Olyan hosszúra nyúlik a ránk nehezedő csend, hogy átsuhan az elmémen a gondolat, hogy a nosztalgikus harci öltözékem létrejöttéhez hasonlóan talán magának az időnek a megtorpanása sem a képzeletem csalfa szüleménye volt. Kíváncsian, egy baljós előérzet hatalma alatt pillantok hátra a bal vállam fölött a halálos hűvösségűvé komorult démonherceg lapos, fenyegető vörös fénnyel izzó tekintetébe. Legutóbb mikor így nézett rám, utána hetekig láncra verve kínzott, a hátamon reszketeg libabőr fut végig az emlékek okozta feszültség éledezésétől. Akármit is csináltam az előbb, biztos vagyok benne, hogy az okozta a váltást az erőltetetten negédes, humoros hangulata és a semmiből jövő rideg ellenségessége között. Igazából nem tudom, hogy melyik állapota nyugtalanít jobban, ezt a hátborzongató hűvösséget legalább tudom őszintének, valóságosnak látni rajta. Tudtam, éreztem, hogy valami rendellenes erőt mozgattam meg az imént, ez a leplezetlenül kelletlen reakció a herceg részéről pedig egy kósza ötletet is ad, hogy mi is történhetett pontosan. Nem véletlenül ugyanolyan a testemet óvó ruha érintése és kisugárzása a bőrömön, mint régen. Most már érzem, hogy pontosan ugyanabból az erőből van. Fogalmam sincs, hogyan lehetséges ez, de valamilyen szintig mintha használni, kölcsönözni tudnám az erejét. Vajon ugyan emiatt éreztem néha ismerősnek és barátságosnak a szféra sötét manahálóit? Lehet, hogy olyannyira alkalmazkodtam a szférájához, hogy valamennyire engem is kiszolgál? De hogy formálhatná egy angyal egy démon pokoli erejét? Egy pillanatra felötlik bennem az emlék, mikor Calek manájából töltöttem újra megcsappant erőimet, de az a tranzakció nem hagyhatott maga után nyomokat, amik ilyesmit tehetnének lehetővé, hiszen a saját erőmmé formálva építettem magamba.

Valamiért a semmiből bevillan egy pillanat az első napjainkból, ami néha-néha eszembe jutott a ráérős, töprengős időszakomban, hogy újra és újra értetlenül álljak előtte. Mikor őszintének tűnő érdeklődéssel megkérdezte, hogy miként hozok be ide dolgokat. Bennem maradt, mert furcsán abszurd volt a kérdés, mégis emlékezetesen valóságosnak tűnt a kíváncsisága. Akkor és ott persze elhessegettem a váratlan megnyilvánulást azzal a meggyőződéssel, hogy össze akar zavarni, de mivan, ha tényleg nem kéne tudnom behozni ide dolgokat? Abban pedig biztos vagyok, hogy nem kéne tudnom teremteni dolgokat. A fenébe is, egy démon szférájában vagyok, szépen lassan el kéne sorvadnom a pokol erejének a közelségétől, de ehelyett gyorsabban fejlődök, mint valaha. Lehet, hogy…? Nem. A kötelékünk a szívről és a lélekről szól, nem pedig a manáról és a hatalomról. Lehet, hogy a szféra a lélek kiterjesztéseként lenne értelmezve? Gyűlölöm, hogy sötétben tapogatózok, és a személynek, akinek a birtokában vannak a válaszok a kérdéseimre, egyáltalán nem érdeke és szándéka megosztani ezeket.

Megrezzenve szakadok ki a mélázó gondolatmenetből, mikor egy halk hümmögés kíséretében megtöri az eddigi merev szemkontaktusunkat. Koma felé fordul, az állat pedig hűséges engedelemmel lép mellé. A hatalmas démoneb veszedelmes, rémisztő eleganciája egészen lélegzetelálló összhangban van a démonherceg hűvösen üvöltő kegyetlenségével, a látvány egyszerre groteszk, lenyűgöző és vérfagyasztó. Nem mozdulok, de minden izmom ugrásra készen feszül meg a vánszorgó másodpercek néma pergésében. Türelmes gyengédséggel nyúl a ragadozó mostanra vicsorgó állkapcsa alá, hosszút pislogva kapom el róluk a tekintetemet, mert túlságosan felidézik a képet, mikor magam is térdre kényszerítve roskadoztam előtte, ő pedig hasonlóan kimért távolságtartással kényszerítette magára a tekintetemet. Szinte érzem a bőrömön az érintésének az emlékét. A levegő megfagy a démonnyelv kemény, alvilági szisszenésétől, és hiába nem értem a rövid, tömör utasítást, amit felém hoz a nem létező szellő, a lelkem és a harcedzett ösztöneim értik. És Koma is. A koponyaszerű pofája a pillanat töredéke alatt rándul felém, az izmai céltudatos hullámzással mozognak a bőre alatt, miközben lapítva, gyilkos figyelemmel és agresszióval kezdi el megközelíteni az újdonsült prédáját, ami minden bizonnyal én vagyok. Remek. Kezdtem megkedvelni az állatot, de ha rám támad, nem fogok finomkodni vele. Gondolhattam volna, hogy ha egy fikarcnyi érzelmi kötődést is mutatok bármi iránt a világában, ellenem fordítja. Már szinte érzem a tenyeremben a kardom hűvös markolatát, mikor Koma váratlanul megtorpan előttem. Egyik pillanatról a másikra látom kialudni a vérszomj tomboló lángjait a kisugárzásából, az eltökélt gyilkos ösztönt a nyugtalanság és a döntésképtelenség feldúlt zavarodottsága veszi át. A csapongó mozdulataiban szinte látom, ahogy a két ellentétes akarat összecsap, feszült figyelemmel, még mindig ugrásra- és harcra készen várom, hogy a gyilkos vagy a barát kerül ki győztesül. Fogalmam sincs, mennyi ideig tartott volna a belső vívódása, és mi lett volna a kimenetel, ha a herceg nem oldozza fel az iménti parancsa alól egy hanyag, frusztrált intéssel. Legalábbis azt hiszem ez történt, mert Koma egy kicsit megkönnyebbülve, elnémulva és magába zuhanva somfordál távolabb tőlünk. Egy ideig szótlanul, én magam is zavarodottan pislogok a még mindig komornak és gondterheltnek tűnő démonra. Most már tényleg nem értem a tetteit. Napok óta tartja az irritálóan könnyed, derűs hangulatát, hogy kicsit megbarátkozzak a jelenlétével, és mikor megpróbálok minimálisan nyitni felé, rám uszítja a házőrzőit. Ennyire felzaklatta volna, hogy valamennyire használni tudom az erőket, amikhez csak neki lenne joga? Akkora fenyegetést jelentene számára az információ, hogy megéri ledobni a szokásává vált Calekes maszkot, amit eddig olyan kitartóan viselt? Vagy lehet, hogy annyira nem is jó színész, mint hittem, és az előbb képtelen volt elrejteni a reakcióját? Akárhogy is legyen, az iménti veszélyes, komor jelenetünk egy valamire mindenképp rávilágított. Elég érzékenyen érinti a téma ahhoz, hogy ténylegesen veszedelmessé váljon rám nézve, tehát jobb lesz, ha egyelőre kerülöm a gyakorlást. Azt hiszem. Persze az sem kizárt, hogy ez is mind a pszichológiai hadviselése része, nem kéne túlgondolnom semmit, amit mond vagy tesz.

- Ez mégis mire volt jó? – Tudom, hogy a válasza csak újabb kérdéseket fog szülni, mégsem vagyok képes lenyelni a kikívánkozó szavakat.

- Csak ellenőriztem valamit. Ne aggódj, megtiltottam nekik, hogy bántsanak. – Úgy veti le az előző rideg, ellenséges hangulatát, mintha ez is csak egy lenne a mágikus füstként elporladó ruhái közül, mire egyáltalán megfogalmazhatnám magamban a zavarodottságot, amit az egyértelmű mellébeszélés ébreszt bennem, már újra a régi önfeledt, játékos énje áll velem szemben.  – Na szóval, testedzés címen harcolni szeretnél vagy...? – Minden önkontrollomra szükségem van, hogy ne szakítsam el a tekintetemet a lassan ismerőssé váló, kacéran provokatív fejbiccentésétől, ami valamiért hűvös borzongást indít útjának a gerincem vonalán.

- Harcolni.

- Kár. Pedig más módon is szívesen lefárasztottalak volna. – Eddig nagy nehezen sikerült visszatartanom, de most elfintorodok az emlékektől, hogy milyen módokon fárasztott le könyörtelen kényszerrel az ittlétünk első heteiben. A nem kívánt emlékek még az eltelt idő jótékony homályába burkolózva is éles gyűlölettel hasítanak belém. Azt hittem, hogy az elmúlt évek nyugalmában és távolságtartásában az ő teste is továbblépett a köztünk kiépített szexuális függőségeken, de a célozgatásai mennyiségéből ítélve lehet, hogy ez nem így van. Azt hiszem, jobb ha még nem dörgölöm az orra alá, hogy ezek szerint kettőnk közül ő nyújtotta a felejthetőbb teljesítményt. A végén még félreértené, és bizonyítani akarna.

- Ha már megint itt tartunk, akkor inkább hagyjuk az egészet. – A lemondó sóhajom bennem reked a túljátszott meghajlása láttán, és előre tudom, hogy valami iszonyatos nagy böszmeséggel fog előrukkolni. Szemforgatva fűzöm össze a kezeimet a mellkasom előtt, miközben a tekintetem szépen lassan a sötéten mozgolódó fellegekről visszakószál az ő elegánsan meghajló alakjára.

- Bocsáss meg, hercegnőm, ilyen a természetem. – Pfff. Tudtam, hogy hülyeségeket fog beszélni, de arra nem gondoltam, hogy engem is hülyének fog nézni közben. – De ígérem, jó leszek és ezen harcunk alatt nem zaklatlak. – Az egyik szemöldököm némán szalad fel a homlokomon, miközben figyelem a furcsa, rituálészerű mozdulatsort, amivel egy X-et rajzol a mellkasa bőrébe. Egy pillanatra a mágia érintését sejtetve izzik fel az apró jelecske, majd szinte azonnal kialszik a fénye, és nyomtalanul eltűnik a bőréről. Komor kíváncsisággal húzom össze a szemöldökeimet, miközben felidézem a jelentéktelen, üres szavakat, amiknek eddig nem sok figyelmet szenteltem, csak a tudatalattim regisztrálta őket. Hogy nem fog zaklatni? Az majd kiderül. Ha rajtam múlik, tényleg nem.

Még nincs vége a váratlan előkészületeinek, a csuklóin megjelenő vastag aranykarpereceken árulkodó ragyogással sejlik fel a már jól ismert rúnajel, ami a szféra manaáramaitól való elzárást biztosítja.

- Mit művelsz? – Nem értem… most komolyan azt csinálja, amit gondolok, hogy csinál? Előnyt ad nekem? Nem tűnik az igazságos játékok hívének, és ha egy kicsit is hasonlít a múltbeli énjére, akkor pontosan tudom, hogy tényleg nem az. Soha nem felejtem el az első, a tisztességestől meglehetősen távoli körülmények között lezajló fogócskánkat az erdőben. Nem mintha akkor és ott zavart volna a vereség.

- Hogy ne két perc alatt legyen vége. – Hm. Valamennyire logikus, hogy ha már az ő ötlete volt a kis edzésünk, akkor szeretné elnyújtani, de hihetem, hogy tényleg csak ennyi az oka? Valamiért egy mélyről feltörő ösztön azt sugallja, hogy ez a számító, intelligens stratéga semmit nem csinál komoly hátsó szándék nélkül. Egy percig sem hihetem, hogy ez a pillanat az unaloműzésről fog szólni. De akkor miről? Valamire fel akarja használni a harc közben felszabaduló erőimet? Legutóbb, mikor támadást csikart ki belőlem, a kék lángjaim ellen épített magába védekezést, lehet, hogy most az általam alkotott börtön ledöntésére talált megoldást a manám felhasználásával? Annak lehetetlennek kéne lennie. Akármi is a terve, az egyetlen mód, hogy kiderítsem, az, ha finoman puhatolózva, de belemegyek a játékába. Ha tényleg akar valamit, őt ismerve előbb-utóbb, így vagy úgy kierőlteti belőlem, szóval jobb legalább egy kicsit az én feltételeimnek megfelelően belesétálni a csapdájába.

- Ne aggódj, bírod te annál tovább is. – A gúnyos, magabiztos válaszom csak figyelemelterelés, a tekintetem már komoly, éles fénnyel pásztázza a hanyag, nemtörődöm testtartást, amibe helyezkedve várja a kezdőtámadásomat. Hah. Fel akar dühíteni. Egy élettel ezelőtt, mikor még szánalmas igyekezettel vágytam az elismerésére és a büszkeségére, sikerült is volna. Ha kéz nélkül is legyőz, legalább tudni fogom, hogy még mindig fényévekre vagyok a célomtól. Nem várok sokat, kényelmes tempóban lendülök felé, hogy tankönyvi alaptámadások sorait zúdítsam rá, ő pedig lezser hatékonysággal kerüli ki az egymásba folyó ütéseimet és rúgásaimat, mindig az utolsó lehetséges pillanatban. Így, hogy kivárja a legvégső pillanatot, nem fogom tudni meglepni egy számomra kedvező, agilis irányváltással. Vajon szándékos vagy csak a lustaságából adódó kedvezőtlen véletlen? Irritáló. Mindegy. Egy újabb ütésem simogatja végig az ellebbenő, hosszú, fekete tincseket, a harc által lelassított idő megtorpan egy szívdobbanásnyi pillanatra, mikor oldalra sandítok, és a tekintetünk találkozik. Az élénkvörösen villanó természetellenes szemekben tükröződő őszinte, élveteg szórakozottság erősebben vág mellbe, mint bármilyen ütés tehette volna. Ennek a játszadozóan vigyorgó szempárnak a pontos másába szerettem bele azon a végzetes napon, mikor először találkoztak a pengéink. Ebbe az érzésbe. Ebbe a semmiből érkező izgatottságba, ami most is visszarepít egy olyan állapotomba, ahova eszem ágába sem volt valaha is visszatérni. A torkom fájdalmasan összeszorul, de kétségbeesett hidegvérrel emlékeztetem magamat még időben, hogy ezek már nem ugyanazok a szemek. Ez már nem ugyanaz az izgatottság, csak egy hazug, üres másolat, egy ábránd.

A csuklóm köré fonódó ujjak nem csak a monoton támadások végeláthatatlan sorából penderítenek ki, hanem a múltba repített érzések fullasztó örvényeiből is. Megállítom magamat a szárnyaimmal, a heves párharcunk táncmozdulatai által felkavart porfelhők halovány fátylán keresztül nézek újra azokba a csábítóan tüzes szemekbe, amik valahogy hosszú évek múltán is megtalálják a réseket a védelmeimen. A gondolat, hogy vajon azért imádtam e Calek elvörösödő szemeit, mert egy őszinte darabja volt a lelkemhez tartozó férfi igaz valójának, könyörtelenül ver gyökereket az elmémben. Ha kigyomlálni nem is tudom, mélyre ásni igen.

- Tudsz te ennél jobbat is, kicsim. – Összeszorítom a fogaimat, nem engedem, hogy Calek felidézett szavai is megtegyék azt, amit az előbb a lopott pillantásának már sikerült. Tudom, hogy ez az egész színjáték arra megy ki, hogy összezavarjon, mégsem tudok teljesen elhatárolódni az egyre gyarapodó hasonlóságoktól, amik közte és a megsemmisültnek hitt szerelmem között vannak. Nem. Nem szabad bedőlnöm neki. Hosszút pislogva idézem fel a pillanatot, mikor Baál pusztulása után először nézett rám a romokba döntött csatatér savmezején. A megvetést és a gúnyt, amivel kezelt, mikor kétségbeesett reménnyel, önként tártam fel neki a mellkasomat, hogy könyörtelenül darabokra zúzhassa a szívemet. Akkor még nem volt bezárva, és még igazán önmaga volt. Az volt az igazi arca, amit ott megismertem, ez pedig egy szabadulni vágyó számító démon maszkja. A fájdalom és a szégyenérzet emléke kiöl belőlem minden bizonytalanságot, rideg, érzelemmentes eltökéltséggel támadom meg ismét, hogy kiderítsem, meddig hajlandó fenntartani ezt a passzív, védekező harcstílust. Ha valami célból tényleg mágiahasználatra akar kényszeríteni, előbb utóbb fel fog hagyni ezzel. – Ha gondolod, fogadhatunk is.

- Semmi kedvem hozzá. – Elhidegülten, meg sem rezzenve válaszolok neki, mielőtt egy újabb íves körrúgást indítok egyenesen a halántéka irányába. Nem fog felbosszantani.

- Miért? Én arra fogadnék, hogyha kihasználod a teljes potenciálodat, te nyersz. –  Lenyelek egy irritált sóhajt. Még mindig beszél. Pont olyan, mint Ő volt. Kurvára nem tudja, mikor kell befogni. A kezeim eddig precíz mozdulatai türelmetlenné válnak, könnyedén pördül ki az egyik ütésem elől. – Lenne olyan helyzet, amikor elgyengülnék érted. – Bárcsak belé fojthatnám ezt az idegesítő szófosást.

Mintha csak meghallgattattak volna a néma imáim, a bal lábam végre célba ér. A sípcsontom hangosan puffan az oldala megfeszített izmain, de sajnos a bordái reccsenése nem követi. A gyorsaság megvan, már csak az erőt kell mögé tenni. Nem várom meg, hogy visszanyerje az egyensúlyát, az öklöm az arca felé száguld az előző mozdulatom azonnali folytatásaként. Már szinte érzem az orrát ripityára törni a villámgyors támadásom alatt, mikor szokásához híven az utolsó utáni pillanatban védi ki az alkarjaival az ütésemet. Ha nem akartam volna hallani az orrcsontja ropogásának az édes szimfóniáját, akkor most elégedetten elmosolyodnék. Hah. Érdekes. Hirtelen mégiscsak jól jönnek azok a kezek.

A védekezési mozdulata ismét támadásba csap át, de most már nem tud meglepni vele. Nem igazán rémiszt meg a kezem hátrafeszítésével, felkészülten rugaszkodom el a földtől, és a lábamat a vállába akasztva rántom magammal a mélybe. Együtt csapódunk a kemény, poros talajon, nem engedek magamnak egy szusszanásnyi időt sem, azonnal fölé kerekedek, mielőtt ő tehetné ugyanezt. Mintha a mágiám magától, ösztönösen a gondolataim elébe menne, varázsige nélkül izzik fel a tenyeremen a rúna, ami a démonok manájának az erőszakos leszipolyozását teszi lehetővé. Most, hogy végre a kezeit is bevontuk a játékba, nézzük meddig bírja azokkal a karperecekkel. Dühösen elvicsorodom, mikor nem csak elhajol az ütésem mágikus támadása elől, még maga alá is gurít a lendület erejével.

- Látod? Elképesztő vagy, Ramiel. Négy évet csücsültél azon a formás fenekeden és majdnem gyorsabb lettél, mint én. – A dicsérő szavak, amiért a régi önmagam elszántan, kétségbeesetten küzdött, most hamisan és üresen csengenek az ajkain, a szívem mégis fájó dobbanással torpan meg egy fullasztó pillanatra. Az önnön ostobaságom és kicsinyességem okozta harag perzselő tűzként szántja végig a testemet, egy dühmámoros szempillantás alatt dobom sutba az eddigi eltökéltségemet a mágiám elnyomásáról. A bennem forrongó, túl hirtelen szerzett és túl sokáig szunnyadó, kihasználatlan erők éhes szörnyetegként kebelezik be a frissen magamra kényszerített, rám nem jellemző elővigyázatosságot.

