatban.  

- Azt biztos tudod, hogy hét démoni herceg van. – Bólintok. – Hármójukat elpusztították, kettő valószínűleg másik dimenziókban rejtőzködik. Kettő azonban él és virul, várva a megerősödésre vagy valami lehetőségre, hogy mozgolódni kezdjen. Azt még én sem tudom, hogy a Földön vagy a Pokolban tanyáznak éppen.

Gondolom nem véletlenül hozta fel a kelletlen témát, ezért most már könnyedén összekötöm a szálakat. Ezek szerint valóban elvétettem a részleteket a szurdok sötétjében, és a tetemek nem csak alacsonyrendű, csúszómászó, a pokol sötét ereje emlékének a parazitáihoz tartoztak.

- És az egyikük szolgái támadtak rád? – Megrökönyödve pillant rám, mintha a gondolataiba látnék, ezért megmagyarázom a kérdésemet. – Láttam a szurdokban a tetemeket.

- Attól tartok. – Így már értem a sietős távozásunkat, bár egy kicsit még mindig aggaszt a nyugtalanságának mértéke. A herceg maga nem fog utánunk csörtetni, legalábbis addig biztosan nem, míg meg nem bizonyosodik arról, hogy a szolgáival nem tudja elvégeztetni a piszkos munkát. Egy vadász higgadtságával dolgozom fel az információt és a jelentését. Ha az egyikünk a célpontjuk, márpedig nagyon úgy fest, hogy így van, akkor soha többé nem lesz egy olyan békés, nyugodt hónapunk, mint az elmúlt időszak csodája. Soha nem tölthetünk majd néhány futó napnál többet egy helyen, soha nem alakíthatunk ki magunknak egy kis zugot, egy kis saját kuckót, amit akár csak átmenetileg is otthonnak hívhatnánk.

A szívembe költöző gyász perzselő haragot szül. A forrófejű szeretőben feléled egy gondolatfoszlány, hogy mi ketten együtt talán egy herceget is legyőznénk, de a hidegvérű vadász csírájában elfojtja. Még az is lehet, hogy csak akadályoznánk egymást a csatatéren, egymás gyenge pontjává válhatnánk, a szerelmünk, az aggodalmunk, a félelmeink csak hátráltatnának mindkettőnket.

- És melyikük? – Remélem nem Baál.

- Baál, a mohó. A Legyek Ura. – Hideg karmok hasítanak végig a gerincemen az undortól, amit a démon herceg elhíresült megnevezése ébreszt bennem. Nem tudok sokat a két hercegről, de Baált mindig egy utolsó, alamuszi, csúszómászó, gerinctelen féregnek képzeltem el. Minden részlet a történelméből, a képességeiről, minden pletyka és szóbeszéd erre utal. Persze csak képletesen, hiszen az ilyen magas rangú démonok mind emberszabásúak, hacsak nem csúfítják el magukat szándékosan a mágiájuk segítségével. Nem mintha lenne bármilyen pontos információnk bármelyik herceg külső megjelenéséről.

Halk sóhajjal veszem tudomásul a hírt, miközben a tudatalattimat engedem kószálni az elmém mélységes információ tárházában, hogy minél több apró részletet előszedjek az említett hercegről, de sajnos így is csak haszontalan morzsákra lelek.

Ő töri meg újra a csendet a viszolygó arckifejezésem láttán.

- Nem most hallod először a nevét. – Bólintok, és nem várom meg, hogy rákérdezzen, mit tudok róla, megosztom vele.

- Sajnos nincs sok kézzel fogható információm róla, inkább csak történetek és pletykák. Az egyetlen használható, amit a társaim kiderítettek az évszázadok során, hogy meglepően sok olyan szokatlan képessége van, amiknek csak ritka mutációként kéne kialakulniuk, nem pedig egy személyben összpontosulva. Többek között ilyen a rovarok feletti hatalma is, amiről a nevét is kapta. Amikről még tudunk az a rövid távú teleportáció és a varázsige használat nélküli illúziókeltés. – Nem teszem hozzá, hogy vannak olyan vadászok, akik újraéledtek a vele való küzdelmük óta, de soha nem épültek fel mentálisan.

Bólint, nem kerüli el a figyelmemet a tekintetén átsuhanó elismerő fény.

- Meglepően jól informáltak vagytok. – A mellkasomban éledő büszkeség mosolyát elnyomja egy keserű fintor.

- Túl sok vadász őrült bele ebbe a túl kevés információba. – A halhatatlanok elméje sem védtelen, és a Purgatórium sötétje hirtelen igen csábítónak tűnik ahhoz képest, hogy évtizedekig férgek falják a folyamatosan regenerálódó agyszöveteidet.

Látom Calek komor tekintetén, hogy nem kell megmagyaráznom a megjegyzést. Az ujjaim közé veszek egyet a mellkasára hulló hosszú, éjfekete tincsek közül, hogy az érintés selymes puhasága elcsitíthassa a gondolataim viharfelhőit. Mintha megérezné, hogy szükségem van rá, a keze a derekamra csúszik és egy kicsit közelebb húz magához, majd ő is megosztja velem a saját tudását.

- Baál szokatlan képessége nem más, mint mások képességeinek az elrablása. – Tágra nyílnak a szemeim, és hirtelen értelmet nyer az, hogy miért képes lehetetlenül soknak tűnő különleges mágia használatára. Ez egyáltalán lehetséges? A kétkedő, megrökönyödött arckifejezésem láttán folytatja. – Úgy képzeld el, hogy képes rá, hogy felzabálja, magába építse az áldozatait. A testüket és a mágiájukat is. – Fúj. Nem kérdezek rá, hogy vajon mi történik a tudatukkal, nem akarom tudni, de van egy nagyon kellemetlen balsejtelmem, hogy nem halnak meg. – Bár azt beszélik, hogy egyszerre maximum három idegen képességet tud használni. – Hm… vajon ez azt jelenti, hogy akire már nincs szüksége, azt „kiköpi”? Fúj. Fúj. Fúj.

A számat elhúzva pillantok a démonomra, akinek a szemeiben honoló undor közönyösebb, mint az enyém, de kétségtelenül ott van. Hogy lehetnek a démonok ennyire különbözőek egymástól?

- És mi történik azokkal, akiknek az erejét már nem akarja használni? – Gondolom azért van egy felső korlátja a képességnek, mert a saját teste, a saját manája is csak fix számú idegen testet és erőt tud irányítani, megzabolázni.

- Ki tudja… még senki nem jött vissza elmesélni. – Összeszorított fogakkal dolgozom fel a hallottakat, nem teszem fel a kérdést, hogy vajon ő honnan tud ennyi mindent egy hatalmas démon hercegről, aki gondolom nem köti önkéntesen mások orrára, hogy milyen lapok vannak a kezében. Bár, tizenkét évszázada kutat az emlékei után, gondolom akaratlanul is rálelt keresetlen titkokra az útja során.

Késként hasít belém a felismerés, hogy egy ilyen képességű démonnak miért is lehetünk mi a célpontjai. A gyilkos kék lángok megidézéséhez hasonló mágiáról sem hallottam még soha. Egy fegyver, ami könnyedén gyilkol halhatatlanokat, sokak által rettegett, irigyelt erő. Nem véletlenül akartak ösztönösen elzárni a Fekete Erődbe, és nem véletlenül volt különösen nehéz kitaposnom az utat, hogy a Földre engedjenek. És ezzel az új információval beigazolódni készül minden félelmük.

A néhány másodperces töprengés és ráeszmélés után felpillantok Calek sokat mondó tekintetébe, és egyből tudom, hogy ő már jóval előbb összerakta a kirakós darabjait. A gondolat, hogy igazából tényleg nem a félelem, hanem a féltés tette olyan türelmetlenné, olyan kapkodóvá, összeszorítja a mellkasomat.

- Arra gondolsz, amire én, igaz? – Halkan suttogva teszem fel én is a nyilvánvaló kérdést, gyermeteg reménnyel, hogy valahol hibádzik a logikám, hogy túl sokat gondolok a képességem értékéről, hogy túl pesszimista vagyok, de a kegyetlenül őszinte kedvesem kemény pillantása nem adja meg az áhított illúziót. Ellenben ad valami sokkal, sokkal értékesebbet. A tenyerei közrefogják az arcomat, a szemeiből kiolvasható sziklaszilárd eltökéltségtől megremegek.

- Nem engedem, hogy bántódásod essen. – Elmosolyodom, a mellkasomban szétáradó melegség bizarr ellentéte az eddigi fagyos karmoknak, amikkel belém mart a világ talán legszörnyűbb sorsától való rettegés.

Az én drága kis szerelmem, aki betört egy szigorúan védett erődítménybe és majdnem biztos, hogy felkereste volna Asmodeust az emlékeiért, és aki szembeszállna Gaállal, értem. A legfurcsább az egészben az, hogy szépen lassan kezdem elhinni, hogy neki tényleg sikerülne.

Az ujjaimat az arcomat tartó kezeire csúsztatom, majd finom puszit hintek az egyik tenyerébe. Imádom az illatát, az érintését, viszont valamiről megfeledkezik. Vadász vagyok, mégpedig az egyik legígéretesebb. Az ösztönszerű hálás, szerelmes mosolyomba egy leheletnyi pimaszságot vegyítek, mielőtt válaszolok neki.

- Én sem. Már megtanultam, hogy a szerelmem haragudna érte. – A reggeli napsugarak lágy cirógatásában látom a tekintetében megcsillanni az érzelmeket, amiket elő akartam csalogatni a válaszommal, és rögtön tudom, hogy partner lesz abban, hogy könnyítsünk a szívünkre ereszkedett súlyokon. Aludnom kéne, de tudom, hogy képtelen lennék rá, ezért marad egy teljesen más típusú töltődés.

- Jó válasz. – A mélyen dörrenő búgó hangja, a szívszorongatóan vonzó félmosolya és a keringőre hívó élveteg pillantása könnyedén perzselik fel a testem szunnyadó sóvárgását. Szó nélkül helyezkedem el vele szemben az ölében, és lassú, ráérős mozdulatokkal kezdem kibontogatni a fekete köpenyét rögzítő bőrszíjak csatjait. Az tegnapi veszekedésünk már a homályba vész, szinte semmisnek tűnik a ránk leselkedő veszélyek fényében, a szívem mégis egy szerelmes, gyengéd, érzelmektől fűtött szeretkezésre vágyik a haragos szenvedély által vezérelt aktusok után. Finom puszit lehelek a füle alatti puha bőrfelületre, és érzem, hogy a kemény, harcos lelkű szeretőm, aki szembeszállna egy démon herceggel is, megborzong tőle. Halkan suttogva folytatom a kínzóan lassú tevékenységemet a csatokkal.

- A szeretőd vagyok, és még soha nem vetkőztettelek le… - Az utolsó kapocs is megadja magát, mosolyogva húzom magamhoz az egyik kezét, hogy leoldjam az alkarvédőjét, ami jelenleg még megakadályozná a kabát eltávolítását. A kemény bőrből készült anyag némán puffan a fűben, kínzóan sok idő múlva követi a párja. Lomha mozdulattal hámozom le a vállain a köpönyeg vastag szövetét, és ő egy kimért mozdulattal dől egy kicsit előrébb, hogy le tudjam tolni róla. Most már csak egy sötét, övcsatos mellény és egy fehér lenvászoning van hátra. A kezei a combomra csúsznak, de az érintéséből nem tudom eldönteni, hogy sürgetni próbál e vagy csak egyszerűen hozzám akart érni.

- És én ezt mégis miért várjam ki türelmesen? – Felnézek a kihívó, vágytól izzó szempárba, és rögtön rájövök az előző, néma kérdésem válaszára is. Sürgetni próbált. Mintha csak alá akarná támasztani, az ujjai gyengéden megszorulnak a combom húsán, de a legnagyobb meglepetésemre nem éli ki a türelmetlenségét a ruháink eltüntetésében. Még a vastag szöveteken keresztül is érzem a felforrósodott teste lüktetését, szinte hallom a szívünk közös zihálását. Úgy érzem, hogy megint a kezembe adja azt a hatalmat, amit imádok néha kihasználni.

- Mert azt mondtam. – Szinte parancsolón lehelem az ajkaira a szavakat, de nem csókolom meg, az ujjaim már a mellénye csatjain dolgoznak. Nem lepődnék meg, ha ezentúl sokkal könnyebben leszedhető ruhákat idézne magának. Lágy puszikat lehelek a nyaka erős vonalára, amit eddig a kabát anyaga rejtett, majd miután a mellény is követi a földre, az ing nyílása alól kisejlő bőrfelületre kúsznak a felfedező ajkaim. A szívem a fülemben dübörög a tudattól, hogy átengedi nekem az irányítást, pedig tudom, hogy minden porcikája dominanciára vágyik. Kirángatom az inget a nadrágjából, a körmeim végigkaristolják az oldala bársonyos bőrét, miközben felhúzom rajta, ő pedig döbbenetes engedelemmel emeli fel a kezeit, hogy levehessem. Vad vággyal iszom magamba a felbukkanó, ismerős bőrfelületek feszes vonalainak látványát, a kezeim a válla gömbjeire támaszkodnak, mikor egy pillanatra megszédülök a rám törő érzelmek mellbevágó erejétől. Mélyen a szemeibe nézek, csillog bennük a saját szerelmem mása. Az kezeimet két oldalt a halántékára simítom, majd a haját hátratűrve vezetem őket az elmondhatatlanul puha tincsek selyemzuhatagába, miközben élvezem a meztelen bőréből áradó forróságot.

- Fogalmad sincs, mennyire szeretlek. – A torkom összeszorul, miközben elsuttogom neki a kikívánkozó érzelmeket, amik már nem férnek el bennem, hiába tudom, hogy attól, hogy kimondom, nem elfogyni, hanem gyarapodni fognak.

A homlokomat az övéhez simítom, miközben hagyom, hogy az egyik kezemet a mellkasára húzza, a komoly tekintete szinte égeti az arcom bőrét. A tenyerem alatt hevesen dübörgő szíve mintha ki akarna törni az örökös börtönéből, hogy ő maga is eggyé olvadhasson velem, az ajkamra harapok a rémisztő erejétől.

- Pontosan tudom. – A választól, amelynél tökéletesebbet nem is adhatott volna, könnyek gyűlnek a szemembe, de még ezen a vékony könnyfátylon át is látom a pillanatot, mikor elszakad a lánc, ami eddig visszatartotta a domináns énjét. A csókja lassú és gyengéd, de minden pillanatát ő irányítja, a kezei a derekamra csúsznak, és az ujjai perzselő érintésétől rádöbbenek, hogy már nincs rajtunk ruha. Megreszketve simulok hozzá, mintha mágnesként vonzana magához, mintha a testem ösztönösen keresné a másik felét, a hozzá tartozó kirakós darabot. Végig fogva tartja a tekintetemet, miközben kínzóan lassan belém hatol, gyötrően édes lomhasággal feszítve magának utat bennem. A kielégítő. tolakodó forróság mint mindig, most is mintha egésszé tenne. Érzem magamon a teljes figyelmét, az odaadását, a szerelmét, azt, hogy nyitott könyvként olvassa a lelkem és a testem rezdüléseit.

Ráérős, szinte csak ringató mozdulatokkal kezd el mozgatni magán, amihez az én vágyakozó dörgölőzésem is társul. Az egész testünk összesimul, ahogy az ölében térdelek, a fenekembe markolva irányít, míg én a vállain megtámaszkodva ölelem át a nyakát és bújtatom az ujjaimat a haja rakoncátlan, rövidebb tincseibe a tarkója fölött. A lassan épülő gyönyör türelmes szenvedélye lustán csordogáló lávaként perzseli fel a tudatom létezését, elveszek benne, felemészt. Még mindig a szemeibe nézek, de már alig látom őt, csak a szerelme, a gyengédsége és a szeretkezésünk pillanatai léteznek. Már nem létezik a veszély, a küldetés, a harcunk, a vitánk, semmi más, csak az érzelmek vezette kéjsóvár valóságunk. Újra és újra szerelmet vallunk egymásnak a sóhajainkkal, az érintéseinkkel, halkan elzihált vallomásokkal, fogadalmakkal, bókokkal, édes becézgetésekkel. Még a bódult tudatom mélyén is felrémlik az első alkalom, mikor megérintett, évtizedekkel ezelőtt, a mostanihoz hasonló kedveskedő szavai, amikkel megnyugtatott, miközben megismertetett ezzel a gyönyörrel, a gyengédsége, az udvarlása, és rádöbbenek, hogy valahol mélyen már akkor és ott, gyermeteg fejjel is tudtam, hogy ő az. Hogy ő az a társ, akit keresek, hogy ő a lelkem másik fele, a jövőm és a végzetem.

***

Hosszú órák szerelmes ölelkezését követően néma meghittséggel pihenünk a déli napsütésben, miközben mindketten a saját gondolatainkba feledkezünk. Én hason fekve, elgyengülten szívom magamba a nap szinte perzselő sugarait, míg démoni kedvesem az egyik szikla keskeny árnyékában ülve pihen mellettem. A szárnyaim élettelen, fáradt rongydarabokként fekszenek a testem mellett, miközben próbálják kipihenni a szokatlanná vált fáradalmaikat. Most először van lehetőségem nyugodtan számba venni a dolgokat, amiket rendeznünk kell, gondolom Calek is ugyanezt teszi.

Még egyikünk sem mondta ki a tényt, hogy meg kell oldanunk valamilyen módon, hogy megtaláljuk egymást, ha elszakadunk, de talán még jobb lenne, ha kommunikálni is tudnánk valahogy. A vadászok ősi trükkjei között szerepel egy titkos, bonyolult bűbáj, ami a mindent átszelő manahálóra épül és pont ezt a célt szolgálja, de sajnos a varázsigébe be lett építve, hogy használja a vadászok szent esküjének kötelékét. Fogalmam sincs, mire tudnánk kicserélni ezt a részt, ugyanis bennünk a szerelmünkön kívül semmi közös nincs. Abban sem vagyok biztos, hogy egy angyal és egy démon között bármilyen formában működhet egyáltalán. Némán töprengve kelek fel és Calek terpeszben fekvő lábai közé fészkelem magam, háttal ülve neki. Nem bújok hozzá, csak a közelségére vágytam. Előrébb dől, az ujjai puhán érintik a földön heverő szárnyakat tartó fáradt izmaimat. Ha nem lennék mágikusan is kimerülve, meg sem kottyanna a regenerálódásuk, de így rémisztően sokáig tart. Jóleső hümmögéssel, és futó mosollyal jutalmazom a kezei gyengéd, masszírozó mozdulatait, lehunyt szemekkel élvezem a váratlanul intim kedvességet. Kinyílnak a szemeim, mikor az érintése eszembe juttatja, hogy akár az ő segítségét, tanácsát is kikérhetném a varázsige átalakításában. Azt hittem, hogy nehezebb lesz porba dobni a vadászok iránt érzett hűséget, viszont a mindent elsöprő érzelmi kötelék, ami a démonom is köztem van, könnyedén írja felül. Felemelem az egyik kezemet, és a levegőben apró rúnákkal rajzolódnak ki mellettem az összetett varázsige hosszú sorai. Egy pillanatra megállnak a kezei a hátamon, mikor tanulmányozni kezdi a sorokat, de mielőtt panaszkodhatnék, folytatja a jóleső masszírozást.

- Ez valami féle kommunikációs varázslat? – Nem tudom eldönteni, hogy kérdezi vagy mondja, ezért csak bólintok válaszként.

- Egy ősi varázsigéje a vadászoknak, többek között ez teszi lehetővé a szervezettséget, amivel mindig fölényben maradhatunk veletek szemben. – Oldalra fordítom a fejemet, hogy a szemem sarkából figyelhessem az okos szempár elmélyülő pillantását, amivel a sorokat issza magába. Elhessegetem a vágyat, ami az alhasam környékén kezd összpontosulni a csendes, megfontolt intelligenciájának az emlékétől.

Nem mondom ki hangosan, hogy mi lenne a következménye, ha megtudnák, hogy megosztottam vele a varázsigét, úgy hiszem, tudja magától is. Valószínűleg megfosztanának a címemtől, és a múltamra való tekintettel be is zárnának az idők végezetéig. Talán még örülnének is, hogy volt indokuk ezt meglépni.

Mikor a végére ér, elhúzza a száját, és egy olyan kérdést tesz fel, amire nem számítottam.

- Hány vadásszal köt össze ez a bűbáj? – Valamiért hirtelen szégyenérzet tölt el a tudattól, hogy eddig nem árultam el neki, hogy ilyen mély mágikus kötelék köt két angyalhoz.

- Csak a társammal, Mikhallal és a vezetőnkkel, Raphaellel. – Lefagynak a gyengéd mozdulatai a szeráf neve hallatán, és az arcvonásain is látom, ahogy a teljes testében ledermed. Összeszűkült szemekkel fordulok hátrébb.

- Ismered Raphaelt?

- Nem, de kirázott a hideg a neve hallatán. – Mondjuk azt igazából megértem.

- Hm. – Elgondolkodva fordulok újra előre, a térdeimet a mellkasomhoz húzom, és összekuporodva rájuk támasztom az államat. – Gondolod, hogy a múltadból?

- Lehet. – Egyikünk sem mondja ki, hogy talán sosem tudjuk meg, hogy így van e. Néhány másodpercig emésztgetjük a gondolatot, de aztán kényszerítem magamat, hogy visszatereljem a témát az aktuális, sürgetőbb problémánkra, ami a levegőben lebegő varázsige.

A mágiám kék színében tündöklő rúnák közül pirosra színezem a részletet, ahol az angyalok vadász esküjének a kötelékére épül a bűbáj.

- Ezt a részt kéne átalakítani, hogy működjön ránk, de nem tudom, hogy lehetséges e. – Azt a gondolatomat, hogy „mert bennünk semmi közös nincs” inkább nem teszem hozzá.

- Megnézem. – Újra hátradől, és egy percnyi biggyesztéssel gyászolom a hihetetlenül jól eső érintései hiányát, de nem akarom zavarni a munkában. Kihasználom, hogy az egyik feladatomat átpasszoltam a „bölcs”, ősöreg démonomnak, és végre van lehetőségem elolvasni a küldetés részleteit is, nem csak a találkozási pontot.

Nem tudom, pontosan mennyi idő telik el, mire gondterhelt tekintettel újra kinyitom a szemeimet, a nap állása alapján körülbelül egy óra lehetett. A küldetés részletei vészjósló információkat rejtett magukban. Az erőm miatt mi általában fejvadász jellegű küldetéseket kapunk, egyszerű felkutatás és kivégzés. Ez most más. Oldalra fordulok, hogy ne háttal legyek Caleknek, az egyik mellettem fekvő combja felett átvetem a lábaimat. A mozgolódásomra kinyílnak a sötét, szerelmet hordozó szemek. Halkan töröm meg a kérdő csendet.

- Ennek nem fogsz örülni. – Elkomorul a tekintete. Mindent megadnék, hogy visszamehessek a tegnapelőtti könnyed létezésünkbe, hogy elmoshassam ezt a komolyságot, ezt a balsejtelmet a szemeiből. – A küldetés, amit kaptam az, hogy vizsgáljam meg a szokatlan démoni aktivitást ezeken a területeken. – Újra a mágiámat hívom segítségül, hogy a kapott koordinátákat a levegőbe rajzolhassam egy láthatatlan térképen. Látom a pillanatot, mikor ő is észreveszi az utunkat leíró pontok mintázatát, majdnem egészen Akaron otthonáig visszamenőleg. Szinte hallom a gondolataim másolatát a fejében: „ennyit az elkerülésről”. De legalább nem kell menekülnünk, szembe mehetünk a problémának. Vagy mi.

- A picsába… - Némán bólintok, figyelem az irritált mozdulatot, amivel hátraveti a fejét a sziklára. – Kurvára magunkba feledkeztünk az elmúlt hetekben. – Az önmarcangolása szinte a szívembe tép, közelebb kell lennem hozzá, éreznem kell a bőrét magamon, el kell csitítanom a haragját.

Olyan természetes, hogy szinte észre sem veszem, hogy az ölébe mászok, és ismerős pozícióban telepszem a combjai kemény izmaira.

- Nem igaz. – Apró puszit hintek az arca egyik oldalára. – Nem magunkba… - egy puszi a másik oldalra is. - … te belém… - egy puszi a homlokára - … én pedig beléd. – Megtalálom a halovány mosolyra húzott ajkakat, de a kezei határozottan csúsznak a derekamra, hogy megállítson a vágyott dörgölőzésben.

- Rami… - Tudom, hogy épp megállítani készül, de még így is elmosolyodom a gyengéd becenév hallatán, amit már többször is hallottam az ajkai közül, és remélem, még nagyon sokszor fogok.

- Imádom, mikor így hívsz. – Az ajkaira suttogva teszek egy utolsó próbálkozást, hogy elcsábítsam, pedig a pillantásában már látom az ismerős eltökéltséget, aminek a kőfalát valószínűleg most képtelen leszek ledönteni. Halk sóhajjal támasztom a homlokomat a vállára, és elfogadom, hogy most nem fogja engedni, hogy a szenvedélyünkbe meneküljek a problémáink elől. Mire felemelem a fejemet, már sikerült száműznöm a kéjsóvár szeretőt, hogy átadhassam a porondot a hidegfejű vadásznak.

- Velem jöhetsz a küldetésre, de meg kell ígérned, hogy csak akkor jössz öt kilométernél közelebb, ha hívlak. Nem akkor, ha úgy gondolod, hogy veszélyben vagyok, hanem akkor, ha hívlak… - Megtorpanok egy lélegzetvételnyi időre, majd még hozzáfűzök egy utolsó gondolatot, ami sajnos előfeltétele az előzőeknek. – Már ha sikerül megoldanunk valahogy a kommunikációs problémát.

Látom a tekintetében a megrökönyödést, a fájdalmat és a bizonyosságot, hogy lehetetlennek tartja, hogy így legyen, de ez nem nyugtat meg. Teljes mértékben elhiszem neki, hogy most így érez, de egyikünk sem tudhatja, hogy mi lesz, ha rálel az igazi önmagára, akit az elveszített emlékek formáltak, ki tudja hány évszázadon át. Vajon az a személy is tud majd szeretni engem? És ami még rémisztőbb, vajon én képes leszek szeretni őt?

- Most jól figyelj rám, Ramiel. – Ellentmondást nem tűrő, kemény arcvonásokkal néz mélyen a szemembe, a szívem kihagy egy ütemet az eddig talán soha nem látott komolysága láttán. Az elmúlt hónapban a kapcsolatunkat a jókedv és a pajzán játszadozás jellemezte, a most belőle áradó határozott, szigorú erő mintha újabb láncokat készülne vetni a szívem köré. Ösztönösen tudom, hogy a következő szavai végérvényesen meg fognak változtatni valamit bennem. – Nincs az a halandó vagy halhatatlan hatalom, varázslat vagy akár emlék, ami elszakíthatna tőlem. Akár tetszik, akár nem, Te már az enyém vagy.

Tágra nyílnak a szemeim, a szívem megszűnik dobogni a világ legellenállhatatlanabb, érzéki fenyegetése hallatán. A kettőnk egységének örökérvényűsége eddig is ott rezgett minden elsuttogott szerelmes szóban, minden gyengéd csókban és érintésben, minden figyelmes kedvességben és minden játékos mosolyban, de most először vág pofán a megrendíthetetlen véglegessége. A biztonság, hogy ez nem csak egy gyönyörteljes álom, amiből majd üres, fájó szívvel ébredek egyszer, hogy utána elsorvadjak a magánytól, amit bennem hagyott.

