Az égvilágon semmit nem tudok kiolvasni a sejtelmesen vörös szempár elmosolyodó pillantásából, lomhán, a tekintetemet fogva tartva hajol előrébb, egy rémisztően szívszorító pillanatig azt hiszem, hogy meg fog csókolni. A fogai puhán mélyednek a vállamba, elrejtem előle a szívem bizonytalanságáról árulkodó arckifejezésemet, az érzéki fájdalomtól felszisszenve átkozom a sóvárgó ajkaim alattomos bizsergését. A merevedését ellentmondást nem tűrő határozottsággal simítja a fenekemhez, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne kényszerrel elvenni a testem nyújtotta önző gyönyöröket. Összeszorított fogakkal, a kételyeim, a sóvárgás, az önvád és a felizzó gyűlölet remegésében vergődve, a medence peremén megtámaszkodva állok ellen a mellkasa súlyának a hátamon, nem engedem, hogy újra hasra kényszerítsen. Az ajkai cirógató érintése a fülemen előcsal belőlem egy hangtalan, reszketeg sóhajt, a testem gyengeségeit jól ismerő ujjak kitartó könyörtelenséggel játszadoznak a farkamon. Nem tudom, hányszor kell még fuldokolnom az elérhetetlen orgazmus kínzóan vágyott gyönyöreiben, hogy beleőrüljek, de minden nap egyre közelebb érzem magamhoz az elkerülhetetlen jövőképet.

- Belegondoltál már, hogy mégis miért harcolsz egyáltalán, Ramiel? Meg akarod óvni a világodat Tőlem? Miért? Csak Engem kaptál attól a helytől, eszmétől, hamis ábrándtól amit meg akarsz védeni. Engem és egy olyan kéretlen kegyet, ami téged is felemészt. Semmid és senkid nincs rajtam kívül, amit kötelességed lenne oltalmazni. – A szavai folyékony méregként csorognak végig a kábult tudatomon, teljesen feleslegesen. A kételyek, amiket kegyetlen simulékonysággal próbál belém táplálni, már hetek óta gyötörnek. Már azelőtt jelen voltak, hogy Ő ellenem fordult volna, és egyszer már Őt, minket választottam a világunk helyett, mikor visszaadtam neki az emlékeit, vállalva a kockázatot, hogy nem fogom tudni elzárni, ha minden rosszra fordul. Még mindig megrémiszt a tudat, hogy Calekért bármikor feláldoztam volna a Mennyország összes lakosát, de ez az eltökéltség vele együtt semmivé foszlott. Igaz, hogy már se hűség, se kötelességtudat nem köt az eszméhez, ami ellen próbál felhergelni a számító szavaival, de Őérte nem fogom a lelkemre venni a halandók kipusztulásának a felelősségét. Már éppen abban reménykedek, hogy végre valahára befogja a pofáját, és kiszolgálja magát, hogy mihamarabb túl lehessünk rajta, mikor újra megtöri a csendet. – És hogy lásd, Neked nem akarok semmi rosszat... megelőlegezek egy kis ajándékot. – Elhúzom a számat, se erőm, se hangulatom nincs kifejteni neki, hogy a világnak, amit el készül pusztítani, mi is a részesei vagyunk. Az ajándékától pedig előre hányingerem van, ha elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, mire gondol.

- Dugd fel az ajándékodat. – Az összeszorított fogaim között szűröm az ellenséges választ, a farkamat simogató ujjai mostanra dühítően jóleső, álmosító bódulatba taszítottak. Minden izmom meg-megfeszül, még el sem kezdte igazán a kínzásomat, már most azt várom, hogy vége legyen, és újra magamba zárkózhassak. Az irritáló kuncogása hallatán rögtön ráeszmélek, hogy rossz szavakat választottam. Bassza meg. Bárcsak belefulladna ebbe az idegesítő hangba.

- Máris, ne aggódj. – Szétlöki a lábaimat, én pedig összehúzom magamat, miközben az ajkaimra harapva készülök fel a nem vágyott kéj fűszerezte fájdalomra. A nyelve forróan bársonyos, nedvesen puha érintése a gerincem vonalán olyan váratlanul ér, hogy kis híján felnyögök tőle. A szárnyaim önkéntelen mozdulattal tárulnak ki neki, hogy még több teret adjanak a nyelve ostromának, az ajkaim elnyílnak, de a sóhajom a mellkasom mélyén reked, valahol a vadul zakatoló szívem mellett. Egy elszakadni készülő hajszál választ el attól, hogy mindent porba dobva könyörögjek neki, hogy ismételje meg, és engedje, hogy elélvezzek a gyönyörtől, amit okoz. Rettenetesen megrémiszt. Vergődnék, menekülnék, de a kezeim nem engedelmeskednek, a szemeim elkerekednek a csuklóimat körbefogó béklyók láttán. A picsába. A picsába. Csak reménykedni tudok benne, hogy a hullámok hangos csobbanása elnyomja a halk, kiszabaduló nyögésemet, mikor a vízbe rogyva menekülök messzebb a fogai elmét bontóan csodálatos, gyengéd harapdálásától az egyik szárnyam legérzékenyebb pontján. A lelkem mélyén nem mernék megesküdni rá, hogy nem a térdeim mondták fel a szolgálatot, de ezt képtelen vagyok beismerni magamnak, reszketve, néma pihegéssel kapkodom a levegőt, a testem teljes mértékben a józaneszem és az elveim ellen fordulva könyörög folytatásért, amit Ő nem restell megadni neki. Lerázhatatlan piócaként tapad újra a hátamra, és hiába minden szánalmas mocorgás és erőtlen menekülési kísérlet, újra az ujjai közé veszi az egyre fájdalmasabban lüktető merevedésemet. Magához szorít, a mellkasa melege még a langyos vízben is szinte lángra gyújt belülről. Ebben a kegyetlenül gyengéd, hazug pillanatban nyoma sincs bennem a vágyott undornak, amit máskor az önkényes érintései keltenek bennem. A mindent felülíró vad, szenvedélyes viharillat, a mellkasa ismerősen selymes keménysége, a testemet ölelő és precíz gyakorlottsággal simogató kezek mindentudó érintései, a fekete tincsek cirógatása a vállamon teljesen bekebeleznek. Bárcsak elfelejthetném. Bárcsak elfelejthetném a közös múltunkat. Bárcsak kitéphetném ezeket az emlékeket, a vágyakat, a kéretlen reakciókat magamból. Mindent, ami a szolgájává, a függőjévé tehet. Calek… Calek… annyira hiányzol.

- Tessék, angyalom. – A farka könyörtelenül lassú óvatossággal csúszik belém, lélekfacsaróan nosztalgikus élvezetet hozva magával. Elmondhatatlanul gyűlölöm, hogy a frissen eltiport szerelmünk emlékeit és érzéseit használja fel ellenem, mégis képtelen vagyok ellenállni a testemet ostromló gyönyöröknek. Elgyengülve ejtem a fejemet a vállára, az eddig makacsul, feszülten benntartott levegő egy fuldokló zihálásával tör fel belőlem. Az érintése, a puha ajkai, a fogai, a nyelve mintha mindenhol ott lennének, és ahol mégsem, ott a víz simogat lágy hullámzással. Borzongva, megrészegült tudattal, fájdalmas erővel az ajkamra harapva, összeszorított szemekkel tűröm az összekapcsolódott testünk lomha szenvedéllyel gyorsuló, kegyetlenül élvezetes ringatózását és az ujjai orgazmusba hajszoló simogatását. Hiába próbálom elfojtani a megkínzott nyöszörgést, amit az elérhetetlen kielégülés utáni vágy hoz magával, képtelen vagyok rá. Rekedtes zihálással küzdök levegőért, a mostanra ismerőssé váló fájdalmat hiába kezdem megszokni, minden alkalommal ugyanolyan megalázó, sóvár kínokkal gyötör. Mikor lesz már vége? Mint mindig, egy részem most is kegyelemért, megkönnyebbülésért könyörögne, de a hála, hogy nem kell az orgazmus szégyenteljes önkívületi állapotába zuhannom a karmaiban, erősebb.

Talán meghallotta a kusza gondolatfoszlányokat, az egész testem durván összerándul, mikor váratlanul eltűnteti a kegyetlen mágia béklyóját a mostanra már fájón lüktető merevedésemről, elkerekedett, üveges szemekkel meredek az éjfekete mennyezet láthatatlan repedéseire, mintha a lehangoló sötétség megmenthetne a saját kéjsóvár vágyaimtól. Képtelen vagyok elcsitítani a heves remegésemet, a bőröm alatt mintha forró tűzként lángolnának az elmúlt hetek, talán hónapok befejezetlen aktusai. Tudom, hogy megnyerhetetlen csatába készülök, mégis ökölbe feszülnek a megláncolt kezeim, ahogy erővel tartom vissza a rám zúduló gyönyör elsöprő hullámait. A fülem mellett dörrenő mély torokhang, ami feltör a bőrömet cirógató ajkai közül, most nem undort, hanem gyomorszorító sóvárgást és buja elégedettséget lobbant bennem. Gyűlölöm, hogy nem gyűlölöm. Mikor így szorít magához, olyan, mintha egy kicsit egy része még mindig Ő lenne. Mintha szüksége lenne rám úgy, ahogy nekem van szükségem rá. Nem ad elég időt, hogy összekaparjam a bizonytalan ellenállásomat, az ujjai finom erőszakkal szorítják meg a csípőmet, hogy vad mozgásba kényszeríthesse az ölelésébe lazuló testemet. Pontosan tudja, hogy mit kell tennie, hogy az őrületbe hajszoljon, a csípőmet egyre mélyebben nyomja a kegyetlenül tökéletes szögben belém merülő farkára, az ujjai olyan heves szenvedéllyel szorítanak, mintha soha nem akarna elengedni, mintha még mindig az övé lennék, a fogai pedig szelíden, türelmesen, de határozottan harapdálják a fülem alatti zavarba ejtően érzékennyé vált bőrfelületet, amitől egy sötét, átláthatatlan függöny ereszkedik az elmémre. Minden mozdulatától összerándulok, és egyre nehezebbé és nehezebbé válik nem átadni magamat a testemet marcangoló gyönyöröknek. Az orgazmus megállíthatatlanul, tudatromboló, darabokra szaggató erővel szakad rám, csak a távolból hallom a torkomból feltörő sikolyt, minden ziháló légvételemmel a szívemben érzem az összesimuló testünk nosztalgikus, friss, fullasztóan erotikus és ismerős illatát. Homályosan, kábultan érzékelem a testem durva reszketését, az Ő perzselő leheleteit a nyakam bőrén, az élvező farka lüktető pulzálását az összeszűkülő szorításomban, a forróságot a gyomrom mélyén, a feltörő emlékek szívet tépő súlyát a mellkasomon, a boldog, kielégült, szerelembarna, gyengéd érzelmektől ködös szemek átható pillantását a lelkemben. Egy pillanatra mintha Calek szenvedélyes jelenléte ölelne körbe, a testemet megtartó gyengéd ölelés a világ legkönyörtelenebb ábrándja, mégis benne ragadok, képtelen vagyok engedni, hogy kicsússzon az ujjaim közül. A fülembe mászó élveteg, mégis hűvösen érzelemmentes suttogás rabolja el tőlem a pillanat szívszorító illúzióját, mintha még nem vett volna el tőlem elég dolgot.

- Egészségedre. – Összerezzenve török ki a lehetetlen álomból, a testemen hiába csordogál végig a nyugalmat hozó kielégültség borzongató langymelege, a lelkemben nem hagy mást csak ürességet, szégyent és megbánást. Egészen apróra húzom össze magamat, mintha ezzel elbújhatnék előle, de hiába karolom át a remegő testemet a kezeimmel és a szárnyaimmal is, a saját hideg ölelésem nem pótolja a keservesen sóvárgott érzelmek melegét a reszkető szívemben. Egyszer már sikerült érzelemmentessé fagyasztani, de azóta megtanulta, hogy milyen a viszonzott, boldog szerelem forrósága, és rettegek, hogy innen már nincs visszaút abba a rideg állapotba. De akkor mi fog történni velem? Örökre sóvárogni fogok utána?

A halk, kárörvendő kuncogása visszhangzik a falakon, a lágy puszi a tarkóm nedves bőrén végleg tudatosítja bennem, hogy neki ez az egész csak egy kegyetlen, vérre menő játék. Semmit nem érez, mikor kínoz, mikor hetekig megbilincselve tart, piszkosan, ápolatlanul és megtörten, és akkor sem, mikor gyengéd és figyelmes. Én mindjárt apró darabokra hullok, Ő pedig nem érez semmit. Feszülten ledermedve hallgatom a távozását, de nem engedek utat a rám törő megkönnyebbülésnek, mert rettegek, hogy ez is csak egy aljas trükk, és mindjárt megjelenik előttem, hogy szemügyre vegye a tekintetemben most árulkodóan tükröződő sebezhetőséget, a könyörtelen gyengédsége okozta pillanatnyi kiszolgáltatottságomat és legfőképpen a szívemben még mindig ott lappangó, alattomosan eltörölhetetlen szerelmet, amit a lelke egy talán örökre elpusztult része iránt érzek. Már nem vagyok leláncolva, mégis most tudatosul bennem igazán, hogy örökre, végérvényesen az elveszített szerelmünk rabja leszek, és ezen semmi nem változtathat.

Fogalmam sincs, mennyi ideig várom feszült készenlétben, hogy rám támadjon a semmiből, mire elfogadom, hogy lehet, hogy mégsem ez volt a terve. A mozdulatlanná dermedt víztükörből kiemelkedő részeim mostanra teljesen megszáradtak, remegő ujjakkal nyúlok az arcomhoz, ami valamiért mégis nedves maradt. A mellkasom vadul megreszket a felismeréstől, hogy hangtalan, megállíthatatlan könnycseppek csordogálnak a szemeimből, a néma, heves zokogás olyan erővel tör rám, hogy térdre rogyok tőle. Magamba zuhanva, összegörnyedve, nyakig a vízbe merülve dobom porba az ostoba fogadalmat, hogy nem ejtek érte több könnycseppet. Ki másért ejthetnék könnyeket teljes joggal, ha nem érte? Megkönnyebbülten engedem, hogy eluralkodjon rajtam a szívemet felszabadító keserves sírás, hogy magával sodorjon, és ezáltal végre megszabadulhassak a lelkemet ostromló gyászos, lázongó érzelmektől, a haragtól, a tehetetlenségtől, a szomorúságtól, a megtörtségtől, és a bűntudattól. A gyötrelmes bűntudattól, hogy hagytam magam lehúzni egy olyan mély pontra, ahol megfordult a fejemben, hogy bárcsak elfelejthetném Őt. Minket. A szerelmünket, ami a legszentebb boldogság volt az egész rövidke életemben, és aminek egyetlen napjáért leélnék egy örök életet a pokolban. A szerelmünket, amire felesküdtem, és ami mindennél fontosabb volt. Hogy kívánhattam ilyet? Talán meg is érdemlem, hogy elveszítettem.

Mire órákkal később kimászom a medencéből a lelkemet szokatlanul könnyűnek érzem, a megsiratott érzelmek már nem éles szúrással, hanem tompa, alig érezhető lüktetéssel vannak jelen a szívemben. A marcangoló gyász most már csak csendes, búskomor letargia. A peremen megállva rázom meg a szárnyaimat, az újra hófehérré tisztult tollakról könnyedén peregnek le a vízcseppek. A falon lévő tükör elé lépek, az elmúlt órák alatt bőven volt lehetőségem eleget töltődni ahhoz, hogy teljesen helyrejöjjenek a megviselt testem sebei, az egyetlen szokatlan látvány magamon a rövid hajkoronám. Nem tudom miért, de úgy érzem, hogy Calek utálná. De azért biztos, ami biztos, tenne egy pajzán megjegyzést arra, hogy könnyebben hozzáférhetővé vált a nyakam. A szomorkás, elillanó mosolyomon még én magam is meglepődök, beletörődő érdektelenséggel egyengetem egyenessé a víztől összekuszálódott tincseket, miközben a tekintetem a padon fekvő, hófehér-kék, összehajtogatott ruhára siklik, amit valószínűleg Ő hagyott hátra nekem. Mereven, elmélázva figyelem a selymesen puha tapintásúnak sejlő anyagot, mintha azt várnám tőle, hogy életre kel, és rám ugrik. Nem vagyok ostoba, tudom, hogy minden lépése azt a hátsó szándékot szolgálja, hogy valamilyen módon visszanyerje a szabadságát általam. Talán ennyi idő alatt rájött, hogy kegyetlenséggel nem fog megtörni, és most kedvességgel, a közös múltunkhoz kötődő érzelmeimre hatva próbálkozik. Az is lehet, hogy egy ideig távolságtartó és figyelmes lesz, hogy aztán még nagyobb kontraszttal tiporhasson újra a földbe. Mindenre fel kell készülnöm, ha ellen akarok állni neki. Erősebbé kell válnom lelkileg és testileg is. Akármilyen pszichológiai játszmát is próbál űzni velem a számító démonherceg, valószínűleg sokkal profibb benne, mint én vagyok, szóval azt hiszem felesleges megpróbálnom túljárni az eszén vagy túlgondolni a tetteit. Egyszerűen nem szabad engednem, hogy akárhogyan is a fejembe másszon. Ha szabadon enged, szabad leszek, ha itt hagy egy ruhát, kihasználom, hogy nem kell manát pazarolnom a megidézésére, ha pedig megint rám támad, küzdeni fogok ellene. Érzelemmentesen.

Felemelem az angyalszárnyakhoz tervezett ruhadarab felső részét, az ujjaim finoman megszorulnak a lágy esésű selyem hihetetlenül kellemes anyagán. Lassú mozdulatokkal kapom fel a lazán, kényelmesen buggyosodó, kék övvel díszített, a combjaim külső ívén kihívóan felhasított nadrágot, majd a hasamat szabadon hagyó, hátul rugalmas pántokban végződő felsőrészét is. A kezeimet elegánsan kísérik a vállpántok mellől kiinduló, szétnyíló, szinte a földig omló, hosszúujj szerű anyagrészek. Magam sem tudom, miért nézek bele ismét a tükörbe, a légiesen elegáns, hófehér öltözékemben úgy festek, mint egy szomorú, sápadt, de legalább jól öltözött kísértet egy sötét kastélyba zárva. Valamiért az jut eszembe erről a ruháról, hogy méltó lenne egy herceghez.

Akaratlanul is beférkőzik a gondolataim közé az előző alkalom, mikor ruhát kaptam tőle, és akármennyire is próbálom tagadni magamnak, még mindig van valami különleges báj abban, hogy az általa választott ruha simul körém. Szinte hallom a már csak az emlékeimben élő, vigyorgó, könnyed hangját a fülembe mászni.

„A kék kiemeli a szemedet. Az öv pedig a segged.”

Elfordulok, hogy ne lássam a sápadtságomat megtörő halovány pírt az arcomon. Ennyit arról, hogy ne gondoljam túl a tetteit. Ennyit az érzelemmentességről. Ennyire nem lehetek szánalmasan egyszerű. Egy halk, lemondó sóhaj kíséretében száműzöm a feldúlttá kavarodott érzelmeket a mellkasom mélyéről, a lépteim öntudatlanul visznek az ablakhoz. Lesz még pár évszázadom felfedezni a sötét otthonom lehangoló rejtekeit, jelenleg csak pihenésre, töltődésre és mindenekelőtt magányra vágyom.

***

Még a lehunyt szemhéjaimon is átderengnek az örök alkonyat vörösen izzó foltjai, mintha egészen a tudatom királykék manafolyamaiig szivárogna a fenyegető fényük. Fogalmam sincs, mióta lebegek a lomhán kavargó felhők között, az én mozdulatlanságomat csak a szárnyaim lusta csapásai törik meg, amikkel egy helyben tartom a meditációs pozícióba kényszerített testemet. Már a vadászképzés alatt annyira megszokták az izmaim ezt a fajta pihenést, hogy szinte észre sem veszem a fáradásukat, teljesen befelé fordulva koncentrálok a manám rendíthetetlen békét sugárzó örvénylésére, és a létezésemet körülölelő, feketén kavargó manaáramokra, amik a pokol sötétségét hordozzák, mégis minél inkább átjárják a testemet, annál ismerősebb és kielégítőbb az érintésük. Kár, hogy nem tudok sokat a szférák működéséről és az alapjait nyújtó mágia jellegéről. Nem mintha nem lenne egy öröklétem, hogy megértsem a világot, amiben élni kényszerülök.

A gondolataim visszatalálnak egy elillanó ötlethez, amit az egyik kétségbeesett pillanatom szült arról, hogy alkotnom kéne egy önmegtartóztató bűbájt, ami elveszi a porhüvelyem életét, ha arra vetemednék, hogy önszántamból segítek a démonhercegnek a szabadulásában. Nem vagyok annyira elbizakodott, hogy biztosan tudjam, hogy képes leszek ellenállni a játékainak, pontosan tudom, hogy milyen hatalma van felettem. Viszont azt is tudom, hogy jól meg kell terveznem a bűbájt, mert ha megérzi a manaáramok aktivitását, minden bizonnyal megpróbál majd megállítani. Rövidnek és célratörőnek kell lennie. És valahogy el kell rejtenem a nyomait, mert ha megtudná, hogy ezt tettem magammal, könnyen lehet, hogy ő maga végezne velem, hiszen a láncok megsemmisítése az egyetlen, amivel még hasznára lehetek. Egy képzeletbeli fintorral hessegetek el egy némán tovasuhanó gondolatot arról, hogy talán nem az egyetlen. A merengő gondolataim tovább siklanak a még számomra is érthetetlen kérdésre, hogy vajon miért is nem akarom, hogy végezzen velem, vagy hogy egyáltalán miért nem próbálok meg végezni magammal most, hogy sikeresen bezártam Őt ide. Nem állítom, hogy nem találna módot a kijutásra, de én jóval előbb újjáélednék a Mennyben, és talán évszázadaink lennének felkészülni a visszatérésére. Miért rettegek egy olyan világban élni, ahol Ő nem létezik? Hiszen Ő már nem az a férfi, akit szerettem. Mégis, mintha még mindig birtokolná a szívemet és a lelkemet, amit egy visszavonhatatlan fogadalommal nekiajándékoztam. Úgy érzem, ha meghalnék, a porhüvelyem ugyan újraéledne, de minden más itt maradna, vele. El kell hitetnem vele, hogy megéri életben tartania, miközben valahogy erősebbé kell válnom, hogy ha kell, képes legyek megölni, mielőtt rádöbben, hogy neki kell megölnie engem. Mindezt úgy, hogy hányingerem van a gondolattól, hogy miket fog még rám kényszeríteni a közös száműzetésünk alatt. Bárcsak tudnék valahogy védekezni ellene. Bárcsak ne lennék ennyire gyenge. De ha a Purgatóriumban képes voltam évszázadokat fejlődni két évtized alatt, akkor ebben a nyomasztó pokolban is sikerülhet.

Kizárom a testem figyelemelvonó tényezőit, a langyos, gyötrő viharillatot hozó szellőt az arcomon, a rövid tincseim emlékeztető cirógatását a nyakamon, a testemet mereven tartó izmok fárasztó feszülését és a szárnyaim lomha lebbenéseit. Kiürítem az elmémet, elhessegetek minden zavaró gondolatot, érzést, kételyt és ábrándot, míg nem marad semmi, csak az, ami végigkísért életem leghosszabb és egyben legrövidebb tizenhét évén is. A kéken izzó manaáramok és a tudatomat magányos börtönbe záró vaksötét. Az egyetlen különbség, hogy üres, elmét bontó pangás helyett most sötét, fenyegető erők ölelnek. A nyugodtan keringő manaörvényeim felbolydulnak, amikor nyers erővel kényszerítem rájuk az akaratomat, hogy átformáljam őket, pont úgy, mint ahogy a Purgatórium kihalt bugyraiban tettem. Ha helyt akarok állni ellene, akkor nincs időm megvárni, hogy a manakészletem a természetes ütemében gyarapodhasson, kénytelen vagyok szétfeszíteni, kitágítani az elmém falait, még akkor is, ha ezzel instabilabbá, sebezhetőbbé teszem azt. Utol kell érnem. Elegem van a tehetetlenségből. Elegem van a gyengeségből.

Az a végzetem, hogy valahogy kordában tartsam Őt, és ha rajtam múlik, együtt fogunk megrohadni ezen a förtelmes, elátkozott helyen.

***

A létezés elmesorvasztó, kimerítő küzdelem. Az örök kékárban úszó világom átformálását egy idegen jelenlét eltéveszthetetlen közelítése szakítja meg, ösztönös, harcra kész figyelemmel térek vissza a fizikai valóm kihasználatlan, védtelen porhüvelyébe. A szemhéjaim olyan ólomsúlyúnak érződnek, mintha évtizedek óta nem mozdultak volna meg, a testem mindenhol sajog, a levegőben törökülésbe szorított lábaim görcsben állnak, a szárnyaim pedig le akarnak szakadni minden lomha csapástól. Zavarodottan, mint aki egy kómából ébredt fogom fel a környezetemet, de nincs időm kényelmes nézelődéshez, a következő pillanatban megjelenik előttem a küzdelmes békémet kísértő lidérc arca, akinek az emléke időről időre erőszakkal kényszerítette magát az elnémított gondolatok és az éber álmok közé, hogy megingassa a töretlen kitartásomat. Egy tompa szúrás a szívem és egy tátongó lyuk a lelkem mélyén azonnal emlékeztet, hogy egykor ki volt Ő nekem, de már nem sodor magával a fájdalom ereje.

- Mit akarsz? – A rég használt hangszálaim rekedtes, fáradt hangot produkálnak, a gondolataim lassúak és lomhák. Az elmém kitartó edzése és erősítése kimerültebb zsibbadást hagyott maga után, mintha hetekig megállás nélkül démonokat kaszaboltam volna. Hűvös pillantással mérem végig a laza öltözékben előttem lebegő herceget és a hosszú, csápszerű fekete szárnyait.

- Kíváncsi voltam, mikor ébred fel a hercegnőm. – Megrezzen a rideg maszkom a piszkálódó szavaktól, amik szívszorítóan idézik a férjem játszadozó stílusát. Elfordítanám a leplezhetetlen, szívbe szúró fájdalmamról árulkodó tekintetemet, de látnom kell a szemei legmélyén honoló ürességet, hogy ne éledjen ismét kegyetlen, kilátástalan remény a szívemben. Magára öltheti Calek stílusát, lehet velem gyengéd, játékos és komolytalan, mint amilyen Ő volt, de a szemei, amik a lelke kopárságát tükrözik, mindig el fogják árulni az igaz valóját. Figyelmen kívül hagyom az illetlen megnevezést, kimért nyugalommal válaszolok neki.

- Nem aludtam. – Pedig most rettenetesen jól esne. Fáradtabb vagyok, mint a kimerítő, majdnem tragédiában végződő harcunk után.

- Kár. Lett volna néhány ötletem, hogyan ébresszelek fel. – Szemforgatva fordulok el tőle, lassú mozdulatokkal eresztem le a lábaimat, és mozgatom át a zsibbadt testrészeimet. Ezt a megjegyzését már nem méltatom válaszra, széles szárnycsapásokkal indulok el a távolban felsejlő kastély égbenyúló tornyai felé, csak hogy magam mögött hagyhassam a kíváncsi pillantását, a következő szavai viszont megállítanak. – Fogalmad sincs, mennyi idő telt el, igaz? – A vállam fölött nézek vissza rá, a zavarodott, kérdő tekintetemet meg sem próbálom elrejteni. Tényleg fogalmam sincs, de nem hittem volna, hogy sok nyugodalmat hagy nekem, szóval eddig meg sem fordult a fejemben, hogy számottevően sok lenne. Eddig. A szél egy hosszú, hófehér tincset sodor az arcomba, megrökönyödve nézek le, hogy szemügyre vegyem a mellkasomig omló tincsek zuhatagát. A szemeim elkerekednek a ráeszméléstől, hogy hetek, de hónapok alatt sem nőhetett ennyit a hajam. A pillanatok alatt elillanó, elveszített idő már nem újdonság számomra, mégis ugyanúgy mellkason vág, mint eddig. Nem tudom, hogy a megraboltság keserű ízétől vagy az egyik hosszú, elülső tincsemen játszadozó ujjától húzom el a számat. Szomorú, gyanakvó pillantással kísérem az ismerős ujjak kalandozó mozdulatait.

- Miért? – Úgy érzem, nem kell kifejtenem a velős kérdést, hogy értse, mire gondolok. Miért hagyott magamra ki tudja mennyi évig, zavartalanul fejlődni, gyógyulni, felejteni és kiheverni Őt?

A hajamat piszkáló ujjai az állam ívére csúsznak, finom, selymes simítással emeli vissza magára a lesütött pillantásomat. Az érintése hideg borzongás, a lelkem pangó ürességében hűvös hiányérzetet kelt a régről megszokott szerelem üvöltő hiánya. Az idő tényleg meggyógyítja a szív sebeit? Lehet, hogy egyszer képes leszek fájdalom nélkül létezni nélküle? A gondolat egyszerre tölt el rettegéssel és bűntudatkeltő reménnyel.

- Azt akartam, hogy gyógyuljon a lelked. – A hitetlen tekintetemből egy pillanatra sem oszlik fel a gyanakvás szikrája, miközben azon mélázok, hogyan tud még egy ilyen gyengéd mondatot is érzelmek nélkül kiejteni. – Egy ronccsal nem tudok mit kezdeni. – Egy óvatos legyintéssel csapom el az arcomra vándorló kezét, de tudom, hogy csak azért sikerült, mert engedte. Nem felejtettem el az elszunnyadásom előtti gondolataimat a pszichológiai játszmáiról és a céljaimról. Nem engedhetem a fejembe mászni. Akármi is a terve, biztos, hogy ez is csak egy jól megkomponált részét képezi, hogy hamis biztonságérzetet, esetleg bizalmat építsen bennem. Elfordulok tőle.

- Mennyi? – Tudnom kell, hogy hány éve veszítettem el Őt.

- Kicsit több mint négy év telt el, angyalom. – A hangjában egy visszafogott mosoly bujkál, miközben megrendíti az épelméjűségem instabil falait. Minden izmom megfeszül, hogy elnyomjam a testemen végigszáguldó remegést, a kezeim ökölbe szorulnak. Válasz nélkül hagyom magam mögött.

***

A legmagasabb torony legfelső hálóját választom főhadiszállásnak, miközben azon morfondírozom, hogy egy démonhercegnek miért égbe nyúló tornyokból áll az otthona, miért nem földalatti erődítményekből. Lehet, hogy magának sem vallja be, de hiányzik az angyali mivolta a kis virágszálamnak. Majd egyszer megemlítem neki a gyanút, ha bosszantani akarom. Mintha csak a gondolataimban olvasna, a szoba zárt ajtaja előtt tűnik elő a semmiből. A pillantása egyből a földbe vésett rúnakörre csúszik, ami körbeöleli a szoba közepén elhelyezkedő ágyat, egy mellé húzott fotelt és egy asztalkát. Pont az előbb fejeztem be a védelmi vonal előkészítését, már csak a rövid aktiváló varázsige van hátra. Zavartan sandítok fel a kíváncsi, egyik szemöldökét gúnyosan felhúzó démonra, baromira nem örülök, hogy pont most volt kedve beállítani. Most, hogy visszakapta az emlékeit az angyal múltjáról, nem kételkedem benne, hogy felismerte a fény mágia jeleit. A gunyoros horkantása hallatán legszívesebben kimásznék a köröcskéből, hogy kikaparjam a szemét, de inkább csak hűvösen figyelmen kívül hagyom.

- Ugye nem gondolod, hogy egy fénypajzsot fogsz megidézni a szférámban? – A válaszom a lenéző kérdésre csak a varázsige higgadt elsuttogása. A pajzs nem igényel sokat az égi erőkből, csak egy vékony, erősítő rétegként fűztem bele, mikor az éber szunnyadásom alatt megéreztem magamban az ismerős tisztaság halovány érintését. Az örök sötétséget megtörik a rúnakörből felsejlő, felerősödő, majd kialvó hófehér fénysugarak.

- De, gondolom. – Egy visszafogottan önelégült mosoly suhan át az ajkaimon, mikor a szemeimmel felsandítok a herceg irritált fintorára. Számítottam rá, hogy a védfal nem fog működni az idegesítő teleportációja ellen, mégis összerezzenek, mikor váratlanul mellettem terem, egyenesen a pajzs közepén.

- És mire mész a pajzsoddal? – Felránt az eddigi ülő pozíciómból, az ajkain szórakozott, kegyetlen vigyor honol, de a szemei még mindig hordozzák a lelke sivár fagyosságát. – Okosabbnak hittelek ennél. – Hozzá csapódik a testem, a markai határozott szenvedéllyel szorítják meg a derekam vonalát, a férfias, nosztalgikusan kisajátító érintés elásottnak és elfeledettnek hitt, parázsló érzéseket mozdít meg bennem. Úgy lököm el magamat tőle, mintha égetne, és Ő lassú vigyorral engedi, hogy kicsússzak a karmaiból. Az arcom lángoló melege ellentétes a hűvös félelemmel, ami a mellkasomba költözik a saját bevallhatatlan érzéseimtől.

- Még nem végeztem, seggfej. – Elfordulok a táncra hívó pillantása elől, és visszatérdelek a rúnakörömhöz, hogy egy második, belső védelmi vonallal egészítsem ki az elsőt. A rúnát, amit beleszőttem a második pajzs alapjaiba, tőle loptam. Pontosabban a karperecről, ami hetekig elzárt engem a szféra erőt adó manaörvényeitől. Ha ahhoz hasonlóan elzárom ezt a területet a mana áramlása elől, akkor, ha helyes a feltételezésem, nem fog tudni a pajzson belülre teleportálni, igaz, én pedig töltődni nem leszek képes, de ezt az árat bármikor kifizetem a magányért. Ha tévedek, tanulok belőle, ha igazam van, lesz egy kis szeglete a világnak, ahol biztonságban vagyok tőle. A terv tökéletességét elrontja az, hogy árgus tekintettel figyel. Ha okosabb lennék, lehet, hogy megvárnám, amíg elmegy, de a lekicsinylő megjegyzése elindított bennem egy szánalmas bizonyítási vágyat.

A rám ereszkedő lázálmok olyan mélyre nyomják a tudatomat, hogy a képtelen vagyok kimászni a lidérces, hívogató mocsaraikból, az elmúlás hideg láncai hínárként tekerednek a végtagjaimra, minél jobban kapálózok, annál erősebben tartanak. Az életemért vívok egy olyan csatát, amibe már beleszólásom sem igazán van. A manám nem tud elég gyorsan visszatöltődni, hogy életben tartsa a megtört testemet, én pedig tehetetlenül, a fizikai valómtól elvágva vergődök, és várom, hogy vége legyen mindennek. Az elmémbe nyilalló gondolat, hogy újjászülessek egy világban, ahol Ő nem létezik, egyszerre bénító félelem és makacs kitartást kölcsönző eltökéltség. Nem halhatok meg, ennyitől nem. Még nem. Még dolgom van vele.

A testem mintha már nem is létezne, valahogy mégis átsüt egy forrón bizsergető érzés az ajkaimon, életet lehel az elenyésző porhüvelyem dermedten fagyos reszketésébe. Feléleszt bennem egy fényszikrát, ami már alig pislákolt, a zagyva, kusza, groteszk képzelgéseken átküzdi magát egy olyan álom, ami nem is igazán álom, hanem inkább egy emlék. Emlék egy közösen átélt álomról, egy boldog, elillanó pillanatról, egy csókról, a vihar szabadságot hozó illatáról és az érintéséről az arcomon és a közös jövő reményével a szívemben. Egy remény, ami porba lett tiporva, csak hogy egy sokkal szebb és sokkal valódibb boldogságot alapozhasson meg. Mert néha porig kell rombolni önmagunkat, hogy elég erőssé váljunk a közös jövő felépítéséhez.

A felszabadult, a boldogság nosztalgiájáról suttogó álmokat a gyógyírt hozó, békés sötétség leple borítja le, elűzi az emlékeket, a filozofikus eszmefuttatásokat és magát a reményt is, hogy ez is csak egy megmászandó hegy, egy leküzdendő akadály, egy hajnalt hozó éjszaka. Mintha egy emberöltő telne el, némán remegve, zsibbadtan és égő tüdővel kapok levegőért, a szempilláim mögött felsejlő sötétvörös színvilág emlékeztet, hogy nem minden éjszakát követ hajnal. Fáj. Mindenem fáj. A gyomromon tátongó seb külsőleg már ép, de a belső szerveim mintha még nem gyógyultak volna meg teljesen, a lábaim közötti feszítő fájdalom pedig könyörtelenül emlékeztet, hogy más sebek sem tudtak teljesen regenerálódni. A testem szánalomra méltó állapotából egyből rájövök, hogy közel sem töltöttem annyi időt a gyógyító álomvilágban, mint amennyinek érződött, vagy mint amennyit kellett volna. Fogalmam sincs, hogyan, de megérzem magamon az Ő jellegzetesen hűvös és komor tekintete nyomasztó súlyát, az ernyedt, legyengült testem azonnal harcra készen feszül meg. Felülök, és megkeresem a veszély forrását a pangástól üvöltő trónterem fenyegetően tágas ürességében. A csend szinte fülsüketítő. Fölém magasodva néz le rám egy hatalmas, sötét kövezetből kifaragott trónszékből, olyan mozdulatlanul, mintha ő maga is megdermedt volna az idővel és a világ fojtogató, örökösen változatlan sötétségével együtt. A másodpercek olyan lassan vánszorognak, hogy ha nem hallanám az elveszített szerelem fájdalmától és a félelemtől zakatoló szívemet, azt hinném, hogy tényleg megtorpant az idő. Úgy látom, mostanra elrejtette a frissen szerzett hegeit, de tudom, érzem, hogy még ott vannak. Mintha minden alkalommal, mikor a szemem elé kerül, egyre kevésbé találnám meg benne az én szerelmes Calekemet, de arra képtelen vagyok rájönni, hogy Ő változik vagy én sodródom egyre messzebb az emlékétől. A lelkem egy része örül, mert most már szívesebben látná Őt holtan, mint ezzel a kínzóan lehetetlen közömbösséggel a tekintetében.