- És nem csak gyorsabb… -  Mire feleszmélek, Ő már a levegőt szántja végig, én pedig remegek a testemből feltörő mágialöket részegítő erejétől. Nem tudom, mikor távolodtam el a földtől, a szárnyaimat vad, heves szélvihar tépi, a manám megtölti az örökké poros és állott levegőt frissességgel, élettel, fénnyel, mennydörgéssel és a nyári záporok szívfájdítóan hátborzongató illatával. Szinte önkívületi állapotban lebegek, hosszú másodpercekig csak élvezem a túl sokáig elfojtott erők szabad, zabolátlan zengését magam körül, a szél érintését az arcomon, a felüdítő levegőt a tüdőmben. Egy röpke, elillanó pillanatig a felbolydult lelkem mintha bizarrmód otthonra lelne a minket ölelő kietlen világ sötét ölelésében, hirtelen magam sem tudom, hogy pontosan hol végződik az én erőm és hol kezdődnek a szféra sötét manaörvényei, mintha összemosódva alkotnának egy hatalmas, feneketlen egységet. Csak egy gondolat, egy néma parancs lenne, és meríthetnék belőle, használhatnám, mint ahogy már meg is tettem, de egy belső hang megállítja a féktelen énem elvakult tombolását. Elzárkózom az újonnan megismert, csábító, de idegen és megmagyarázhatatlan erőktől, magamhoz térve fókuszálok a földön térdelő démon vérfagyasztóan nyugodt tekintetébe, akinek az átoklila, áthatolhatatlannak tűnő pajzsán szikrákat szórnak a háborgó villámaim hasító támadásai. Egy harcedzett vadász precizitásával tervezem meg a következő lépéseimet, a hosszú varázsigét kántáló hangomat elnyomja a vihar mennydörgése. A világunk manahálója a pillanat töredéke alatt rezzen meg többszázszor, amint egyesével, apró betolakodókként jelennek meg körülöttem a fény alkotta tőrök hatalmas seregének darabjai. Megtorpanok, mikor kész vagyok a művemmel, hogy a szemem sarkából megcsodáljam a fénycsóvák hadát. Eddig egyszer használtam ezt a bűbájt a rövid vadász létem során, akkor tíz tőrt volt erőm megidézni és irányítani, most több száz indul útjára egy elillanó gondolatom nyomán. Tágra nyílt pupillákkal, hatalomittasan figyelem a tőröket szépen lassan elmélyedni a mágikus pajzsa fénylő kupolájában. Önelégülten rezzen futó mosolyra az arcom, mikor végre megfutamodik, és elugrik a támadásom elől, a tőrjeim külső hullámai szétszéledve szúródnak körülöttünk a földbe, a beléjük táplált mágia alattomos kúszással, felizzva hagy észrevehetetlenül apró rúnajeleket maga mögött a halott, porfelhő fedte talajban, míg a tőrök megmaradt hada figyelemelterelésként a közvetlen irányításom alatt veszi üldözőbe a démont. Elkerekednek a szemeim, mikor hirtelen megtorpan a levegőben, de mielőtt a mágikus pengéim felnyársalhatnák, fellobban a torkában a sárkánymágia ősi tüze, megsemmisítve mindent, ami az útjába kerül. Irritáltan rezzennek meg az ajkaim, nem is igazán a fegyverek pusztulása zavar, hiszen azok már bevégezték a fő feladatukat, hanem inkább az a pökhendi, levakarhatatlan mosoly a szája sarkában és a szenvedélyes, élettel teli csillanás a tekintete mélyén, aminek nem szabadna ott lennie. Az izgatottá váló szívdobbanásaimtól elfintorodva emlékeztetem magamat, hogy felesleges az önteltsége, mert még bőven vannak meglepetések a tarsolyomban, hogy tettre kényszerítsem az idegesítően passzív ellenfelemet. Példának okáért a célt tévesztett tőrökben elrejtett bűbáj, ami mostanra láthatatlanul a földbe ette magát körülöttünk, de még idő kell neki, hogy kiteljesedhessen. Ha nem lenne elzárva a karperecein felsejlő rúnák által a szféra árulkodó manaörvényeitől, lehet, hogy ő is érezné a csapdát, de így csak ki kell várnom a tökéletes pillanatot, hogy belecsábítsam. Addig is próbáljuk meg, hogy mit kezd egy leheletnyivel komolyabb támadás ellen. A mennyek fényének az erejét hívó bűbáj még soha nem érződött ennyire idegennek és veszedelmesnek az ajkaimon, a pokolból táplálkozó manahálók anyagtalan árnyai fenyegetően bolydulnak fel az eredendő ellenségük beharangozásától. A gerincemet végigkarmoló hűvös, rosszat sejtető borzongás annyira meglep, hogy alig veszem észre a támadását. Az utolsó pillanatban ugrom el a közeléből, de a szárnyakat kicsúfoló fekete, mágikus nyalábok körülvesznek, bekerítenek. A testem kellemetlen reszketése abban a pillanatban megszűnik, hogy a tenyere elnémítja az ajkaimat, megállíthatatlanul rohannak le az emlékek egy kísértetiesen hasonló jelenetről a múltunkból. Mint most, akkor is éreztem, hogy ártanék magamnak, és mint most, akkor is túl fafejű voltam elfogadni a testem egyértelmű jelzéseit. És mint most, akkor is indokolatlanul gyűlöltem, hogy megállított. Ösztönös dühvel és keserűséggel küzdök a nem kívánt közelsége ellen, az iménti hidegrázásnak már nyoma sincs, a helyét átveszi a belőle áradó zavarba ejtő forróság utálatos simogatása.

- Mit gondolsz, ha itt így szabadjára ereszted a fényt, mi fog történni? – Gyilkos tekintettel sandítok hátra, gyűlölöm, hogy ebben a pillanatban mintha újra az a meggondolatlan, dacos fiatal lennék, akinek önmaga a legnagyobb ellensége, Ő pedig újra az a férfi, akinek egyszer megígértem, hogy óvatosabb leszek, de már soha nem jön vissza hozzám, hogy számon kérje rajtam. – Ha elfogadsz egy tanácsot, én a helyedben nem tenném. – Ingerült megadással sóhajtok a tenyerébe, de ahelyett, hogy lazítana a szigorú szorításon, mintha csak még közelebb húzna magához. Lassan pislogva vesz egy mély lélegzetet, az ellágyuló arcvonásai fájdalmasan ismerőssé teszik a mások hűvösen idegen, rideg arcot, a szívem a torkomba költözik, a testem pedig felidézi a szerelmes gyengédséget, amire egykor képes volt. Attól féltem, hogy a harcunk előhozza belőle az őrült vadállatot, de ez a könyörtelenül nosztalgikus, szelíd sóvárgás százszor veszélyesebb. Felébreszt egy kósza gondolatot, hogy vajon túl korán engedtem e el az emlékét. Könnyebb volt feladni, elmenekülni előle és bezárkózni, mint megvárni, hogy a hiú reményeimmel együtt a lelkem épen maradt darabjai is lassacskán elsorvadjanak, egy megtört, irányítható porhüvelyt hagyva maguk után.

- Hm. Újra felrúnáztad a szárnyaidat? Milyen kár... – Az érintése az egyik említett testrészen csupán tompa, alig érezhető simítás, furcsa hiányérzetet, ürességet hagy maga után. Újra eszembe jut a szívszaggató megbánás, hogy most már soha nem lesz lehetőségem érezni a szerelmes érintését a védtelen szárnyaimon. Soha… igaz?

A fájdalmas ábrándokból az ellenfelem váratlan haragos szisszenése ránt ki, mintha egy mély álomból ébrednék, azonnal visszakapcsolok a megtorpant párbajunk feszült figyelmébe. Egy szívdobbanásnyi pillanatig tétovázva meredek a ziháló démonra, fogalmam sincs, hogy mi okozza épp a fájdalmait, de ostoba lennék nem kihasználni a pillanatnyi figyelmetlenségét, hogy megpróbáljam ismét elkapni a rúnával ellátott markom szorításával. Még ebben az állapotában is elkerüli a nekilóduló támadásomat, irritált fintorral, összeszűkült szemekkel figyelem a mellkasára szorított keze alól felbukkanó X-et, amit ő maga vésett oda a harcunk előtt tett ígéretekor. Akkor nem tudtam, hogy mit jelent, most hirtelen áll össze a kép. Egy megszeghetetlen, mágikus esküt tett. Hahhh. Önteltebb, mint hittem.

- Picsába. Ez nehezebb mint hittem. – A tekintetem hűvös számítással fürkészi a lemondó félmosolyát, miközben felidézem az ígérete pontos szövegét, hogy rájöjjek, valahogy a javamra tudom e fordítani.

„De ígérem, jó leszek és ezen harcunk alatt nem zaklatlak.”

Mint minden szabad akaratot befolyásoló átok, gondolom ez is valahogy úgy működik, hogy az számít zaklatásnak, amit ő maga annak érez. De vajon az ő fejében meddig tart a harcunk? Ha az öröklétig húzom, akkor mindvégig védve leszek tőle? Vagy bármikor dönthet úgy önkényesen, hogy vége? De ha így van, akkor mi értelme egyáltalán az ígéretnek? Hm…

Kíváncsian felvonom az egyik szemöldökömet, meg sem próbálom elrejteni a kárörvendő mosolyomat. Összefűzöm a kezeimet a mellkasom előtt, és egy kicsit magasabbra reppenek a levegőben, hogy távolabb csaljam a talajtól, ahol még a félkész csapdám épülget. Már meg is van a legkézenfekvőbb terv arra, hogy kicsábítsam ebből az irritáló passzivitásból. Itt az ideje, hogy ő is felfedjen ezt-azt a harcstílusából, azon kívül, hogy szeret nehezen betartható fogadalmakat tenni. Ő is felemelkedik a szintemre, de még mindig jó tíz méter választ el minket egymástól a levegőben. Valószínűleg megsejti, hogy időhúzással próbálom tettre kényszeríteni, mert megtöri a ránk ereszkedő stratégiai csendet.

- Azt hittem, a fogadalmam nyújtotta védettség elég motiváció, hogy péppé verj, de még egy karcolás sincs rajtam, kicsim. – Megrándulnak az arcizmaim a megismételt gúnyos becézéstől és a feltűnően kötekedő szavaktól, de nem engedem, hogy túlságosan mélyen érintsen az egyértelmű hergelés. Remélem nem szokik rá erre a kicsimezésre, mert akkor nagyon rövid úton leégetem a nyelvét.

- Én nem sietek sehova. Felőlem aztán évekig is húzhatjuk ezt a küzdelmet. – Lustán, sunyi mosollyal tárom szét a kezeimet, és élvezem a levegőben az iménti varázslataim által hátrahagyott friss szellőket. Persze a figyelmem nem lankad, hiszen nem tudhatom, mikor dönt úgy, hogy végre feladja a makacs védekező stratégiát, és támad rám. De nem jön. Helyette ő is elvigyorodik, a fejét már megint oldalra billenti azzal a hűvösen kíváncsi, vérfagyasztóan idegen mozdulattal, amitől hideg szikrák pattognak végig a gerincem teljes vonalán, és furcsa, kellemetlen bizsergést hagynak a gyomrom mélyén.

- Hah. Úgy látom, hogy szükséged van még egy kis motivációra. Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy ha legyőzöl, soha többé nem zaklatlak? – Az egyik szemöldökömet felhúzva veszem fontolóra az ajánlatot, miközben azon töprengek, hogy vajon miért érné meg neki ilyen ígéretet tenni. Tényleg akar valamit tőlem, ez most már nem kérdés. De vajon mit. És vajon nyerhetek? Az alattunk készülő csapdámat felhasználva talán, de még távol kell tartanom néhány percig a talajtól, hogy tökéletes legyen. Ja igen, és még valami.

- Rendben. De azt is meg kell ígérned, hogy nem veszed le a karpereceidet a csatánkhoz. – Mintha irritáltan rezzennének meg az ajkai a kérésem hallatán, és rögtön rádöbbenek, hogy ezért tett ilyen ajánlatot. Mert bármikor dönthetett volna úgy, hogy megszabadul a béklyóitól, amik miatt egyáltalán van esélyem labdába rúgni ellene. Úgy érzem, hogy hirtelen kevésbé lesz ilyen váratlanul nagylelkű hazárdjátékos kedvében. A döbbenettől tágra nyílt szemekkel figyelem az újabb színpadias meghajlását és az ajkain elterülő, tenyérbe mászóan negédes vigyort.

- Kérésed számomra parancs, hercegnőm. – Először vigyorogva sandít fel a megfeszülő arcvonásaimra, gyanakodva keresem a csapdát a megmagyarázhatatlan döntése mögött, miközben ő felegyenesedve folytatja. – Ígérem, hogy ha a karperecek levétele nélkül nem tudlak megállítani a győzelmedben, akkor soha többé nem zaklatlak. – Megismétli a kulcscsontja alá vésett X létrehozását, most már nem kerüli el a figyelmemet a manaáramok aprócska rezzenése a mágikus eskü megfoganásakor. Nem értem. Újra és újra elismételem magamban a furcsán megfogalmazott fogadalom szavait, hogy lehetséges kiskaput keressek mögöttük, de nem találok. Kurva idegesítő. Miért mondta ilyen kacifántosan?

- Miért csinálod ezt? Én nem ígértem semmit cserébe, nincs veszítenivalóm. – Összehúzott szemekkel, őszinte zavarodottsággal teszem fel a kérdést, amire tudom, hogy nem a valós választ fogom kapni, mégis abban reménykedek, hogy hátha valahogy közelebb visz ahhoz, hogy megértsem az indíttatásait. A magabiztos, öntudatos vigyora és a felhúzott orra mögüli lapos pillantása azt sejteti, hogy blöffölt, mikor azt mondta, hogy szerinte jelen állapotunkban van esélyem legyőzni őt. Ez megmagyarázná azt is, hogy miért ígérget olyan dolgokat, amiket később megbánhat.

- Csak szeretném kihozni belőled a legjobbat. Persze ha igazságtalannak ítéled, szívesen fogadok én is egy ígéretet cserébe. – Hanyagul széttárja a kezeit, a mosolya mögül hegyes, hófehér szemfogak villannak elő. – Lennének ötleteim… – Sokat sejtetően simít végig a vigyorgó, vetkőztető pillantásával, elfintorodva fojtok el egy ingerült horkanást. Hát persze. Nem is tudom, miért próbálok normális párbeszédet folytatni vele. Szinte fel sem eszmélek, a következő pillanatban már megbontom a kis alkudozó fegyverszünetünket, hogy kizökkentsem a zavaró gondolatmenetéből, mielőtt véletlenül elkezdené sorolni az istenverte ötleteit. A kezemben megjelenő tőrökre az első találkozásunkról ismerős alkarpengéivel válaszol, a levegőben kezdünk vad, villámgyors közelharci párbajba. Fürge mozdulatokkal kerülöm ki az árnycsápok bekerítő támadásait, mikor egy-egy csáp hozzám érne, az adott testrészem köré szinte tudat alatt vonok halovány fénypajzsot, hogy ne érinthessen meg a sötét mágia, így újra és újra hárítani tudom a foglyul ejtő közeledésüket, viszont nem tudok a pengéi mögé férkőzni, hogy megsebezzem. Kivédem egy újabb védekezésből átcsapó támadását a bal vállam fölött, miközben az egyik fénnyel bevont szárnyammal elhessegetek három árnycsápot a jobbomról, majd egy céltudatos mozdulattal, elfojtott zihálással reppenek távolabb tőle. Idegesítő. Kurva idegesítő. Túlságosan egyenlők vagyunk. Viszont én valamiért gyorsabban töltődök, mint valaha, neki pedig az ígéretének hála véges a manamennyisége. Ez valószínűleg nem a gyorsaság, hanem az állóképesség csatája lesz. Mintha egyszerre jutnánk erre a következtetésre, meglepődve hátrálok, mikor felém lendül, a tenyereiben felgyűlő, fekete gőzgomolyagként kavargó mágikus erők semmi jót nem sejtetnek. A tőrjeimet felé hajítva próbálok időt nyerni, hogy távolabb szökkenjek tőle, de nem akasztja meg a támadás, könnyed, légies mozdulatokkal kerüli ki őket. Varázsige nélkül vonok magam elé egy áttetsző, haloványkék pajzsot, a mágiám gyönyörű kékén fekete árnyakként hullámoznak a szféra nyomai, árulkodnak róla, hogy a pajzs nem pusztán az én erőm szülötte. Egyszerre fintorodunk el a herceggel az akaratlanul, véletlenül ellopott erők láttán, az ökle mágiától terhes csapása eget rengető zendüléssel csattan a szilánkokra roppanó pajzson, de mire a mágiák összeütközése okozta ködfelhők feloszlanak, már a világ másik végéről szegezem rá az élénksárga, villámok erejét hordozó íjamat. Embertelen reakcióidővel kerüli ki a felé száguldó villámnyilat, majd a következő kettőt is, az ugrásaival pontosan beletáncol az imént kikerült, titokban visszakanyarított pengéim útvonalába. Az első mágiával bevont penge akadály nélkül döfi hátba, és száguld át a szívén, mintha ténylegesen nem lenne ott semmi. A második a háta közepét veszi célba, de egy árnycsóva az utolsó pillanatban kapja el, és kebelezi be az anyagtalan létezésébe. Az ujjai között halk roppanással törik apró darabokra a másik ezüstpengém, amit megkaparintott a mellkasából kifelé jövet.

- Ha tudtam volna, hogy fétised a szíven szúrás, szórakozhattunk volna vele régebben is. – Undorodó fintorra húzódik az ajkam, de a kezeim még mindig a varázsíjat feszítik.

- Bocs. Mindig meglep, hogy van ott valami. – Elvigyorodva vetődik felém, a könyörtelenül kiterjesztett mágiája nyomasztó teherként lassítja le a mozdulataimat, mintha egy láthatatlan légmocsárba taszított volna a puszta akaratával. A levegővételeim nehézkessé, a mozdulataim pedig egy pillanatra idegesítően lomhává válnak, hiába lövök felé még néhány mágikus nyilat, úgy kerüli ki őket, mintha nem is léteznének. A picsába. Reflexszerűen, szinte öntudatlanul nyúlok a miket övező sötét manahálók furcsa támogatásához, a kezeim körül spirálként, felszabadító szabadságérzetet nyújtva kúszik fel a sötétség ereje, de mire végre visszakapom a teljes kontrollt a testem fölött, már késő. Az ökle elmerül a gyomromban, levegőért kapva, némán nyögök fel, ő pedig az összegörnyedésemet kihasználva, egy fentről indított rúgással taszít brutális sebességgel a talaj felé. A fájdalomtól fátyolos pillantással, pihegve próbálok magamhoz térni, és mikor rádöbbenek, hogy ha földet érek, leleplezem a legnagyobb ütőkártyámat, a pillanat tört része alatt szedem össze magamat. Kapkodva suttogok el egy illúzióbűbájt, a hangos csattanást, és a porfelhőt egy nem létező Ramiel becsapódása veri fel. Az egyetlen szerencsém, hogy olyan gyorsasággal vetődik utánam, hogy a másodperc tört részéig kell csak fenntartanom a megterhelően bonyolult illúziót. Az egyik lábával durván a hátamra térdelne, de a kivetített ábrándkép semmivé foszlik az érintése alatt, így mindkét lába a talajon végzi, egyenesen a felélesztett csapdám kellős közepébe. Hatalmasra nyílt pupillákkal, elborult mosollyal figyelem, ahogy több száz méteren, a földbe szúródott, jégcsappá vált tőrjeim bűvkörében fagyos repedésekkel morajlik fel a talaj. A herceg azonnal kapcsol, felemelkedne, de az életbe lépett mágia erőteljes vonzása már nem engedi, a lábain gyönyörű jégvirágok milliárdjai kúsznak fel szélsebes terjeszkedéssel, alig egy szempillantással később már vastag, mágikus jégtömbök börtöne kényszeríti a térdeplő pozíciójába. Ironikusan tökéletes.