A csókja megpecsételi a szavait, amikkel újra örökre magához láncolt. Még szorosabban, még elszakíthatatlanabbul. Közelről nézek az őszinte, kiolthatatlannak tűnő érzelmeket hordozó szerelembarna szemekbe.

Szeretem.

Szeretem Őt, és akárkit, aki valaha volt vagy lesz. Mindene az enyém, akkor is, ha egyes részeit még homály fedi. Azok is az enyémek.

- …és én a Tiéd. – A mellkasom reszket a gyengédségtől, ami a hangjába költözik, és a boldogságtól, hogy tényleg magaménak mondhatom ezt a csodálatos, rendkívüli férfit. Mintha az egész életem, minden döntésem, minden lépés, amit tettem és minden lélegzetvétel ehhez a ponthoz vezetett volna. Hozzá, akinek teremtettek. Hogy az övé legyek, ő pedig az enyém. Hogy meghallhassam ezt a fogadalmat, amely ledönti a világom összes létező törvényét, hogy új törvényeket teremtsen számomra. Számunkra. Törvényeket, amik csak őt, csak minket szolgálnak, senki mást. – Gyere ide.

Magához húz, a mellkasa bársonyosan selymes bőre égeti az arcomat. Az illata, az érintése, a puhasága megunhatatlan mámor, életre kelti a mostanra tökéletesen ráhangolódott érzékeimet. Még soha nem éreztem annyira sziklaszilárdnak a szerelmünket, mint ebben a pillanatban, és biztosan tudom, hogy az érzés csak erősödni fog, gyengülni soha.

- Ha az kell ahhoz hogy az enyém maradj, akkor saját magam tépem ki a lelkemből és tudatomból a régi önmagamat. – Megborzongok a sötét szavaktól, felpillantok a rémisztően komoly tekintet félelmetes elszántságába. Évszázadok óta él egy tátongó üres sebbel a lelkében, és azt mondja, hogy önként feladná a gyógyulást értünk?

- Sosem kérnék tőled ilyesmit... hogy feláldozd miattam egy részed. – Képtelen lennék rá. Előbb sétálok bele a saját kék lángjaimba, mint hogy miattam kitépje magából a lelke épphogy csak visszaszerzett darabjait.

Az ujjai végtelenül gyengéd cirógatása az ajkaimon elűz minden borús gondolatot. Az egy hónap, amit együtt töltöttünk csak egy szempillantás a halhatatlanok életében, korai még a vesztünkön keseregni.

- Tudom. De te újra egésszé tennél.

A csókja most nem futótűz, hanem lustán csordogáló láva. A parazsa nem testemet izzítja fel, hanem a lelkembe égeti bele újra és újra a nevét, egyre mélyebben, egyre kitörölhetetlenebbül, míg nem marad bennem más, csak az összetartozásunk öröme és a közös jövőnk ábrándjai.

- Kérlek ne aggódj emiatt, kicsim. Több mint ezerkétszáz éve kutatok válaszok után, eredménytelenül. Nem hinném, hogy egy varázsütésre az ölünkbe pottyanna a megoldás. Főleg, hogy valószínűleg az Aetatis suae Tempore is zsákutca.

A könyv említése ismét fenyegetően sötét esőfelhőket csalna a boldog szerelmünk tiszta égboltjára, de most nem engedem, hogy átvegyék a hatalmat az intimmé váló pillanataink felett. A már megszokott játékosságunkat fegyverként hívva űzöm el a borút hordozó gondolatokat.

- Ezerkétszáz, amiről tudsz?? Gondoltam, hogy vén vagy, de hogy ennyire…Csoda, hogy bírod a szexet.

A vigyora válasz az én kihívó tekintetemre, és elég egy pillantás, hogy tudjam, egyelőre ő is lezártnak tekinti a komoly beszélgetésünket.

- Bármikor kikefélem belőled a szuszt, te kis tacskó. – Hogy mi?! Na ez nem íródik fel a kedvelt becenevek listájára. Sebaj, nekem is vannak ötleteim szép megnevezésekre, mindjárt be is vetem az új kedvencemet.

Incselkedve ugrom ki a karjaiból, hogy megdolgoztassam egy kicsit túlkoros kedvesemet. Attól tartok ilyen idősen fontos a megfelelő mennyiségű testedzés.

- Már ha utolérsz... tata. – Vigyorogva szökkenek távolabb tőle, a szemeim sarkából látom a lélegzetelállító gyorsaságot, amivel utánam iramodik. A szívverésem felgyorsul az iránta érzett csodálattal vegyes izgatottságtól, soha nem fogom tudni megunni a tiszteletet parancsoló erejét és gyorsaságát. A szárnyaim hiánya lelassít annyira, hogy könnyű préda legyek számára, a testünk halkan puffan a napsütötte pázsit puha ölelésében. Felnevetve adom át magamat az áldozat édes szerepének. Ellene bármikor szívesen veszítek, főleg ha a vigaszdíj a szerelmes, izgató érintése és a jókedvű mosolya. Átkozottul remélem, hogy az a terve, hogy bebizonyítja az előbbi állítását.

Sokórányi végeláthatatlannak tűnő, észveszejtő, hátborzongató gyönyörrel később elfogadom, hogy tényleg ez volt a terve.

Már a Hold ragyog ránk a Nap helyett, mikor két, a testemet és a lelkemet is szenvedélyesen kimerítő orgazmus között azt is némán elismerem, hogy sikerült bebizonyítania.

***

A kimerült, álmatlan sötétség nehezen enged a karmai közül. Ez az újonnan megismert vak biztonságérzet, amire csak az Ő karjaiban leltem rá, mélyebb, pihentetőbb alvásra szoktatott, mint amire eddigi életem során bármikor lehetőségem volt. A belőle áradó bársonyos melegség mintha kellemes, lagymatag víz alá nyomná az ébredezni vágyó tudatomat. A bőre bódító illata a legfinomabb altató, a tapintása a legpuhább selyem. Hallom a hangját, de még nem tudom, nem akarom érteni, mit mond. Elég a tudat, hogy itt van mellettem.

Eltávolodik tőlem, és szinte azonnal magamhoz térek abból a mély kábulatból, amibe csak az ő közelsége képes taszítani. A fogai gyengéden karcos érintései a vállamon, a gerincem vonalán végigszáguldó, borzongató szikrákat ébresztenek bennem. Az ajkaimon halk, elégedett sóhajok formájában szökik meg a levegő, mikor a kényeztető kínzás a nyakamon át a fülemig kószál. A nyelve még mindig puha és forró, megreszketek az emlékektől, hogy tegnap éjszaka milyen testrészeimen éreztem az izgató nedvességét.

- Csak nem kifáradtál? – A fáradt, de elégedett mosolyomat hófehér tincsek zuhataga mögé rejtem előle. Egészen biztosan nem ismerem be, hogy egy ilyen tata kimerített.

A fenekem partjai közé simítja a forrón lüktető merevedését, az eddig még félálomban lévő testem vad remegéssel és hirtelen, forrón összpontosuló vággyal válaszol a csábító keménységre. Már azt sem tudom, hogy azt kérdezzem, hogy „már megint?” vagy azt, hogy „még mindig?”. Tényleg nem tudok nyerni ellene.

- Fogd be... – A dünnyögésemben nincs igazi harag, minden vele töltött pillanatot, minden incselkedést, minden vereséget, minden játékot, minden büntetést és jutalmat imádok.

- Arra gondoltam, kipróbálok rajtad valamit...

- Mire készülsz? – Felkönyökölnék, de visszanyom a földre, az élvetegen önkényes mozdulat különös izgatottsággal tölt el. Odavagyok a gyengéd szerelméért, de az is megbolondít, mikor kicsit kiszámíthatatlanabb, vadabb és erőszakosabb.

- Maradj csak így és meglátod. 

A hátamon végigfutó pilleszárny érintések fájón édes bizsergést hagynak maguk mögött, az egész testemen reszketeg lúdbőr szalad végig. Az ujjai hűvösek a forró ajkaihoz képest. Minden kínzóan lassú mozdulata árulkodik róla, hogy tényleg készül valamire, mindenemet várakozással teli izgalom járja át. Érzem, hogy lejjebb mászik rajtam, a váratlan harapás a fenekem húsában mégis döbbent sikolyt csal elő bennem, a testem már most fájón sóvárog a kielégülésért, pedig tudom jól, hogy akármit is tervez, még el sem kezdte.

A kezeit különös céltudatossággal kulcsolja a derekamra, a kiszolgáltatottság és a bizalom törékeny érzései újra és újra eszembe juttatják, hogy az életemet is ezekre a kezekre bíznám. Gondolkodás nélkül. Az ajkain felcsendülő mágikus rezgésű szavakról hiába sejtem, hogy a démonok nyelvének a szülöttei, elmarad a hideg, nyugtalanító émelygés, amit kelteni szoktak bennem. Helyette egy különös, fojtogatón izgató melegség kerít hatalmába, amit nem tudok megmagyarázni, de szinte megrémít az ereje. Egy röpke másodpercre felvillan egy gondolat a tudatomban, hogy ez helytelen, de szinte rögtön elsöpri a vágy, a szerelem és az érzéki kíváncsiság.

A varázslat ereje késként hasít a testembe Calek érintése alatt, olyan éles, metsző élvezethullámokat indítva bennem, hogy felsikítok tőle. Minden porcikám megfeszül, és hosszú másodpercekig abban a hitben zihálok, hogy elélveztem. Remegve, könnyes szemekkel döbbenek rá, hogy az átélt orgazmus szerű gyönyör csak egy valamit nem hozott magával, mégpedig a kielégülést. A szélére taszított, hitegetett vele, de nem lökött át azon a csodálatos, vágyott ponton. Itt hagyott remegve, sóvárogva, kiéhezetten.

A hátamra fordít, erőtlenül viszonzom a csókját, az íze bódító mámor, az ajkai puhábbak, mint eddig bármikor, ködös romokba döntik az elmémet. A nyelve nedves forrósággal égeti a nyakam érzékeny pontjait, a fogai lágyan karcolnak bizsergő csíkokat a vállamba. Mintha minden érintése, csókja, harapása lávaként égetné belém magát, az emlékük kínzón ott marad minden ponton. Eltart néhány másodpercig, mire rádöbbenek, hogy az érzés, amit hátrahagynak, nem csak egy emlék és hogy a varázslat lényege nem a testembe nyilalló megrázó gyönyör volt, hanem annál sokkal-sokkal alattomosabb és váratlanabb.

A harapása a mellbimbómon újabb nyögésre késztet, tágra nyílnak a könnybe lábadt szemeim. Mintha egyszerre csókolna, nyalna és harapna minden eddigi érintése nyomán, az ajkaim zsibbadnak, a nyakam bizsereg, a vállam izzik, a mellbimbóimat pedig láthatatlan, gyengéd fogak tépik. Újra és újra és újra. Mindenhol egyszerre. Zihálva markolok a puha bársonypaplanba, de annak a selymes érintése is kikészít, hozzáad plusz egyet a végtelen lázban égő bőrfelülethez a testemen. Sírni, üvölteni akarok, de ahhoz levegőt kéne kapni. Minden újabb érintése nyomán azt hiszem, hogy ez lesz az, ami meghozza a gyötrelmesen vágyott kielégülést, de mindig tévedek. Soha nem elég, mikor megragadnám, kicsúszik az ujjaim közül. A farkam fel akar robbanni, ha lenne annyi erő a kezeimben, hogy megmozdítsam őket, minden szégyenérzetet eltemetve nyúlnék magamhoz, de nincs. Mintha meghallaná a kusza gondolataim követelőző reményfoszlányait, az ajkai a merevedésemre csúsznak, hangosan, gátlástalanul felnyögve adom át magamat a kielégülés első hullámának, de nem jön. A szája forró barlangjának az érintése túl lomha, túl gyengéd, pont nem elég, hogy átlökjön a szakadék szélén. Az érzéki kétségbeesés karmai szinte felhasítanak belülről. Nem bírom. A mellkasom megreszket, felzokogva engedem ki a levegőt, miközben a farkamon érzett forró, nedvesen simogató érzés is csatlakozik a testemet gyötrő végtelen bizsergető cirógatásba. Vergődöm, fuldoklom a gyönyör lassan hullámzó tengerében, de a hullámok pont nem elég szenvedélyesek, hogy elsüllyedhessek bennük. A tudatom eltompul, az arcomat csiklandozó cseppek egyikéről sem tudom megmondani, hogy könny vagy verejték.

- Calek… kérlek… - Magamat is meglepem, hogy képes vagyok érthető szavakat formálni. Bármit megadnék, hogy hozzám érjen úgy. Hogy segítsen. Csak két kapkodó lélegzetvételnyi időre van szükségem, hogy a makacs büszkeségem utolsó darabkáját is elhajítsam. – …könyörgök.

A vigyor, amivel fölém mászik, mindent elmond. A szívem őrülten zakatol, a testem reszketve várja az ítéletet.

- Megkapod. – Az erő, amivel belém löki magát szökőár a fullasztó szenvedély lagymatag habjaiban. Elsodor, magába szív, széttép. Sikítok, nyöszörgök, lihegek, de a hangokat elnyelik az ajkai. Mindenem reszket, borzong, bizsereg és ég. A sötétség hosszú pillanatokra a rabjává tesz, csak a zihálásom és a testem gyönyörteli súlytalansága létezik. A kielégülés mámoros utórezgései édesen cirógatják minden porcikámat, egy örökkévalóságig tart összerakni magamat a darabokból, amiket hagyott belőlem.

Felnézek rá, az öntelt vigyora még azzal együtt sem tud zavarni, hogy szégyentelen könyörgésre kényszerített, túl csodálatos volt az orgazmus mindent elsöprő élvezete, hogy haragudjak az érzéki kínzásért.

- Hogy tetszett? – Nem próbálok megszólalni, tudom, hogy nem menne, de szerintem a szerelemtől fűtött, elégedett, boldog pillantás, amivel felnézek a vigyorgó szemekbe, többet mond minden szónál. A tekintetében csillogó vágy mindennél jobban tudatosítja bennem, hogy a mélyen belém merülő, forró, feszítő betolakodás még további gyönyöröket ígér. Elég ez a röpke gondolat, hogy a kifáradt sóvárgás új erőre kapjon a testemben. – Akkor most én jövök. – Olyan váratlan erővel kezd el mozogni bennem, hogy egy meglepett nyögést csal ki az ajkaim közül, a gyors, lendületes lökései pillanatok alatt felhevítik a bennem éledező vágyat. Pihegve, reszketve ölelem a kezeimmel és a lábaimmal is, magamhoz szorítom, soha nem akarom elengedni. Az ujjaim a hajába bújnak, simítom, tépem a selymes tincsek vad zuhatagát, minden csípőmozdulatával tökéletes mélységgel hatol belém, a nedves bőrünk forrón csúszik, csattan egymáson. A hangos, élvezettől fűtött orgazmusa magával ránt engem is egy újabb, fáradtabb, de lelkileg kielégítőbb, közös gyönyörbe.

Egymás szájába lihegve térünk magunkhoz, a lábaim még mindig őt ölelik, még képtelen vagyok elengedni. Vajon lesz egy pont a halhatatlan életünk hosszú lecsengése során, mikor megunom a tőle kapott gyönyöröket? Hihetetlen, de kétlem. Soha nem tudnék betelni vele.

A csókja lágy cirógatás, épp csak megízleli a szerelmes mosolyomat.

- Tudod, gondolkodtam azon amit mondtál. Tényleg ideje lenne kicsit másképp is megmozgatnunk magunkat.

Az izgatottá váló pillantásom mosolyt csak az ő ajkaira is. Ha szexben nem is, harcban hátha ki tudom fárasztani.

***

A szárnyaim feszes, merev mozdulatai emlékeztetnek, hogy túlságosan régen volt, hogy legutóbb repüléssel töltöttem az éjszakát. Lehetne bűntudatom a lustálkodás miatt, de általában sokkal jobb programjaim vannak éjszakánként. Az akaratlanul is elővillanó pajzán vágy- és emlékképek rémisztő erővel kerekednének fölém, de még pont időben állítom meg őket, mielőtt a testem reagálhatna rájuk, így csak egy forró borzongásként futnak végig a gerincem vonalán. Nem segít az sem, hogy Calek iszonyatosan szexi, lustán nyújtózkodó vadmacskaként kering körülöttem, mintha most készülne becserkészni a legértékesebb prédát a világon.

- Tényleg harcolni szeretnél, vagy megint játszunk valamit? – Egy mosoly fut át az ajkaimon az emléktől, és az érzéstől, hogy milyen volt tényleg a zsákmányának lenni, de most nem arra vágyom.

- Csak küzdjünk meg. Lássuk, ki győz fair harcban. – Anélkül, hogy kihasználná a nevem erejét.

- Nincs olyan, hogy fair küzdelem.

Nem állok le vitatkozni vele, főként azért, mert igazából értem, hogy mire gondol. Ha valaki az életéért küzd, ostoba lenne nem kihasználni minden birtokában lévő tudást. Ennyi erővel rám is mondhatná az egész világ, hogy csaló vagyok a kék lángjaimmal. Talán az is vagyok.

Szó nélkül veszem fel a stabilitást és egyensúlyt nyújtó harci kezdőpozíciót, miközben végigmérem a nekem kedvező nyílt, kevés búvóhelyet biztosító sziklás, ritka erdős terepet.

- Na, gyere kincsem, nyűgözz le. – A kihívó pillantása és a lekicsinylőnek érződő szavai égető bizonyítási vágyat ébresztenek a szívemben. Az évek gyakorlata átveszi az irányítást a testem felett, felé iramodok, a kezeim ösztönösen borulnának kék lángokba, de az utolsó pillanatban megálljt parancsolok nekik, helyettük egyszerű mágikus tüzet hívok elő. Csupán egy pillanatra akaszt meg az önkéntelen hiba, de a tudat, hogy majdnem végzetes lángokkal támadtam rá, mélyen megrendít. Könnyedén kikerüli a támadásomat, a sötét tekintet fürkésző figyelmén látom, hogy várja a pillanatot, hogy a lendületem továbbvigyen, egyenesen a csapdájába, de már tanultam a múltkori, düh okozta hibámból. Átvezetem a lendületet egy rúgásba, de már közben érzem, hogy a mozdulat közel sem elég dinamikus. A pillanatban, hogy erős ujjak szorulnak a vádlim alsó részére, tudom, hogy már kudarcba is fulladt az első silány, visszafogott próbálkozásom. A következő másodpercben már a földet csókolom, és megérzem Calek ismerős súlyát rám telepedni. Áu. Nem a legjobb kezdés.

- Már megint nem adsz bele mindent. – A hangjában irritáló mosoly bujkál, és némán hálát adok az égnek, hogy a szerencsétlen helyzetemnek hála legalább az önelégült tekintetét nem kell látnom.

Te meg már megint feleslegesen szajkózod a nyilvánvalót.

- Ahogy te sem. – Tudom, hogy még csak játszadozik velem, és ez felidegesít. Össze kell szednem magam és levakarni a képéről azt az elégedett vigyort. Kár, hogy mintha lenne bennem egy gát, ami lelassít, legyengít ellene, egy visszatartó erő, hogy nem akarok ténylegesen ártani neki.

Leszáll rólam, és lassan felkászálódom a földről.

- Annak nincs jó vége, ha én eleresztem magam, ezt te is tudod, drága. – Az öntelt, gúnyos vigyora ingerültté tesz, a fogaimat összeszorítva adom át magamat a vadász énem erőszakos eltökéltségének. Na jó… talán egy kicsit mégis akarhatok ártani neki. Főleg ha tudom vele csökkenteni a bosszantó egóját. Elfordítom a tekintetemet, mert a vörös szempár fenyegető csábítással felizzó pillantása olyan érzéseket kelt a durva párharcra vágyó szívemben, amik egy egészen másféle birkózás felé vinnék az irányt.

- Akkor csak erő és sebesség, varázslatok nélkül. – Ha nem használ mágiát, legalább nem kell látnom azokat a vörös szemeket. – És ne csalj!

- Majd egyszer elmagyarázom, hogy harcban miért nincs olyan, hogy csalás. – Alig várom… – De rendben, nem használok bűbájokat. Fegyverek? – Elgondolkozom, a tenyereim szinte bizseregnek a vágytól, hogy újra érezhessék a tőrjeim veszélyes, erőt adó, acélos hidegét.

- Egyikünk se hal bele pár karcolásba. – Elvigyorodva idézem meg az áhított fegyvereket, amik sok csatában álltak mellettem, örök hű társként. Két-két elegáns tőr a két oldalamra erősítve, a súlyuk biztonságot nyújtó teher, valamint két másik tökéletes ívvel a kezeimbe simulva. Összesen hat. Az érintésük maga a hidegvért nyújtó, józanító nosztalgia az érzelemmentes, eltökélt, kegyetlen éveimből. Mintha már az is egy másik élet lett volna.

A régi önmagam emlékei megerősítik a harcos énem uralmát a testem felett, eltemetek minden szerelmes bizonytalanságot. Céltudatos ridegséggel mérem fel az ellenfelem választott fegyverét. Nem örülök a döntésének, mert még soha nem harcoltam ilyen fegyver ellen. A nyers erőt használó démonok gyakori választása a láncos buzogány, de első ránézésre ez a láncos sarló jellegű valami teljesen másféle harcmodort igényel. Mindegy, biztos azért ritka, mert pocsék. A kialakításából ítélve vegyíteni fogja a távol- és a közelharcot, amit talán az előnyömre is tudok fordítani.

Kimért mozdulatlansággal figyelem, ahogy megpörgeti a lánc végén lévő nehezéket, az egyre gyorsabban pörgő lánc pajzsként emelkedik a mellkasa elé. Az már világos, hogy amíg ezt csinálja, felesleges támadási felületet keresnem. Inkább megvárom, hogy ő támadjon. Nem kell sokat várni, a lánc végét nehezítő vasgolyót felém lendítve célozza meg a bokámat, de a támadás közel sem elég gyors, könnyedén kikerülöm, majd a szárnyaim erőteljes lökésével lendületet véve a védelmi vonalán kialakult rés felé veszem az irányt. A késeim gyorsabbak, mint a testem, a mellkasa felé szállva hasítják némán a levegőt. Számítottam rá, hogy kivédi a dobásokat, de a mindkét kezét lefoglaló védekezés ára, hogy a harmadik felé repülő fegyver betalál: én magam. Az ajkaimmal játékosan érintem meg a száját, a szívem dobban egyet a torkomban, mikor találkozik a tekintetünk. Az ujjaim között már a következő tőr páros csillog az eldobottak helyett, a jobb kezemben lévő penge hegye jelzés értékű sebet ejt a hasa bársonyos bőrén. Ha ez egy vérre menő küzdelem lenne, már kibuggyannának a belei. A halhatatlanoknak a porhüvelyét sem könnyű elpusztítani a mágikus regeneráció miatt, ezért azok a támadások, amik halandók ellen halálosak, mint a szíven szúrás, itt majdhogynem feleslegesek. Sokkal hatékonyabb tud lenni például egy teljes testrész levágása vagy egy olyan mély hasi seb, amitől a belek kifolynak a helyükről. Nagyon nehéz ám úgy regenerálódni, hogy a szervek fele kilóg a testből.

A kicsorduló vére fémes szaga megtölti a levegőt, elvigyorodok az apró sikerélmény részegítő fuvallatától. Villámgyors mozdulattal menekülök el tőle, mielőtt megtorolhatná a pimasz támadást, a föld fölött egy méterrel lebegve nézek le rá már tisztes távolból.

- Hát így játszunk, kedves? – Látom eluralkodni rajta a harci szellemet, a szemeiben izgatott fény csillan, és ez még a sikeresen bevitt támadásnál is nagyobb elégedettséget ébreszt bennem. Mi más bizonyíthatná jobban az elismerését, mint az, hogy élvezi és komolyan veszi a küzdelmünket. Mintha csak bizonyítaná akarná az előző gondolatomat, félelmetes gyorsasággal iramodik felém, a kiszámíthatatlanul cikázó mozdulataival megelőzi, hogy távolsági támadáson törjem a fejemet. Ismét felém száguld a lánc végét nehezítő vasgolyó, könnyedén kerülöm ki, hiszen a lánc súlya jelentősen lelassítja, sokkal lassabban repül, mintha például tőrt dobna. Ennyi? Nem értem a fegyver lényegét, pedig Calek nem az a fajta, aki számára előnytelen döntéseket hoz.

Tágra nyílnak a szemeim, ahogy a visszarántott lánc fájdalmas erővel tekeredik a bal felső szárnyam tövére. Lenyelem a meglepett nyögésemet, mikor iszonyatos hévvel ránt magához karnyújtásnyi távolságra, a sarló hideg fémje felületes sebet hagy a hátamon, az előző támadásom mintájára ő is jelzi, hogy ha vérre menő küzdelmet vívnánk, akkor most fosztott volna meg a szárnyaimtól. Összeszorított fogakkal, reszketeg dühvel kapom el a vesztemet okozó láncot, és emberfeletti erővel szakítom el a szemeket egymástól, ezzel a felére rövidítve, és megfosztva a nehezékétől, majd az általa okozott közelségünknek hála, ugyanazt a lendületet felhasználva a szárnyaim segítségével kisöpröm alóla a lábait. Elrugaszkodom a földtől, de még a mozdulat részeként a zuhanó alakja felé vetem a kezemben lévő tőröket. Szemet kápráztató agilitással ugrik el a becsapódó pengék elől.

Egy hűvös hegyvidéki szellő végigborzolja a mellkasomat, megdöbbenve nézek le a felsőtestemről levágott ruha maradványaira. Vajon… direkt? Biztosan. A vén kujon mindenit.

Élveteg vigyorral nézek rá, a szemeiben csillogó harcias izgatottság az enyém pontos mása. Játékosan megpörgetem az egyik tőrömet az ujjaim között, minden pillanatot imádok és kiélvezek. Elhajítom a megpörgetett tőrt, ezzel egy darabra redukálva a nálam maradt fegyverek számát, de nem zavar. Mint mindig, most is pontosan tudom, hogy hol helyezkednek el a harctéren az eldobott fegyvereim, és sokszor hasznosabbak a földön, egy váratlan helyen, mint az övemen lógva. Oh nézd már, ez egyből haza is jön. Rossz szögben érkezik ahhoz, hogy elkapjam, így csak lustán félreütöm.

Megfeszül a testem, mikor megérzem őt magam mögött, a szemeim élesen villannak hátra. A levágott ruha és a visszataláló tőr épp elég időre kötöttek le ahhoz, hogy mögém kerülhessen. Már megint. A nyelve forró, nedves érintése a nyakam hátulján szöges ellentéte a sarló hideg, éles pengéjének a torkomon. Megborzongok a keserédes kettősségtől, a testemen csípős szikraként rohan végig egy rémisztően erőszakos vágykép. Szinte ösztönösen robban ki belőlem a mágiám védekező ereje, eltaszítva tőlem a démonom veszedelmesen incselkedő alakját. A szemem sarkából követem a teste száguldó repülését, miközben sietve összeszedek kettőt a tőrjeim közül. Upsz. Hát ez bizony mágia volt. Na most majd hallgathatom…

- Még hogy én ne csaljak, he? – És kezdi is… nem baj, profiltól tanultam a kertelést.