- Egy álmot láttam... – A hangja félelmetesen nyugodt és hűvösen merengő. Hideg borzongás fut végig a gerincem vonalán, egészen a tarkómig. – Egy unalmas, bolond, szánalmas álmot egy hasztalan életről, amiből csak kellemetlenül lassan tudtam felébredni. Végső soron hálás lehetek neked, hogy segítettél benne. – Nem válaszolok semmit a megdöbbentő vallomásra, sok mindent vártam tőle, de a köszönetnyilvánítás nem volt közöttük. Felesleges lenne vitába szállni a szavakkal, amikkel az elmúlt szerelmem életútját becsmérli, mint ahogy azt sem emelem ki, hogy nem érte tettem, amit tettem. Illetve valamennyire mégis. Meg akartam ismerni Őt, akiből a szívem választottja kiszakadt, hogy teljessé tehessem magunkat. Nem hittem a figyelmeztető jeleknek, hogy mi soha nem lehetünk teljes egészek együtt. Némán, a feszült, komor csend terhe alatt nézem a rideg herceget, aki számára a közösen megélt boldogságunk egy tompa, hasztalan álom, egy szánalmas, kigyomlálandó emlékfoszlány a könyörtelen gonoszság tengeréből. Egy röpke pillanatra megtalál az empátia lélekmarcangoló érzése, ahogy bevillan a fejembe, hogy milyen érzés lehet kiszakadni önmagadból, és öntudatlanul, egy mély álomba süppedve olyan dolgokat véghezvinni, ami ellentmond mindennel, amiben hiszel. Elköteleződni, fogadalmakat kötni, terheket a válladra venni, hogy utána örökre cipelned kelljen őket, és hogy milyen lehet mindezek után felébredni. Én is egy ilyen teher vagyok. Egy kiszedhetetlen tüske a bőre alatt, egy gyógyíthatatlan fertőzés. Hogy hihettem, hogy szeretni fog, mikor magához tér? Hogy gondolhattam, hogy a leghírhedtebb démonherceg, a bukott szeráf, akitől annyira félnek, hogy még a történelmét is kitörölték, szeretni fog? Azt hittem, mostanra kinőttem a gyermeki naivitásomat. Gyűlölöm, hogy ha a józan eszemre hallgatok, igazából még csak hibáztatni sem tudom a kegyetlenségéért. Akarata ellenére hozzám láncolta magát a legerősebb mágikus kapoccsal, ami létezik, és mindezek után még van pofám úgy érezni, hogy az én felelősségem, hogy elzárjam a világ elől.

Előredől, a mozdulat olyan váratlanul töri meg a pillanatnyi dermedt nyugalmat, hogy összerezzenek tőle, és kizökkenek a kavargó, önvádló gondolatok feldúlt kuszaságából, vissza egy valóságba, ahol ezzel a férfival vagyok összezárva az idők kilátástalan végezetéig.

- Gyere ide. – A rideg utasítás mostanra már ismerős, elzavarja a kétségbeesett, elhidegült belenyugvást, hogy életerős dacot csaljon a helyére. Nem tudom, hogy ez volt e a célja, bármit kinézek a pszichológiai játszmákra készülő démonból. Lehet, hogy megértem az irántam érzett gyűlöletét, de ez nem azt jelenti, hogy megengedem, hogy megalázzon.

- Nem. – Meglepően határozottra sikerül a hangom zengése, félig-meddig arra számítottam, hogy csak egy reszketeg sóhaj lesz a dac szülte ellenállásból. Tudom, hogy van ereje kényszeríteni, de akkor sem fogom önként megadni magamat. Soha. Leláncolhat, megtörheti a testemet újra és újra, de a lelkem sebzett, megtépázott maradékát nem adom.

- Mégis mire számítasz, Ramiel? Talán magadat akarod büntetni a saját makacsságoddal? Hiszen tudod a következményeit a gyerekes ellenállásodnak. – A belőle áradó sötét, fullasztóan pokoli erőktől minden szőrszálam az égnek áll, és ha nem lennék még mindig harmatgyenge, tudom, hogy már újabb menekülési tervet gyártanék, de jelenleg csak makacs mozdulatlanságra futja. Ő kérdezi, hogy mire számítok? Inkább nekem kéne ezt kérdeznem tőle. Azt hitte, hogy engedelmességbe félemlíthet? Azt hitte, hogy fejet hajtok az akarata előtt, csak mert erősebb nálam? Eddig azt hittem, hogy ha az érzelmei nem is, az emlékei megmaradtak az együtt töltött időkből, de lassan ebben is kezdek kételkedni, mert ez a férfi egyáltalán nem ismer engem. – Gyere ide.

Hiába ismétli meg a higgadt parancsot, meg sem rezzenek. A semmiből előtörő, már-már megszokottá váló fekete árnycsáp a derekamnál fogva ránt felé, összeszorított fogakkal, az ösztöneimre hagyatkozva idézek meg egy tőrt, hogy legalább a védekezés illúzióját kelthessem vele. A következő pillanatban már előtte térdelek, a hideg pengét a torka selymesnek hazudott bőréhez simítom, a szemeimben pedig fellobbannak a végső halállal fenyegető lángok. Teljesen ki vagyok merülve, de néhány súlyos seb ejtéséhez bőven van erőm.

- Ki is égethettem volna a szemed, mint annak a hitvány Sarielnek... – Váratlan erővel tepernek maguk alá a harag hullámai a nagyzoló pillantása láttán, és hirtelen azt kívánom, hogy bár megtette volna. Akkor legalább nem kellene látnom ezeket az ellenszenves kifejezéseket az Ő hibátlan, markáns vonású arcán.

- Hálásnak kéne lennem, hogy miután ezeket teszed velem, még ráadásnak nem vakítasz meg?! – Dühösen sziszegve hajolok kicsit közelebb az arcához, hogy elrejtsem a menekülési szándékaimat, de mintha a fejembe látna, kemény magabiztossággal ragadja meg a csuklómat, és visszaránt magához. Erőtlenül támaszkodom meg a térdemmel, hogy ne csapódjak teljes lendülettel a zavaróan meztelen testének, az ujjaim olyan görcsösen szorítják a tőr nyelét, mintha az életem múlna rajta, hogy a markomban maradjon a haszontalan tárgy. A sarokba szorítottság frusztráló érzése olyan elképesztő súllyal nehezedik a mellkasomra, hogy ádáz tusát vívok minden egyes apró levegővételért. Nem engedem, hogy teret nyerjen az elmémben a gondolat, hogy most már ez a jövőm, mert akkor darabokra hullok. Ez az egyoldalú küzdelem, a tehetetlenség, a megalázottság, az ő rideg érzelemmentessége és az én makacs ellenállásom, amivel magam sem tudom, pontosan mit akarok elérni. Ebben a szánalomra méltó, erejétől megfosztott pillanatomban inkább érzem magamat egy lázongó gyermeknek, mint egy feltörekvő, fejlődésre képes harcosnak.

Az arcomon játszadozó ujjak pilleszárny érintéseit gyengédnek is lehetne mondani, ha nem látnám a tekintetében honoló hideg, gonosz fenyegetést. A karmokban végződő hüvelykujja a szemem alá csusszan, de én továbbra is rezzenéstelenül állom a hűvös pillantását, miközben azon merengek, hogy tudnak azok az egykor szerelmes, pajkosan csillanó szemek ilyen rideg, élettelen érzelemmentességet tükrözni. Majdnem meghaltam az elmúlt pár órában, mégis több élet van bennem, mint benne lesz valaha. Igazából jelen pillanatban nem különösebben érdekel az sem, ha megvakít, nem félek se a szemem világának az elvesztésétől, se a fájdalomtól. Ami igazán számított, azt már talán örökre elvesztettem, a fájdalom pedig nem lehet rosszabb, mint a monoton szúrás, ami a lelkem mélyét hasogatja mióta magamra hagyott.

- Kár lenne ezekért a szép szemekért… - Egy elsuhanó pillanatig sem veszem bóknak a rémisztően gyengéd fenyegetést, kiráz a hideg a vérfagyasztóan elmélázó szavaktól és a borzongató pillantásától. Tudom, hogy a fejembe akar mászni, tudom, hogy össze akar zavarni, de nem engedem neki. Mikor a rövid tincseimet felmarkolva hátrarántja a fejemet, meglepett nyögés szakad fel az ajkaimról. A tőrt görcsösen szorító kezem megremeg, a szemeim tágra nyílnak, de semmit nem látok a tehetetlen düh okozta könnyfátylon keresztül. Hiába próbálom eltolni magamat tőle, jelen állapotomban semmi esélyem ellene. Egy ragadozó kimért, kizökkenthetetlenül magabiztos türelmével hajol a nyakamhoz, a meztelen testünk olyan közel kerül egymáshoz, hogy érzem a belőle áradó izzasztó forróságot, mégsem csal semmit a testembe, csak lélekfacsaróan fagyos pánikot. A lassú, hangos légvétel, amivel mélyen magába szívja az illatomat, olyan, mintha a zsákmányát szagolgatná, mielőtt darabokra cincálja. Talán ez is történik épp. Az állkapcsom szinte fáj a görcsös szorítástól, a fogaimon keresztül szűrve kapkodom a levegőt, miközben tehetetlenül várom a következő lépését.

- Hm. Szex szagod van. – Elfintorodnék, de elvonja a figyelmemet a testemet satuba fogó ujjak szorításának a meglazulása, és azonnal kapok a lehetőségen, hogy vadul eltépjem magamat a meztelensége közeléből. A testem hátralendül az erőtől, amivel eltaszítom magam tőle, de nem vagyok elég gyors. Az ujjai az oldalamba marnak, finom erőszakkal ránt még közelebb magához olyan erővel, hogy egyenesen az ölében landolok. A pánikszerű menekülési ösztön olyan hirtelen kerít a hatalmába, hogy szinte remegni kezdek tőle. A saját mozdulatának a lendületét felhasználva vágnám a mellkasába a tőrömet, hátha el tudom vonni a figyelmét elég ideig, hogy kicsússzak a karmai közül, de ez a szánalmas, utolsó kétségbeesésemben elkapkodott támadás is csúfos kudarcba fullad. Az ujjai megingathatatlan vasmarokkal ragadják meg a reszkető, erőtlen kezemet, az ismételt tehetetlenségem újdonsült dühhulláma szinte pofán vág, a saját haszontalanságom okozta keserűség még tovább táplálja az iránta érzett harag lélekölő tűzviharát.

- Mondd meg nekem, hogy hozod be ezeket ide? – Egy pillanatra még a befelé forduló őrjöngésemből is kizökkent a furcsa kérdés, a mindig érdektelen és unott hangszínben megbúvó szokatlan kíváncsiság teljesen váratlanul ér. Megtorpanva, zavarodottan ismétlem el magamban a kérdést, hátha másodjára több értelmet lelek benne, és mikor ez nem történik meg, rádöbbenek, hogy talán pont a kizökkentésem vagy az összezavarásom volt a terve. – Jó érzés lenne ezt is a szívembe mártani, ugye? – Sajnos ahhoz, hogy igazán jó legyen, szüksége lenne szívre, de azért így is megtenné. Tudom, hogy nem tudok igazán ártani neki egy egyszerű tőrrel, de a fájdalom hátha eltereli a figyelmét azokról a félreérthetetlen tervekről, amik egyre sürgetőbb csillogással tükröződnek a szemeiben. Bár az eddigi tapasztalat alapján az is lehet, hogy csak olajat öntenék a tűzre vele. Olyan hirtelen és váratlanul engedi el a kezemet, hogy az eddig feleslegesen erőlködő, reszketeg mozdulatom magától megy végbe, előre zuhanva dőlök rá, miközben a tőr lehetetlenül könnyedén, hangtalanul süllyed el a mellkasa forróságában, mintha tűzben felizzított kést mártanék puha vajba.

Abban a pillanatban, hogy megérzem körém fonódni a karjait, rádöbbenek, hogy a tomboló haragom megint milyen ostoba döntésbe hajszolt. A mellkasából kiálló tőrre ügyet sem vetve szorít magához, a kezeim hasztalanul köztünk ragadnak, a tőr nyele hűvös emlékeztetőül szolgál, hogy igazából mennyire fegyvertelen vagyok ellene. Még csak megrendíteni sem tudom a gyilkos lángok ereje nélkül. Hiába küzdöttem végig az eddigi életem rövid, elillanó évszázadát, hiába próbáltam kitörni a tisztítótűz erejének árnyékából, még mindig egy senki vagyok a kéretlen ajándék nélkül, amit születésemkor kaptam. Egy szánalmas senki.

- Most jó? – Nem kell látnom az arcát, hogy pontosan tudjam, milyen önelégült vigyor honol rajta, a hangja mindent elárul. Zokogni, vergődni, kapálózni, üvölteni akarok. Felégetni a világot, ami ilyenné tette Őt. Gyűlölöm. És gyűlölöm a tehetetlen önmagamat mellette. Gyűlölöm azt akivé, amivé tesz. A kezeim a mellkasához feszülnek, ilyen közelségből csak egy gondolat lenne megölni, és véget vetni mindennek. A kilátástalan harcoknak és a reményvesztett jövőnek. Az sem baj, ha a halála után a szférája összeomlik, és örökre maga alá temet, vele még a halálon is szívesen osztoznék. Bárcsak meghalhattunk volna inkább Baál keze által, karöltve küzdve a szerelemért, amiben vakon hiszünk.

Szinte észre sem veszem a kék lángok engedelmes, rémisztően készséges ébredését, csak mikor a szemem világával együtt megfoszt az erejüktől is. Az orromba mászó kegyetlenül nosztalgikus, vad, tomboló viharillat könyörtelenül emlékeztet, hogy amúgy sem lettem volna képes véghezvinni a szánnivaló terveket.

- Tudom, még mi esne jól. – A rám telepedő vaksötétben mintha minden illat, minden érintés hatványozott erővel kínozna, mikor megérzem a forró, nedves cirógatást a fenekem partjai között, a testem kétségbeesett reszketésbe kezd a tudattól, hogy mi következik, és annak az elkerülhetetlenségéről. Megint meg fog erőszakolni, és az égvilágon semmit nem tehetek ellene. Újra el fogja venni azt, amit csak adni szabadna. – Jobban szeretem, ha nedves vagy idelenn. – Remegve, elkeseredetten próbálok valahogy távolabb kerülni tőle, de az ujjai könnyedén merülnek el a testemben, ami áruló módjára rögtön reagál az ismerős ujjakra. A szédítően ellentmondásos érzések szinte széttépnek belülről, küzdeni akarok ellene, a testemben pislákoló sóvárgás ellen, a vágy ellen, hogy eleresszem a felesleges küzdelmeket, és adjam át magamat a pillanatnyi megnyugvást hozó érzéki rabszolgaságnak. A tudat, hogy még egy napja sem vagyunk itt, de már a tűrőképességem határait feszegeti, dermesztő félelemmel bénít meg. A gyűlölni vágyott érzések összefolynak, az ujjai könyörtelen játéka bennem, az ajkai vad simítása az ajkaimon, a kiömlő vére kesernyésen édes zamata a számban, a belém nyilalló forróság, a derekamat satuba fogó szorítás, a harag, a tehetetlenség, a megalázottság torokszorító gyötrelme, az önző, meg nem érdemelt gyönyöre visszataszító hangjai. Küzdök, vergődök, harapok, némán zihálva veszem el tőle a kínszenvedésem kitörni vágyó zokogását, de minden hiábavaló. Nem akarom ezt. Gyűlölöm az ujjait a testemen, az érzelemmentes pillantása súlyát a megaláztatásomon. A sötétség feloszlik a szemeimről, de tudom, hogy önmagáért szabadított fel. Hogy megmutassa, hogy még a gyilkos erőim is mennyire jelentéktelenek és haszontalanok ellene, hogy láthassa a szemeimben tükröződő fájdalmakat, az eltemetett boldogság utáni sóvárgást és a szégyent. De most nem fog mást találni, csak haragot és gyűlöletet. Még nem.

- Gyűlöllek. – Magam sem tudom, miért fáradok vele, hogy ismét szavakba öntsem az érzést, ami valószínűleg teljesen üres és érdektelen valaki számára, akinek fogalma sincs az érzelmekről.

- Ezt már mondtad. Most valami egészen mást szeretnék hallani a szádból. – Megfagy a vér az ereimben, a vadul dübörgő szívem pedig kihagy egy fullasztó ütemet, mikor megérzem az érintését az egyik kiszolgáltatott szárnyam tövén. Annyira elhatalmasodik rajtam a kényszer, hogy ösztönösen eltüntessem a sebezhető testrészt, hogy szinte már fáj ellenállni neki. Tudom, hogy megint elvenné őket tőlem, ki tudja mennyi időre, és nem mondhatok le róluk itt, a világegyetem legellenségesebb poklának a szívében. Remegve készítem fel magamat egy olyan fájdalomra, amire képtelenség felkészülni, de gyengéden izgató borzongás érkezik helyette. Elkerekedett szemekkel harapom el a meglepett nyögésemet, a gerincem ívbe feszülő vonalán végigpattogó szikrák szinte csípik a bőrömet, a testemben felszított forróság leküzdhetetlenül összpontosul az ágyékomban.

- Ne… ne csináld… - Azelőtt suttogom a kétségbeesetten kérlelő szavakat, hogy felfoghatnám, mit is teszek, szinte azonnal megbánom a gyengeségemet beismerő megnyilvánulást. Nem nézek rá, makacsul kerülöm az arcát, a pásztázó, méricskélő tekintetét, és a kárörömöt, a kegyetlenséget benne.

- A régi idők emlékére. – Dühvel vegyült elkeseredettséggel szisszenek fel, mikor egy erőteljes lökéssel lendíti felfelé a csípőjét, a farka gyűlölten tökéletes forrósága már nem tépő fájdalommal, hanem enyhe feszítéssel megfűszerezett gyönyörrel döfi meg bennem az egész testem legérzékenyebb pontját. Reszkető ajkakkal, akadozott légvétellel fojtom el a kitörni vágyó nyögést, a támaszért könyörgő kezeim megfeszülnek a bársonyosan kemény mellkasa selymes bőrén. Azonnal rájön, hogy a farka megtalálta bennem az áhított pontot, megtorpan, az egyik keze még mindig a derekamat szorítva tart magán rendíthetetlen szilárdsággal, a másikkal pedig megismétli a kínzóan élvezetes cirógatást egy másik szárnyamon. Lehunyt szemekkel, az egész testemet megrázó borzongással tűröm az izgató simogatást, a saját remegésem apró rezzenései újra és újra úgy mozgatják bennem a merevedését, hogy finoman megérintse a pontot, ami lerombolja a józanész és az ellenállás utolsó bástyáit. A farkam árulkodóan forró lüktetéssel szorul közénk, már nyoma sincs a fájdalomnak, teljesen elűzte a kéjsóvár vágyakozás forró, őrjítő lavinája. A felizgult, összesimuló testünk szívszorongatóan ismerős, erotikus illatától mintha nekem is kést mártanának a szívembe, már nem merem lehunyni a szemeimet, mert félek, hogy Calek szerelmes vágytól fűtött pillantását láttatná velem a kéjtől eltompuló tudatom, mereven oldalra fordulva utasítom el a tekintete súlyát, és engedem, hogy a környezetünk zord sötétsége a jelenben, a csúfos valóságban tartson. Mikor úgy ítéli meg, hogy már eléggé felizgatott, újra keményen a derekamba markolva kezd el erőteljesen mozgatni magán, a szám belsejébe harapva, a fájdalom és a vér ízének a józanító keserűségét kihasználva védem meg magamat attól, hogy maguk alá temessenek az élvezet forró hullámai. Csak a szemem sarkából látom, hogy előrébb görnyed, a fogai finoman karcolják meg a mellbimbómat, remegő, kapkodó kézzel tépek a hajába, hogy lefeszítsem magamról, de mintha csak felbátorítanám. Némán zihálva küzdök levegőért az elharapott, lenyelt nyögések tengerében, a hosszú tincsek idegenek az érintésem alatt, és a tudatom mélyén döbbenek csak rá, hogy még ez is más lett. Az ajkai a másik mellbimbómra is rátapadnak, mikor erőteljesen megszívja, átmenekül egy szánalmas nyöszörgés a makacs némaságom védfalán. Szinte érzem a vigyorát a bőrömön, a követelőző gyönyör kitartó ostromától elgyengülve, tehetetlenül sóhajtok fel, már nem próbálom elhúzni magamtól, az ujjaim görcsösen kapaszkodnak az ismeretlen tincsekbe, az első kiszaladó nyöszörgést újabb halk, pihegő, erőtlen nyekkenések követik. Egyre gyorsabban mozgat magán, a testünk érzéki, összecsattanó hangjai életet lehelnek a halott világba, könnybe lábadt szemekkel, összeszorított ajkakkal várom, hogy vége legyen a szégyenteljes gyönyörök kínzó sorainak. Felegyenesedik a mellkasomról, hogy szemügyre vegye a darabokra hullott ellenállásom romjait, a büszkeségem utolsó foszlányait mentve ejtem a fejemet a vállára, hogy ne lássa az élvezettől kipirult arcomat, de nem engedi, hogy elbújjak előle. Durva erővel nyom mélyen magára, majd váratlanul abbahagyja a testem erőszakos mozgatását. Minden izmom megfeszül, ahogy ellenállok az ösztönös késztetésnek, hogy én magam folytassam az élvezetet hozó mozgást, de eltemetem az utálatos vágyaimat. Az egyik keze a hajamba markol, felemeli a fejemet a válláról, a tekintete könyörtelen kárörömmel simít végig. Olyan mélyen van bennem, hogy kitölti minden pórusomat, a kielégülni vágyás alattomos fájdalma szinte feléget belülről.

- Úgy látszik, a tested nem gyűlöl annyira. – A vigyorgó szavakkal egyszerre cirógatja meg a farkam hegyét, az összerezzenő izmaim önelégült morranást csalnak a torkába. A hüvelykujja lustán dörzsölgeti a farkam legérzékenyebb pontját, pontosan tudja, hogy hol érintsen, hogy az őrületbe kergessen vele. Hányingerem van attól, ahogy a testem reagál rá, a gyomrom mélyén lüktető izgatottságtól, az orgazmus utáni sóvárgástól és attól, hogy tényleg nem gyűlölöm a gyengéd érintéseit. Mikor kegyetlen és démoni volt, tudtam viszolyogni tőle, most nem érzek mást, csak azt a szenvedélyes vágyakozást, amit eddig csak Ő tudott feléleszteni bennem. Elárulom az emlékét? Magára kényszeríti a homályos tekintetemet, a harag, az összezavarodottság és a megalázottság ködfelhőjén keresztül figyelem a hátborzongatóan hűvössé váló pillantását, amitől a világ legtávolabbi pontjáig lenne kedvem menekülni. – Mozogj, Ramiel. – A hangjában most már egy leheletnyi jókedv sincs, csakis fagyos felsőbbrendűség és mélyen megbúvó fenyegetés, a hűvös érzelemmentességgel kiejtett nevem hallatán mint mindig, most is megszakad a szívem. Egy jelzésértékű, türelmetlen lökéssel mutatja meg, hogy mit vár tőlem, a számat fintorra húzva, elhidegült undorral és gyűlölettel meredek rá, és a testem árulkodóan riadt remegésén kívül egy fikarcnyit sem moccanok. Tudom, hogy ez most ismét egy erőfitogtató párbaj, és nem fogok fejet hajtani az akarata előtt, még akkor sem, ha minden porcikám könyörög érte. Dermedten nézünk farkasszemet, a kapkodó légvételeim lelassulnak, ahogy szépen lassan elkezd kezelhetővé válni a testemben kényszerrel felkorbácsolt, tomboló vágyakozás. A hajamban pihenő ujjai megszorulnak a tincseim között, a farkamon játszadozó keze pedig kitartóan tartja életben a gyűlölt izgatottságomat. Nem bírom elviselni az érintését a bőrömön, zavartan lesütöm a szemeimet, az ajkamra harapva, remegve fojtok el egy jóleső sóhajt, miközben lomhán felemelkedek az öléből, a merevedése forró keménysége hihetetlenül kellemesen simogat végig belülről. Érzem magamon a mohó, diadalittas, perzselő tekintetét, de ahelyett, hogy a parancsának engedelmeskednék, és visszaereszkedve tényleges mozgásba kezdenék, teljesen felemelkedek róla, és egy váratlan mozdulattal próbálok meg kicsusszanni a karmai fogságából. A tincseim kisiklanak az ujjai közül, a teste melegének a hiányától szinte megborzongok, de mielőtt azt hihetném, hogy sikeres volt a menekülésem, ismét megérzem az árnymágia bizsergető érintését a derekam körül. A mágiájával húz vissza magához, a csáp erőteljesen, durván ránt vissza az eredeti pozíciómba, a farka olyan erővel vágódik belém a lendülettől, hogy felnyögök és összerándulok. Lihegve csattanok a mellkasán, amiből fogalmam sincs mikor húzta ki a tőrömet, de már bársonyosan sima és érintetlen a bőre a belé maró körmeim alatt. Újra hátrafeszíti a fejemet, vicsorogva, rideg haraggal hajol az arcomba. – Régen jobban ment a szolgalelkűség. – Tágra nyílnak a szemeim a félreérthetetlen utalástól, a szégyenérzet, a harag és a keserűség újabb hullámai festenek élénk pírt a bőrömre. A szívem sajgó dübörgését olyan erősen érzem a torkomban, hogy szinte megfulladok tőle. Megrökönyödve, bénult döbbenettel érzem mélységes, lélekbe fészkelődő megvetéssé formálódni az iránta érzett gyűlöletet a tudattól, hogy a bizalmasan megosztott, szerelmes titkaimat használja fel, hogy nyíltan megalázzon. Összeszűkült szemekkel, az ő hideg vicsora tükörképével válaszolok neki.

- Neked pedig minden jobban ment régen. Úgy látszik mindkettőnknek be kell érni kevesebbel. – Fogalmam sincs, hogy a tekintetén átsuhanó csillanás gúnyos szórakozottság vagy egyszerűen csak irritált türelmetlenség, az orrát a szokásos, hihetetlenül, szívszorítóan nosztalgikus mozdulatával szegi fel, hogy végigsimíthasson a laposan öntelt tekintetével.

Az arca az enyémhez simul, olyan gyengéden simítja az ajkait a fülemre, hogy hideg borzongás fut végig tőle a gerincemen. A forró szeretkezéseink ismerős, kellemesen fűszeres illata olyan töményen ölel minket, hogy szinte fuldoklom a boldog, keserédes emlékekben, amiket felidéz. Távolabb nem is lehetnének ettől a pillanattól.

- Csak amíg be nem törlek. – A rideg sóhaját egy nedves csók követi a fülem legérzékenyebb pontján, hevesen megreszketve húzódnék távolabb, de az egész testem irányítását Ő uralja. A derekamat szorító csáp lágy ringatózással kezd el mozgatni rajta, a kezei kegyetlenül izgató, finom cirógatással kalandoznak a szárnyaim csupasz, még nem toll fedte tövére, hogy megfosszanak a megaláztatás okozta harag által szült kitartástól is. Szánalmasan kevés időre van szüksége, hogy újra előtörjön egy halk nyögés az ajkaim közül, egyre hevesebb, haragosabb tempóban mozgat magán, az érintései, a harapásai, a csókjai, az ellenállásaim, a vérünk íze összefolynak, a rám kényszerített orgazmus szégyenteljes közeledését nem tudom megállítani. – Gyerünk Ramiel, mutasd meg mennyire élvezed, hogy megerőszakollak. – A fülembe dörmögött, kíméletlen, rekedtes szavak mintha csak gyalázatosan tovább szítanák az orgazmus utáni sürgető vágyakozást, remegve, összeszorított fogakkal és szemekkel fojtom nyomorult nyöszörgéssé a lenyelhetetlen nyögéseimet. Fogalmam sem volt, hogy ez lehetséges, de még mélyebbre merül bennem, hiába minden ellenállás, reszkető, ziháló mellkassal, a már nem létező méltóságomat megsiratva, felzokogva adom meg magamat a kikövetelt orgazmusnak, de az utolsó pillanatban meggátol valami.

- Ne! – A fájdalmas kiáltás azelőtt szakad fel belőlem, hogy megállíthatnám magamat, a farkamba égő, az élvezetnek gátat szabó démoni rúna kínzó izzással foszt meg az elélvezés egyre sürgetőbbé váló megkönnyebbülésétől. Összerándulok a karjai megingathatatlan szorításában, a nedvessé vált bőrömet szinte csípi a zord sötétség hűvös simítása, az államat megragadó ujjak durva erővel kényszerítik magára a könnyfátyoltól homályos, bódult, meggyötört pillantásomat. Azt hittem, hogy fel vagyok készülve mindenre, de a teljesen egyértelművé váló tudat, hogy ilyen érzelemmentes hűvösséggel képes a földbe döngölni, vérfagyasztó fájdalommal lep meg, mindazok után is, amiket eddig tett velem. A hiú remény, hogy valaha talán visszakaphatjuk a közös boldogságunkat, egyre távolabbi és egyre naivabb látomásnak tűnik. Tényleg ezzel a férfival osztozom azokon a meghitt emlékeken?

- Azt hittem már megtanítottalak, hogy a szolgák csak engedéllyel élvezhetnek el. – Parancsolóan szorulnak meg az ujjai a rövid tincseim között. Fáj. Mikor lesz már vége? Még szinte el sem kezdődött… – Könyörögj. – Megremegnek az ajkaim a testemet szétszakító érzésektől, a szégyentől, a szívemet marcangoló pangás fojtogató fájdalmától, a gyásztól és a kínzó, kegyetlenül erotikus sóvárgástól, ami arra sarkall, hogy feladjak mindent, ami lenni szerettem volna, és váljak azzá, ami szerinte vagyok. A kielégületlen vágy homályát felkavarja a rádöbbenés, hogy végső soron ez is csak egy fajta fájdalom. A döntésképtelenség szédítő kétségbeesésében, finoman simítom a remegő kezeimet az arca két oldalára, mintha meg akarnék bizonyosodni róla, hogy nem csak egy könyörtelen illúzió, egy rossz rémálom, hogy a lelkem másik felét birtokló férfi teszi mindezt velem. Fel akarok zokogni a pillanat tagadhatatlan valóságától.

- Kérlek… – A hangom halk és reszket benne a testemet gyötrő fájdalom, a szemében felvillanó kegyetlen mohóság mellé mintha unott kiábrándultság vegyülne a gyors megadásomra, de lehet, hogy csak a kimerült, feldúlt érzelmeim láttatják velem. Fogalmam sincs, mi járhat a fejében. Az arca jobb oldalán a bőre hiába tűnik bársonyosan hibátlannak, a pilleszárny érintésem alatt érzem az égett hús hólyagos sebhelyét. Emlékeztet, hogy Ő már nem az a férfi, akihez a lelkem tartozik. – …bazd meg magad. – Fogalmam sincs, honnan kerítek elég erőt a haragos sziszegéshez, amivel befejezem a félrevezetően kezdődő mondatot, szikrákat szóró tekintettel merülök el a pokolvörös szempárban, és a szavaimmal egy időben teljes erővel mélyesztem a körmeimet az arcán húzódó sebhely gyulladt vadhúsába. El sem hiszem, hogy régen szerelemvörösnek láttam ezeket a haragtól fellángoló, állatiasan démoni pillantást hordozó szemeket, az arcára költöző őrült vicsortól hányni lenne kedvem. Az ujjai durva erővel siklanak a csuklómra, hogy lefeszítse magáról a fájdalmat okozó érintésemet, egy váratlan mozdulattal hajít le az öléből, de mielőtt földet érhetnék, további mágikus béklyók állítanak meg a zuhanásban. A lábaim, a derekam és a kezeim köré tekeredve tartanak a levegőben és a combjaimat szétfeszítve tárnak fel neki. Tehetetlen reszketéssel, haragos vergődéssel, gyűlölködő pillantással próbálok kitörni a tartásukból, de a jelen állapotomban még csak megmozdítani sem tudom őket. A démonherceg kegyetlen fintorral masszírozza meg a sebhelye melletti bőrt, ha nem lennék ebben a kiszolgáltatott, szánalomra méltó pozícióban, talán kárörvendeni is tudnék. Rémisztő lomhasággal emelkedik fel a trónszékből, hogy lassú léptekkel megközelítse a levegőben lebegő alakomat, a farkát vérfagyasztó türelemmel illeszti újra a fenekemhez. A kielégületlen vágytól izzó testem gyalázatosan megremeg az érintéstől, látom a szemeiben, hogy pontosan tudja, milyen hatással van rám.

- Ami késik, nem múlik. Fogsz te még könyörögni, angyalka. – Újra belém hatol, én pedig elharapok egy kéjsóvár, vágyakozó nyöszörgést, fújtatva, zihálva harcolok a testem árulkodó reakciói ellen.

- Soha. – A hűvös gonoszsága apró, gúnyos mosolya eszelős vigyorrá szélesedik, én pedig magamba fordulva próbálom kizárni a kizárhatatlant. Fogalmam sincs mennyi idő telik el, és azt sem tudom, hogy hányszor és milyen módokon tesz rajtam kíméletlen, szenvedélyes erőszakot, én pedig a kéjes önkívület és a dacos ellenállás hullámai között vergődve, néha sikítva, néha nyögve, néha némán tűröm, hogy a földre teperjen, hogy az ölébe ültessen, hogy a pódium lépcsőzetére kényszerítsen. Mindenem bizsereg és lüktet, a kielégületlenség alattomosan lappangva feszengeti belülről a bőrömet, a szégyen pedig porrá égeti az önbecsülésem sérült romjait. De nem könyörgök. Soha többé nem fogok könyörögni neki. Soha.

Már nem tudom azt sem, hogy mikor hagyott magamra, erőtlen végtagokkal, az oldalamra dőlve fekszem a pódium kellemetlenül hűvös kövén, a kezeim összebilincselve vannak a trón széléhez rögzítve, olyan rövid láncon, hogy szinte megmozdítani sem tudom őket. Nem tudom hogyan, de mintha valahogy elzárta volna tőlem a manaörvényeket, a kimerített tartalékaim egyáltalán nem töltődnek. Tudom, hogy azt akarja, hogy örökre gyengének és tehetetlennek érezzem magamat, de rá fog jönni, hogy ez nem elég, hogy megtörjön, és ha kicsit is hasonlít Calekre, előbb-utóbb untatni fogja a gyengeségem. A testemet most éppen nem perzseli a kioltatlan vágy, de a jelenléte egy folyamatos, irritáltan feszült búgás az elmém legmélyén és egy örökös, idegesítő hiányérzet a lábaim között. Nem hagy a gondolataimba menekülni, a valóság rideg kegyetlenségében tart. Kezdek undorodni ettől a testtől, ami az elmúlt hónapokban megtanulta, megszerette, és most már igényli ezeket szégyenteljes érintéseket. A lábaimat a mellkasomhoz húzva kuporodok össze, az egyik piszkos szárnyammal takarom be a meztelen, csatakos testemet, több helyen is az Ő élvezetének a rászáradt nedvei húzzák a bőrömet, könyörtelen emlékeztetőül szolgálva, hogy miket tett velem, és hogy mik várnak még rám. Rosszul vagyok a szagától a bőrömön és az emlékeitől a bőröm alatt.

Most először van egy kis magányos nyugalmam, hosszút pislogva búcsúzok el a tudatomból kitépett bűbájoktól, amik mostanra mintha a részemmé váltak volna, a szívem darabokra hullik a ráeszmélésről, hogy az Ő kötelékének a jelenléte hiányzik a legjobban az elmém mélyéről. Az érzés, hogy akkor is velem volt, mikor nem volt velem. Már soha nem lesz velem. Egyedül vagyok.

Nem engedem útjukra a szemeimet égető néma könnycseppeket. Megígértem magamnak, hogy soha többé nem sírok miatta. Halk, reszketeg sóhajjal használok fel egy keveset a megmaradt manámból, hogy gyógyulásra bírjam az elhalt, fekete tincseimet. Nem akarok feketét látni magamon itt, az örök sötétben.

***

Az időérzékem teljesen elhal a nappal és a mozgástér hiányától, végtelen hosszúnak érződnek az órák vagy napok a kongó trónterem örökös magányában, és még hosszabbnak, mikor úgy dönt, hogy csatlakozik hozzám. Fogalmam sincs, hányszor gyalázta meg a testemet, és hogy hányszor törtem meg majdnem a kéjsóvár vágyakozás könyörtelen súlya alatt. Valamennyire megtanultam ignorálni a kielégületlenség fájdalmát, és ezzel együtt visszatértek hozzám a józan gondolatok is. Már képes vagyok az elmémbe merülve képezni magamat a különböző elraktározott mágikus kötetekből, de sajnos a jelenlegi helyzetemből nem találok kiutat. Kezdem elfogadni azt is, hogy az új világomban lehet, hogy a szexet is egy fegyverként kéne használnom ellene. Lehet, hogy egyszerűen meg kéne adnom neki azt, amit akar, csak hogy elhitessem vele, hogy megtört. Soha nem gondoltam volna, hogy a szentnek érzett, boldog és meghitt szerelmeskedéseink után képes leszek valaha ennyire viszolyogni a gondolattól is, hogy önként, akár egy terv részeként neki adjam magamat, még akkor is, ha ez a láncaimból való kiutat jelentené.

Megfeszülnek az izmaim, mikor megérzem magam mellett a jelenlétét, a trónszék lábazatának dőlve, felhúzott lábakkal ülök a szárnyaimba bújva, a kezeimet még mindig rövidke láncok szegezik a kőhöz. Már megszoktam a hűvös érzelemmentességét, meg sem rezzenek, mikor a tekintetünk találkozik. Az előttem megjelenő lavórra és a benne lévő szivacsra siklik a tekintetem.

- Mosakodj meg. – Elfintorodok a gondolattól, hogy a szeme láttára, meghunyászkodva, szexrabszolgaként vakarjam le magamról a tucatnyi orgazmusa nyomait, de a kényszer, hogy ne érezzem a bőrömön a nedveit, legyőzi a makacs, felesleges büszkeséget. Kimért mozdulattal nyúlok előre, de a rövidke lánc megállítja a kezeimet. Irritáltan sandítok fel rá, a lustán figyelő szemeiben kegyetlen szórakozottság csillog.

- Most szivatsz? – Olyan rég szóltam hozzá, hogy rekedtesnek érződik a hangom, az ideges kérdésem nyomán elpárolog a kezeimet gúzsba kötő bilincs, és megérzem a belém áramló mana erőt adó érintését. Ráérős mozdulattal emelem magamhoz a hideg vízzel átitatott szivacsot, és a lehetőségekhez mérten megpróbálom a legméltóságteljesebben véghezvinni a testem tisztogatását, természetesen minél lassabban, hiszen addig is töltődök és talán addig sem támad le az önző vágyaival. A következő pillanatban rá kell jönnöm, hogy tévedtem.

- Kurva lassú vagy. – Olyan hirtelen teleportál mögém, hogy hátrakapni sincs időm a fejemet, felránt a földről, és a következő pillanatban már belém fojtja a levegőt a teleportálás fullasztó élménye. A testemet körülölelő víz langymelege az első igazán kellemes érintés, amit az ittlétem során éreztem, ha nem érezném a fenekemhez simulni a démonherceg követelőző vágyát, valószínűleg jólesően felsóhajtanék. Egy fürdő szerűségben lehetünk, a derékig érő vízben lágy hullámokat kelt az érkezésünk, amik komótos csobogással csapnak ki a derékmagasságban lévő perem kövezetére. Nedves kézzel simítja végig a porossá, koszossá vált szárnyaimat, a tisztító érintése nyomán vakítóan fehér csíkokat hagy a beszürkült tollakon. Összeszorított ajkakkal próbálom elvonni a figyelmemet a vérlázítóan kellemes, izgató simogatástól, de a túl sok ideje kielégületlen testemnek bőven elég ennyi, hogy fellobbanjon bennem a vágy. Az elmém kegyetlen játékot űz velem, feldereng kismillió alkalom, mikor Calekkel a jóleső habokban estünk egymásnak, a víz selymes ringatózása és a szerelmes suttogások édes visszhangja. Annyira elfáradtam ettől a mélységes hiányérzettől, ami a lelkemben honol, mióta elment. Vajon milyen érzés lett volna, ha Ő érinti a védtelen szárnyaimat gyengéden, odaadóan és szerelmesen? Milyen érzés lett volna ha puha csókokat hint a szárnyak és a bőr találkozására, ahol még nincs toll és ahol a legérzékenyebbek? A gondolattól is megborzongok, és veszedelmesen erőteljes vágyakozás ébred bennem. A kínzó ábrándokat a gyötrelmeim okozója oszlatja el, a tenyerét a hátam közepére fektetve tol a peremig, a hangja a fülemben borzongató morranás. – Dőlj előre és told fel szépen nekem a segged, Ramiel. – Sarokba szorítva, a perem és közte ragadva torpanok meg, ha menekülni nem is tudok, legalább makacs mozdulatlanságba dermedve állok ellen az akaratának. Az egyik keze a türelmesség hamis látszatát keltve nyúl előre, az ujjai az árulkodó merevedésem vonalán játszadoznak. – Miért nem adod fel? Tudod, hogy nem nyerhetsz. – Nem tudom, hogy az elmúlt boldogság hihetetlenül valóságos emlékképei vagy a víz érintése adnak erőt, hogy még mindig ellenálljak neki, ebben a pillanatban egyszerre érzem a legsebezhetőbbnek és a legérinthetetlenebbnek magamat. Rezignált nyugalommal, végtelen lemondással és beletörődéssel a pillantásomban nézek fel rá a vállam fölött, a hangom már nem dühös, inkább halk és őszintén szomorú.