Elé rebbenve, büszke mosollyal nézek le rá, miközben a szemeimmel elcsodálkozva bűvölöm az ágyéka felé terjedő jégtömbök térhódítását.

- Milyen érzés térdelni, herceg? – A vad, veszélyes vigyora egy sarokba szorított ragadozóé. Mindketten tudjuk, hogy ki tudna törni a csapdából, de azt is, hogy hatalmas árat fizetne érte, és velem ellentétben, ő most nem engedheti meg magának.

- Jobb lenne, ha a farkadat szopnám közben. – Egy bevillanó kép, egy álom, egy emlék. Egy pillanat. Csak egyetlen röpke pillanatra zökkent ki a felháborítóan nyers, tolakodó megjegyzése, és ez pontosan egy pillanattal több, mint amit megengedhettem volna magamnak. A kígyóként a bokámra tekeredő árnycsóvát nincs időm fénnyel elhessegetni, mielőtt magához rántana vele, én magam is térdre zuhanok előtte, a mellkasom az övének csapódik a lendülettől. A csapdám kegyetlen ereje sajnos nem válogat, a jég csontig ható hidege fájdalmas kúszással ejt engem is fogságba, összekoccanó fogakkal, gyilkos pillantással nézek szembe a herceg hűvös arroganciájával. A keze a szárnyaim között simul a bordáim közé, de az érintése most olyan távol áll a zaklatástól, mint egy tőr egy tollpihétől. Pontosan tudom, hogy a hátam közepére szegezett ujjak azt hivatottak sugallni, hogy győzött. És valóban, ebben a pillanatban elég közel van, hogy olyan sebet ejtsem rajtam, amivel nem tudok tovább harcolni, de nem teszi. Pedig tudhatná, hogy nem adom fel, amíg lélegzek. Soha nem adom fel. Megtorpan az idő, a szemeiben kétségbeesetten keresek valamit, ami már soha nem lesz ott, mintha egy láthatatlan erő húzna hozzá és taszítana el tőle egyszerre, bénult döbbenettel, a torkomban dobogó szívvel próbálok visszatérni a harcos pillanatunkba, ami egy másodperce volt, mégis többnek tűnik, mint egy emberöltő a földön.

Mikor a fagyos marcangolással terjeszkedő jég eléri a derekamat, az elmém magától parancsolja a monumentális bűbájom erőszakos megszüntetését, a jégtömbök haragos robbanással törnek ripityára, még a szféra örök sötétében is vakítóan csillanó szilánkokkal töltik meg a levegőt, és ejtenek rajtunk millió apró, hajszálvékony sebhelyet. Alig pár másodperc az egész, az idő vaskereke ismét fáradt mozgásba lendül. Váratlanul lendületet véve perdülök ki a keze túlságosan közeli, fenyegető érintése alól, és a mozdulat folytatásaként le is sújtok rá a másik kezemben megjelenő hosszú, kéknyelű karddal, amit ismerhet az első találkozásunkról.

Fogalmam sincs, mennyi ideje zúdítjuk egymásra a mágikus és fizikai támadások végeláthatatlan hadát, fáradhatatlanul, eltökélt céltudatossággal próbálunk rést találni egymás védelmén, általában sikertelenül, vagy nem elég sikeresen ahhoz, hogy a csata végét jelenthesse. Egyre többször nyúlok akaratlanul a szféra tartalékaihoz, amikhez még mindig nem értem, miért férek hozzá, egy fojtogató bosszúság szépen-lassan alattomosan megfertőzi a hidegvérű támadásaimat, míg ő mintha évezredek türelmével megáldva, érintetlen érzelemmentességgel tartaná magát. Csak egy kicsit kéne gyorsabbnak lennem, hogy mögé kerüljek. Csak egy kicsit. Soha nem elég. Soha nem érem utol. Soha nem fogom utolérni. Újra és újra nekiugrok, de kurva nehéz egy nálam gyorsabb, idegesítő polip közelébe kerülni. Szemből lendülök felé, a fejemben lejátszom a mozdulataim tervét. Balra, kikerül, lebukik, félreugrik, jobbra, hárít, perdül, és ha szerencsém van, ezután elvileg a háta mögött leszek. Utol kell érnem.

A testem megfeszül a váratlanul rám törő, ismerősen darabokra szaggató fájdalomtól, ami erőteljesebben taszít a fullasztó uralma alá, mint valaha. Felnyögnék, de a benne lévő levegő mintha széttépné belülről a tüdőmet. Az érzékeim tudják, hogy teleportálok, de a tudatom még képtelen felfogni, hogy hogyan. Egy másodpercre elsötétül minden, és újra rám tör az a futó érzés, mintha egy egységet alkotnék a világgal, mintha egyszerre látnék, hallanék és éreznék mindent, ami történik. Túl sok, túl nyomasztó, túl nehéz. Mire újra látok, a háta mögött vagyok, és legszívesebben sikítanék. Nem csak a vér fémes szagából tudom, hogy a szemeimből lassan csordogáló, forró folyadék nem könny, még soha nem éreztem magamat ilyen megállíthatatlanul hatalmasnak, ebben a pillanatban a sírás gondolata is elképzelhetetlennek tűnik. A darabokra hullott elmém romjai alatt vergődök, mintha a tudatos részem, ami megalapozza azt, aki vagyok, még nem ért volna utol. Ami viszont könyörtelenül mélyre gyökerezve bennem maradt, az a makacs eltökéltség egy cél iránt, aminek már nem tudom felidézni az okát, de ebben az őrült állapotomban úgy érzem, meghalnék érte. Nyernem kell. Egy pillanat megtorpanásra sincs időm, a rúnáktól izzó tenyereim két oldalról ragadják meg az oldalát, a bőre sisteregve izzik fel a démonok ellen használatos manaelszívó érintések alatt. Mintha víz alól hallanám a dühös morranását, az árnycsápok a szárnyaimra tekeredve próbálnak lefejteni a gazdájuk gyengülő testéről, de mindhiába, olyan erősen szorítom, hogy a körmeim szépen lassan elérik a bordáját a húsa alatt. Hallani akarom, ahogy szilánkossá roppannak. A zihálásunk egymással vetekszik, fogalmam sincs, mikor csavartam köré még a lábaimat is, minél erősebben próbál eltávolítani magától, annál kitartóbban szorítom. A belőle kirobbanó gigászi energialöket hatalmassága olyan váratlanul ér, hogy elszakadok tőle, a hátam hangosan reccsen a sziklás talajon. Az éles, elviselhetetlen fájdalom felébreszt a váratlanul rám tört vérszomj bódító sötétségéből. A picsába. Nem gondoltam volna, hogy mindezek után még ennyi van benne. A picsába. Lassú mozdulatokkal könyökölök fel, miután a testem korántsem elég gyors regenerálódása összeforrasztja az összezúzódott csigolyáimat. Mintha mi sem történt volna, egy hanyag mozdulattal törlöm ki a vért a szememből. Hiába töltődök gyorsan, az eldurvult küzdelmünk így is rettenetesen kimerít. Felnézek az előttem álló démonra, akinek a regenerációja még az enyémnél is lassabb. Hm. Így, hogy végre a saját vérében fürdik, egészen kielégítő érzés ránézni. Idegesít a tudat, hogy az egyetlen komoly seb, amit ejteni tudtam rajta, egy véletlen teleportációnak köszönhető. Mindegy, a következő már nem lesz az.

- Pocsékul nézel ki. – A hangom rekedtes, de elégedett, keserű vigyorral tápászkodom fel a földről, hogy megszüntessem a kiszolgáltatott pozíciómat. A végén még azt hiszi, hogy legyőzött. Ő nem mosolyog.

- Add fel Ramiel, ha így folytatod, megölöd magadat. – Halkan felhorkanok a szavai hallatán, képtelen vagyok megállítani egy irritált szemforgatást. Mintha Őt hallanám. Nekem szakadt majdnem darabokra az elmém, és ő beszél baromságokat. Semmi értelme nem lenne feladnom, hiszen vele ellentétben, én tudok töltődni. Ráadásul ha még egyszer sikerülne megismételnem ezt a támadást, akkor teljesen kimeríthetném. Kár, hogy fogalmam sincs, hogy kell szándékosan teleportálni. Válaszra sem méltatom a röhejes szavait, helyette elmélyült figyelemmel összpontosítok a teleportálás megismétlésére. Tudom, hogy most már nincs az oldalamon a meglepetés ereje, ezért valószínűleg sokkal nehezebb dolgom lesz, hogy rést találjak a védelmén, szóval ideje belerázódni valahogy ebbe a lélekmarcangoló, utálatos érzésbe. Alig egy másodperccel az elillanó gondolataim után meg is érzem a közeledtét, most is ugyanolyan gyűlöletes módon tördeli darabokra a létezésemet, a sötétség, a hatalom, a szféra monumentális súlya ugyanakkora teher az elmémen, mint legutóbb volt. De valami más. Legutóbb mintha magától kidobott volna arra a pontra, ahová menni szerettem volna, most viszont nem történik semmi, csak maradandó sötétség és őrületbe taszító kínszenvedés. Mindenemet áthatja az anyagtalan létezés üressége és a minden másodpercben egyre növekvő pánik. Mintha fuldokolnék egy befagyott tó vizében, és nem tudnám áttörni a felszínt, a gondolat, hogy örökre benne rekedek ebben az elmebontó állapotban, rémisztőbb, mint bármi, amit eddig átéltem. Majdnem bármi. Az Ő elvesztése rémisztőbb volt.

A következő pillanatban zihálva kapok levegőért, a testem pár arasznyi magasságból puffan a földön. A kitisztuló tekintetem felismeri a trónterem plafonját, az ujjaim görcsösen kapaszkodnak valamibe, és mikor rájövök, hogy az Ő mellettem megtámaszkodó felkarja az, hirtelen kapom el a kezeimet. Egyre több érzékszervem fölött nyerem vissza az uralmat, most már hallom, hogy ő is zihál, érzem, hogy a vére orrfacsaró szaga elcsúfítja az ismerős illatot, ami egykor különös helyet foglalt el a szívemben, és szépen lassan a tekintetem is megtalálja a vörös szemeket. A fejem tompa, sebzett hasogatása már csak halk, monoton búgás az elmém mélyén. A pillanat töredéke alatt idézem fel az elmúlt óráinkat, és az utolsó cselekedet, ami még az enyém volt. A teleportációt. Az elrontott teleportációt, azt hiszem. Hah. Már akkor is gyűlöltem, mikor igaza volt, mikor szerettem, így pedig még idegesítőbb. Épp készülnék dühösen lelökni magamról, mikor önként vágja magát hanyatt mellettem. Valamiért feldereng bennem a kép, mikor a tiszta éjszakákon egymás mellett heverészve fürkésztük a csillagok fényeit, de rögtön elhessegetem. Itt nincsenek csillagok. Itt nincs semmi, csak egy fekete, repedésekkel és kosszal díszített plafon, és örök sötétség.

Tudom, hogy valószínűleg ő rángatott ki a szorult helyzetemből, de a nosztalgikus, kinőttnek hitt gyerekes dac újra rám talál, és nem engedi megköszönni. A hangja rekedtes, és tőle szokatlanul fáradt.

- Még mindig nehéz téged életben tartani, hercegnőm. – Elnyílnak az ajkaim, hogy felrójam a szokásává váló, irritáló becézést, de szavak helyett egy halk, felszabadult nevetés szökik ki közülük. Azt hiszem teljesen megkattantam az adrenalintól, a harc okozta önfeledtségtől és a megkönnyebbüléstől, hogy nem fogok örökre a jégfelszín alatt fuldokolni. A testemet átjáró kellemes fáradtság könyörtelenül emlékeztet, hogy régen milyen egyéb módokon fárasztottuk le egymást hasonló lelkesedéssel.

- Ha egy Kóbornak sikerült, egy Hercegnek is illene. – Apró, elfojtani próbált mosollyal válaszolok gúnnyal a gúnyra, a halk, szórakozott hümmentése hallatán lopott pillantással sandítok felé, de mikor találkozik a tekintetünk, valamiért muszáj elfordulnom tőle. A szemei még mindig élnek. Valószínűleg csak a harc szenvedélye, de jelenleg rémisztően hasonlít önmagára. Ez a hangulat, pedig túlságosan emlékeztet önmagamra. Hiba lett volna ez az egész? Vagy attól még, hogy örök rabságra ítéltem magamat, megpróbálhatok egy kicsit élni? Szabadon ereszteni már úgysem tudom, akkor miért rettegek ennyire a hasonlóságoktól, amiket köztük találok?

A kusza gondolataim lassan tovább vánszorognak, és ahogy szépen lassan feldolgozom a történteket, összevonom a szemöldökeimet. Várjunk csak. Ahhoz, hogy kirángasson onnan, hozzá kellett férnie a szférája manaörvényeihez, ebben biztos vagyok.

- Levetted a karperecet? Ez azt jelenti, hogy nyertem? – Kicsit nevetséges érzés győzelmet követelni azok után, hogy megmentett, de ha a legapróbb lehetőséget is látom, könyörtelenül kisajtolom belőle az ígérete betartását. Nem válaszol, csak szó nélkül felemeli a hozzám közelebb eső kezét, amin még mindig ott díszeleg az arany karperec, csak a szférától elzáró rúna nélkül. Bassza meg. Hangosan felhorkanok a rádöbbenéstől, hogy mindvégig az orromnál fogva vezetett. Sunyi, alattomos démonfajzat. Annak a hülye fogadalomnak minden furcsán megfogalmazott részletében kerestem a kiskaput, pedig egy akkora duplaszárnyas kijárat volt a legegyszerűbb szavaiban, hogy még az ő hatalmas egója is kifért rajta. A picsába. Annyira mérges vagyok magamra, hogy számára mintha már nem is jutna belőle. Végülis mit vártam egy fránya démontól? Hogy majd nem forgatja ki a szavaimat? Hah.

- Soha nem volt esélyem nyerni. – Csendes, haragtalan beletörődéssel jegyzem meg a nyilvánvalót, és ő nem vitatkozik.

- Nem szokásom kockáztatni. – Pf. Mintha akkora tét lett volna a zaklatásom. Ha újra megpróbálkozik vele, úgyis szénné égetem a kedvenc testrészét. Kimerült, nehézkes mozdulatokkal kelek fel a földről, és lustán nyújtózkodom egyet, miközben felmérem a termet, amit az ide láncolt heteim óta csak egyszer látogattam meg, akkor is csak futólag. Kíváncsi, felfedező mozdulatokkal sétálok fel a túlságosan ismerős pódiumon. Ha már hercegnőnek hív, megpróbálom az elkényeztetett hozzáállást.

- Megengedem, hogy kiengesztelj az átverésért azzal, hogy megtanítasz teleportálni. – Az ujjaimat játékosan végigfuttatom a trón karfáján, nem nézek rá, csak a szemem sarkából látom, hogy közben ő is felkelt a földről. – Ki tudja, lehet, hogy megkedvellek a végére. – Ez a gondolat mintha ismerős lenne egy élettel ezelőttről.

Elfojtok egy néma nyekkenést, mikor az utolsó simítások előtt beteljesíti a rossz előérzetemet azzal kapcsolatban, hogy talán nem a szeme láttára kéne megalkotnom az Őt kizáró mágikus pajzsokat. Ismét felránt a földről, a testem tehetetlen rongybabaként csapódik a mellkasához.

- Hiányoznék, ha kizárnál az ágyadból. – A szívemet marcangoló tompa fájdalom egyszerre elviselhetőbb és elviselhetetlenebb, mint valaha. Elviselhető, mert már nem nyom olyan ellenállhatatlan, fojtogató teherként, hogy minden lélegzetvételemről azt higgyem, hogy az utolsó lesz. Elviselhetetlen, mert ösztönösen érzem, hogy felesleges tovább reménykednem abban, hogy valaha jobb lesz ennél. Ez a zsibbasztó, émelyítő fájdalom, ez a lélekfacsaró hiányérzet már örökre a létezésem részét fogja képezni.

- Négy év alatt eszembe se jutottál, te önelégült pöcs. – Féligazság. Az árny, aki az éber álmaimat kísértette, már nem létezik.

- Akkor kénytelen leszek emlékeztetni. – Mindenem megfeszül, felkészülök a rám kényszerített csók okozta kéretlen reakciókra, a testemen végigcsordogáló forró láva perzselésére, a gyomrom görcsös, izgatott összerándulására, a vérem borzongató felpezsdülésére, de nem találnak rám a gyűlöltté vált, megalázó érzések. Megreszketek, de csak az emléküktől és a hiányuk okozta felfoghatatlan, hűvös józanságtól. Ugyanazok az ajkak érintenek ugyanazzal a selymesen meleg érzékiséggel, ugyanaz a nyelv kényszeríti gyengéd táncra az enyémet, és valami mégis más lett. Talán én. Úgy látszik, hogy a test, amit néhány röpke hónap alatt Calek hozzászoktatott a kielégülés utáni vágyakozáshoz, mostanra kiheverte ezt, megszokta a szenvedély hiányát, és egy nem vágyott csók egy pokolba kívánt démontól édeskevés ahhoz, hogy felizgassa. A test valóban gyorsabban gyógyul, mint a szív. Hihetem, hogy kigyógyultam belőle? Vagy azért hagyott ennyit pihenni, hogy megmutassa, hogy hiába lépek túl rajta, vissza tud rángatni a kéjes őrületbe? Egyáltalán vissza tudna? Azt hiszem ezekre a kérdésekre nem most fogok választ találni.

Lehunyt szemmel használom ki a testem ridegségét és a tudatom felszabadító józanságát, és a minket körbeölelő mágia befejezésére koncentrálok, amíg ő kiszolgálja magát az elnyíló ajkaimon. A mosolya megtöri az egyoldalú csókot, a résnyire nyitott szemeimen keresztül is tökéletesen látom, ahogy a földben felizzó rúnák felé sandít. A hosszú csóktól kifulladva, zihálva török ki az erőszakos öleléséből, ő pedig búcsúzóul finoman megtépi a nedvessé és duzzadttá vált ajkaim érzékeny bőrfelületét. Összerezzenek a testemben éledő apró szikráktól, amik jelzik, hogy ugyan sokat javult a reakcióim hevessége, viszont sajnos még mindig nem vagyok fából. Az apró kis győzelmem és a testem uralása még így is bátortalan diadalittas mosolyt csalnak az arcomra. Nem vagyok ostoba, tudom, hogy hatalmában állt volna megállítani. Pontosan úgy, mint ahogy azt is tudom, hogy valószínűleg a fénypajzs közel sem áthatolhatatlan, hiszen a mennyei fényt még Calek is el tudta törölni, lehetetlen, hogy egy démonherceg a saját szférájában ne tudja ezt megtenni. De még így is kellemes biztonságérzetet nyújt a tudat, hogy talán legalább egy kicsit lelassítja, eléggé megnehezíti a dolgát ahhoz, hogy ne tudjon meglepni. Ha csak egy másodpercet nyerek, már megérte, hiszen annyi idő alatt még a felületes alvás kiszolgáltatott állapotából is fel tudok készülni egy esetleges támadására.

A halk, ingerült szisszenése elsuhanó, pillanatnyi büszkeséggel tölt el, az egyik kezével gorombán csap az újdonsült védelmi falamra, ami hófehér, vakító villanással lép működésbe. Az égett hús orrfacsaróan keserű szaga még soha nem volt ennyire kielégítő.

- Nem maradhatsz ott benn örökre. – Hah. Ha rajtam múlna, még mindig a felhők között meditálnék, komolyan azt hiszi, hogy nem tudok visszasüllyedni abba az állapotba? Az már más kérdés, hogy vajon mennyi ideig hagyná.