- Mintha azt mondtad volna, hogy harcban nincs csalás. – Visszadobom neki a saját érveit, önmagával csak nem áll le vitatkozni. A vigyorom válasz az övére, szenvedélyes versengéssel méregetjük egymást néhány végtelen hosszúnak tűnő másodpercig. Most már legalább az ő mellkasán sincs ruha, így igazságos.

A szemei vörösen izzanak fel, a mágiája egy röpke pillanatig olyan hévvel áramlik körülötte, hogy az őt ölelő levegő ködössé, homályossá válik. Ugrásra készen várom a következő lépését, a szemeim elkerekednek, mikor a célpontja nem én vagyok, hanem a föld. A hegyek szinte megremegnek az ütése zabolátlan erejétől, a lábam alatt érzem a talaj vad, hullámzó átrendeződését, a por, a homok, a kavicsok átláthatatlan ködfelhőbe burkolják a tájat, fák reccsennek a távolban, a tömör sziklákon hosszú, mélyreható repedések futnak végig. Az én dermedt döbbenettel lefagyott alakom az egyetlen mozdulatlan pont az erejétől reszkető táj zúgó morajlásai közepette. Tudtam, hogy erős, de mindig meg tud lepni, hogy mennyire.

A felemelkedett porfelhő elrejti előlem a támadását, a pillanatnyi megtorpanásom túlontúl sok időbe kerül, a szemem sarkából látok egy árnyat a sötétben, de túl későn jövök rá, hogy csak egy figyelemelterelés. A fenébe. Hirtelen ötlettől vezérelve a csalinak használt, felém dobott sziklát lágyan érintik az ujjaim, halkan suttogok egy ritkán szükségessé váló, veszélyes varázsigét.

- Ramiel-vertherrah. – A sziklába vörös izzással ég bele a nevem és a „kötelék” jelentésű rúna a mágiám hatására, de nincs sok időm gyönyörködni a művemben, a vállamon érzett irtózatos rántás elragad mellőle. Őrületes gyorsasággal hasítja az elhajított testem a levegőt, a szárnyaim erőtlenül lebegnek mellettem, a sebesség adta nyomaték még túl erős, hogy kinyissam őket. Halkan suttogom az előző bűbájom folytatásaként a „csere” varázslat rövid, egyszavas igéjét. Illúzióra nem pazarlom az erőmet, a porfelhő és a becsapódás keltette pusztítás majd úgyis elrejtik a testem helyén felbukkanó kősziklát. Némán nyögök fel a fájdalomtól, mintha a belső szerveim még mindig repülnének, pedig már az eddig a földön pihenő kőszikla helyén vagyok, lenyelem a ziháló lélegzetvételeimet, amikkel elárulhatnám a mágikus cserét. Most rajtam a sor, hogy kihasználjam a rossz látási viszonyokat, felreppenve hajítom arra egy tőrömet, amerre őt sejtem, a vére ismerős szaga szinte rögtön jelzi, hogy eltaláltam. A testem helyét átvevő kőszikla mindeközben az erdő mélyéig repül, iszonyatos erővel dönti le fák, bokrok tucatjait, majd hangos morajlással hagy hosszan felporzó nyomot a talajban. Az ott akár én is lehettem volna. Azt hiszem, ez már kimeríti a halandók által használt, családon belüli erőszak fogalmát.

Elmosolyodok az izgatottságtól, a pillanat töredéke alatt követem a tőrömet, a nap irányából támadva lendülök felé, de emberfeletti gyorsasággal védi ki a támadásomat. Nem lehet meglepni. A levegő közben megnyugszik körülöttünk, a lendületszerző szárnycsapásaim és a testünk szélsebes mozdulatai elsöprik a port, újra utat engedve a szemünk világának. Nem hátrálok, megállás, tétovázás nélkül mérek rá újabb és újabb csapásokat, és ő lankadatlan precizitással védi ki minden támadásomat. Mintha már egy örökkévalóság óta tartana a halálos táncunk, mikor elugrik tőlem, és túl későn hallom meg az ajkait elhagyó mágikus szót. A körülöttem éledő szélvihar csak egy másodpercre zökkent ki, de ez is elég, hogy magával taszítson, a hátam fájdalmas erővel csattan egy szikla megremegő falán. Bennem reked a lihegésem, de a figyelmem nem lankad és jó harcosként nincs olyan erős bekapott ütés, rúgás, döfés, vágás, ami arra késztethetne, hogy önként elejtsem a fegyveremet.

A torkomon érzett hűvös acél megfagyasztja a vért az ereimben, de állom a diadalittas vigyorát. A kezemet a testem mellé szorítja az erő, amivel a sziklának tol, de az ujjaim között tartott tőrt sokatmondó lomhasággal simítom az ágyéka tetejéhez, veszélyesen közel a kedvenc testrészéhez. A tekintetében csillanó ráeszméléstől büszkeség árad szét a mellkasomban, pedig éles küzdelemben ebből a pozícióból ő jönne ki jobban. Még szerencse, hogy ez nem éles küzdelem. Meg az is, hogy ismerem őt annyira, hogy tudjam, mindennél jobban félti a kis ereklyéjét.

- Nenenene... inkább megadom magam... – Halkan koppan a kezében lévő tőr a földön, a kezeit felemelve jelzi a megfutamodási szándékát. Az ártalmatlan, játékos vigyora átragad rám is, elhúzom a tőrt az ágyékától, de a mozdulattal azért még ejtek egy vágást az alhasa bársonyosan puha bőrén. Ezt azért kapja, mert le akart rombolni velem egy fél erdőt. Biztos fájt volna. Lassan emelem az ajkaimhoz a tőrt, és végig a szemébe nézve nyalom le a pengéjéről a szurokfekete vércseppeket. A vére mámorosan fémes íze ismerős egy észveszejtően vad, finomkodástól és gyengédségtől mentes szeretkezés őrületes emlékképeiből, a testemen különös melegség fut végig tőle.

- Na, lenyűgöztelek… kincsem? – Gúnyolódós vigyorral ejtem ki az általa használt becézgetést. Nem érdekel, hogy miként győztem, az örök időkig az orra alá fogom dörgölni a megfutamodását. Az ajkain honoló kaján vigyor kiszélesedik, de a szemei elsötétülnek a tagadhatatlan vágytól. Nem kell lenéznem a nadrágjára, hogy tudjam, mennyire akar engem. A hatalom, amit ő maga ad a kezembe a leplezetlen rajongásával, minden alkalommal összeszorítja a szívemet. Az ujjai a tarkómra csúsznak, finoman simulnak a hajam fehér zuhatagába.

- Mint mindig. Mindjárt megmutatom, mivel nyűgözhetsz le még jobban. – A szabad kezével jelentőségteljesen markol a fenekembe, miközben a testemet újra a sziklába passzírozza, de most teljesen máshogy, mint harc közben. A lábaim közé lép, az ágyéka keményen lüktetve feszül az enyémhez, a fedetlen mellkasunk összesimul. Nem engedem elveszni magam a vágy hullámaiban, még túlságosan forr a vérem a harc okozta izgalmaktól és a győzelmi mámortól.

Komisz, kihívó pillantással nézek fel rá.

- Hmmm. Ha már legyőztelek, lehet, hogy ki kéne használnom az ajánlatodat a fordított felállásról is. – Nem gondolom komolyan az incselkedő szavakat, csupán heccelni szeretném az alulmaradt kedvesemet. Az egyik szemöldöke lustán fut fel a homlokán, az élveteg tekintetben a hitetlenkedés fénye csillan. Az orrát felhúzva néz le rám idegesítően vonzó önbizalommal. Ellép tőlem, de csak hogy egy laza, de ellentmondást nem tűrő mozdulattal megperdítsen, és újra a falba szorítson. A szárnyaim közénk szorulva akadályozzák meg, hogy teljesen a hátamhoz simulhasson, de az egyik keze így is megtalálja a nadrágom felső vonalát a derekam alatt. Eltüntethetné a ruháimat, de most nem teszi, mintha ezzel is azt akarná tudatosítani bennem, hogy még a mágiáját sem kell segítségül hívnia, hogy megkapjon.

- Nem elégítene ki téged, ha fordítva csinálnánk. Túlságosan bejárattam ezt a részedet… – az ujjai ebben a pillanatban csusszannak a nadrág alatt a fenekem partjai közé, jelentőségteljesen izgató érintést mérve az érzékeny pontra, ahol belém szokott hatolni – …hogy elég legyen bármi más. – Ebben a pillanatban gyűlölöm, hogy a testem vágyakozón megborzong az ujja cirógató érintésétől, igazat adva a szavainak. Tudom jól, a fenébe is. De egészen biztos, hogy nem ismerem be. És az is, hogy nem adom meg neki ilyen könnyen, amit akar. Most nem, még túlságosan pörget az adrenalin. Nem azért jöttünk erre az isten háta mögötti vidékre, hogy el se fáradjunk.

Kihasználom a közénk préselődött szárnyaimat, egy erőteljes mozdulattal lököm el magamtól Calek szorosan hozzám simuló alakját, majd elvigyorodva felé fordulok. Látni akarom az elszabadult, kontrollálhatatlan démonom igazi erejét. Az erőt, ami megadásra késztet, amitől megremegnek a térdeim, amit csodálok.

- Csak akkor kapod meg, ha el tudod venni. – Eltüntetem a kezemben maradt tőröket, ezzel is és szavaimmal is jelezve, hogy szabadkezes küzdelmet javaslok visszavágóként.

- Fegyverek nélkül? Gondolod, hogy van esélyed ellenem? – Tudom mire céloz a kérdéssel, a tőrpárbaj sokkal testhezállóbb számomra, mint a szabadkezes harc, hiszen ki tudom használni az agilitásomat a közeli és a távoli támadások váltogatásával. Fegyverek nélkül túl nagy a hangsúly a közelharcon, ami a démonom ellen kifejezetten hátrányos, hiszen az összes ellenfelem közül ő az egyetlen, aki ugyanolyan gyors, mint én, ellenben sokkal erősebb.

Kiszélesedik a vigyorom. Szeretem a kihívásokat.

- A korodra való tekintettel adok egy kis előnyt, tata.

Elrugaszkodom a földről, hogy a magasba szökkenjek előle és majd számomra megfelelő feltételekkel kezdődjön meg a harcunk, de ő máshogy gondolja. A szemei vörösen felizzanak, és hihetetlen gyorsasággal csökkenti le a köztünk lévő távolságot. Az ujjai átkulcsolják a bokámat, a mozdulatsorozat dinamikájából látom, hogy az a terve, hogy a földre ránt, amit nem engedhetek. Egy ziháló szívdobbanásnyi idő alatt döntök, és újra elmormolom a „csere” varázslat egyszavas igéjét, ezzel ismételten aktiválva a hozzám kapcsolt sziklára izzított rúnákat. Rendkívül hasznos bűbáj, az egyetlen hátulütője az, hogy a legtöbb küzdelemben használhatatlan, mert csak az igazi név segítségével működik, aminek a felfedését nem éri meg megkockáztatni. Jelen esetben nem volt vesztenivalóm.

Felkelek a földről a lerombolt erdő mélyén, egy hosszú csíkban elhúzódó földtúrás végén, amit a kő becsapódása okozott pár perce. Normál esetben ripityára tört volna a szikla egy ilyen ütődéstől, de azzal, hogy magamhoz láncoltam, mágikus tárggyá tettem, amit csak mágiával lehet elpusztítani. A manám láthatatlan fonala, ami a sziklához kötött mintha elszakadna, és ösztönösen tudom, hogy a különös érzés kiváltója a szikla pusztulása volt. Azt hiszem, többször nem használhatom ezt a menekülő utat. Megismételhetném a varázslatot, de túl sok manát égetnék el vele. Majd ha muszáj lesz.

Körbenézek és megállapítom, hogy ez a terep sokkal kevésbé kedvező számomra, mint az előző, a sűrűn nőtt fák szűk terei nem csak remek búvóhelyül szolgálnak bizonyos sunyi démonoknak, még a mozgásomat is korlátozzák. Eszem ágában sincs az ellenfelem kedvére tenni a helyszínválasztással, ezért a magasba reppenek. Én is megpróbálhatnék bújócskázni, de nem akarom olyan mederbe terelni a küzdelmet, amiben nincs elég tapasztalatom.

Visszamegyek a köves, kopárabb területre, ahonnan elteleportáltam, de csak a sziklám maradványaira és az ellenfelem hűlt helyére lelek. Épp a következő lépést kezdeném el fontolgatni, mikor a hatodik érzékem jelez, a manaáram felbolydul mögöttem, és az utolsó előtti pillanatban látom meg az egyik szikla árnyékából felém száguldó kezet. Előre vetem magam, és egy bukfenccel kerülöm ki a támadását, de utánam ugrik, és még pont elkapja az egyik szárnyam végét. Eltüntetem a megragadott szárnyat, de még mielőtt a semmivé válhatna az ujjai között, sikerül rántania rajta egyet, ezzel maga felé lendítve a testemet. A mellkasának csapódom, de mikor az egyik kezét előttem elvezetve akar lefogni, megragadom, és előre hajolva átdobom a vállam felett, a szárnyaimat és egy kis mágiát is segítségül hívva a mozdulathoz. Repül néhány métert, és ezalatt van időm visszahívni az eltüntetett szárnyat, valamit elmormolni egy egysoros varázsigét, amit csak angyalok tudnak használni és csak démonok ellen, és aminek nyomán a tenyerem bőrébe egy apró rúna izzik bele. Ez még jól fog jönni.

A pillanat töredéke alatt terem ismét mellettem, elhajolok egy ütés elől, az alkarjával védi ki egy rúgásomat, elrántom a lábamat, mielőtt megragadhatná, elütöm a kezét, mikor felém nyúl. Mintha megint táncolnánk, a testrészeink össze-összeütközve hadakoznak, de nem találunk fogást egymáson. A mozdulataink egyre gyorsabbak, a szemei vörösen izzanak, és nekem is minden mozdulatomba mágiát kell fektetni, hogy tartani tudjam a tempóját. Megpördülve próbálom meg megint kisöpörni a lábait alóla, de másodjára már nem válik be a csel, mágikus erővel stabilizálja a pozícióját, hogy a szárnyaim egy fellökhetetlen akadályba ütközzenek. Az egyik kezét a megtorpant szárnyak fölé tartva mormol el egy pár szavas bűbájt, ami közül kihallom a „nehezék” szavacskát. Felszisszenek, mikor a szárnyaimra fájdalmas béklyóként zuhan a mágiája okozta láthatatlan, ólmos súly, a földhöz szegezve a pelyhes testrészeket. Az első meglepetés után ösztönszerűen eltüntetem őket, hogy ne korlátozzanak a mozgásban, de rögtön felvillan bennem a gondolat, hogy hiba volt. Tudja, hogy könnyedén el tudom őket tüntetni, akkor miért vesződik egy ilyen bűbájjal? Pont ezért. A picsába.

Calek fenyegetően forró kisugárzása a hátam mögött most jéghideg szikrákat kelt bennem.

- Szeretlek. – Irritálóan vigyorgó hanggal suttog a fülembe, és már pontosan tudom, hogy mi a terve, de nincs elég időm visszahívni a szárnyaimat. A hátamon két hosszú, éles karmolás nyom bontja meg a négy kis rúna épségét, ezzel elzárva előlem a szárnyakat a gyógyulásig. Halkan nyögök fel, nem a fájdalomtól, hiszen egy vágás meg sem kottyan, hanem a haragtól, hogy ilyen ostoba voltam. Ráadásul mágiát vegyített a támadásba, szóval jóval lassabban hegednek a vékony piros csíkok. Remek.

A pillanatnyi megakadásomat alattomos módon kihasználva ragadja meg a felkaromat, és magához ránt, de már megtanulta, hogy ne háttal szorítson magához. A mellkasunk összesimul, a vörösen vigyorgó szemek majdnem ellágyítanak, de a harc heve nem engedi.

- Megvagy. – Felnézek rá, elengedem a testemet, hogy az ölelésébe olvadhassak, és gyengéden simítom az arcára a kezemet.

- Én is szeretlek. - Halkan suttogva, gonosz vigyorral állok lábujjhegyre, hogy egy puszit hintsek az ajkaira, miközben az arcát cirógató kezem tenyerét váratlanul a homlokára szorítom úgy, hogy a korábban megidézett rúna a bőréhez érjen. Most rajta a sor, hogy hangosan felszisszenjen, megpróbálja letépni magáról a kezemet, de erősen tartom, így jópár lélegzetvételnyi ideig sikerül fenntartanom az ádáz kontaktust. Mikor ellök magától, hátrálok néhány lépést, a felhasznált rúna, aminek a jelentése „tisztító érintés”, felszívódik a tenyeremből. Csak a démonok ellen használható angyalbűbáj, hiszen ők a Pokolból nyerik az erejüket. Lényegében annyit csinál, hogy megtisztítja őket a Pokol erejétől, azaz a manájuktól. Minél tovább van fenntartva az érintés, annál többtől.

Önelégült vigyorral, a heves küzdelmünktől lihegve figyelem a ziháló kedvesemet, várom, hogy kipihenje a döbbenetet, amit a támadásom okozott. Lehengerlőek a csókjaim, tudom.

Újra felém veti magát, hogy ismét elmélyedjünk a heves párharcunk követhetetlen támadásaiban, de most egyértelműen ő uralja a küzdelmet. Sorra védem ki a záporozó ütéseket, rúgásokat, még egy lendületes fejelés elől is sikerül elhajolnom. Egyszer már ezzel is elkapott, nem nyelem be megint. Hangosan felnyögve zuhanok térdre, mikor a hátam közepén betalál egy mágikus ütés, amit reflexszerűen a nem létező szárnyaimmal akartam volna hárítani. A szemeimen vékony ködfátyol keletkezik a fájdalomtól, a levegő a tüdőmben reked, még a fáradó lihegésem is elakad tőle. Felránt a földről, az ujjai erős határozottsággal markolnak a hajamba a tarkómon, de durvaság még most sincs az érintésében. A pokol tüzével lángoló tekintet megbabonáz. Felhúz magához, szinte harapja, tépi az engedelmesen elnyíló ajkaimat. Elmélyítené a vad szenvedély uralta csókot, de erős tiltakozással harapok az alsó ajka nedves, puha selymességébe. A vérének az íze még mindig bódító mámor.

- Nem volt elég, kicsim? – Az arrogáns kérdés magában rejti a győzelme bizonyosságát, a szemeim dühös kék lángokkal villannak fel rá.

- Én nem adom fel. – A vörös szempár okos fényéből tudom, hogy megérezte a mágiám mélyén lakozó halálos erő fenyegetését, amit ugyan soha nem használnék ellene, emlékeztetőnek kiváló. Azt hittem a gyilkos erő érintésétől majd ösztönösen eltávolodik tőlem, de még mindig töretlen határozottsággal szorít magához. Az ellenállásom kis híján darabokra hullik a ráeszméléstől, hogy milyen mélyen, megrendíthetetlenül bízik bennem. Eltemetem a fojtogató érzelmeket, és egy erős lökéssel engedem szabadjára a mágiámat, természetesen a kék lángok nélkül. Calek teste hátrarepül néhány métert, majd a lábait a földbe vetve állja a testem körül örvénylő szélvihar tépő erejét.

- Te akartad, drága, akkor én sem finomkodok. – Állatias, gonosz vigyorral utánoz le, ő is szabadon engedi a mágiáját, amely sötét, fenyegetően hatalmas erővel öleli körbe megingathatatlan alakját. A testemet végigborzongató, pusztító lökéshullám ismerős a vérre menő küzdelmünkből, tágra nyílt szemekkel szívom magamba a démonom zabolátlan, vad erejét. A rajongó, szerelmes szívem a torkomban dübörög, a mágiánk vad örvényei összeütköznek, mint ellentétes irányú tornádók, tépik, hasítják, pusztítják egymást. A szélvihar süvítésén keresztül nem hallom, amit mond, de a hátamon végigfutó jeges karmok figyelmeztetnek, hogy az ajkain a démonok nyelvének szavai csengenek. A testéből vészjósló árnyékok kúsznak felém a földön, meredten figyelem a rémisztően lomha közeledésüket. A szárnyaim szinte maguktól térnek vissza hozzám a pillanatban, mikor a hátamon lévő sebek utolsó nyomai is begyógyulnak, de nem repülök fel. Van egy olyan tudatalatti érzésem, hogy a támadó árnyak nem a testemet, hanem az árnyékomat vették célba, tehát ha felrepülök, csak megnövelem a támadási felületüket. Itt az idő, hogy végre kipróbálhassak valamit, amire még soha nem volt alkalmam éles helyzetben, és ami már azóta izgatja a fantáziámat, hogy Calek démon átka elkapott. Nyugodt fegyelemmel, de szívet tépő kíváncsisággal suttogom az ősi védelmi fénybűbájt, amit nagyon kevesen tudnak elsajátítani, mert a test és a mágia tökéletes összhangja kell hozzá. Még szerencse, hogy nekem ez a specialitásom. Az utolsó szó nyomán a mennyre emlékeztető hófehér, auraszerű fény öleli át a testemet, a bőröm alatt húzódó erek is felizzanak, ahogy a vérem maga is fehér fénnyé változik. Az égi erő félelmetes sebességgel zabálja a megmaradt erőm maradékait, de elérem vele a kívánt hatást. A földön kúszó árnyak megérintenek, de nem tudnak ártani nekem, helyette a testemet ölelő fény lassú hullámzással mászik az árnyak fölé, elűzve a sötétséget és fenyegetőn elindulva a támadóm felé. Az árnyak köddé válnak, mielőtt a fény az útjukat követve elérhetné Caleket, elégedett mosollyal nyugtázom, hogy valószínűleg megszüntette a varázslatot. Egy röpke szívdobbanásnyi pillanat alatt terem mellettem, az ujjai keményen ragadják meg az alkaromat, és hihetetlen erővel vág a közelben lévő sziklafalba. Még felnyögni sincs időm, elkapja a kezeimet, a fejem fölé emeli, és két kézzel tartva szorítja őket a kő hidegébe. A szorítása áttörhetetlen bilincs, a bőre sistereg, ahogy a démonokat elpusztító, engem ölelő fényaura savként marja ott ahol hozzám ér. Mintha meg sem kottyanna neki a kínzó fájdalom, a démoni szempár őrülten vigyorgó tekintetében most egy csepp józanságot sem látok. Magával ragad az iránta érzett rajongásom fullasztó vihara.

- Őrült vagy… – Ingerülten sziszegem a szavakat az összeszorított fogaim között, de tudom, hogy a szemeimben az övéhez hasonló vad mosoly csillog.

- Neked pedig fogytán az időd. – A tekintetét követve lenézek a mellkasomra, a hófehér hajzuhatag függönyében már felsejlik néhány éjfekete tincs. Éreztem, hogy gyorsan fogy a manám, de a harc hevében azt észre sem vettem, hogy megsérültek a hófehér tincsek. Nem akarom teljesen lenullázni magamat, ezért egy megadó sóhaj kíséretében szakítom meg a drága bűbájt, ezzel már némán el is ismerve a vereségemet. Nem történik semmi, a testemet átjáró fényáradat nem múlik, ugyanolyan heves lüktetéssel válaszol a démoni közelségre, mint eddig. Még egy tincs követi a társait a sötétségbe, most már érzem a pillanatot, mikor elhagyja az élet. Újra megpróbálom elereszteni, elzavarni a varázslatot, de nem sikerül. Eddig egyszer tudtam sikeresen kivitelezni ezt a bűbájt, a vadászok szentélyének a gyakorló csarnokában, de ott elég volt egy gondolat, hogy megszakítsam. Ezek szerint nem véletlenül mondják, hogy a mennyek fényét használó mágia használata kockázatos a fény szeszélyessége miatt. Lehet, hogy a démoni közelség vonzza magához és tartja itt?

- Nem tudom megszüntetni. – Halkan suttogva ismerem be az  életveszélyes hibámat, Calek játékos pillantása a másodperc törtrésze alatt válik véresen, rémisztően komollyá. A mágiánk még mindig szabadon áramlik körülöttünk, az övé most tombolni készülő vihar.

- Mi az hogy nem tudod megszüntetni? – A szigorú, számon kérő hangnem szinte pofán vág, elengedi a kezemet, de a tekintete súlya még a szorításánál is erősebb bilincs. Úgy érzem magam, mint egy gyerek, akit épp leszidni készülnek. Dacos hallgatással hagyom figyelmen kívül a kérdését, miközben az elmém tárházában keresek rögtönzött kényszermegoldásokat a problémámra.

Újra megpróbálkozom a bűbáj befejezésével, azzal a hiú reménnyel áltatva, hogy hátha az érintkezésünk akadályozta meg a fény távozását, de hiába. Újabb és újabb fekete tincs csatlakozik a többihez.

- Mi a faszért használsz olyan varázslatokat, amiket nem ismersz eléggé? – A felemelt hangjában tükröződő harag, lekicsinylés és kioktatás végtelenül feldühít, ráemelem a szikrázó tekintetemet, amivel eddig makacsul kerültem a komoly szempár súlyos pillantását.

Ő az utolsó személy a földkerekségen, akitől elfogadok egy szemrehányást a túlzott vakmerőséggel kapcsolatban. Szinte üvöltve válaszolok kérdéssel a kérdésére.

- Szerinted hogy a faszba fejlődtem ennyit ilyen rövid idő alatt? – Az általa gyakran használt trágár szó idegennek érződik az ajkaimon, de szándékosan dobom vissza az arcába. – Nem a biztonságos módon. – A fekete tincseim fenyegető gyarapodása mindkettőnket kizökkent a vitából, aminek úgy érzem, hogy még lesz folytatása.

A tekintetében tüzes örvényként lángol egy tőle szokatlan feldúltság és egy sebezhetőség, amitől fojtogatón összeszorul a mellkasom.

- A picsába, Rami… – Tágra nyílnak a szemeim a hangjában felcsengő aggodalom és a nevem gyengéd becézése hallatán, de nincs időm igazán felfogni a jelentésüket. A falba nyom, a teste hangosan sisteregve füstölög a mágiám kínzó érintésétől, a szétmart hús jellegzetes szaga megtölti a levegőt. Az ajkain ismét démon mágia cseng fel, szinte a számba leheli a szavakat, amelyek ereje hideg fájdalommal hasít a csontomig, megremegő kézzel markolom meg a felkarját, hogy eltoljam, de már azt sem tudom, melyikünket akarom védeni az ösztönös mozdulattal.

- Mit művelsz?? – A nevét mondanám, de egy keserves nyögés hagyja el helyette az ajkaimat, mikor az őt ölelő, örvénylő sötét mágia fekete köddé sűrűsödve vesz körbe minket, száműzve minden fényt. A pokoli sötétség szinte fojtogat, mintha a lelkem mélyéről, az emlékeimből, a reményeimből is kitörölne minden fényességet, minden melegséget, mindent ami angyallá tesz, mindent ami én vagyok. Egy pillanatra újra a Purgatórium fullasztó örökéjszakájában vagyok, ahol az egyetlen biztos pont a magány és a soha nem szűnő síri csend. Vadul megremegve kapaszkodom Calek karjába, a görcsös szorítással tudatosítom magamban, hogy még velem van. A csókunk már nem marja az ajkait, a ránk telepedő mesterséges éjszaka a mágiám fényét is kioltotta, de azt a fényt is, ami eddig távol tartotta a múlt kísérteteit. Érzem, hogy elvonul a fullasztó sötét, de a szemeim még sokáig csak árnyakat látnak. A nevemet hallom a távolból, de mintha egy örökkévalóságig tartana feltörni a tudatom felszínére. Zihálva pislogom ki a szemeimből a sötétséget, a kétségbeesés helyét a félelem mélységeiből feltörő, szenvedélyes harag veszi át.