- Tudom, hogy nem nyerhetek. De amíg nem adom fel, addig te sem.

Soha nem fogom megszokni a pokolvörösben úszó világot, ebben teljesen biztos vagyok. A felhők mintha egy gigászi szörnyeteg fekélyes, burjánzó belső szerveinek a kivetülései lennének, fenyegető vánszorgással kúsznak az elérhetetlennek tűnő, vérző, viharverte horizont felé. Már elmúlt a fájdalmasan kaparó köhögési inger a torkomból, az orrom is megszokta az örökös romlásszagot, de a levegő még mindig nehéz és sűrű a tüdőmben. A tűhegyekben végződő sziklaormok vészjósló árnyakként figyelnek, szinte érzem a vállamon a tekintetük nyomasztó súlyát, pedig anélkül is megmozdíthatatlanul nehéznek érzem minden végtagomat. Becsukom a szemeimet, mert az új otthonom elkeserítő látványa rémisztően bénító kétségbeesést ébresztget bennem. Eszembe jut egy gyerek, akire már alig emlékszem, és akit a biztos halált nyújtó sötétségre ítéltek, csak mert szeretett. Ez a szerelem, amit átokként a lelkembe véstek, hogy beteljesülve a végzetemmé válhasson. A közös végzetünkké. Soha nem volt más választásom, mégis megbüntettek érte. Szerethetnek egyáltalán így az angyalok?

Az évezredek súlya az elmén egy olyan lappangó őrület, amit észre sem lehet venni, ha valakire szemcsénként ereszkedik rá, minden nap, év és évtized egy apró csepp egy lassan túlcsorduló mederben. Rám most a semmiből zúdul egy tenger, a tudatom csak azért nem omlik összerakhatatlan darabokra, mert nem fogom fel igazán, mégis tudom, hogy ez nem az én őrületem. Nem az én tengerem. Ez nem én vagyok, nem az én emlékem. Az Övé. Ő most én vagyok, és a lelkem mélyén szunnyadó érzelmeknek nincs helyük bennem. Ellentmondanak mindennel, ami az Úr szerint vagyok, illetve aminek lennem kéne. Az unalom és a kíváncsiság lehetetlen paradoxonjának nem szabadna léteznie, mégis mikor az előttem összeroskadt, ismeretlen arcú démonra nézek, mindkettőt érzem egyszerre. A hangja minden szónál egyre távolabbról zendül fel, és tudom, hogy az emlék folytatása ki fog csúszni az ujjaim közül, hiába próbálom megragadni.

- Hogy miért okozta a szerelem egy angyal bukását? Kérdezd meg Gabrielt. Kérdezd meg, hogy azok, akik a szeretetre vannak rendelve, miért nem szerethetnek igazán. – Az utolsó dolog, amit érzek, mielőtt szertefoszlik a világ, mélységes, csontig hatoló döbbenet, és még valami, amiről azt hittem, hogy már soha többé nem fogom érezni: izgatottság. Az évezredek súlya mintha egy leheletnyivel elviselhetőbbé válna általa.

Kipattannak a szemeim, a szívverésem felgyorsul, de a légzésem békés és egyenletes marad, miközben feldolgozom a múltból kiragadott emlékfoszlányt, ami valószínűleg a filozofikus gondolataim következményeképpen talált rám, és választ adott a kimondatlan, elkalandozó kérdésemre. De ha az angyalok szerelembe tudnak esni, akkor lehet, hogy nem is az Úrtól kaptam ezeket az érzéseket? Az lehetetlen. Minden túlságosan összevág. Az erőm, a múltunk, az összetartozásunk ösztönös kényszere, amit az első pillanattól mindketten cipeltünk, mint egy láthatatlan, levethetetlen bilincset. Ő mégis mintha levetette volna. Lehet, hogy mindvégig tévedtünk? Lehet, hogy egyszerűen csak szerelmesek voltunk? Lehet, hogy nem is számára teremtettek? Nem. Nem engedhetem, hogy egy kósza információ megingasson a hitben, ami idáig vezetett. Arra születtem, hogy kordában tartsam őt, mindvégig ez volt a létezésem egyetlen célja, és elég erős vagyok hozzá, testileg és lelkileg is.

Büszkén húzom ki magamat ültömben, nem engedem, hogy összeroskadjak a kételyektől és a terhektől, amik a vállaimat nyomják. Néhány rövid tincsem megcirógatja a tarkóm érzékeny bőrét, hűvösen jóleső borzongás fut végig a gerincem vonalán. Azt hiszem, ahhoz is hozzá kell szoknom, hogy mostantól a kíméletlenül lenyesett tincseimtől kapom a leggyengédebb cirógatásokat. Az ujjaim mélabús játszadozással pödörgetnek meg egyet a hosszabban maradt tincsek közül, a rövid hajzuhatag furcsa szabadságérzetet ad a hátamnak és a nyakam vonalának. A testemet borító lenge angyali öltözék kellemesen nyitott háta kedvez a gyógyuló sebeimnek. Még nem teljesen értem a szféra pontos működését, de arra már rájöttem, hogy olyan gyorsan töltődöm, mintha egy mágiadús területen lennék, ami kedvez a regenerációmnak is. Néhány óra múlva visszakapom a szárnyaimat, talán előbb. Az más kérdés, hogy utána még a ripityára tört csontoknak is időre lesz szüksége, hogy helyrejöjjenek. Megpróbálhatnám szándékosan arra összpontosítani az erőimet, hogy gyorsabban gyógyuljak, de van egy olyan érzésem, hogy egy jó darabig amúgy sem fogom hasznát venni a szárnyaimnak.

Fogalmam sincs, mennyi ideig lehettem eszméletlen, és arról sem, hogy pontosan hol vagyok, vagy hogy hol van az álnok cellatársam. Az ájulásom előtti párbeszédünkre csak tompán emlékszem, olyan halálosan kimerült voltam, hogy minden kép és szó egy homályos ködfátyol mögé bújt. Ami viszont kristálytisztán megmaradt, az a vörös szempár hűvös megvetése és a távolságtartó kegyetlenség, ami minden rezzenéséből sugárzik. Tudom, hogy nem lesz sokáig nyugtom tőle, igazából már az meglepett, hogy nem láncra verve ébredtem. Nem mintha lenne hova futnom. Nem mintha akarnék.

Mélyen magamba szívom a pokol érintésétől terhes levegőt, minden alkalommal egy leheletnyivel kevésbé éget belülről. Nem tudom, hogy azért, mert szép lassan megfertőzi a lelkemet, vagy azért, mert minden mintavétellel egyre jobban tudok védekezni ellene, erre a kérdésre talán csak az idő fog választ adni. Hetek óta tervezgetem, hogy miként zárjam el Caleket, ha megtörténne az elképzelhetetlen, de talán soha nem bíztam magamban eléggé ahhoz, hogy elhiggyem, hogy ez valahogy sikerülni is fog, mert a folytatásra már nincsenek terveim. Húznom kéne az időt, hátha eszébe jut a közös múltunk? Harcolnom kéne ellene, hogy kivívjam a tiszteletét? Be kéne hódolnom, hogy elaltassam a haragját? Vagy csak fogadjam el, hogy vége?

Összerezzenek a semmiből jövő, mély, doromboló morranástól a hátam mögött, minden izmom ugrásra készen feszül meg. Egyáltalán nem érzékeltem vagy hallottam az érkezését és a jelenlétét, ami borzalmasan aggasztó.

- Mit akarsz tőlem? – Nem nézek rá, nem akarom látni az egykori szerelmem hozzá nem illően hűvössé vált arckifejezését. Szinte csak a protokoll kedvéért teszem fel az ellenséges kérdést, hiszen mit is akarhatna egy örök kalitkába zárt démon a kijutása kulcsának az őrzőjétől. Az érkezése előtti, terveket szövögető kérdéseim hirtelen butának és elbizakodottnak tűnnek. Komolyan olyasmin gondolkodtam, hogy nekem mit kéne csinálnom? A fenyegetően fölém magasodó démonherceg nem hiszem, hogy sok választási lehetőséget fog hagyni.

- Egyszerre több dolgot is, angyalka. – A szemem sarkából látom az ismerős ujjakat megcsippenteni egyet a feketén leomló, rövid tincseim közül, most nem csúfítják ronda démoni karmok a férfias kezet, amit millió közül is felismernék. Nem érint igazán mélyen a rosszat sejtető válasz, mostanra megkeményítettem a szívemet és a lelkemet, a testemmel pedig azt csinál, amit akar. Nagyjából sejtem, hogy ha rajta múlik, mi vár rám a közös kis száműzetésünkben, még keserű ízelítőt is kaptam belőle a csatatéren. De a fájdalom az még mindig csak fájdalom. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem fogok küzdeni ellene.

- Itt hagytál. – Halkan, óvatosan sóhajtom az puhatolózó kijelentést, hátha egy-két elcsepegtetett információval betekintést enged a jövőbe, ami rám vár. Nem kételkedem benne, hogy testi és lelki kínzástól kezdve a bizalmam elnyeréséig bármit meg fog próbálni, hogy előbb utóbb kijusson valahogy innen. Amit nem tud, az az, hogy előbb égetem porrá a saját szívemet, mint hogy önként felszakítsam a hozzám kötődő láncainkat. Fogalmam sincs, hogy milyen titkos képességei és módszerei vannak, de nem zárhatom ki, hogy talál megoldást arra, hogy valamilyen módon irányítson, szóval ha lesz néhány szabad órám, lehet, hogy tervezek is egy bűbájt, ami kioltja ennek a porhüvelynek az életét, ha megpróbálnám felszabadítani magunkat az átkom alól.

- Talán azt vártad, hogy megkötözlek és a vackomra hurcollak? Ha ragaszkodsz hozzá... – Hallom a hangján, hogy mosolyog, és mikor felcseng egy szívszorítóan ismerős, pajkosan játszadozó hangszín az ajkain, képtelen vagyok nem felnézni rá. Az arcát torzító sebhely és a pokolvörösen izzó szemek örök emlékeztetőül szolgálnak, hogy Ő már nem az a férfi, aki a szívemet birtokolja, mégis ahogy itt áll mellettem, és a hajammal játszadozva fájdalmasan ismerős, kihívó mosollyal néz le rám, egy szívdobbanásnyi pillanatig mintha helyreállna a világ rendje. Pislogok egyet, a mozdulatlan világunk lomha homokórája tovább pereg, de ez a könyörtelen, talán szándékosan könnyed pillanat elég volt, hogy ledöntsön egy védfalat a szívem körül. Azt hittem, hogy készen állok rá, de tévedtem. Pont, mint hónapokkal ezelőtt, mikor ostoba fejjel elhittem, hogy hűvös hidegvérrel bosszulhatom meg az árulását, pedig a szívem még mindig az övé volt.

A néma kétségbeesésből az érintése zökkent ki, felhúz a földről és magához ránt. Ösztönösen menekülnék a borzongató közelsége elől, karmolom, nyúzom, könyöklöm, de a szorítása mintha csak erősebbé válna minden ellenszegülés által. Erőszakosan dörgöli hozzám a visszataszító bizonyítékát, hogy mennyire élvezi az egyoldalú dulakodásunkat, a fenekemen érzett, ruhán is átsütő forróság még soha nem hagyott ennyire hidegen. A megszokott vágyakozás hiánya most lélekszaggató üresség, a szenvedélyes izgatottság helyett pedig viszolygás reszket végig a gerincemen.

- Eressz e… - Nem tudom befejezni az amúgy is felesleges követelőzést, mert a mellkasom, a torkom, a hangszálaim milliárd apró cafatra szakadnak, hogy utána fájdalmas bizsergéssel alkossanak újra egy megtört egységet, ami már soha nem lesz igazán egész. Zihálva, remegve kapok levegőért, mindenem erőtlenül rázkódik a szörnyű, darabokra szaggatóan természetellenes érzéstől. Elenged, én pedig a földre zuhanok, a térdem fájdalmasan koppan a fényesen fekete, márványszerű kövezeten, amiben sötéten tükröződik a tágasan elnyúló csarnok kongó üressége. Csend. Mindenhol ez a fenyegető, síri csend ölel minket, mintha egy elhagyatott temetőben lennénk. Itt is minden halott, mozdulatlan és dermedt, talán még maga az idő is. Groteszkül villan be a gondolat, hogy a világunk igazából nem fagyott kővé, a Föld nem szűnt meg forogni a tengelye körül, ugyanúgy zajlik tovább az élet, csak mi nem leszünk a részesei már soha. Ez a kietlen száműzetés a mi új valóságunk, a közös büntetésünk.

Hosszút pislogva szedem rendbe a szaggatott légzésemet. Nem kell sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek, hogy mi történt az imént, elhúzom a számat a cseppet sem kecsegtető információtól, bár magam sem tudom, hogy mit vártam. Sejthető volt, hogy a saját szférájában elképzelhetetlen hatalma lesz. De ez vajon mit jelent rám nézve? Egyáltalán mire vár? Miért vagyunk itt? Miért jópofizunk egymással? Mindegy, az időhúzás nekem kedvez, addig sem gyötör a rám váró testi- és lelki terrorral. Felőlem aztán egy teadélutánt is tarthatunk, ha addig sem liheg a nyakamba.

- Szóval teleportálni is tudsz? – Erőt veszek magamon, és felkelek a földről, mert feszélyez a mellettem álló, fölém magasodó démon lesajnáló tekintete. Kihúzom magamat, a hátamon húzódó izmok, amik a szárnyaim mozgatásáért felelősek, végighullámzanak a vágytól, hogy a levegőbe reppenve fosszam meg a magasságfölényétől. Az önkéntelen mozdulattól sajgó fájdalommal húzódik meg a gyógyulatlan seb a bőrömön, keserű emlékeztetőül szolgálva az angyali testrészek hiányáról.

- Én itt bármit megtehetek. – Egy lélegzetvételnyi pillanatra elkalandozik a figyelmem a pöffeszkedő, hiú vigyorról. A lélekfacsaróan ismerős magabiztossága övön aluli ütés. Ugyanezzel a határozottsággal állította, hogy a szerelmünket soha nem írhatja felül semmi. Az őrjöngő, tébolyult vadállathoz képest, aki könyörtelenül, gondolkodás nélkül törölt el a föld színéről egy erdőszellemet és gyalázta meg a múltbéli szerelmét, most zavarba ejtően normális. Kísértetiesen emlékeztet valakire, akiről azt hittem, hogy már nincs közöttünk, de lehet, hogy egyszerűen csak az irántam táplált érzései haltak meg. Mindig tudtam, hogy ki és mi ő, és hogy mire képes az ellenségeivel. Lehet, hogy csak annyi változott, hogy azzá váltam? A nosztalgikus elmélkedés eléggé kiszakít a lélekgyilkos mélabúból, hogy kicsusszanjanak a gunyoros gondolataim az ajkaimon.

- Mégsem tudsz kitörni a ketrecedből. – Tudom, hogy félnem kéne tőle, talán meg is kéne húznom magamat, és reménykedni benne, hogy ha elég ideig teszek úgy, mintha láthatatlan lennék, akkor előbb utóbb megfeledkezik a létezésemről, de mégis hihetetlen elégedettség tölt el az arca alig észrevehetően ingerült rezzenése láttán. Milyen visszataszítóan rándult meg az az ocsmány seb a bőrén, módfelett illik hozzá. Ez a futó kis vidámság pontosan addig tart, amíg elém nem lép, és meg nem ragadja az államat, de nem érdekel. Ez volt az egyetlen apró örömöm, mióta visszakapta az elcseszett emlékeit, és valószínűleg úgyis az a terve, hogy megkínoz, akkor nem mindegy, hogy idegesen vagy higgadtan teszi? Sajnos valószínűleg nem.

- Ketrecünkből. – Nem engedi, hogy elforduljak tőle, de a tekintetemet nem tudja irányítani, ezért makacs töretlenséggel fókuszálok az egyetlen dologra, ami nem emlékeztet fájdalmasan a boldog életünkre: az élénkszínű sebhelyre az arcán. – Milyen udvariatlan házigazda vagyok, még körbe se vezettelek az új otthonodban. – Fel sem fogom a szavait, a teleportálás darabokra szaggató érzése most is ugyanolyan váratlanul ér, mint legutóbb. Összeszorított öklökkel, remegve, zihálva térek magamhoz szinte már csak akkor, mikor szorosan a hátamhoz simul a belőle áradó idegesítő melegség. Gyűlölöm, hogy még mindig ezt a forróságot árasztja magából, úgy lenne igazságos, ha a teste is hideg, halott és rothadó lenne, mint a lelke. Baál valója legalább őszinte volt. – Ez itt a kastély – Mire felemelem a tekintetemet a vérben úszó eget megsebző tornyokra, már el is tűnnek a szemem elől, és egy masszív, mozdíthatatlannak tűnő, sötét fakeretbe foglalt matrac rajzolódik ki előttem. – Ez pedig itt a hatvankilenc háló egyike. – Elfintorodva szisszenek fel, mikor az ágyra hajít, még le sem zuhantam igazán a bársonytakaróra, már ugrok fel, hogy védekezzek ellene. A hirtelen közelségétől hátrahőkölök. – Együtt szépen felfedeztük majd mindet. – Ha azt hiszi, hogy a múltunk miatt önként és dalolva fogom az ágyasát játszani, hatalmasat téved.

- Nem, ha rajtam múlik. – Előbb égetem porrá az egész elbaszott kócerájt, mint hogy a gusztustalan, múltbéli orgiái helyszínein gyalázza meg a közös együttléteink romantikus, szerelmes emlékeit.

Elugranék előle, de gyorsabb nálam, a keze ellentmondást nem tűrő határozottsággal ragadja meg a csuklómat, hogy durván maga alá rántson. Nem tudok védekezni elenne, erősebb és gyorsabb nálam, ráadásul még a környezetünk is őt szolgálja. Itt minden az övé, mindennek és mindenkinek ő parancsol, mintha még a minket ölelő levegő is azért nehezítené el a végtagjaimat, hogy neki segítsen. Mindent megteszek, hogy elvonatkoztassak a szeretőm ismerős testének a csábító, kéjes simulásától, egy elszakadni készülő hajszálnyira vagyok attól, hogy átadjam magamat a lappangó vágyakozásnak, ami hűen válaszolna az Ő közelségére, de tudom, hogy ha ez megtörténik, egy olyan úton indulok el, aminek a végén a lelkem és a szívem is kihasználtan, meggyötörten, darabokban fog heverni a pokol porában. Nem engedhetem, hogy a javára fordítsa a testünk kapcsolatát. A már-már kegyetlenül nosztalgikus tehetetlenségem könyörtelenül rángat vissza a múltba, mikor egy kétségbeesett, elárult gyerek voltam, aki nem találta a helyét a világban, ezért megbízott egy démonban, akiben nem szabadott volna. Azt hittem, hogy azóta sikerült kinőnöm ezt a bénító félelmet, de tévedtem. Mindegy, milyen erőssé válok, az a sorsom, hogy újra és újra alul maradjak? Úgy érzem, mintha az egész életem arról szólna, hogy egy utolérhetetlen árnyat próbálok leelőzni.

- Még szerencse, hogy ebbe egy fikarcnyi beleszólásod sincs. – A durván rám kényszerített csók íze lehetetlenül idegen, hiányzik belőle a gyengédség, a szerelmünk, és minden, amiről egykor azt hittem, hogy örök és megmásíthatatlan. A keserűség és a sarokba szorítottság okozta düh olyan váratlanul kerít hatalmába, hogy azt szinte már meg sem érzem, hogy nekem dörgöli a farka tolakodó, visszataszító keménységét. Már egy fikarcnyit sem kísért a teste közelsége, a percről percre bosszantóbbá váló tehetetlenségem és jövőtől való rettegés elüldöztek minden melegséget belőlem, nem maradt semmi csak gyűlölet és undor.

A haragtól elvakult elszántsággal nyúlok az egyetlen használható fegyveremhez, a kék lángok azonnal válaszolnak a hívásomra. Rátámadok, pedig még magam sem döntöttem el, hogy csak megijeszteni szeretném vagy ténylegesen megsebezni, igazából csak azt akarom, hogy békén hagyjon, hogy ne szennyezze be az emlékeimet a múltunkról, a szerelmünkről, a gyönyöreinkről és a szenvedélyünkről. Nyugalmat akarok és magányt, hogy meggyászolhassam azt, amink volt és amink lehet, hogy már soha nem lesz. Egy gyors mozdulattal állítja meg a kezemet, hogy kivédje a halálos érintést, én pedig összeszorított fogakkal vicsorítva, a düh vörös ködén keresztül nézek a fagyos tekintet vérfagyasztó magabiztosságába. Mintha egy cseppet sem zavarná a kék lángok veszélyes közelsége. Miért nem zavarja? A válasz azonnal kijózanít, de már késő. A kezem körül megformálódó fekete, minden fényt elnyelő sötét gömböcske magába zárja, ellopja a lángokat az ujjaim körül, dermedt döbbenettel figyelem a szokatlan varázslatrabló bűbájt és a testemtől eltávolodó démont. Fogalmam sincs, hogy pontosan mi a terve, de ha talált egy módot arra, hogy valahogy immunissá tegye magát a kék lángokra, akkor a világunk elveszíti az egyetlen fegyvert, amivel ki lehet törölni a létezését. Azt nem engedhetem. Az én felelősségem.

Meghallom felcsendülni az ajkain a gyűlölt démoni sorokat, amikkel egykor könyörtelenül magához láncolt, tágra nyílt szemekkel kezdek el kattogni rajta, hogy pontosan mit is jelenthet a hatásuk egy mágiadarabkára nézve. Az lehetetlen, hogy ezt így át tudja, alakítani, igaz? A mágiának nincs jelleme és szabad akarata, amit felüldefiniálhat ezzel a bűbájjal. Megfagy a vér az ereimben, mikor eszembe jut az átkozott naivitásom és a szerelmünkbe vetett vak, mindent felülíró bizalmam. Megmutattam neki a mágiám leíró rúnáját. Ha valahogy tudja használni úgy, mint ahogy egykoron a nevemmel tette…

Felé ugranék, hogy megzavarjam, hogy valahogy, akárhogy belé fojtsam a fránya szavakat, amik lehet, hogy épp megfosztanak a létezésem egyetlen és örök értelmétől, de a körülötte kavargó sötét, vad, elszabadult mágia csontropogtató erővel taszít a falhoz. Még levegőt is alig tudok venni, az ujjaimban érzem megrepedni a porcokat, miközben elemelem őket a faltól, hogy megpróbáljam kizökkenteni egy felé küldött lángnyelvvel, de az ereje mindent elnyom. Már megint itt vagyok gyengén és tehetetlenül, arra kényszerítve, hogy végignézzem, amint aljasmód kihasználja a hajdani szerelmes szívem ostoba bizalmát. Némán felzokogok, mikor meglátom felizzani a mágiám leíróját a fekete gyönggyé sűrűsödött golyón, mostanra az egész szobát a pokoli mágiája fekete villámai tépázzák. Kiráz tőle a hideg, mintha a lelkem fényében vájkálnának vaskarmokkal. Már nem tudom megállítani. Elkéstem, és ki tudja, hogy milyen védelmet szerez a bűbáj által. Lehetséges, hogy mostantól megölni sem tudom? Elszalasztottam volna az egyetlen esélyemet, hogy végleg megszabadítsam a világot tőle? Elbuktam? Nem. Amíg el van zárva, addig nem.

Lehunyt szemmel, összeszorított fogakkal hallgatom a démon fájdalmas üvöltését, ami talán örömmel töltene el, ha nem tudnám, hogy mit nyer a kínszenvedései által. A zsigereimben érzem, ahogy a kék lángjaim még mélyebbre vájják magukat a manájában, de a fájdalmon kívül mintha minden más hatásuk elveszett volna. De ugyanúgy érzem a jelenlétüket a manaörvényeiben. Ez azt jelenti, hogy a maradandó hatásuk megmaradt volna? Vagy csak az új sebek ellen tud majd védekezni? Feldúltan, a megválaszolatlan kérdések hatása alatt szegezem a tekintetemet az állatias görnyedésből felegyenesedő démonra, a mágiája vad vihara megtépázta a lenge ruháit, a testét borító vérvörös tetoválások fenyegetően hullámzanak a rángatózó izmain. A testem a földre zuhan, mikor megszűnik a manája taszító ereje, de a mellkasomat mintha még mindig őrületes súly nyomná. Semmit nem tudok tenni ellene. Semmit. Gyűlölöm őt is és a gyengeségemet is. Gyűlölöm a múltbéli énem elvakult bizalmát és az ő múltbéli énje még elvakultabb önbizalmát.

- Nos akkor… hol is tartottunk? – Félreérthetetlen szándékkal villan rám az önelégült tekintet, a kusza, kavargó gondolatok kiürülnek az elmémből, hogy a helyüket átvegye egy rideg, elemi túlélési ösztön. Rezzenéstelen arccal egyenesedek ki, a hideg kőfal a hátamhoz simul, de már felmértem eléggé a szobát ahhoz, hogy tudjam, hogy az ablak csak egy karnyújtásnyira van a jobb vállamtól. A jelenlegi felállásunkban az az egyetlen kiút, amit van esélyem előtte elérni. Néma döbbenettel realizálom, hogy tudat alatt percek óta a hátamon lévő sebhely erőltetetten felgyorsított gyógyítására fókuszálok, főleg a rúnák feletti bőrfelületeken. A vágy, hogy visszakapjam a szárnyaimat egyre sürgetőbbé váló kényszer.

Az ellenfelem megingathatatlan felsőbbrendűségi érzéssel, egy ragadozó lusta türelmével lép felém, mintha ki akarná élvezni a sarokba szorítottságom és a tehetetlenségem minden egyes szánalmasan kínkeserves pillanatát. Még azt is el tudom képzelni, hogy egy beteges előjátékként tekint a kiélezett helyzet feszültségtől terhes csendjére, de az is lehet, hogy egyszerűen morbidmód várja, akarja, hogy küzdjek ellene, hogy menekülni próbáljak. Egy dacos részem legszívesebben rongybabaként elernyedne, és hagyná magát, mert tudom, hogy abban lelné a legkevesebb örömét, de a harcos büszkeségem nem engedi. Még nem. Addig nem, amíg nem tettem meg mindent. Mereven nézem őt, egyetlen egyszer sem pillantok a közeli ablakra, hátha nem jön rá, hogy a repülés képessége nélkül is kész vagyok bevállalni a meglepő menekülési útvonalat. Tudom, hogy nincs esélyem sokáig futni előle, legyőzni pedig végképp nincs, de ez nem azt jelenti, hogy meg sem próbálhatom. Arra sem számított senki, hogy túlélem a Purgatóriumot, mégis kitörtem, és erősebbé váltam általa, mint hitték, hogy lehetséges.

- Ott, hogy elgondolkozol, hogy illene e így bánnod a férjeddel, herceg. – A fogaim között, szinte gúnyolódva szűröm a felfoghatatlan megnevezését, az ajkain szórakozott mosoly rezzen a dacos válasz és a porba tiport kötelékünk kihangsúlyozása hallatán, de a tekintete mindvégig fagyos marad, mint egy örök, felolvaszthatatlan jégkorszak. Teljesen eltűnt a szemeiből a fény, a boldogság… az élet. Azt hittem, hogy az én gyengeségem a szánalomra méltó, de rá kell jönnöm, hogy az ő üressége az. Magam sem tudom miért, de eszembe jutnak a testidegen érzések, amiket az apró emlékfoszlány által tapasztaltam meg, leírhatatlan magányról és a kor nyomasztó súlyáról.

- Igazad van, ismét majdnem udvariatlan voltam. – A kiszélesedő vigyora és a színpadias válasz rettenetesen rosszat sejtetnek, minden izmom harcra készen feszül meg. Hátrébb lép egyet, a ruhái fekete füstként olvadnak le a harcedzett, tökéletesre faragott izmairól. A szívembe szúró, fullasztó fájdalmat már szinte meg sem érzem a ruhák megszokott elpárolgása láttán, a túlságosan is ismerős test, amit a szemem elé rajzolnak, most mégis egy idegené. Lusta arroganciával ül le az ágy szélére, makacsul kerülöm a tekintetemmel a keményen ágaskodó farkát, a mellkasán és a vállán végigívelő díszes, pokolvörös tetoválások hullámzó mozgását figyelem helyette. – Megadom a lehetőséget, hogy kielégítsd a hitvesi kötelességeidet. – Az utolsó szó jelentőségteljes megnyomásával gondolom azt akarja éreztetni, hogy ez nem egy rejtett kérés, hanem inkább egy aligha rejtett parancs akar lenni. Az érzések, amiket a hűvösen fenyegető utasítás kelt bennem, ha akarnának sem állhatnának távolabb azoktól, amiket egy szerelmes démon kéjesen durva, de hasonlóan ellentmondást nem tűrő parancsai idéztek elő. Félelem, gyűlölet, még több dacos ellenállás és undor. Ha azt hiszi, hogy önként és dalolva mászok az ölébe, akkor kurva nagyot téved. – Térdre. – A lábait kicsit szétnyitja, hogy helyet adjon köztük a földön, a mozdulat önmagában is sejteti, hogy mit vár tőlem, de a halk, hátborzongatóan nyugodt, egyszavas parancs teljesen egyértelművé teszi. Tágra nyílnak a szemeim, érzem, hogy az arcomra vörös pírként ül ki a néma felháborodásom okozta düh szívdobogtató érintése. Gyűlölöm, hogy az ajkaim között feldereng az íze mámorító emléke, pedig akarva sem tudnék megalázóbb jelenetet elképzelni, mint az, hogy meghunyászkodva térdre ereszkedjek és ily módon még fejet is hajtsak a könyörtelen, ellenszenves démonherceg előtt. Találkozik a hitetlen, zavarodott tekintetem az ő véresen komoly, érzelemmentes pillantásával, és valahol a lelkem mélyén úgy érzem, hogy ez a pillanat alapozza meg a jövőbeli kapcsolatunkat. Hogy örökös harc vagy örökös szolgaság lesz a sorsom mellette. Ezt a döntést egyszer már meghoztam, mikor a Purgatóriumot választottam az angyalok börtönei helyett. Akkor csábított a könnyebb út, de azóta harcos lettem, most már járhatatlannak látom. Egy öröklétnek megfelelő időnk van, hogy valahogy erősebbé váljak nála, úgy érzem, ő maga fog megedzeni hozzá.

Nem válaszolok a degradáló parancsra, nincsenek is szavak, amik kifejezhetnék a szívem válaszát, de talán a tetteim megteszik helyettem. Tudom, hogy felesleges lenne rátámadni, hiszen gyorsabb nálam, és nem teljesen ostoba, szóval valószínűleg egy ilyen megbotránkoztató felhívás után nem lepné meg egy esetleges támadás. A pillanat törtrésze alatt perdülök az ablak irányába, amihez még jól is jön, hogy a nagyképű ágyra telepedésével kicsit eltávolodott tőlem. A lábujjaim légiesen érintik az ablak párkányát, hogy zuhanás helyett először a magasba rugaszkodhassak. A vértengerként hullámzó felhők átölelnek, a kastély tornya eltávolodik a lábaim alatt, egy katona rideg figyelmével számolom az elsuhanó métereket. Idefent a levegő hűvös és ritkásabb, mintha órák óta először tudnék gondtalanul lélegezni. Szépen lassan elfogy az emelkedésem lendülete, a tizedmásodperc, ameddig a testem zuhanás előtt megtorpan, mintha egy szabad örökkévalóság soha véget nem érően gyönyörű illúziója lenne. A fülledt szél beletép a hajamba, hiányzik a hosszú tincsek zabolátlan kuszasága, ami ilyenkor a testem körül szokott táncolni. Felzizzennek a világunk feszült nyugalomba süppedt manaáramai, a rezzenés alig észrevehető, de ott van. Teleportált. Nem tudom honnan, de tudom. Némán számolom magamban a vágtázó századmásodperceket, hogy kiderítsem, mennyi időm van, mielőtt újramaterializálódik az ellenfelem. Előbb-utóbb kiismerem a teleportálása gyengepontját is, tudom. Egy bölcs démontól tanultam, hogy mindennek és mindenkinek van gyengepontja. Nincs kivétel.

Nem jön az emelkedést követő zuhanás, helyette megnyílik mögöttem a tér, és az alkarja mozdíthatatlan szorítása ölel körbe a hasamnál. Kevés. Túl kevés ideig tart újraalkotnia magát. Túl gyors. Viszont egy ezredmásodperccel előbb megéreztem, hogy hol lesz, mint hogy megjelent volna. Nehogy egyszer véletlenül kék tűzbe érkezzen, mielőtt észrevehetné. Igazán kár lenne. A keze brutális erővel feszíti magához a testemet, a farkát durva, gusztustalanul követelőző erőszakkal dörgöli a fenekemhez.

- Később megmutatom, milyen érzés ilyen magasról a szirtekre zuhanni, de most épp nincs kedvem egy cafatokban lévő testet megdugni. – Mosolytalan hangon duruzsol a fülembe, elborzadok a szörnyű ténytől, hogy igazából elhiszem róla, hogy létezik olyan pillanat, hogy van kedve hozzá. Szinte azt sem várom meg, hogy végigmondja a mondatot, mert rettegek, hogy visszateleportál minket a zsákutcát jelentő hálószobába, a semmiből hazatérő szárnyaim okozta mágikus kitörésre rásegítek egy erős taszítással is, hogy ellökjem magamtól. A teste süvítő erővel repül le az enyémről, majdnem felüvöltök, amikor a ripityára roncsolt szárny a többivel együtt ösztönösen mozogni próbál. A regenerációm rögtön bekapcsol, mire megérzem a távolból a teleportálás rezzenését, már lassú csapásokra képes az eddig holtan lifegő testrész is. Abban a pillanatban, hogy megérzem a balkezem felől a manaáramok mozgolódását, kék lángokba borult kézzel kapok felé. Kétségbeesetten kerekednek el a szemeim, mikor mintha irányt váltana, és a jobb oldalamon jelenik meg. A picsába. Akkor út közben is tud irányt váltani. A picsába. Nincs elég időm lereagálni a váratlan célpontváltást, megragadja a vállamat, és iszonyatos erővel hajít a mostanra többszáz méterre lévő torony falához. Most nem vagyok olyan kimerült, mint a legutóbbi harcunk során, mágikus löketekkel könnyedén lassítom le magamat eléggé ahhoz, hogy képes legyek kinyitni a lendülettől erőtlenül verdeső szárnyaimat. Mielőtt a toronyba csapódhatnék, pont annyi időm van, hogy egy kicsit megváltoztassam az irányomat, és a végtelenbe magasló kőhalmazt kikerülve száguldok tovább a messzeségbe, a saját támadását menekülésre használva. Mostanra már ösztönösen érzem, hogy honnan érkezik, a szárnyaimmal megpörgetem magamat a levegőben, hogy újra és újra, vad táncot járva kerüljem ki a teleportálásainak a végpontjait, mindig szigorúan karnyújtásnyira maradva tőle. Mikor megérzem a jelenlétét magam előtt, elharapott nyögéssel fékezném meg a földöntúli sebességemet, de időben felülírom az ösztöneim parancsait, és gyorsítok helyette. Ha lelassítok, csak a testébe csapódok, és vége a menekülésemnek, de ha gyorsítok, mögém kerül, vagy kiderítek még valamit a teleportációjáról: hogy mi történik, ha anyagba, jelen esetben belém teleportálja magát. Fúj. Bármibe lefogadom, hogy az nagyon fájna.

Rögtön tudom, hogy a csellel igazából csak még egy teleportálásnyi időt nyertem, a következő célpontja ugyanúgy előttem van, de most távolabb, megpróbálom kikerülni, de pont elér, és vasmarokkal ragadja meg az egyik szárnyam végét. Felszisszenek a fájdalomtól, mikor a megragadott testrésznél fogva ránt magához, szinte szétszakadok a kényszerrel megfékezett sebességtől. A következő pillanatban már a teleportáció gyomorforgató érzése szaggat apró darabokra, arra számítok, hogy az ismerős hálószoba lesz a célpontunk, ezért teljesen váratlanul ér a zuhanás. Az ereje rátesz egy lapáttal, nem túl magasról, de könyörtelen erővel taszít a kastély udvarának a poros kietlenségére. Még azt sincs időm megtalálni, hogy merre van a fel és merre van a le, mikor becsapódok a kőkemény talajba, zihálva, szédelegve veszek erőt magamon, hogy rögtön talpra ugorjak, pedig a mágiája még mindig fullasztóan nyomasztó teherként nyomja a vállaimat. Előttem áll, felszegett állal, unott, mégis irritált tekintettel méricskél, mintha egy közönséges kis rovar lennék, aki a feleslegesen zümmög a füle mellett.

- Kezdesz bosszantani. – Ellentmondásosan üres és közönyös hangon ejti ki a tényszerű állítást, de a tekintete mélyén most ott szunnyad egy pislákoló szikra, ami fenyegető lustasággal figyelmeztet, hogy nem érdemes robbanássá szítani. – Azt mondtam, hogy térdre. – A szavaival párhuzamosan felerősödik az ereje földre kényszerítő súlya, felnyögve, könnybe lábadt szemmel engedem szabadjára a mágiámat, hogy mankóként szolgáljon az őrületes teher ellen, pedig tudom, hogy ezt a harcot nem nyerhetem meg. De akkor sem félek tőle. Nem ölhet meg, mert csak szabaddá tenne vele, megtörni pedig nem tud. Nem engedem neki. Nem engedhetem.

- Nem. – Rendíthetetlen kitartással állom a tekintetét és az ereje földre kényszerítő súlyát néhány hosszúra nyúló másodpercig, nem érdekel, hogy az én testem minden másodpercben egyre jobban remeg és gyengül, ő pedig valószínűleg meg sem erőlteti magát. Most erősebb nálam, de látnia kell, hogy nem adom fel. Tudnia kell, hogy minden tette, minden kegyetlensége, minden gonoszsága csak megerősít, csak élteti az ellenállásom kiolthatatlan lángjait. Egy olyan tüzet táplál minden döntése, ami el fogja pusztítani.