- Miért ne maradhatnék? – Egy kihívó, de hűvös mosollyal nyúlok el az újdonsült kedvenc bútoromon, a védelmi burkomon belül elhelyezkedő ágyon, ami olyan széles, hogy még a kitárt szárnyaim is kényelmesen elférnek rajta anélkül, hogy a földre lógnának. Nem akarok belegondolni, hogy hány személyre vannak tervezve ezek a matracok, és hogy miket csináltak rajta. A mohó, éhes tekintete szinte égeti a ruha alól kilógó bőrfelületeimet, a szoba megtelik a szexuális vágyakozás csendes feszültségével és a nehéz, fülledt aromájával. A várakozással teli, dermedt pillanat mintha egy végtelenségig tartana, mielőtt a haragos, már-már csalódott, állatias morranása megtöri a vérfagyasztó csendet. Magamra hagy. Elmegy.

A váratlan magányom nem csak megkönnyebbülést, hanem zavarodottságot is hoz magával. Megrökönyödve, hitetlen tekintettel bámulom a plafont. Talán… csak talán annyira mégsem lenne egyszerű dolga a fal áttörésével? De ha tényleg így van, akkor miért engedte, hogy létrehozzam? Hiszen biztos vagyok benne, hogy tudta volna akadályozni. Nem tudom, mi a célja ezzel. Felbasz. Lehet, hogy ezzel is a hamis biztonságérzetemet akarja tovább táplálni? Vagy teljesen más a terve vele?

Elhúzom a számat, és ingerülten ülök fel az ágyon. Pont azt csinálom épp, amit megfogadtam, hogy nem fogok csinálni. Megpróbálok rájönni a miértekre, mikor tudom, hogy nem győzhetem le a saját számító, pszichológiai játszmáiban. Inkább ki kéne élveznem és használnom a pillanatnyi védettségemet anélkül, hogy túlságosan beleélném magamat a tartósságába. Igaz, itt bent nem tudok töltődni, de legalább látok rá esélyt, hogy nem érzékeli a burkon belül elvégzett varázslatokat. Próbáljuk ki.

Előkapom a tudatom mélyéről a szárnyaim védelmező bűbáját, amit fájdalmas kegyetlenséggel tépett ki belőlük az első itt töltött napunkon. Ezt előre rühellem. Halk határozottsággal mormolom a mágikus szavakat, a hangom megremeg a fájdalomtól, amint a rúnák rövid sora beleég az egyik túlérzékeny, sebezhetővé tett testrészbe a fájón meredező tollpihék alá. Mire befejezem a munkát mind a négy szárnyamon, remegek, a testemen pedig vékony izzadtságrétegen csillog a falon lobogó fáklya narancsfénye, ami csak még tovább erősíti a világ fekete-piros kontrasztját. Felgyorsuló lélegzettel, szinte visszarogyok a puha matracra, összeszorított fogakkal bámulok magam elé üres tekintettel néhány röpke, fájdalomittas pillanat erejéig, majd lehunyt szemmel, óvatos mozdulattal simítom végig az egyik szárnyamat, és szomorú mosollyal élvezem ki, hogy nem élvezem. Rendben, ez letudva. A konklúzió pedig az, hogy vagy hidegen hagyja a mágiahasználat, vagy helyes volt a feltételezésem, hogy itt bent nem érzi. Akármelyik is, szabad utat ad a további terveimhez. Már csak be kell fejeznem a varázsigét, amivel meggátolhatom magamat abban, hogy valaha önként a segítségére legyek a kijutásban, még akkor is, ha így évek távlatából egy árnyalattal elképzelhetetlenebbnek tűnik, hogy újra a rabjává váljak.

***

Fogalmam sincs mennyi ideje szakadtam ki az éberalvás hosszadalmas végtelenségéből, ami a Purgatóriumban hagyott időérzékem alapján akár újabb évekig is tarthatott. Még nem mozdulok, órák óta csak fekszem, és befelé figyelek. A megcsappant, töltődni képtelen manaáramaim monoton, nyugodt örvénylésére, az ellazult, kipihent fizikai valóm kellemes békéjére, a hangtalan, lassú lélegzetvételeimre, a kényelmes mozdulatlanságra. Töltöttem már hosszabb időt is elzárva egy manahiányos környezetben, de nem önként. Ideje kibújnom a burkomból, hogy legyen lehetőségem rendesen feltöltődni.

Még néhány lopott pillanatig nyújtom a bágyadt lustálkodást, a bőröm alatt fenyegető feszüléssel érzem az elalvásom előtt véghezvitt varázslat nyomait, a lelki szemeimmel szinte látom a bőröm belsejébe és a csontjaimba égett rúnákat. Mintha láthatatlan fonalak kötnék a testem számtalan pontját a világunkat ölelő pajzshoz, könyörtelenül emlékeztetnek, hogy ha valaha ellene fordulok, akkor kiolthatatlan mágikus tűz emészti fel a porhüvelyemet az utolsó élettelen porszemig. Még egy kellemetlen, örökké nyomasztó érzés, amihez hozzá kell szoknom. Lassan listát kell vezetnem róluk.

Egy halhatatlan lomha türelmével bolyongok a sötét folyosók végeláthatatlan labirintusaiban, mire megtalálom az első zárt ajtót. Abban a pillanatban, hogy megláttam az egyik főfolyosó végén elhelyezkedő, duplaszárnyú ajtót, tudtam, hogy ez nem egy újabb rideg hálószoba vagy kihasználatlan étkezőterem lesz. Őszinte kíváncsisággal futtatom végig az ujjaimat a sötét fa erezetein, és a robosztus, mozdíthatatlan vaskilincsen. Tudom, hogy felesleges lenne feszegetni vagy mágiával ostromolni. Ha a démonherceg kint akar tartani egy szobából a saját szférájában, akkor kint fog tartani. A kérdés csak az, hogy miért. Kétlem, hogy neki is szüksége lenne egy biztonságos búvóhelyre, hogy békére leljen, szóval valami más van odabent. Valami, amit ellene tudok használni? Varázstárgyak, fegyverek vagy tudás. Egy furcsa megérzés azt súgja, hogy az utolsó, és egyben a legveszélyesebb a három közül.

Kireppenek a folyosó egyik ablakán, hátha találok egy letakaratlan ablakot a titkos szobába, pedig a szívem mélyén pontosan tudom, hogy ennyire nem lesz egyszerű dolgom. Megállok a kőfal hosszan elnyúló, ablaktalan vonala mellett, az ujjaim alatt itt is érzem a védőbűbáj jellegzetes kisugárzását, és még valamit. Illúzió? Lehet, hogy vannak ablakok, csak rejtve a szem elől?

Még néhány percig érdeklődve vizsgálom a tömörnek tűnő kőfalat, de meg mernék esküdni rá, hogy az ujjaim alatt érzem az ablak jelenlétét, mégsem tudom rendesen kitapintani. Halk sóhajjal húzom vissza magamhoz a kezemet, és eltávolodok a kíváncsiskodásom tárgyától. Egy örökkévalóságom van megfejteni a kastély titkait, semmi értelme elidőznöm itt, mikor lehet, hogy előbb utóbb magától fény derül a zárt szoba rejtélyére.

Nem repülök vissza a szárnyakkal kellemetlenül szűknek érzett folyosóra, inkább a lábaim alatt elterülő udvar felé veszem az irányt. A zord kőfallal övezett „kert” még szép is lehetne, ha lenne benne bármi, ami egy kertre emlékeztet. Növények, virágok, friss levegő, élet. Lemondó fintorral piszkálok meg egy apró követ a lábujjammal, és hirtelen rettenetesen bánom, hogy nem szereztem magamnak egy cipőt mielőtt leszálltam. Itt minden száraz, kopár és visszataszítóan poros, homokos. Vajon mit mond el rólam, hogy a férfit, akihez a lelkem tartozik, egy ilyen világ jellemzi? Meh. Leguggolok, és az ujjaim közé veszem az előbb megrugdosott kövecskét, némán elmélázva folytatom a már-már filozofikus gondolatmenetet. Talán illik hozzám ez a hely. Nem mintha csináltam volna bármi önzetlent a rövidke angyali létem során. Az életem első fele értelmetlen lézengés és gyermeteg elégedetlenség volt, a második fele pedig örökös bosszúvágy hajtotta küzdelem és elvakult fejlődési kényszer. Mindig csak magamért éltem és magamért harcoltam. Aztán érte. Ironikus, hogy pont az első és talán utolsó önfeláldozó cselekedetem vezetett ide, a poklok poklába. Keserű horkantással szorítom meg a követ, és térdre süllyedek a guggoló pozíciómból. Önfeláldozás? Mekkora faszság. Az önfeláldozás az lett volna, ha veszem a bátorságot, és véglegesen kitörlöm a létezését. Még ebbe a kietlen koszfészekbe is az önzésem és az ostoba elbizakodottságom vezetett. Szentül hittem, hogy nem veszíthetem el…

A gondolatmenetemet a perifériámban megjelenő sötét árnyak mozgása szakítja meg, élesen villan a tekintetem a lassan közelítő démoneb falkára. A hátamon hideg borzongás fut végig a legutóbbi találkozásunk emlékeitől. Akkor is a földön térdeltem, csak erőtlenül, kényszerítve, megalázva és földbe döngölve. Abszurd türelemmel, szelíden sompolyognak felém a látványosan kíváncsi állatok, eltemetem az emlékek szülte kellemetlen érzéseket az ebek irányába, akik nem tehetnek a gazdájuk tetteiről. Azonnal kiszúrom a falkavezért, az elöl haladó, erős izomzatú, büszkeséget sugárzó ragadozót. Mellém ér, én pedig kihúzom magamat, hogy ne magasodjon fölém a nagydarab jószág. Tudom, hogy most jön az ítélet pillanata, mikor eldönti, hogy a közös bezártságunk alatt barátok leszünk vagy ellenségek. Erőm teljében vagyok, és nem félek a falkától úgy, mint legutóbb a földre kényszerített állapotomban, de rettenetesen jól jönne egy barát ebben az örökös ridegségben. A feszült másodpercek mozdulatlansága hosszúra nyúlik, az egyetlen, ami megtöri a síri csendet, az a halk szimatolás és a szinte hallhatatlan, kattogó neszek, amiket egymás között váltanak. Lassú, ismerkedő mozdulattal nyúlok fel, hogy barátságosan megsimogassam a falkavezér orrának a hosszú, keskeny vonulatban folytatódó nyergét, de megtorpanok, mikor agresszív, ellenséges sziszegést és egy rémisztően démoni vicsort kapok válaszul. Az egész falka felmorajlik, de a pillanatnyi megtorpanásom után folytatom a békét üzenő mozdulatot. Az ujjaim gyengéden érintik az állat selymesen érdes, narancsos bőrét, és abban a pillanatban, hogy hozzáérek, elnémul körülöttünk az egész falka. Egy másodpercre mintha az idő is megtorpanna, a lelkünk találkozik a ránk ereszkedő békében, amire mindketten vágyunk. Apró mosollyal fogadom a démonkutya simogatásba bújó közeledését, készséges mozdulattal teszek eleget a néma kérésnek. A tüskék, amik az imént harciasan égnek álltak a tarkóján, most merev sörényként simulnak a nyakához, a karomban végződő farka, amit eddig fenyegetően, támadásra készen feszített a teste fölött, most kényelmesen elnyúlik a poros földön. Őszinte kíváncsisággal fürkészem az ismeretlen démoni lény furcsa szegleteit.

Az elillanó idillt a herceg váratlan érkezése üldözi tova, a jelenléte hűvös fagy a bimbózó barátkozás törékeny tavaszára. Érzem magamon az ősöreg tekintet rideg súlyát, a levegőben a sötét lelke tátongó érzelemmentességének a halottas szagát, egy szívfacsaróan nosztalgikus viharillattal fűszerezve. A kisugárzása akár egy feketelyuk az űrben, ami annyira üres és hideg, hogy még a környezetéből is beszippant minden pozitív érzelmet vagy gondolatot. A falka harmonikus egységként rezzen össze, látom, hogy menekülnének, szinte hallom a néma nyüszítésüket a lelkem legmélyén.

- Látom megismerkedtél a kedvenceimmel. – Az ebek halk vinnyogással kotródnak messzebb a „szeretett” gazdájuk közeledésére, nekem pedig minden önuralmamra szükségem van, hogy elfojtsam a gúnyos horkanást, ami ki akar bukni belőlem a groteszk jelenet láttán és a „kedvenceim” szó hallatán. Abból, amit látok, inkább illene a kapcsolatukra az „alattvalóim” kifejezés. Vajon tudja egyáltalán, hogy mi a különbség a kettő között? Az a rémisztő, hogy egyáltalán nem vagyok biztos benne.

Minden izmom készenlétbe feszül, miközben hideg figyelemmel felemelkedek a földről, hogy megszüntessem a zavaró pozíciómat. Soha többé nem fogok térdelni ezelőtt a démon előtt. Érzelemmentes tekintettel állom a rám simuló, örökösen felsőbbrendű pillantását, miközben azon töprengek, hogy vajon megbünteti e a kedvenceit azért, mert akár egy pillanatra is barátkozni mertek velem. Az újonnan megköttetett kimondatlan kapocs köztem és az állatok között tovább tereli ezt a gondolatot egy olyan kérdés irányába, hogy vajon én mit tennék, ha meg akarná büntetni őket. Semmi értelme nem lenne a védelmükre kelni, főleg, hogy amennyire rettegnek a gazdájuktól, nem kételkedem benne, hogy ők maguk bármikor rám támadnának a parancsára. Semmi értelme nem lenne…

- Talán attól tartasz, hogy bántani foglak? – Hah. Egy elkapkodott pislogással űzöm el a döbbenet morzsáit a szemeimből, miközben az élveteg, öntelt félmosolyát fürkészem. Hihetetlen, hogy hiába van Calek emlékeinek a birtokában, érzelmileg túlságosan ostoba értelmesen feldolgozni őket. Azt hiszi, hogy félek tőle. Calek tudná, hogy nem vagyok hozzá elég bölcs. Ökölbe szorulnak a kezeim a mellkasomra nehezedő érzelmek súlyától, és dühösen átkozom magamat, hogy már megint képtelen vagyok Őt száműzni a gondolataim közül. Ennyi év után is vissza-visszamászik, mintha még mindig a részem lenne, egy örökös, láthatatlan útitárs, egy halk sugallat, a lelkem hiányzó részének a visszhangja a tudatalattim mélyén.

- Úgy mondod, mintha nem adtál volna rá okot. – Kikerülöm az egyenes válaszadást, hidegen hagy, hogy mit hisz rólam. Teljesen logikus feltételezés lenne, hogy félek tőle azok után, amiket tett, de valószínűleg kezdem elérni azt a vágyott pontot, hogy tényleg nincs mit veszítenem, mert a tartózkodás érzése elkerül. Végül a halk, selymes nevetése mégis meghozza a félelem első szikráját, de nem úgy, ahogy Ő tervezte. A szívem kihagy egy alig észrevehető ütemet, az egyetlen dolog, ami visszaránt a távolságtartás védelmébe, a hűvös kihívással csillanó félmosolya, ami távolabb nem is állhatna a múltbeli énje örökös, vad táncra hívó pajzán szenvedélyétől. Ha Calek veszélyesen perzselő déli napsugár volt, Asmodeus az első, alattomosan és váratlanul támadó fagy egy késő őszi hajnalon.

- Nem gondolod, hogy négy év alatt bőven lett volna lehetőségem folytatni a kínzásodat? – Nem mintha tudna még neki olyan dolgot nyújtani a testem, amit már nem vett el kényszerrel. Egy lassú pislogást követően nagy nehezen sikerül eltépni róla a bizalmatlan pillantásomat, de a mesterkélt, hangos sóhaja visszacsalja magára. Bár ne tette volna. A csípőre tett kezei és az elgondolkodó pillantása ismerősek egy elveszített életből. Ha még mindig azt az életet élnénk, egy gyerekes, túljátszott panaszkodás követné a fájdalmasan nosztalgikus beállást. Mindig, mikor végre azt hiszem, hogy már nem keresem benne Őt, egy rezzenés, egy illatfoszlány, egy jellegzetes hanglejtés visszaránt a kezdővonalra. Felbosszant.

- Unatkozom. – Bamm. A szám belsejére harapva próbálok uralkodni a testem ideges reszketésén és a mellkasom közepébe szúró émelyítő érzésen. Fogalmam sincs, hogy sírjak vagy nevessek, ezért inkább a néma dühöngést választom. A félreérthetetlen tevékenységekre célozgató folytatás megerősít benne, hogy jól döntöttem. – Gondoltam elszórakoztathatnánk egymást. – Gyűlölöm, hogy ebben az átkozott pillanatban rémisztően emlékeztet rá. Biztos vagyok benne, hogy szándékosan csinálja, és megvetem érte. Ha azt hiszi, hogy Calek ügyetlen imitálásával visszamászhat a szívembe, kurva nagyot téved.

- Én meg nem gondolom! – A hangom egy cseppet ingerültebb, mint szerettem volna, elfintorodva szorítom össze a fogaimat. Mikor felébredtem a hosszú meditációból, minden emlék és érzés olyan távolinak és tompának tűnt, most mégis itt vagyok, és olyan szánalmasan vergődök a semmiből elősomfordáló szívfájdalmamban, hogy véletlenül még azt is megengedem, hogy a közvetlen közelembe férkőzzön. Magához ránt, de a teste közelsége már nem forgatja meg a tőrt a szívemben. Nincs rám olyan hatással, mint az elején, mikor még élénken élt bennem az elveszített intimitásunk emléke. A kezeim a mellkasához feszülnek, hogy eltoljam magamtól, miközben mélyen, határozott ellenállással a szemeibe nézek, amik most egy veretlen harcos higgadt önbizalmát tükrözik. A lelke üres érinthetetlensége még ebben a vicceskedő pillanatában is üvölt a halálvörös tekintetéből. Hogy lehet az, hogy valaki nem többé, hanem kevesebbé válik a visszakapott emlékei által? Ennyi mindent elvettek volna tőle az évezredek? Tudni akarom, mi ölte ki belőle a férfit, aki lehetne a múltja keserűsége nélkül. Aki egy ideig volt nélküle.

Halálfélelem. Harag. Keserűség. Sarokba szorítottság. Még több harag. Lassú fertőzésként eszi magát egyre mélyebben a lelkemben, hogy kiöljön belőlem minden mást. Elárultság. Kiábrándulás. A kezeimet szétfeszítő aranyláncok meg sem rezzennek. A feldúlt gondolataim idegen visszhangként pulzálnak a vörös köd borította tudatomban. El akarnak pusztítani, csak mert szabad akartam lenni. Csak mert a saját érzéseimet akartam érezni. Csak mert élni akartam.

- Asmodeus – Raphael szánakozó hangja csak a távolból jut el hozzám, érzem, hogy az eddig lomhán kavargó, bizonytalan érzések egy hűvös eltökéltségben egyesülnek…

Kiszakít az idegen, túlságosan rövid látomásból a lehelete forró, ismerős illata az ajkaimon. Csak egy pillanat volt az egész. Egy kép. Egy szívdobbanás. Alaptalan harag lángol fel bennem, amiért eltépte tőlem. A szívem hangosan dübörög a pillanatnyi álomképtől, ami bevillant a múltjából, de mielőtt igazán megragadhattam volna, elveszítettem. Látni akarom. Gyűlölöm, hogy látni akarom. Nem kéne, hogy érdekeljen, Ő már nem az enyém, mint ahogy én sem leszek az Övé soha többé.

Nem tudom, hogy az Ő múltbeli keserűsége és kiábrándultsága ragadt bennem, vagy a saját érzéseim fojtogatnak ilyen erővel. Vissza kell térnem a valóságba, mielőtt rájön, hogy mit láttam. Az előbb mondott valamit, teljesen biztos vagyok benne, de a tudatom nem rögzítette a konkrét szavait, csak az bosszús érzést, amit hagytak bennem.

- Hagyjál! – Még engem is meglep a hév, amivel kitépem magamat a karjaiból. A következő pillanatban már a levegőt hasítják a szárnyaim, mintha abban reménykednék, hogy a tőle nyert távolság visszahozhatja az emlék folytatását. Nincs ilyen egyszerű dolgom, hogy lerázzam. Ebben a türelmetlen pillanatban olyannak érzem Őt, mint egy idegesítő, levakarhatatlan kullancsot a bőröm alatt. Még a vérszívás is stimmel.