- Ezt soha… soha többé ne merészeld…! – Szaggatottan lihegem a szavakat, most először látok át a düh homályos fátylán, és veszem észre, hogy ő is zihál, a harcunk vége többet vett ki belőle, mint gondoltam. A sötétbarna szemekben villanó komor harag az enyémhez hasonló, csak egy fokkal nyugodtabb.

- Akkor ne adj rá okot.

- Megoldottam volna. – A fogaim között mormogom a csökönyös választ, aminek az igazában teljesen biztos vagyok. Többször néztem ilyen módon a halál szemébe, mint ahány tollpihém van, és mindig találtam megoldást az utolsó vagy az utolsó utáni pillanatban. A különbség egyedül annyi, hogy eddig soha nem féltem a haláltól. Most először ijesztett meg az élmény. – De ennél még a halál is jobb, szóval legközelebb inkább hagyd rám.

- Nem. – Összeszűkülnek a szemeim a velős, ellentmondást nem tűrő kijelentéstől, ha nem lennék teljesen kimerülve most a mágiámmal lökném el melegebb éghajlatra. – Megmondtam, hogy az enyém vagy.

Hozzám simul, a testemben ádáz küzdelmet vív a fagyos düh és a forrongó vágy. A kezeimet a fejem fölé vezeti, bennem reked a válasz az előző kijelentésére, mikor hűvös bilincsek kemény érintését érzem a csuklóim körül. Felnézek a kősziklába ékelődött mágikus béklyókra, amiket lehet, hogy át tudnék törni egy erősebb pillanatomban, de az nem most van.

- Mi a… - A csókja belém fojtja a folytatást, a mohó, sóvár ajkak követelőző érintése forró bizsergéssel szántja végig a testemet, ami már szomjazott a közelségére, az érintései határozottságára, a bőre selymességére. Még a harag átláthatatlan falán keresztül is minden porcikám felismeri őt, válaszol neki. Egy pillanatra sem szakítja meg az ajkaink szenvedélyes hadakozását, miközben a mellkasomhoz húzza a térdeimet, és a lábaim közé simul. Mint aki épp hazaérkezik, magabiztos, erőteljes lökéssel hatol belém. Az ujjai megszorulnak a combom puha húsán, egymás szájába sóhajtjuk a gyönyört, amit a testünk összeolvadása ajándékoz nekünk. Minden mozdulata egyre hangosabb nyögéseket csal elő belőlem, és egyre ziláltabb, akadozóbb remegést belőle. Vadul, már-már dühös céltudatossággal tesz magáévá testileg és lelkileg is, a szívem őrült reszketéssel dobog érte, a mellkasom összeszorul, ahogy a szerelme örök valósága elmossa a felébresztett rémálmokat, hogy még mélyebbé, még eltörölhetetlenebbé tegye az érzelmeimet iránta.

Nem tudom, hányszor és mennyi ideig tépjük, marjuk, faljuk fel egymást, a délutánból éjszaka, az éjszakából hajnal lesz. Valahol az ötödik-hatodik szédítő, fájdalmasan élvezetes, fárasztó orgazmus után fejezem be a számolást, az emlékeim ködössé válnak, összefolynak, de a sóvár érintések, a követelőzés, az éhség, a kétségbeesett vágy, a testünk szótlan könyörgéseinek émelyítő képei megmaradnak.

***

Úgy ébredek, mintha életemben először nyitnám ki a szemeimet. Egy hosszú, zavarodott pillanatig fogalmam sincs, hogy hol vagyok, lassan ismerem fel az otthonunkat jelentő barlang ismerős képét, de arról nincsenek emlékeim, hogy hogyan kerültem ide. A beszivárgó napsugarak beesési szöge már délutáni órákról árulkodik, a homlokomat meggyűrve próbálom rendbe szedni a gondolataim lüktető kuszasását. Talán még soha életemben nem merítettem ki magamat annyira mind testileg, mind mágikusan, mind érzelmi szempontból, mint tegnap. A hajnalba nyúló éjszaka végét a homály fedi, majdnem biztos vagyok benne, hogy elájultam. Azt sem tudtam, hogy a halhatatlanok képesek elájulni.

Felidézem a harcunk végét, és a vitakezdeményt, ami végül gyötrelmesen hosszú órákig tartó, szavak nélküli, dühös szeretkezésbe torkollott.

„Megmondtam, hogy az enyém vagy.”

A szavak, amik tegnap bosszúságot ébresztettek bennem, most boldog, szívszorító érzelmeket táplálnak helyette. Az ajkaimat összeszorítva jövök rá, hogy mekkora barom voltam, a bűntudat gyötrelmesen ismerős érzése megtépi a mellkasomat. A sötét emlékeim okozta félelem elhomályosította a látásomat, és irracionális dühöt szült. Egyáltalán hogy mondhattam olyat neki, hogy inkább hagyjon meghalni? Ha ő mondana ilyet nekem, szerintem én magam ölném meg.

A kezemet a tarkóm egyre zavaróbb, hasogató, sípoló lüktetésére simítom, kipattannak a szemeim, mikor rájövök, hogy nem a totális kimerültség utóhatása miatt fáj a fejem. Az ujjaim puhán érintik az égő rúnát, az érintésemre a szemeim előtt kirajzolódik a kapott küldetés részletes leírása. A fenébe. Tökéletes időzítés, teljesen padlón vagyok. Felületesen átfutom a mágikus sorokat, és egy kicsit megnyugodva tudatosítom magamban, hogy a helyszín közelsége miatt valószínűleg még van egy-két napom töltődni.

Most nem elég, hogy bocsánatot kell kérnem a sértett szeretőmtől, hogy a múlt megszokásai miatt könnyelműen játszadozom az életemmel, még meg is kell mondanom neki, hogy amúgy bizonytalan időre lelépek egy ki tudja milyen veszélyes küldetésre, ahova nem jöhet velem. Még szerencse, hogy az önelégült, ősöreg démonok általában jól fogadják az ilyen híreket.

Már ha egyáltalán megtalálom, ugyanis hetek óta most először, egyedül vagyok.

- Most udvarolhatnék, hogy az a kedvenc helyem ahol Te vagy, drága, de úgy érzem ez csak részben elégítene ki. – Az arcom felforrósodik az udvarlásának a gondolatától. Tudom, hogy szánalmas, de egy részem nagyon is vágyna erre a fajta flörtölős, könnyed udvarlásra. Persze ezt soha nem vállalnám fel, ráadásul azt hiszem, átléptük azt a pontot, ahol be kellett volna iktatni. A fene egye meg, hogy ilyen piszokmód szerelmes voltam belé, és nem dolgoztattam meg egy kicsit jobban. – Milyen holdfázisban vagyunk? 

- Négy nap és újhold. Miért?

- Akkor megvan, hogy mit mutatok meg. De egy kicsit sietnünk kell, hogy időben odaérjünk. – Bárcsak lenne a birtokunkban gyorsabb közlekedési forma, mint ezek a gyenge jószágok… oh várjunk, van.

- Akkor hagyjuk a lovakat és menjünk gyalogszerrel. Vagy repülve. 

- Nem hagyom itt az én kis drágámat... – Fintorogva figyelem, ahogy megpuszilja és kedvesebb szavakkal illeti az otromba állatot, mint engem. – Ja, és te is jöhetsz. – Nagyon vicces.

- Remélem nem azzal a szájjal akarsz engem is csókolni. – Sértett önérzettel, színlelt haraggal fordulok el, mikor felém lép. Biztos ami biztos, némán megfogadom, hogy ha eljön a nap, mikor a rövid életű állat elpusztul, nem engedem, hogy új lovat vegyen.

- Ne már! – Hiába tiltakozom, nem hagyja annyiban, úgy látszik céljául tűzte ki, hogy közvetett csókot váltsak egy lóval.

- Az elmúlt napokban voltak ennél sokkal mocskosabb dolgok is a számban.

- Mi?? Ezzel azt akarod mondani, hogy mocskos vagyok??

- Iiigeeen... És imádom, hogy egy mocskos kis dög vagy... – Nem derül ki, hogy sikerülne e elfojtani a vigyorgást, mert az arcomat összeszorítva ránt magához. A csókja forró zivatar, könnyedén elmossa a játékos ellenállásom összes pillérét. Talán egy józanabb pillanatban zavarna a minket körbevevő istállószag és a lovak közelsége, de most csak az érintése, a csókja és a forrósága létezik.

***

Kimondhatatlanul felfrissít a repülés a soknapos gyalog- és hempergőút után, a szárnyaimat és a ruhámat tépő menetszél a csontomig hatol. Nagyon élvezem az új ruháim nyújtotta szabadságérzetet, a vastag szövettel ellentétben, amiből a vadászok egyenruhája készül, ezen keresztül mintha a bőröm is tudna lélegezni, teljessé téve a repülés üdítő érzését. A lovak által diktált tempó nem elég kielégítő, ezért néha eltávolodom tőlük, a magasba repülök, majd a zuhanást kiélvezve térek vissza kedvesemhez. Nem sokkal egy ilyen játszadozásom után meghallom a mogorva dünnyögését, mellyel a „gyors” tempót szidja, és rögtön tudom, hogy mi bántja. Ugyanaz, mint engem. Leereszkedem hozzá, mintha egy láthatatlan zsinóron húzna magához. Talán így is van.

A nyereg messziről tágasabbnak tűnt, azt hittem könnyedén lesz helyem kényelmesen az ölébe fészkelődni néhány percre, hogy enyhítsem az egymás iránti sóvárgásunkat, de a túlságosan szoros közelség minden csak nem kényelmes és sok mindent csinál a sóvárgással, de az enyhítés nincs közte. A felkorbácsolás, a lángra gyújtás és az elviselhetetlenné tétel viszont annál inkább. A helyzetet Calek tépő, mohó csókjai sem segítik, elhajolva próbálom megállítani benne, hogy ellentmondást nem tűrő szikrákat gyújtson a testemben, de nem engedi.

Bammm. Halkan puffanunk az ösvény füves földjén, az ajkai olyan türelmetlen hévvel falják a számat, a nyelvemet, hogy még a meglepett nyögésemet is magukévá teszik.

- Na akkor... vegyük át... ezt a lovaglás dolgot... – Szinte alig fogom fel a szavait, a testemet mostanra megfertőzte a türelmetlensége, a mohósága, reszkető kézzel, matatva próbálom kiszabadítani a nadrág alatt forrón lüktető merevedését. Érinteni akarom, érezni a bőrömön a melegét, a selymességét, az illatát. Mi a fenéért vannak még rajtunk a ruhák?! Mintha a gondolataimban olvasna, a zavaró anyagok elfoszlanak az érintésem alatt, forró keménységet hagyva maguk mögött. A farka szinte lüktet az ujjaim között, megremegek az észveszejtő érzés émelyítő erejétől. Soha nem fogom megunni a kezemben tartani… és a számban. A mély morranása megszakít a gondolatmenetben, pedig az ajkaim már bizseregnek az emléktől, hogy milyen lenne maguk közé fogadni Őt, de a hangja mélyebbről feltörő vágyakat ébreszt bennem. A bennem pangó, kielégítésre váró üresség követelőzése most sokkal-sokkal erősebb. Alig fogalmazódik meg bennem az érzés, már enyhülést is nyer, a testem megfeszül a váratlan behatolás teljességet nyújtó gyönyörétől, szerelmem ajkai közé nyögöm a szenvedélyes hálámat. Remegve élvezem a testemet kitöltő hihetetlen forróságot, a kemény betolakodás feszítő élvezetét, a mozgását, lüktetését, az erejét, ahogy meg-megérinti azt a pontot bennem, ami az egekbe repít.

Finoman az ajkamba harap, majd megszakítja a percek óta tartó csókunkat, ezzel zsibbadt hiányérzetet hagyva a szám nedves bőrén. Eltol magától, és mikor felegyenesedem rajta, még jobban elmerül bennem. Lenyelem a halk, reszketeg sóhajomat, amit kicsal a kellemesen betolakodó érzés.

- Lovagolj meg. – Az élveteg parancs átjut az elmémet tompító vágy homályos ködén, csak a sokatmondó vigyora miatt ugrik be a reggeli beszélgetésünk, és rögtön észreveszem az analógiát a két tevékenység között.

- Ja, hogy ez… - Nem tudom befejezni a gondolatot, követelőző lökéssel nyomatékosítja az előző utasítása komolyságát, és én készséges áhítattal adom át magamat az ösztöneim diktálta mozdulatok gyönyört hozó sorozatának. Türelmetlen hévvel mozgok rajta, minden mozdulat őrjítő gyönyörrel hasít belém, egyre mélyebbre löki a tudatomat és egyre állatiasabb, vadabb tempóra sarkall. A combom puha bőrét égeti a keze, és hirtelen kibírhatatlan vágyat érzek, hogy azt a meleget máshol érezzem. Szégyentelen szenvedéllyel húzom a farkamra az ujjai kínzóan csodálatos érintését, mintha csak egy másik, ködös világból látnám a vigyort, amit a buja mozdulat kicsal belőle. A tekintete mintha valaki mássá tenne, egy korlátokat nem ismerő, állatias vággyal hajtott, szemérmetlen valakivé, aki a testi örömök vak, süket és megvadult megszállottja. Megőrjít, széttép és összerak. Megszorítja a farkamat, és mintha apró darabokra hullanék az élvezet szívszorító mámorától. Repülök, vergődöm és égek. Remegve söpröm félre az arcomba tapadt tincseimet, az ujjaim érintése a fejbőrömön édes bizsergés. Az izmaim vadul reszketve próbálják kielégíteni a fájdalmasan növekvő éhségemet, pedig a testem képtelen elviselni ennyi gyönyört egyszerre.

Hozzám simul, az ölelése fullasztóan édes börtön, megdermeszti a gyötrő vágyakozásom vad, zabolátlan hajszolását. A csókja forró kísértés és jeges zivatar, égető parázs és hideg lavina. A szerelme kijózanít és részegebbé tesz, egy gyengéd érzelem a lelkemben még a csókjaira vágyik, de a vak, megszállott énem türelmetlen sóvárgása elviselhetetlen kín.

- A rabod vagyok… - A rekedtes suttogás a szívemig mar, a jelentése porig rombol bennem mindent. A szerelmes gyengédséget, a megszállott sóvárgást, a követelőzést, a kínt, a gyönyört. A hatalom csontig hatoló érzése megrészegít, eltelít, felemel. Visszalököm a földre, és lenézek a démonra, aki örökre, megmásíthatatlanul és visszafordíthatatlanul az enyém, és soha senki másé nem lesz. Soha senki más nem fogja így látni, soha senkit nem fog így érinteni, nem fog másnak suttogni csábító kedvességeket, senki nem fogja látni, hallani ahogy felnyög a gyönyör pillanataiban. Csak én. A jövője minden nyögése és sóhaja az enyém. Minden morranás, minden pajzán vigyor, minden élveteg tekintet, minden szenvedélyes csók.

Vad, kapkodó hullámzással mozgok rajta, mindkettőnket áttaszítva egy sóvár, homályos, fülledt világba, ahol csak a lihegés, a morranások, a nyögések és a csatakos bőrünk buja egymásnak csattanásai léteznek. Szétesve, a gyönyör által meggyötörten, csitíthatatlan szomjjal fogadjuk az orgazmus elsöprő erejét, a fények, a hangok megszűnnek létezni, csak mi vagyunk és a közösen megélt csoda, amibe gátlástalan türelmetlenséggel hajszoltuk egymást.

Mintha órákig tartana magamhoz térni, a feldúlt, ellentmondásos érzelmeim lassan csitulnak el a reszkető mellkasomban. Képtelen vagyok felfogni, hogy lehet ennyi mindent érezni valaki iránt. Hogy társulhat egy ilyen gyengéd, óvni akaró szerelemhez egy ilyen sötét, marcangoló, kisajátító, börtönbe taszító vágy?

Engedelmesen nézek rá, mikor magára emeli a tekintetemet, a mosolya elmossa az örvénylő érzelmek tornádóját a szívemből, a hangja maga a kísértés.

- Még egy gyors menetre van időnk...

Nem vagyok benne biztos, hogy kettőnk közül melyikünk a rab.

***

Gyanakodva figyelem, amint Calek lemezteleníti a lovainkat, a nyergeket és kantárokat lustán dobja a bokánkat cirógató hosszú fűszálak puha rengetegére.

- Még időben vagyunk.

A lovak felszabadult léptekkel tűnnek el a mágikus dallamot sugalló erdő békés rengetegébe. A tekintetemet újra a fölém magasodó, hófehér márványkapura simítom, melyet most lágy rózsaszínre festenek az alkonyat szivárványfényei. Halk, a lelkemet borzongató mágikus lantszó sejlik fel a kapu láthatatlan fala mögül, mintha maga a Mennyország tisztasága szülte volna. Magához hív, és ugyan nem mondja ki, de olyan ereje van felettem, mintha a nevemet suttogná. Megbabonázva lépek felé, látnom kell ki vagy mi ő.

- Várj egy kicsit. Ezt most egy kicsit vissza kell vennem – Calek megérint, visszahúz, olyan mintha egy mély hipnózisból szakítana ki. A lantszó elillan, és csak az alkonyati állatvilág zizegése marad mögötte. Szinte rögtön egy egészen másfajta hipnózisba taszít az, amilyen pillantással végignéz a csupasszá vált testemen. Az ujjai érintéséből most hiányzik a szenvedély, ahogy tollpiheként követik a tekintete borzongató cirógatását a bőrömön. A szokásossá vált követelőző éhség hiánya és a szemeiben csillogó komolyság engem is visszatart, hogy elvesszek a saját vágyaimban.

- Kérlek öltözz fel, különben lemaradunk. – A legvonzóbb fenyegetés a világon.

- Miről? Mi ez a hely? – Tudom, hogy nem fog válaszolni, ha el akarná mondani, már megtette volna. Megmutatni szeretné.

A kíváncsiság végül felülkerekedik a testem szaván, megidézek egy szettet az egyszerű, hétköznapi hófehér angyali viseleteim közül. Van egy olyan érzésem, hogy akármit is szeretne mutatni nekem, nem lesz szükségem a vadászok védelmet nyújtó öltözékére hozzá. Dermedt döbbenettel figyelem, ahogy a szívem választottja szándékosan kitörli a létezését a világunk minden síkjáról. A lelkemet kis híján darabokra hasító pangás ízelítőt ad a fájdalomból, amit az elvesztése okozna. A tudatom minden józan részecskéjére szükségem van, hogy elhessegessem az indokolatlan gyászt a lelkemből. Itt áll mellettem, a jelenléte mégis áttetsző, csak árnya önmagának. Tudom, hogy szándékosan rejtette el a lénye minden szegletét, de még így is fáj szellemként látni őt. Abban a pillanatban, hogy Calek démoni erejének utolsó apró kis foszlánya is elpárolog a minket ölelő manaáramok emlékéből is, a mágikus dallam felbátorodva mászik újra a fülembe, mintha eddig a démoni erő sötétje tartotta volna vissza. Most már nem engedem át magamat a csábítóan hipnotikus hívásának. Akármi is van a kapu mögött, egyre több jel utal arra, hogy nem szívleli a démonokat. De akkor miért lenne ez Calek kedvenc helye?

- Mostmár mehetünk. – Belekarolok a kezébe, megkönnyebbülök a tudattól, hogy a létezése hiába lett átlátszóan homályos, még meg tudom érinteni. Még létezik. Még az enyém.

Átlépünk a kapun, az égett hús túlságosan ismerős, a rémálmaimat kísértő szaga megtorpanásra késztet. Megrökönyödve nézem Calek égő, perzselődő, meggyógyuló, beforró, füstölő, feketéllő, sercegő, regenerálódó bőrét. A levegőben rezgő ősi mágia tömény tisztasága ismét a Mennyországot juttatja eszembe, nem is csoda, hogy ilyen hatással van egy démonra. Percről percre egyre kevésbé értem, hogy mit keresünk itt.

A nevét sóhajtom, de csendre int, majd magával vezet egyre mélyebbre és mélyebbre ezen a földöntúli csodálatosságában is kegyetlen helyen, ami pont a lenyűgöző tisztaságával bántja a számomra a világot jelentő férfit. Az égi mágia ereje átjárja minden porcikámat, a manám izgatottan örvénylik, olyan erő duzzasztja, amit eddig csak a mennyek mezein tapasztaltam. Könnyűnek, megállíthatatlannak és sebezhetetlennek érzem magamat, de az egyetlen seb, amit még ez a hatalomittas erő sem tud kitörölni a lelkemből, az Ő égő fájdalmának a gyötrelme. Biztos vagyok benne, hogy ez a kiszolgáltatottság már örökre a részem lesz.

A minket körültáncoló fények szinte vakítóak a holdnélküli éjszaka átláthatatlan sötétjében, mint több száz örvendező szentjánosbogár, vibrálnak, repkednek az erdő dús növényzete körül. Szinte megremeg a lelkem, mikor rádöbbenek, hogy beszélgetnek egymással. Egy halk kacaj fonódik a lantszó egyre hangosabbá váló, csalogató dallamába, majd felismerek gyermeki hangon elsuttogott, elnevetett szavakat az ősi angyali nyelv elfeledettjei közül. Nem kéne értenem őket, mégis valamiért érzem a jelentésüket. Égi testvérként emlegetnek, és próbálnak maradásra bírni. Játszani és táncolni szeretnének. A szívembe lehetetlenül tiszta, gyermeteg szeretet költözik, és egy megmagyarázhatatlan vágy, hogy örökre velük maradjak.

Megállunk, és az Ő szemeibe nézek. A hamis gyermeteg szeretetet elűzi egy sokkal hevesebb és valódibban lángoló szerelem, amit a mellettem lévő férfi iránt érzek. Kijózanít az erő, amivel a szerelmünk átjárja minden porcikámat, az égbe emel, hogy újra és újra teljessé válhassak általa. Az arcomhoz ér, hozzám simulva fordítja el magáról a tekintetemet az erdő szívét nyújtó monumentális ősfa irányába, melynek a káprázatos színkavalkádba burkolózó lüktetése tényleges szívdobogásként táplálja az erdő mágikus létezését, a suttogó lelkek táncát, a hívogató lanténeket, a virágok fényjátékait, a mágikus teremtmények ölelkezéseit, a színeket, a hangokat, a csábítást, a békét. Varázslatos. Gyönyörű.

Valahol a tudatom mélyén felsejlik egy utolsó jelző, de az ámulat ereje nem engedi igazán tudatosulni bennem. Veszélyes.

Elbűvölve nézem, ahogy egy hatalmas szarvast formálnak a fa lombjából hópelyhekként leszállingózó, csillámló fényszikrák. Az ősi állat maga is a szent lelkek sárgás csillagfényében tündököl, a tekintete ősidők bölcsességéről mesél. Rám néz, és minden más megszűnik létezni. Most már tudom, hogy nem a lantszó, nem a tánc és nem is a nevetés csalogatott, hanem ő. Az ő végtelenül tiszta, ősi, minden felett álló mágiája, amit nem lenne jogom megérinteni, és mégis, valami csoda folytán most a részévé válhatok. Előtte állok, és eltörpülök a hatalmassága előtt. Lehunyom a szemeimet, mert nem adják vissza elég őszintén a szépségét, az elmémmel kell látnom őt. A tudatom sötét termeit szinte ragyogásba borítja az előttem álló jelenség örök, aranyszínben pompázó, tiszta mágiája. Nyers, megformálhatatlan őserő. A forró lehelete végigsimogat, meggyógyít bennem mindent. Érzem életre kelni a holtfekete hajtincseim vastag zuhatagát, és nem csak azt. A manaörvényeim legmélyebb bugyrait mérgező, vadmágia okozta béklyók rozsdától elbomló vasként koppannak az üres semmiben, mintha soha nem is léteztek volna. Tudom, hogy jelent valamit az eltűnésük, de túlságosan magával ragad a pillanat gyönyörűsége, hogy felfogjam, mit. Mély ámulattal figyelem, ahogy az ősi istenség folyékonyarany mágiája lomhán kúszva szövi körbe, teszi magáévá a manaörvényeim örök kékjét.

Egy fuvallat elhaló sóhajként hozza magával a nevemet, mégis olyan erővel rántja magához a tudatomat, mintha üvöltötte volna. Calek! Mintha egy látomásból ébrednék, kipattannak a szemeim, a mágikus hipnózis vastag ködfátyla felemelkedik az elmémről. A tudatom újra az enyém, a kék örvényeket nem fonják körbe arany láncok.

Fel sem fogom szeretőm szavait, csak engedem, hogy magával rángasson, messze ettől a csodálatos, lehengerlő, mágikusan halálos helytől. A szarvas forró lehelete, ami az előbb még gyógyító simogatás volt, mostanra égető harag, a tekintete, ami maga volt az ősi bölcsesség, most vérben forgó düh. Az erdő békés, varázslatos idillje ijedten rebben szét a száguldó lépteink elől, a szívem a torkomban dübörög az adrenalin okozta izgatottságtól. Mire átvetjük magunkat a kapun, mindketten mosolygunk az őrült démonommal, akinek valószínűleg fogalma sincs, hogy nélküle lehet, hogy örökre itt maradtam volna. Önként, mégis rabságban.

- Általában később talál meg. – Megcsóválom a fejemet, de a jókedve átragad rám is. Imádom a lendületet, amivel arcon köpi a veszélyt.

- Köszönöm, hogy ezt megmutattad. – Még így is, hogy úgy érzem, bekebelezett volna az ősi mágia ereje, csodálatos érzés volt megtapasztalni az érintését, a szépségét, a tisztaságát. A része lehettem volna. Talán egy másik életben boldogan elfogadtam volna ezt a sorsot. Egy életben, amiben nincs Ő. – Most már elmondod mi ez a hely?

- Itt tértem annak idején magamhoz. Persze akkor nem ilyen volt, de ez az erdő szellem nem sokkal később ideköltözött és meggyógyította a tájat. Mióta felfedeztem, néha eljárok ide, mint egy régi ismerőshöz. – Lágy mosollyal hallgatom a szerelmem szavait. Talán még ő sem tudja, de már sokkal azelőtt, hogy én „elrontottam” volna, voltak érzései. – Mondjuk ő nem igazán szívleli a fajtámat. – Finoman szólva…

Az égre meredő tekintetét követve én is felnézek a csillagokra, majd vissza rá. Szótlanul élvezzük az éjszaka fülsüketítő némaságát. Mintha maga az erdő is megsértődött volna ránk, egy elhaló tücsökszó sem töri meg a síri csendet. Feldereng bennem mélyről az érzés, amivel rám nézett, az ámulat, ami a szemeiben tükröződött, mikor az erdő ősi mágiája készségesen válaszolt a mennybeli jelenlétem közelségére. A csodálat és a fájdalom. Még magam sem értem igazán ezt a mindent áthidaló kapcsot, ami összeköt minket, de érzem a fájdalmát, érzem a szívét kettéhasító gyötrő bizonytalanságot. Lefekszem mellé, megfogom a kezét és összefűzöm az ujjainkat. Gyermeteg, de mégis végtelenül bensőséges érintés.