A térdem megremeg, majd összecsuklik, és némán puffan a porban. A mellkasom és a szívem reszket a végtagjaim elzsibbadt gyengeségétől, a szárnyaim erőtlenül szétterülve pihennek a földön, a hófehér színük szinte világít a töretlen sötétségben. Már nem nézek a szemébe, nem akarom látni a diadalittas kárörvendését. Az ujjai kíméletlen erővel szorítják az arcomat, hogy magára kényszerítse a tekintetemet, de nem engedem a bennem tomboló kétségbeesést megcsillanni a dühtől és marcangoló gyűlölettől szikrázó szemeimben. A hüvelykujja átkalandozik az arcom szorításáról az ajkaimra, sóvár durvasággal dörzsöli meg az alsó ajkam puha húsát. Ha a lelkét nem is, de a testét ismerem annyira, hogy pontosan tudjam, mire gondol, miközben ezt teszi. A fintorom megszakítja a hüvelykujja játékát, a hangom rekedtes, de határozott, mikor felé köpöm a dacos szavaimat.

- Kérlek… kényszeríts rá. Meglátjuk, mennyire bírod a fájdalmat. – Mikor legutóbb a számba erőltette a farkát, nem engedhettem meg magamnak, hogy feldühítsem, de itt, a világ legeldugottabb zárkájában, ahol ígyis-úgyis kínzás vár rám, örömmel szabadítom meg a hőn szeretett szervétől néhány percre. Akárhányszor. Elégedetlenül húzza el a száját, az arcom szorítását felhasználva taszít oldalra olyan erővel, hogy túllendülve arccal a földbe zuhanok. Az ismerős helyzettől elvicsorodva támaszkodnék fel, de az ereje rám nehezedő ólomsúlya nem enged, és már nincs elég erőm küzdeni ellene.

- Kedves akartam lenni, és ágyasként bánni veled. – A keze durván mar a hajamba, hátrafeszíti a fejemet, hogy körbenézve megláthassam a minket körülvevő, vékony és hosszú végtagú, üres szemgödrű démonebeket. Némán zokogok fel a nem létező, mégis furcsán, hátborzongatóan kémlelő pillantásuk árgus figyelmétől, hirtelen rettenetesen kiszolgáltatottnak érzem a földre kényszerített, kimerült állapotomat. Önkéntelen remegéssel húzódnék távolabb tőlük és a lidérces, hátborzongatóan bizarr, kattogó hangtól, ami belőlük jön, de a riadt mozdulattól csak hozzásimulok az erőszaktevőm ágaskodó farkához. Szinte érzem a kegyetlen vigyorát a tarkómba fúródni. – De akkor megkeféllek itt a porban, a kutyák között, mint egy szolgát. – Szinte alig látok a szemeimen felgyűlő vastag könnyfátyoltól, haragos vergődéssel rántom ki a fejemet a könyörtelenül hátrafeszített pozícióból, a rövid tincsek kicsúsznak a szorításából, de az sem kizárt, hogy szándékosan engedett el. Fogalmam sincs, mikor tépte le rólam a ruhát, csak akkor jövök rá, hogy már nem takarja semmi a fenekemet, mikor az ujjai belesüppednek a húsomba, és durván szétfeszíti. Összerezzenek a cseppet sem gyengéd, erőszakos érintéstől, a farka kemény forrósága a bejáratomhoz simul, a testem ösztönös feszengéssel küzd a nem kívánt behatolás ellen, de az izmaim görcsös szorítása édeskevés, hogy megállítsa. Meglepetten nyögök fel a kellemetlenül intim fájdalomtól, amit az első alkalom óta egyetlen egyszer sem éreztem, hiszen a testem mindig készen állt rá, várta őt. Most nem figyelmes és türelmes, mint akkor, elégedett morranással élvezi ki a fájdalomtól még görcsösebbé váló szorítást, és kíméletlen, önző lökésekbe kezd a csípőjével. A vad mozdulatai mintha minden alkalommal szétszakítanák az ösztönösen megfeszülő izmaimat, szaggatott lélegzetvétellel, összeszorított szemekkel simítom az arcomat a földön fekvő kezeimbe, a tenyereim elnyelik a hangtalan, könnytelen zokogásomat. A testem minden lökésétől durván összerándul, csak véletlenül veszem észre, hogy az elgyengült szárnyaimat a sötét mágiája éjfekete csápjai szegezik a földhöz, mintha egy kifeszített pillangót tartanának, nehogy ellene használhassam őket. Mikor legutóbb ezt tette velem, sírtam, de már nem maradtak bennem könnycseppek számára, és talán semmi más sem. A tudatom biztonságot jelentő mélységeibe merülve hagyom hátra a legkegyetlenebb féle fájdalmat, amit valaha éreztem, a megalázottságot, a minket körbevevő torz démonkutyák groteszk sziszegését és a kíváncsi közeledésüket. Talán még a Purgatórium fojtogató, tébolyt hozó ürességében sem örültem ennyire az elmém örök fényének, a csendnek, a magánynak.

Az alvilág gyomorforgató bűze az első, amit megérzek a sötétség alattomosan kúszó fertőzéséből, éjfekete árnyak lopakodnak a megmásíthatatlanul élénkkék világom tisztaságába. Az elmém falai megremegnek, és rájövök, mikor éreztem legutóbb ezt a rothadt, gonosz, elsorvasztó érintést a legbensőbb lényem fényében. Mikor megtörte a démoni átkot. Itt van. Megint itt van, de most nem azért, hogy felszabadítson, hanem, hogy erőszakkal tépje el tőlem az utolsó mentsváramat. Nem tudom, hogy a minket összekötő szent kötelék teszi lehetővé, hogy ilyen módon a fejembe másszon, vagy tényleg bármit megtehet velem, de nem is számít igazán. A hangja mintha egy bevésődő, rám erőltetett gondolatként hasítana a fejembe.

„Azt hiszed, elmenekülhetsz előlem?” – Az érzései belém áramlanak, a durvaság betegesen kéjes élvezete, a farka égető, lüktető követelőzése, a kárörvendés és a kegyetlenség édes zamata. Émelyegve, reszketve vergődök a tudatom és a testi létem határán, ha elsüllyedek az elmémet fertőző sötétségben, akkor élve bekebelez a gonoszsága, ha pedig kitörök belőle, szétszakít a testemet megszégyenítő fájdalom. Mintha egy tompa védőburkon keresztül érezném az érintését a tarkómon, a karmai szétsimítják a tincseimet, kipattannak a szemeim, mikor a bőrömbe mar, de mintha nem csak a testemen, hanem az elmémen is sebet ejtenének a démoni karmok. A hangja már nem a fejemben szól, olyan, mintha víz alól hallanám.

- Ezekre már nincs szükséged. – Hűvös dallamossággal kiejtett varázsigék csendülnek az ajkain, magukra csalják a fókuszvesztő figyelmem elkalandozó létezését. Mikor rájövök, hogy mit művel, már csak kétségbeesetten felsikítani van időm. Vaskarmok marnak az elmém fonalai közé szövődő varázslatokba, hogy nemkívánatos gyomnövényként tépjék ki belőlem őket, pusztán nyers erővel. Megpróbálhatta volna ártalmatlanul semlegesíteni a kitörölhető bűbájokat, de ő úgy döntött, hogy inkább erőszakkal tép belém. Küzdhetnék ellene, kapaszkodhatnék a tudatom mélyébe épülő bűbájok elszakadni készülő fonalaiba, de rettegek, hogy örök romokat hagyna bennem, ha harcba szállnék vele az elmém törékeny termeiben. Zihálva nyitom ki a szemeimet, a tarkóm megmarcangolt bőre halk sistergéssel gyógyul, de az elmémben tátongó űrt hagytak a hirtelen kitépett bűbájok. Egyedül vagyok. Évek óta nem voltam ennyire egyedül. Soha nem voltam ennyire egyedül. Azonnal tudom, hogy az arcomon végigcsordogáló cseppek vérből, nem pedig könnyből vannak, a nyakamat hasonlóan forró, a fülemből kicsurranó cseppek szántják végig. A megroncsolt tudatom fizikai sebei meggyógyulnak, de nem tudom, hogy ez a pangó üresség eltűnik e valaha. Már nem csak a lelkemből és a szívemből vitt magával egy darabot.

Fájdalmasan felnyögök, mikor újra durván, követelőzően megmozdul bennem, az őrület határán táncolva már nincs lélekjelenlétem elfojtani a kínzott sóhajokat, pedig még bőven nem végzett. A szárnyaimba vésett védőbűbájokkal folytatja a testi-lelki lecsupaszításomat, elvesz tőlem mindent, ami erőssé, ami ellenállóvá, ami vadásszá tett. Igaz, abban a pillanatban, hogy mindent eldobtam azért, hogy az ő végzetévé válhassak, megszűntem ténylegesen vadásznak lenni. Talán már előtte. Mikor végzett, kihúzódik belőlem, és egy könnyed mozdulattal perdít a hátamra, a szárnyaim meggyűrődve, sajogva szorulnak alám, megpróbálom távolabb rúgni magamat tőle, de a combjaimba markolva ránt vissza, és ugyanezzel a lendülettel magára is húz. Összeszorított fogakkal lihegek a belém hasító fájdalomtól, egy pillanatra rákapom a dühös tekintetemet, de rögtön megbánom. Az élvezettől megránduló arckifejezése könyörtelenül ismerős, ökölbe szorulnak a földön támaszkodó ujjaim. Hiába próbálok minden erőmmel távolabb vergődni tőle, a derekamba mélyedő ujjak satuba fogják az altestemet. Mikor előrébb dől, és az egyik keze puhán megérinti a testem mellé szorult szárnyamat, lefagynak a kapálózó mozdulataim. Az alattomosan, szándékosan gyengéd érintés kínzóan kellemes szikrákkal hasít végig a testemen, megborzongva, lélegzetvisszafojtva próbálom elüldözni a szégyenteljes hatásukat. Nem tudom, mikor és miért néztem rá újra, rabul ejti a tekintetemet, az őrült pillantásban már nem csak a vak, állatias vágy, hanem könyörtelen káröröm is tükröződik. Tudja, hogy hatással van rám, a húsomba mélyedő ujjak a térdemnél fogva kényszerítik a lábaimat a mellkasomhoz, hogy lassan még mélyebbre jusson bennem, és mikor újra megsimítja a szárnyam túlérzékeny vonalát, a testemben forrón lappangó lüktetésként kezd el ébredezni a vágyakozás visszataszító érzése. Hányingerem van tőle. Rettenetesen megrémiszt, hogy a követelőző, önző lökései már nem csak fájdalmat és kényelmetlen feszítést hoznak magukkal. Fájdalomból bármennyit elviselek, de a kikényszerített gyönyör megaláztatásának a terhét nem biztos, hogy elbírja a szívem.

- Gyűlöllek. – Dühösen sziszegek az arcába, tudom, hogy a kék lángok támadását túl hamar megérzi ahhoz, hogy képes legyek értelmesen használni őket, mikor ilyen közel van, de figyelemelterelésnek jó lesz. A gyilkos erő felizzik bennem, és ugyanebben a pillanatban egy hosszú kardot idézek a háta mögé, reménykedve, hogy a lángjaim életveszélyes kisugárzása eltereli a figyelmét minden másról. Ahogy gondoltam, a kéjsóvár bujaságában kéjelegve könnyedén elhiszi, hogy újra csak a tisztítótűzzel fenyegettem, a világ metsző sötétségbe borul, de az ajkaim ravasz, fájdalmas mosolyra rezzennek. Minden erőmet beleadom a neki tartogatott kis meglepetésembe, a kard néma suhintással válaszol a hívó szavamra, a fölöttem görnyedő démon szívén keresztülhasítva tör ki a mellkasából, majd süllyed el a bordáim között. A már átélt pillanat iróniáján lehet, hogy mosolyognék, ha nem rázna ki a hideg, a felhevülő testemet a véremmel együtt hagyja el minden melegség, a felnyílt gyomromon tátongó seb gyógyítása az utolsó utáni manatartalékaimat használja fel. A mélyről feltörő, irritált morranása zene füleimnek. Homályosan idézem fel a démont, aki még a legszenvedélyesebb szeretkezés pillanatában is megállította a mellkasát átszúró kardot, mielőtt elérhetett volna engem. Talán valahol mélyen mertem azt hinni, hogy majd most is megteszi. Talán csak emlékeztetni akartam azokra az időkre, mikor még megtette. Talán csak fel akartam használni a fájdalmat, hogy megállítsam a testem kéjsóvár vágyakozását, mielőtt elveszíteném önmagamat általa. Rettegek, hogy ha átadom magamat a gyönyörnek, lesz egy pont, mikor elhiszem, hogy elég, ha a testünk egymásra talál. Most már semmit nem érzek, csak azt, ahogy a regenerációm szemenként lopja el az életerőm utolsó szikráit, megkönnyebbülve, a nem kért gyönyörből a békés, gondtalan öntudatlanságba menekülve engedem, hogy a szemem világa után a tudatom is sötétségbe boruljon.

Könnyes szemekkel próbálok újabb pajzsot idézni körénk, de már semmi nem maradt bennem, amivel megtehetném. Gyűlölöm a gyengeségemet. Gyűlölöm, hogy nem tudtam megvédeni Őt, hogy miattam mindennek vége lesz, mielőtt igazán elkezdődhetett volna. Soha többé nem látom a mosolyát és a szerelembarna szemek gyengéd pillantását. Azt hittem, lesz erőm elvonni Baál figyelmét elég ideig, hogy magához térjen, de helyette önfejűen és elbizakodottan kiszolgáltatottságra ítéltem.

Összeszorított fogakkal, zihálva készülök fel a felénk sújtó, mindent elpusztító mágikus csapásra, de a várt fájdalom nem hasít belém az ismerősen ellenállhatatlan erejével. Megremeg alattunk a föld, a sziklafal hangos morajlással omlik le körülöttünk, de a mi kis szigetünk érintetlen marad. Asmodeus mágiája láthatatlan pajzsként ölel át minket, az érintése hűvös, fenyegető és furcsán idegen, mégis mintha az otthont és a biztonságot jelentené a fáradt lelkemnek. Tágra nyílt szemekkel kapom a tekintetemet a mellettem fekvő démonra. Ébren van. Felébredt. Magánál van, és életben vagyunk. Sikerült. Túléltem.

A szívem a torkomba költözik, de még nem merem átadni magamat az izgatott pillangóként repeső boldogságnak a szívemben. Baál még életben van, és ugyan valamennyire lefárasztottam, ki tudja milyen szörnyetegek lapulnak még a végtelen bendője mélyén. Calek kimért lomhasággal kel fel mellőlem, a hidegvérű nyugalmat árasztó, nyújtózkodó mozdulataival mintha évezredes álmot akarna kitornázni magából, pedig alig néhány óráig lehetett kiütve. Valami más. A kisugárzása. Más lett. Nem néz rám. Miért nem néz rám?

Mintha meghallaná a néma könyörgésemet, rám vetül a vörös szempár fénye. Visszafojtott lélegzettel, megtorpanó szívvel várok egy jelet tőle, de amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan suhan tovább az ősöreg, érzelmektől mentes tekintet súlya. Mintha én is csak egy lennék a környezeti tényezők közül, amiket fel kell mérni a harc előtt. Elnehezedő szívvel, fojtogató kételyekben fuldokolva próbálom elüldözni a rossz előérzetet, ami hatalmába kerít. Nem érdekli, hogy túléltem? Nem. Nem szabad erre gondolnom. Lehet, hogy velem ellentétben, neki van elég esze, hogy a szerelmi összeborulás helyett az életveszélyes démonhercegre koncentráljon helyettem. Minden bizonnyal ez az oka. Miért nem hiszem el a saját, bizakodó gondolataimat?

- Kurva kiábrándító a gusztustalan bűzödre ébredni, Belzebub. – Minden rezzenésében és szavában bizonyítékot keresek, hogy valami csoda folytán tartotta az egyre lehetetlenebbnek tűnő ígéretét, és az én Calekem maradt, de nem találok. Még.

- Asmodeus... én csak... – Tényleg retteg. A számomra legyőzhetetlennek és érinthetetlennek tűnő herceg retteg Asmodeustól. Nem akarok belegondolni, hogy milyen ereje lehet…

Az eddig bőszen őrjöngő démonherceg megfélemlített szolgaként sopánkodik, épp hogy csak térdre nem esik a démon előtt, akinek a visszatérését minden erejével akadályozta évszázadokon át. Undorító, kétszínű féreg, a szó minden értelmében. Vajon ezért kellett neki olyan sürgetően a végleges halált okozó tűz? Vajon Ő lett volna az első áldozata?

Calek olyan hirtelen tűnik el mellőlem, hogy szinte felfogni sincs időm, a halhatatlanok gyorsaságához mérten is villámsebességgel taszítja porba az esdeklő ellenfelét. Száraz törmelék és porfelhő kíséri a becsapódásuk útját, a föld feldúlt morajlásától zeng az elzárt világunk mérgezett levegője. Már csak alig, a távolból hallom az idegennek tűnő szeretőm szokatlanul hűvös élt hordozó hangját.

- Megmondtam, ha még egyszer az utamba kerülsz, elpusztítalak.

Baál ádáz, fülsüketítő sikolya áthasít a baljós gondolataimon, fájdalmasan felüvöltve tapasztom a füleimre a kezeimet, a könyökeimmel megtámaszkodok a térdeim alatt felrepedező sziklán. Mintha nem csak a hegyek, az elmém örök biztonságot nyújtó falai is leomlanának a természetellenes hangtól, lassan csordogáló könnycseppek csurrannak végig az arcomon, és csepegnek az elpusztulni készülő sziklaoromra. Zihálva nyitom ki a szemeimet, vörös fátylon keresztül látom a könnycseppeknek hitt vérfoltokat felgyűlni alattam. Remegve reppenek a földre, mielőtt maga alá temetne az eddig menedéket nyújtó sziklafal, a távolban Asmodeus fekete villámai vetekszenek Baál méregzöld mocsarával, a monumentális erejük felszabadulása port, romlást és halálszagot hoz magával. Asmodeus hűvös, zord, pokolszülte sötétsége mintha elmosná, magáévá tenné a légykirály mérgét, a savat eloszlató mágia érintése mégsem megnyugvást, hanem még mélyebben fészkelő rohadást és tébolyt hoz magával. A levegőben örvénylő méregzöld gőzt szépen lassan fekete szikrák emésztik fel, beeszik magukat a halott talajba, a levegőbe, a kövekbe és a bőröm alá. Az elnehezedő végtagjaim ismét a földre húznak, letérdelve fektetem a kezeimet a combomra, az ereim éjfekete pókhálóként csúfítják a sápadtfehér bőrömet. A tudat, hogy Ő teszi ezt velem, elveszi a maradék akaraterőmet is, hogy küzdjek a lelkem fényét szétszaggató romlás ellen. Nem érdekli. Haldoklom miatta, és Őt nem érdekli. Calek tudná. Őt nem részegítené meg eléggé a harc okozta adrenalin ahhoz, hogy ezt tegye velem.

A szívem apró szilánkjai mintha belülről hasítanák fel a mellkasomat, tétlen kétségbeesésben vergődve, hosszút pislogva szívom magamba a levegő felsűrűsödő kátrányszagát, mintha már nem is a Földön, hanem a pokol egy kies szegletében lennénk. Talán ez az egész világunk sorsa? A fekete, elszáradó kézfejemet a földre simítva támaszkodom meg, a szemem sarkából látom éjszakai sötétségbe öltözni az égbolt örök kékjét. Asmodeus őrült, elborult kacajának hangja átszeli a harc moraját és a szívem lomhára gyengülő dübörgését.

Tágra nyílnak a szemeim, amint eddig ismeretlen felelősségtudat tölti fel átmenetileg a megingó érzelmeim szülte szakadást a lelkemben. Én tettem ezt a világgal. Asmodeus az én felelősségem. Erre születtem. Nem vagyok gyenge, már nem. Eddig is túléltem mindent, amit elém dobott az élet, és ez most sem lesz máshogy, még akkor sem, ha Őt magát kell eltipornom hozzá. A létezésem célja, hogy szeressem, és hogy ha kell, megállítsam Őt. A világunknak nem lehet így vége. Nem lehet miattunk vége.

A tudatomba merülve koncentrálok a hercegek véres harca közben elszivárgó mana magamba vezetésére, már varázsigét sem kell mondanom hozzá, hogy a lelkemben pislákoló fény magához hívja a menny megtisztító az érintését. A pokol dögvészt hozó sötétsége mostanra olyan töményen áthatja a környezetünket, hogy elég volt egy halovány esthajnalcsillagként utat mutatnom a betörni kívánkozó fényességnek. Szokatlan könnyedséggel áramlik belém az égi mágia, mintha most nem elvenne belőlem az irányítása, hanem feltöltene, mintha én magam is a sötétség kitöltendő része lennék. Felidézi bennem egy régmúlt gondolatomat a világ megmásíthatatlan egyensúlyáról. A sötétség fényt csal elő, a fény pedig sötétségbe borul.

Asmodeus ereje váratlan, mindent elsöprő orkánként tölti fel a teret, pusztító, átláthatatlan fekete viharként ütközik össze a testemet védelmező fényes aurával. Felnyögve vetem meg a lábamat a felrepedezett, savmarta talajon, a fény és a sötétség haláltusájának a szele a hajamba tép, szinte elsodor, és tudom, hogy ha a pár másodperccel ezelőtti állapotomra talál rá egy ilyen mértékű erőkitörés, akkor már én is csak eltiport homok lennék a földön. Még a Mennyország védelmi burkán keresztül is érzem a fertőt, a csontig hatoló rohadást és a gyilkos szenvedélyt, amit magában hordoz. Összefacsarodó szívvel teszem fel magamnak a kérdést, hogy vajon tudta e, hogy most védve vagyok. A remény könyörtelen kitartással sugallja a választ, amiben hinni szeretnék. Lassan alábbhagy a vihar tombolása, de az átláthatatlan, fojtogató, fekete köd nem oszlik fel, hunyorogva, levegőért kapkodva repülök vissza a harc viszontagságait csodálatos módon átvészelő sziklára, a fénnyel övezett szárnycsapásaim eloszlatják körülem a levegő áthatolhatatlanul sötét szemcséit. A testem már teljesen regenerálódott, a lelkemet kitöltő sötét rothadás megtisztulása magával viszi a menny erejét is, amit csak ajándékba, kölcsönbe kaptam. A magaslati pozíciómból kutatja a tekintetem a sötétségből lassan felbukkanó tájat és a tomboló alakokat, az adrenalin nem igazán engedte, hogy felfogjam, de a tudatom rögzítette Baál megkínzott visításait, a savmarta hús és csont és az égett bőr szaga belevegyül a pokol halálbűzébe.

Még felnyögni sincs időm, mikor Baál magához ránt a démoni sötétségből, csak az ösztöneimnek és a gyorsaságomnak köszönhetem, hogy van időm és lélekjelenlétem egy hatalmas, kék lángcsóvát beleereszteni a gyomra tátongó, örvényként magába szívó dimenziójába. A mindent beszippantó sötétség úgy nyeli el a gyilkos lángokat, mintha táplálkozni tudna belőlük, de mégis megkínzott sikolyok és halálhörgések szelét hozza magával az arcomba visszatóduló meleg levegő. Nincs időm megbotránkozni, Baál hangos reccsenéssel nyekken a kemény talajon, én pedig a földre huppanva kerülök távolabb a halálra menő küzdelmüktől, mielőtt véletlenül a részévé válhatnék. A szemeim a légykirály becsapódó ellenfelére siklanak, a harc kezdete óta először. Ledermedek a vérfagyasztó változástól, amin keresztülment a test, aminek azt hittem, hogy mostanra minden titkos szegletét ismerem.  Mintha nem is ő lenne, a robosztus démoni formája ugyan nem akkora, mint Baál a visszataszítóan hosszú végtagjaival, de így is jóval nagyobb, mint amit eddig láttam tőle, a testébe vérvörösen izzó tetoválások égtek, a karmai, a szarvai és a csápszerű, mágikus szárnyai feketébe borulva bizonyítják, hogy ha valaha angyal is volt, abból az énjéből már semmi nem maradt mostanra. Összerezzenek a nevem hallatán, annyira idegen, mintha életemben először hallanám tőle. Az eddigi reménykedést elmossa a harc heve, ami szépen lassan engem is megfertőz, furcsán pezsdíti a frissen megtisztított véremet. Az erőm szinte magától felel Asmodeus parancsának, a lelkem minden fájdalma arra késztet, hogy bosszút álljak a hercegen, aki mindennek az okozója. Ha békén hagyott volna minket, soha nem kényszerültem volna rá, hogy… hogy eláruljam a nevét. De vajon képes lettem volna magamban tartani? Képes lettem volna megfosztani a szerelmemet a leghőbb vágyától? Vajon elkerülhető lett volna mindez? Nem hiszem.

Még soha senkit nem égettem porrá, de az életünket megkeserítő és a jövőnket elrabló démonnal kivételt teszek. Érzelmektől mentesen szívom magamba az égett hús perzselésének bűzét, felszálló sötét gomolyagokat és a teste vad rángatózását, de hiába minden gyűlölet, Baál vergődő sikolyai nem hozzák meg a várt kielégülést és az elégtételt. Nem hoznak mást, csak üres pangást és bűntudatot. Megint roncsoltam a világunk egyensúlyát. Lehunyom a szemeimet, hogy ne lássam a teste vadul deformálódó haláltusáját, és csak akkor nyitom ki újra, mikor a fülsértő üvöltéseket mélységes, szívet tépő csend váltja fel. Asmodeus fölém magasodó teste újra emlékeztet a férfiéra, akit ismertem és szerettem, csak a bőrén futó vörös jelek maradtak meg a harcból. Csípőre tett kézzel fordul el tőlem, mintha láthatatlan lennék, a hanyag kiállása rémisztően ismerős. Annyira, hogy akaratlan sóhajjal adom meg magamat a szívem követelőzésének.

- Calek? – A név, ami többször hagyta el az ajkaimat, mint bármely más szó a világon, furcsán ismeretlennek hat, mintha egy múltbéli árnyat próbálnék magamhoz csalni vele. Megtorpan az összetört szívem a mellkasomban, mikor rám simítja a szívszorítóan hűvös, pokolvörös fénnyel izzó pillantását. Nem. Nem nézhet így rám. Lehetetlen, hogy nem maradt benne SEMMI belőlünk. Az nem lehet. Összetartozik a lelkünk, és a viszonzott szerelmünk elszakíthatatlanul összekötötte a szívünket is. Örökre. Mágikus fogadalmat tettünk, azt neki is éreznie kell. ÉREZNIE KELL.

Elém guggol, az érintése az államon gyengéd, de mégis a legkegyetlenebb, amit valaha kaptam tőle. Teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy már nem az a férfi, aki régen volt.

- Milyen Calek? – Hosszút pislogva rejtem el előle a szívem és a lelkem mélységes fájdalmát, és ellenállok a torkomat szorongató zokogás fojtogató közeledésének. Mintha az elmém is ellenem fordulna, a hűvös pillantásától eszembe jut egy démon, aki a Fekete Erődben ugyanezekkel a szemekkel sétált el tőlem, hogy árulóként hátrahagyjon az őszinte, naiv, gyermeteg szerelemmel a szívemben. Már nem vagyok se őszinte, se naiv, mégis újra darabokra hullok az érzelemmentes tekintete súlyától. – Naiv angyalka. – A lélekfacsaró kuncogása az utolsó csepp, az elkeseredettségembe a harag és a halálos eltökéltség lángjai vegyülnek. Ellök magától, és hátat fordít nekem, de most nem fog elsétálni előlem. Már rég nem vagyok az a tehetetlen gyerek, akit önkényesen ott hagyott az elárult érzelmeivel, és az sem, aki fél vállalni a felelősséget a tetteiért. Én engedtem szabadjára Asmodeust, én fogom visszazárni is, kerüljön akár az életembe is. Vagy az övébe.

- Asmodeus. – Már felkeltem a földről, megingó határozottsággal köpöm az egyre gyűlöltebbé váló nevet. Megérzi a pillantásomban lobbanó kék lángok fenyegető kisugárzását, és ezzel ismét sikerül megtorpanásra kényszerítenem. Nincs idejük megfoganni a következő szavaimnak, mert egy szívdobbanásnyi pillanat múlva majdnem követhetetlen gyorsasággal terem mögöttem. Minden lélekjelenlétemre szükségem van, hogy elfojtsam a testem ösztönös összerezzenését, az érintése a torkomon majdhogynem gyengéd, de ez csak még fenyegetőbbé teszi. Magához szorít, az alattomosan lappangó haragomat felkorbácsolja a szánalmas tény, hogy a szégyentelen testem még mindig reagál a közelségére.

- Talán egy búcsú dugásra vágysz, angyalka? – Megborzongok a merevedése ruhán átsütő forróságú, ismerős érintésétől a fenekemen, üvöltve tépem ki magamat a karmaiból, de nincsenek illúzióim, tudom, hogy csak azért sikerült, mert engedte. Az öntelt, kihívó vigyorától tombolni és gyilkolni tudnék, de a felborzolt szívem fájdalma pillanatnyilag felülkerekedik a lelkemet roncsoló haragon.

- Hogy felejthettél el mindent?! Hogy felejthettél el minket..? – Képtelen vagyok elrejteni a keserűségemet, a szomorúságomat, a reményeimet, a néma könyörgést, hogy emlékezzen rám, hogy térjen magához, hogy legyen vége ennek a rémálomnak, hogy szeressen.

Az ujjai érintése a csuklóim körül lágy, határozott szorítás, a tomboló viharillata szívszaggató nosztalgia.

- Nem felejtettem el semmit. Jó móka volt...

Móka.

Az élveteg, szívtelen kuncogását már meg sem hallom, az utolsó szó, amit felfog a vörös köd alá süppedő elmém, az a kapcsolatunkat, a lelkeink összetartozását, a házasságunkat degradáló, alantas szavacska. MÓKA? Mutatok neked mókát.

Ma már sokadik alkalommal hívom magamhoz a mennyek erejét, mostanra olyan könnyedén válaszol a hívásomra, hogy varázsigét sem kell használnom, hogy kíméletlen fényével átöleljen, és megégesse a felizzó haragos bosszúm tárgyát. Mennyei fényben és a fájdalmas felhördülése okozta elégedettségben lubickolva repülök fel a magasba, a nyílvesszőhegyhez hasonló, horgonyos tőrjeim akadály nélkül merülnek el a lapockái között. Nem lep meg, hogy nagyképűen ignorálja az aprócska sérüléseket, pontosan ezt vártam tőle. Az elhivatottságom pillanatnyilag elcsitít minden reménysugarat, minden gondolatot arról, hogy még ne adjam fel, hogy valahol ott KELL lennie benne a férfinak, akit szeretek, és aki viszontszeret.

- Ramiel... Tudod, hogy esélyed sincs ellenem ha nem használod a Tisztítótüzet. – A szavai egy röpke pillanatra megtántorítanak, de nem azért, amiért ő gondolná. Miért figyelmeztet? Most támadtam meg, és ahelyett, hogy visszatámadna, figyelmeztet. Miért nem öl meg? Ha ő egy kegyetlen démonherceg, én pedig egy gyilkos képességekkel rendelkező angyal vagyok, akkor egyáltalán miért akart elsétálni, mikor kimerülten, összetörve hevertem a lábainál?

A kavargó, összezavarodott gondolatokat a távolban magasló kopár, haldokló fa látványa nyújtotta ötlet hessegeti el. Nem engedhetem, hogy kizökkentsen a pszichológiai játszmáival.

- Egyedül nincs… - Nem hagyok neki időt felfogni a szavaimat, szinte velük egy időben perdítem meg magamat a szárnyaim segítségével, a tőrjeim által felhorgonyzott testet a mágiám szülte elszakíthatatlan manafonálon rántom fel a földről. A démon sötét alakja távolodó rongybabaként szeli át a levegőt, miután minden erőmmel az egykoron földöntúli pompában tündöklő, mágikus fa felé hajítom. Még szerencse, hogy Baál burka megvédte a hercegek minden életet elpusztító párharcától. Fogalmam sincs honnan, de valahogy tudom, hogy még itt van az erdőszellem, aki Asmodeus emlékei által furcsán a kapcsolatunkba ékelte magát, aki a szerelmünk legszebb emlékképei miatt talán egy kicsit osztozik a gyászomon, a haragomon és ha szerencsém van, a bosszúvágyamon is. Azt mondta, ha elpusztul az erdő, akkor tovább áll, de az életet sugárzó jelenléte szinte üvölt az elhalt táj peremén.

A reményeim beigazolódnak, a szellem felbőszített haragja lesújt a becsapódó démonra, én pedig kihasználva a lélegzetvételnyi szünetet, egy egyszerűbb bilincs bűbájhoz nyúlok. Ennél sokkal véglegesebb terveim vannak az elzárására, de azok nem harc közben kivitelezhető bűbájok, időt, manát és előkészítést igényelnek. Fogalmam sincs, hogy fogok órákra harcképtelenné tenni egy több évezredes démont, de ha most ezen pánikolok, akkor az életemmel fizetek érte. És úgy látom nem csak az enyémmel, bassza meg. Tágra nyílt szemekkel idézek mágikusan kirobbanó tüzet az elterült szarvasra lesújtani készülő démon és az áldozata közé. A kezeimben megjelenő aranyláncokat lasszóként tekerem a levegőbe csapódó teste köré, de még csak le sem lassítom vele, úgy pattintja le magáról a démonok ellen kovácsolt láncszemeket, mintha porcelánból készültek volna. Legalább a figyelmét sikerül magamra terelnem, felvillannak rám a pokoli szemek.

- Ne aggódj, rólad sem feledkeztem meg. – A perifériámból látom a szarvas újabb rohamát, az életre kelő erdő is csatlakozik a még így is túlságosan egyoldalú harcunkhoz. Mintha csak idegesítően zizegő rovarok lennénk számára, még a démoni alakjára sincs szüksége, hogy eltöröljön minket a föld felszínéről. Ez így nem vezet sehova. A tehetetlenség félelmet, a félelem pedig egyre mélyebben gyökerező gyűlöletet szül bennem. Lankadatlan kitartással folytatom a bilincs bűbáj felépítését, de egyre inkább az a balsejtelem kerít hatalmába, hogy úgy fogja letörni magáról, mint az aranyláncokat. Nincs esélyem a lángjaim nélkül. Tényleg nincs más választásom, mint hogy elpusztítsam a sors által nekem rendelt férfit?

Kellemesen meleg, békét és szent, örök nyugalmat hordozó aranyszín érintés simogatja meg a tudatomat. Nincs benne a világunkra jellemző önzés, szemrehányás és keserűség, amit teljes joggal érezhetne. Egy nem kívánt harcot hoztam a küszöbére, és most már ő sem tud elmenekülni a démon haragja elől, akinek a megmásíthatatlan gonoszságára ő maga figyelmeztetett.

„Ne velünk foglalkozz, hanem az elzárásával.”

„Fel fog emészteni.”

„Tudom. Mint ahogy te, én is felelősséggel tartozom a döntéseimért.”

Az érzések, amik belém áradnak az időtlen lényből, szavak nélkül magyarázzák meg a tetteit, és tépik még mélyebb hasadékokká a lelkem sebeit. Feláldozza magát a világért, amit halálra ítéltünk. Ő és én. Én azért, mert bíztam a Szerelmemben, Ő pedig azért, mert bízott bennem. Bízott egy démon és egy angyal egységében. A változásban, a megtisztulásban, a jövőben.  A lelkünk összetartozásában, aminél nem létezik szentebb kapocs a természetünk örökkévalóságában. Lenyelem a keserű könnycseppjeimet. Hogy lehettem ilyen vak?

A kezem körül fényes rúnakörök rajzolódnak ki a bűbáj előrehaladásával, minden erőmmel próbálok nem kizökkenni a lábaim alatt folyó küzdelem miatt, de Asmodeus sötét, halált hozó erejének a fellángolása újra magára csalja a kétségbeesetté, türelmetlenné váló pillantásomat. A szívem a torkomban dübörög, a gyengeségem önutálattal és haraggal kínoz, de egy pillanatra sem hagyom abba a varázsigét. A gigászi szarvas fájdalmas segélykiáltása viharrá kavarja a napsütéses reggel pangó levegőjét, a gyász forró könnycseppjeit már nem tudom tovább visszatartani. Ha már a halott erdő nem tudja megsiratni az éltető szellemét, legalább én megadom neki ezt a tiszteletet. Letérdelek a hegyoldalként összeroskadó, elfolyósodó teste mellett, a szabad kezem gyengéden érinti az állat hatalmas pofacsontját. A mennyei fény ismét magától talál rám, hogy a segítségemmel megtisztíthassa a természet örök makulátlanságát hordozó szellemet a démoni romlástól, de az elsorvadását már nem tudom megállítani. Az aranyban úszó szemek ősi tudást hordozó fénye elhomályosul, összeszoruló lélekkel próbálom enyhíteni az elszivárgó élete utolsó pillanatainak a fájdalmát.

- Sajnálom… - Halkan, egy szóban próbálom összefoglalni az összes érzelmet, ami bennem kavarog, de hamar rájövök, hogy nincs szó, ami kifejezhetné őket. Tényleg mindennek el kell pusztulnia, amihez Ő hozzáér? Akkor én is elpusztulok, de az Úr nevére esküszöm, hogy az utolsó sóhajommal magammal viszem Őt is.

- Figyelmeztettelek. – Érzi a fájdalmamat, pontosan úgy, ahogy én az övét. Mintha még az utolsó leheletével is baljós vigaszt próbálna nyújtani, egy kósza gondolatként simítja végig a tudatomat az elillanó lágy melegség.

„Ne engem sajnálj, angyal. Rám a halál békessége vár, de te életed végéig küzdeni fogsz.”

Reszkető kezekkel, elkeseredett szájízzel egyenesedek ki a lehetetlenül élénkzöldbe boruló szarvas örök sírhelye mellől, a levegőbe menekülök a kimért nyugalommal közeledő démonherceg elől. Nincsenek olyan ábrándjaim, hogy itt nem ér el, de ha a talajon maradok, az mindenképpen neki kedvez.

Olyan hirtelen terem előttem, hogy hátrahőkölök, az eszelős, tébolyult vigyor az arcán rémisztően torzzá és ismeretlenné teszi a szeretett vonásait. Most sincs időm szemügyre venni a mágikus szárnyait, amiket futólag már láttam a Baál elleni harc során is, a hátam mögé rántom a félkész mágiám árulkodó rúnajegyeit, hogy elrejtsem, és hogy védjem előle, de a mozdulatomat megszakítja a vállam izmaiba hasító könyörtelen, húst szaggató szorítás. A tekintetünk csak egy pillanatig találkozik, mégis mintha millió vészjósló szót suttogna az elmémbe gyógyíthatatlan őrületről, elvakult gyűlöletről, a pokol pusztulást hozó terjeszkedéséről, tengerként hullámzó démon légiókról és fekete lángokba boruló birodalmakról. Mire felfogom, hogy az erőtlenül libegő szárnyaimmal tompítanom kéne a becsapódásomat, már késő. Csontjaim tucatja törnek ripityára a mellkasomban és a bal vállamban, tudat alatt még zuhanás közben is a jobbom körül pislákoló, sebezhető rúnaköröket védtem. A testembe tépő fájdalmakat néma sóhajjal, ösztönösen vezetem ki magamból a jól begyakorolt vadász módszerrel, hogy ne ájuljak el, a szétszakadt tüdőm sípoló légvételei visszhangzanak a füleimben. A manám villámgyors regenerációra bolydul, mire az ellenfelem brutális szorítással maga felé rántja a csuklóimat, már képes vagyok sikítani. Nem a fájdalom miatt, pedig a ripityára tört csontjaim éles darabkái könyörtelenül szúrnak az izmaimba a rám kényszerített mozdulattól. A fájdalom az csak fájdalom. A szánalmas kis félkész varázslatom, ami miatt az erdőszellem feláldozta az otthonát és az öröklétét, törékeny porcelánként hullik még annál is apróbb szilánkokra, mint a szívem vagy a csontjaim tették az elmúlt percekben, a keserű veszteség, a tehetetlenség, a magam iránt érzett megvetés jobban fájnak, mint az elveszített boldogságunk gyötrő bizonyossága. Nem voltam elég erős, hogy a békéje legyek, most pedig nem vagyok elég erős, hogy a hóhérjává válhassak.