A saját kis hamis biztonságot adó burkomtól már csak egy ablak választ el, és az ablakban hanyag tartással üldögélő legyőzhetetlen ellenfél.

- Nem áll szándékomban bántani Téged. Persze, csak ha nem adsz rá okot. – A röhejes kijelentése annyira felháborító és megdöbbentő, hogy még az elillant emlék utáni indokolatlan sóvárgásból is visszarángat. Nem tudom megállítani a feltörő gunyoros horkantásomat, ami tökéletesen leírja, hogy mi a véleményem a szavakról, amelyek pont annyira üresek, mint a démon, akinek az ajkait elhagyták.

- Jó vicc... Azt hiszem már megmutattad, mennyire nem áll szándékodban bántani. Nem vagyok sem naiv, sem hülye. Tudom miben mesterkedsz és hiába játszod meg magad, azt lesheted, hogy valaha is bizalmamba férkőzz. – Vajon tényleg olyan hülyének néz, hogy azt hiszi, újra megbízom benne azok után, hogy kimutatta a foga fehérjét? Csak azért, mert néhány évig hagyott nyugodtan létezni? Vagy tényleg azért próbál visszaédesgetni magához, hogy utána újra a földbe tiporhasson? Igazából mindegy is. Ami biztos, hogy egy hűvösen számító terv része, aminek a célja, hogy kijusson innen.

Látom rajta, hogy nem érinti túl mélyen a dacos ellenállásom, a vádló szavak mintha az egyik fülén be, a másikon pedig kimennének. Derűs szórakozottsággal hallgat végig, a nevetésétől irritált borzongás fut végig a gerincem vonalán.

- Eleinte elvetettem a sulykot, ezt beismerem. De biztosan el tudod képzelni, hogy milyen a hosszú ideig tartó elzártság után visszatérni önmagadhoz. Egyszerre végtelenül felszabadító és frusztráló érzés. Minden esetre, higgy amit akarsz, angyalka, de te se gondold, hogy én ostoba lennék. Pontosan tudom, hogy minden alkalommal egyre nehezebb a bizalmadba férkőzni. Már kétszer átestünk rajta, nem emlékszel? – Tehetetlen harag tölt el a gondolattól, hogy birtokolja az emlékeket, amikhez már nincs joga. Úgy beszél róla, mintha a miénk lenne az a múlt, pedig az csak engem és Caleket illet, azok után, amiket tett, Ő legjobb esetben is csak hívatlan betolakodó lehet a történetben. Vajon ha több részletet láthatnék a múltjából, jobban megérteném? Vajon ha tudnám, mi tette ezt vele tudnék neki segíteni? Vajon már most a fejembe mászott, hogy ilyen gondolataim vannak?

A fájdalmat szinte észre sem veszem, a vérem fémes, kesernyés szaga döbbent rá, hogy olyan erősen szorítom ökölbe a kezeimet, hogy a körmeim a bőrömet hasítják. Nem válaszolok neki, hisz mindketten pontosan tudjuk, hogy emlékszem. Ha akarnám, se tudnám elfelejteni. Ő töri meg a feszült szemkontaktusunkat, hátradönti a fejét, az ellazuló arcvonásai és a békésen lehunyt szemei akár emlékeztethetnének is a karjaimban elszunnyadó szerelmem képére, de hiányzik belőle minden, ami azokat a pillanatokat igazán meghitté tette. A szinte észrevehetetlen, de örökösen ott bujkáló mosoly a szája egyik sarkában, és egy apró mélyedés a szeme alatt ugyanazon az oldalon, amit ez az öntudatlan mosoly hozott magával. A boldogság. A felszabadultság.

- Azt is tudom, hogy többször nem is fog sikerülni. – A csendesen mesterkélt kijelentés visszacsalogat az elveszített boldogság ábrándjai közül. Lehet, hogy túlbecsültem az intelligenciáját, mert ez a fordított pszichológia annyira átlátszó, hogy mindjárt megsajnálom az elkeseredettségét, ha ehhez folyamodik. – De semmi értelme nem lenne megölnöm vagy tovább kínoznom Téged. – ebben mondjuk egyetértünk. – Különben kivel szórakoznék a végtelen életem hátralevő részében?

- Felőlem akár bele is pusztulhatsz az unalomba. – Halkan dünnyögöm az első ellenséges választ, ami eszembe jut, a gondolataim már teljesen máshol járnak. Komolyan azt hiszi, elhiszem, hogy elfogadta a sorsát? Még ha véletlenül azt be is látta, hogy én nem fogok segíteni neki kijutni, akkor sem tűnik olyannak, aki ilyen hamar feladja a kitörési kísérleteket, és egy börtönben tervezi tölteni a „végtelen élete hátralevő részét”. Azt pedig tudhatja, hogy amíg itt vagyok, megpróbálom megállítani az esetleges szabadulási kísérleteit, szóval egyszerűbb lenne eltakarítania az útból, aztán rááldozni néhány évszázadot arra, hogy feltörje a bilincset. De nem ezt teszi, tehát igenis azt hiszi, hogy képes lesz ismét a bizalmamba férkőzni, és megszerezni a segítségemet. Mekkora öntelt pöcs. Nem mintha zavarna, még nincs kedvem meghalni, és amíg velem bohóckodik, addig sem a láncok feltörésén ügyködik.

- Pedig mind a ketten profitálhatnánk a kényszerű összezártságból. Én nem unatkoznék, te pedig fejleszthetnéd a már amúgy is... lenyűgöző képességeidet, ha érted mire gondolok. – Egy elsuhanó, irritált szemforgatással fogadom a perverz célozgatást, az erőletett, Calekes humor pontosan annyira illik a rideg, számító démonherceghez, mint ahogy egy unikornis jelmez illene a vérebeihez. Remélem előbb utóbb elfogadja, hogy hiába próbál meg úgy viselkedni, mint Ő, már nem lesz rám olyan hatással.

- Mégis mire akarsz kilyukadni?

- Hm. Nem találnád fizikailag kielégítőnek, ha végeznénk együtt egy kis testedzést? – Az előző megjegyzése után már sejtettem, hogy ilyesmire megy ki a játék, de még nem őrültem meg teljesen. Lehet, hogy eljön az a pont, de még nem.

- Francokat. Eszem ágában sincs esélytelen csatába szállni. – Elém repül, minden önuralmamra szükségem van, hogy ne távolodjak el tőle ösztönösen. A vörös tekintet mélyreható pillantása már csak egy pillanatra babonáz meg. Egykor imádtam ezeket a szemeket, de már nem emlékszem rá, hogy miért.

- Emlékeim szerint, sosem gátolt meg az esélytelenséged. Ráadásul nem gondolnám rólad, hogy olyan gyámoltalan lennél. – Kiráz a hideg az érintésétől a kitörni készülő szárnyaim fölött, a mindentudó pillantása elárulja, hogy Ő is érzi a bőröm alatt szunnyadó energia feszült pulzálását. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy miért nem bújtak még elő, hiszen már az ideérkezésünk előtt elkezdődött a növekedésük folyamata, és az elmúlt négy év küzdelmes meditációja során közel megkétszereztem az erőmet. Mintha valami visszatartaná a szeráffá válásom lassú, törékeny folyamatának a beteljesülését. Talán ez a hely? Lehet, hogy a belém ivódott sötét erők, amikhez kénytelen voltam alkalmazkodni? Vagy a tátongó űr a kettészakadt lelkemben? Lehet, hogy csak ép szívvel és lélekkel válhat valaki eggyé a leghatalmasabb angyalok közül? Ha így van, akkor soha nem leszek szeráf. Nem mintha számítana. Ez a börtön a jövőm, és itt nincsenek felesleges rangok és mérföldkövek.

Egy hanyag legyintéssel terelem el magamtól a hátamat tapogató kezét, de a köztünk lévő, zavaróan szűkös távolságot még nem növelem meg. Bárcsak ne érezném a fedetlen mellkasából áradó hőséget.

- Nem is vagyok gyámoltalan. – Büszkén felszegett állal állom az elvigyorodó tekintetét, de mielőtt azt hihetné, hogy bevált a hergelése, folytatom. – De őrült sem. Eddig kétszer harcoltunk, és mindkettő ugyanúgy végződött. – Leplezetlen undorral emlékszem vissza a két kísértetiesen hasonló kimenetelű küzdelemre, valamiért mindkettőnek az lett a vége, hogy én térdre vagyok kényszerítve, ő pedig őrült, rideg élvezettel gyalázza kedvére a testemet.

- Már beismertem, hogy az elején kicsit elvetettem a sulykot. – Bocsánatkérő gesztikulációval tárja szét a karjait, de a leplezetlen vigyora és a szemtelenül vizslató tekintete arról üvöltenek, hogy egy csepp megbánáshoz hasonlatos érzelem sincs benne. Valószínűleg semmilyen más érzelem sem, ha már itt tartunk. Úgy látszik arra azért még ő sem vetemedik, hogy megbotránkoztasson egy jelentéktelen, üres fogadalommal, miszerint ez az alkalom egész biztosan nem így végződne. Milyen figyelmes, tudja, hogy csak tovább bosszantana vele.

- Akkor majd visszatérünk erre a kérdésre, ha elhiszem, hogy nem tör elő belőled a szörnyeteg a harc hevében. – Egy lusta, hosszú szárnycsapással kerülök egy kicsit messzebb tőle. Részemről lezártam a beszélgetést, ha nem akar elkotródni az útból, akkor megyek máshova. Egy különös, élveteg csillanás a tekintetében megállít, a szívem is megtorpan egy néma pillanatra.

- Nem gondoltam volna, hogy az én Ramim egyszer felesleges félelmek miatt mond nemet egy fejlődési lehetőségre. – Tudom, hogy a régi énem örökös bizonyítási vágyára próbál hatni a büszkeségemet heccelő szavakkal, de a mondat második felét mintha csak víz alól hallanám, egy átláthatatlan, fullasztó, nyomasztó vörös köd mögül. A testemben megfagy a vér, és mégis lángolok a fellobbanó haragtól. Remegek. Egy öntudatlan pillanat erejéig elsötétül a világ, fogalmam sincs, mikor mozdultam meg, a torkára feszülő ujjaim alatt ismerősen forró a bőre. A nyakába mélyedő hüvelykujjam alatt lüktető ér sértően lassú, kiegyensúlyozott dobbanásai tökéletes ellentétét képezik az én zavartan száguldozó szívverésemnek a fülemben. A szürreális nyugalma hidegzuhany az elillanó tombolásomra. Felocsúdva, elkerekedő szemekkel meredek a jobbomra, amivel az önként felkínált nyakát szorítom, de a dühös vicsoromat és a szikrázó pillantásomat nem üldözi el a megrökönyödés józanító pofonja. A felindultságom hevében fölé is emelkedtem a levegőben, így most kivételesen lefelé nézve fürkészem a most hűvösen vörös szempár kiolvashatatlan gondolatait.

- Ha még egyszer a szádra veszed ezt a nevet, megöllek. – Szinte hallom az elméje zakatoló fogaskerekeit működésbe lépni, ahogy beépíti a számító tervei közé az akaratlanul felvillantott gyengeségemet, a keserűség íze hányingerkeltő töménységgel árad szét a láthatatlan vonallá feszülő ajkaim között. Össze akarom szorítani a markomat, és érezni az ujjaim alatt a torka reccsenéseit.

- Látod? Máris harciasabb kedvedbe kerültél. Tudtam, hogy meggyőzlek. – Nem tudom, hogy az zavar jobban, hogy hanyag önteltséggel veszi félvállról a halálos fenyegetést, amit őszinte meggyőződéssel sziszegtem az arcába, vagy az, hogy még mindig erőlteti a humoros színjátékot, pedig tisztán látom, hogy a mélyvörös szemekben valami megváltozott. Vagy csak képzelem? Csak látni akarom? Vagy még ezzel sem tudtam előcsalni belőle legalább őszinte haragot, ha mást nem is? Egyszer elérem, hogy komolyan vegyen, akkor is, ha életem utolsó hibája lesz.

Eleresztem a torkát, erőtlenül hullik a testem mellé a kezem, és elfordulok tőle. Fogalmam sincs, hogy tud ennyi idő után is ilyen borzasztóan fájni a szerelmének és a tiszteletének a hiánya. Miért akar bárki is kötődni valakihez, ha a kötelék elvesztése ilyen túlélhetetlen kínszenvedés?

- Nem azért vagyok itt, hogy szórakoztassalak. – A szavak karcosabbak, mint szeretném, az összeszűkült torkomon szinte lehetetlen kihívás hangokat kicsikarni. Bárcsak elvonulhatnék még néhány évre az elmém feledést hozó magányába. Vagy néhány évtizedre. A ránk ereszkedő csend komor feszültségtől terhes.

- Miért vagy itt, Ramiel? – Az őszinte kíváncsisággal felcsendülő kérdése annyira más hangvételű, mint az eddigi tenyérbe mászó komolytalansága, hogy meglep és összezavar. Pontosan tudom, hogy arra irányul a kérdés, hogy miért nem vetek véget a porhüvelyem életének, ezzel kiutat nyerve a közös száműzetésünk béklyójából, és magára hagyva őt a zord öröklétben. De miért is vagyok itt? Az elején a remény tartott itt, de azt már rég kiölte belőlem. Annyira nem vagyok álszent, hogy megpróbáljam bemesélni magamnak, hogy feláldozom a létezésemet, hogy a börtönőre legyek. A helyes válaszra egyszer már ráleltem, és most is ugyanez talál rám. Fogalmam sincs, miért mondom el neki, talán egyszerűen csak azért, mert hirtelen nem találok indokot, hogy miért ne tegyem.

- Mert veled ellentétben, én nem tudok létezni a lelkem és a szívem nélkül. – Sokat gondolkodtam, hogy hogyan volt képes ilyen könnyedén hátat fordítani a mágikus eskünek, amivel összekötöttünk az életünket, és most, ebben a pillanatban, az eskü szövegét felidézve tisztábban látom a választ, mint valaha. Nem tudsz másnak ajándékozni valamit, amit már elveszítettél az utadon. Vajon ha megölném, felszabadulnék az eskü terhe alól? Vajon visszakapnám a részeimet, amiket most már jogtalanul birtokol?

Ledermedek, mikor megérzem magam mögött a teste melegét, a pillanatnyi döbbenetemben lélegzetvisszafojtva engedem, hogy gyengéden elsöpörje a váll alá érő tincseimet a nyakam egyik oldaláról. Az orra finom érintése a nyakam érzékeny bőrén ismerős egy elfelejteni kívánt álomból.

- Ezt kevesen tudják, de a tündék mágikus házassági esküje felbontható. Fel tudlak oldozni alóla. – Nem tudom, hogy csak a lehelete vagy az ajkai cirógatják meg a fülemet, a hátamon végigfutó érzéki borzongás emlékeztet az időkre, mikor a testem még a szenvedélyének a rabja volt. – Újra egész lehetsz. – Egy bábmester precizitásával suttogja a fülembe a legtitkosabb vágyaimat, hogy tovább léphessek, hogy tudjak gyászolni, hogy ne legyek belekényszerítve ebbe a lehetetlenül ellentmondásos helyzetbe, amiben el is veszítettem Őt és nem is. A létezése kísérti a múltamat, megkeseríti a jelenemet és beárnyékolja a jövőmet.

Olvastam olyan írásokat, amik szerint valóban felbontható a tündék esküje, de soha nem hallottam még olyanról, hogy valaki véghez is vitte volna ezt. Nem tudom, hogy hazudik e, de nem is számít. Szerencsére, most már ha akarnám sem tudnám teljesíteni azt, amit cserébe kérne. Asmodeus soha többé nem fogja látni a Földet, erről gondoskodni fogok. Ez a büntetésem és a végzetem.

Leküzdöm a szinte ellenállhatatlannak érzett kényszert, hogy kifújjam a feszülten benntartott levegőt, és az ölelésébe olvadjak, mert nem tudok szánalmasabb dolgot elképzelni, mint vigaszt keresni a kínjaim okozójának a karjaiban. Egy könnyed szárnycsapással távolodom el tőle, Ő pedig nem tart vissza.

- A hazugságaid olyanok, akár a folyékony méreg. – Nem nézek rá, halkan, rezignált keserűséggel, szinte suttogva utasítom el az életem legkönyörtelenebb, legszomorúbb csábítását.

- Nem hazugság, gondold meg. – Mielőtt válaszra nyithatnám az ajkaimat, érzem megszűnni mögöttem a jelenléte semmivel nem összetéveszthető kisugárzását, és rögtön tudom, hogy magamra hagyott. Csak akkor jövök rá, hogy milyen feszülten tartottam magamat, mikor megereszkednek a vállaim, és egy reszketeg sóhajjal engedem ki a levegőt a tüdőmből. A mozdulatlanságomat sokáig csak a szárnycsapásaim törik meg, míg feldolgozom az iménti, émelyítő érzelmi ingadozásomat.

Sok ígéretre és kísértésre fel voltam készülve tőle, de erre nem. Azt hittem, hogy a kötelékünket akarja majd felhasználni, hogy újra a rabjává tegyen, de ehelyett nyíltan a szívem szabadságát ajánlotta az övéért. Azt hittem, csalfán hitegetni fog, hogy visszakaphatom azt, amit elveszítettünk, de Ő inkább segítene túllépni a múlton, és… elfelejteni Őt? Gyűlölöm, hogy tudta, hogy ez jobban fog fájni. Gyűlölöm, hogy tudta, hogy a továbblépés gondolata rémisztőbb lesz számomra, mint az örök bezártságé.

***

Megfáradva ürítem ki a túlterhelt elmémet, de még nem nyitom ki a szemeimet. Hosszú másodpercekig csak élvezem a pillanatnyi nyugalmat, a rám ereszkedő sötét ürességet és a csendet. Az elmúlt napok igencsak eseménytelenül teltek, én folytattam a felfedezőutamat, a démonherceg pedig visszafogottan ugyan, de folytatta a kóstolgatásomat. Szerencsére minden alkalommal elég hamar rájött, hogy mindketten jobban járunk, ha egy kicsit még békén hagy. Azt hiszem. Vagy csak megunta a fanyar, visszautasító hangulatomat és ábrázatomat. Mostanra sikerült megismernem az új otthonomat, elrepültem a szféra mágikus határvonalaihoz, és csalódottan kellett ráeszmélnem, hogy a távolban tomboló viharok olyanok, mint maga a horizont a földön. Minél közelebb repülsz hozzá, annál távolabb sodródik. Pedig élveztem volna a frissítő esőt az arcomon, és a villámok dörrenő erejét a szárnycsapásaim alatt. Rá kellett jönnöm, hogy nem csak a fény és a napsugarak hiányoznak, hanem maga az időjárás is. A változás. Itt soha nem változik semmi. A világunk határaiban ráleltem egy hatalmas, az egész szférát körbeölelő rúnakörre, aminek bár néhány rúnáját felismertem, a pontos feladatát még nem sikerült megfejtenem, hiába kutatom lankadatlanul az elmém eddig gazdagnak hitt könyvtárát. Sok átfedést találtam szféralétrehozó varázsige, és a rúnakörben fellelt részletek között, de sajnos nem kaptam elég időt a Földön, hogy feldolgozzam az erdőszellemtől kapott varázsigét, így azzal ugyanúgy a sötétben tapogatózom. Elég időt. Pff. Semennyi időt nem kaptam rá. Az az elátkozott találkozás volt mindennek a kezdete. Jobban mondva mindennek a vége. Ha nem kerestem volna fel az istenséget, vajon hogy alakult volna a sorsunk? Azt hiszem, teljesen felesleges ezen rágódni.