- Egyszer egy bölcs személy azt mondta nekem, hogy a démonok és az angyalok nem is különböznek igazán. – Látom a szemem sarkából nosztalgikus vigyorra húzódni az ajkait. Felhúzza az összekulcsolt kezeinket a szájához, és lágy puszit lehel a mutatóujjam hegyére. Még mindig egymás mellett fekve fürkésszük a csillagok mozdulatlanságba dermedt világát.

- És elhitted neki?

- Minden nap egyre jobban elhiszem. A népeinknek szüksége van egymásra. Ti vagytok a káosz és a változás ami előre mozdítja a világot, mi pedig a rend és a béke ami élhetővé teszi. Akármi is történt itt, mikor elveszítetted az emlékeidet, valószínűleg a felhasznált sötét mágia pusztító emléke csalta ide ezt a gyógyító szellemet. Lehet, hogy hozzám vonzódik, de belőled született. – A világ örök egyensúlya. A sötétség fényt csal elő, a fény pedig sötétségbe borul. Ahhoz, hogy világokat teremthessünk, le kell rombolni a régit. Jobban összeillünk, mint bárkik a világon. Ő az én káoszom, én pedig az Ő békéje.

Ismét hosszú, nyugodt csend ereszkedik ránk, mozdulatlanul élvezzük. Elengedem a kezét, oldalra gurulok és felkönyöklök mellette, az ujjaim az arca puha bőrére simulnak. Már nyoma sincs a bent szerzett sebeknek, de sejtem, hogy a hosszas, folyamatos regenerációért milyen árat fizetett. Finom puszit hintek a homlokára.

Szinte látom magam előtt a démont, aki felébredt a semmi kellős közepén a legrémisztőbb testi-lelki csupaszsággal. Megfosztva nem csak mindentől, amit ismert, hanem még önmagától is. És nem adta fel, talpra állt és a semmiből megalkotta a férfit, akit szeretek. És mégis, az igazi önmaga utáni vágyódás vissza-visszacsalja ide. Összeszorul a mellkasom a gondolattól, de megnyugtat, hogy már nem kell egyedül cipelnie ezt a terhet.

- Soha többé nem leszel magányos. – Eggyé olvad a tekintetünk, de a sötét éjszaka elrejti a gondolatait és az érzelmeit előlem.

- A démonok nem magányosak. – Elmosolyodom a makacs szavakon, amelyeket néhány napja talán el is hittem volna neki. Lehunyom a szemeimet, lágyan cirógatom meg az ajkaimmal a száját, mintha meg akarnám ízlelni a hamis szavakat.

- És nem is szeretnek, igaz? – A szájára suttogok, elnyílnak az ajkai, hogy megcsókoljon, de hátrébb hajolva nézek le rá vigyorgó szemekkel. – De most komolyan, van egy lovad, akire nincs is szükséged, és ráadásul úgy nevezted el, hogy Koma… egyszer sem jutott eszedbe, hogy magányos lehetsz? – Átragad rá a vigyorom, de mielőtt válaszolhatna, folytatom. – És én az intelligenciádba szerettem bele…

Széles, élveteg mosollyal dönt a hátamra, és fölém kerekedik.

- Hogy mibe? Azt hittem, a hatalmas… - A nyakamba csókolva tart szünetet, a perverz pillantásán pontosan látszik, hogy mire gondol, a vér forrón áramlik az arcomba a célzástól, miközben a lábaim megrezzennek a köztük ébredő ürességérzettől. –… önbizalmamba. – Kész, vége. Kitör belőlem a nevetés, a kezeim a vállára csúsznak, hogy eltoljam a nyakam legérzékenyebb pontjától, sikertelenül. Még a hangja is csikiz, mikor a fülembe dörmög. – Mire gondoltál, kéjenc kis angyalom? – Nem jövök zavarba, még mindig széles vigyorral válaszolok neki.

- A farkadra… de igazad van, az önbizalmad lehet, hogy nagyobb. – Most rajta a sor, hogy felkuncogjon a válaszom hallatán, a hófehér ruháim fekete parázsként omlanak le rólam. Újra felkacagok. Be fogok hajtani rajta minden egyes textíliát. – Most komolyan?!

A fenekem partjai közé csúszó kőkemény forróságtól bennem reked a nevetés, egy néma nyögéssel fogadom magamba. A testem megborzong az élvezet váratlan hullámaitól, a nyelve nedvessége az ajkaim között maga a gyönyör. A jókedv, a boldogság, az összetartozás békéjének a melege fűti minden mozdulatunkat.

A holdtalan éjszaka felfoghatatlan sötétjében a szenvedélyes szeretkezéseink egyetlen szemtanúi a pislákoló csillagok.

Órákkal később törökülésben ülök, miközben Ő a fejét az ölembe hajtva alszik. Nem tévedtem, tényleg kimerítette az a rövidke idő is, amit bent töltöttünk az ősi, szent mágia területén. A hosszú fekete tincsei selyemként folynak a combomra, a világmindenség legpuhább takarójaként védve a bőrömet az éjszaka hűs fuvallataitól. Az ujjaim a homlokán és az arcán kalandoznak, játszadozó érintésekkel vigyázok az álmaira, miközben nézem a nyugodt, békésnek tűnő vonásait. Szavakba önthetetlen boldogságként járja át a mellkasomat a beteljesült szerelmünk melege.

- Szeretlek. – A halk suttogásomra nem kapok választ, de nem is azért mondtam ki, hogy kapjak. Egyszerűen úgy éreztem, hogy felrobbanok a bennem egyre csak dagadó érzelmektől, ha nem teszem. Megrémiszt, hogy minden nap egyre jobban és jobban szeretem Őt. Azt hittem, hogy majd lenyugszik, lecsillapszik ez az éhség, a követelőzése, az ereje, de pont az ellenkezője történt. Minél többet ad, annál többet akarok belőle. Bele sem merek gondolni, hogy mi mindenre lennék képes, hogy megóvjam Őt, magunkat. Bármire.

Lehunyom a szemeimet, és elmélyülök a tudatom kék örvényeiben, hogy szembenézzek valamivel, amit eddig sikerült konokul figyelmen kívül hagynom az este folyamán. Az ősi szellemmel való találkozásom emlékképei homályosak, mintha tényleg csak egy megbabonázott ábránd, egy álomkép lett volna, de mivel a vállamra omló tincsek hófehér színben pompáznak, gyanítom, hogy nagyon is valós volt a gyógyító fuvallat. Nem kell sok idő, hogy megtaláljam a belém ékelődött ereklye mérgező jelenlétét a manaörvényeim mélyén. A szívem megszűnik dobogni, mikor meglátom, hogy az Aetatis suae Tempore mágikus lenyomatán már tényleg csak egyetlen egy lakat virít, mégpedig az, amit én raktam rá. A könyv hirtelen egy karnyújtásnyira került. A kísértés, hogy Caleknek adjam, fájdalmasan tépi a mellkasomat, de visszatart a félelem, hogy elveszítem Őt. Végtelen sok ideig tart elfogadni a tényt, hogy mióta ismerem a múltját, már nem csak Asmodeus hírhedt erejétől féltem, hanem egy kicsit a saját emlékeitől is. Még csak most kaptam meg. Még egy kicsit szeretnék önző lenni, és megtartani magamnak Őt a férfiként, akit megismertem és megszerettem. Calekként. A sóvárgás, hogy segítsek neki, és ezzel nekünk is, egésszé válni, szinte megfojt. De vajon biztos lehetek benne, hogy ha visszaszerzi az emlékeit, lesz még olyan, hogy „mi”? A vágyaim kettőssége és a döntésképtelenség gyötrő hévvel marcangolják a lelkemet.

A hajnal első napsugarai végigsimítják az arcomat. Egy szívdobbanásnyi időbe kerül rájönnöm, hogy nem a napsugarak voltak. Kinyitom a szemeimet, és lenézek a szívemet birtokló démon gesztenyebarna, félálmot hordozó szemeibe. A felbolydult gondolataimat elcsitítja az érzelmek lassú tengere. A hangja még az álmok mezejéről szól hozzám.

- Mi bánt? – Elmosolyodom attól, hogy tudja. Hogy érzi. A kezemet az arcomat érintő ujjakra simítom, beledörgölőzöm a tenyerébe.

- Most már semmi. – Lehajolva hintek egy lágy csókot az ajkaira fejjel lefelé.

Mélyre temetem a gondolataimat a könyvről, a problémákról, a kétségekről, a múltról és a jövőről. Élvezni akarom a jelent, az életet, amit még csak most kaptunk meg. Az egyetlen dolog, amit hiába próbálok elűzni, a szívem hátsó zugaiból lakmározó bűntudat.

***

Az oldalamon fekszem, Calek forró teste szorosan simul hozzám hátulról. Már csak emiatt az összesimuló közelség miatt is megéri eltüntetni a szárnyaimat. A fejem az egyik karján pihen, a másik kezével álmában is a derekamat ölelve szorít magához. A testünket mintha egymásnak teremtették volna, tökéletesen összeillő kirakódarabként simul a fenekem az ölébe. Mindenhol az ő különlegesen vad viharillatát érzem magunk körül, az arcom felforrósodik tőle. Nemrég aludtam, mégis a kényelmes idill hosszú, elégedetten lusta pislogásokra késztet. Alattunk egy hatalmas bársonytakaró és puha díszpárnák tömkelege biztosítja a kényelmet a hűvös kövön.

Az örök nyár meleg levegője simogatja a bőrömet, a felkelő nap fénye beszűrődik a barlang természetes hasadékain, megcsillan a lépcsőzetes köveken csordogáló vízesések halkan csobogó habjain. A közel egy hónap alatt, amit eddig itt töltöttünk, a víz lágy csordogálása a legszebb háttérzajjá vált a szívemben. A barlangban apró, sárga lángokként pislákoló, mágiától rezgő virágok válaszolnak a minket dúsan ölelő manaörvények erőt adó jelenlétére. Ha egy öröklétet kéne leélnem itt vele, az is kevés lenne.

A Fekete Zuhatagok Földjét a kentaurok uralják, az emberek növekvő térhódítása még nem érte el ezt a területet. A birodalom szíve a kontinens egyik legkiterjedtebb hegyvidékének a peremén húzódó gigászi vízesés együttes, amely bőségesen táplálja a hegyormok gyűrűjében vonuló hegyes, sziklás, dombos erdőrengetegeket. Az egyenlítő közelségére jellemző örök nyár fülledt melege és a magas páratartalmú éghajlat tökéletes a kentaurok számára, hiszen távol tartja a halandó fajok többségét. Az emberek, de még az elfek sem viselik jól hosszú távon ezt a meleget. A kentaurok rettenetesen territoriális és hagyományőrző népség, úgy hallottam a birodalmuk központi területeit éjjel-nappal harcosok által felügyelt határvonalak védik, más fajokkal pedig csak annyira tartják a kapcsolatot, amennyire a kereskedelmi érdekeik megkívánják. Elutasítják a haladó kor vívmányait, és a mágiát is, amire egyébként is szinte teljes mértékben immunisak.

A vezetőjük, Vaseamon egy közel három méter magas hím kentaur, aki lassan háromszáz éve uralja a vidéket szigorú vasököllel. Egyszer volt szerencsém találkozni vele néhány éve, mikor Caleket üldöztem, és idevezettek a nyomai. Nem rejtettem el a szárnyaimat, hátha egy angyal vadásztól származó kérdés jobban megoldja a király nyelvét, de halandókra nem jellemző elutasítással illetett, és közölte, hogy a népük elzárkózik az angyalok és a démonok örök viszályaitól, így ha tudna is bármit az említett démonról, nem osztaná meg velem. Megölhettem volna érte, de mindketten tudtuk, hogy nem fogom.

A kis barlang, amit mostanra jobban az otthonomnak érzek, mint eddig bármit a világon, a kentaurok birodalmának a legkülsőbb határvonalai környékén fekszik. Biztos vagyok benne, hogy szemmel tartanak minket, de mivel távolról sem közelítettük meg a lakott területeiket, ezért még nem létesítettek velünk kapcsolatot. Ezen a vidéken még elviselhető az időjárás, így a lovakat sem kellett hátrahagynunk a félnapi járásra fekvő emberlakta városban, Nadeenában, ami a kentaurokkal folytatott kereskedelem központjaként emelkedett fel a délvidék egyik legbefolyásosabb településévé. A halandó népek közelsége miatt szinte folyton rejtve vannak a szárnyaim, éjszakánként néha a sötétbe vagy egy vízesés zuhogó habjaiba burkolózva felrepülök, hogy átmozgassam magamat és kiélvezzem a repülés nyújtotta szabadság örömeit.

A fenekemnek türemkedő forró keménységtől megborzongok, és tudom, hogy az igazak álmát pihegő szerelmem vagy ébredezik, vagy nagyon szépet álmodik. A tegnapi, hosszúra nyúlt éjszaka nyomai még a testünkön vannak, elég egy icipici mocorgás, és akadálytalanul csusszan belém az éledező merevedése. Néma, elégedett sóhajjal fogadom magamba, a csípőm fáradtan lomha, billegő mozdulataival kényeztetem mindkettőnket. A lassú, selymes simogatás a gyönyör langyosan meleg hullámait küldi szét a testemben, a mellkasa mélyén dörrenő halk, dorombolásszerű morranásokból tudom, hogy még aludt, és csak most ébredezik.

- Ramiel… - A rekedtes, még az álmaiból szóló sóhajától megreszketek, az érzelmek felizzanak a szívemben. Az eddig cirógatóan jóleső, lassú mozgás hirtelen kínzónak és kevésnek tűnik. A csípőmet ölelő keze megfeszül a bőrömön, a medencecsontom kemény vonulatába kapaszkodva szorít magához, és mikor az ő csípője is bekapcsolódik a mozgásba, tudom, hogy felébredt. Az együtt töltött hetek alatt már megtanultam, hogy ébredés után a legrosszabb az önuralma, ilyenkor sodorja magával leggyorsabban a gyönyör. A halk sóhajainkat egy hangosabb nyögésem töri meg, mikor a nyakamba harap, az ujjai a merevedésemre csúszva kergetnek az élvezet még magasabb szirtjeire. A türelmetlensége engem is magával ránt, pontosan tudja, hogy miként érintsen, hogy a leggyorsabban hajszoljon az orgazmus felé, alig pár mozdulat múlva szinte teljesen egyszerre, egymás nyögéseivel vetekedve élvezünk el.

A mosolygó ajkak érintése a fülem mögötti érzékeny bőrfelületen a legintimebb boldogság a világon. Sokáig élvezzük a kielégültség pillanatnyi nyugalmát, de már azt is megtanultam róla, hogy ilyenkor szokott a leggyorsabban felépülni is egy aktus után.

Kimászom a teste ölelő béklyójából, lassú léptekkel sétálok a barlang közepén húzódó, reggeli fényekben fürdő vízeséshez. Érzem magamon a démonom fülledt tekintetét, a combomon lustán végigfolyó, forrón ragacsos nedvek szinte égetik a bőrömet. Leülök a lépcsőzetes kövezet felső fokára, közvetlenül a lehulló vízesés zuhataga alá, és lehunyt szemmel, a fejemet hátrahajtva engedem, hogy a hűvös cseppek végigfolyjanak az arcomon, a mellkasomon és megtisztítsanak. Puha érintés a lábaimon, felemelem a fejemet, és az arcomon csordogáló víz fátylán keresztül lenézek a szeretőm vágytól izzó tekintetébe. Előttem térdel, a lábaimat gyengéd, türelmes mozdulatokkal vezeti a vállára. Felsóhajtok, mikor az ölembe hajol, az ajkainak, az érintéseinek, a pillantásának elég egy másodperc, hogy felélesszék a vágyamat. Az ujjaim a fekete, nedvessé váló tincsekbe csúsznak, finom erőszakkal markolok bele, mikor kínzó masszírozásba kezd az ajkaival. Már tudom, hogy nincs menekvés a mindent felülíró vágy szenvedélyes karmai közül.

Már magasan jár a nap az égen, mikor először képesek vagyunk józan szavakat váltani. Vannak napok, mikor egyáltalán nem sikerül, vannak napok, mikor már reggel ki tudunk törni a sóvárgás rabláncaiból. A barlangunk széles bejárata előtt elterülő kis tisztáson pihenünk, én meditációs pozícióban ülve mélyedek az elmém tudásbázisába, érdeklődve tanulmányozgatom az emlékkészítéshez kapott könyvek anyagait, hátha találok bennük használható információt az elzárt, elfelejtett emlékek előidézéséhez. Calek az ölemben fekszik, csak a távolból érzékelem a jelenlétét.

Megunom az olvasgatást, és kinyitom a szemeimet, végigsimítom a tekintetemmel az arca békésnek tűnő vonásait. Apró puszit lehelek az egyik lehunyt szemére, a szája széle pajkos mosolyra rezzen tőle.

- Teljesen ellustulunk. – A hangomban mosoly bujkál, és ő is elvigyorodik a hamis szemrehányástól. – Mióta vadász lettem, egyszer sem hanyagoltam ennyi ideig az edzést. Harcolnunk kéne, legalább kiderül, hogy nyertem volna e, ha nem csalsz. – Kihívó pillantással emlékeztetem a legutóbbi, még vérre menő csatánkra, aminek az ő övön aluli átka vetett véget.

- Nem elég testedzés, amit nap mint nap csinálunk? – Kaján mosollyal cirógatja meg a gerincem érzékeny vonalát, a meztelen bőröm libabőrössé válik az érintése alatt. A testem ösztönösen megborzongva reagálna rá, de megálljt parancsolok neki.

Nem méltatom válaszra a komolytalan kérdését, inkább ráveszem magamat, hogy kihasználjam a pillanat könnyedségét, és egy röpke szünetet követően felhozok egy témát, amit hetekkel ezelőtt szavakba kellett volna már öntenem, csak időt akartam lopni magunknak.

- Nagyon félek, hogy ha rátalálunk a múltadra, elveszítelek. – A hirtelen témaváltás, és a kijelentésem komolysága minden csalafinta szórakozottságot száműz a barna szempár elmélyülő pillantásából. Felül, velem szembe, az ujjai az államat megcsípve csalogatják magára a tekintetemet. A szemeiben csillogó őszinte értetlenségtől megszakad a szívem.

- Miért veszítenél el?

Számítottam rá, hogy a kérdésem sötét árnyakat vet majd a ránk ereszkedett rózsaszín ködre, de mikor ténylegesen megtörténik, mégis eltemethetetlen csalódást érzek. Az elkomorult szempárban láthatóan fájó emlékek csillannak, a szívem összeszorul a fájdalmától, mintha a sajátom lenne. A lágy cirógatása az arcomon nem tudom, hogy melyikünk megnyugtatásának szól. Látom, hogy nehezen találja a szavakat, amiket én kényszerítettem ki belőle önző kíváncsiságommal, a hangja rá nem jellemző bizonytalanságtól rekedtes, mikor végre megszólal.

- Nem csak a nevemre nem emlékszem, drágám. Az életem egy része kiszakadt az emlékeim közül. Az első tapasztalatom, hogy egy bomlásszagú csatatéren ébredek, egyedül, elmémben egy korábbi élet ép ésszel felfoghatatlan tudásával, csak éppen azt nem tudom, hogy ki vagyok és hogy mi a célom a világon. – Céltudatos érintés a hátamon, valahogy ösztönösen tudom, hogy a bennem rejlő ereklyének szól. – Azért akartam mindenáron megszerezni, mert bármit meg lehet tudni belőle a múltról. Bárki múltjáról. De kudarcot vallottam.

Elfordulok tőle, összetörök a szemeiben csillogó keserű kiábrándultságtól. Nekem szól. Tudom, érzem. Én vettem el tőle a reményt, de ha tudná… ha tudná, hogy ez egy hamis remény volt, ami elkerülhetetlenül a vesztébe vezette volna. Ha tudná, hogy őt védem. Talán a szerelem, amire rátaláltunk, elég erős, hogy megállítsa? Talán most már elmondhatom neki az igazságot? Még nincs bátorságom mindent kockára tenni.

A döntésképtelenség fullasztó örvényeiből az érintése szakít ki, amivel újra maga felé fordítja a bűntudattól terhes pillantásomat.

- …de ez volt életem legnagyobb győzelme. Már nem érdekel a múlt, Ramiel. Csak az a jövő, amit veled élhetek meg. – A szívem apró, szilánkos darabokra hullik a szavaitól. Darabokra, amikről tudom, hogy csak ő tud újra valami egészet varázsolni belőlük, és ezt meg is teszi. Minden érintéssel, minden szóval, minden csókkal megszűnik létezni az, aki vagyok, hogy létrejöjjön valaki új, valaki, aki még jobban kötődik hozzá, aki még jobban szereti őt, aki még sóvárabban vágyik a karjaiba, aki az egész világ ellen fordulna érte, vele. Magához húz, a csókját hiába keserítik meg a potyogó könnyeim, így is édesebb, mint a Mennyország legfinomabb nektárjai. Az ajkaim alatt forró a bőre, mintha elszórt szerelmes puszikkal magamévá tehetném a fájdalmát és átélhetném helyette én. A kezeim maguktól mozdulnak a testén, mostanra olyan természetessé vált őt érinteni, mint fürdeni a hold fehéren ránk csordogáló sápadt fényében. Megállít, pedig a lelkemet tépdeső bizonytalanságnak szüksége van a szerelme melegére, de a hangja mélyén rejtőzködő mély, szívszorító gyász elfeledteti velem az önző fájdalmaimat. Tudom, mit gyászol. A múltat, amit feláldozott a jövőnk oltárán. A múltat, és egy részt a lelkéből, ami nélkül már egyikünk sem lehet egész soha többé.

- Most ne, kedves. Jó egy kicsit pihenni. Elfáradtam.

Némán fekszem vissza mellé, érzem a testét elernyedni az ölelésemben az elméjét magával rántó kimerültségtől. A reszketeg sóhajomat csak a csillagok hallják, miközben magamban újra elismétlem a neki tett fogadalmamat. Rátalálunk a múltjára, akkor is, ha az egész világot kék lángokba kell borítanom érte. Ha pedig Asmodeuson keresztül vezet az egyetlen út, akkor együtt fogunk szembenézni a könyörtelen démon herceggel.

***

Meglepően lassan vánszorog a hold az égen, most nem ragad magával a máskor kíméletlenül száguldó idő. Hallgatom a szerelmem halk, békés lélegzetvételeit, figyelem a mellkasa alig látható emelkedését, süllyedését és iszom magamba a testéből áradó, szunnyadó forróságot. A beszélgetésünk okozta feldúltság lassan szivárog el a pihenő testemből, miközben az unatkozó ujjaim a hasa mozdulatlan izmain kalandoznak. Egy örökkévalóságunk van, hogy ráleljünk a múltjára, felesleges a jelen pillanat szépségét feláldozni olyan aggodalmak miatt, amiket lehet, hogy megold az idő. Az elmém háttérbe szorult józansága hiába emlékeztet a démonom hátán lévő hat sebre, amik miatt elmélyültem a bukott szeráfjaink történelmében. Egy részem próbál rávenni, hogy gondoljam végig, lehet e valamelyikük ő, de egy másik részem egyáltalán nem szeretne még ezzel a kérdéssel foglalkozni. Még annyira friss ez az új, mámorítóan szerelmes valóság, ami ránk talált, hogy képtelen vagyok egy változást megkockáztatni.

Az izmai megreszketnek a csiklandozó körmeim alatt, az eddig ernyedt, ellazult teste megfeszül az érintésem alatt, és a pihenő férfiassága is hízelgő hirtelenséggel reagál rám. Az éjszaka gondterhelt merengését könnyedén elmossa az izgatott vágyakozás. Felnézek rá, még alszik, de már lassan elereszti az álomvilág. A játékos vigyoromtól szinte fáj az arcom, miközben egy kismacska kecsességével mászom le a testén, vigyázva, hogy ne ébresszem fel a félálmából. A merevedése szinte lüktet a nyelvem játéka alatt, még nem veszem a számba, csak ismerkedő nyalintásokkal benedvesítem. Imádom a bársonyos, puha, mégis kemény tapintását. A felkelő nap fényei megcsillannak a nyálamtól nedvessé vált testrészen, rémisztően izgató látványt elém tárva. Minden porcikám megremeg a saját vágyaimtól, egy szégyentelen, pangó pulzálás a fenekemben jelzi a legkövetelőzőbb sóvárgásaimat, és egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy mégsem az ajkaim játékával ébresztem fel, hanem valami egészen mással. A hajnali langyos szellő végigborzol minket, a benedvesített hímtagja megrándul a hűvösen cirógató érintéstől, és hirtelen döntést hozva hajolok vissza rá, hogy átmelengessem. Forró, selymes az ajkaim között, és már érzek a számba csurranni egy-két cseppet a gyönyöre jellegzetes ízéből. Megborzongok a vágytól, hogy újra érezhessem az orgazmusa lüktetését az ajkaim között. A nyögése a legszebb hang az ébredező erdő meghitt csendjében. Hihetetlen elégedettséggel tölt el, hogy ezt én teszem vele. Megszívom egy kicsit, a hasán feszülő izmok összerándulva alkotnak csábító kockákat, a morranásától összerezzen a hangulatos kis tisztásunk békéje. Azt hiszem, felébredt. Csodálatos, hogy ez az erős, büszke, intelligens démon tehetetlen remegéssel élvezi, ahogy darabokra hullik miattam. Gonoszkás, hatalom ittas mosollyal emelkedem fel róla, ami csak kiszélesedik, mikor megállít a mozdulatban.

- Ne hagyd abba… kurva jól csinálod. – A nyers szavai végigborzolják a lelkemet és a testemet is, még tovább korbácsolják a saját megvaduló, követelőző vágyaimat és felébresztenek bennem egy kisördögöt, aminek tegnap ilyenkor még a létezéséről sem tudtam. Szándékosan kínzó gyengédséggel nyalom végig a teljes hosszát, a hangos nyögése mámoros zene füleimnek. Nem csak őt, engem is élvhajhász őrületbe taszít a várakozás gyötrelme. Az ajkaim bizseregnek, hogy érinthessék.

- Szeretnéééd? – Nem titkolt élvezettel dobom vissza neki a tegnapi incselkedését. A bosszú édes ízével keveredik a farka erotikus szex aromája. A reakciója az enyémhez hasonló, nem könyörög, hanem elveszi, ami jár neki. Artikulálatlan felhördüléssel nyom vissza az ágyékához, megremegek a határozott mozdulat ellentmondást nem tűrő erejétől, a belőle áradó férfiasságtól, és attól, hogy még ebben a kiszolgáltatott, elgyengült pillanatában is könnyed dominanciával uralkodik mindenem felett. Újra feléled bennem a gyermeki rajongásom, szerelmes szenvedéllyel adok meg neki mindent, kényeztetem, nyalom, csókolom, masszírozom, az ajkaim, a nyelvem bizseregnek, érzékennyé válnak az érintésektől, az ízétől, a selymességétől, a keménységétől. Figyelek minden nyögésére, a rezzenéseire, hogy melyik része a legérzékenyebb, és hogy milyen típusú mozdulatsorozatokkal tudok a legelevenebb reakciót kicsalni belőle. A kezeim hol a megfeszülő combjait markolják, hol a hasán kalandozva simítják a földkerekség legszexibb, táncoló izmait. Úgy érzem, soha nem fogom tudni megunni azt, hogy ezt tegyem vele, neki. Egyszerűen imádok ilyen hatással lenni rá.