Miért kaptam ezeket az erőket, ha nem kaptam időt?

Mintha az elmém próbálna megvédeni, fel sem fogom a felém köpött, kegyetlen szavait, de a tettei minden szónál többet mondanak. A fogai egy vadállat kíméletlen elszántságával tépik fel a vállamat, a vérem tömény, fémes szaga keveredik a harcból hátramaradt parázs- és kátrányszaggal. Eltolnám magamtól a frissen gyógyult kezeim reszketeg, elgyengült mozdulataival, de esélyem sincs ellene. Az arcomba hajol, hogy közelről győződhessen meg az elsöprő lelki és testi győzelméről, a vörös fénnyel kavargó, őrült szempárban semmit nem találok a közösen megélt múltunkból, és a vágyott jövőnkből. Ezek a szemek csak halált és pusztítást látnak, szinte arcon csap a felismerés, hogy meg fog ölni.

- Az enyém vagy. – Mintha csak meg akarná hazudtolni az előző gondolataimat, eszelős durvasággal tépi fel az ajkaimat is a fogaival, a védtelen, lemeztelenített testemen jegesnek érződik a pokol szele. Mert nincs kétségem, hogy ez a halott, méregben, savban és romlásban úszó, gyászt és veszteséget hordozó darabkája a világunknak már a pokolhoz tartozik. Az egykori szeretőm elvadult tekintetében tükröződő állatias vágy a halálnál is könyörtelenebb sorsot sejtet, halk, reményvesztett könyörgésre kényszerít a meggyötört szívem, pedig teljesen biztosan tudom, hogy semmit nem érek el vele.

- Calek... kérlek... ne csináld ezt... –  A nem létező szerelmem neve már nem csak hogy távolinak, szinte szánalmasnak cseng az ajkaimon, mégis halkan, zokogva, meghunyászkodva kérlelem a gyilkosát, hogy ha szeretni nem is tud, legalább ne gyalázza meg mindazt, amit együtt átéltünk, de a szavaim nem jutnak át az elszabadult tébolya vörös ködfelhőin. A végtagjaimat lefogó sötét csápok démoni érintése marja, csípi a bőrömet, de a fájdalmat szinte meg sem érzem a szívembe költöző, bénító rettegéstől. Tudom, hogy el fog venni mindent, amit el tud.

Az ujjai durva szorítása a torkomon belém fojtja az esdeklő zokogást és a síró, kapkodó légvételeket. Az elmebeteg vigyora újra és újra megforgatja a tőrt a mellkasomban, a nyelve forrón puha érintése az arcomon visszataszítóan bensőséges emlékeket tipor a porba.

- Még csak most kezdtük... édesem. – Kétségbeesetten nyílnak el az ajkaim, pedig a levegő hiánya nem rémiszt meg annyira, mint a lelkemben összpontosuló eltökéltség, hogy meg kell ölnöm, mielőtt nem csak a jövőnket, hanem a múltunkat is megkeseríti. A kék lángok szinte maguktól válaszolnak az elsuhanó gondolatra, de a démon földöntúli hirtelenséggel állítja meg a támadást, még mielőtt megfogant volna bennem a tényleges szándék a mindent felülíró tisztítótűz használatára. Karmokban végződő ujjak csattannak az arcom sápadthideg bőrén, a világ átláthatatlan sötétségbe burkolózik a rám kényszerített szemfedőtől. Tehetetlen dühtől remegve kapok levegőért, a felzendülő, kísérteties kacaja az egyetlen hang a reggel halottas csendjében. Nem tudom, hogy ki ez. Nem ismerem őt.

Elszánt kitartással próbál zokogásra, sikoltásra bírni, de a fájdalom sosem lesz elég, hogy megtörjön. Rettegek a pillanattól, mikor erre ő is rájön. Összeszorított fogakkal szűröm a levegőt, miközben némán tűröm a bőröm és a húsom könyörtelen felszaggatását, egy lélegzetvételnyi szünet után erőszakosan szorítja meg az arccsontomat, és csak akkor döbbenek rá a szándékaira, mikor megérzem az ajkaim között a szívszorítóan ismerős ízét és a selymes keménységét. Kurvára remélem, hogy ezt nem gondolja komolyan. A harag, a gyűlölet és egy újonnan megismert undor rántja hányingerkeltő görcsbe a gyomromat, megfeszülő, elfintorodó arcvonásokkal hátrálnék, de a hajamba tépve állít meg.

- Ha megharapsz, letépek rólad ezt-azt. – A megalázottság szülte gyermeteg dac pontosan erre sarkall, de a lelkem mélyén biztosan tudom, hogy nem viccelt, ha pedig felismerhetetlenségig csonkítja a legyengült testemet, akkor az utolsó szikrányi esélyt is elveszítem a megállítására. A torkomig döfő durva, önző, állatias mozdulatai belém fojtják a szánni valóan elesett, zokogó sóhajomat, a tehetetlenségem és a gyengeségem iránt érzett megvetés újabb reszketést hozó hulláma száguld végig a testemen, miközben a másodperceket számolva hagyom, hogy vad kíméletlenséggel, utálatos nyögésekkel és hörgésekkel kiszolgálja magát rajtam. A szívem mélyén pontosan tudom azt is, hogy az ajkaim meggyalázásával nem lesz vége a gyötrelmeimnek, de nem merek a fájdalmas jövőre gondolni, mert akkor összeomlok.

Fulladozva, remegve köhögöm fel a torkomba lövellő váladékot, amit még soha nem éreztem ennyire gusztustalannak az ajkaim között. Az íze, az állaga, a jelenléte beleette magát a torkom és a szájüregem legeldugottabb zugaiba, mint egy ragacsos, minden ízében keserű emlékeztető arról, hogy mire kényszerített az imént. Némán hálát adok az égnek, hogy legalább látnom nem kell a szívembe vésett arcot, amint a kegyetlenné vált gyönyöre áhítata torzítja el.

Érzem felszabadulni a lábaimat, és mikor a démon pokoli forróságot sugárzó teste is eltávolodik tőlem, akadály nélkül ugrok talpra. Mostanra a sebesüléseim nagy része begyógyult, csak az oldalamon érzek néhány keményen feszülő sebhelyet. Ösztönös mozdulattal perdülök meg a tengelyem körül, hogy egy körkörös szárnycsapással megkeressem az ellenfelem pozícióját, a vére szurkos szaga az orromba mászik. Elfintorodnék tőle, de a szájpadlásomon ragadt keserű íz még mindig elnyom minden mást. A förtelmes kacaja elnyomja az elhaló nyögésemet, mikor megérzem magam mögött, a szárnyamban lévő könnyű csontozat száraz gallyként ropog a marka könyörtelenül lomha szorítása alatt. A fájdalom olyan váratlan és olyan intenzív, hogy nem tudom lenyelni a keserves sikolyomat, könnybe lábadt szemekkel, remegve tüntetem el a szétroncsolt testrészt. Azonnal megbánom az ösztönös cselekedetet, tudat alatt tisztában voltam vele, hogy mit vállalok, mégis meglep a szívtelen könyörtelenség, amivel megfoszt a száműzött testrészektől. A pokol tüzének a sötét érintése nem fogható semmihez, amit eddigi rövid életem során tapasztaltam, mintha nem csak a testemet, hanem a lelkem fényét is pusztulást hozó lángokra gyújtaná. Magamba rogyva próbálom túlélni az őrületbe taszító, léleksorvasztó kínokat, már felsikítani sem vagyok képes. Az összes maradék testi, lelki és mágikus erőmet felemésztő perzselés az utolsó dolog, amit hallok, a belőlem áradó égett hús és bőr orrfacsaró szaga pedig az utolsó, amit érzek, mielőtt a tudatom bekapcsol egy eddig ismeretlen önvédelmi reakciót. Mintha nem is az én testem lenne, alig érzem a vállamba süllyedő karmok hasítását, a távolból hallom és értem a borzalmas szavakat, amiket nekem mondd, de mintha jelentést nem hordozó gondolatként átfolynának a tudatomon, mintha nem is én szisszennék fel, mikor a hátam vadhúsához simul, és kívülről hallom csak a nyögéseimet, mikor újra és újra eszelős durvasággal belém vágja a farkát. Már nincs fájdalom, nincsenek érzelmek, nem gondolok arra, hogy mit tesz velem, hogy ki teszi ezt velem, hogy mit vesz el, mit mocskol be, mit tesz tönkre örökre, visszafordíthatatlanul, megmásíthatatlan kegyetlenséggel.

Nem tudom, mennyi ideje tűröm magamba fordulva a kíméletlen brutalitását, a tenyere súlya a nyílt, véres, perzselő sebeimen tompa fájdalom, összemosódik a megalázóan rám kényszerített gyönyörökkel. Néma könnyek mossák a szikla repedései által felkaristolt arcomat, mikor kipislogom a szemeimet csípő, szorongató cseppeket, bennem reked a levegő. Látok.

A tudatom a pillanat töredéke alatt vált vissza az eddigi életmentő kábulatból harckész figyelembe, és rádöbbenek, hogy a szörnyű dolgok, amiket a testemmel művel, még az előnyömre is válhatnak. A tébolyult élvezetébe feledkező démon egyre hangosabb és elmélyültebb nyögései jelzik, hogy közeledik a pillanat, mikor sebezhetővé fog válni. Összeszorított fogakkal, a testemet rázó gyönyört és fájdalmakat figyelmen kívül hagyva várom ki, hogy a gyönyöre csúcspontjára jusson az ellenfelem, és mikor végre eljön a szenvedéseim vége, zihálva, megszégyenült haragtól reszketve fordítom oldalra a fejemet, hogy hátrasandítsak az önző, kegyetlenül elvett élvezeteibe belefeledkező démonra, a látványa eloszlatja minden kételyemet, arról, hogy tényleg semmi nem maradt belőle. Tényleg egy szörnyeteget eresztettem volna a világunkra? Az arcizmai vad, tébolyult élvezettel rángatóznak, önkívületi állapotban, állatias elégedettséggel lihegve élvezi ki az undorító, érzelemmentes erőszakot, amit velem tett. A veszteség és a gyász fojtogató keserűsége olyan váratlanul vegyülnek az iránta fellángoló gyűlöletbe, hogy elveszik az ítélőképességem maradék morzsáit is. Ebben a pillanatban képes lennék megölni Őt. A magányos orgazmusa gyönyörébe révedő, bódultan fennakadt pokolvörös szemek egy lélegzetvételnyi idő alatt tisztulnak ki, és mikor a tekintetünk találkozik, tudom, hogy nincs időm tétovázni. Most vagy soha. A meglepettség az első őszinte, nyílt érzelem, amit az arcán az őrület torzulásain kívül látok, mióta felébredt, furcsa elégedettséggel tölt el. A kék lángok könyörtelen sebességgel csapnak felé, nem kímélem és nem is finomkodok. Nincsenek olyan illúzióim, hogy ilyen könnyedén meg tudom ölni, ezért egy szemernyit sem fogom vissza a belőlem kitörő tűzcsóvákat. Az utolsó utáni pillanatban sikerül elkerülnie a végleges halál érintését, de a lángok vadul nyaldosó nyelvei így is megállíthatatlanul végigszántják az arca jobb oldalát. Gyűlölöm magamat, hogy egy csepp szánalomra méltó megkönnyebbülés vegyül az elvakító, tehetetlen haragba, amit iránta érzek. A bőre sistergő perzselésének a muzsikája csatlakozik a fájdalmas üvöltéséhez, egyszerre hal el a kettő, mikor ájultan a hátamra hanyatlik. Lehet, hogy öntelt kárörvendést váltana ki belőlem a nem várt és igencsak meglepő eszméletvesztése, ha a füstölgő, felforrósodott arca nem találkozna a kegyetlenül felégetett hátam véres vadhúsával. Felzokogok a sötétségbe taszító fájdalomtól, a kimerültségtől, a gyásztól és a megalázottságtól. Attól, hogy még mindig bennem van és attól, hogy a testem még mindig vágyik rá. Elmondhatatlanul hatalmas a kísértés, hogy megadjam magamat az elmémet hívogató sötétségnek, de nem tehetem. Ha most elájulok, akkor tényleg a világra szabadítom ezt a vadállatot. Remegve lököm le magamról, mintha egy zsák lenne, ő pedig ernyedten puffan mellettem a földön, a mozdulattól kihúzódik belőlem, a lázgörcs verejtékében fürdő testem megborzong a hiányától. Már nincs elég erőm gyógyulni, mindenem sajog, ég, csíp és lüktet. Össze akarok gömbölyödni a földön, és zokogni, de a pillanatnyi hamis béke, amit az ájulása és a testemet tépő fájdalmak egy részének a megszűnése okoz, kíméletlenül emlékeztet a szívtelen démonbűbájra, ami nem engedi kielégülés nélkül kihűlni a kényszeresen felkorbácsolt vágyakozásomat. A keze mintha még mindig kínzó gyengédséggel simogatna a legérzékenyebb pontomon, és hiába fekszik élettelenül mellettem, a könyörtelen varázslat miatt mintha még mindig bennem mozogna a merevedése utálatosan tökéletes, ismerős keménysége. A keserű önmarcangolástól megremegő mellkassal simítom a homlokomat a hűvös sziklára, az ájulásakor felszabadult kezeim egyikét a farkamra csúsztatva hunyom le a szemeimet, hogy felidézhessem egy nem létező démon szerelmét, miközben megpróbálok nem arra gondolni, hogy mit is teszek éppen. Halk, nyöszörgő önutálattal élvezek a tenyerembe, vállalhatatlanul könnyedén mindazok után, amiket velem tett. Csináltunk már merész, bevallhatatlan dolgokat, de életemben először érzek undort. A hányinger frissen megismert érzése megint rám talál, de szerencsére most nem ragad magával az öklendezés, csak a gyomrom szorul össze apró golyóvá. Gyűlölöm, hogy gyűlölnöm kéne az érintését, de képtelen vagyok elvonatkoztatni attól, hogy az Ő testét használja. Hiába akar szándékosan fájdalmat okozni, hiába néz rám hűvös, idegen érzelemmentességgel, a testem túlságosan ismeri az érintéseit, a bőrét a bőrömön, a farka formáját, a keménységét, az illatát, az ízét. Gyűlölöm. Gyűlölöm.

„Ha újra egésszé teszed őt, elveszíted. És nem csak őt, a világodat és önmagadat is.”

Nem. Nem lehet igaz. Nem engedem. Még ha Őt el is veszítem, a világunk nem bukhat miatta. Így már nem. Az én felelősségem.

Nem adok magamnak időt gondolkodni, elgyengülni, felfogni, hogy mit veszítettem el örökre, hogy mire nem tudok már soha ugyanúgy visszagondolni, mint előtte, a bosszúszomjas eltökéltségem felülírja a kimerültséget és az önsajnálatot. Lesz még időm bőven szenvedni azután, hogy véghezvittem a tervet, amihez se elég időm, se elég manám nincs. Még szerencse, hogy mindig jobban teljesítettem nyomás alatt. Törökülésbe helyezkedek, és próbálom nem észrevenni a csiklandozó érzést, ahogy a könyörtelen démonhercegg nedvei kicsurrannak belőlem. Eddig mindig izgatónak és szexinek, furcsán kielégítőnek éreztem, most kiráz tőle a hideg, mert arra emlékeztet, hogy mit vett el tőlem anélkül, hogy én önként adtam volna. Elhessegetem a kellemetlen emlékképeket pár perccel ezelőttről, és a testem fájdalmait hátrahagyva az elmém biztonságába vonulok. A körülöttünk lévő elpusztított táj szinte zsibong a harcokból hátramaradt, elszivárgó manától, mély levegőt véve, a már begyakorolt mágialopó sorocskával terelem magamhoz a gazdátlan morzsákat. Eszembe jut egy démon, akinek biztos lenne egy-két vicces szava erre is.

„Te leszel az én saját kis succubusom.”

Múltba révedő, megkeseredett mosolyra rezzennek az ajkaim, Calek élveteg vigyora kínzóan valósághű emlékként villan fel a tudatomban, az arcomon végigcsorduló könnycsepp szinte éget a legyengült testemet rázó láz forróságától. A belém áramló, korántsem elegendő mana erejétől szépen lassan elkezd gyógyulni a megtépázott, felégetett bőröm, de a lelkemen vérző sebek érintetlenek maradnak. A testem már szinte teljesen ép, egyedül a hátamon lévő égésnyom húzza még mindig fájó heggel a bőrömet, hiszen a pokol tüze által okozott sebek még angyali regenerációval is napokig gyógyulnak. A tompa fájdalommal nem törődve kelek fel a földről, csalódott megvetéssel pillantok le az egykori férjem ájult arcára, amit elcsúfít a jobb oldalán vöröslő, tenyérnyi égésnyom. Tökéletesen passzol az új valójához. Precíz mozdulatokkal rajzolok a levegőbe egy rúnát az arca előtt, az altató bűbáj könnyedén nyomja még mélyebbre az ájult tudatát. Ha csak tíz perccel megnyújtom az álmait, már nyerek vele. Elsuttogok egy idéző bűbájt, és a semmiből megjelenik két pár aranybilincs, amit a legerősebb démonok mágiájának az elfojtására kovácsoltak. Tanultam az előző hibámból, most meg sem próbálom a neve ereje nélkül használni a mágikus béklyókat. Még néhány mágikus sor, és már ott díszeleg mind a négy karperecen az Asmodeus név, hogy megerősítse a bilincsbe itatott alapvarázslatot. Tudom, hogy megállítani így sem fogja, ahhoz túl erős. Csak időt szeretnék nyerni vele. Keserű horkantással erősítem a csuklóira és a bokáira a mágikus béklyókat. Időt. Az a kurva kibaszott idő, amivel hónapok óta versenyzünk. Halhatatlanként is az egyetlen legyőzhetetlen ellenség. Kezdem megérteni, hogy a lábaimnál heverő démon miért ásta bele magát pont ebbe a területébe a mágiának. Mindig az idő…

Miután végeztem, kicsit megkönnyebbülve ülök vissza a földre, és elkezdem átgondolni a lehetőségeimet. Céltudatos gyakorlatiassággal futom át a szféralétrehozás frissen megszerezett varázsigéjét, de nagyon hamar el kell fogadnom, hogy se elég erőm, se elég időm nincs hozzá. Pláne, hogy bele kell szőnöm Brenelle börtön bűbáját is. Soha nem gondoltam, hogy egyszer kénytelen leszek használni a szeráfnő legelismertebb varázsigéjét. Ki más tudna megtörhetetlen láncokat alkotni, mint a mágikus zárak és lakatok híres szakértője. Már csak azt kéne kitalálnom, hogy hova száműzöm a veszedelmes ellenfelemet. Ha a szféralétrehozó bűbájt át tudnám alakítani úgy, hogy a megalkotás bonyolult művelete helyett csak kiszakítson és elkerítsen egy darabot a Mennyországból... valamiért el kell fintorodnom a gondolattól, hogy örökre a menny közelsége okozta gyengeségre és gyötrelemre ítéljem a pokol mélységes sötétségéből táplálkozó démont, de nincs más választásom. Hihetetlen, hogy hiába minden bizonyíték, minden kegyetlenség, minden őrület, még mindig képtelen vagyok igazán ártani neki. Bebörtönzöm, mert tartozom ennyivel a világunknak, de a gondolat, hogy örök szenvedésre kárhoztatom, egy cseppet sincs ínyemre. Pedig az eddigiek alapján ő bűntudat nélkül rángatna le engem a pokolba, ha tehetné.

A tudatom hátterében elkezdem a varázsige átalakítását, miközben már félig azon gondolkozom, hogy honnan gyűjtök mindehhez elég manát. Két olyan varázslatot tervezek véghezvinni, amik egyesével is lemerítenének egy jobb pillanatomban is. Újra lehunyom a szemeimet, hogy felmérjem a környezetünket. A kék lángok ismerős nyomai az ájult démonra vonják a lelki szemeim figyelmét, és rádöbbenek, hogy az újdonsült, tőlem származó sebesülésének köszönhetően ismét érzem Őt a manahálóban. Nem tudom, hogy a lelki kapcsolatunk vagy a manájába ékelődött mágiám miatt veszem észre azt is, hogy a lassan visszaszivárgó mágiája még szokatlanul idegen módon kavarog körülötte… mintha még nem talált volna haza igazán. Hirtelen ötlettől vezérelve kelek fel a földről, a hátára fordítom, egy elmormolt varázsigét követően a halott földből mágiával életre keltett gyökerek törnek elő, hogy az összebilincselt kezeit és lábait a talajhoz szorítsák. Elfintorodva idézem fel a pár perccel ezelőtti fordított helyzetünket. Ha lenne hozzá gyomrom, viszonozhatnám amit Ő tett velem, Calek amúgy is felajánlotta régen, mint egyszeri lehetőséget. Kár, hogy nem bukok a tébolyult, eszelős gyilkosokra. Keserű szájízzel ülök az alhasára, hogy kényelmesen a mellkasához férjek, és a véremmel rárajzoljam a succubus bűbájomhoz használt összekötő rúnát. Ugyan most nem ajánlotta fel nekem önként a manáját, de talán képes leszek elszakítani tőle azokat a részeket, amik még nem épültek be teljesen a manaörvényeibe. Ezzel két legyet ütnék egy csapásra, hiszen én feltöltődnék, ő pedig legyengülne. A tenyeremen lévő rúnát rásimítom a párjára a mellkasán, és mielőtt lenne időm megfutamodni a veszélyes művelet elől, határozott szavakkal kiejtem a szükséges varázsigét. A kimerült manám szegényes tartalékai vad örvényléssel válaszolnak a szavaim parancsára, amivel a természet törvényei ellen buzdítom őket. A legyengült testemet szinte szétfeszíti a felbolydult mágia kavargása, de nincs elég erőm elszakítani a herceg erejét a természetes közegéből. Felüvöltve, minden erőt beleadva futok neki újra és újra az egyre lehetetlenebbé váló feladatnak. Nem lehet így vége. Nem veszíthetek. Nem nyerhet így.

Mint egy gátat áttörő, vadul tomboló folyó szabadul ki a manája a kényszeres medréből, felüvöltök, mikor felém zúdulva a túláradó habjai alá temet. Elkerekedő, a fájdalomtól üveges szemekkel fogadom magamba a kegyetlenül sötét erőket, hiába formáltam őket a saját mágiám képére, még így is magukban hordozzák a gazdájuk lelkének a mélységes rohadását, a mindent felemésztő gyűlöletet, a romlást, a gonoszt. Végtelen sokáig tart, mire rájövök, hogy nem egyedül üvöltök. A testemet szétveti a megzabolázhatatlannak tűnő erő, az élet, a halál és a vérszomj furcsán izgató bizsergése. Erősebbnek, megállíthatatlanabbnak, könyörtelenebbnek érzem magamat, mint valaha. Lenézek az alattam fekvő démon tágra nyílt szemeibe, amiben a saját őrületem csillog. Meg kéne rémisztenie, hogy magához tért az erőszakos, manaszaggató mágiámtól, de valamiért vigyorognom kell a bosszúvágytól és a haragtól az arcán. Csak sikerült kicsalnom belőle valami érzelmet.

- Azt hiszed, ha ellopod az erőmet, lesz esélyed ellenem, pióca? – A fogai között szűri a szavakat, a nevetés, ami válaszként elhagyja az ajkaimat teljesen idegen, mintha nem is az enyém lenne. Meg akarom ölni. Érezni a vére fémes melegét végigfutni a testemen, a húsa szagát az orromban és látni az örök ürességet a semmibe révedő tekintetében. Elpusztítok mindent, ami valaha az utunkban állhat, ha kell Őt magát is.

- Te magad mondtad, hogy a succubusod vagyok, édesem. – Gúnyosan hangsúlyozom a kegyetlen becézést, amit a tudatom mélye akaratlanul is rögzített a megaláztatásaim jeleneteiből. Mikor meglátok egy hajszálrepedést végigszaladni az egyik karperecen, kitágult pupillákkal, irritáltan elfintorodva csúsztatom a torkára a kezeimet. Egész jó érzés, az ismételten fordított pozíciónktól szinte vihogni támad kedvem. Viszont azt kis híján észre sem vettem, hogy nekikezdett a béklyói feltörésének, bassza meg. – Most pedig aludj még egy kicsit. – Egy sarokba szorított vadállat vicsorával fogadja a kéken felvillanó pillantásomat, az ujjaim perzselő izzással égnek a nyaka szürreálisan bársonyos bőrébe. A földöntúli üvöltésétől újabb kárörvendő kacaj szakad fel belőlem, zihálva, remegve élvezem az égett bőr jellegzetesen keserű szagát. A pokol üszkös kátrányszaga még soha nem volt ennyire vonzó, mintha betölthetné a lelkemben keletkezett űrt, ahol régen az Ő neve volt. Mikor is éreztem legutóbb ezt a részegítően nosztalgikus illatot?

Egy váratlanul szívszaggató emlékkép hasítja fel az elmémre ereszkedett sötét fellegeket egy szerelmes mosolyról és egy démonról, aki a kezét áldozta egy angyal szabadságáért.

Reszkető tagokkal, felocsúdva állítom meg magamat, mielőtt átégetném a torkát is, és mászom le az ájulásba taszított testről. Összegörnyedek a földön, a körmeim fájdalmasan szántják végig a talaj száraz keménységét. A rám törő gyilkos vágyak elfojtása mintha darabokra tépné a lelkemet, mintha tönkretenne, elvenne valamit a valómból, az életemből, az erőmből. A saját mágiám végtelen bugyraiban fuldokolva vergődök a földön, a testem képtelen feldolgozni, kezelni a belém tódult mana mennyiségét. Nem tudtam megállítani és túl sokat vettem el. Széttép, a határaimat feszengeti. Fáj. Kivezethetném magamból, de makacsul ragaszkodom hozzá, nem engedek el egyetlen cseppet sem, mert tudom, hogy szükségem lesz rá. Ha ennyibe belehalok, akkor amúgy sem volt esélyem ellene.

Végtelennek tűnő percekig küzdök a saját korlátaim ellen, mire sikerül felülkerekednem. Az izmaim görcsös remegéssel feszülnek meg, a kényszerrel túltöltött manaörvényeim duzzadó lüktetéssel, feldúltan kavarognak, olyan nehéz magamhoz láncolni őket, hogy a fizikai világban is kék örvényekként táncolnak az összeroskadt testem körül. Sietnem kell, és most már nem csak a démon miatt. Ha még sokáig mérgez a mágiája rémisztően csábító gonoszsága, akkor meg fogom ölni, aztán én magam lépek a nyomdokaiba, hogy átvegyem a helyét a démonhercegek között. A tudatom mélyén előszedem Brenelle bonyolult, áttörhetetlen börtönbűbájának a végeláthatatlan sorait, és áldom az eget, hogy érdekelt eléggé ahhoz, hogy megkérjem a szeráfnőt, hogy részletesen magyarázza el. Talán a szívem mélyén már akkor is tudtam, hogy képtelen leszek megölni Őt, és akartam egy másik tervet is.

-két évvel korábban-

Brenelle udvariasan feszélyezett pillantása kutatón méricskéli az érzelemmentes vonásaimat. A halhatatlanok visszafogott érzelmeihez képest már-már szokatlan a kíváncsisága.

- Megengedsz egy kérdést, Raguel? – Meglep a közvetlensége, de az arcomon nem sejlenek fel a baljós érzéseim. Nem szeretem a kérdéseket.

- Természetesen.

- Miért érdekel ennyire ez a bűbáj? Pont téged, akinek minden börtönnél véglegesebb fegyver van a birtokában. – Rezzenéstelen arccal fordulok előre, a minket körülölelő lehetetlenül zöld fák hibátlan leveleire siklik a pillantásom.

- A kék tűz egy olyan ajándék, amit az Úr kifürkészhetetlen akarata táplál bennem. Ki tudja, mikor foszt meg tőle. Nem szeretném, hogy ez határozzon meg. – A szemem sarkából látom a távolba révedő mosolyát. Tudom, hogy ha valaki, akkor a fiatal szeráfnő értékelni fogja a szorgalmat, részben ezért is adtam ezt a választ a kérdésére.

- Megdöbbentően bölcs szavak egy gyermek szájából. – Egy pillanatra megtörik a hűvös maszkom, ő pedig mintha most először engedne egy kicsit a feszült testtartásából. Mindketten eléggé ismerjük a múltamat ahhoz, hogy tudjuk, hogy már rég nem vagyok az a lázongó gyerek, akit elcsábított egy démon szédítően vörös szemekkel és a vad nyári záporok illatával. Nem. A Purgatóriumból nem jutnak ki gyerekek.

Figyelmen kívül hagyom a csipkelődést, amivel nem tudom, hogy pontosan mi volt a célja. Nem is igazán érdekel, nem azért vagyok itt, hogy a szeráfok hatalmi játszmáiba folyjak.

- A varázsige lezáró szakaszában… - Egy pillanatra elakad a hangom, szinte fáj szavakba önteni az árat, amit a börtönbűbáj véglegesítése igényel a felhasználójától. Remélem, hogy félreértettem az olvasott sorokat, de a válasza a kimondatlan kérdésemre eltiporja ezeket a reményeket.

- Igen. – Vár egy kicsit, majd szavakba önti a szörnyűséget, amit sejtettem. – Fel kell áldozni a szárnyaidat. De igazából bármilyen testrészre át lehet alakítani. – A fanyar tekintetem láttán szemforgatva legyint, majd folytatja. – Ne aggódj, nem végleges feláldozásról van szó. – Meglepetten engedem ki a bent tartott levegőt. Akkor mégiscsak félreértettem. Nem mintha belátható időn belül használni tervezném a bűbájt.

- Akkor tulajdonképpen csak maga a levágott testrész szükséges? – Bólint.

- Biztos vagyok benne, hogy mostanra tudod, hogy a halhatatlanok testrészei roppant erős mágikus tárgyként funkcionálnak. Pontosan erre van szükség a varázsige lekötéséhez egy adott helyre. Valamire, ami belőled származik, örök, de már nem a részed. – Keserű szájízzel gondolok vissza egy démonra, aki egy tollpihém segítségével tört ki a mágikus béklyóiból. Akkoriban fogalmam sem volt, pontosan hogyan csinálta, mostanra ez lett a specialitásom. Talán pont ezért.

- De ezekszerint elég lenne feláldozni a hajunkat vagy tollpihéket. – Újra bólint, és ismét válaszol a kimondatlan kérdésre.

- A tollpihe nem lenne elég, de hajjal működne, igen. – A kérdő pillantásomra folytatja a magyarázkodást. – Tudod mi furcsa a halhatatlanok hajában? Hogy a szárnyainkkal ellentétben ez nem nő vissza néhány nap alatt. Sőt, érdekesség, hogy az angyalok haja még a halandókénál is lassabban nő. – Az ujjai közé vesz egyet a fekete loknii közül, és bájos mosollyal emeli a fénylő fehér égboltra a tekintetét. – Sokan azt mondják, hogy pont emiatt, a hajunkat átjáró mágia erősebb, mélyebb és jobban a miénk, mint bármi más. Nem hiszem, hogy bárki jó szívvel feláldozná csupán azért, hogy örök börtönbe zárjon egy alantas démont. – Elgondolkodva hajtom le a fejemet, és lopva pillantok a mellkasom alá hulló fehér tincsekre. Soha nem éreztem különösebb ragaszkodást hozzájuk, inkább keserű emlékeztetőül szolgálnak a múltbéli gyengeségeimről. A ragaszkodáshoz érezni kellene valamit. Bármit..

- De hiszen a vadászok többsége röviden tartja a haját. – Halk, szórakozott hümmentéssel pislog rám sejtelmesen.

- A vadászok más olyan áldozatokat is hoznak, amiket a Mennyország angyalai elképzelni sem tudnak, Raguel.

-most-

Kitépem magamat az emlékképek ostromából, és belekezdek a bonyolult bűbáj előkészítő paragrafusaiba, mielőtt felrobbanok a testemet szétfeszítő erőktől. A halk, de határozott szavaim nyomán egy hatalmas, kéken izzó kör rajzolódik körénk a repedező talajba. A köríven apró, bonyolult rúnák futnak végig. A vadul örvénylő mágiám felpezsdül a parancsomtól, majd megpihenve, elszivárogva teljesíti azt. Újabb, a különböző szakaszokat elválasztó körök égnek a talajba, majd újabb és újabb bonyodalmas rúnák ívei követik. Közel másfél óra múlva már egy majdnem száz méter sugarú körben ölelnek minket a mágikus jelek, halk sóhajjal engedem le az eddigi töretlen koncentrációtól megfeszült vállaimat. Nem könnyű egyszerre véghezvinni egy szeráf szintű varázslatot, és szemmel tartani az ájult démonhercegem tudatállapotát. Úgy látszik a mai napon először szerencsém van, és a torkába égetett seb sokáig sötétségben tartja az elméjét. Az élénken izzó rúnák szépen lassan kihunynak, ahogy a friss mágia a földbe ivódik, de egy percig sem kételkedem abban, hogy a varázslat megfogant. Már most börtönben vagyunk, de még nincs véglegesítve. Ha megérkezünk, már csak le kell pecsételnem. Idegesen hessegetem el a vonakodva megfoganó gondolatot, hogy mit fogok feláldozni érte, mert a pokol tüze okozta seb miatt a szárnyaimat sajnos nem tudom.

Már nem kavarognak körülöttem a kitörni vágyó, túltengő erőtartalékaim, sőt, a börtönbűbáj megalapozása többet rabolt el a frissen lopott manából, mint reméltem, hogy fog. De legalább az őrülete és a romlottsága nyomasztó csábítása is ellenállhatóbbá vált. Irritált fintorral veszek egy mély levegőt, hogy a maradék erőmet összeszedve felkészüljek a másik varázslatra. Mivel nem létrehozni szeretnék egy új szférát, hanem a Mennyország végtelenségéből szeretnék kiszakítani magunknak egy darabkát, így lehet, hogy pont elég erőm lesz hozzá, de tele vagyok kétellyel. Fogalmam sincs, hogy amire készülök egyáltalán lehetséges e, és igazából azt sem tudom, hogy pontosan milyen hatással lesz egy démonhercegre az, hogy ilyen közel kerül a fény birodalmához. A vadászok között hallottam olyan pletykákat, hogy börtönöztek már démonokat a Mennyország erre a célra elkerített részeibe, ezzel megszakítva a kapcsolatukat a pokol nyújtotta erőkkel. A Purgatóriumhoz hasonlóan képzelem el számukra az élményt, és egyáltalán nincs kedvem erre kárhoztatni Őt.

A tudata éledező, pislákoló jelenléte elüldözi a kételyeket, amik eddig késleltettek. Ha sokáig tétovázok, felébred, és ha egy ilyen bonyolult varázsige közben még egy újabb foltot is égetnem kell bele, akkor tényleg kettészakad az elmém.

Fogalmam sincs, mennyi ideje mormogom a végtelen hosszúnak tűnő bűbájt, az erőm egyre hevesebb tornádóként kavarog körülöttem, megremegő hangon kezdek bele az utolsó szakaszba, ami az újonnan létrehozott otthonunkba ránt minket, hogy az örök börtönünkké válhasson. A mágiám kék örvényei egy átláthatatlan gömbbé szilárdulva rejtik el a szemeim elől a világot, aminek eddig a részese voltam, és amit ha minden jól megy, most látok utoljára. Már nem köt ide semmi, mégis váratlanul nehéz szívvel búcsúzom a helytől, ami életem legszebb hónapjainak az otthonaként szolgált.

A gyász lelket tépő fájdalma rögtön megbosszulja az elkalandozó gondolatokat, a kitisztuló tekintetem a fölém tornyosuló démon sötét, fenyegető alakjára siklik, és egy pillanatra bennem reked a levegő a bénító döbbenettől. A picsába. A minket ölelő kék mágiagömb élénk fényárjában rémisztően vörös izzással villannak a szemei, az ereje tomboló vihar a szűk ketrecünkben, körbeveszi, elsodorja az erőm szánalmas morzsáit. Hadarva fejezem be az utolsó sort, a kavargó, harcot vívó mágiánk vad süvítése nem nyomja el az ajkain dörrenő szavakat, amik megnyerhetetlen párbajra hívják az enyémeket.

Egyszerre üvöltünk fel a mágiánk ismerős összeütközésétől, a minket ölelő élénk színeket lassacskán felemészti a lelke sötétsége, míg nem marad semmi csak átláthatatlan fekete köd, és a pokol kátrányának az orrfacsaró fémessége. A kék burkom már a semmié, a levegő csípi a szemeimet, köhögve, hunyorogva próbálok kipislogni néhány könnycseppet, de mintha mostanra már ezek is elfogytak volna. Lehullik körülünk a feketébe öltözött buborék, de mielőtt felfoghatnám, hogy hol vagyunk, jéghideg ujjak könyörtelen szorítása emel fel a nyakamnál fogva a földön ülő pozíciómból. Felszisszenve csúsztatom a kezeimet a csuklójára, és állom az érzelemmentes szemek megvető pillantását. Az arca elé emel, hogy közvetlen közelről nézhessen a szemeimbe. A vörös árnyalatokban úszó világ véresre festi az egykori szerelmem sebhelytől torz arcát.

- Tudod hova vittél volna minket, ostoba angyalka? A szférák közötti űrbe. Azt hiszed van erőd átformálni a Mennyországot? – Úgy köpi az utolsó szót, mintha önmagában egy káromkodás lenne, összeszorított fogakkal próbálok levegőt venni, de az ujjai satuként szorítják a torkomat. – Kinek képzeled magad? – Úgy hajít le a földre, mintha egy elhasznált ruhadarab lennék, néhány métert gurulok, és mikor végre megáll a testem, megérzem magam mögött az előkészített börtön mágiájának a néma jelenlétét. Zihálva próbálom meg felidézni a kusza emlékeim mélyéről az általa üvöltött szavakat, és mikor rádöbbenek, hogy hol is lehetünk, egy kósza, megállíthatatlan mosoly fut át az ajkaimon. Nem optimális, de a kényszer nagy úr.

- Talán jobb lett volna, ha oda jutunk. – Halkan suttogok, tudom, hogy teljesen leszarja, amit mondok, de időhúzásnak talán megfelelnek a hergelő szavak. Feltápászkodom a földről, csak a perifériámból látom, hogy a démon mozdulatlan alakja még mindig néhány méterre áll tőlem. Tökéletes. A tőröm hűvös érintése az ujjaim között olyan, mintha egy régi barát térne vissza hozzám, hogy kitöltse a lelkemből kitépett darabot. Kár, hogy ez a darab már örökre üresen fog tátongani. Az őrült ellenfelem hangosan zendülő, elmebeteg kacajától kiráz a hideg.