A mellettem megmoccanó test nesze csalogat vissza a zord valóságomba. Apró mosollyal pillantok le a mellettem elnyúló démonebre, akinek a nyugalmas szuszogástól hullámzó oldala most a törökülésbe font lábamhoz simul. A kezemet a hátára simítom, az ujjaim alatt érzem az szálkás izmok alatt szunnyadó veszedelmes erőket. Azt hiszem, barátok lettünk. Vagy legalábbis nem ellenségek.

- Kéne neked egy név, nem igaz? – A halk szavaim szinte üvöltenek a kihalt udvar csendjében. A falka többi tagját most nem látom, de tudom, hogy soha nincsenek távol a vezérüktől. – Mit szólnál a Komához? – A múltba révedő mosollyal idézem fel a néhai kedvesem „kis”kedvencét, akinek a neve nem is illhetne kevésbé a mellettem fekvő gyilkos ragadozóhoz. Tökéletes lesz. Az újdonsült Koma lusta ásítással jelzi, hogy fogalma sincs miről beszélek, vagy ha mégis, akkor teljesen hidegen hagyja. Elmerengve követem a szemeimmel Koma egyik társát, aki érdektelen lomhasággal telepszik le pár méterre tőlünk. Furcsán kellemes érzés ennyi idő után beszélgetni valakivel, akitől nem ráz a hideg, ezért szórakozottan folytatom az egyoldalú csevegést. – Ha ismernéd az állatot, akitől a nevet örökölted, valószínűleg darabokra tépnéd és felzabálnád. – Apró, nevetésszerű hümmentéssel képzelem el a jelenetet, ami nem kéne, hogy ennyire felvidítson. Szegény ló nem szolgált rá, hogy így rühelljem, bár kétségtelen, hogy igencsak bosszantó volt, mikor Calek neki gügyögött szeretgető szavakat helyettem. Valakivel ellentétben, Ő tudta, hogy kell bánni a kedvencekkel.

A „felzabálnád” szóra Koma lelkesen kapja fel a fejét a földről, a tarkóján lévő tüskék az égbe meredezve keresik a nem létező zsákmányt. Éledező bűntudattal csapkodom meg az oldalát.

- Ha tudnék, idevarázsolnék neked egy egész csirkeólt. – Szinte még el sem hagyja az ajkaimat az utolsó szó, egy méterrel a lábaim előtt megkínzott, sípoló kotkodácsolással jelenik meg egy barna tyúk. Még szinte fel sem fogom a váratlan jelenséget, a madarat átdöfi az éles karom, amiben Koma farka végződik. Mire felocsúdok a bénító döbbenetemből, a tyúk már kámforrá vált. Az egyetlen bizonyíték, hogy egyáltalán valaha a világunk része volt, a hálás, ütemes kattogás, ami feltör a látványosan elégedett démoneb torkából. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt hinném, hogy dorombol. Mi a… Ez most komolyan megtörtént? Hogy a fenébe került ide az a tyúk? Mert én nem idéztem meg akarattal, az biztos. Kisebb tárgyak magunkhoz hívása egyszerű, de élőlények előidézése még a Földön is csak komoly varázslatokkal lehetséges. Azt gondolnám, hogy egy idegen szférában szinte lehetetlen. Nem mintha sokat tudnék a szférák mágikus szabályairól. Lehet, hogy nem is én voltam. Gyanakodva pislogok körbe, hogy leellenőrizzem, nem bujkál e valahol a démonherceg, bár egy ilyen jellegű tréfálkozást még a furcsán derűs, gunyoros stílusból sem nézek ki, amit mostanában magára öltött. Nem látom sehol, mint ahogy nem is érzem a közelemben a jellegzetes kék lángok mérgét, ami megszennyezi a manája kisugárzását. Mintha a tyúk után Őt magát is megidéznék a gondolataim, kényelmes távolságban jelenik meg a Komával alkotott furcsa kettősünk előtt. Mint minden alkalommal, a jelenléte most is a pillanat töredéke alatt üldözi el az állat önfeledt nyugalmát, az iménti boldog emésztgetés már a múlté. Legalább arra a szinte eljutottunk, hogy nem iszkol távolabb, mikor a herceg tesz felénk egy kimért lépést. Hűvös semlegességgel figyelem a minket kutató pillantását, miközben azon filózok, hogy vajon az előző furcsa, megmagyarázhatatlan jelenetből mennyit látott, hallott vagy érzékelt. Azon ráérek később rágódni, hogy mi a fene is történt tulajdonképpen.

Ő is leül a földre, jópár lépésnyi távolságra tőlem, és úgy érzem, végre eljött a pillanat, hogy képes vagyok őszintén érzelemmentesen fogadni a társaságát. Lehet, hogy az elmúlt másfél hétben ezért erőltette rám magát rövid, részemről agresszívan elutasító kis diskurzusok erejéig? Hogy szokjam a közelségét? Tényleg nagyon magányos vagy nagyon kétségbeesett lehet a szentem, ha hajlandó ilyen türelmesen szoktatni a gyomromat a jelenlétéhez.

- Mit akarsz? – A hangomból most hiányzik a szokásos görcsös távolságtartás, hiszen így, hogy Calekhez hasonlóan már én is állatokkal cseverészek, eljött az idő, hogy belássam, hogy én is unatkozom. Valószínűleg érzi a megenyhült hangulatot, mert az elmúlt napokkal ellentétben, most nem zárja rövidre a kis találkánkat.

- Beszélgetni. – Nem nézek rá, inkább oldalra fordulva figyelem, ahogy a falka szétszóródott tagjai óvatos settenkedéssel gyűlnek körénk, persze mindkettőnktől tartva a tisztes távolságot. Lehet, hogy kíváncsiak, milyen a gazdájuk, mikor épp nem kell rettegni tőle.

- Nincs kedvem beszélgetni, gondolkodni szeretnék. – Apró, szomorúan elsuhanó mosollyal idézem fel a párbeszédet, ami egy élettel ezelőtt Akaron barlangjának egy eldugott szegletében elindított a benne való bízni akarás rögös útján.

- Akkor gondolkodjunk együtt. – Az elillant, aligha jókedvű mosoly visszatér az ajkaimra a „helyes” válasz hallatán, egy keserű, elfojtott kuncogás halk hümmögésként szalad ki a számon. A naivitást mostanra már teljesen kiölte belőlem, ezért pontosan tudom, hogy minden megszólalása azt a célt szolgálja, hogy így vagy úgy rávegyen, hogy segítsek neki kijutni innen, valószínűleg minden rezzenésem és szavam hozzáadódik a terve bemeneti változóihoz, és ekként befolyásolja az elkövetkező lépéseit. Persze az is lehet, hogy túl sokat gondolok róla, és tényleg csak unatkozik, és unalmában céltalanul játszadozik a reakcióimmal, de valahol a szívem mélyén tudom, hogy nem így van. Látom a szemeiben.

Meglepően hosszú csend ereszkedik ránk, ha jól emlékszem az előző életünkben nem bírta ilyen sokáig. A türelmetlen, pajzán szeretőm emléke újra szomorkás mosolyt csalna az ajkaimra, de nem engedem, hogy eluralkodjon rajtam. Végül csak bebizonyítja, hogy valahol nagyon-nagyon mélyen ugyanabból a férfiból van, mint a gondolataim tárgya, és megtöri a makacs némaságunkat.

- A fiatal halhatatlanok nem szokták ilyen jól viselni a magányt és a bezártságot. – Sejtem, hogy nem csak a szférájában való börtönéletre céloz, hanem az évekig tartó meditációra és az azt megelőző, láncra vert hetekre. Még mindig a démonebeket fürkészve vonom meg a vállamat.

- Hozzászoktam. – Szándékos titokzatossággal csepegtetem el az apró információt, hátha ki tudok zsarolni belőle egy-két választ a kérdéseimre. A szemem sarkából látom, hogy kíváncsian billenti oldalra a fejét, egy mozdulat, amit már többször is láttam tőle, viszont Calekre egyáltalán nem volt jellemző. Magára csalogatja vele a pillantásomat, és talán az itt tartózkodásom óta most először nézek rá a vakgyűlölet ködfátyla nélkül. A fekete-vörös világunkban mintha a bőre is egy árnyalattal barnásabb színben simulna az örök sötétségbe, a selymes krémszínű tónuson veszélyt üvöltve rikítanak a mágikusan izzó, piros tetoválások kacskaringós vonalai. Az arcát óvatosan elkerülve figyelem, ahogy haja egyenletesen hosszú fekete selyemként hullik a vállai mögé. A felsőtestét csak egy laza mellény takarja, a szemeim megakadnak a felkarja izmain feszülő díszes aranypántokon. Ha valakinek, neki tényleg minden szegletére illik a démon és a herceg megnevezés is. Az egész léte kegyetlen tekintélyt sugároz és vak tiszteletet követel. Vajon rémisztőbbnek látnám, ha nem létezne a közös múltunk? Minden bizonnyal.

- Soha nem meséltél a büntetésedről. – Egy pillanatra újra a Fekete Erőd börtönében vagyunk, két idegen, akik az élet pókerét játszva próbálják felfedni a másik lapjait. Lapokat, amiket eddig azért nem mutattam meg neki, mert nem akartam szembesíteni vele, hogy milyen árat fizettem a rossz döntéséért. Ki gondolta volna, hogy egyszer a jövőben még jól jöhet a kegyes titkolózásom.

- Talán mesélek. Ha beengedsz a zárt szobába. – A vörös szemek mintha érdeklődő fénnyel ragyognának fel egy pillanatra, de szinte rögtön el is suhan a röpke érzelem. Már ha nem csak képzeltem, és valóban lehetett ennek nevezni.

- Miért érdekel ennyire? – Ennyire? Mennyire? Most kérdeztem róla először. Bár már azon sem lepődnék meg, ha pontosan tudná, hogy mennyi időt lézengtem a szoba környezetében a napokban. Eskü nem terveztem betörni. Még. Előbb meg akarom fejteni a védelmi mágia jellegét. – Azt sem tudod, mi van odabent.

- Miért, mi van odabent? – Az ajkai lassú félmosolyra húzódnak, a kivillanó szemfogai lehetetlenül fehérek a minket ölelő vörös félhomályban. Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne szakítsam meg az összeforrt tekintetünk elmélyülő kapcsolatát.

- Az ágyasaim. – A mélyen búgó hangja mintha tolakodóan megérintene valamit a gyomrom mélyén, egy gúnyos horkantás szökik ki az ajkaim közül, az elmémen megállíthatatlan otrombasággal suhannak végig kéretlen képek különféle egzotikus szépségű szeretőkről.

- Pfff. Bárcsak így lenne, akkor nem az én nyakamban lihegnél nap mint nap. – Keserű csalódottsággal könyvelem el, hogy valószínűleg nem fogok értelmes választ kizsarolni belőle a témával kapcsolatban, morogva állok fel a földről, hogy átmozgassam az elmerevedett végtagjaimat. Mintha megérezné a komor hangulatváltozásomat, Koma egy kecses nyújtózkodást követően kelletlenül telepszik arrébb. Ingerült lettem, és fogalmam sincs, hogy miért. Lehet, hogy kezd engem is utolérni a fizikai kimerülés hiánya okozta frusztráció. Az elmúlt években újra sikerült robbanásszerűen megnövelni a manakészletem mennyiségét, viszont a testemet rettenetesen elhanyagoltam. Hátat fordítok neki, hogy ne lássa a fintort, amivel belátom magamnak, hogy el kellett volna fogadnom az ajánlatot, amivel másfél hete előrukkolt. Még mindig aggasztanak az eddigi harcaink kimenetelei, de egy valamiben igaza volt. Sem elég megfontolt, sem elég gyáva nem vagyok ahhoz, hogy emiatt nemet mondjak egy fejlődési lehetőségre, főleg ha elég erőssé akarok válni, hogy meggátoljam a szabadulási kísérleteit a jövőben. Amúgy is ki akartam próbálni, milyen érzés ezzel az új, nagyobb hatalommal harcolni. Nem is beszélve arról, hogy ameddig velem szórakozik, addig sem a láncaim feltörésén agyal. Ha akkor és ott nem csusszan ki az ajkain az a név, amit soha többé nem akarok hallani senkitől, valószínűleg már meggyőzött volna. Egy halk sóhajjal simítom hátra az arcomból a hajamat, az ujjaim nyomán a hófehér tincsek egy váll alá érő fonatba simulnak. – Áll még az ajánlatod a testedzésről, herceg? – Képtelen vagyok nem gúnyos éllel kimondani a heccelő megnevezést, még mindig a hátamat mutatom neki, csak hallom, hogy ő is felkel a földről.

Az idő egy pillanatra lelassul, talán meg is torpan, én pedig meg mernék rá esküdni, hogy a talpam alatt mintha élő létezésként dobbanna a világunk szíve. Lehetetlen, hogy az arcomon frissítő, hajnalillatú szelet érzek, ez is csak egy kísértő ábránd lehet, ami csatlakozik a többi sóvár, örökké elérhetetlen vágyamhoz. Nem tudom miért, a semmiből eszembe jut a kék harci ruha, amit még Ő alkotott nekem, és ami hű társam és védelmezőm volt megannyi csatában. Biztos megőrültem, de szinte érzem magamon a légies, könnyű érintését. Az idő kereke újra mozgásba lendül, vége a furcsa képzelgésnek. A föld a talpam alatt újra halott és száraz, a levegő állott és poros, a hajnal pedig elérhetetlen vágykép. Egyedül a testemre öltött kék zeke megmagyarázhatatlan ölelése bizonyítja, hogy nem álmodtam nyitott szemekkel. Most már nem kételkedem benne, valahol a lelkem mélyén, ösztönösen tudom, hogy én alkottam.

Felfogni sem tudom, hogy mi ez az erő, de többet akarok belőle.

Az égvilágon semmit nem tudok kiolvasni a sejtelmesen vörös szempár elmosolyodó pillantásából, lomhán, a tekintetemet fogva tartva hajol előrébb, egy rémisztően szívszorító pillanatig azt hiszem, hogy meg fog csókolni. A fogai puhán mélyednek a vállamba, elrejtem előle a szívem bizonytalanságáról árulkodó arckifejezésemet, az érzéki fájdalomtól felszisszenve átkozom a sóvárgó ajkaim alattomos bizsergését. A merevedését ellentmondást nem tűrő határozottsággal simítja a fenekemhez, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne kényszerrel elvenni a testem nyújtotta önző gyönyöröket. Összeszorított fogakkal, a kételyeim, a sóvárgás, az önvád és a felizzó gyűlölet remegésében vergődve, a medence peremén megtámaszkodva állok ellen a mellkasa súlyának a hátamon, nem engedem, hogy újra hasra kényszerítsen. Az ajkai cirógató érintése a fülemen előcsal belőlem egy hangtalan, reszketeg sóhajt, a testem gyengeségeit jól ismerő ujjak kitartó könyörtelenséggel játszadoznak a farkamon. Nem tudom, hányszor kell még fuldokolnom az elérhetetlen orgazmus kínzóan vágyott gyönyöreiben, hogy beleőrüljek, de minden nap egyre közelebb érzem magamhoz az elkerülhetetlen jövőképet.

- Belegondoltál már, hogy mégis miért harcolsz egyáltalán, Ramiel? Meg akarod óvni a világodat Tőlem? Miért? Csak Engem kaptál attól a helytől, eszmétől, hamis ábrándtól amit meg akarsz védeni. Engem és egy olyan kéretlen kegyet, ami téged is felemészt. Semmid és senkid nincs rajtam kívül, amit kötelességed lenne oltalmazni. – A szavai folyékony méregként csorognak végig a kábult tudatomon, teljesen feleslegesen. A kételyek, amiket kegyetlen simulékonysággal próbál belém táplálni, már hetek óta gyötörnek. Már azelőtt jelen voltak, hogy Ő ellenem fordult volna, és egyszer már Őt, minket választottam a világunk helyett, mikor visszaadtam neki az emlékeit, vállalva a kockázatot, hogy nem fogom tudni elzárni, ha minden rosszra fordul. Még mindig megrémiszt a tudat, hogy Calekért bármikor feláldoztam volna a Mennyország összes lakosát, de ez az eltökéltség vele együtt semmivé foszlott. Igaz, hogy már se hűség, se kötelességtudat nem köt az eszméhez, ami ellen próbál felhergelni a számító szavaival, de Őérte nem fogom a lelkemre venni a halandók kipusztulásának a felelősségét. Már éppen abban reménykedek, hogy végre valahára befogja a pofáját, és kiszolgálja magát, hogy mihamarabb túl lehessünk rajta, mikor újra megtöri a csendet. – És hogy lásd, Neked nem akarok semmi rosszat... megelőlegezek egy kis ajándékot. – Elhúzom a számat, se erőm, se hangulatom nincs kifejteni neki, hogy a világnak, amit el készül pusztítani, mi is a részesei vagyunk. Az ajándékától pedig előre hányingerem van, ha elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, mire gondol.

- Dugd fel az ajándékodat. – Az összeszorított fogaim között szűröm az ellenséges választ, a farkamat simogató ujjai mostanra dühítően jóleső, álmosító bódulatba taszítottak. Minden izmom meg-megfeszül, még el sem kezdte igazán a kínzásomat, már most azt várom, hogy vége legyen, és újra magamba zárkózhassak. Az irritáló kuncogása hallatán rögtön ráeszmélek, hogy rossz szavakat választottam. Bassza meg. Bárcsak belefulladna ebbe az idegesítő hangba.

- Máris, ne aggódj. – Szétlöki a lábaimat, én pedig összehúzom magamat, miközben az ajkaimra harapva készülök fel a nem vágyott kéj fűszerezte fájdalomra. A nyelve forróan bársonyos, nedvesen puha érintése a gerincem vonalán olyan váratlanul ér, hogy kis híján felnyögök tőle. A szárnyaim önkéntelen mozdulattal tárulnak ki neki, hogy még több teret adjanak a nyelve ostromának, az ajkaim elnyílnak, de a sóhajom a mellkasom mélyén reked, valahol a vadul zakatoló szívem mellett. Egy elszakadni készülő hajszál választ el attól, hogy mindent porba dobva könyörögjek neki, hogy ismételje meg, és engedje, hogy elélvezzek a gyönyörtől, amit okoz. Rettenetesen megrémiszt. Vergődnék, menekülnék, de a kezeim nem engedelmeskednek, a szemeim elkerekednek a csuklóimat körbefogó béklyók láttán. A picsába. A picsába. Csak reménykedni tudok benne, hogy a hullámok hangos csobbanása elnyomja a halk, kiszabaduló nyögésemet, mikor a vízbe rogyva menekülök messzebb a fogai elmét bontóan csodálatos, gyengéd harapdálásától az egyik szárnyam legérzékenyebb pontján. A lelkem mélyén nem mernék megesküdni rá, hogy nem a térdeim mondták fel a szolgálatot, de ezt képtelen vagyok beismerni magamnak, reszketve, néma pihegéssel kapkodom a levegőt, a testem teljes mértékben a józaneszem és az elveim ellen fordulva könyörög folytatásért, amit Ő nem restell megadni neki. Lerázhatatlan piócaként tapad újra a hátamra, és hiába minden szánalmas mocorgás és erőtlen menekülési kísérlet, újra az ujjai közé veszi az egyre fájdalmasabban lüktető merevedésemet. Magához szorít, a mellkasa melege még a langyos vízben is szinte lángra gyújt belülről. Ebben a kegyetlenül gyengéd, hazug pillanatban nyoma sincs bennem a vágyott undornak, amit máskor az önkényes érintései keltenek bennem. A mindent felülíró vad, szenvedélyes viharillat, a mellkasa ismerősen selymes keménysége, a testemet ölelő és precíz gyakorlottsággal simogató kezek mindentudó érintései, a fekete tincsek cirógatása a vállamon teljesen bekebeleznek. Bárcsak elfelejthetném. Bárcsak elfelejthetném a közös múltunkat. Bárcsak kitéphetném ezeket az emlékeket, a vágyakat, a kéretlen reakciókat magamból. Mindent, ami a szolgájává, a függőjévé tehet. Calek… Calek… annyira hiányzol.