Felpillantok az arcára, és találkozik a tekintetünk. A mélybarna szempárban kavargó, robbanni készülő gyönyör engem is megrészegít, a merevedésem olyan fájón feszül a hasamhoz, hogy megremegek tőle. A gerincemet végigsimító nyögése, a teste görcsös összerándulása a cirógató érintéseim alatt, az arcvonásai kemény megfeszülése, a számat elöntő, már ismerősen kesernyés íze pattanásig feszítik a vágyamat, megint egy lehetetlenül sóvár szakadék szélére kényszerítenek, és tudom, hogy elég lenne egy apró lökés, hogy én is a gyönyör mélyeibe zuhanjak. Reszketve fújom ki a heves érzelmektől bennem rekedt levegőt, majd végtelenül gyengéd puszikat hintek a bőrére, hátha ezzel magam is távolabb kerülök az említett szakadék hívogató peremétől.

Felmászok rajta, és visszabújok az oldalához. Átölelem, átvetem rajta az egyik lábamat, és tökéletesen beleolvadok, mintha ide öntöttek volna. Elmosolyodva figyelem ziháló kedvesemet, egy különös, mélyről feltörő büszkeség, elégedettség melege járja át mindenemet.

- Mit lihegsz úgy? Nem csináltál semmit. – Az arcára mászó lusta, fáradt mosoly egy jóllakott nagymacskáé.

- De az is roppant kimerítő volt. Ha mindig így ébresztesz, napi háromszor fogok elaludni. – A mosolyom vigyorrá szélesedik. Semmi különöset nem tett érte, de a szívverésem mégis az egekbe szökik a szavaitól, a közelségétől, a pajzán őszinteségétől, attól, hogy ilyen nyíltan felvállalja, hogy mennyire élvezte, amit vele teszek. A fülemben visszhangzanak a szavak, amiket pár perce mondott, csak a mámorban úszó tudatom nem dolgozott fel igazán.

„Ne hagyd abba… kurva jól csinálod.”

Szinte érzem magamat utólag is elvörösödni a nyers kijelentésétől, és mellkason vág egy sóvárgás, hogy elölről kezdjem az előbbi tevékenységemet, csak hogy legyen esélyem még több ilyen szenvedélyes bókot kicsalni belőle.

- Perverz. – A hangomba hamis szemrehányás vegyül, pedig imádom minden perverz, élveteg, kéjenc szavát és tettét.

- Tudtad mit vállalsz.

Rám gördül, a teste súlya a legizgatóbb teher a világon. Reszketve, tettre készen, vágyakozva, türelmetlenül simulok hozzá, de a mozdulattól tépő fájdalom hasít a fejbőrömbe, elűzve a pillanat gyönyörét. Áucs.

- Áu-áu-áu... – A kezeim a vállára csúsznak, próbálom noszogatni, hogy felemelje rólam a megmozdíthatatlan démon valagát, és ki tudjam szabadítani a kínomat okozó, alám szorult hajtincseimet, de a teste egy rendíthetetlen kőszobor.

- Nem érdekel, megérdemled. Egyre szemtelenebb vagy. – Ha nem húzná épp a hajamat minden mozdulat, akkor lehet, hogy incselkedve megmondanám neki, hogy nagyon jó tanárom volt, de így inkább a fenyegetőzést választom.

- Na, most mondtál búcsút az elkövetkező ébresztéseidnek. – Úgy látszik, a lövésem betalált, szó nélkül emelkedik fel rólam, és rögtön kihasználom a lehetőséget, hogy kiszabadítsam a hajamat a testem fogsága alól. Évek óta az életemért küzdök ádáz démonok ellen, és még soha nem voltak útban a hosszú tincseim, de elég egy nap vele, és kezdem megérteni, miért választ a vadászok többsége rövid frizurát.

- Hmm... úgyis újra kiérdemlem... – A morcos gondolataim pillangókként rebbennek szét az ajkai vadító érintésétől, az elbóbiskolt vágy lüktető követelőzéssel veszi át ismét felettem az uralmat. A combja kínzón simul a merevedésemhez, épp elég erősen dörgölőzve, hogy az őrületbe taszítson, de nem elég erősen, hogy a mozdulatai közelebb vigyenek a sóvárgott kielégüléshez. A fülembe morog, az érzékien mély, borzongató hangtól összerándulok, égető, csípő szikrák milliói karmolják végig a gerincem érzékeny vonalát. Ha ebben a pillanatban arra kérne, könyörögnék. Bármit elmondanék, amit hallani szeretne, újra és újra, ahányszor csak hallani szeretné. Csak hogy segítsen, hogy könnyítsen ezen a kínzó vágyakozáson, hogy végre érezhessem Őt magamban.

Hozzám hajol egy csókra, az ajkaim türelmetlen bizsergéssel várják az érintését, de mindhiába. A kábulattól ólomsúlyúnak érződő szempilláim lomhán megemelkednek, a szívem megtorpan egy pillanatra az élveteg vigyora láttán, csak hogy utána szégyenteljesen heves tempóra váltson. Seggfej. Tudtam, hogy többet kellett volna kínoznom.

Ha eddig nem is, most már biztosan búcsút mondhat a huncut ébresztéseknek… és ennél még sokkal szemtelenebb is tudok ám lenni.

Az arcom szinte lángol, durcás haraggal markolok cseppet sem gyengéden az éjfekete tincsekbe, hogy magamhoz kényszerítsem a csókra, amit megtagadott tőlem. Olyan erővel rántom le, hogy a fogaink összeütköznek, de ez nem állít meg minket, vad, követelőző, szenvedélyes epekedéssel faljuk egymás ajkait. Hozzám dörgölőzik, és a testemet végigszántó sóvár vágy minden mást kitöröl belőlem. A szájába nyögök, a lábaim öntudatlanul is köré fonódnak. Akarom. Most azonnal. Még egy heves lökés, az összesimuló testünk a világ legkíméletlenebb fájdalma. Túl közel van, és mégis túlságosan messze. Érezni akarom magamban, a legmélyebbé élvezettel teli őrületbe taszító ponton. Az ujjai az ajkamhoz csúsznak, ösztönösen tudom, hogy mi a terve velük. A szemeiben elsötétülő lángok lobbannak, mikor reszketegen, türelmetlenül, vágyakozva végignyalom őket. A nedves ujjak érintése a fenekemen maga a gyönyör. Túlságosan gyengéden vezeti belém őket, miközben én heves szenvedélyre vágyom. Némán könyörögve bújok, ringatózok, dörgölőzök, hogy erősebb mozdulatokra ösztökéljem. Feltérdel, és maga után húz, már minden reszketeg mozdulatomat a fájdalmas kielégületlenség vezeti. A vállaiba kapaszkodom, mindenem megfeszül, mikor végre megérzem a kemény, még mindig nedves merevedését a fenekem partjai között. A vadul reszkető mellkasomból feltörő mély nyögésem visszhangzik a füleimben, mikor magára húz, és végre eggyé válunk. Megtorpan, és úgy érzem, belepusztulok a várakozásba, teljesen magamba fordulok, semmi nem létezik, csak a gyötrelmes vágy. A fogaim dühödten marnak a nyaka finom, sós bőrébe, a csípőm magától tesz egy követelőző mozdulatot, és mikor végre mélyen elmerül bennem, ismét farkasszemet nézek a gyönyör sötét, csábító szakadékával. Mintha egy álomból ébredne, az ujjai a fenekembe markolnak, és gyors, határozott mozdulatokkal kezd el mozgatni magán. Hangosan, gátlástalanul nyögdécselve adom át magamat a várva várt élvezetnek és a rémisztő gyorsasággal épülő gyönyör elemésztő sötétségének. A tudatom elsüllyed, csak a bennem mozgó keménység, a fenekem puha bőrébe süppedő ujjak érintése és a bőrünk érzéki összesimulása létezik. A mély, borzongató morranása az utolsó lökés az orgazmus mélységes szakadéka felé, felnyögve, összerándulva adom át magamat a legcsodálatosabb féle zuhanásnak.

Elgyengülten, a kielégültség futó érzésével dőlök el a puha, kellemetlenül harmatos fűszálakon. A vadászok ritkán alszanak ágyban, hiszen az életünk nagy részét a halandók világában töltjük, és a felhők között alszunk. Életemben először, bármit megadnék egy puha, kényelmes ágyért. Vele. Napokig ki sem másznánk belőle. Csak legyen strapabíróbb, mint az a romhalmaz a barlangban.

- Ha kíváncsi vagy rá milyen, egyszer majd kipróbálhatjuk fordítva is. – A hangja visszarángat a gondolataim közül, értetlenül sandítok fel rá. Fordítva? De hiszen már csináltuk fordítva a tóban. – Egyszer.

- Mármint, hogy fordítva? – Az összes válasz, amit kapok egy hitetlenkedő mosoly és egy lesajnáló tekintet. Összezavarodva gondolom végig, hogy milyen irányokban lehet még fordítva csinálni ezt az aktust, mint elölről és hátulról, de csak kivitelezhetetlennek és kényelmetlennek tűnő pozíciók jelennek meg a szemeim előtt.

Lassan esik le, de annál nagyobbat koppan, mikor ráébredek, hogy mire gondolt. Groteszk, felkavaró képként jelenik meg a fejemben a szeretkezésünk fordított felállása, minden porcikám ellenkezik a gondolattal, hogy az én domináns, határozott, magával ragadó démonom ne az irányító pozícióban legyen. Nem is beszélve a fenekem sóvár ürességérzetéről. Elég volt egy nap, hogy a szeretkezést összemossam ezzel a hihetetlenül kielégítő, kitöltő érzéssel, ami nélkül már el sem tudnám képzelni a szenvedélyes aktusainkat.

Képtelen vagyok értelmes szavakba önteni az érzéseimet anélkül, hogy túlzott magaslatokig növeljem az amúgy is jókora egóját. Egészen biztosan nem mondom ki, hogy a lelkem mélyről jövő sóvárgással vágyik rá, hogy a magáévá tegyen, hogy fölém kerekedjen, hogy maga alá teperjen, hogy magára húzzon, hogy irányítson. Azt pedig aztán végképp nem, hogy a testem lüktető pangással várja minden percben, hogy újra belém hatoljon. Mindennek a fényében roppant elegáns módon egy elpirult, zavarodott hebegést választok. Természetesen önszántamból. Véletlenül sem azért, mert az előbbi gondolataim mintha kicserélték volna az agyamat egy cintányérozó majomra.

A csókja a homlokomon kizökkent a darabokra esés fárasztó folyamatából, szépen lassan összeszedem magamat, megpróbálom elvonni a figyelmemet a hajam egyengetésével. Mikor végre sikerül valamennyire lenyugodnom, egy egészen új szemszögből tudok az előbbi ajánlatára nézni. Hihetetlen, hogy ő, a maga örökös, megrendíthetetlen dominanciájával, arroganciájával, beképzeltségével, önimádatával felajánlotta EZT.

Nagyot nyelve szakítom el az érzelmektől könnyfátyolossá váló tekintetemet róla, és szinte csak magamnak kezdek el újra morogni az elpusztított ruháim miatt. Ő vidáman ismétli meg az éjszakai válaszát, a testem megfeszül, mikor átölel hátulról. Fogalmam sincs, hogy lehet valakinek a közelsége ennyire természetes, és mégis ennyire felkavaró, izgató és őrjítő.

- Igazából bűn ruhákkal elfedni a testedet. Mindig csupaszon kéne járkálnod, így vagy a legszebb... – Épphogy csak sikerült lenyugodnom, érzem ismét kivörösödni az arcomat. A mágiája érintése a világ legnosztalgikusabb simogatása. Eszembe juttatja a vad, szívszaggatóan szenvedélyes szeretkezésünket a barlangban, mikor mintha a mágiáink is kontrollálhatatlanul eggyé olvadtak volna, mint mi magunk. Nem csak a testem, az eddig békésen szunnyadó manám is felzizzenve reagál a kellemes közelségére. A körém simuló fekete füstgomolyagok egy kék vándorruhaként manifesztálódnak, tágra nyílt szemekkel nézek végig a testemet beborító, gyönyörű, díszes, súlytalan anyagon. –  A kék kiemeli a szemedet. Az öv pedig a segged.

Néma döbbenettel simítok végig a ruhán. A legelső ajándék, amit hosszú életem során kaptam. Csupán a tudat, hogy ő alkotta, hogy beleszőtte a gondolatait, az érzéseit, hihetetlen boldogsággal tölt el. Mindig, mikor azt hiszem, hogy már nem tud jobban meglepni, megteszi. A szívemmel ismét megismertet egy teljesen új érzést, ami becsatlakozik az iránta érzett szerelem, a rajongás, a testi vágy és a tisztelet mellé. Nehezen tudom szavakba önteni… talán kötődés?

Közben Calek felállt mögülem, újabb nyújtózással fordul a felkelő nap rózsaszín fényáradata felé, már rajta is a szokásos utazáshoz viselt öltözéke van. A hajnali színvilág tökéletesen illik a szívfájdítóan szerelmes hangulatomhoz. Elmosolyodva lépek mögé, és átölelem hátulról, a homlokomat a hátához simítom.

- Köszönöm. – Sokáig állunk a meghitt pillanat varázsában, a hajnal tarka színei lassan átsejlenek a korareggel vakító sárgájába. Az ujjai az egyik őt ölelő kezem csuklójára csúsznak, lehúzza magáról, és előre lépve vezetne maga után, de én még nem állok készen, hogy eleresszem ezt a pillanatot.

- Induljunk. Erre vannak a lovaink. – Felém fordul, mikor nem mozdulok. Közelebb lépek hozzá, a szabad kezem ujjai gyengéden csúsznak a tarkójára, hogy kicsit lehúzzam magamhoz, de még így is lábujjhegyre kell állnom, hogy egy lassú, végtelenül szerelmes csókra csábíthassam az ajkait. A kezei finoman csúsznak a derekamra, de mindketten megtorpanunk, mielőtt a testünk követelőzései felszínre törhetnének. A homlokunkat összesimítva nézünk egymás érzelmektől csillogó szemébe néhány sokatmondó másodpercig, az ajkai lusta, csábos vigyorra húzódnak, és rögtön tudom, hogy egy pajzán megjegyzés következik. – Ha meg szeretnéd hálálni, van egy-két ötletem… – Tipikus. Én is elvigyorodom, elfordulok tőle és elindulok a lovaink irányába.

- Tudom ám, hogy csak azért adtad rám, hogy majd eltüntethesd. – A szemeim sarkából látom a tekintetén átsuhanó csintalan fényt, ami többet mond minden szónál.

- Gyorsan tanulsz.

A szárnyaim néma villanással válnak semmivé, mikor aktiválom az őket eltüntető varázsigét, majd az ő reggeli mozdulatait lemásolva nyújtóztatom meg a hátam és a vállaim izmait, ismerkedve a szárny nélküli létezés felborult egyensúlyérzetével, valamint az új ruhám adta különös, szokatlan mozgás szabadsággal.

- Még pár napig biztosan nem találkozunk halandókkal, nyugodtan repülhetsz. – Az ujjai végigfutnak a hátamon, hiába választ el tőle több réteg ruha, megborzongok az érintésétől. Gondoltam, hogy a lovak sebességével el fog tartani néhány napig, amíg forgalmas területre érünk, hiszen a halandók sem ostobák, hogy egy aktív vulkán közelében vándoroljanak, főleg ha a szóban forgó vulkán még egy sárkány fészke is. Igaz, a sárkányok a ritkaságuk miatt amolyan legendává váltak az utóbbi évszázadokban, de a pletykák generációkon át fennmaradnak pontokról a térképen, amiket jobb elkerülni.

- Tudom. De tegnap rájöttem, hogy nem ismerem eléggé a testem dinamikáját szárnyak nélkül. – A fák sűrű lombjai között átszűrődő napsugarak vándorló árnyakat vetnek ránk, de még ebben a bizonytalan félhomályban is tökéletesen látom az arca által tükrözött gondolatokat arról, hogy milyen jellegű ötletei lennének a testem dinamikájának a megismertetésére. Az egyik kézfejemmel puhán legyintem meg a vállát, mielőtt megszólalhatna. A vadászok önuralmának minden egyes cseppjére szükségem van, hogy egy leheletnyi komolyságot tudjak erőltetni magamra. – Hülye vagy…

- Most miért?? Nem is mondtam semmit. – Az álszent vigyora és a pimasz kuncogása csak alátámasztják a vádjaimat, de már az én mosolyom is letörölhetetlen. Imádom a ránk ereszkedő könnyed, baráti hangulat minden pillanatát.

- De gondoltál.

- Nincs bizonyítékod.

- Nem is kell. – Engedi, hogy az enyém legyen az utolsó szó, pár percig némán, vigyorogva sétálunk a sűrű erdő vékony, vadak által kitaposott ösvényén. Ő töri meg a ránk ereszkedő csendet.

- Tudunk olyan utakat választani, ahol nincsenek halandók. – Mosollyá lágyul az arcomon honoló vigyor a figyelmessége hallatán. Tudja, hogy mennyire fontos része az életemnek a szabadság, a repülés, a száguldás. Természetesen nem tervezem hetekre, hónapokra feladni a szárnyaimat, csak szokni szeretném a nélkülük való létezést is.

- Nem szeretnék bujkálni. Élni szeretnék. – A mondandóm végén némán, kimondatlanul rezeg egy utolsó szó: Veled.

Találtam valamit, ami sokkal-sokkal fontosabb a szívemnek, mint a repülés, és ugyan majdnem biztos vagyok benne, hogy tudja, még nem állok rá készen, hogy nyíltan szavakba öntsem: a szárnyaimat is feladnám érte.

Az ujjai a tarkómra csúsznak, a fejbőröm bizsereg a lágy cirógatástól. Maga felé húz, hogy mellettem sétálva egy puszit lehelhessen a homlokomra. A pillanat bensőséges közelségétől összeszorul a mellkasom. Hiába próbálom háttérbe szorítani, a felizzó szerelem magával hozza a testem sóvárgásait, elveszítem a harcot ellenük.

- Nem akarod megmutatni… - Elakad a hangom, ártatlanul elvigyorodva várom meg a folytatással, hogy rám nézzen. - … hogy hogyan tudod eltüntetni ezeket a ruhákat? – Az arca nem rezzen, de a mélybarna szemekben lobbanó érzéki lángok elárulják, hogy a kérdésem korántsem hagyta hidegen. A lassú mosoly, amire az ajkai húzódnak egy vadmacskáé, aki épp a zsákmányával készül játszani. Nem zavar, minden porcikám arra vágyik, hogy a zsákmánya legyek és játsszon velem.

- Így soha nem érünk oda a lovakhoz, angyalom.

- És sietünk valahova?

***

Majdnem három napba telik elérni Akaron istállóját, és nem a távolság miatt. A levegő lehetetlen módon szikrázik közöttünk, néha elég egy egyszerű mozzanat, egy rossz szó, egy pimasz mosoly, egy érzelmektől csillogó pillantás, a másik illatát szállító fuvallat vagy akár csak egy gondolat, egy emlék, hogy a szikrákból fellobbanjon egyikünkben a vágy tüze. Nem tudom megszámolni a két kezemen, hogy hányszor csábítottuk el egymást, hányszor ízleltem az ajkait, a farkát, a bőrét és hányszor tette velem ő ugyanezeket. Nem tudom, hányszor élvezett belém őrjöngő szenvedéllyel, és azt sem, hogy én hányszor hulltam apró darabokra a forró ölelésében.

Az istálló a hegyekből érkező, dús vizű folyó partján fekszik, és jelenleg csak két lakosa van, a mi lovaink. Elgondolkodva mosolyodom el, ahogy elképzelem Akaront sárkányként lerepülni ide minden nap, hogy megetesse a vendégeit. Az egészben az a legmókásabb, hogy igenis el tudom ezt képzelni az apáskodó, meglepően odaadó őssárkányról.

A lemenő nap fénye megcsillan a folyó hipnotizálóan kristálytiszta habjain. Az elmúlt napok forrósága, és a tépő, harapó, simogató szenvedélyes pillanatoknak az emléke által megviselt bőröm bizsereg a felfrissüléstől, amit nyújthatnának.

- Az éjszakát még itt töltjük? – Vágyódva figyelem a vizet, az erdő, ami az elmúlt napok után magát a szexet jelenti számomra, halk zizegéssel támogatja az ötletemet. A lovaknak amúgy is alvásra van szüksége, de ha jól tudom, a látásuk sem elég fejlett ahhoz, hogy az éjszaka sötétjében utazzunk rajtuk.

- Igen.

A folyó szélén állok, egy hűvös éjszakát beharangozó szellő végigborzolja a testemet, és ekkor ébredek rá, hogy meztelen vagyok. Megreszkető mellkassal sandítok fel a hátulról hozzám simuló démonra. A belőle áradó forróság szinte éget. A szívem a torkomban dübörög a tudattól, hogy mi következik, a testem rémisztő engedelmességgel reagál rá.

- Megint? – A hangomban már ott bujkál a reszketeg vágy.

- Megint. – Ellentmondást nem tűrő parancs, a gyomromban pillangók rebbennek az erejétől. Félresöpri a hátamra hulló hollófekete hajtincsek dús zuhatagát, hogy zavartalanul a nyakamra hajolhasson. A körmei végtelenül gyengéd erőszakkal szántják végig a hátamon lévő rúnákat, a lábujjaim görcsbe rándulnak a borzongató érzéstől, amit bennem kelt. Mióta eltüntettem a szárnyaimat, sokszor simítja végig a hátamat ezen az émelyítő módon, mintha mindkettőnk számára ez szimbolizálná a belé vetett bizalmamat. A fogai érzékien karcolják a nyakam puha bőrét. Megszédülök a szívem vad dübörgésétől.

Az elmúlt napok végtelen együttléte számtalan arcával ismertetett meg, megismertem a gyengédségét és a türelmét, amitől elolvadok, a szenvedélyét és a lendületét, ami vadul magával sodor, a mohóságát és a követelőzését, ami az enyém pontos mása, a dominanciáját és az érzéki erőszakosságát, ami kielégíti a lelkem legtitkosabb vágyait. Néha fájón kényeztet, néha édesen kínoz, néha elvesz, néha ad, néha szökőár, néha lassú dagály, néha kér, néha parancsol. Mindet félelmetesen imádom.

- Hasra. – A hangja hátborzongatóan mély, egy ragadozó kimért mosolya rejlik benne. Az ajkai a fülemet cirógatják. Az egész testem beleremeg a nyers parancsba, a bennem lobbanó szégyenteljes vágyakozástól felgyullad az arcom. Mielőtt megmozdulhatnék, a keze a hasamhoz feszülő merevedésemre siklik, miközben a fülem puha részébe marnak fogai. Az élveteg, mélyen dörmögő suttogása a fülemben a legérzékibb kínzás. Vigyorog. – Imádod, mikor utasítalak, és még én vagyok a perverz?

Az arcom ég, a szívem kihagy egy végtelen hosszúnak tűnő ütemet, de már túl sokszor fordultam ki önmagamból a karjaiban, hogy igazán zavarba tudjon hozni. Ezt a játékot ketten játsszák. Felé fordulok, a merevedése a hasamhoz simul, az égető érintése a gyönyör kapuja. Átkarolom a nyakát, lábujjhegyre állva suttogok a nyaka érzékeny bőrébe negédes mosollyal.

- Te is imádod, szóval fogd be és dugj meg végre.

Látom az elsötétülő szempárban kihunyni a józan fényt, az ajkaink őrült szenvedéllyel találnak egymásra. A vére fémes íze az enyémmel keveredik, kéjesen remegve nyögök a csókba. Megperdít, és durván nyom a földre, pedig a lábaim maguktól is összecsuklottak volna az izgatottság vad reszketésétől, előre dőlve támaszkodom meg a földön. A fogai tépő érintése a combom és a fenekem találkozásának érzékeny vonalán meglepett, rekedtes sikkantást csal elő belőlem, az ökölbe szoruló ujjaim alatt fűszálak szakadnak ki a földből. A nyelve érintésétől a fenekem partjai között sóvár könnyek gyűlnek a szemembe. Zihálok, remegek, vágyakozom, égek. Érte. A merevedése gyengéd erőszakkal siklik belém, a tudatom elsüllyed, csak a csípőmet szorító ujjak és a mohó mozdulatai léteznek a világon. Mintha végtelenül sok idő telne el, nem tudunk betelni a gyönyör érzésével. Nem próbálom meg visszatartani az élvezet hangosan feltörő sóhajait. Az orgazmus közelsége szinte megfojt, mikor kihúzódik belőlem, az egész testem megremeg a csalódott ürességtől. Mintha pillekönnyű lennék, megfordít, felemeli a fenekemet a földről, felrántja magához, és újra belém löki magát, vadítóbb szögben, mint eddig bármikor. A sikolyom egy öntelt vigyort csal a kéjtől feszessé vált arcvonásaira. Újra elkezd bennem mozogni, kínzó lassúsággal, hiába próbálom gyorsabb tempóra ösztökélni a lábaim szorításával vagy a csípőm mozgatásával, a kezei kemény határozottsággal tartják a fenekemet. Megáll a mozgásban, a sunyi mosolya rossz érzéseket kelt bennem.

- Kényeztesd magad, Ramiel. – Tágra nyílnak a szemeim, tisztán érzem, hogy elvörösödöm a megdöbbentő, élveteg parancs hallatán. Azt hittem, már minden lehetséges módon zavarba hozott, és nem tud meglepni, de tévedtem. A tekintete egy démoné, aki pontosan tudja, milyen hatalom van a kezében. Az ajkamra harapva szakítom meg a szemkontaktust, a testem remeg a vágytól, hogy folytassa a csípője őrjítő tevékenységét, de nem mozdulok, a makacs büszkeség utolsó bennem maradt foszlánya visszatart. – Megvárom, kicsim. – Még a hangja is mosolyog, apró, kínzó mozdulatokkal nyomatékosítja a fenyegetése érzéki kegyetlenségét.

Mint mindig, most is ő nyeri a párharcunkat. Az ujjaim a merevedésemre csúsznak, bizonytalan mozdulatokkal kezdem el masszírozni, a testemben újra felpezsdül a kielégülés megnyugvást hozó előszele. Calek szinte azonnal követi a mozdulataimat, hangos, reszketeg nyögéssel válaszolok az első erősebb, mélyrehatóbb lökésére. A sötét szempár zavarba ejtően átható figyelme perzseli a bőrömet.

- Kibaszott szexi vagy. – A hangja és a szavai átlöknek a gyönyör sötét kapuján, összerándulva, felnyögve engedem, hogy magával ragadjanak az élvezet bódító, elsöprő hullámai. Mintha a távolból, víz alól hallanám, hogy ő is hangos, mély morranással követ, az egész testemet végigsimítja a belém áramló forróság.

Hosszú percekig csak a zihálásunk töri meg az esti csendéletet, Calek hason fekszik a lábaim között, a feje a hasfalamon pihen, ami még mindig meg-megreszket az orgazmus utóhatásának lustán cikázó villámcsapásaitól, a kezei a derekam alá csúszva ölelnek körbe. Örökre így akarok maradni.

Nem tudom mennyi idő telik el, ő töri meg a ránk ereszkedő idillt.

- Azt hiszem ránk fér egy fürdés. - Felkászálódik rólam, vigyorogva nyújtja felém a kezét, hogy felsegítsen, de még túl lusta vagyok elfogadni. Túl kellemes ez a kifáradt, kielégült, tétlen pillanat.

- Menj csak, mindjárt utánad megyek.