- Egy tőr? Vigyázz, nehogy megvágd magad. – A heccelő szavak szívszorítóan ismerősek egy régi életből, de már nem törődök a könyörtelen, szorongató fájdalommal, ami lehet, hogy most már életem végéig elkísér. Talán idővel jobb lesz? Talán. Megint az a fránya idő. Felé fordulok, és szomorúan simítom végig a tekintetemmel az egykori szerelmem eltorzult, nevetéstől rázkódó arcizmait. Ebben a pillanatban semmit nem találok benne a férfiból, akivel összekötöttem a lelkemet és a halhatatlanságomat. Úgy látszik, hogy az a sorsom, hogy újra és újra elveszítsem az iránta érzett szerelmet, de most valami más, mint legutóbb. Legutóbb átkoztam magamat a gyengeségemért, azért, hogy átvert, hogy beleszerettem, hogy engedtem az érzelmek parancsának. Amit most kaptunk, azt a világért sem cserélném el semmire. Ha egy öröklétet kell ezzel a tébolyulttal összezárva töltenem, akkor sem csinálnék máshogy semmit. – Mi terved, Ramiel? – A nevem az ajkain mintha egy sértés, egy lekicsinylés lenne. Mintha megalázná a múltunkat, és sötét árnyakat vetne a jövőnkre. – Megölsz egy tőrrel? A saját kibaszott szférámban?! – Felemeli a kezeit, egy eszelős vicsorával mutat végig a sötét, vörösben fürdőző, kietlen sziklatengereken. Akkor jól gondoltam. Viszont ha tényleg ez a szférája, akkor rohadtul nem lennék a helyében. Kopár, élettelen és üres, mint ő maga.

- Ha meg akarnálak ölni, már halott lennél. – Csak egy apró, szórakozott mosolyt engedek meg magamnak, nem tudok ellenállni a felesleges büszkeség késztetésének, és emlékeztetem a megmagyarázhatatlan ájulására, ami hosszú percekre kiszolgáltatott állapotba taszította. De nem húzhatom tovább az időt, ha sokáig várok, előbb-utóbb átlát az önelégültsége fellegein és megérzi a minket ölelő előkészített bűbáj rezzenéseit a levegőben. Villámgyors mozdulattal fogom össze a hajamat a nyakam felett, a tőröm akadálymentesen szabadít meg a hófehér tincsek vastag zuhatagától. Nem akarok visszaemlékezni, hogy milyen érzés volt, mikor szenvedélyesen belemarkolt vagy mikor gyengéden kisimogatta őket az arcomból, mégis megborzongok a kísértő emlékektől. A hosszú tincsekkel együtt talán egy kicsit a múlt sóvár fájdalmát is kivághatom magamból. Az összes maradék mágiámat kiszaggatja belőlem a rövid, egyetlen rúnából álló pecsétbűbáj, a kezemben szorított szálak kék lángokkal izzanak fel, de nem égnek porrá, a levegőben kirajzolódik az ajkaimat elhagyó „kulcs” jelentésű szavacska. A kijózanodó felismerés már azelőtt megvillan a vihogó szempárban, hogy felizzana a minket övező rúnakörök végtelennek tűnő sokasága, a fényük királykékre festi a vörösre festett homályt. A véglegesített mágia megtörhetetlen erővel kavarja tomboló viharrá a pangó levegőt, a saját otthonának az újdonsült rabja mintha tudná, hogy elkésett, már nem próbál beavatkozni, nem üvölt, nem ellenkezik, nem őrjöng, pedig lélekben fel voltam készülve az állatias, elborult, bosszúszomjas haragjára. A hajszálak ezrei láncokká fonódva alkotnak körülöttünk börtönszerű rácsokat, egy szempillantásnyi időre megtorpannak, mikor elkészül a mestermű. Ha nem tudnám, hogy épp örök fogságra ítél minket, azt mondanám, hogy szemet gyönyörködtető látvány. Tovább suhan a megtorpanó idő, a rácsaink kitágulva távolodnak el a dermedt mozdulatlanságunktól, hogy elhalványuló fényükkel kéken derengő láncokat rajzoljanak a szféra vérvörös felhőkkel borított égboltjára. Kész. A csend és a nyugalom, amit maga mögött hagy, szinte fájdalmasan fülsüketítő.

Remegve, kimerülten rogyok térdre a bűbájom valószerűtlen sikere láttán, mintha egy egész világ terhe zuhanna le a szívemről. Az elégedett mosolyt hordozó pillantásom találkozik az ő elhidegült tekintetével. Megszakad a szívem a gondolattól, hogy végre valamiben hasonlít az én Calekemhez. Ő is akkor volt a legveszélyesebb, mikor vérfagyasztó nyugalom ereszkedett rá. Elém lép, de már nem rémít meg az elutasító, dermesztően csendes közelsége, még akkor sem, ha az őrülete közelebb táncol a felszínhez, mint valaha. Az ujjai édesgető gyengédséggel siklanak az államra, hogy magán tartsa a fáradtságtól fókuszt vesztő pillantásomat.

- Tényleg jó ötletnek tartod összezárni magadat velem? – A hüvelykujja lágy simítással cirógatja végig az arcomat, de érzem a démoni karmot hajszálvékony sebet ejteni a bőrömön. A hűvösen kegyetlen mosolya nem éri el a rideg szemeit. – Könyörögni fogsz, hogy levehesd a láncaidat a világomról, édesem. – Megrázkódik a vállam az elfojtott, erőtlen nevetéstől. Azt hiszi, hogy hatalma van felettem, pedig már nincs semmi, amitől megfoszthat. Beteljesítettem a feladatot, amire felesküdtem magamnak azon a borús napon, mikor rádöbbentem, kihez kötöttem az életemet. A bírája és a bilincse lettem, és ha nem hagy más lehetőséget, meg fogom ölni. De még nem. Még akarok adni magamnak, magunknak, egy utolsó, lehetetlennek tűnő esélyt, hogy átvészeljük ezt is.

- Ne becsülj alá valakit, akinek nincs vesztenivalója. – A lelkemből már erőszakkal kiszaggatta magát, a testem csak egy üres porhüvely, az összetört szívemet a múltból ismerős jégburokba zártam, a fájdalomtól pedig egy cseppet sem félek. De nem lehet így vége. Lehet, hogy most a frissen felidézett könyörtelensége van a felszínen, de ha elcsitulnak a rá törő zord emlékek, talán… talán emlékezni fog az érzéseire. A fogadalmainkra, a szerelmünkre, a boldogságunkra.

A mélyreható gonoszvörös pillantása mintha nyitott könyvként olvasná a szánni való gondolataimat, és csak a szemeiben villanó kegyetlen tudás láttán döbbenek rá magam is, hogy hazudtam neki. Még van veszítenivalóm.

A remény.

A nevemet hallom a hátam mögül, de a mellkasomat szorongató kínzó feszültség nem engedi, hogy megtorpanva bevárjam utánam reppenő kedvesemet. Azt mondtam, hogy bőven van időnk, mert most erre van szükségem. Egy kis magányra, tombolásra, önmarcangolásra, bánom is én, hogy mire, de egy kicsit távolabb tőle, ahol le tudom nyugtatni felkavart lelkem démonjait. Mindjárt széthasad a fejem...

Újra a nevemet hallom, már ingerült éllel, ami csak még inkább megcincálja a húrként nyúló feszültségemet. Makacsul hagyom figyelmen kívül a szólítást és fülemben dübörgő érrel, megfeszülő állkapoccsal haladok tovább. Egyszerűen fogalmam sincs, hogy hogyan oldjam meg ezt a helyzetet. Kibaszottul nincs ötletem. Kell egy kis idő, hogy átgondolhassam, mielőtt a fejemben lüktető fájdalom megőrjít...

-Pontosan ezért hazudtam! –csattan fel hangosan, a szavait övező vészjóslóan indulatos, veszélyes mágikus kisugárzás végül megálljt parancsol lábaimnak. Hidegen fordulok felé, a fenyegető aurájára testemen ösztönösen feszül meg minden izom, a gyomrom keserű fájdalommal szorul össze. Közelebb reppen hozzám, de nem száll le a földre, felsőbbrendű dühös kék lángokkal a szemeiben néz le rám.  -Tudtam, hogy ha rájössz, hogy van egy ötletem a múltad felfedésére, nem bírod ki, hogy ne kotnyeleskedj bele, és mindent elronthattál volna.

Kotnyeleskedni?! Hogy a faszba lenne belekotnyeleskedés, amikor az ÉN múltamról, az ÉN egy részemről, az ÉN erőmről van szó?! Pont ő kotnyeleskedik bele ezzel a kibaszott titkolódzással az ÉN dolgomba, Ő hozza fel újra ugyanazt a problémát amit már egyébként eltemethettünk volna egy kurva hosszú időre.

-Bocs, hogy kicsit személyesen érint a téma – tör ki belőlem a gúnyos harag, fellángoló méreggel fúrom a szemébe tekintetem miközben közelebb ereszkedik hozzám és számonkérő szavait az arcomba vágja.

-És az nem jutott eszedbe, hogy pont ezért nem lelsz rá a válaszra? Hihetetlen, hogy hiába vagy kibaszott intelligens, ha a nevedről van szó, nem látod a fától az erdőt.

Úgy mondja ezeket, mintha egyáltalán sejtené, hogy miről beszél. De baromira nem tudja... nem tudja, hogy milyen szétszaggatva lenni. Hogy milyen egy évezredet leélni egy megmagyarázhatatlan űrrel a belsődben. Hogy hosszú, elnyomott időszakok után milyen csillapíthatatlanná tud válni a sóvárgás és hogy tud elmélyülni a kiengesztelhetetlen indulat. Még az is lehet, hogy ez a mélységes hiányérzet torzította a lelkem valaha egy démonévá.

-Van merszed azt ígérni, hogy a neved nem szakíthat el minket egymástól, de nézz ránk. Már most megtette – suttogja keserűen befejezésül, mindenttudónak hitt szavai először halvány meglepetést, majd fellángoló haragot szítanak bennem. A fejem keservesen lüktet az egyre szorongatóbb indulattól ami kegyetlen erővel készül kitörni belőlem.

-Tényleg még mindig ezen lovagolsz? Hogy a picsába kéne bebizonyítanom neked, hogy önmagam maradok?!- csattanok fel olyan haragos elkeseredéssel, amit csak a régóta elnyomott düh táplálhat. Düh, amit a fájdalom szült, amit a bizalmatlanság okozott. Sose éreztem magam ilyen kibaszott elárultnak. Állja haragos szenvedélyem tombolását, leszáll a földre és felvont orral áll elém, szent meggyőződéssel dacolva velem.

-Hát nem érted?! Épp ez az! Nem tudod bebizonyítani, és ha kicsit leszállnál az önelégültséged fellegeiből, talán rádöbbennél, hogy igazam van.

Dühödten felmorranva vicsorítok rá. Akkor ennyi?! Esélyem sincs megszerezni a bizalmát, mert olyan makacs, hogy tartja magát a pesszimista elképzeléséhez?? De akkor meg mi a fasznak kutat egyáltalán, ha úgyse akarja soha elmondani?! Hogy a francba változtathatná meg a régmúlt emléke, egy egyszerű név a jelen érzéseit? Ez kész agyrém.

-Ha az eddigi cselekedeteim nem győztek meg az érzéseimről, akkor nem tudom, mi fog–vakkantom leplezetlen haraggal és gúnyos csalódottsággal. Látom, hogy elszakad neki a cérna, teste teljes egészében megfeszül, gyönyörű arcvonásait a düh torzítja el.

-Ha tudnád amit én, akkor megértenéd.

Igen, ha tudnám. Ha elmondaná... ha nem úgy tekintene rám, mint egy kiszámíthatatlan szörnyetegre. De ha a szörnyeteg kell neked drágám... vannak aljasabb módszereim is, hogy kiszedjem belőled az igazságot. Mintha csak kiolvasná a gondolataimat, megrettenve borzong meg ahogy ujjaim nyakának hűvös bőrére simulnak, pedig nem ártanék neki soha.

-Akkor mondd el, hogy megértsem –suttogom halkan, mélyen a kék fájdalommal csillogó szemeibe fúrva pillantásom. Feszült ridegséggel várom a közelségemtől megreszkető ajkain feltörő választ és egy pillanatra úgy tűnik, ezek a szavai fogják eldönteni a kapcsolatunk elkövetkező szakaszának a sorsát.

-Nem megy. Még nem – leheli megremegő tekintettel, elcsukló hanggal a szívembe tőrként döfött választ. - Kérlek, Calek. Adj pár napot, mielőtt lehet, hogy örökre elveszítelek.

Az ajkaimra suttogott szavak döbbentenek rá a valóságra. Egy elsuhanó milliszekundumig megrökönyödve lassul le az idő, mikor rájövök, hogy nem csak egy nyomot talált, nem csak egy reménymorzsát dugdos előlem, hanemhogy Ő már tudja. Nála van az a tudás, aminek hiánya évszázadok óta keservesen sanyargat. Itt van, tőlem karnyújtásnyira...

Az idő megállíthatatlanul zakatol tovább, és mintha tűzzel égettek volna meg, úgy húzom el tőle a kezem.És még valami tudatosul bennem. Hogy az első fogadalomamit kaptam tőle az is hazugsággá vált. Legalábbis amit jelentett számomra.

„Rátalálunk a nevedre. Akkor is, ha Poklot és a Mennyországot is le kell rombolnunk érte. Megígérem.”

Az ígérete, hogy mi ketten leszünk a világ ellen.

Lenyelve a keserűen fojtogató gombócot fintorodom el, felfogva, hogy mit vár tőlem.

-Nem a múltam áll közénk, hanem a bizalmatlanságod, Ramiel. Azt hitted, hogy képes leszek mindezek után úgy tenni napokig, mintha mi sem történt volna? Kettőnk közül csak én vagyok őszinte? – a kegyetlen irónia akár egy rossz vicc csattanója, ahogy az ördög angyalibbá, az angyal ördögibbé válik az együtt töltött idő múlásával. Talán jobb lenne, ha nem változtatnánk meg egymást és minden menne a természet rendje szerint.

Érzem kemény kősziklává tömörülni a lelkem, amint lassan újra elfordulok tőle. Nyugalom kell. Úgy érzem szétrobban a fejem a felzaklatott indulataimtól. Megrándulnak vállaim elsuttogott nevem hallatán, ami nem is az enyém igazán. Hogy képes így hívni, mikor tudja az igazat..? Miért retteg Tőlem?

-Azt mondtad, hogy van időnk... –megtört sóhaja kíméletlen kalapácsütésként ér. Nem tudom mit tehetnék. Kétségektől gyötrődve bénulok le egyhelyben, haragom orkánját keserű bizonytalanság hatja át.

Ez a kurva hasogató fejfájás sem hagy gondolkodni...

Elhűlve rökönyödök meg amint tudatosul bennem a egyre elviselhetetlenebbül lüktető fájdalom oka, mikor már a pokol szaga szivárog orromba és a következő pillanatban a hátam mögül hallom Ramiel fájdalmas öklendezését.

-A büdös picsába... -sziszegem a fogaim között és azonnal összeroskadó kedvesem előtt termek. Vállait megfogva pillantok végig kínlódó vonásain, a szívem azonnal kétségbeesett zakatolásba kezd, agyam pedig önkéntelen ösztönnel méri fel a helyzetet és kezd rögvestelkeseredetten megoldást keresni. Világos bőre egy pillanat alatt vált beteges hamuszürkévé, szemei beesettek, arcvonásai meggyötörtek. De ami a legrémisztőbb fenyegetést hordozza magában, azok a nyaka vékony bőrén átsejlő feketés-zölden lüktető erek. A démoni méreg kegyetlen ellenállhatatlansággal rágta bele magát, amíg mi a piszlicsáré sérelmeinkkel voltunk elfoglalva. Hogy lehettem ilyen figyelmetlen?! A büdös kurva életbe.

Akeserves valósággal megérkezett fenyegetés egyértelmű... Baál itt van.

Ramiel kétségbeesett pillantással kapja rám a tekintetét, zihál, szemeiben soha nem látott félelem honol. Összeszorul a szívem, hogy ezt az érzést kell megpillantanom a mindig dacos, harcias, kitartó, makacs szerelmem arcán. Óvón simítom rá kezeimet, érintésében is érzem, ahogy szép lassan elhagyja az élet és ez valóságos rémülettel tölt el. Tennem kell valamit. Most azonnal.

-Úgy sajnálom – reszkető hangon szinte suttogja a szavakat, a benne rejtező kétségbeesés és valós megbánás csak szítja bennem a fokozódó pánikot. Mintha már elfogadta volna, hogy itt veszünk oda örökre.

-Ne mondd ezt, kicsim – homlokomat összeszorult torokkal hajtom az övére. Próbálom a lehető legnagyobb magabiztosságot sugározni felé, pedig a lelkem szétszakad a bűntudattól. Magamban átkozom a kurva makacsságomat és lobbanékonyságot ami eddig életben tartott, de most a vesztünket okozza. Mégis el kell hinnem, hogytúl fogjuk élni. Egyszerűen nem lehet másként. El kell mondanom neki, hogy bízok benne, hogy sajnálok minden hibát amit elkövettem és véteni fogok a jövőben. Hogy jobbá akarok válni mellette. Neki. Érte.

Hidegen reszkető ujjai az arcomra simulnak, könnyfátyolos szemei kérlelve tekintenek fel rám.

-Szeretsz még?–elcsukó kérdéssel leheli ajkaimra minden bizonytalanságát, félelmét, reményét és bizalmát. Életem legmegingathatatlanabb meggyőződésével viszonzom az érzelmektől felkavart pillantását, szavaim ajkait simogatják miközben újra elsuttogom neki lelkem fogadalmát.

-Soha semmi nem változtat ezen, Ramiel– összeszorult szívvel adom át neki töretlen szerelmem csókját. Magamban esdeklek bármilyen kibaszott istenhez, hogy segítsenek megmenteni. Csak Ő maradjon életben, semmi más nem számít. Soha nem is fog számítani. - Kitépem belőled a mérgét, akkor is, ha az életembe kerül – mondom komoran, lelkiekbenfelkészülve a mindkettőnk számára kegyetlen procedúrára, hogy a saját démoni mágiámmal űzzem ki testéből Baál pestisét.

Ahogy megérzi a testemben gyülekező sötét erőket megrettenve hőköl hátra és bukdácsolva zuhan hátrébb a földre.

-Nem – jelenti ki kategorikusan és mielőtt erről indítanék újabb vitát, összekaparva a méreg hatásától megcsappant erejét feláll és már folytatja is. -Ez az én harcom, te törődj velük.- Fejével oldalra biccent, amerről halvány derengéssel már érzékelhető a démonherceg elit csatlósainak fenyegető kisugárzása. Tekintetemmel követem mozdulatának irányát és magam is fellobbanó utálattal pillantok a felénk közeledő démonokra. Elfintorodva konstatálom, hogy ezúttal nem tarthatok mindent kézben, ha nekiállok Ramielből kiűzni Baál erejét mindketten harcképtelenek leszünk és szabad prédává válunk. Engem valószínűleg megölnek, őt pedig tálcán kínálják fel az uruknak.És mindemellett csak remélni tudom, hogy az egyetlen varázslattal amivel önmaga végezhet a testében szétterült sötétséggel, nem pont magának írja alá a halálos ítéletét.

-Tudom, hogy mire készülsz és előre rühellem – morgom ingerülten, de be kell látnom, hogy igaza van. Az egyetlen esélyünk, ha mindenki a saját harcát vívja meg.

-Itt az ideje, hogy bebizonyítsd azt a bizalmat, amit szavakba öntöttél – most éppen nagyon utálom, hogy ellenem használja a szavaimat. Összeszorult torokkal pillantok a levegőbe emelkedő alakja után és keserűen feldühít a gondolat, hogy nem segíthetek neki. Vigyázz magadra kicsim...

Elkomorulva fordítom vissza figyelmemet a négy csatlós képében közelgő harc felé. Ezek a szörnyek már közel sem olyan veszélytelenek, mint a korábban megismert felderítők. Magam köré vonom mágiámból felépült csatapáncélomat.

-Már csak ti hiányoztatok, basszátok meg... – dörgömzabosan. Mire egyet pislogok már csak ketten vannak szemben velem, de kétoldalról azonnal érzem a másik kettő támadását.  Így is túl lassan reagálok, egy vágást épp az utolsó pillanatban kerülök el, sekély csíkban felhasítja az arcomat. Nincs időm első támadóm után fordulni, a másik oldalról azonnal jön a következő csapás, de ezt már sikerül materializálódott alkarpengémmel hárítani és elterelni a lendületét. Esélyem sincs ellentámadásba kezdeni, szétrebbennek mellőlem pont mielőtt ezer borotvaéles tőr zápora érkezik meg hozzám. A picsába. Még elugrok a penge eső elől, majd szilárdan vetem meg lábam. Ha folyamatosan védekezésre kényszerítenek, az csak nekik kedvez. Nem kell csalódnom, ahogy vártam, azonnal megérkezik a következő támadás. A ball vállamba fúródna egy hosszú penge, de erős marokkal elkapom és útjából félre hajolva lendítem tovább. Ez elég, hogy a támadó kizökkenjen, alkarpengém könyökömön túllógó hegyét mélyen megmerítem a tarkójában. Sistergő hangon üvölt fel, de nem pusztul bele a halálos visszatámadásba. De nincs több időm foglalkozni a földre hanyatlott démonnal, máris két társa veszi át a helyét, míg a harmadik Ramiel irányába iramodik. Faszomat...

elvicsorodva vetném magam a mellettem elsuhanó harmadik felé, de ők is pontosan erre számítanak, záporozó vágásokkal és ütésekkel állják el az utamat.

Hirtelen éles fény villan a levegőben, a hátamat szinte perzseli a mennyei ereje, majd hullócsillagként csapódik be nem messze Ramiel fényárban úszó alakja. Tenyerét a mérgezett földre tapasztja és elkerekedett szemekkel konstatálom mire készül. Felszisszenve ugrok tisztes távolságba, amint a testéből a sötétséget elnyelő fény a talajba ömlik, felemésztve minden démoni kisugárzást. Azonban ellenfeleim megtorpanva tapasztják szintén a földre tenyerüket, erős démoni jelenlétükkel vonzva magukhoz a tisztító világosságot. Furcsállva figyelem a bizarr jelenetet. Talán vissza akarják fojtani az erejét, ahogy én is tettem korábban? Nem kaphatok már választ kérdésemre, a négy szörny nem elég erős, hogy szembe szálljon a mennyei ragyogás pusztításával, kínlódó áldozatokként hamvadnak porrá. Mire a jelenet elcsitul, már Ramiel mellé lépek és nem tudomvisszafogni egy elégedetten büszke mosoly átsuhanását arcomon. Mielőtt nagyon beleélném magam pillanatnyi nyugalom érzésébe, és szeretőm majdhogynem csupasz testének látványába, mágiámmal gyorsan az ő teste köré is védelmet vonok egy könnyű harci vért formájában.

Tekintetemmel követem döbbent pillantását, amivel a langy szellőben szállingózóhamu maradványokat figyeli.

-Feláldozták magukat, hogy... megvédjék a földben lévő mérget?

Szavain elgondolodva emelem a horizontra tekintetem és elhűl bennem a vér a felismeréstől a távolihalvány zöld derengés láttán. Magyarázat nélkül rántom fel még mindig a földön guggoló kedvesemet és szinte mozgásba lendítem a heves mozdulattal. Szemein látom, hogy ő is azonnal ráeszmél, hogy milyen nagy bajban vagyunk.

-Itt az ideje, hogy megmutasd milyen gyors vagy – hadarom már nekilódulva, a legközelebbi menekülőútra lépve. A lassan emelkedő zöld színben kavargó kupola lentről felfelé lepi be a tájat, mintha egy hatalmas száj csukódna össze felettünk. Baál mérhetetlen éhségének szája. Elkeseredett dühvel cikázik tekintetem biztos menekülést keresve, de túl messze vagyunk, nem érjük el a szélét. Felpillantva egyetlen halvány esély dereng fel. Esély, hogy Ő megmenekülhessen.

„Felfelé! Menj felfelé, Rami!” – üzenetem süket fülekre talál, keserű haraggal fogadom a választ.

„Túl késő. És akkor sem hagynálak itt, ha nem lenne túl késő.”

Haragtól felhorkantva fékezek le, hosszú porfelhőt kavarva a kiszikkadt talajon. A tehetetlen düh szinte fojtogat, összeszorított állkapoccsal figyelem amint Ő mellém ereszkedik.

-Elérted volna! Kijutottál volna! – kiáltom keserű felindultsággal. Ostoba tacskó. Nem érti, hogy az mindegy, hogy velem mi történik?! Neki KELL megmenekülnie.

-Ne kérj tőlem olyat, amit te magad sem tennél meg – suttogja halkan, beletörődött mosolygással simulva hozzám. Keserű fájdalommal hunyom le a szemem. Nem akarom így látni. Nem akarom látni, hogy feladja. Az nem Ő. Keze és homloka minden eddiginél forróbb az arcomon, ajkai fuvallatnyi simítása alig érint, mégis heves lángokat duzzaszt fel a lelkemben. Nem. Nem lehet így vége.Mi ketten vagyunk a világ ellen. Ennek elégnek kell, hogy legyen, hogy bármit túléljünk. Baál sorvasztó ereje fullasztó méregként sűrűsödik a levegőben, a talajban, bennünk is. Kínzó lassúsággal emészt fel mindent, amit ellep, csupán kesernyésen bűzös dögszagot hagyva maga után. Hiába dolgozik lázasan az agyam valamiféle terven, gondolataim cserben hagynak, csak arra tudok koncentrálni, hogy bármi történjék, Őt meg kell védenem.

Rami szabad keze finoman érinti mellkasomat, ujjai alatt önkéntelenül elvékonyodik páncélom, leomlik védelmem, kiszolgálom neki a szívem. Összeszorított fogakkal emelem rá szomorú tekintetem, gyászolva azt az időt, ami még el sem érkezett, de már meg akarnak fosztani tőle minket. A gyönyörű, szabadságkék szemek elképesztő szeretettel ragyognak rám, és olyan biztos nyugalommal, ami valamiért megrémiszt.

-Visszaadom az emlékeidet – mondja halkan.

Ledermedek egy pillanatra, de józan eszem azonnal felülkerekedik a meglepetés érzésén.

-Nem, nem most. Nem tudhatjuk, mennyi idő lesz, mire feldolgozom őket.

Korábban felderengett gondolatfoszlányok is eltávolították már tudatomat a valóságtól, ki tudja mi lesz, ha egy egész élet emlékei tódulnak vissza hirtelen a tudatomba. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a közelgő, már így is csekély esélyekkel kezdődő küzdelem előtt harcképtelen legyek. És ez azt jelentené, hogy Ramielnek egyedül kéne szembenéznie Baál szörnyeivel, vagy ami még rosszabb, magával a démonherceggel.

Apró biccentése közel sem mondható beleegyezésnek, és ezt a balsejtelmet szavaival is megerősíti.

-Ez az egyetlen esélyünk, Calek.

Tehetetlen ingerültséggel markolok a hajába figyelmeztetően és elkeseredett vicsorral sziszegem az arcába szavaim.

-Ne merészeld,Ramiel – egyedül nincs esélye. Magabiztos tekintetét látva pánikszerűen tudatosul bennem a felismerés, hogy nem állíthatom meg. Hogy egy olyan harcba akar egyedül belevágni, amit nem nyerhet meg.

Hirtelen fagyok le a mellkasomat érintő, ismerős ismeretlen simogatásától, lepillantva egy elfeledett élet fekete-fehéren kavargó lángjaival nézek farkasszemet és ráocsúdok, hogy már nincs visszaút.

-Ha felébredek, és halott leszel, az istenedre esküszöm, hogy elpusztítom az egész kibaszott világot– sziszegem fogaim között tehetetlen haragomat. Az ajkain rezzenő mosoly, amit utoljára látok megfacsarja a szívemet.

Tomboló hurrikánként tódul belém egy időtlenlétezés megrokkantó terhe, az egész lényem szétrobbanni készül. Lelkem darabjai pusztító erővel tépnek egymásba, mint két, véres viadalbanegymásnak feszülő vadállat. A létezés fájdalmától megrökönyödve vesztem el atudatomért folytatott harcot a tomboló múltam ellen.

Ramiel... Szerelmem... bocsáss meg, hogy túl gyenge voltam, hogy megvédjelek...

☆☆☆

Asmodeus bukása

 ☆☆☆

-Asmodeus!

Nevem vezet ki az űrnél is mélyebb, langymeleg sötétségből, évezredes álmom homálya még a szemem előtt játszik ahogy lassan felpillantok.Mintha az idő is visszafogta volna vad vágtáját, amint lomhám felfogom magam körül a világot. Hideg szikla simul a hátamnak, arcomat csak tompán érik a nap melengető sugarai.Felettem az ég kellemetlen zöldes árnyalatban kavarog, kósza felhők szelik vándorútjukat a végtelen égbolton. Miután lassan kipislogom az örökkévalónak érzett álom homályát a szememből, az idő is kelletlenül gyorsul szép ütemben vissza,ésegy fekete-zöld árny vánszorgó mozdulatait érzékelem a perifériám határán.

A másodperc tört része alatt tágulnak szélesre a pupilláim a felém sújtó rettentő mágiát érzékelve, de egy grimaszra ránduló arcrezdüléssel idézek magam körévédőburkot. A csapás roppant erővel vágódik falamnak és a gömbszerű alakzat körül a szikla porrá zúzódva adja meg magát. Elfintorodva tápászkodok fel a földről és fél kézzel nyakszirtemre markolva mozgatom át a nyakam. Komótosan körülpillantva mérem fel a helyzetet és egy pillanatra lenézek a lábamnál döbbenettől ledermedt angyalra, akit az én mágiám leng körül. Mivel nem jelent fenyegetést, tovább futtatom a tekintetema felszaggatott világ látképén, a bűzölgő méregzöld mocsáron és csatatér felett émelyítő zöld színekben hullámzó kupolán, ami pulzálva vibrál magasan felettünk a levegőben.

-Kurva kiábrándító a gusztustalan bűzödre ébredni, Belzebub – morgom undorodva, majd hidegen gyilkos tekintettel sandítok a férgek hercegére, aki rettegéstől elkerekedett szemekkel lefagyva figyel.

-Asmodeus... én csak... -nyűszít mint egy rühes kutya. Szánalmas.

Hirtelen becsapódással vágódok neki, váratlan támadásom ereje a földre taszítja és hosszú árkot vágok vele a kővé aszott talajba. Amint egy nagyobb sziklának csapódva megállunk, már a torzóján guggolva, egyik kezemmel a mellkasán összeszorítva mindent elnyelő gusztustalan második száját nézek le rá. Eltörpülök robosztus démoni alakja mellett, mégis határozottan keseredik meg a levegő félelmének a bűzétől.

-Megmondtam... – sziszegem fenyegetően vicsorgó fogaimon keresztül, de hangom ennél érzelemmentesebb nem is lehetne. – Ha még egyszer az utamba kerülsz, elpusztítalak.

Válasza egy végső elkeseredés szülte dobhártyaszaggató visítás, mire fájó grimasszal fordítom el a fejem. Hangjának a frekvenciájába egy halandó vagy gyengébb halhatatlan kilométereken belül belepusztulna, nekem pedig kellemetlen fejfájást okoz. Bosszantó. A következő pillanatban egy rovarrajon keresztül a földre huppanok amint eltűnik alólam, de én egyhanyag mozdulattal hátra lendítve karomat csapom félre az alattomos támadásba lendültMohót, számítva aktuális húzására. A csapás telibe találja, irtózatos erővel vágódik pár pillanattal később a saját kupolájának a messzeségben magasodó oldalába. Azonnal utána vetődöm, a közelemben alábamnál bugyogó zöld sav a pillanat tört része alatt párolog el a testemből sugárzó irtózatos energia hatására. A mágikus feszültség szinte perzseli a bőrömet, fekete villámok cikáznak belőlem kiindulva, megtépázva, hamuvá égetve, fekete életre keltve mindent amit érnek. Még túl eltunyult ez a test... kell egy kis idő, míg teljesen magába tudja fogadni az erőmet.

Mielőtt Baál lecsúszhatna a kupola aljába, már újból belé is csapódom, térdemmel egyenesen az arcát roncsolva szilánkos cafatokra. Így már nem fog sikongatni. Elpusztíthatnám mágiával is, de nem árt megmozgatni régóta kényszerpihenőre száműzött tagjaimat. Azonban a Mohó hercegben fellángol a tehetetlen harag dühe, a megmaradt egy darab kigúvadó szemével gyilkos őrületben pillant rám, miközben az arca zöld bugyogással állítja helyre önmagát. Mindketten talajt érünkés amint támaszt érek újra felé lendítem magam. Meglepetésemre következő ütésem megtorpan a levegőben, ahogy egyik aránytalanul vézna kezével csuklómra markolva megállít.

-Te csak az árnyéka vagy Asmodeusnak... – hangja rovaroktól zajos sistergés. – Gyenge vagy... – kuncogása tébolyult kacagásba csap át, egy szorítással szilánkosra töri a csuklómat és egy íves mozdulattal a földhöz vág. A szikla porrá zúzódva vetül szét, a föld mérhetetlen mélységig reped fel a becsapódás erejétől. Nincs időm reagálni, másik csuklómra is ráfonódnak a pókláb szerű, ízelt ujjak és a rettentő monstrum fölém hajolva fröcsögi kárörvendő, zagyvahahotáját az arcomba. -Egyszerre nyelhetem el a két legerősebbet..!

A testét átszelő hatalmas, feneketlen hasadék szélesre tárul előttem, a halál és rothadás émelyítő bűze mellett a benne sorvadó lelkek kétségbeesésének szele szivárog át rajta keresztül a földi világba. Ajkaim kegyetlen vicsorra húzódnak, majd hangos, visszafoghatatlan kacagás tör fel a torkomból. Ez a szánalmas bolha azt hiszi, hogy ő uralja az állatot amin élősködik. Pedig már egyszer bizonyítottam neki, hogy komoly ragadozó feni éles agyarait a birodalmának tekintett gazdatestre. Nevetésem hirtelen vigyorral vágom el, szemeim veszett éhséggel merednek az eddig elbizakodott szörnyetegre. Ízelítőt adok belőle neked, hogy milyen az igazi hatalom, hogy milyen erő fogja elemészteni a világot. Szét foglak szaggatni. Pusztító energiám fekete lángokkalrobban kitestemből, éjsötét villámok cikáznak szörnyű robajlással, eszeveszett szél tépázza a környezetet, forró orkánnal perzselvefelami megmaradt belőle. Az engem lefogó roppant monstrum csak azért nem vetül le rólam azonnal, mert recsegve forgatva át csuklóimat rámarkolok alkarjára, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Sikolt, vonaglik, megpróbálja kitépni magát, elmenekülni a pokol kegyetlenségével kínzó nyers erő elöl, ami égeti a bőrét, tépi a húsát, felforralja az ereiben a vért, csontjaivelejébe hatolva sorvasztja el.

Szadista élvezettel szívom magamba a kétségbeesését és a fájdalmát, bíbor köd dereng fel szemem előtt, bódító drogként hat rám szenvedésének minden aspektusa. Izmaim megfeszülnek, ujjaim még erősebben szorulnak meg a vékony karokon, amik gallyként roppannak ketté ökleim satujában. A csonkok megadják magukat a kíméletlen feszítésnek, rongyként recsegve szakadnak el az izmok és pattannak el az inak, miközben sikerül szó szerint kitépnie magát a gyilkos csapdából.

Ahogy eltávolodik tőlem lassan felemelkedek a földről, vészjóslóan halk kuncogással ejtem előre a fejem. Ernyedten előreejtett vállaimon érzem, ahogy a bőröm megfeszül és pokoli erőm jegyei alvadtvér-vörös motívumokként égnek a testemre. A hátamon lévő sebhelyek kíméltlen izzással bizseregnek, egykori magasztos szárnyaim helyén mindent elnyelő sötétségből álló, lassan hullámzó arnyéknyalábokfakadnak. Alkarom megfeketedik, ujjaim végén gyilkolásra termett karmok rándulnak izgatott görcsbe, várva a pillanatot, hogy ellenfelem húsába tépjenek. Halkan nevetve emelem fel vörös tűzben izzó tekintetem áldozatomra, miközben a homlokomból előtörő görbe szarvak árnyéka a lábam előtt a földre vetül.

-Te hígagyú féreg... – kuncogom elvetemülten, gyilkos ugrásra készen. –Téged az erőm felével is könnyedén ízekre szedlek...

Követhetetlen gyorsasággal lendülök felé, ujjaimat a szájába mélyesztem és könnyedén tépem le alsó álkapcsát a meghökkent démon hercegnek. Ahogy a nyaka egy darabja is követi a testrészt, két szájnyílása vért ontó zuhataggal válik eggyé, a szétspriccelő maró vércseppek pedig elpárolognak mielőtt hozzám érhetnének. A kín, a tehetetlen harag és kétségbeesés újabb hörgős sikoltást csal ki Baálból, és egybenyílt szájüregéből feltörő bűzös savval borítja be a fél testemet. Felszisszenek amint a zöld váladék sisteregve belém mar, bal karom szinte valósággal elpárolog, bordáim és koponyám csontjának egy része fehéren bukkan elő az égő lágyszövetek alól.Felhördülve vágom puszta kezemet oldalába, karmaim úgy hatolnak át a bőrén és húsán, mintha mocsárba nyúlnék. Gyors mozdulatommal behatolok bordakosara alá és a keletkezett lyukon keresztül tépem ki kezem útjába kerülő szerveit. Felkiált a fájdalomtól és a kezem után kapna, de a karjai helyén lévő összeroncsolt csonkok még nem gyógyultak be. Amint kirántom a karom a sebből, a belsőségei akadálytalanul omlanak iszapos masszaként a földre. A karom marón füstölög, de egy hanyag mozdulattal rázom le róla a mérget és az elüszkösödött szövetet.

A levegő tüdőszaggatóan kavarog, az éjsötét villámok még intenzívebb szikrái elnyelik a nap fényét, amint a burjánzó húsom pillanatok alatt visszaépíti testem elvesztett részeit. Mire újra ellenfelem fordulok egy hatalmas rovarraj zúdul rám, taszító pestisként ellepve, a bőröm alá furakodva, az izmaimat zabálva. Felhörrenve égetem el magam körül a pusztán elterelésnek küldött ízeltlábúakat és ugrok az egyetlen esélye felé menekülő Baál után.

Egy másodperces lemaradással látom, hogy a földre rántja a meghökkent angyalt és hatalmas szájával egészben kebelezné be. Kék pusztító lángok csapnak fel, de a szörnyeteg magába szippantja őket, inkább feláldozza egy részét, hogy hatalmukat elnyelve legyőzhetetlenné tehesse magát és ezzel megmentve saját szánalmas életét.Mielőtt bekebelezné az ifjú égit, irtózatos lendülettel érkezek meg, tarkójába vájva körmeimet passzírozom a fejét a kemény sziklába, közvetlen az elhűlt, ziháló angyal mellett. Fél kézzel tartva,legörnyedve Baálhoz sziszegem kegyetlen gúnnyal a fülébe.

-A Tisztítótüzet akarod? – a hátamból eredő vad, pokolsötét hullámokként pulzáló nyalábok kígyóként tekerednek a hercegre, lebilincselik a testét és az ellenállásra használható mágiáját. – Hát tessék...