- Tessék, angyalom. – A farka könyörtelenül lassú óvatossággal csúszik belém, lélekfacsaróan nosztalgikus élvezetet hozva magával. Elmondhatatlanul gyűlölöm, hogy a frissen eltiport szerelmünk emlékeit és érzéseit használja fel ellenem, mégis képtelen vagyok ellenállni a testemet ostromló gyönyöröknek. Elgyengülve ejtem a fejemet a vállára, az eddig makacsul, feszülten benntartott levegő egy fuldokló zihálásával tör fel belőlem. Az érintése, a puha ajkai, a fogai, a nyelve mintha mindenhol ott lennének, és ahol mégsem, ott a víz simogat lágy hullámzással. Borzongva, megrészegült tudattal, fájdalmas erővel az ajkamra harapva, összeszorított szemekkel tűröm az összekapcsolódott testünk lomha szenvedéllyel gyorsuló, kegyetlenül élvezetes ringatózását és az ujjai orgazmusba hajszoló simogatását. Hiába próbálom elfojtani a megkínzott nyöszörgést, amit az elérhetetlen kielégülés utáni vágy hoz magával, képtelen vagyok rá. Rekedtes zihálással küzdök levegőért, a mostanra ismerőssé váló fájdalmat hiába kezdem megszokni, minden alkalommal ugyanolyan megalázó, sóvár kínokkal gyötör. Mikor lesz már vége? Mint mindig, egy részem most is kegyelemért, megkönnyebbülésért könyörögne, de a hála, hogy nem kell az orgazmus szégyenteljes önkívületi állapotába zuhannom a karmaiban, erősebb.

Talán meghallotta a kusza gondolatfoszlányokat, az egész testem durván összerándul, mikor váratlanul eltűnteti a kegyetlen mágia béklyóját a mostanra már fájón lüktető merevedésemről, elkerekedett, üveges szemekkel meredek az éjfekete mennyezet láthatatlan repedéseire, mintha a lehangoló sötétség megmenthetne a saját kéjsóvár vágyaimtól. Képtelen vagyok elcsitítani a heves remegésemet, a bőröm alatt mintha forró tűzként lángolnának az elmúlt hetek, talán hónapok befejezetlen aktusai. Tudom, hogy megnyerhetetlen csatába készülök, mégis ökölbe feszülnek a megláncolt kezeim, ahogy erővel tartom vissza a rám zúduló gyönyör elsöprő hullámait. A fülem mellett dörrenő mély torokhang, ami feltör a bőrömet cirógató ajkai közül, most nem undort, hanem gyomorszorító sóvárgást és buja elégedettséget lobbant bennem. Gyűlölöm, hogy nem gyűlölöm. Mikor így szorít magához, olyan, mintha egy kicsit egy része még mindig Ő lenne. Mintha szüksége lenne rám úgy, ahogy nekem van szükségem rá. Nem ad elég időt, hogy összekaparjam a bizonytalan ellenállásomat, az ujjai finom erőszakkal szorítják meg a csípőmet, hogy vad mozgásba kényszeríthesse az ölelésébe lazuló testemet. Pontosan tudja, hogy mit kell tennie, hogy az őrületbe hajszoljon, a csípőmet egyre mélyebben nyomja a kegyetlenül tökéletes szögben belém merülő farkára, az ujjai olyan heves szenvedéllyel szorítanak, mintha soha nem akarna elengedni, mintha még mindig az övé lennék, a fogai pedig szelíden, türelmesen, de határozottan harapdálják a fülem alatti zavarba ejtően érzékennyé vált bőrfelületet, amitől egy sötét, átláthatatlan függöny ereszkedik az elmémre. Minden mozdulatától összerándulok, és egyre nehezebbé és nehezebbé válik nem átadni magamat a testemet marcangoló gyönyöröknek. Az orgazmus megállíthatatlanul, tudatromboló, darabokra szaggató erővel szakad rám, csak a távolból hallom a torkomból feltörő sikolyt, minden ziháló légvételemmel a szívemben érzem az összesimuló testünk nosztalgikus, friss, fullasztóan erotikus és ismerős illatát. Homályosan, kábultan érzékelem a testem durva reszketését, az Ő perzselő leheleteit a nyakam bőrén, az élvező farka lüktető pulzálását az összeszűkülő szorításomban, a forróságot a gyomrom mélyén, a feltörő emlékek szívet tépő súlyát a mellkasomon, a boldog, kielégült, szerelembarna, gyengéd érzelmektől ködös szemek átható pillantását a lelkemben. Egy pillanatra mintha Calek szenvedélyes jelenléte ölelne körbe, a testemet megtartó gyengéd ölelés a világ legkönyörtelenebb ábrándja, mégis benne ragadok, képtelen vagyok engedni, hogy kicsússzon az ujjaim közül. A fülembe mászó élveteg, mégis hűvösen érzelemmentes suttogás rabolja el tőlem a pillanat szívszorító illúzióját, mintha még nem vett volna el tőlem elég dolgot.

- Egészségedre. – Összerezzenve török ki a lehetetlen álomból, a testemen hiába csordogál végig a nyugalmat hozó kielégültség borzongató langymelege, a lelkemben nem hagy mást csak ürességet, szégyent és megbánást. Egészen apróra húzom össze magamat, mintha ezzel elbújhatnék előle, de hiába karolom át a remegő testemet a kezeimmel és a szárnyaimmal is, a saját hideg ölelésem nem pótolja a keservesen sóvárgott érzelmek melegét a reszkető szívemben. Egyszer már sikerült érzelemmentessé fagyasztani, de azóta megtanulta, hogy milyen a viszonzott, boldog szerelem forrósága, és rettegek, hogy innen már nincs visszaút abba a rideg állapotba. De akkor mi fog történni velem? Örökre sóvárogni fogok utána?

A halk, kárörvendő kuncogása visszhangzik a falakon, a lágy puszi a tarkóm nedves bőrén végleg tudatosítja bennem, hogy neki ez az egész csak egy kegyetlen, vérre menő játék. Semmit nem érez, mikor kínoz, mikor hetekig megbilincselve tart, piszkosan, ápolatlanul és megtörten, és akkor sem, mikor gyengéd és figyelmes. Én mindjárt apró darabokra hullok, Ő pedig nem érez semmit. Feszülten ledermedve hallgatom a távozását, de nem engedek utat a rám törő megkönnyebbülésnek, mert rettegek, hogy ez is csak egy aljas trükk, és mindjárt megjelenik előttem, hogy szemügyre vegye a tekintetemben most árulkodóan tükröződő sebezhetőséget, a könyörtelen gyengédsége okozta pillanatnyi kiszolgáltatottságomat és legfőképpen a szívemben még mindig ott lappangó, alattomosan eltörölhetetlen szerelmet, amit a lelke egy talán örökre elpusztult része iránt érzek. Már nem vagyok leláncolva, mégis most tudatosul bennem igazán, hogy örökre, végérvényesen az elveszített szerelmünk rabja leszek, és ezen semmi nem változtathat.

Fogalmam sincs, mennyi ideig várom feszült készenlétben, hogy rám támadjon a semmiből, mire elfogadom, hogy lehet, hogy mégsem ez volt a terve. A mozdulatlanná dermedt víztükörből kiemelkedő részeim mostanra teljesen megszáradtak, remegő ujjakkal nyúlok az arcomhoz, ami valamiért mégis nedves maradt. A mellkasom vadul megreszket a felismeréstől, hogy hangtalan, megállíthatatlan könnycseppek csordogálnak a szemeimből, a néma, heves zokogás olyan erővel tör rám, hogy térdre rogyok tőle. Magamba zuhanva, összegörnyedve, nyakig a vízbe merülve dobom porba az ostoba fogadalmat, hogy nem ejtek érte több könnycseppet. Ki másért ejthetnék könnyeket teljes joggal, ha nem érte? Megkönnyebbülten engedem, hogy eluralkodjon rajtam a szívemet felszabadító keserves sírás, hogy magával sodorjon, és ezáltal végre megszabadulhassak a lelkemet ostromló gyászos, lázongó érzelmektől, a haragtól, a tehetetlenségtől, a szomorúságtól, a megtörtségtől, és a bűntudattól. A gyötrelmes bűntudattól, hogy hagytam magam lehúzni egy olyan mély pontra, ahol megfordult a fejemben, hogy bárcsak elfelejthetném Őt. Minket. A szerelmünket, ami a legszentebb boldogság volt az egész rövidke életemben, és aminek egyetlen napjáért leélnék egy örök életet a pokolban. A szerelmünket, amire felesküdtem, és ami mindennél fontosabb volt. Hogy kívánhattam ilyet? Talán meg is érdemlem, hogy elveszítettem.

Mire órákkal később kimászom a medencéből a lelkemet szokatlanul könnyűnek érzem, a megsiratott érzelmek már nem éles szúrással, hanem tompa, alig érezhető lüktetéssel vannak jelen a szívemben. A marcangoló gyász most már csak csendes, búskomor letargia. A peremen megállva rázom meg a szárnyaimat, az újra hófehérré tisztult tollakról könnyedén peregnek le a vízcseppek. A falon lévő tükör elé lépek, az elmúlt órák alatt bőven volt lehetőségem eleget töltődni ahhoz, hogy teljesen helyrejöjjenek a megviselt testem sebei, az egyetlen szokatlan látvány magamon a rövid hajkoronám. Nem tudom miért, de úgy érzem, hogy Calek utálná. De azért biztos, ami biztos, tenne egy pajzán megjegyzést arra, hogy könnyebben hozzáférhetővé vált a nyakam. A szomorkás, elillanó mosolyomon még én magam is meglepődök, beletörődő érdektelenséggel egyengetem egyenessé a víztől összekuszálódott tincseket, miközben a tekintetem a padon fekvő, hófehér-kék, összehajtogatott ruhára siklik, amit valószínűleg Ő hagyott hátra nekem. Mereven, elmélázva figyelem a selymesen puha tapintásúnak sejlő anyagot, mintha azt várnám tőle, hogy életre kel, és rám ugrik. Nem vagyok ostoba, tudom, hogy minden lépése azt a hátsó szándékot szolgálja, hogy valamilyen módon visszanyerje a szabadságát általam. Talán ennyi idő alatt rájött, hogy kegyetlenséggel nem fog megtörni, és most kedvességgel, a közös múltunkhoz kötődő érzelmeimre hatva próbálkozik. Az is lehet, hogy egy ideig távolságtartó és figyelmes lesz, hogy aztán még nagyobb kontraszttal tiporhasson újra a földbe. Mindenre fel kell készülnöm, ha ellen akarok állni neki. Erősebbé kell válnom lelkileg és testileg is. Akármilyen pszichológiai játszmát is próbál űzni velem a számító démonherceg, valószínűleg sokkal profibb benne, mint én vagyok, szóval azt hiszem felesleges megpróbálnom túljárni az eszén vagy túlgondolni a tetteit. Egyszerűen nem szabad engednem, hogy akárhogyan is a fejembe másszon. Ha szabadon enged, szabad leszek, ha itt hagy egy ruhát, kihasználom, hogy nem kell manát pazarolnom a megidézésére, ha pedig megint rám támad, küzdeni fogok ellene. Érzelemmentesen.

Felemelem az angyalszárnyakhoz tervezett ruhadarab felső részét, az ujjaim finoman megszorulnak a lágy esésű selyem hihetetlenül kellemes anyagán. Lassú mozdulatokkal kapom fel a lazán, kényelmesen buggyosodó, kék övvel díszített, a combjaim külső ívén kihívóan felhasított nadrágot, majd a hasamat szabadon hagyó, hátul rugalmas pántokban végződő felsőrészét is. A kezeimet elegánsan kísérik a vállpántok mellől kiinduló, szétnyíló, szinte a földig omló, hosszúujj szerű anyagrészek. Magam sem tudom, miért nézek bele ismét a tükörbe, a légiesen elegáns, hófehér öltözékemben úgy festek, mint egy szomorú, sápadt, de legalább jól öltözött kísértet egy sötét kastélyba zárva. Valamiért az jut eszembe erről a ruháról, hogy méltó lenne egy herceghez.

Akaratlanul is beférkőzik a gondolataim közé az előző alkalom, mikor ruhát kaptam tőle, és akármennyire is próbálom tagadni magamnak, még mindig van valami különleges báj abban, hogy az általa választott ruha simul körém. Szinte hallom a már csak az emlékeimben élő, vigyorgó, könnyed hangját a fülembe mászni.

„A kék kiemeli a szemedet. Az öv pedig a segged.”

Elfordulok, hogy ne lássam a sápadtságomat megtörő halovány pírt az arcomon. Ennyit arról, hogy ne gondoljam túl a tetteit. Ennyit az érzelemmentességről. Ennyire nem lehetek szánalmasan egyszerű. Egy halk, lemondó sóhaj kíséretében száműzöm a feldúlttá kavarodott érzelmeket a mellkasom mélyéről, a lépteim öntudatlanul visznek az ablakhoz. Lesz még pár évszázadom felfedezni a sötét otthonom lehangoló rejtekeit, jelenleg csak pihenésre, töltődésre és mindenekelőtt magányra vágyom.

***

Még a lehunyt szemhéjaimon is átderengnek az örök alkonyat vörösen izzó foltjai, mintha egészen a tudatom királykék manafolyamaiig szivárogna a fenyegető fényük. Fogalmam sincs, mióta lebegek a lomhán kavargó felhők között, az én mozdulatlanságomat csak a szárnyaim lusta csapásai törik meg, amikkel egy helyben tartom a meditációs pozícióba kényszerített testemet. Már a vadászképzés alatt annyira megszokták az izmaim ezt a fajta pihenést, hogy szinte észre sem veszem a fáradásukat, teljesen befelé fordulva koncentrálok a manám rendíthetetlen békét sugárzó örvénylésére, és a létezésemet körülölelő, feketén kavargó manaáramokra, amik a pokol sötétségét hordozzák, mégis minél inkább átjárják a testemet, annál ismerősebb és kielégítőbb az érintésük. Kár, hogy nem tudok sokat a szférák működéséről és az alapjait nyújtó mágia jellegéről. Nem mintha nem lenne egy öröklétem, hogy megértsem a világot, amiben élni kényszerülök.

A gondolataim visszatalálnak egy elillanó ötlethez, amit az egyik kétségbeesett pillanatom szült arról, hogy alkotnom kéne egy önmegtartóztató bűbájt, ami elveszi a porhüvelyem életét, ha arra vetemednék, hogy önszántamból segítek a démonhercegnek a szabadulásában. Nem vagyok annyira elbizakodott, hogy biztosan tudjam, hogy képes leszek ellenállni a játékainak, pontosan tudom, hogy milyen hatalma van felettem. Viszont azt is tudom, hogy jól meg kell terveznem a bűbájt, mert ha megérzi a manaáramok aktivitását, minden bizonnyal megpróbál majd megállítani. Rövidnek és célratörőnek kell lennie. És valahogy el kell rejtenem a nyomait, mert ha megtudná, hogy ezt tettem magammal, könnyen lehet, hogy ő maga végezne velem, hiszen a láncok megsemmisítése az egyetlen, amivel még hasznára lehetek. Egy képzeletbeli fintorral hessegetek el egy némán tovasuhanó gondolatot arról, hogy talán nem az egyetlen. A merengő gondolataim tovább siklanak a még számomra is érthetetlen kérdésre, hogy vajon miért is nem akarom, hogy végezzen velem, vagy hogy egyáltalán miért nem próbálok meg végezni magammal most, hogy sikeresen bezártam Őt ide. Nem állítom, hogy nem találna módot a kijutásra, de én jóval előbb újjáélednék a Mennyben, és talán évszázadaink lennének felkészülni a visszatérésére. Miért rettegek egy olyan világban élni, ahol Ő nem létezik? Hiszen Ő már nem az a férfi, akit szerettem. Mégis, mintha még mindig birtokolná a szívemet és a lelkemet, amit egy visszavonhatatlan fogadalommal nekiajándékoztam. Úgy érzem, ha meghalnék, a porhüvelyem ugyan újraéledne, de minden más itt maradna, vele. El kell hitetnem vele, hogy megéri életben tartania, miközben valahogy erősebbé kell válnom, hogy ha kell, képes legyek megölni, mielőtt rádöbben, hogy neki kell megölnie engem. Mindezt úgy, hogy hányingerem van a gondolattól, hogy miket fog még rám kényszeríteni a közös száműzetésünk alatt. Bárcsak tudnék valahogy védekezni ellene. Bárcsak ne lennék ennyire gyenge. De ha a Purgatóriumban képes voltam évszázadokat fejlődni két évtized alatt, akkor ebben a nyomasztó pokolban is sikerülhet.

Kizárom a testem figyelemelvonó tényezőit, a langyos, gyötrő viharillatot hozó szellőt az arcomon, a rövid tincseim emlékeztető cirógatását a nyakamon, a testemet mereven tartó izmok fárasztó feszülését és a szárnyaim lomha lebbenéseit. Kiürítem az elmémet, elhessegetek minden zavaró gondolatot, érzést, kételyt és ábrándot, míg nem marad semmi, csak az, ami végigkísért életem leghosszabb és egyben legrövidebb tizenhét évén is. A kéken izzó manaáramok és a tudatomat magányos börtönbe záró vaksötét. Az egyetlen különbség, hogy üres, elmét bontó pangás helyett most sötét, fenyegető erők ölelnek. A nyugodtan keringő manaörvényeim felbolydulnak, amikor nyers erővel kényszerítem rájuk az akaratomat, hogy átformáljam őket, pont úgy, mint ahogy a Purgatórium kihalt bugyraiban tettem. Ha helyt akarok állni ellene, akkor nincs időm megvárni, hogy a manakészletem a természetes ütemében gyarapodhasson, kénytelen vagyok szétfeszíteni, kitágítani az elmém falait, még akkor is, ha ezzel instabilabbá, sebezhetőbbé teszem azt. Utol kell érnem. Elegem van a tehetetlenségből. Elegem van a gyengeségből.

Az a végzetem, hogy valahogy kordában tartsam Őt, és ha rajtam múlik, együtt fogunk megrohadni ezen a förtelmes, elátkozott helyen.

***

A létezés elmesorvasztó, kimerítő küzdelem. Az örök kékárban úszó világom átformálását egy idegen jelenlét eltéveszthetetlen közelítése szakítja meg, ösztönös, harcra kész figyelemmel térek vissza a fizikai valóm kihasználatlan, védtelen porhüvelyébe. A szemhéjaim olyan ólomsúlyúnak érződnek, mintha évtizedek óta nem mozdultak volna meg, a testem mindenhol sajog, a levegőben törökülésbe szorított lábaim görcsben állnak, a szárnyaim pedig le akarnak szakadni minden lomha csapástól. Zavarodottan, mint aki egy kómából ébredt fogom fel a környezetemet, de nincs időm kényelmes nézelődéshez, a következő pillanatban megjelenik előttem a küzdelmes békémet kísértő lidérc arca, akinek az emléke időről időre erőszakkal kényszerítette magát az elnémított gondolatok és az éber álmok közé, hogy megingassa a töretlen kitartásomat. Egy tompa szúrás a szívem és egy tátongó lyuk a lelkem mélyén azonnal emlékeztet, hogy egykor ki volt Ő nekem, de már nem sodor magával a fájdalom ereje.

- Mit akarsz? – A rég használt hangszálaim rekedtes, fáradt hangot produkálnak, a gondolataim lassúak és lomhák. Az elmém kitartó edzése és erősítése kimerültebb zsibbadást hagyott maga után, mintha hetekig megállás nélkül démonokat kaszaboltam volna. Hűvös pillantással mérem végig a laza öltözékben előttem lebegő herceget és a hosszú, csápszerű fekete szárnyait.