A lomha tekintetem irigyen követi az örökké lendületes, fáradhatatlan lépteit. Felsejlik bennem egy kéretlen emlék egy megviselt, kimerült démonról egy apró, sötét cellában, áttörhetetlen rácsokkal. Összeszorul a mellkasom, visszakényszerítem magamat a jelen megnyugvást hozó valóságába, ahol soha többé nem engedem, hogy olyan kilátástalan helyzetbe kerüljön. Vagy legalábbis nem egyedül.

A folyó gyorsan csobogó vize végigsimítja a combjait, ahogy a habok közé gázol, megbabonázva figyelem minden mozdulatát, a mellkasomat lomhán magukhoz térő érzelmek melengetik.

- Calek. – Rám néz, az iránta érzett szerelmem szaggató ereje szinte feltépi a szívemet. Sírni akarok a felfoghatatlan boldogság fojtogató érzésétől. – Megint.

A barna szempár okos, elsötétülő villanásából egyből tudom, hogy tudja, mire célzok. A teste nem tudom, hogy az érzéki követelőzésemre vagy a fürkésző tekintetem áhítattal átitatott pillantására reagál e, de már készen áll teljesíteni minden vágyamat.

Felém nyújtja a kezét, a lágy, gyengéd, már-már együtt érző mosolya azt sugallja, hogy ismeri a csitíthatatlan éhség kínzó fájdalmát.

- Gyere ide.

A szárnyaim mintha maguktól térnének vissza hozzám a vágytól, hogy a karjaiba repülhessek.

***

Némán ábrándozva figyelem, ahogy a hajnali fényárban Calek felnyergeli a lovainkat. A tegnap éjszakai baleset óta nem tüntettem el megint a szárnyaimat, túl jó érzés visszakapni őket három túlságosan hosszúnak tűnő nap után. Nem is beszélve arról, hogy a ló túl oldalára sem szeretnék átesni, az sem jó, ha túlságosan elszokok a szárnyaim jelenlététől, hiszen ha Mikhallal célpontot kapunk, akkor ebben a formában kell majd harcolnom. Nem mintha attól félnék, hogy közel egy évszázad szárnyas létezése után könnyedén hozzá tudnék szokni a hiányukhoz.

Felleg gonosz tekintettel pislog rám a fekete gombszemeivel.

- Ezt az utazási formát örökre rühellni fogom, nem értem, miért nem sétálunk. – A durcás morgásom élveteg, pimasz mosolyt csal szeretőm ajkaira.

- Két napja még szerettél lovagolni. – A szemeiben csillanó játékos fényből tudom, hogy ez egy perverz utalás valamire, de nem tudom beazonosítani a jelentését. Az értetlen tekintetemre egy megrökönyödött, lemondó sóhaj a válasz, szinte magának dünnyögve folytatja. – Most komolyan? Hosszú út áll még előttünk…

Nem adom meg neki az örömöt, hogy magyarázatot követeljek, tudom, hogy előbb-utóbb úgyis elmondja, nem fogja kibírni, hogy ne értsem a perverz megnyilvánulásait.

- Hova megyünk? – Végre ráveszem magam, hogy Felleg mellé lépjek, és óvatosan megsimogassam az orrát, pedig ma repülni tervezek. Rettenetesen hiányzik a süvítő levegő érintése az arcomon, és a szárnyaimat mozgató izmok megdolgoztatása.

- Már mondtam, amerre az út visz. Vagy van valami, amit szeretnél megnézni?

- Igen. – Merengő kíváncsisággal simítom a tekintetemet a démonomra. – Vigyél el a kedvenc helyedre.

Szavaim hallatán a megkomolyodott tekintetén átsuhanó megrökönyödött döbbenet lehet, hogy egykor rosszul esett volna, de az elmúlt órák gyökerestül téptek ki minden kételyt, aggodalmat és bizonytalanságot belőlem kettőnkkel kapcsolatban.

- Szeretlek, Ramiel.

Hatalmasat dobban a szívem, hogy aztán néma ámulatba dermedjen. A csend, amit maga mögött hagy, szinte fülsüketítő. A tekintetünk eggyé olvad, a szemei boldog csillogása elsuttogja a titkokat, amiket nem öntött szavakba. Hogy mennyit jelent neki a fogadalmam. Hogy mostantól az egész világon csak egymásnak tartozunk hűséggel. Hogy tényleg szeret. Szeret engem. Sejtettem, hogy így van, de az ajkairól hallani egészen más érzés. Rávetem magam, mintha le akarnám lopni a szájáról a kimondott szó és a nevem emlékének melegét. A szívem újra észveszejtő dübörgésbe kezd, a testem minden porcikája visszazökken a fogadalmam előtti szenvedély valóságába. A tudatba, hogy a szívdöglesztő démonom ölében ülök, és a kemény merevedése eltéveszthetetlenül mély pontokat érint bennem minden egyes lélegzetvételünknél. A csókjai most nem gyengédek, kielégítik a lelkem és a testem legsóvárabb titkos éhségét. A csípőm kapkodó, követelőző mozdulatai mintha nem is az enyémek lennének, mindenhol az ő megvadult érintését érzem magamon, arra késztet, hogy még többet adjak, és még többet vegyek el. Kíméletlenül a hajába tépnek reszkető ujjaim, állatias indulattal markolja a fenekem puha húsát, a körmeim mély sebeket hagyva szántják fel a háta bársonyos bőrét, durván, keményen magára ránt, az ajkát feltépik a sikolyomtól megremegő fogaim. Nem bírunk betelni egymással, harapunk, markolunk, tépünk, nyögünk, sóhajtunk, zihálunk. Nem elég. Többet akarok. Még többet. Mindenét akarom magamban, a bőröm alatt, a számban, a lelkemben. A vérünk szaga keveredik a levegőben, az ujjaim fekete csíkokat húznak a hullámzó bőrén. Az ajkain megcsillanó fekete vércseppek íze örökre a számba ivódik. Nem elég. Nem tudom, mit csináljak, hogy elég legyen, de beleőrülök, ha nem kapom meg. A mágiánk szülte manaörvények kontrollálatlanul kavarognak körülöttünk, mintha ők is egymást tépnék, mint mi magunk, a szoba sínyli meg zabolátlan harcukat. A hajunkat féktelen szél kócolja, a szárnyaimba bele-belekap rémisztő ereje. Hangos reccsenés, és már az ágyon fekszem, a sikkantás tüdőmben rekedt levegője a mellkasomba szúr, a testemet démoni erő passzírozza a paplanok puha tömkelegébe. A világ legerotikusabb érzése a tűzforró testének a súlya a bőrömön. Még többet akarok. Még mindig nem elég. A vállába kapaszkodom, felnyögök, mikor heves, követelőző mozdulatokkal vágja magát belém újra és újra, az elszabadult, kegyetlen durvasága a keresett válasz a kétségbeesett sóvárgásomra. Mintha a lelkembe látna, agresszív határozottsággal tesz magáévá egy ösztönösen, állatiasan kielégítő módon. Minden vad, kíméletlen lökése elcsitít egy darabot az elviselhetetlen éhségből, ami belülről mardos. A hangos morranásába a szívem is belereszket, érzem megfeszülni magamon az egész testét az orgazmus mindent elsöprő erejétől, a hasamhoz dörgöli a fájdalmasan lüktető merevedésemet. A fogai öntudatlannak tűnő, marcangoló harapása az utolsó csepp a gyönyör törékeny poharában. A nyögések ugyanazzal a fékezhetetlen erővel törnek fel belőlem, mint ami minden vágyakozó mozdulatomat vezette, remegek, olvadok, égek alatta. Az elmém és a testem is ismét darabokra hullik a gyönyörtől, amibe belehajszolt.

Mellettem fekszik, a zihálásunk betölti a romokban heverő szobát. Lebénultan fekszem az orgazmus észveszejtő pillanata óta, mindenemet erőtlennek, gyengének érzem. Ahol eddig követelőző éhség volt, most jóllakott fáradtság és szerelmes béke honol. Az arcizmaimnak nincs elég ereje hozzá, de a lelkem mosolyog.

Mintha órák vagy napok telnének el, lassan találnak vissza az elkószált józan gondolataink. Ő töri meg a mozdulatlanná dermedt pillanat nyugalmát.

- Sajnálom, kicsim. Nem akartam fájdalmat okozni. – A tekintetem követi az ujjai gyengéd érintésének útját a vállamon, hogy rájöjjek, mire céloz. A pirosan rikító fognyom a vállamon egy pillanatra felidézi a testemben a sóvár éhség emlékét, a lelkem megreszket tőle. Riadtan üldözöm el az emléket, mielőtt újra a hatalmába keríthetne. Valahol a szívem mélyén helytelennek és ide nem illőnek érzem, hogy bocsánatot kér valamiért, ami életem legintenzívebb gyönyörét okozta. Felnézek rá az összes szerelemmel, amit egy pillantás elbír. Magamhoz húzom egy csókra, úgy érzem nem elég szavakkal elmondanom, hogy mennyire hálás vagyok, hogy finomkodás helyett nyitott könyvként olvasta a testem vágyait, és hogy nem csak neki volt szüksége erre a durva, szétmarcangoló aktusra. Az ajkainak még mindig vér íze van.

- Semmi baj. Különben kérhetnék én is bocsánatot. – Hogy bizonyítsam a szavaimat, végigcirógatom a hátán gyógyuló sebeket, a vállain még mindig rászáradt fekete csíkok jelzik a sebeket okozó ujjaim útjának nyomát. Ellenállok egy megmagyarázhatatlan késztetésnek, hogy megnyaljam a bőrét. Lehet, hogy nem csak táncoltam az őrület határain az elmúlt órákban, hanem át is léptem azt.

- Te kis vadóc. – Az arcán honoló kaján vigyortól a szívem kihagy egy végtelen hosszúnak tűnő ütemet. Melegség árad szét a mellkasomban, ez a reakció sokkal jobban kielégíti a most éledező, magára találó szabad, forróvérű énemet, mint az előbbi bocsánatkérése. Ez az énem vajon mindig létezett vagy ő ültette belém?

- Azt hiszem rossz hatással vagy rám. – A pajkos mosolya megfertőz. Hihetetlen, felfoghatatlan, hogy egymás karjaiban fekszünk, és viszonzott játékossággal húzzuk egymást, mintha évek óta szeretők lennénk. Hihetetlen, hogy szeretők vagyunk.

- Szerintem is... – Hozzám hajol egy csókra, ami a futó nyári záporokra emlékeztet. Megérint, szenvedélyes, de mielőtt igazán magával ragadhatna, elillan. Csak ez a nyári zápor elillanás helyett most magával ragad. Néma sikkantással csapódok a mellkasán.

- Hé, már megint mit művelsz? – A meglepett morgolódásomban egy csepp őszinte szemrehányás sincs. Ez a démon azt és akkor csinál velem, amit és amikor szeretne.

- Azt mondtad, mosakodni indultál. Menjünk, megkefélem... a hátadat. – Esküszöm mindenre, amiben hiszek, hogy megpróbálom visszatartani a mosolygást, de nem sikerül. A hangomban is ott bujkál, mikor tovább folytatom a színlelt ellenállást.

- Na de... – Nem hagyja befejezni, felnyekkenve huppanok a mellkasának, mikor úgy dob egyet a karjaiban fekvő testemen, mintha pillekönnyű lennék. Az emlékek arról, hogy miért szerettem bele annak idején, előmásznak az elmém egy eltemetettnek hitt bugyrából. Az ereje, a vidámsága, a lendülete. Mind az enyém.

***

Az elmúlt órákban átélt mocskos pillanatoktól felhevült bőrömnek kivételesen jobban esne a hűvös víz, de jobb híján a gőzölgő meleg is megteszi. Hiába a halhatatlanok emberfeletti regenerációja, az érintései olyan mélyre itták magukat bennem, hogy minden porcikám emlékszik rájuk. A bőrömet megviseltnek érzem néhány helyen, a fenekem, a mellbimbóm, a derekam íve bizsereg az ujjai emlékétől, és a forró víz ahelyett, hogy elmosná az emlékeket, kitörölhetetlenül belém égeti őket. Elmerülök benne, hátha az elmémet képes megtisztítani, de hiába. A kielégültnek hitt éhség újra ott motoszkál a bőröm alatt, mint egy árny, ami most már talán örökre a nyomomban lesz. Remélem enyhülni fog a követelőzése, különben belepusztulok.

Feljövök a víz alól, és kisimítom a szemeimből a vízcseppeket, hogy végigsimíthassam Őt a tekintetemmel. A tó medencéjének a szélének dőlve pihen, mint egy lusta, önelégült nagymacska. Mosolyogni akarok a látványtól, a szívem önkéntelenül gyorsabb tempóra kapcsol.

- Hmmm. Hány főbűnbe estünk eddig? Négy, öt? – Tudom, hogy mi a célja, de nem engedem magamat kizökkenteni. Állom a tekintetét, és viszonzom a kihívó mosolyt. Hiába parancsolok álljt a testemnek, a lábaim hozzá visznek. Az akaraterőmnél egy sokkal hatalmasabb erő húz felé, hozzábújok és átkarolom a nyakát. Az intim közelségét szerintem soha nem fogom megszokni, minden porcikám olyan hevesen reagál rá, mintha életemben először érinteném. Az eddig pislákoló éhség lángnyelvei teret nyerve égetnek belülről.

- A saját listádba mindenképpen számold bele a gőgöt.

- Mi, hogy én? Maga vagyok a megtestesült szerénység. Nem én tehetek róla, hogy ilyen fantasztikus vagyok. – A víz sokkal forróbb, de nekem mégis az érintésétől lángol a bőröm. – Ha már itt tartunk, nekem az utolsó bűnünk a kedvencem...

Kiéhezett ragadozóként veti rám magát, a csókjától szinte megfulladok. Nem csak képletesen. A víz hangos csobbanással fogad minket magába, a forró habok simogatása vetekszik a démonom vad felfedezőútjával a testemen. Mintha mi sem történt volna, nem ereszt a karjai ölelő béklyója közül. A bőröm bizsereg a sóvárgott érintésektől, minden figyelmemet leköti, hogy a levegővel együtt visszatartsam az elégedett sóhajaimat is. Rettenetesen vágyom rá. Hogy érintsen, hogy csókoljon, hogy hozzá simulhassak, hogy bennem lehessen végre. Tegnap még azt sem tudtam, hogy lehetséges ilyen közel lenni valakihez, ma pedig úgy érzem, hogy soha többé nem tudnék élni enélkül a részegítően intim összeolvadás nélkül. Rámarkol a testem legérzékenyebb, lüktető pontjára, és az ajkaimon visszatarthatatlanul feltörő hangtalan nyögés kíséretében hatalmas buborékok formájában szökik meg az összes levegő a tüdőmből. Felránt a felszínre, fuldoklóként kapnék levegőért, de az ajkai már a számat tépik. Zihálva markolok a válla márvánnyá feszült izmaiba, az ujjaim követelőzve találják meg ismét a kócos, nedvesen tapadó tincseket. A körmei lágy cirógatással futnak végig a vállamtól indulva a kezem vonalán, egészen a kézfejemig. Megborzongok a gyengédségétől. Finom erőszakkal ragadja meg a csuklómat, és megperdít, majd a szárnyaim közé bújva simul a hátamhoz. Megremegek az ismerős közelségtől, és egy régmúlt emléktől. Egy emléktől, mikor először simult így a hátamhoz, mikor még csak egy idegen, ismeretlen démon volt, akitől csak izgalmat vártam, és mikor még fogalmam sem volt, hogy egyszer ilyen örökérvényűen az övé leszek. A jelen forró szenvedélye elmossa a múltba kószált gondolataimat, felnyögve adom át magamat az őrületnek, amibe újra és újra beletaszít a fogai borzongató érintése a nyakam érzékeny bőrén, a keze hajthatatlan mozgása a merevedésemen, és a fenekem partjai közé simuló bársonyos, kemény forróság. A testem mostanra már tudja mire számítson, remegve várom a folytatást, az eggyé válásunkat, a behatolása édesen feszítő, kiteljesedést nyújtó érzését. Előre dönt, engedelmesen megtámaszkodom a tavacska medencéjének a szélében. Van valami ősi, állatias természetesség ebben a pozícióban, amitől még hevesebben ver a szívem, és görcsbe ugrott gyomorral várom, hogy végre bennem legyen. A csípőm magától tesz egy buján követelőző mozdulatot felé.

- Szeretnééd? – A fülembe vigyorogja a szavait, a szívem kihagy egy ütemet, ahogy a vágyakozás és a szégyenérzet hullámai egymásnak csapódnak bennem. Érzem, hogy az arcom elvörösödik a kínosan zavarba ejtő kettősségtől.

Igen. Rettenetesen, hátborzongatóan, jobban mint bármit ezen a világon. Lehet, hogy eljön az a nap is, mikor kész leszek rá, hogy ezt elfogadjam és könyörögjek érte, de ez még nem az.

- Hülye vagy… - Elveszem tőle a további gonoszkodás lehetőségét, egy könnyed, gyors mozdulattal vezetem magamba, mielőtt megállíthatna, és tovább húzhatná az agyamat. A kontrollálatlan morranása hallatán önelégülten elmosolyodnék, ha nem döntene bennem mindent kéjes romokba a határozott, erőteljes mozgás, amibe azonnal belekezd. A hátamat perzseli a mellkasa selymes forrósága, a szárnyaim erőtlenül lógnak a vízbe, melynek gőzölgő habjai minden vadító mozdulatunktól hangos hullámokkal csapódnak a tó medrének peremén. Az ujjaim megszorulnak a kövön, szinte a sziklába marnak körmeim minden egyes észveszejtően mélyre hatoló mozdulatánál. Újra lángolok, újra éhezem. Képtelen vagyok megszokni a csodálatos érzést, ahogy eléri bennem azt a pontot, ahogy kitölt belülről, ahogy teljessé válok általa. Az egyik keze emberfeletti határozottsággal tartja a csípőmet, hogy segítsen tartani magamat a féktelen lökéseivel szemben, a másik keze kínzó szenvedéllyel masszírozza a merevedésemet, amitől az izmaim meg-megrángva szorítják még erősebben Őt. Újra elsüllyed a tudatom, minden felett elveszítem az irányítást, a nyögéseim, a reszketésem, a zihálásom, a lábaim egyre elgyengülő remegése, a kezeim görcsös támaszkodása, a csípőm akaratlan ringása. Mindent csak a távolból észlelek, mintha a testünkhöz hasonlóan az elmém is a forró habok alatt lenne a mélyben. Egyre gyorsabb, könyörtelenebb mozdulatokkal hajszol sokadszorra is az őrületbe, és én tehetetlen sikolyokkal élvezek mindent, amit velem tesz. A térdeim megrogynak a kielégülés mindent elsöprő pillanatában, zihálva, fuldokolva, nyögdécselve nehezedek a kezeimre. Ő még nem végzett, megtámaszkodik mellettem és még jópár fáradhatatlan mozdulattal veszi el a józan eszem utolsó maradékait is. Az orgazmustól túlságosan is érzékennyé vált testemben mintha kínzó szikrákat ébresztene minden lökés, megkönnyebbülve, reszketve simulok a karjaiba, mikor hangos nyögéssel adja át magát ő is az élvezet túláradó gyönyörének.

Összebújva zihálunk néhány végtelen hosszúnak tűnő lélegzetvételig, a gyengéd puszik, amiket a vállamra hint, mintha közvetlenül a szívemet érintenék. Ránk ereszkedik a kielégültség és a szerelem nyugodt, meghitt békéje. Egy részem azt kívánja, bár örökre így maradhatnánk, bár tovább tarthatna ez a kimerült, sóvárgástól mentes állapot. A szerelmes csókjától úgy érzem, millió apró darabra hullok.

- Szeretlek. – Rövid, egyszerű szó, mégis a világot jelenti számomra. A boldogságtól feldúlt érzelmek hadától szinte a sírás kerülget, megreszket a mellkasom.

- Én is szeretlek. – Lehunyt szemekkel suttogom a szavakat, élvezem a birtokló ölelése forróságát. Megfordulok a karjai között, felnézek a sötét szempár érzelmektől csillogó, gyengéd tekintetébe. Hihetetlen, hogy készen álltam mindezt elengedni. Készen álltam elsétálni tőle és soha többé nem visszanézni. Fél életet élni, nélküle. Örökre megtagadni magamtól ezeket a csodálatos dolgokat, amikkel már most megismertetett. Hagytam volna, hogy közénk álljon a múlt, és soha nem tudtam volna meg, hogy mit rejteget a közös jövőnk. Egyszer meg kell köszönnöm neki, hogy nem engedte, hogy ezt tegyem.

A hangja kizökkent az ábrándok világából.

- Előre megyek, mert így sosem fogunk innen kimászni. – Az ajkai futó érintése kezd a világ legtermészetesebb dolgává válni a szívemben. A mosolya tükre az enyémnek.

- Rendben. Mindjárt megyek én is. – Az elhintett puszi után egy lágy csókot is követel, a testemben néma szikraként ébred fel újra a vágyakozás, de elcsitítom a kezdetleges követelőzését. Calek kiugrik a tó vizéből, és minden erőmmel próbálom nem nézni a ruganyos izmok kecses mozgását, a feneke és a combjai izmos feszülését, a háta széles vásznára hulló éjfekete tincsek csábító zuhatagát, a vállai hullámzó izmait, ahogy átmozgatja őket, a bőrén csordogáló lusta vízcseppeket, amiken megcsillannak a fáklyák táncoló lángnyelvei és a mozdulataiból sugárzó örök lendületet. Eltűnik a szemeim elől, és egyedül maradok a szívem fájdalmas ámulatával. Újraélem az emlékeket, mikor gyerekként rajongva csodáltam Őt. Emlékszem a köztünk húzódó áthidalhatatlannak tűnő szakadékra, hiszen semmit nem tudtam a világunkról, a minket ölelő mágiáról, a harcról és igazából róla sem.

Elmosolyodok, mikor rádöbbennek, hogy ha elölről kezdhetném, az égvilágon semmit nem csinálnék máshogy. Életemben először hálás vagyok a Purgatóriumnak, hogy azzá az angyallá tett, aki közelebb kerülhetett hozzá, akinek van esélye nem csak a szeretőjének, de a társának és az örök szövetségesének is lenni.

***

Lassú léptekkel sétálok vissza a démonom karjaiba. Lustán elnyúlva fekszik a megroskadt ágyon, a testemben ébredező éhséget elcsitítja a látvány, hogy nadrágban van. Azt sugallja, hogy talán más tervei vannak, mint az előző egy-két óra kéjjel fűtött programja. Az ajkaim maguktól húzódnak egyre szélesebb mosolyra, ahogy közelítek felé. Csak a kisugárzása, a jelenléte elég, hogy a mellkasom egy bizalmasan mély, eldugott pontjában émelytő boldogság éledjen. Soha nem gondoltam, hogy lehetséges ennyire boldognak lenni.

Az ölébe ugrom, a szárnyaim finom, ösztönös mozdulattal puhítják az érkezést. A könyökére támaszkodva figyeli türelmesen a mellkasán kalandozó ujjaim térhódítását, a combjaim között vadító érzést nyújt az ágyéka eltéveszthetetlen felforrósodása. A tudat, hogy nem csak engem marcangol ilyen követelőző, kielégíthetetlen módon a testi vágy, megnyugtat. Egy hosszú, fekete tincs akad az ujjaim útjába, finom mozdulatokkal cirógatom a selymes szálakat, visszaemlékszem a könnyedségre, amivel megnövesztette őket. Számtalan varázsige létezik a külső végleges módosítására, illetve illúziók ezreit is lehet hasonlóan alkalmazni, de ő nem használt varázsigét, és a tincsek, amiket vad éhséggel téptem perceken át egészen biztosan nem illúziók. Kérdések tucatja gyülekezik az elmémben, de úgy döntök, hogy csak a legfontosabbnak adok lehetőséget.

- Mit tudsz még magadon megváltoztatni? – A kihívó tekintet és a végtelenül sármos, gyanakvó félmosoly maga a kísértés. Ha eddig nem lett volna az övé mindenem, ebben a pillanatban nekiadnám.

- Sok mindent. Mit szeretnél, milyen legyek, édes? – Feljebb támaszkodik, és ezzel vészesen közel kerülnek az ajkaink egymáshoz. A lelkem mélyén valahonnan ösztönösen tudom, hogy ez a kérdés és az arcán most honoló élveteg, csábos mosoly szívek százait zúzta már porrá a démonom hosszú, csapongó élete alatt. Elhessegetem a jogtalan féltékenység mardosó, nem helyénvaló tolakodását. Lesütöm a szemeimet, mintha az ujjaim köré csavart fekete tincsek a világ legérdekesebb szórakozását nyújtanák.

- Csak azon gondolkodtam, hogy tényleg Téged látlak e. – Vajon melyik az a pont, mikor valaki annyit változtat magán, hogy megszűnik önmaga lenni?

Egy pillanatra megremegek az ismerős érintéstől az államon, a szokott módján kényszeríti magára az elkóborolt tekintetemet. A mosolya gyengédségétől egy kicsit mint mindig, most is megszakad a szívem.

- Van több arcom is, de engem látsz. Mindig. Mind a részem. A gyengéd szerető és a kegyetlen démon. Remélem ez nem rémiszt meg. – Ledermedek a szavaitól, az emlékek a szökése napjáról özönvízként csapnak át a fejem felett. Már ott, akkor, azon a napon elfogadtam ezt a kettőségét. Igaz, akkor még nem tudtam, hogy a démontól a jövőben lélekhasító láncokat kapok, de azt sem, hogy a szeretőtől nem csak szabadságot, hanem sokkal többet. Egy új, mindennél édesebb és felszabadítóbb börtönt. Egy olyan teljességet, amit elképzelni sem tudtam, nem hogy megtapasztalni.

- Nem lennék itt, ha rémisztene. – Ha nem rémisztette meg a gyermeket, akkor mégis hogy rémisztené a vadászt?

- Akkor jó. – Megcsókol, én pedig végleg elveszítem a harcot a testemben újraéledező vágy ellen. A csípőm magától mozdulva dörgöli meg a hozzám simuló, a vékony ruhán keresztül is forrónak, hatalmasnak, kőkeménynek érződő merevedését. A jutalmam egy szenvedélyes, mély torokhang, ami belülről borzolja végig a gerincem érzékeny vonalát. – Hmmm... bármennyire is csábító, kedves, lassan indulnunk kéne. Nem akarok itt lenni, mikor Akaron felfedezi mit tettünk az ágyával... 

Az őszintén feltörő, leplezetlen csalódottságom láttán finoman az alsó ajkamba harap, átölel és némán puffanunk a paplanok puha rengetegében. Játékosan felkönyöklök a mellkasa kemény izmaira, miközben élő matracnak használom a forró, vágytól égő testét. Elég vacak matrac, mert még mindig rettenetesen böki valami a combomat, úgy érzem, hogy kivételesen az Ő éhsége nagyobb, mint az enyém. Gyorsan elterelem a figyelmemet egy kérdéssel, mielőtt ez megváltozhatna.

- Hova megyünk?

- Még nem tudom. Amerre az út visz. – Kis híján elmosolyodom a választól, ami nem is jellemezhetné jobban a szívem választottját.