A pokol tüzével izzó tekintetem az égire kapom, aki időközben pár méterrel odébb kúszott a földön és most ledermedten reszketve figyel, arca holtsápadtra fehéredett, ajkai jegesen riadt döbbenettől elnyílva reszketnek.

-Ramiel – dörrenem, felidézve emlékeim közül és az ellenállást félresöprő erejével használva halhatatlan nevét. – Hamvaszd el!

Egy pillanatra összerezzen, majd mintha maga is meghökkenne a szemeiben felizzó királykék lángok pusztítani vágyó erején, teljesíti a parancsomat. Baált ellepi a kék tűz, földöntúli sikoltásai elnyomják sercegő húsának a zaját, vergődő testének tompa puffanásait, a hasán húzódó szájból feltörő több ezer lélek halálhörgését, ahogy a lángok felzabálják őt és szféráját is.Tépő agóniájában kínlódva a teste megzavarodva váltja állapotait, rovarfelhőben sikoltva, zöld masszává folyt tagokkal, majd végül újra eredendő valójában görcsbe rándulva kiáltja világgá kegyetlen haláltusáját. Élvezettel vigyorogva iszom magamba a látványt, a pokol kénköves illatába vegyülő perzselt szövetek aromáját, az eufórikus örömöt okozó halálhörgés lassan elhaló szimfóniáját. Másodpercek leforgása csupán, hogy a démonherceg semmivé váljon a gyilkos kék lángok martalékaként.

Elégedetten egyenesedek ki és egy pillanatra behunyva szemeimet élvezem annak a tátongó űrnek a szinte tapintható jelenlétét, amit Baálvégleges halála hagyott maga után. A méregzöld aura végképp feloszlik az elpusztított táj fölül és önelégülten szívom magamba az új életem mostmárháborítatlan kisugárzását. Újra szabadon veszek mély levegőt és csípőre tett kézzel emelem fel tekintetem a pusztulásra ítélt világra. Szarvaim és karmaim visszahúzódnak, hátamon hullámzó,hajdani szárnyaim emlékét idéző fekete csápok lassan halványulva oszlanak semmivé és kíméletlen erőm fenyegető lappangásként csitul el. Az előbbi kis intermezzo egészen feltüzelt, lehet elszórakozom kicsit a halandókkal mielőtt felégetem azt a kibaszott Mennyországot az összes álszent lakójával együtt.

-Calek..? –lassan fordítom hátra rideg tekintetem,vállam felett sandítva le a földön remegő angyalra.Elhűlten mered rám, szemei olyan mély érzelmeket kiáltanak felém, amik vigyorgásra késztetnek. Elé lépek és hanyagul leguggolva fogom ujjaim közé csinos állát.

-Milyen Calek? –mintha összetörne benne valami, ajkai megmozdulnak, de nem jön ki hang rajtuk. Pontosan tudom, hogy milyen remény utolsó szikrája hunyt ki benne ebben a pillanatban, amint mélyen a szemébe fúrom jeges tűzzel izzó tekintetem. Felkuncogok ahogy átszivárog hozzám kegyetlenül megsebzett lelkének fájdalma. – Naiv angyalka... – ellökömarcát és felállok mellőle, hátat fordítva neki indulok arra, amerre a legközelebbi nagyvárost sejtem. Nem ölöm meg,még hasznát vehetem. Talán később visszajövök érte, ha már kiszórakoztam magam. De most pusztítani akarok, tombolni, visszaépíteni testem régi erejét a halandó lelkek szenvedése által. Kéj lesz rettegést, rémületet, pusztulást hozni a világra, hogy kihaljon belőlük egy hazug isten iránt táplált ostoba hit.

-Asmodeus! – zendül hátam mögül egy határozottnak színlelt kiáltás, mágikus erővel cseng fel igaz nevem. Unottan pillantok vissza a kék lángokkal lobogó szemekbe.Az ifjú angyal talpra állt, tekintete halálos elszántságot sugároz. Ez most komoly?

Egy szempillantás alatt termek háta mögött és szárnyai között, egyik kezem a nyakára siklik és hátrafeszítifejét, másik a csípőjét keményen megragadva szorítja hozzám törékeny testét. Vigyorogva nyalom végig teljes nyelvfelülettel feltárult nyakának oldalát,végül szemfogamat fülcimpájába mélyesztve serkentem ki a vérét, miközben hegyes körmeim a torkán játszadoznak.

-Talán egy búcsú dugásra vágysz, angyalka? – rajtam ne múljék, nem vagyok én semmi jónak elrontója. Szenvtelenül dörgölöm izzó ágyékomat fenekének kívánatos domborulatai közé. Haragosan felkiáltva tépi ki magát a karjaim közül, zihálva, dühtől remegve, fenyegetően kitárt szárnyakkal fordul velem szembe. Kegyetlen vigyorral fonom össze karom a mellkasomon, úgy állom a tekintetét. Szeretem, ha ellenkeznek.

-Hogy felejthettél el mindent?!– kérdezi keserű indulattól remegve.- Hogy felejthettél el minket..?

Vigyorom alig láthatóan rezzen meg. A felderengő pár hónapos emlékek mintha sokkal régebbiekés megfakultabbaklennének, mint a most éles határozottsággal visszakapott ezer évvel ezelőttiek. Ez vanha az idővel szórakozik a démon, egy kicsit minden megkavarodik.

Újra előtte termek, elkerekedett szemekkel néz arcába hajoló tekintetembe, miközben csuklóit erősen megragadva tartom vissza a további meneküléstől.

-Nem felejtettem el semmit. Jó móka volt... – búgom kuncogva ajkaira, szemeiben egy pillanat alatt szikrázik fel újra kék lángjainak tüze, de tenyeremet a hirtelen testéből kirobbanó vakítóan fehér fény égeti meg. Felhördülve, szemeimet összeszorítva kapom el róla pillantásom a váratlan támadás hatására.Elszunnyadt erőm újra mocorogni kezd, amint a kilátásban lévő harc ismét felpörgeti bennem az adrenalint. Hátamba hirtelen fúródik két éles tőr, de fel sem véve az elhanyagolható sebeket tekintek fel a nem messze a hátam felett lebegő angyalra.

-Ramiel... – vigyorgok fel rá összehúzott szemekkel. –Tudod, hogy esélyed sincs ellenemha nem használod a Tisztítótüzet.

-Egyedül nincs... – nincs időm helyet adni a baljóslat szülte gyanakvásnak, a hátamba fúródott pengék megfeszülnek, mindkettőről szinte láthatatlan mágikus szálak vezetnek az égi fiú felé, aki lendületesen megperdül a levegőben. A mozdulat hatása magával ragad, a pengék nem hogy kihúzódnának a rántás erejétől, hanem acélos horgonyokként tartanak alendítés szabta röppályán.

Irgalmatlan erővel csapódok be messze a harcunk színhelyétől, fülsüketítő recsegés és nyikorgás zaja karcolja a levegőt. Füstölgő sebekkel kelek fel az égigérő fa fülsértően hangos robajjal kidőlt roppant törzsén és azonnal világossá válik az angyal erősítésre tett utalása. Az erdő mintha egy hangkéntkiáltana fel, a nap fényében alig érzékelhető monstrum ölt alakot akettéhasadthatalmastönk réseiből előszivárogva. A ragyogó, gigászi szarvas formájúerdőszellem megsebzett vadként ágaskodik fel, fújtatása kíméletlenül tombolóharagot hordoz. Ahogy szembe nézek az időtlen szellemmel a lelkem mély bugyraiban égtelen, megmagyarázhatatlan harag gyúl.Fejét leszegve rohamozik felém, mire megvetem a lábam és megragadva a robosztus szarvat akasztom meg feszülő izmokkal a támadást, hosszú porfelhővel szántja fel kettősünk a talajt, mire kifogy a lendülete.Amint kezeima roppant agancsra szorulnak, elönt egy érzés és felismerés, ami megmagyarázza mélyről fakadó gyűlöletemet a szellem irányába. Vicsorogva kiáltok fel és pattanásig feszült tagokkal rántom oldalra a kolosszus ormótlan fejét,robosztus teste szinte lassítva követi a mozdulatot és földrengető robajjal vágódik a talajra. Felugrok a hatalmas szarvas pofájára, haragtól zihálva nézek le az arany színbenkitáguló, vízszintes pupillájába. Érzem... érzem benne az erőm érintését. Ez a dög bitorolta az elveszett részemet... és végig itt volt az orrom előtt.

 Fellángoló dühvel sújtanék le, de egy égtelen robbanás letaszít a fenevadról. Még a levegőben bolakénttekerednek testemre a mennyek arany ragyogásában tündöklő békjók, de mire guggolásban földet érek már le is pattintom a gyenge varázslat láncszemeit. Kevés ahhoz egy kimerült égi ereje, hogy engem akár egy pillanatig is visszatartson. Hideg szemekkel, kegyetlen vicsorral pillantok fel a levegőben lebegő Ramielre, aki valami újabb varázslaton ügyködik. Hát csak nem adod fel?

-Ne aggódj, rólad sem feledkeztem meg - vicsoromgonosz vigyorrá rándul, de nincs több időm vele foglalkozni, hanyag odébb ugrással térek ki a hatalmas paták eltipró ereje elől. Körülöttem az erdő megveszett életre kel, amint ismét földet érek gyökerek és indák fonódnak a testemre irracionális erővel tépnek a föld felé. Még a természet is ellenem küzd. Felhorkantva lángoltatom fel erőmet, a táj görcsbe rándulva feketedik meg körülöttem. Közben a szarvas-szellem ismét vad ritmusban felém rohamoz, a szarvai közt felgyúló éles fény egy pillanatra elvakít. Agancsának egy tüskéje kíméletlen roncsolással szalad át a hasfalamon, fekete vér csordul ki ajkaim közül, de a roham nem áll le, hosszan és mélyen szántja fel velem földet. Bőröm felszabdalódik, izmaimat megtépik a fák és sziklák kíméletlen becsapódásai. Körmeimet mélyen a gyémántkemény szarvba fúrom és a testemből fekete árnyak kúsznak veszett sebességgel végig az agancs vonalán, át a szellem fejére és pillanatokon belül a nyakára tekeredve fúródnak be a húsa alá. Elvigyorodva szabadítom el testem sötétjét, szörnyként tomboló démoni erőm beeszi magát a legmélyére, elfeketíti az őt alkotó fényt és könyörtelenül felemészti minden porcikáját. Földöntúli, bőgő sikítással kapja fel a monstrum a fejét magasan a levegőbe, két lábra ágaskodik, majd a fájdalomtól görcsbe rándulva, legyőzött gigászként, tájat szaggató puffanással terül el az erdő maradékát is letarolva.

Lecsusszanok az engem átdöfő szarv hegyéről és könnyedén érek földet a szellem fekete iszappá folyósodó teste mellett. Szemem sarkából fehér villanást látok és ahogy az irányába nézek Ramiel alakját pillantom meg a szarvas gigászi feje mellett térdelni. A jószág kínlódva fújtat, miközben a kis égi finoman hozzáér.

-Sajnálom... – halk leheletének hangja alig ér el hozzám. Nem foglalkozva a jelenettel, egy ragadozó elszánt türelmével indulok meg felé, miközben a hasamon tátongó kétarasznyi lyuk heves sercegéssel forr össze, mintha ott sem lett volna.

-Figyelmeztettelek... – az éteri hangonmintha maga a táj szólalna meg, majd a gigász szellem öröknek szánt életének utolsó leheletével simogatja meg az angyal tejfehér alakját. A sötét hullámzás ellepi a szarvas teljes testét, majd hirtelen megkeményedett lávaként szilárdul fekete kővé. A felburjánzó élet természetellenes gyorsasággal, élénkzöld növényzettel futtatja be az elpusztult óriás megkövült termetét, aurájának utolsó szikráival önmagát tisztítva meg a démoni érintéstől.

Az angyalnak nincs ideje gyászolni és ezt ő is tudja, mielőtt odáérnék hozzá már fel is rebben a földről, magasan a levegőbe. Most látom csak, hogy jobb karja körül kéken ragyogó rúnakörök kavarognak és élénk izzással lángolnak fel, amint folytatná a varázslatot. A kis merész. Azt hiszi el tud zárni. Vakmerősége kegyetlen vigyort csal az arcomra, a bennem dúló vad energiák további tombolásra éhesen perzselik meg belülről a gerincem.A hátamon lévő sebhelyekből újra előszivárognak a feketén hullámzó sávok és felszökkenve jelenek meg a ledöbbent angyal előtt a levegőben lebegve. Fellángoló, kegyetlen szenvedéllyel szélesedik ki a vigyorom ahogy érzem a belé költözött kétségbeesést. Az egész momentum csupán a pillanat tört részéig tart, hirtelen mozdulattal vájom karmaim a vállába és a következő másodpercben már tiszta erőből a földhöz vágom. Tehetetlen rongybabaként szeli át a levegőt, hogy pusztító becsapódással ütközzönszáz méterrel odébb a sziklába. Ide hallom bordái reccsenését, szájából vért köhög, ahogy kiszorul tüdejéből a levegő. Vicsorogva, lángoló tekintettel vetem magam utána, felette termek mielőtt felocsúdhatna.

Elborítja agyam a vörös köd, testemben a pokol tüze tombol, körülöttem gyilkos mágia kavarog. Erősen markolom meg Ramiel csuklóit, a karja körül kavargó rúnakörök üveglapként törnek szilánkokra és halványulnak semmivé.Ő fájdalmasan kiált fel, de ez hang csak tovább vadít.

-Igeeen... sikoltozz csak... – gonosz kuncogásom mintha nem is az én hangomon szakadna fel a torkomból. Elvakult éhséggel harapok megfeszülő csuklyaizmába, kegyetlen élvezettel tépem fel a húsát hegyes szemfogaimmal, vére a számba ömlik. Forró, mint maga az élet és fémesen édeskés mint a halál. Felhördülök az ízének gyönyörétől. Karjai ellenkezve feszülnek meg, de mágiám fellángol és ellenállhatatlanul passzírozza a földhöz. Vérben forgó szemekkel hajolok arcába, mániákus vigyorral meredek megrettent szemeibe.

-Az enyém vagy – ellenállhatatlan akaratom elsöpri a köréfont mágiámat, csupaszon terül el alattam, ahogy fölötte térdelek. Meggyötört testének izgató látványától szinte felgyulladok, harapva támadok mézédes szájára.Durván tépem ajkait, tettem olyan messze áll a csóktól, mint egy fogazott tőr szúrása egy tollpihe cirógatásától.

-Calek... kérlek... ne csináld ezt... – zokogása hevítő borzongással, recsegve feszíti meg minden izmom, kirobbanni akar belőlük a fékezhetetlen erő. Szavait nem is hallom, de a belőlük áradó mély fájdalom kéjesen bizsergeti végig a testem. A földből fekete csápok törnek elő, Ramiel végtagjaira tekeredve feszítik szét lábait és karjait feje felett fogják le. Felszabadult kezem a torkára siklik, ujjaim a bőrébe süppednek, szavai levegőért kapkodva halnak el. Végignyalom arcát, sós könnyei bódítóan táplálják tébolyomat.

-Még csak most kezdtük... édesem – utolsó szavam gonosz gúnyként cseng. A szemébe pillantok és fellángol benne a már jól ismert, veszélyes kék tűz. Mielőtt használhatná, homlokán és szemein csattan a tenyerem, így feszítve hátra a fejét. Zihálva vicsorog, amint elengedtem a nyakát levegőért kapott, de dühe tehetetlenségre van kárhoztatva. Nyakán ujjaim nyomán maradt vöröses lila foltok lassan halványulnak, de nem sokáig lesz képes ilyen gyorsan gyógyulni. Előző próbálkozása csak eszelős kacajt csal ki belőlem. Tenyerem helyét átveszi szemei felett egy sötét béklyó, elvéve tőle egyetlen valóban hatásos fegyverét.

Hegyeskarmokkal szántom végig a testét, vörös csíkokkal szennyezve a makulátlan bőrt. Érezni és látni ahogy karmaim felhasítják olyan kurva gyönyörű, mint a démoni tűzben égő világ szenvedő sikolyai. Ő viszont nem sikít, fogait összeszorítva tűri a fájdalmat, akkor is, mikor groteszk vigyorral nyalom végig a hosszú sebeket, mélyen beléjük fúrva nyelvemet. Vérének íze ismét megborzongat, de hiányzik a szenvedéstől sikoltozó hangja. Akkor hozzon máshogy gyönyört a szája. Vállai fölé térdelek és egy legyintéssel hessentem el magamról is páncélom maradványait, álla így pontosan az lőbukkanó, vágytól lüktető farkam alatt van. Arcát ujjaimmal kétoldalt összeszorítva feszítem szét az állkapcsát és kegyetlen határozottsággal nyomom bele izzó merevedésemet. Felhördülök az élvezettől, ahogy szájának forró, bársonyos ölelése körbeszorít. Átváltom a fogást és durván a hajába markolok, szemkötője alól kilátszó arcizmai fájdalmasan rándulnak össze.

-Ha megharapsz, letépek rólad ezt-azt – vigyorgom gonosz kegyetlenséggel a fenyegetést.

Egész testében reszket a félelemtől, a fájdalomtól vagy a kimerültségtől, leszarom. A remegése, vérének és testének izgató illata és íze, szájüregének égető selymessége a farkamon, a bennem elvakult tombolással vegyülve tölti be tudatom, szétáramlik minden porcikámban, ellepi körülöttem a teret is. Fehér tincseit tépve húzom feljebb a fejét, hogy még mélyebbre merülhessek benne. Felhördülve kezdek mozogni, minden lökéssel minél mélyebbre nyomva magam belé. Köhögve, fuldokolva próbálja ösztönösen elrántani a fejét, de hajába markoló ujjaim nem eresztik. Megrészegülten borulok előre, fél kézzel a feje felett megtámaszkodva. Farkam csatakosan csattan a szájában, a torkába csússzanva még erőteljesebb szorítása eszemet veszi,

mígnem izzó lávaként önti el tudatomat a kéj. Köhögve kapkod levegőért ahogy engedem hátraejteni a fejét és szája sarkán folyik ki a ragacsos váladék. De ennyi nem elég... még többet akarok. Még több fájdalmat, kínt és gyönyört. A béklyók elválnak a földtől, de továbbra is szorosan kötözik össze karjait és fedik el szemeit.

Amint leszállok róla zihálva pattan fel, megpördülve nagy ívben csap szárnyaival és tollai vége éles pengeként hasítják fel húsomat a mellkasomon. A fájdalom édes kín, elvetemült nevetéssel termek mögötte, a tövénél megragadva a sebet okozó testrészét, miközben izmaim sisteregve gyógyulnak össze.

-Ne izgass tovább, mert még idejekorán meg talállak ölni, angyalka...

Markom kínzó lassúsággal szorul össze, ellenállhatatlan erővel roncsolva szét a törékeny szárnyat. Hiába a védőrúnák, csontjának recsegése émelyítően izgalmas szimfóniát játszik fájdalmas sikolyával. Utolsó lélekjelenlétével eltűnteti ezeket a végtagjait, holott tudatában van, hogy ezzel most hosszú időre mondott le róluk. Ha feláldozod őket, hát legyen. Vigyorogva égetem fel hátán a rúnákat a pokol fekete tüzével.

Térdre rogy, összegörnyedve kapkod levegőért, sebzett hátáról felszálló gőz az égett hús bódító szagát és a pokol kénjét hordozza. Mélyen magamba szippantom és a számon lehelem ki a fekete füstöt. Nem szól semmit, csak remegve húzza össze magát, a fekete szemkötő alól egy könnycsepp hull a porba. Keményen a vállába vájva karmaimat rántom talpra és még az égéstől forrón lüktető hátához simulok.

-Sírj csak... és sikolts... és élvezd... – búgom füle mellett, miközben hüvelyujjaim a dereka két mélyedésébe szorítom és még szavakat sem kell most használnom, hogy létrejöjjön a kegyetlen mágia. Egész testében remegve rándul össze, de alsó ajkába harap, hogy megtagadja tőlem a hangjai okozta kéjeket. Megérzem friss vérének mámorító illatát és látom is lecsurranni állán, hogy bőrétől elszakadva ezek a cseppek is a könnyek után vesszenek a porba.

Előrenyúlok és váratlan gyengédséggel simítok végig merevedésén, de még így is szájába hal reszketeg sóhaja. Kinevetem a szánalmas ellenállását, hisz úgyis meg fog törni. Kezem tovább halad felfelé és hasfalát már éles karmaimmal karistolom meg, majd csípőjét megragadva és fogaimat vállába mélyesztve lököm magam bele kegyetlen hirtelenséggel. Meglepetten szakad fel a torkából egy hangos nyögés és előre zuhanna, ha nem tartanám erősen magamra préselve.

-És örülj, hogy nem vágok rád új lyukat, ahova betehetem... – kuncogom gonoszan, majd ennyiben hagyva a dolgot kezdek erős mozgásba, aminek hatására már nem tudja visszafogni nyögéseit is sikoltásait. Hörögve merülök el benne újra és újra, kíméletlen vehemenciával élvezem ki testének tüzes ölelését. Egy pillanatra állok csak le, míg egy lökéssel előre taszítom a földre, térdre rogy, de hirtelen összekötözött kezeivel nem tud megtámaszkodni, mellkasa a földön puffan. Mögé térdelek és egyik kezemmel sebes hátára tenyerelve gátolom meg, hogy feltámaszkodjon, fájó sziszegése mint a parázs izzása. Jól vagy te ígypucsítva, pont tökéletesen.

Újra belé hatolok és hevesen megdugom a kiszolgáltatott áldozatomat, akinek már rekedt hangja is árulkodik kimerültségéről. Nem törődve vele, már csak a mozgásra koncentrálok, a gyönyörre amit izmai szorítása és kínokkal teli kéjének szaga, látványa és érzése okoz. Állati vadsággal teszem magamévá, már nem létezik semmi más, agyamat őrülettől bódult lepel fedi el. Egy utolsó, erőteljes lökéssel merülök el benne és állatias hörgéssel élvezek belé hosszan és forrón. Tudatom eltompul, rángó arcizmaim kegyetlen, elégedett vigyorra húzzák a szám.

Még mindig benne vagyok, miközben lihegve vetem hátra a fejem. Mikor újra előrebillentem valami furcsa... a fehér hajzuhatag alól egy kéken szikrázó, hideg kegyetlen szem sandít rám és mire reagálnék kék lángok csapnak felém. Épphogy csak oldalra kapom a fejem, de így is felperzselik arcom jobb oldalát. Dühödt üvöltésem elhal, ahogy a mágikus fájdalom szinte azonnal eszméletvesztésbe taszít.

Ökölbe szorított kezekkel próbálom elcsitítani a testem haragos reszketését, a metszően hideg szél vadul tépi a hófehér tincseimet, amik selyemfüggönyként keretezik a lehajtott fejemet. Már most gyűlölöm az utat, amit végig kell járnom, pedig még nem is volt bátorságom igazán rálépni. Nem leszek képes még egyszer a szemébe hazudni, ebben már biztos vagyok. Csupán a gondolattól darabokra hullok, valószínűleg ha meg is próbálnám, egyből észrevenné, hogy valami nincs rendjén, és Őt ismerve addig nem nyugodna, amíg ki nem deríti, hogy micsoda. Marad az őszinteség vagy a megfutamodás. De milyen alapon várhatom el tőle, hogy eleget tegyen az esküjének, ha én magam sem vagyok őszinte vele? Milyen alapon várhatom el, hogy mellettem maradjon azután is, hogy visszakapta az emlékeket, amik mindent megváltoztathatnak, ha én magam képtelen vagyok mellette maradni?

A szívemben megfoganni készülő döntés lehetőségét mintha maga a lelkiismeretem halk szavakba öntött szemrehányása venné el tőlem.

- Érdekes találkahely. – Bárhol, bármilyen formában, bármikor felismerném a hangot, ami a legkedvesebb számomra a világon, és aminek a mélyén gyűlölöm hallani a most benne zendülő keserűséget és csalódottságot. Összerezzenve kapom fel a tekintetemet a forrásra, pedig a tudatunk kapcsolata miatt pontosan tudom, hogy mit, illetve kit fogok ott látni, a közelségének az érzése szinte a semmiből csap pofán. Hogy lehettem ennyire süket és vak? Hogy kerülhette el a figyelmemet, hogy követett? Vajon az erdőbe is követett? Vajon mennyit hallott?

Hiába számítok a haragjára, a kiábrándultságára, erre a látványra képtelen voltam felkészíteni a szerelmes szívemet. Az arcán honoló bizonytalanság, és a fájdalom elsuhanó, elrejteni vágyott árnyai a máskor szerelmes gyengédségtől csillogó szemekben megsokszorozzák az amúgy is marcangoló bűntudatom nyomasztó, gyötrő erejét. Halkan, megtörten suttogom a nevét, még nincs erőm belekezdeni a magyarázkodásba, amit tudom, hogy pár másodpercen belül követelni fog rajtam. Óriási a kísértés, hogy a lelkiismeret furdalásom könyörtelenül fojtogató érzését félig-meddig megalapozott haragba forgassam, és azt meglovagolva számon kérjem rajta, hogy hogy merészeli ilyen aljas módon a követésemre felhasználni a legszentebb köteléket, ami halhatatlanok között létezhet, de ellenállok a csábító késztetésnek. Nem akarok veszekedni vele pont most, mikor végre meghoztam a döntést, hogy az őszinteséget választom.

- Miért jöttél ide, Ramiel? – Megborzongok a nevem szokatlanul komor zendülésétől az ajkain, hosszút pislogva üldözök el egy kísértő emlékképet arról, hogy milyen érzés szokott lenni, mikor a nyakam érzékeny bőrébe fujtatja az orgazmust megelőző szívdobbanásnyi pillanatban, természetesen teljesen más hangszínnel és hangsúllyal. Napok óta minden éjszakát a szenvedélye végtelen, kimeríthetetlen óceánjában lubickolva töltök, a testem egyből reagál a közelségére, pedig a kisugárzása most szöges ellentéte a vad, játékos szeretőnek, aki a karjaiba szokott zárni. Ridegen, egy ragadozó nagymacska fegyelmezett, rémisztően lassú lépteivel sétál felém, miközben úgy méreget, mintha egy levadászandó préda lennék. Fogalmam sincs, miért hátrálok egy bizonytalan lépést, a hűvös, fenyegető kisugárzás, amit magából áraszt, annyira idegennek hat, hogy összezavar. Pedig tudom, hogy soha nem ártana nekem, még akkor sem, ha tudná, hogy milyen információkat hallgatok el előle. Képtelen lenne rá, mint ahogy én is minden hazugsággal és titokkal kitépek egy darabot a lelkemből.

Nem bírom el a magyarázatot követelő tekintete súlyát, mikor elém ér, muszáj elfordulnom tőle. Nem engedi a gyáva megfutamodásomat, visszakényszeríti magára a pillantásomat. A szemeiből kiolvasható mélységes csalódottság mélyebb sebeket ejt rajtam, mint amire a világ összes fegyvere együttes ereje képes lenne. Tudom, hogy valamennyire elárultam a bizalmát ennek a büszke, magányos démonnak, aki talán a hosszú élete során először nyílt meg másvalakinek.

- Miért hazudtál nekem, Rami..? – A gyengéd, szeretetteljes becézésnek még a nevemnél is nagyobb ereje van a szívemen, elég nagy, hogy megkérdőjelezzem a saját ítélőképességemet. Miért is hazudtam neki? Vajon elmondhattam volna, hogy tudok valamit, de még nem oszthatom meg vele? Vajon annyiban hagyta volna? Nem, az kurvára nem ő lenne.

- A múltad után kutattam. – Az utóbbi kérdésére sajnos nincs kézzel fogható válaszom, de őt ismerve a magatartásával az elkövetkezendő percekben önként meg fogja válaszolni. Szinte hallom a számítóan zakatoló gondolatait, amikkel azon agyal, hogy milyen irányból közelítse meg a témát, hogy a lehető legtöbb információt sajtolja ki belőlem, pedig teljesen mindegy, hogy mit tesz vagy mond, a lényeget nem fogom megosztani vele, ha belerokkanok sem. Nem tehetem. Még nem.

- Megtudtál valamit. – Halkan, tényként jelenti ki a nyilvánvaló igazságot. A szemein végigszáguldó érzelmektől mintha többszörösére nőne a szívem így is nyomasztó súlya. A már-már gyermeteg remény, a sóvárgás, hogy megismerje a múltját, a bizonytalanság, a kíváncsiság, az önmarcangolás, hogy mire találhattam rá ilyen kevés időn belül, amire neki évszázadok alatt nem sikerült, az izgatottság, hogy talán egy kicsivel közelebb került ahhoz, hogy egésszé válhasson, a keserűség, hogy eltitkoltam előle és a bizalmatlanság, hogy vajon miért tettem. Hihetetlen, hogy egyetlen pillantás ennyi érzelmet tud hordozni egy olyan lénytől, aki évszázadokig tagadta, hogy egyáltalán érez.

- Igen. – Felesleges lenne ezen a ponton tovább tagadni, és már nem is áll szándékomban. A szűkszavú válasz újabb érzelmi hullámokat indít a szomorú szemekben, az eddigi bizonytalansághoz csatlakozik az elkeseredettség. Látom rajta, hogy mostanra sejti, hogy még nem fogom elmondani amit tudok, hiszen akkor nem húznám az agyát ilyen sejtelmes, hiányos válaszokkal. Megkeményítem az arcvonásaimat, nem engedem, hogy a titkolózás nyomasztó fájdalma kiüljön rájuk, tudom, hogy gátlástalanul felhasználná ellenem. Valószínűleg így is fel fogja.

- Ha tényleg szeretsz engem, akkor mondd el. Kérlek... – Tágra nyílnak a szemeim, egy hosszú pillanatra lehull az érzelemmentes maszk az arcomról. Azt hittem az érzelmi zsarolás előtt lesz egy gyerekesen dühös és egy démonian rideg és számító próbálkozása, de úgy látszik, hogy most sem okoz csalódást, és ismer annyira, hogy egyből ott támadjon, ahol a legjobban fáj. Elhúzom a számat, a megszakadó szívem szinte a torkomban dübörög, alig enged szóhoz jutni. El akarom mondani neki. Világgá akarom kürtölni, és nem törődni a következményekkel, a világ sorsával, az angyalok áldozataival, csak reménykedni, hogy Asmodeus is szeretni fog.

Elnyílnak az ajkaim, és halkan suttognám a nevét, de a saját korlátozó bűbájom megment a testem ösztönös árulásától. Nem. Még nem tudhatja meg. Az Ő és a mi érdekünkben.

- Azért nem mondhatom még el, mert szeretlek... – Állatias ingerültséggel torzulnak démonivá a máskor markáns és szépen ívelt vonásai. Az egész testén vad remegés száguld végig, az a fajta, amit a kitörni vágyó, őrjöngő, vérszomjas harag visszatartása okoz. Szinte látom görcsössé rándulni a válla és a mellkasa izmait, mikor maga mellé rántja az államról a kezét. Tudom, hogy mindjárt robban, és minden rezzenésre, minden mozzanata alátámasztja a döntésem helyességét. Még csak meg sem próbál kicsit megnyugodni, és átgondolni a miérteket, belegondolni az én helyzetembe, mielőtt nekem esik. Úgy látszik, ami késik, nem múlik, és találkozhatok a gyerekes dühvel is.

- Ez faszság. Miért nem bízol bennem?! Mivel szolgáltam rá?! – Elhidegülök a már-már gyűlölködő szempárban villanó ingerültség mélységétől. Eddig feldúlttá, kétkedővé tett a bizonytalanság, hogy jól döntöttem e, mikor a szemébe hazudtam, miközben lehet, hogy megértően, felnőttként kezelte volna, ha elmondom neki, hogy hova jövök, de most már látom, hogy nem így van. Soha nem volt esélyem arra, hogy ezt a témát őszintén kezeljem vele, mert pont ugyanígy reagált volna. Ebben a pillanatban elmondhatatlanul feldühít az az önteltség és arrogancia, amit máskor imádok benne. Hihetetlen, hogy képtelen akár egy pillanatra is belegondolni abba, hogy mi van, ha a neve visszaszerzése változtatni fog a személyiségén. Egyszerűen képtelen vagyok elképzelni, hogy ha megkapja Asmodeus emlékeit, nem fogja megkapni a kegyetlensége és az őrülete egy részét is. És még ezt kockára téve is az a tervem, hogy egésszé teszem Őt, csak meg akarom teremteni a biztonságos körülményeket hozzá. Miért olyan kurva nehéz elfogadni, hogy egy kicsit várnia kell? Miért nem hiszi el, hogy jót akarok neki?

- És Te miért nem bízol bennem? – Meglepi a rideg, hidegvérű reakcióm. Valószínűleg tombolást várt, teljesen jogosan, hiszen a veszekedéseink többsége eddig olyan volt, mintha egy szélvihar találkozna egy erdőtűzzel. De most nincs kedvem tovább táplálni az alaptalan haragja lángjait, amiket rám akar zúdítani. El sem hiszem, hogy nekem még bűntudatom volt, hogy hazudok neki, mikor Ő maga vette el a lehetőséget, hogy máshogy döntsek. – Még mindig úgy kezelsz, mint egy gyereket, aki nem tud felelős döntést hozni. Ha azt mondom, hogy még nincs itt az ideje, hogy valamit megtudj, akkor fogadd el és ne hisztizz mint egy makacs kölyök. – Tudom, hogy sarokba szorítják a szavaim, ez volt a célom velük. Innentől ha azt teszi, amire az indulatai sarkallnák, csak alátámasztja a fejéhez vágott vádakat. A gyilkos dühtől reszkető vicsor mögül kivillannak a hegyes szemfogai, amiket máskor élveteg vigyorral szokott mutogatni.

- Kész voltam lemondani érted mindenről, ami korábban célt adott az életemnek. Szóval bocsáss meg hercegnőm, ha „hisztizek”, amikor arra kell rádöbbennem, hogy az egyetlen lény, akitől valaha őszinteséget vártam, a szemembe hazudik. – Megrezzen a makacsul távolságtartó tekintetem, mikor az ingerültsége újra szomorúsággá szelídül. A haragját elviselem, de a kiábrándultságát képtelen vagyok. Miért nem érti meg? Miért nem érti meg, hogy lehet, hogy Ő képes volt lemondani arról, hogy újra egész legyen, de én nem? Ahogy én fontosabb vagyok neki, mint önmaga, Ő fontosabb nekem a saját boldogságomnál. Soha nem tudnék úgy létezni, hogy tudom, a lelke legmélyebb sóvárgásai nincsenek kielégítve. – És valóban, elvakult, ostoba kölyöknek érzem most magam. – Meggyötörten fordul el tőlem, a szívem egyre nehezebbé válik a mellkasomban. Nem tudom, hogy a mostani viselkedése egy számító démoné vagy egy megbántott szeretőé, de akármelyik is legyen, működik, érzem ledőlni az elhatározásom labilis védfalait. – Tudom, hogy én is okoztam már csalódást. Beismerem, kurva szar érzés. De ha azt hiszed, hogy nem bízok benned és ezért hazudtál, akkor tévedsz. Tartsd meg magadnak a titkaidat. Talán egyszer méltó leszek rájuk.

A kegyetlen monológot lezártnak tekintve fordul el, de mielőtt elmenekülhetne előlem, megállítom. Fogalmam sincs, mit mondhatnék, ezekre a vádakra nincs válaszom. Tényleg hazudtam, tényleg azt hittem, hogy nem bízna az ítélőképességemben és tényleg csalódást okoztam. Tudom. Elárultam a bizalmát az egyetlen lénynek, akinek a bizalma jelent is valamit számomra, és ezen már nem tudok változtatni. Az egyetlen mentségem, hogy érte, illetve értünk tettem.

Nem tépi ki magát a gyengéd érintésemből, megtorpan, de nem néz rám. Távolságtartással büntet, nekem pedig megszakad a szívem a köztünk tátongó mélységes szakadék láttán. Hiába érzem a kezemben a keze melegét, a szíve mintha elérhetetlenül távol lenne. Nem szabadott volna hazudnom neki, de azt hittem, hogy a cél végső soron majd szentesíti az eszközt.

- Calek. Csak időre van szükségem... – Már nem is olyan sok időre. Ha tudná… ha tudná, hogy milyen közel vagyunk ahhoz, hogy kiharcoljuk magunknak a nyugalmat, ami után sóvárgunk hónapok óta. Milyen csodálatos lenne, ha az emlékei visszaszerzése után is vágyna a mi kis közös, szenvedélyes békénkre. Elszökhetnénk a világ elől a helyre, ami belőle jött létre, és belefeledkezhetnénk a boldogságba, amire csak a másik oldalán lelhetünk rá.

- Időre? Az nekünk van bőven. – A gúnyos, elbizakodott szavakat valamiért vészjóslóan hamisnak érzem a lelkem mélyén. Pont ugyanaz a balsejtelem kerített hatalmába, mint mikor azt éreztem, hogy szükségünk lesz Admodeus erejéhez a harcainkhoz. Soha nem tudhatjuk, hogy mennyi időnk van hátra. Akármikor felismerheti Őt bárki, mint ahogy Baál is bármikor ránk találhat. – Előttünk az öröklét, kedvesem. Békén hagylak. – Kitépi magát a szorító ujjaim közül, hogy térben is megvalósítsa a szívünk közé fészkelődött távolságot. Ezt akartam, nem? Szabadságot és időt, hogy előkészítsek mindent anélkül, hogy hazudnom kelljen neki. De nem így. A kétségbeesés pillanatok alatt lesz úrrá rajtam, de mintha az igazságtalan szavaival és a távozásával magával vitte volna belőlem az erőt, ami eddig előre mozdított az utamon. Nem hagyhat így faképnél. Nem lehet az életünk új fejezetének az alapköve egy ilyen módon kikényszerített sértődött különlét, ez nem helyes.

- Calek! Várj! – Szinte magától bukik ki belőlem az elkeseredett könyörgés, de semmi hatása nincs a távolodó démonra. Tétova mozdulattal indulok utána, nem törődve azzal, hogy porba taposom a büszkeségemet, hogy igazságtalan a reakciója, hogy nem érdemli meg, hogy loholjak utána. Egy láthatatlan zsinór kényszerít hozzá, de minden puha szárnycsapással, minden megtett méterrel a kétségbeesett nyomorúságom egy aprócska hulláma átcsap keserű haragba. Nem érdekli a feldúlt gyötrődésem, hiába ismétlem meg a neve könyörgését. Összeszorított fogakkal csitítom el a feléledő dühömet, majd újra utána kiáltok. – Pontosan ezért hazudtam! – Nem tudom, hogy a szavaim késztetik megtorpanásra, vagy a szemeimben felkavart kék lángok ismerősen veszélyes kisugárzása. Kicsit közelebb repülök hozzá, hogy ne kelljen a hajnal fülsüketítő, szokatlanul halottias némaságába üvöltenem a folytatást, de nyugodtabbá nem, csak csendesebbé válik a hangom. Ingerülten dörgölöm az orra alá a csúf igazságot. – Tudtam, hogy ha rájössz, hogy van egy ötletem a múltad felfedésére, nem bírod ki, hogy ne kotnyeleskedj bele, és mindent elronthattál volna. – Irritáltan elhúzza a száját, de mintha elégedettséggel töltené el, hogy végre kiprovokálta belőlem az indulatokat, amiket egész sokáig sikerült hűvös, józan maszk mögé rejtenem, mintha nem az elmém épsége múlna azon, megbocsájtást szerezzek tőle a szükséges hazugságomra. Elvicsorodva lép közelebb hozzám, de én még mindig néhány méterrel a föld felett lebegve nézek le a komor kedvesemre.

- Bocs, hogy kicsit személyesen érint a téma. – Az összeszorított fogai közül szűri a gúnyosan fröcsögő szavakat, de nem engedem, hogy tovább duzzasszák a haragomat. Nem tagadja, hogy ha őszinte lettem volna, mindent megtett volna, hogy kiszedje belőlem a titkokat, amiket minden áron meg kellett tartanom. Lejjebb ereszkedek, hogy kicsit közelebbről nézhessek a sötétbarna szemek kiábrándult pillantásába. Ebben a pillanatban még azt is leszarom, hogy csalódott bennem. Én is csalódtam benne.

- És az nem jutott eszedbe, hogy pont ezért nem lelsz rá a válaszra? Hihetetlen, hogy hiába vagy kibaszott intelligens, ha a nevedről van szó, nem látod a fától az erdőt. – A vonásain ismét megrezzen az elkeseredettség, az elérhetetlen utáni sóvárgás. Ha tudná, hogy karnyújtásnyira van az a bizonyos elérhetetlen, vajon mit tenne? Ha tudná, hogy nálam van a kulcs a teljességéhez, megzsarolna? Megfenyegetne? A mostani labilis önmagából bármit kinézek. Nem tudhatja meg. Nem szabad. Pedig egyre közelebb vagyok hozzá, hogy megtörjek. Még vissza sem tért közénk Asmodeus, a neve ereje már most elveszi tőlem a szerelmemet. Talán ez az igazi, legyőzhetetlen hatalom. – Van merszed azt ígérni, hogy a neved nem szakíthat el minket egymástól, de nézz ránk. Már most megtette. – Meggyötörten, kiábrándult keserűséggel suttogok, és talán egy kis megtörtséget, megadást reméltem tőle, de a rám felnéző szemekben elsötétülő harag villan helyette. Egy pillanatra lebénít a meglepettség.

- Tényleg még mindig ezen lovagolsz? Hogy a picsába kéne bebizonyítanom neked, hogy önmagam maradok?! – Még egy lépéssel közelebb jön, az alig észrevehető közeledése egy támadásra kész ragadozóé, de már nem vagyok az a gyerek, aki megrémül tőle. A dühre düh a válaszom, dacos haragtól szikrázó szemekkel állom a tekintetét, leereszkedek a földre, a lábujjaim puhán érintik a talajt, és felszegett fejjel állok meg előtte. Nem fogok szégyenkezni a megalapozott kételyeim miatt, neki kéne elgondolkoznia a túlzott önteltségén.

- Hát nem érted?! Épp ez az! Nem tudod bebizonyítani, és ha kicsit leszállnál az önelégültséged fellegeiből, talán rádöbbennél, hogy igazam van. – Hitetlen haraggal horkan fel, szinte szétvet az ideg attól, hogy még csak belegondolni is képtelen a lehetőségbe, hogy téved. Felbosszant. Az a kurva arroganciája vakká teszi a valóság egy szeletére. Néha úgy érzem, hogy meg akarom fojtani.

- Ha az eddigi cselekedeteim nem győztek meg az érzéseimről, akkor nem tudom, mi fog. – Legszívesebben újra kiüvölteném magamból az ingerültségemet. Felbasz. Egyszerűen felbasz. Miért nem fogja fel, hogy nem az Ő érzéseiben nem bízom, hanem… Asmodeuséban. Hogy adjam át neki a múltbeli énje kegyetlenségének a mélységeit anélkül, hogy elmondanám neki, hogy pontosan mennyi és milyen információ van a birtokomban? HOGY?

- Ha tudnád, amit én, akkor megértenéd. – Abban a pillanatban, hogy elhagyja az ajkaimat a kilátástalan önigazolás, rájövök, hogy keresve sem találhattam volna ezeknél rosszabb szavakat. Nincs időm némán elátkozni magamat az ötletért, hogy egy felidegesített démon orra alá dörgölöm az őt érintő titkokat, amiket nem osztok meg vele, az egyik keze rémisztő gyengédséggel csúszik a nyakam oldalára, a hüvelykujja fenyegető finomsággal játszadozik a torkom vonalán. Ledermedek az érintéstől, ami gyengédebb nem is lehetne, mégis vérszomjas fenyegetést rejt magában. Félelmetesen nyugodtnak tűnik, de a zsigereimben érzem, hogy a hosszúra nyúló veszekedésünk eleje óta most a legveszélyesebb.

- Akkor mondd el, hogy megértsem. – Az égvilágon semmi erotikus nincs az érintésben a nyakamon, de a hangja elmélyült búgása felidézi az ellentmondást nem tűrő szexuális parancsokat, amikkel éjszakánként kéjes alázatosságba taszít. Az arcom felforrósodik az emlékektől és az összeszűkült szemek perzselő pillantásától, a testem megremegve válaszol a hívására, de nem adom meg magamat a bódító vágy ostromának. Közel hajol hozzám, hogy még jobban a bűvöletébe csalogathasson, az ajkaira suttogom a szívemet megtépázó, de határozott válaszomat.

- Nem megy. Még nem. – Elakad a hangom, már képtelen vagyok hazudni neki a miértekről. – Kérlek, Calek. Adj pár napot, mielőtt lehet, hogy örökre elveszítelek. – Megrökönyödve, hitetlenül néz rám, mintha még haragudni is elfelejtene amiatt, hogy burkoltan bevallottam neki, hogy nem csak hogy valamit tudtam meg, hanem konkrétan a neve is a birtokomban van. Néhány végtelennek ható szívdobbanásig teljes bizalommal hiszem, hogy megadja magát a szánalomra méltó könyörgésemnek, és a karjaiba zár, de nem teszi. Visszahúzza a kezét, az érintése hiánya olyan, mintha egy fazék jeges vizet öntenének a tarkómra. Kipislogok pár láthatatlanul apró könnycseppet, amik kegyetlenül csípik a szemeimet.

- Nem a múltam áll közénk, hanem a bizalmatlanságod, Ramiel. Azt hitted, hogy képes leszek mindezek után úgy tenni napokig, mintha mi sem történt volna? Kettőnk közül csak én vagyok őszinte? – Az utolsó kérdése lélekig ható pofonként csattan az arcomon. Újra, ma már másodjára is hátat fordít nekem, és úgy érzem most már véglegesen. A mellkasom reszket a hangtalanul ziháló lélegzetvételeimtől, ökölbe szorulnak a kezeim, hogy ne nyúljak utána. Gyűlölöm, hogy félig-meddig igaza van. Hazudtam, titkolóztam, mert attól féltem, hogy elveszítem, miközben pont ezek miatt fog elhidegülni tőlem. Önbeteljesítő jóslat. Hát nincs olyan választás, amivel biztosan mellettem marad? Ha visszaadom az emlékeit, lehet, hogy elveszítem, ráadásul a világra szabadítok egy kegyetlen, legyőzhetetlen démonherceget. Ha pedig mindezek után úgy döntök, hogy mégsem árulom el neki, teljesen biztos, hogy elhagy, vagy valami olyan módon kényszeríti ki belőlem az igazságot, ami miatt én magam ábrándulok ki belőle. Én csak azt szeretném, hogy minden olyan legyen, mint eddig. Hogy úgy nézzen rám. Hogy úgy szeressen. Hogy Calek maradjon. Az én Calekem. A szeretőm, a bizalmasom, a démonom. A lelkem kiegészítése.

Halkan suttogom a nevet, ami örökre a legkedvesebb fog maradni számomra, még akkor is, ha nem ez van a lelkem mélyére vésve. Képtelen vagyok a hátát nézni, a rideg, érzelemmentes elutasítása a világ legszörnyűbb gyötrelme. A földre sütöm a homályossá váló tekintetemet.

- Azt mondtad, hogy van időnk... – Halkan, végleges megtörtséggel suttogok, az ajkaim elnyílva maradnak, pedig fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék még. Nem is számít, mert nem jön ki több hang az összeszoruló torkomon. A gyomrom mintha bukfencet vetne, némán összegörnyedek a testemet görcsbe rántó hányinger szokatlan fájdalmától. Calek előbb érzi meg, hogy valami nincs rendjén, mint én. Csak fél füllel hallom az eldünnyögött szitkozódását, levegőért kapva nyúlok a torkomhoz, és térdre rogyva ürítem ki hosszú életem során először a gyomrom tartalmát. Öklendezve, fulladozva köpöm ki a torkomat eddig szorongató, fojtogató gombócot, ami azt hittem, hogy a bűntudatom képzeletbeli szülötte, de egy nyálkás, méregszínű meztelencsigaként hagyja el a számat. Kiráz a hideg, zihálva támaszkodok a földre, a kiszáradt, sötétbarna talajból alig látható zöld gőzgomolyagok párolognak körülöttünk ameddig a szem ellát. Ha lenne még sav a gyomromban, valószínűleg most az is távozna belőlem az undortól. Mikor végre abba tudom hagyni a fájdalmas öklendezést, köhögve, remegve szorítom a gyomromra a kezemet. Felemelem a riadt, könnyes tekintetemet Calekre, és döbbenten jövök rá, hogy már előttem térdel, nem törődve a gusztustalanul vonagló meztelencsigákkal és a gyomorsavval mellettünk. Az arcomat a kezei közé veszi, az engem végigsimító pillantásából tudom, hogy nagy a baj. Eddig egyetlen egyszer láttam ilyen félelmet a szerelembarna szemekben, mikor a halál küszöbén táncoltam. A végtagjaimat ólomsúlyúnak érzem, lenézek a kezeimre, a csuklóm vékony bőre alatt futó erekben savas zöldként világít a mérgezett vérem. Lehetetlen. Mikor ette magát ilyen mélyre bennem?

Egyikünk sem önti szavakba a nyilvánvalót: Baál itt van. A pár másodperccel ezelőtti veszekedésünk hirtelen kicsinynek és sekélyesnek érződik.

Pillanatok alatt a hatalmába kerít a testi erőmet elszívó méreg okozta kétségbeesés, halkan suttogom a szívem egyetlen rövidke, kikívánkozó, mindent magába foglaló vallomását.

- Úgy sajnálom. – Sajnálom, hogy meggondolatlanul elcsászkáltam, sajnálom, hogy veszélybe sodortam magunkat, sajnálom, hogy elragadtak az érzelmek, és nem vettem észre, mi történik körülöttünk, sajnálom, hogy hazudtam neki, sajnálom, hogy elzártam előle a kulcsot, ami egésszé tehetné, sajnálom, hogy lehet, hogy már soha nem lesz időm átadni neki.

- Ne mondd ezt, kicsim. – A homlokát a homlokomhoz simítja, a szerelme melege, a közelsége új életet lehel az elfáradó szívdobbanásaimba. Én is az arcára simítom a kezeimet, erőt gyűjtök a harchoz, ami a világ végén is ránk talált. Nem volt időnk. Soha nem volt elég időnk.

- Szeretsz még? – Elvékonyodott hangon, a lelkem hidegétől borzongva suttogom az ajkaira a kérdést, ami nem hagy nyugodni a megbocsáthatatlannak tűnő tévedéseim után. Ha nem lettem volna ilyen gyáva, és elmondtam volna neki mindent, most nem lennénk itt. Ha hittem volna eléggé benne, akkor már megállíthatatlan lehetne. Megállíthatatlan és az enyém. A végelgyengülés peremén a szívem megtelik az iránta érzett mélységes szeretettel és olyan vak bizalommal, aminek mindig ott kellett volna lennie. A tekintete véresen komolyan vésődik az enyémbe.

- Soha semmi nem változtathat ezen, Ramiel. – A csókja édesebb, mint eddig bármikor, elmossa a félelem kesernyés ízét. Mikor újra kinyitja a szemeit, a pokol árnyai festik éjfeketére a szeme fehérjét. – Kitépem belőled a mérgét, akkor is, ha az életembe kerül. – Elkerekedett szemekkel szakítom ki magamat a karjaiból, felállnék, hátrálnék egy lépést, de a lábaim megrogynak alattam, ezért a fenekemre huppanva távolodok el tőle. Mindketten tudjuk, hogy mi történik, mikor ilyenre használja az ereje sötétségét. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy úgy kezdjük a harcot, hogy alig van magánál. Megrázom a fejemet.

- Nem. – Halkan, a töretlen szerelmétől felbátorodva suttogom a rövid elutasítást. Erőt veszek magamon, és felkászálódok a földről. – Ez az én harcom, te törődj velük. – Calek a száját elhúzva fordul a kies távolból közelítő négy, emberi formát viselő démonra. Tudja, hogy igazam van, ha most velem foglalkozik, az mindkettőnk vesztét jelentené. Az arcán felsejlő irritált fintortól majdnem elmosolyodok. Jé. Az én önfejű, mindent kézben tartó démonomat zavarja, hogy nem tud egyszerre két helyen lenni. Ki gondolta volna. – Tudom, hogy mire készülsz, és előre rühellem. – Fáradt pimaszságot erőltetek magamra.

- Itt az ideje, hogy bebizonyítsd azt a bizalmat, amit szavakba öntöttél. – Lágy szárnycsapásokkal emelkedem fel, hogy távolabb legyek a földbe itatott pokoli mágia folytonosan szivárgó mérgétől, ami savzöldre festi a lelkem fényét. Hallom a távolból Calek gúnyos hangját, aki gondolom szokásához híven harc előtt a biztonság kedvéért járatja egy kicsit a pofáját is. Nem tétovázok, halkan mormolom az égi fényt magamhoz hívó mágia rövid sorait. Lehunyt szemmel élvezem, ahogy a testembe áradó langymeleg érzés átmossa mindenemet, szinte meg sem érzem a fájdalmat, mikor a kitaszított méreg átmarja magát az ereimen, és a véremmel összekeveredve, mardosó savként folyik végig rajtam, véres csíkokat hagy a bőrömön, és apró cafatokra marja a vékony angyalköntösömet. A földre csordogálva, a fény és a sötétség keverékeként issza be magát a talajba, hogy visszataláljon a természet és a mágia örök körforgásába. A sebeim halk sercegéssel forrnak be, lustán nyitom ki a szemeimet, hogy kitisztult tekintettel, gyógyuló testtel és lélekkel, az alakomat ölelő fényárból végignézzek a lábam alatt harcoló ötös szemmel alig követhető cikázásán. A picsába. Erősek. Sietnem kell. A torkomban dobogó szívvel próbálok meg véget vetni a bűbájnak, szinte felhorkanok, mikor megismétlődik az, amitől rettegtem. A büdös picsába. Mindegy. Most nincs időm bepánikolni. Gondolkodj.

A kényszer és a pillanat heve olyan hirtelen szülik meg a választ, amit múltkor hosszú percek kétségbeesésének nem sikerült, hogy szinte pofán vág. Gyors, szinte zuhanórepülő szárnycsapásokkal vágódok a talajra, ezzel megzavarva az alattam zajló, vérre menő küzdelmet is. A vakítóan fénylő aurám láttán Baál alattvalói bizalmatlan óvatossággal rebbennek szét, négyen négy irányba. Az egyik tenyeremet a mérgezett földre fektetem, a bennem izzó mennyei mágiát szinte vonzza a térdem alatt lüktető sötétség, meg akarja tisztítani a világunkat a pokol mardosó érintésétől. A fény lágy hullámzással, halk sistergéssel áramlik a talajba, a belőlem szétterjedő, végtelennek tűnő hullámai elmossák körülöttünk a zölden szivárgó gőzfelhőket. A démonok olyan egységes hirtelenséggel reagálnak a földet átmosó mágiámra, mintha egy kollektív tudat mozgatná őket a háttérből. Lemásolják a mozdulatomat, a tenyerük némán puffan a száraz talajon, és négyen négy irányból vonzzák magukhoz a földből a tisztító mágia terjedését. Állatias, fájdalmas vonyítással, rázkódva fogadják magukba a mindent megtisztító égi mágiát, a bőrük alatt fénylő hajszálerek villannak fel, mielőtt belülről emészti fel őket az ereje, még vérfürdőt sem hagyva maga után, apró, száraz bőrcafatokra szaggatja őket.

Calekkel néma döbbenettel nézzük végig a szürreális jelenetet, értetlenül pislogva figyelem a lágy szellőben puhán felszállingózó maradvány darabkákat. Fogalmam sincs, hogy mikor hullottak le rólam a méreg által szétcincált ruhadarabok, és Calek mikor vont körém egy mágikus pajzsként is működő harci felszerelést.

- Feláldozták magukat, hogy… - elgondolkodón akad el a hangom – hogy megvédjék a földben lévő mérget? – Calek olyan hirtelen ránt fel a földről, hogy megnyekkenni sincs időm, mire a szemeibe nézek, már én is rájövök a válaszra, ami a váratlan mozdulatra késztette. A föld mérge nem ellenem irányzott támadás volt, csupán egy mellékhatása annak, hogy Baál szépen lassan bekebelezi a világunk eme darabját. Őt védték. A gazdájukat.

- Itt az ideje, hogy megmutasd milyen gyors vagy. – A szavait már szinte elmossa a nekilóduló alakjainkat övező, vadul süvítő szél, én a levegőben, ő a földön hasítunk át a pusztaságon. A messzi távolban feltűnik egy kupolaként emelkedő, méregzöld fal, ami egy kisebb birodalomnak megfelelő szeletet készül kivágni a világunkból, csak hogy minket rabul ejthessen benne. Minden lépéssel és szárnycsapással kezd egyre egyértelműebbé válni, hogy nem érjük el. Megérzem a tudatomban Calek érintését.

„Felfelé! Menj felfelé, Rami!” – Futón pillantok fel a fejünk fölött lassan összeérő falak között tátongó lyukon keresztül a kék égboltra, de egyetlen áldott pillanatra sem ötlik fel bennem az a lehetőség, hogy itt hagyjam Őt.

„Túl késő. És akkor sem hagynálak itt, ha nem lenne túl késő.” – Látom megtorpanni alattam, és én is leereszkedem mellé. A fejünk fölött, a felhők magasságában szépen lassan összeérnek a méregzölden felmászó falak, enyhe zöld árnyalattal tarkítják a napfényben fürdő tájat, és Calek világosan mézbarna bőrét. Elszorul a szívem a gondolattól, hogy lehet, hogy már soha többé nem látom az eredeti árnyalatában. Az arcomba vágott üvöltése inkább kétségbeesett és szomorú, mint dühös.

- Elérted volna! Kijutottál volna! – Lágyan elmosolyodva simítom az arcára a kezemet, itt, mindennek a végén furcsa, oda nem illő nyugalom költözik a szívembe. Nem kaptunk sok időt, de örökké hálás leszek, hogy megismerhettem mellette ezeket az érzéseket.

- Ne kérj tőlem olyat, amit te magad sem tennél meg. – Meggyötörten hunyja le a szemét, a homloka forró az enyémen. Az ajkaink puhán összeérnek, de nem adjuk át magunkat a szerelmünk követelőzésének. Baál nyomasztó, mindent átható ereje olyan, mintha maga a gravitáció húzna erősebben a föld középpontja felé, életemben először érzem úgy magamat, mintha egy falevél lennék, aki a széllel kíván harcba szálni. Már most érzem, ahogy a megtisztított testembe szépen lassan újra visszamászik a mindent átivó méreg. Az egyik kezemet a mellkasára simítom, a másikat még mindig a határozott ívű arcán pihentetem, hogy kicsit távolabb hajolva magamra vonhassam a gondterhelt tekintetét. – Visszaadom az emlékeidet. – Megfeszül az állkapcsa, keményen állja a gyengéd, furcsán nyugodt pillantásomat.

- Nem, nem most. Nem tudhatjuk, mennyi idő lesz, mire feldolgozom őket. – Tétován bólintok, de nem mozdítom el az ujjaimat a szíve fölül. Tényleg nem tudhatjuk. De ha meg sem próbáljuk, mindketten meghalunk, ez már teljesen biztos. Viszont ha elvonom elég ideig Baál figyelmét, Neki van esélye.

- Ez az egyetlen esélyünk, Calek. – A keze a hajamba kúszik, vicsorogva néz a rezzenéstelen, eltökélt tekintetembe. Szeretem ezt a férfit. Szeretem az aggodalmaskodását, a haragját és a féltését is. Bárcsak mellette maradhatnék. Szeretem, hogy azt hiszi, mindent jobban tud, és hogy mindent örökösen kézben akar tartani.

- Ne merészeld, Ramiel. – Megszorulnak az ujjai a tincseim között, a pánik egy újabb szintjét látom megcsillanni a sarokba szorított tekintetében. Sietnem kell, mert ha sokáig búcsúzkodom tőle, a végén még meggyőzi magát, hogy jobban járunk, ha kiüt, mielőtt megtehetném, amire készülök, még akkor is, ha ez ugyanúgy a halálomat jelentené végső soron. De annyira még ő sem őrült, hogy azt higgye, hogy van esélye egyedül Baál ellen. Elkerekednek a szemei, mikor a mellkasán fekvő kezem körül vadul kezdenek örvényleni a mágiám mélyéről felszabadított kulcs fehér-fekete hullámai. – Ha felébredek, és halott leszel, az istenedre esküszöm, hogy elpusztítom az egész kibaszott világot. – Mosolyra rezzennek az ajkaim a gondolattól, hogy még vissza sem kapta Asmodeus haragját, és máris megegyeznek a céljaik. Talán zavarnia kéne a gondolatnak, hogy pusztulásra ítélem a világunkat, de így, a végső döntések pillanatában rá kellett döbbennem, hogy Ő többet jelent nekem, mint a világ.

- Szeretlek. – Halkan suttogok, de valószínűleg Ő már nem engem hall, hanem egy másik élet kavargó, kusza emlékeit. Nem tudom, hogy a búcsútól, a fájdalomtól, a mágiától, az érzelmektől, a haragtól vagy az emlékek ostromától keletkezik zölden megcsillanó könnyfátyol a tágra nyíló, múltba révedő szemeken. Felüvölt, ahogy a teste magába fogadja a mágiája ismerős érintését, az egyik szeme élénkfehér fénnyel izzik fel, a másik pedig minden fényt elnyelő sötét tűzzel lángol. Csak egy röpke másodpercig tart a pattanásig feszült, fájdalomittas pillanat, mielőtt ernyedten, ájultan omlik a földre, mint egy élettelen rongybaba. Ha nem érezném a létezését a lelkem legmélyebb zugaiban minden pillanatban, most lehet, hogy aggódnék érte.

Baál mocska szépen lassan elrohasztja a börtönként szolgáló burokba foglalt kis világunkat, a halottá száradt föld kérgesen reped fel a talpaim alatt, a repedésekben gőzölgő, sistergő méreg bugyog fel. Mintha egyenesen a pokol gyomrából jönne. Elfintorodva dobom a vállamra Calek ernyedt testét, és keresek egy masszívnak tűnő szikladarabot, ami talán átmeneti biztonságot nyújthat az alvó kedvesemnek. Nehezen szakítom el a pillantásomat a békésnek tűnő vonásairól, pedig tudom, hogy ez csak a látszat. Valószínűleg véresebb harcokat vív az elméjében, mint amit én idekint fogok. Nem merek arra gondolni, hogy talán soha többé nem fog visszatérni az a férfi, akit szerettem, mert akkor nem lenne erőm az előttem álló harchoz. Ha valahogy elég ideig tudom húzni az időt…

Eltökélt pillantással nézek körbe a méregzöldbe öltöző tájon, hálás szerelem melengeti a mellkasomat a ráeszméléstől, hogy Calek ruhája nem csak a fizikai támadásoktól védelmez, hanem Baál mérgének a terjedését is lelassítja az ereimben. Logikus, hogy egy démoni mérget a leghatásosabban démoni mágiával lehet megállítani. Valószínűleg Caleket pont ezért nem ütötte ki úgy a méreg ereje, mint engem. Felrántom a kapucnit, a nyakamban lévő kendőt pedig az arcom elé húzom, hogy minél több bőrfelületemet védje Calek mágiája. Eszembe jut az első harcunk, mikor hasonlóan fedett arccal támadtam rá, hogy véglegesen elpusztítsam. Most a világunkat áldoztam fel érte. Mintha egy élettel ezelőtt lett volna, pedig egy fél év sem telt el azóta.

A vérfagyasztóan békés csendet csak a repedező, üszkösödő talaj halk morajlása töri meg, minden más dermedt, mozdulatlan, halott. Fogalmam sincs, hogy mire vár Baál, és egy türelmetlen, gyermeteg énemnek kedve lenne sértő szavakkal előcsalogatni a háttérből, de a taktikus énem tudja, hogy az időhúzás nekem kedvez. Ha gyáván arra alapozza a terveit, hogy szépen lassan félholttá gyengít a mérge, akkor csalódást kell okoznom neki. Caleknek hála nagyon lassan áramlik belém a testemet és lelkemet megpecsételő gyilkos mágia, ha pedig minden kötél szakad, most már lesz bátorságom újra felhasználni a Mennyország mindent megtisztító fényének az erejét is. Itt aztán bőven van sötétséggel fertőzött dolog, amibe utána kivezethetem magamból. Egy pillanatra eszembe jut, hogy hátha a fény ereje képes lenne átrágni magát a börtönünk falain is, de rögtön elvetem az ötletet, hogy jelen pillanatban Calekkel a közelemben magamhoz hívjam. Ki tudja, milyen sötétség éledezik épp a kedvesem lelkében, nem akarom, hogy a szeszélyes égi mágia véletlenül mindenekfelett Őt válassza célpontul. Bár, ha Baál sötétségénél undorítóbb, megtisztítandóbb poklot rejt a lelke, akkor amúgy is el kell majd beszélgetnünk a kapcsolatunkról.

Fogalmam sincs mennyi idő telik el, mikor megtörik a bénult világunk kies mozdulatlansága. A föld repedéseiben bugyogó sav lustán csobbanó buborékozással emelkedik ki a talajból, hogy egy hatalmas, örvénylő méreg-embert alkosson magából. Elégedetlenül húzom el a számat, jobban örültem volna, ha szilárd anyagú ellenfeleket kapok, de úgy látszik az élet nem kívánságműsor. Szinte csak kíváncsiságból idézek meg egy tőrt az ujjaim között, és a folyadékóriás felé hajítom. Ahogy gondoltam, a tőrt mintha egy vízesés csobogó zuhatagába hajítottam volna, majdhogynem akadálymentesen hatol át a testén, és savmarta, sistergő pengével távozik. Bassza meg. Persze, nyilván egy kurva sav szellemmel kell harcolnom. Most fogyaszthatom emiatt is a manámat.

Van egy olyan érzésem, hogy fröcsögős, maró támadásai lesznek, ezért előrelátóan elég messzire rebbenek az élettelen kedvesemtől, hogy ne érjék el a becsapódás cseppjei. A teste méreteihez képest rémisztő sebességgel kap felém a förtelmes szörnyeteg, mintha egy átkozott legyet akarna lecsapni, a tenyere csattan a talajon az előző pozícióm alatt, mély, kimart kátyút hagy maga mögött a halott talajban. Gyűlölöm, mikor igazan van. Nincs időm kifújni magam, újabb és újabb csapások, köpetek, fröccsenések kikerülésére kényszerít, a földet szétmaró méreg kesernyés, gusztustalan szaga magáévá teszi a világunkat. Egy zöld spriccelést kikerülve kerülök a monstrum fölé, gondolkodás nélkül sziszegem el az első bűbájt, amit eszembe jut. A lefelé kitárt tenyereimből felkavarodott, jeges szél süvít alá, hogy pillanatok alatt varázsoljon dermedt, jegeszöld kőszobrot a feldühödött trutyiszörnyből. Néhány elnyúló másodpercig hitetlenkedve figyelem a sikeres támadás mozdulatlan eredményét. Az újonnan beállt csend épp elég ideig tart, hogy feléledjen bennem a remény, hogy sikerült átjutnom az első akadályon, de megtöri a jég felsüketítő roppanása. Vékony repedés szalad végig az óriási jégszobron, a mellkasától a térdéig hatol. Egy újabb hajszálvékony repedés fut végig az egyik vállától a könyökéig. Irritált fintorral készülök fel a folytatásra, és a következő pillanatban apró üvegszilánkokká roppanva robban le a testéről a jégburkom. Mi a faszért gondoltam, hogy a pokol szülöttét megállíthatom jéggel? Faszom.

Újabb tánc következik, cikázva, fürgén kerülöm ki a fáradatlan csapásait, mikor legközelebb sikerül mögé kerülnöm, már nem bízom a véletlenre a döntésemet. A kezeimet hatalmas, királykék tűzoszlopok hagyják el, a zöld világ egy pillanatra türkiz árnyalatban izzik fel, ahogy az erőnk összekeveredik. A monstrumnak hiába nincs se szája, se feje, meg mernék esküdni, hogy hallom a szívszaggató, kínzott üvöltését, mikor a lángjaim megállíthatatlanul felemésztik a testét felépítő savhullámokat. Remélem ez is Baál testének egy kivetülése volt, és ő vonyított fel fájdalmában. Kár, hogy nem láthatom a rusnya, gyáva pofáját. Zihálva törlök le a homlokomról egy verejtékcseppet, miközben végigfuttatom a tekintetemet a semmin, amit maga mögött hagyott a savember létezése. Nincs időm örülni a pillanatnyi győzelmemnek, a föld megremeg, a lábaim alatt mostanra óceánként hullámzó méregből új életre kelve emelkedik ki két hasonló szörnyeteg. Kínzott ingerültséggel nyüszítek fel, a tekintetem, mint minden második pillanatban, most is ellenőrzőn végigsimítja Calek alvó alakját a távoli sziklaperemen. Még biztonságosnak tűnik. Remélem Baál megtartja azt a jó szokását, hogy rám koncentrál.

Nem tudom, mennyi idő telik el, eddig két szörnyeteget pusztítottam el, és most épp háromnak kerülöm ki a záporozó támadásait, úgy érzem magamat, mint egy cikázó légy a békák birodalmában. Néhányszor már eltaláltak, de Calek ruhája szinte teljesen megvédett a sav maró érintésétől, ezért kicsit bátrabban várom ki a tökéletes pillanatot, hogy a harmadikat is hidegebb éghajlatra száműzzem. Sajnos tudom, hogy amit most művelünk, az Baálnak kedvez, mert ha valamiben, abban biztos vagyok, hogy én előbb fogok kimerülni, mint ő. Ledermedek a mozdulataimban, tágra nyílt szemekkel sikoltok fel, és csak a több éves vadászlétnek és a kiképzésnek köszönhetem, hogy nem zuhanok a mélybe, mikor egy ismeretlenül hideg, élesen hasító érzés tépi fel a mellkasomat. Csak tompán döbbenek rá, hogy a saját sikításomat hallom, az emlékképek, amik a könnyes szemeim elé vetülnek, nem a jelen világból valók és még csak nem is hozzám tartoznak.

Zuhanok. A fülemben a menetszél zaja zúg, de minden más néma, ahogy átesek a felhőkön. Szárnyaim tehetetlen rongydarabokként vergődnek a szélben. Érzéketlenül figyelem háttal hullva le az égből, ahogy mindent elemésztő kék lángnyelvek zabálják fel őket. Felfelé tekintek. A magas égen csak hamu és füst marad utánam, bemocskolva a felhők tiszta fehérségét. Zuhanok. Mélyebbre mint maga a föld.

Zihálva kényszerítem vissza magamat a valóságba, remegve készülök fel, hogy kikerüljem a felém zúduló támadásokat, de azok nem jönnek. A szörnyek is dermedten állnak, mintha az egész világunk lefagyott volna egy lélegzetvételnyi időre. Ösztönösen tudom, hogy az Ő emlékei közül talált rám egy, és azt is tudom, hogy melyik. Csupán néhány másodpercre van szükségem, hogy azt is felfogjam, hogy miért pont most. Asmodeus hideg, fenyegető mágiája ismeretlen, mégis hátborzongatóan ismerős érintéssel éledezik körülöttünk, gyilkosan lassú, lustán terjedő ködként vegyül Baál mérgébe. Calek teste még mindig mozdulatlan, de tudom, hogy közel jár a megpróbáltatásai végéhez. A hiú remény, hogy még találkozhatok vele, kegyetlenül mar belém. Ha Baál még folytatná a gyáva bábozást… ha sikerülne kihúznom valahogy.

De nem folytatja. A szörnyek hangos csobbanással válnak semmivé, feljebb repülök, hogy a testük szétrobbanó mérgének felverődése ne érjen el. A föld egyik repedése tágabbra nyílik, a pokol undorító, gusztustalanul nosztalgikus kátrányszagától elkerekednek a szemeim, és rögtön tudom, hogy mindjárt meg fogom ismerni a démont, aki hetek óta megkeseríti az életünket. Közelebb repülök a kiszolgáltatott kedvesemhez, és a távolból figyelem a földből kiemelkedő, váratlanul emberinek sejlő alakot. A hosszú, fekete, fenékig érő haja mintha nem is érintené a testét, mikor a levegőn lépkedve felém sétál. A hasonlóan mély, sötét árnyalatú szemekben a pokol lángja gyúl.

- Mit tettél, ostoba gyermek? – A vézna testéhez nem illően mély hangja a föld morajlásaként dörren, de mégis, ahogy itt áll előttem, eszembe jut Calek megjegyzése arról, hogy mindenkinek van gyenge pontja. A kérdése és az, ahogy az általa irányított monstrumok lefagytak Asmodeus mágiájának már az előszelétől is, rádöbbentenek, hogy mi, illetve ki lehet az övé. Gúnyosan elvigyorodva veszek erőt magamon, hogy megálljam a helyemet az évezredes démonok párharcában.

- Visszaadtam neki azt, ami Őt illeti. – Az ingerült, állatiasan vinnyogó üvöltésétől hideg borzongás fut végig a gerincemen. Nem akarok belegondolni, hogy vajon minden démonherceg ilyen távol áll e a józanságtól.

- Neki örökre kóbornak kellett volna maradnia. Mindent megtettünk, hogy az maradjon. – Abban, ahogy a feje oldalra billen, semmi evilági nincs. Fogalmam sincs, hogy azért beszél többes számban, mert önmaga is egy kollektív tudatként tekint az alattvalói egyvelegére és önmagára, vagy egy nagyobb szövetség részeseként akadályozta meg Caleket az emlékeiért folytatott hadjáratában. Nincs időm rákérdezni. Olyan hirtelen terem Calek fölött, mintha teleportálna, csak a kiemelkedő gyorsaságomnak köszönhetem, hogy reagálni tudok a felé intézett támadásra. A belőle kiáramló végtelen sötétség nem fekete, selymes füst, mint Calek démoni mágiája, hanem mintha darabos, zizegő rovarokból felépülő rajfelhő lenne. Egy szempillantás alatt termek köztük, a kezeimből kiáramló kék elnyeli az ő sötétjét. – Takarodj az utamból. – Hangosan visít, mellettem terem, hogy a hosszú, vékony kezével elsuhintson a messziségbe. Alábecsül. Pont, mint ahogy Calek tette az elején. Elkapom a kezét, nem törődök fele, hogy a bőröm sistereg az érintéstől, a szemeimben felizzik a kék tüzem, de mielőtt kirobbanhatna belőlem, a célpontom a semmivé válik. Elporladó rovarok végtelen hadseregét emészti fel helyette a tüzem. Zihálva nézek körbe, de az ösztöneim előbb találnak rá, mint a szemeim. Felettem van, még mindig úgy sétál a levegőn, mintha láthatatlan platformok segítenék, a nyakamat átszelni készülő kaszát megállítja az elővillanó alkarpengém. Irritáltan, türelmetlenül üvölt fel. Csapong. Jól gondoltam. Baál retteg Asmodeustól. A remény újabb, erősebb hulláma szinte remegésre késztet. Hátrébb ugrok, hogy távolabb kerüljek a kaszájától, de végig közte és Calek között maradok. A szemei már csak az ernyedt testet látják mögöttem, mintha a régi célja, hogy engem bekebelezzen, értelmét veszítette volna Asmodeus visszatérésének a fényében. Újabb és újabb támadását hárítom váratlan könnyedséggel, mikor megelégeli. Üvöltve ereszti szabadjára a mágiáját, és most először néz tényleg rám, ahelyett, hogy Calek mozdulatlan testét tartaná szemmel. A szemei elmélyednek a határozott pillantásomban, a vézna teste ropogva duzzad hatalmas, behemót démonalakba, a tekintete méregzöld izzással vetül rám.

- Hogy merészelsz szembeszállni velem? – A meghökkentsége groteszkül őszinte, mintha szent meggyőződéssel hinné, hogy a világ arra van, hogy fejet hajtson előtte. – Pusztulj. – Felsikítok a vállamra nehezedő mágia nyomasztó erejétől, mintha egy bolygó súlya nyomná a vállaimat. A szárnyaim nem bírják, nyögve, erőlködve engedem magam a sziklára, amin a szeretőm mozdulatlan alakja pihen, még a térdemre rogyva is az ő testét védelmezem. Baál közelebb lép, megáll előttem, egy függőleges vonalban nyílik ketté, a hatalmas testén a nyakától az ágyékáig egy óriási, hegyes fogakkal tarkított szájszerű vájat tátong, a szemei mohó éhséggel néznek le rám. Minden erőmre szükségem van, hogy megidézzem a kék lángjaimat, de a gyomrából süvítő dögszagú, süvítő szél nem engedi a közelébe a tüzet. Az abszurdmód hosszú ujjai a fejem tetején markolnak a hajamba, hogy felemeljen a földről. Szinte meg sem érzem a fájdalmat a szívem fullasztó dübörgésétől, a végső kétségbeesésem reménytelen fenyegetőzésbe hajszol.

- Ha megölsz… - elakad a hangom, mikor magához ránt, közelről nézek a rajta tátongó feneketlenül sötét, pokol- és rohadásszagú lyukba - … kivívod a haragját. – A szemeiben vérszomj izzik fel, de a harag mellett megvillan más is: félelem. Kihasználom a pillanatnyi megtorpanását, hogy kitépjem magamat a szorításából, Calek fölött landolva üvöltöm a pajzs mágia rövid kis szavát, és életemben először megpróbálok kék lángokat vegyíteni egy varázsigéhez felhasznált manába. A körénk húzódó kék szappanbuborék szerű pajzs a végleges halál fenyegető érintésével izzik fel. Baál feldühödött sikolyától megremeg a föld, a börtönünk zöld kupolája vadul, összeomlásra készen kezd hullámzani. A mágiája végtelennek tűnő, iszonyatos erejétől szinte megrogyok, mikor haragos bosszúval csattan a kék pajzsomon.

- Calek! – Hangosan, kétségbeesetten üvöltöm világgá a nevet, amire mindig számíthattam. Tudom, hogy többször nem fogom kizökkenteni az undorító démonherceget. Vége. Elfogytak a trükkjeim, a szavaim, a fenyegetőzéseim, és vészesen fogytán van a manatartalékom is. Nem kapok választ a kétségbeesett könyörgésemre, hiába ismétlem meg. Baál ereje ismét lesújt, könnyes szemekkel, zihálva zuhanok a földre, a minket védelmező kék buborékon pókháló szerű repedés szalad végig. A lesújtó haragja mintha nem csak a pajzsomat, de a gerincemet is ketté törte volna. Reszkető mellkassal, a földön könyökölve, a sziklát kaparva adom meg magamat a szívem követelőzésének, és a magamat korlátozó mágia feloldása után hangosan kiáltom életemben először a lelkembe belevésett nevet.