- Jól van. – Lehajolok hozzá, hosszú, mély csókra hívom készséges ajkait, a támaszkodó ujjaim alatt érzem megremegni az izmait, a merevedése még mindig forró tolakodással adja tudtomra, hogy a teste készen áll a következő észveszejtő párharcunkra. Gonosz mosoly bujkál az ajkaim sarkában, mikor megszakítom a szenvedélyessé váló csókunkat, és egy gyors mozdulattal kiröppenek a képzeletbeli kalitkám ajtaján. Még látom a tekintetében megcsillanni a felismerés döbbent villanását, mielőtt hátat fordítok neki, a mosolyom kiszélesedik a látványtól. Ő mondta, hogy indulnunk kéne. Gyors mozdulatokkal öltözöm fel, mintha csak attól félnék, hogy egy ragadozó leselkedik rám a sötétből. Talán azért, mert így is van?

- Akkor induljunk. – Szemtelen vigyorral kukucskálok hátra, a mogorva, már-már durcás arckifejezése meglepően szórakoztató látványt nyújt. Lehet, hogy az új szerető mellé kapok egy új hobbit is? Bár valószínűleg ha túl sokáig húzogatom az oroszlán bajszát, előbb-utóbb megharap… de azt hiszem, azt is élvezném.

***

A levegő süvítése a fülemben a legszebb zene, ami kísérhet, a délelőtti napsugarak finom érintése kellemesen langyos meleget nyújt. Mióta elindultunk, szórakozott mosoly bujkál az ajkaimon, képtelen vagyok levakarni az arcomról, és majdnem biztos vagyok benne, hogy nem csak az indulás előtti mókás párbeszédünk okozta. A megrökönyödött arca, mikor felajánlottam a segítségemet, örökre az emlékeimbe égett. Pedig ha szépen megkért volna, még a karjaimba is veszem.

A távolban a lábaim alatt látom a démonom rémisztő gyorsasággal mozgó alakját, de szárnyakon könnyedén tartom a sziklák által lelassított tempóját. Nem hiszem, hogy a maximum sebességével halad, nem annak a típusnak tűnik, aki könnyedén kijátssza a kezében tartott adukat. Eszembe jut a harcunk, és a pillanat, amikor sikeresen mögém került, hogy lehorgonyozza a könyvet. Mintha hetekkel, hónapokkal ezelőtt lett volna, pedig csak néhány mozgalmas napja volt. Mióta vadász vagyok, soha senki nem győzött le gyorsaság terén. Figyelmetlen lettem volna? Hibáztam? Vagy a démonom ebben is tartogat meglepetéseket? Az tény, hogy a kilétemről árulkodó szárnyaim rejtegetése valamennyire lelassított, de még így is felfoghatatlan. Egyszer talán megkérdezem.

A környezet szépen lassan megváltozik körülöttünk, ahogy emberfeletti tempóban haladunk lefelé a hegyoldalon, a kopár sziklákból füves, kavicsos utak lesznek, majd egy-egy kósza bokor és magányos fatörzs is az utunkba kerül. A hegyoldal síkosabb, kevésbé meredek részeit elérve lassan kezd el sűrűsödni a növényzet, a távolban már kirajzolódik a hegy lábánál elterülő erdő. Lejjebb ereszkedem, hogy ne veszítsem szem elől a fák lombjainak a takarásában, és csak most tudatosul bennem, hogy már nem érzem Őt. Azzal, hogy meggyógyítottam a kék lángok okozta sebeit, elveszítettem a láthatatlan iránytűmet felé. Elhessegetem a csalódást, amit a rádöbbenés okoz, hiszen már soha többé nem kell üldöznöm Őt. Remélem.

Amikor elérjük az erdő határát, szinte már közvetlenül a feje felett repülök, és most fordul a kocka. A vadállatok által kitaposott szűk ösvények sokkal könnyebb talajt biztosítanak számára, mint számomra, a fák belógó ágai alattomosan tépnek a szárnyaimba. Mielőtt túl messzire kerülhetne a célpontom, erőt veszek magamon, és néhány túlhajtott szárnycsapással érem utol. Elégedetten elmosolyodom, mikor a puha talpú cipőm hegye a vállát érinti, finoman elrugaszkodva veszek lendületet a testéről, és egy könnyed szökkenéssel kerülök elé a földre. A szárnyaim a hátamhoz simulnak, a könnyed futólépteim alatt hangtalanul roppan az erdő talaját borító vastag avarréteg. Hátravigyorognék a lehagyott démonomra, de már mellettem van, a szemeiben szikrázó élveteg vörös fénytől a versengés okozta izgatottság mellé egy ismerős, csodálattal szőtt sóvárgás költözik. Néhány pislogás múlva már csak a hátát látom, a szívem a torkomban dübörög, a vigyorom kiszélesedik. Azt már nem. Én is mágiát szövök a légies lépteimbe, a szemeim felcsillannak, mikor elérjük egy ritkásabb részét az erdőnek, erőteljes szárnycsapásokkal hozom be a szerzett lemaradásomat. Már előtte vagyok, a szemeim egy vadász tapasztalatával fürkészik az előttünk elterülő utat, hogy villámgyors lélekjelenléttel megtervezzék a legcélravezetőbb irányt, sebességet és mozdulatokat.

A váratlanul a semmiből körém fonódó kezek nem voltak a terv részei. Nevetve sikkantok fel, mikor egy ragadozó eleganciájával ragad magával, a testére érkezve csapódunk a zöld aljnövényzet puha ölelésébe. Amint hárította az esést, megfordítja a helyzetünket, és maga alá teper. Összefűzi az ujjainkat, így szorítja mindkét kezemet a fejem fölé, a hátam ívbe feszül a fogai maró érintésétől a nyakamon. Megborzongok, de a mosolyom nem lankad.

- Ez csalás! – A nyelve pontosan tudja, hogy a nyakam melyik érzékeny pontját simítsa meg, hogy felnevessek a lágyan csiklandozó érzéstől. A testem pillanatok alatt életre kel a közelségétől.

- Nem emlékszem, hogy szabályokban állapodtunk volna meg. – Van egy olyan érzésem, hogy az sem érintené túl mélyen, ha megállapodtunk volna. A tekintetében csillogó gyermeki pimaszságtól szinte elolvadok, de próbálom tartani magamat. Túlságosan élveztem a versenyt ahhoz, hogy ennyivel lezárja. Most sosem tudjuk meg, hogy melyikünk nyert volna.

Az egyik kezével elenged, az ujjai céltudatos mozdulatokkal oldják ki a vastag anyagú, harcra tervezett szövetnadrágom fűzőjét. Ha ez lehetséges, a szívverésem még észveszejtőbb tempóra kapcsol.

- Mit művelsz? – A felszabadult kezem remegő ujjai megállítják a ruhám bontogatásában. Valahol az elmém mélyén elraktározok egy gondolatot, hogy meg kell köszönnöm, hogy ezt a szerelést nem leégetni akarja rólam.

- Azt hittem, egyértelmű. – Gyengéden visszasimítja az Őt megállító karomat a fejem fölé, az egyik kezével a csuklóimat összefogva szorítja béklyóba mindkét kezemet. – Megkívántalak. – Megremegek a tömör válasz és a hangjában hullámzó rekedtes vágy hallatán, a szavai és a szenvedélyes csókja mindent elemésztő forrósággal szántják végig az egész testemet. A hosszú tincsei az arcomat cirógatják, gyűlölöm, hogy mennyire imádom az érintésüket. Az ujjai visszacsúsznak a nadrágomra, a csókba nyögök, mikor ruhán keresztül megmarkolja a merevedésemet. Érzem az ajkaimon az irritáló, önelégült vigyorát. Megpróbálom leharapni azt a vigyort az erotikusan nedves ajkakról, de mintha erőt adnék neki, csak szélesebbé válik. A szájába dünnyögöm sértődött szavaimat.

- De én még játszani akartam. – Elszakad az ajkaimtól, kicsit felemelkedik, hogy a szemeimbe nézhessen. A tekintetében kéjes, szenvedélyes, észveszejtő ígéretek milliói kavarognak, megborzongok az erejüktől.

- Én is épp játszani terveztem veled. – Az arcom szinte lángol, de most már ha más nem is, a dac visszatart attól, hogy megadón az ölelésébe olvadjak. Megérzi a makacs feszültségemet, minden porcikámmal érzem a pillanatot, mikor megadja magát a csökönyösségemnek. Halk sóhajjal támasztja a fejét a mellkasomra, mintha a levegővel együtt a testét rázó, követelőző, szenvedélyes vágyat is ki tudná lehelni magából. Néhány végtelen hosszúnak tűnő másodperc után egy lendületes mozdulattal ugrik fel rólam, a kezét felém nyújtja, hogy felsegíthessen. Tartózkodó gyanakvással, lélegzetvisszafojtva csúsztatom az ujjaimat a kezébe.

- Versenyezni szeretnél, kedves? – A kihívó, negédes szavak hűvös csábítása azt az érzést kelti bennem, hogy most kisebb részben a szeretőm, és nagyobb részben a démon áll előttem. A vörös szemek pajzán villanásától izgatott görcsbe rándul a gyomrom. Növekvő bizonytalansággal bólintok, a szívem fülsüketítően dübörög a torkomban, a vadító ritmusától szinte megszédülök. Az adrenalin íze nosztalgikusan édes. A vigyora a legellenállhatatlanabb kísértés a világon, újra és újra tudatosítja bennem, hogy egy démonba szerettem bele. – Akkor fogócskázzunk. – Nem kell rákérdeznem, hogy ki fog kit üldözni, a ragadozó szempár kiélesedett figyelme mindent elárul. Felcsillannak a szemeim az izgatottságtól. Vadászként megszoktam, hogy démonokat hajkurászok, de üldözött még soha nem voltam. Egy röpke másodpercnyi múltba révedést engedek magamnak. Vicces, hogy ő volt az első és egyetlen, akivel valaha játszottam, és ennyi év után megint itt vagyunk.

- Mikor nyerek én?

- Ha kihúzod naplementéig. – Bármit megadnék, hogy lemossam az öntelt mosolyát. A fák lombján átszűrődő narancsszín napsugarak alacsony eséséből kiindulva ez nem lehetetlen feladat. A szemeim már most felmérik a kedvezőtlen terepet, olyan irány után kutatva, ami segítheti a győzelmemet. A fölénk tornyosuló sűrű lombok ellehetetlenítik, hogy a magasba emelkedjek, mire átverekedném magamat rajtuk, utolérne. Utat égethetnék magamnak, de nem szeretnék nagy kárt tenni az erdőben az önkényes játszadozásunk miatt. Keresnem kell egy olyan részt, ahol ritkásabb a lombozat, különben a talajra kényszerülök, ami gyakorlatilag egyenes út a vereséghez. Arra kéne mennem, ahonnan jöttünk, de arrafelé rajta keresztül vezet az út… valahogy ki kell cseleznem.

Elvigyorodva bólintok, egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy kap tőlem egy apró égésnyomot valahova, csak hogy újra érezhessem a jelenlétét a manaörvényekben, de ezt rögtön elvetem. Már képtelen lennék akár a legapróbb fájdalmat is okozni neki.

Már csak egy kérdés maradt bennem.

- Mi a tét? – A szavaim közben alig észrevehetően hátrálok egy lépést, hogy egy leheletnyivel nagyobb egérutat nyerjek általa, de mintha megérezné, sunyi félmosollyal felém lép.

- A vesztes teljesíti a győztes egy kívánságát. – A tekintete forrón végigsimít, minden apró részecskémmel tudatja, hogy milyen jellegű kívánsága lenne. Nem mondom ki hangosan a gondolatot, miszerint enélkül is teljesíteném minden olyan jellegű kívánságát.

Nem válaszolok, hanem sarkon fordulva vetem magam a fák közé, egy leheletnyivel lassabb tempót diktálva, mint a képességeim engednék. Az érzékeim kiéleződnek, mindent hallok, látok, érzek magunk körül. Az erdő nyugalmát, a manaörvények sűrű, nyugodt szövevényét, az egyre kisebb szögben beeső napsugarakat. Csak Őt nem. A mosolygó szemeim rávillannak, mikor megjelenik mellettem egy karnyújtásnyira, de nem érint meg. A gúnyolódó hangja átszeli a fülünk mellett süvítő levegőt.

- Tudsz te ennél jobbat is, kicsim. – Elvigyorodom. Tudtam, illetve reméltem, hogy az én ragadozó nagymacskám is játszani akar a zsákmányával, és ha túl könnyű préda, akkor inkább nem kapja el. Aki mer, az nyer. Hamar megtanultam, hogy a gyorsaság önmagában nem elég, ha egy harcosnak azt kell kompenzálnia, hogy fizikailag gyengébb a társainál, akkor az agilitás talán még nagyobb kincs, mint maga a gyorsaság. A másodperc töredéke alatt torpanok meg, a cipőm hosszú, mély csúszásnyomot hagy a nedves földben, a következő pillanatban pedig már teljes sebességgel száguldok az ellenkező irányba, ahol a távolban látni a ritkás lombozatot sejtető rózsaszínes fényáradatot. A szemem sarkából látom, hogy a meglepett démonom mintha egy lélegzetvételnyivel lassabban tenné meg ugyanezeket a mozdulatokat, de nem engedem a testemben szétáradó elégedett melegségnek, hogy elbizakodottá tegyen. A lépteim alig érintik a talajt, a szárnyaim szűk csapásokkal segítik a mozgásomat. Mivel az erőmnek a közelharc kedvez, meg kellett tanulnom minden olyan praktikát, ami a szárnyaimat talajközelben is hasznossá teszi. Őrült tempóval száguldok, néhány végtelen hosszúnak tűnő másodperc után merek csak hátrasandítani. A szívem heves zihálásba kezd, mikor nem látom magam mögött. Nem látom sehol. Ha ez lehetséges, talán még jobban megszaporázom a lépteimet. A szemeim élesen villannak, mikor az egyik fán felrebben két madárka, a félelmük felkavarja az erdő mozdulatlan manaörvényeit. Mielőtt büszke lehetnék rá, hogy beazonosítottam a pozícióját, felém veti magát, a mozdulatai irányából egyértelmű, hogy a legkönnyebb célpontra megy: a szárnyaimra. Nincs időm kikerülni, az idő mintha lelassulna, a tekintetem találkozik a vörösen izzó, élvetegen vigyorgó démonszemekkel. Az utolsó pillanatban aktiválom a szárnyaimat eltüntető varázsigét, az ujjai a levegőt simítják, a tovasuhanó alakom mögött ér földet. Egy pillanatra mintha elismerés villanna a lángoló szemekben, de lehet, hogy csak az izgatott képzeletem szüleménye. A szárnyaim eltűnésétől kicsit lelassulok, mintha a testem örök egyensúlyából zökkennék ki, hiszen soha nem harcolok szárnyak nélkül. Veszélyes is lenne megkockáztatni, hogy megsérüljenek a rúnák, amiket maguk mögött hagynak. Viszont ha most visszahívom őket, egy pillanatra még jobban lelassítanak majd, mikor először beléjük kap a menetszél. Ingerült tehetetlenséggel futok az egyre közeledő fény felé, hátrasandítok, és látom, hogy megint eltűnt. Úgy látom, a drága szerelmem jobban szeretne bújócskázni. Kiterjesztem a figyelmemet, az erdő minden rezzenését hallom és látom, de most nem árulja el magát. Abban a pillanatban, hogy kiérek a kis tisztásra, ami a menekülési útvonalamat jelenti, elrugaszkodom a földről, és a szárnyaim szétlebbenve térnek vissza hozzám. A szemem sarkából látom az egyik fáról leugró alakját, a fogaimat összeszorítva vetem előre magamat a vágyott emelkedés helyett, hogy kikerüljem a támadását, a földön huppanva egy bukfenccel vezetem le a lendületemet, ami egyből talpra is dob. Megfordulok, és a ragadozóm szemeibe nézek. A szívem vadul, izgatottan dübörög a mellkasomban. A nyerni akarás érzése megrészegít. Pár röpke másodpercig némán figyeljük egymást a mező túlsó végeiből. Az időhúzás nekem kedvez, a nap háromnegyede már elsüllyedt a távoli horizont végtelene mögött. Ha most felszökkenek, elkap, mielőtt elég magasra lenne időm emelkedni. Ha felém iramodik, akkor viszont ki tudom kerülni, és kihasználni a pillanatot, amíg még viszi a lendülete, hogy megszökjek előle. Az a baj, hogy ezt ő is tudja. Rémisztően lassú léptekkel indul el felém, a mosolya arról árulkodik, mintha a világ összes ideje az övé lenne, pedig maximum két perce van. Hátrálnék, de ott ismét a sűrű erdő rengetege vár, mégis minden másodpercben egyre csábítóbb az irány. Hirtelen ötlettől vezérelve hátrálok egy lépést, a cipőm talpa puhán érinti az egyik fa vastag kérgét, a következő pillanatban már a fa egyik ágán állok. Ha ő ilyen könnyedséggel ugrik fel a fákra, akkor én is. Hezitálás, idővesztegetés nélkül lököm a magasba magamat minden erőmmel, pedig tudom, hogy a nyomomban van. A szárnyaim a levegőbe hasítanak, de az emelkedésem nem elég gyors, ledermedek a gyengéd ujjainak az érintésétől a bokámon. A zuhanó démonom arrogáns vigyorától szinte megtorpan a szívem, a pökhendi kacsintásától egyszerre akarok elvigyorodni és dühöngeni. Talpra érkezik, olyan könnyedséggel, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne tíz-tizenöt métert zuhanni. A lemenő nap utolsó sugara végigcirógatja az arcomat, halk, megadó sóhajjal ereszkedem le a ragadozómhoz. Felnyújtja a kezeit, és én ellágyult mosollyal libbenek a karjaiba, a fenekem alatt öleli át a combjaimat, olyan szorosan, mintha attól félne, hogy ismét elmenekülök. A vállain megtámaszkodva nézek le rá. Az iménti játékunk pörgését, izgalmát mintha magával vitte volna a lemenő nap, hogy kifáradt elégedettséget hagyjon maga mögött.

- Ha kedvezőbbek lettek volna a körülmények, nyertem volna. – A szemeiben elalszik a vörös izzás, hogy újra a szeretőm végtelenül lágy, intelligenciát sugalló tekintetével nézhessen rám. Játékos pimaszság csillan benne.

- Ha kedvezőbbek lettek volna a körülmények, mást játszottunk volna. – Felnevetve hajtom hátra a fejemet, elhiszem minden szavát. Szemétláda.

- Számító dög vagy. – Az én ravasz, cselszövő démonom.

Lejjebb csúsztat a testén, a fenekembe markolva kényszerít, hogy a lábaimat a dereka köré fűzzem. A fejünk egy magasságba kerül a mozdulattól, a mosolygó ajkaimba suttogja a pajkos válaszát.

- És szeretsz. – Az ujjaim a hajába túrnak, hátrasimítom az arcából a kócos tincseket. A pillantásaink mintha már most egymással szeretkeznének.

- Mindennél jobban. – Csodálatos érzés végre elfogadni az érzéseket, amiket évtizedekig megtagadtam magamtól. Nem tudom, melyikünk mélyíti el a csókot, a nyelve nedves, selymes érintése az őrületbe kerget. Cirógat, simogat, csiklandoz. Végtelen hosszú ideig faljuk egymás ajkait, a testem reszket a vágytól, amit ismét rémisztő könnyedséggel ébresztett fel bennem. Egymás szájába lihegve kapkodunk levegőért, szédítően közelről nézek a barna szempár mélyreható pillantásába. – Mi a kívánságod?

Letesz a földre, és ahogy végigcsúszom a testén, érzem a nadrágja alatt lüktető kemény forróságból, hogy nem csak engem izgatott fel a szenvedélyes csókunk. A válasza előtt mintha hónapok telnének el. A keze gyengéden csúszik az arcomra, a hüvelykujjával végigsimítja az alsó ajkam nedves, a hosszú csókunktól érzékennyé vált bőrét. A mellkasom megreszket a furcsán intim érintéstől. Van valami égető komolyság az élveteg mosolya mögött, amitől bennem reked a levegő.

- Az ajkaid a farkamon. – Az arcom mintha felgyulladna a nyers, erotikus válasz hallatán, a testemet émelyítő erővel borzolják végig a vágyakozás tüzes karmai. A számat hirtelen száraznak érzem, a nyelvem akaratlanul végigfut az említett bőrfelületen.

Fogalmam sincs, hova tűntek a ruháink, a bőre forrósága égeti a felizgult, libabőrös testemet. A szemei újra a szívdermesztő vörös fénnyel néznek le rám. Eszembe jut a délutáni szeretkezésünk, az érzés, amikor a szájával kényeztetett, és úgy érzem, csupán ennyitől eljutok egy olyan pontra, hogy elég lenne megérintenie, hogy kielégítsen. A rádöbbenés, hogy mennyire hihetetlenül vágyom rá, hogy én is csináljam neki, szinte pofán vág. A szám belseje bizsereg a gondolattól, hogy érezzem az ízét, a selymességét, a keménységét. Megremegve térdelek elé, felnézek a lángoló tekintetébe, majd közelről is végigmérem a testrészét, ami már többször is végtelen gyönyörrel ajándékozott meg. Finom puszit hintek az oldalára, majd széles huncut vigyorral sandítok fel Calek elsötétülő tekintetébe.

- Tulajdonképpen teljesítettem a kérést.

- Ramiel. – A nevem az ajkán érzéki parancs, szinte felnyögök az erejétől. A merevedésem fájón lüktet minden heves, fojtogató szívdobbanásomnál. A nyelvemmel puhán simítom végig a farka hosszú, forró vonalát, majd lemásolva a délutáni mozdulatait az ajkaim közé engedem. Nem tudom teljesen a számba venni, ezért az egyik kezemet ösztönösen a tövére csúsztatom, míg a másikkal a combja kővé feszült izmába kapaszkodom. Az íze kellemesen sós, kéjesen erotikus és ízig-vérig Calek. Finoman megszívom a végét, mintha ezzel még többet kaphatnék belőle, a mély torokhangtól, amit kicsalok belőle, sóváran megborzongok. Égek érte, a számat simogató, kitöltő selymes forróság és az ajkaim zsibbadó fáradtsága észveszejtően felizgatnak, csak az önbecsülésem utolsó foszlányai választanak el attól, hogy a szabad kezemmel magamhoz nyúljak. Egyre gyorsabb tempóban masszírozom az ajkaimmal és a kezemmel, a combja remegéséből és a nyögéseiből, a morranásaiból arra következtetek, hogy élvezi. Az ujjai a hajamba túrnak, megállít a mozgásban, és én nagy szemekkel, kérdőn nézek fel rá. A vörösen izzó tekintetben eltéveszthetetlen a visszatartott orgazmus fülledt tüze. A szám bizsereg, hogy megkaphassam.

- Ennyi elég lesz, kicsim. – Az elfojtott lihegésétől egy ismerős mély, ösztönös elégedettség ébred bennem. Mit sem törődve a szavaival, újra a számba veszem, és szenvedélyes, követelőző mozdulatokkal masszírozom tovább. A mélyről feltörő nyögése a legszebb dolog, amit valaha hallottam, felsandítok az arcára, amikor végigrohannak rajta a gyönyör hullámai, és örökre az emlékezetembe vésem a képet, amit eddig mindig homályossá tett a saját orgazmusom átláthatatlan ködfelhője. Az íze különös, kesernyés mégis lehetetlenül erotikus.

Nem tudom, hogy kerülünk a földre, a szárnyaim szétterülnek a mező szürkületi fényekben úszó virágai között, Calek rám nehezedik, a csókja türelmetlen és éhes. A testem mostanra már az őrület határán vergődve sikít kielégülésért, az ujjaim a puha fűcsomókat tépik, mikor lejjebb mászik a testemen. A szájába veszi a merevedésemet, és szinte azonnal, megállíthatatlanul összerándulok, és magával ragad a türelmetlen, szégyentelen gyönyör. Remegve, zihálva küzdök levegőért, vékony könnyfátylon keresztül látom, hogy visszamászik az arcomhoz, szinte a füléig ér a vigyora. A fülem alatti érzékeny bőrfelületet cirógatják a szavai.

- Remélem nem hiszed, hogy végeztünk. – A vadító csókját megtöri a döbbent sikkantásom, mikor a szavai alátámasztásaként mélyen belém löki magát, az előbbi orgazmustól még túlságosan érzékeny testem szinte darabokra hullik a rám kényszerített újabb gyönyörhullámtól. A bódulat sötét leple az elmémre ereszkedik, nem létezik semmi csak az újraébredező sóvárgás, az ízünk keveredése a csókjainkban, a kíméletlenül gyönyörteli mozgása, a nyögések, a sóhajok, a remegés, a bőre illata, a haja csiklandozó érintése és a végeláthatatlan, már-már gyötrelembe átcsapó élvezet. Fuldoklom, levegőért kapok, megszorítom a vállait, elernyedek, összerándulok, sírok, a nevét ismételgetem, könyörgök. Egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed a tudatom, mígnem az is megszűnik létezni, és csak a testi vágy, a jelen és a tőle kapott gyönyör marad.

***

A karjaiban pihenve élvezem az este nyugodt csendjét. Háton fekve fürkészi a fáradhatatlan tekintete a csillagos égboltot, én oldalról hozzábújva figyelem Őt, miközben halvány mosoly játszik az ajkaimon. A fenti oldalamon lévő puha szárnyaimat a meztelen testünkre terítem takaróként. Az engem ölelő keze a hátamat cirógatja, néha megborzongok a pillanat meghitt hangulatától.

Az ujjaim fáradtan játszadoznak a mellkasa selymes bőrén, melyen a hajunk fekete tincsei összekeveredve pihennek. Elmosolyodom a gondolattól, hogy nem tudom, melyik tincsecskék tartoznak hozzá, és melyikek hozzám. Lejjebb csúszik a kezem, lágy cirógatással ismerkedek a hasa feszes izmainak kecses ívű vonalaival. Mintha minden formát, minden tapintást kitörölhetetlenül el akarnék raktározni magamban.

Rám vetül a mélybarna tekintet fénye, a szívem megremeg a súlyától. Az ajkaim elnyílnak, hogy elmondjam, mennyire szeretem, de nem találom a hangomat. A csókja a homlokomon szívfájdítóan törődő.

- Tudom. – Egyetlen elsuttogott szó, és mégis romokba dönti a lelkemet. Az összetartozásunk véglegessége rémisztően gyönyörű. Kívülről belülről ismer, tudja minden rezzenésemet, minden gondolatomat, minden vágyamat, mindent, ami vagyok. És szeret.

Ismét csend ereszkedik ránk, az erdő éjszakai neszei meghitten ölelnek minket. Az ujjai a hátamról a hajamba csúsznak, a fejbőröm bizsereg a finom cirógatástól. Az éjszaka hűvös szellője kellemetlenül borzolja a meztelen testemet. Én töröm meg a békés csendet.

- Le kell szoknod róla, hogy elpusztítod a ruháimat. – Nem nézek fel rá, de a lelki szemeim előtt így is kristálytisztán látom a vigyorát, amit a hangja is rögvest bebizonyít.

- Rosszkor vannak rossz helyen. – Az összeszűkült tekintetemben mosoly bujkál, mikor felsandítok rá. Nem firtatom, hogy szegény ruháknak pont az a dolguk, hogy akkor és ott legyenek.

- Megőrjítesz. – Vigyorogva ismétlem meg a szavait nem is olyan régről. Egy könnyed mozdulattal kelek fel mellőle, és rámászom. Szándékosan az alhasára ülök az ágyéka helyett, hátha elodázhatom a testünk követelőzését, és kicsit tovább kiélvezhetem az összebújás nyugalmát. Előredőlök rajta és a könyökeimen megtámaszkodva nézek le rá. – Meséld el, hogyan felejtetted el a nevedet.