- Kíváncsi voltam, mikor ébred fel a hercegnőm. – Megrezzen a rideg maszkom a piszkálódó szavaktól, amik szívszorítóan idézik a férjem játszadozó stílusát. Elfordítanám a leplezhetetlen, szívbe szúró fájdalmamról árulkodó tekintetemet, de látnom kell a szemei legmélyén honoló ürességet, hogy ne éledjen ismét kegyetlen, kilátástalan remény a szívemben. Magára öltheti Calek stílusát, lehet velem gyengéd, játékos és komolytalan, mint amilyen Ő volt, de a szemei, amik a lelke kopárságát tükrözik, mindig el fogják árulni az igaz valóját. Figyelmen kívül hagyom az illetlen megnevezést, kimért nyugalommal válaszolok neki.

- Nem aludtam. – Pedig most rettenetesen jól esne. Fáradtabb vagyok, mint a kimerítő, majdnem tragédiában végződő harcunk után.

- Kár. Lett volna néhány ötletem, hogyan ébresszelek fel. – Szemforgatva fordulok el tőle, lassú mozdulatokkal eresztem le a lábaimat, és mozgatom át a zsibbadt testrészeimet. Ezt a megjegyzését már nem méltatom válaszra, széles szárnycsapásokkal indulok el a távolban felsejlő kastély égbenyúló tornyai felé, csak hogy magam mögött hagyhassam a kíváncsi pillantását, a következő szavai viszont megállítanak. – Fogalmad sincs, mennyi idő telt el, igaz? – A vállam fölött nézek vissza rá, a zavarodott, kérdő tekintetemet meg sem próbálom elrejteni. Tényleg fogalmam sincs, de nem hittem volna, hogy sok nyugodalmat hagy nekem, szóval eddig meg sem fordult a fejemben, hogy számottevően sok lenne. Eddig. A szél egy hosszú, hófehér tincset sodor az arcomba, megrökönyödve nézek le, hogy szemügyre vegyem a mellkasomig omló tincsek zuhatagát. A szemeim elkerekednek a ráeszméléstől, hogy hetek, de hónapok alatt sem nőhetett ennyit a hajam. A pillanatok alatt elillanó, elveszített idő már nem újdonság számomra, mégis ugyanúgy mellkason vág, mint eddig. Nem tudom, hogy a megraboltság keserű ízétől vagy az egyik hosszú, elülső tincsemen játszadozó ujjától húzom el a számat. Szomorú, gyanakvó pillantással kísérem az ismerős ujjak kalandozó mozdulatait.

- Miért? – Úgy érzem, nem kell kifejtenem a velős kérdést, hogy értse, mire gondolok. Miért hagyott magamra ki tudja mennyi évig, zavartalanul fejlődni, gyógyulni, felejteni és kiheverni Őt?

A hajamat piszkáló ujjai az állam ívére csúsznak, finom, selymes simítással emeli vissza magára a lesütött pillantásomat. Az érintése hideg borzongás, a lelkem pangó ürességében hűvös hiányérzetet kelt a régről megszokott szerelem üvöltő hiánya. Az idő tényleg meggyógyítja a szív sebeit? Lehet, hogy egyszer képes leszek fájdalom nélkül létezni nélküle? A gondolat egyszerre tölt el rettegéssel és bűntudatkeltő reménnyel.

- Azt akartam, hogy gyógyuljon a lelked. – A hitetlen tekintetemből egy pillanatra sem oszlik fel a gyanakvás szikrája, miközben azon mélázok, hogyan tud még egy ilyen gyengéd mondatot is érzelmek nélkül kiejteni. – Egy ronccsal nem tudok mit kezdeni. – Egy óvatos legyintéssel csapom el az arcomra vándorló kezét, de tudom, hogy csak azért sikerült, mert engedte. Nem felejtettem el az elszunnyadásom előtti gondolataimat a pszichológiai játszmáiról és a céljaimról. Nem engedhetem a fejembe mászni. Akármi is a terve, biztos, hogy ez is csak egy jól megkomponált részét képezi, hogy hamis biztonságérzetet, esetleg bizalmat építsen bennem. Elfordulok tőle.

- Mennyi? – Tudnom kell, hogy hány éve veszítettem el Őt.

- Kicsit több mint négy év telt el, angyalom. – A hangjában egy visszafogott mosoly bujkál, miközben megrendíti az épelméjűségem instabil falait. Minden izmom megfeszül, hogy elnyomjam a testemen végigszáguldó remegést, a kezeim ökölbe szorulnak. Válasz nélkül hagyom magam mögött.

***

A legmagasabb torony legfelső hálóját választom főhadiszállásnak, miközben azon morfondírozom, hogy egy démonhercegnek miért égbe nyúló tornyokból áll az otthona, miért nem földalatti erődítményekből. Lehet, hogy magának sem vallja be, de hiányzik az angyali mivolta a kis virágszálamnak. Majd egyszer megemlítem neki a gyanút, ha bosszantani akarom. Mintha csak a gondolataimban olvasna, a szoba zárt ajtaja előtt tűnik elő a semmiből. A pillantása egyből a földbe vésett rúnakörre csúszik, ami körbeöleli a szoba közepén elhelyezkedő ágyat, egy mellé húzott fotelt és egy asztalkát. Pont az előbb fejeztem be a védelmi vonal előkészítését, már csak a rövid aktiváló varázsige van hátra. Zavartan sandítok fel a kíváncsi, egyik szemöldökét gúnyosan felhúzó démonra, baromira nem örülök, hogy pont most volt kedve beállítani. Most, hogy visszakapta az emlékeit az angyal múltjáról, nem kételkedem benne, hogy felismerte a fény mágia jeleit. A gunyoros horkantása hallatán legszívesebben kimásznék a köröcskéből, hogy kikaparjam a szemét, de inkább csak hűvösen figyelmen kívül hagyom.

- Ugye nem gondolod, hogy egy fénypajzsot fogsz megidézni a szférámban? – A válaszom a lenéző kérdésre csak a varázsige higgadt elsuttogása. A pajzs nem igényel sokat az égi erőkből, csak egy vékony, erősítő rétegként fűztem bele, mikor az éber szunnyadásom alatt megéreztem magamban az ismerős tisztaság halovány érintését. Az örök sötétséget megtörik a rúnakörből felsejlő, felerősödő, majd kialvó hófehér fénysugarak.

- De, gondolom. – Egy visszafogottan önelégült mosoly suhan át az ajkaimon, mikor a szemeimmel felsandítok a herceg irritált fintorára. Számítottam rá, hogy a védfal nem fog működni az idegesítő teleportációja ellen, mégis összerezzenek, mikor váratlanul mellettem terem, egyenesen a pajzs közepén.

- És mire mész a pajzsoddal? – Felránt az eddigi ülő pozíciómból, az ajkain szórakozott, kegyetlen vigyor honol, de a szemei még mindig hordozzák a lelke sivár fagyosságát. – Okosabbnak hittelek ennél. – Hozzá csapódik a testem, a markai határozott szenvedéllyel szorítják meg a derekam vonalát, a férfias, nosztalgikusan kisajátító érintés elásottnak és elfeledettnek hitt, parázsló érzéseket mozdít meg bennem. Úgy lököm el magamat tőle, mintha égetne, és Ő lassú vigyorral engedi, hogy kicsússzak a karmaiból. Az arcom lángoló melege ellentétes a hűvös félelemmel, ami a mellkasomba költözik a saját bevallhatatlan érzéseimtől.

- Még nem végeztem, seggfej. – Elfordulok a táncra hívó pillantása elől, és visszatérdelek a rúnakörömhöz, hogy egy második, belső védelmi vonallal egészítsem ki az elsőt. A rúnát, amit beleszőttem a második pajzs alapjaiba, tőle loptam. Pontosabban a karperecről, ami hetekig elzárt engem a szféra erőt adó manaörvényeitől. Ha ahhoz hasonlóan elzárom ezt a területet a mana áramlása elől, akkor, ha helyes a feltételezésem, nem fog tudni a pajzson belülre teleportálni, igaz, én pedig töltődni nem leszek képes, de ezt az árat bármikor kifizetem a magányért. Ha tévedek, tanulok belőle, ha igazam van, lesz egy kis szeglete a világnak, ahol biztonságban vagyok tőle. A terv tökéletességét elrontja az, hogy árgus tekintettel figyel. Ha okosabb lennék, lehet, hogy megvárnám, amíg elmegy, de a lekicsinylő megjegyzése elindított bennem egy szánalmas bizonyítási vágyat.

A rám ereszkedő lázálmok olyan mélyre nyomják a tudatomat, hogy a képtelen vagyok kimászni a lidérces, hívogató mocsaraikból, az elmúlás hideg láncai hínárként tekerednek a végtagjaimra, minél jobban kapálózok, annál erősebben tartanak. Az életemért vívok egy olyan csatát, amibe már beleszólásom sem igazán van. A manám nem tud elég gyorsan visszatöltődni, hogy életben tartsa a megtört testemet, én pedig tehetetlenül, a fizikai valómtól elvágva vergődök, és várom, hogy vége legyen mindennek. Az elmémbe nyilalló gondolat, hogy újjászülessek egy világban, ahol Ő nem létezik, egyszerre bénító félelem és makacs kitartást kölcsönző eltökéltség. Nem halhatok meg, ennyitől nem. Még nem. Még dolgom van vele.

A testem mintha már nem is létezne, valahogy mégis átsüt egy forrón bizsergető érzés az ajkaimon, életet lehel az elenyésző porhüvelyem dermedten fagyos reszketésébe. Feléleszt bennem egy fényszikrát, ami már alig pislákolt, a zagyva, kusza, groteszk képzelgéseken átküzdi magát egy olyan álom, ami nem is igazán álom, hanem inkább egy emlék. Emlék egy közösen átélt álomról, egy boldog, elillanó pillanatról, egy csókról, a vihar szabadságot hozó illatáról és az érintéséről az arcomon és a közös jövő reményével a szívemben. Egy remény, ami porba lett tiporva, csak hogy egy sokkal szebb és sokkal valódibb boldogságot alapozhasson meg. Mert néha porig kell rombolni önmagunkat, hogy elég erőssé váljunk a közös jövő felépítéséhez.

A felszabadult, a boldogság nosztalgiájáról suttogó álmokat a gyógyírt hozó, békés sötétség leple borítja le, elűzi az emlékeket, a filozofikus eszmefuttatásokat és magát a reményt is, hogy ez is csak egy megmászandó hegy, egy leküzdendő akadály, egy hajnalt hozó éjszaka. Mintha egy emberöltő telne el, némán remegve, zsibbadtan és égő tüdővel kapok levegőért, a szempilláim mögött felsejlő sötétvörös színvilág emlékeztet, hogy nem minden éjszakát követ hajnal. Fáj. Mindenem fáj. A gyomromon tátongó seb külsőleg már ép, de a belső szerveim mintha még nem gyógyultak volna meg teljesen, a lábaim közötti feszítő fájdalom pedig könyörtelenül emlékeztet, hogy más sebek sem tudtak teljesen regenerálódni. A testem szánalomra méltó állapotából egyből rájövök, hogy közel sem töltöttem annyi időt a gyógyító álomvilágban, mint amennyinek érződött, vagy mint amennyit kellett volna. Fogalmam sincs, hogyan, de megérzem magamon az Ő jellegzetesen hűvös és komor tekintete nyomasztó súlyát, az ernyedt, legyengült testem azonnal harcra készen feszül meg. Felülök, és megkeresem a veszély forrását a pangástól üvöltő trónterem fenyegetően tágas ürességében. A csend szinte fülsüketítő. Fölém magasodva néz le rám egy hatalmas, sötét kövezetből kifaragott trónszékből, olyan mozdulatlanul, mintha ő maga is megdermedt volna az idővel és a világ fojtogató, örökösen változatlan sötétségével együtt. A másodpercek olyan lassan vánszorognak, hogy ha nem hallanám az elveszített szerelem fájdalmától és a félelemtől zakatoló szívemet, azt hinném, hogy tényleg megtorpant az idő. Úgy látom, mostanra elrejtette a frissen szerzett hegeit, de tudom, érzem, hogy még ott vannak. Mintha minden alkalommal, mikor a szemem elé kerül, egyre kevésbé találnám meg benne az én szerelmes Calekemet, de arra képtelen vagyok rájönni, hogy Ő változik vagy én sodródom egyre messzebb az emlékétől. A lelkem egy része örül, mert most már szívesebben látná Őt holtan, mint ezzel a kínzóan lehetetlen közömbösséggel a tekintetében.

- Egy álmot láttam... – A hangja félelmetesen nyugodt és hűvösen merengő. Hideg borzongás fut végig a gerincem vonalán, egészen a tarkómig. – Egy unalmas, bolond, szánalmas álmot egy hasztalan életről, amiből csak kellemetlenül lassan tudtam felébredni. Végső soron hálás lehetek neked, hogy segítettél benne. – Nem válaszolok semmit a megdöbbentő vallomásra, sok mindent vártam tőle, de a köszönetnyilvánítás nem volt közöttük. Felesleges lenne vitába szállni a szavakkal, amikkel az elmúlt szerelmem életútját becsmérli, mint ahogy azt sem emelem ki, hogy nem érte tettem, amit tettem. Illetve valamennyire mégis. Meg akartam ismerni Őt, akiből a szívem választottja kiszakadt, hogy teljessé tehessem magunkat. Nem hittem a figyelmeztető jeleknek, hogy mi soha nem lehetünk teljes egészek együtt. Némán, a feszült, komor csend terhe alatt nézem a rideg herceget, aki számára a közösen megélt boldogságunk egy tompa, hasztalan álom, egy szánalmas, kigyomlálandó emlékfoszlány a könyörtelen gonoszság tengeréből. Egy röpke pillanatra megtalál az empátia lélekmarcangoló érzése, ahogy bevillan a fejembe, hogy milyen érzés lehet kiszakadni önmagadból, és öntudatlanul, egy mély álomba süppedve olyan dolgokat véghezvinni, ami ellentmond mindennel, amiben hiszel. Elköteleződni, fogadalmakat kötni, terheket a válladra venni, hogy utána örökre cipelned kelljen őket, és hogy milyen lehet mindezek után felébredni. Én is egy ilyen teher vagyok. Egy kiszedhetetlen tüske a bőre alatt, egy gyógyíthatatlan fertőzés. Hogy hihettem, hogy szeretni fog, mikor magához tér? Hogy gondolhattam, hogy a leghírhedtebb démonherceg, a bukott szeráf, akitől annyira félnek, hogy még a történelmét is kitörölték, szeretni fog? Azt hittem, mostanra kinőttem a gyermeki naivitásomat. Gyűlölöm, hogy ha a józan eszemre hallgatok, igazából még csak hibáztatni sem tudom a kegyetlenségéért. Akarata ellenére hozzám láncolta magát a legerősebb mágikus kapoccsal, ami létezik, és mindezek után még van pofám úgy érezni, hogy az én felelősségem, hogy elzárjam a világ elől.

Előredől, a mozdulat olyan váratlanul töri meg a pillanatnyi dermedt nyugalmat, hogy összerezzenek tőle, és kizökkenek a kavargó, önvádló gondolatok feldúlt kuszaságából, vissza egy valóságba, ahol ezzel a férfival vagyok összezárva az idők kilátástalan végezetéig.

- Gyere ide. – A rideg utasítás mostanra már ismerős, elzavarja a kétségbeesett, elhidegült belenyugvást, hogy életerős dacot csaljon a helyére. Nem tudom, hogy ez volt e a célja, bármit kinézek a pszichológiai játszmákra készülő démonból. Lehet, hogy megértem az irántam érzett gyűlöletét, de ez nem azt jelenti, hogy megengedem, hogy megalázzon.

- Nem. – Meglepően határozottra sikerül a hangom zengése, félig-meddig arra számítottam, hogy csak egy reszketeg sóhaj lesz a dac szülte ellenállásból. Tudom, hogy van ereje kényszeríteni, de akkor sem fogom önként megadni magamat. Soha. Leláncolhat, megtörheti a testemet újra és újra, de a lelkem sebzett, megtépázott maradékát nem adom.

- Mégis mire számítasz, Ramiel? Talán magadat akarod büntetni a saját makacsságoddal? Hiszen tudod a következményeit a gyerekes ellenállásodnak. – A belőle áradó sötét, fullasztóan pokoli erőktől minden szőrszálam az égnek áll, és ha nem lennék még mindig harmatgyenge, tudom, hogy már újabb menekülési tervet gyártanék, de jelenleg csak makacs mozdulatlanságra futja. Ő kérdezi, hogy mire számítok? Inkább nekem kéne ezt kérdeznem tőle. Azt hitte, hogy engedelmességbe félemlíthet? Azt hitte, hogy fejet hajtok az akarata előtt, csak mert erősebb nálam? Eddig azt hittem, hogy ha az érzelmei nem is, az emlékei megmaradtak az együtt töltött időkből, de lassan ebben is kezdek kételkedni, mert ez a férfi egyáltalán nem ismer engem. – Gyere ide.

Hiába ismétli meg a higgadt parancsot, meg sem rezzenek. A semmiből előtörő, már-már megszokottá váló fekete árnycsáp a derekamnál fogva ránt felé, összeszorított fogakkal, az ösztöneimre hagyatkozva idézek meg egy tőrt, hogy legalább a védekezés illúzióját kelthessem vele. A következő pillanatban már előtte térdelek, a hideg pengét a torka selymesnek hazudott bőréhez simítom, a szemeimben pedig fellobbannak a végső halállal fenyegető lángok. Teljesen ki vagyok merülve, de néhány súlyos seb ejtéséhez bőven van erőm.

- Ki is égethettem volna a szemed, mint annak a hitvány Sarielnek... – Váratlan erővel tepernek maguk alá a harag hullámai a nagyzoló pillantása láttán, és hirtelen azt kívánom, hogy bár megtette volna. Akkor legalább nem kellene látnom ezeket az ellenszenves kifejezéseket az Ő hibátlan, markáns vonású arcán.

- Hálásnak kéne lennem, hogy miután ezeket teszed velem, még ráadásnak nem vakítasz meg?! – Dühösen sziszegve hajolok kicsit közelebb az arcához, hogy elrejtsem a menekülési szándékaimat, de mintha a fejembe látna, kemény magabiztossággal ragadja meg a csuklómat, és visszaránt magához. Erőtlenül támaszkodom meg a térdemmel, hogy ne csapódjak teljes lendülettel a zavaróan meztelen testének, az ujjaim olyan görcsösen szorítják a tőr nyelét, mintha az életem múlna rajta, hogy a markomban maradjon a haszontalan tárgy. A sarokba szorítottság frusztráló érzése olyan elképesztő súllyal nehezedik a mellkasomra, hogy ádáz tusát vívok minden egyes apró levegővételért. Nem engedem, hogy teret nyerjen az elmémben a gondolat, hogy most már ez a jövőm, mert akkor darabokra hullok. Ez az egyoldalú küzdelem, a tehetetlenség, a megalázottság, az ő rideg érzelemmentessége és az én makacs ellenállásom, amivel magam sem tudom, pontosan mit akarok elérni. Ebben a szánalomra méltó, erejétől megfosztott pillanatomban inkább érzem magamat egy lázongó gyermeknek, mint egy feltörekvő, fejlődésre képes harcosnak.

Az arcomon játszadozó ujjak pilleszárny érintéseit gyengédnek is lehetne mondani, ha nem látnám a tekintetében honoló hideg, gonosz fenyegetést. A karmokban végződő hüvelykujja a szemem alá csusszan, de én továbbra is rezzenéstelenül állom a hűvös pillantását, miközben azon merengek, hogy tudnak azok az egykor szerelmes, pajkosan csillanó szemek ilyen rideg, élettelen érzelemmentességet tükrözni. Majdnem meghaltam az elmúlt pár órában, mégis több élet van bennem, mint benne lesz valaha. Igazából jelen pillanatban nem különösebben érdekel az sem, ha megvakít, nem félek se a szemem világának az elvesztésétől, se a fájdalomtól. Ami igazán számított, azt már talán örökre elvesztettem, a fájdalom pedig nem lehet rosszabb, mint a monoton szúrás, ami a lelkem mélyét hasogatja mióta magamra hagyott.

- Kár lenne ezekért a szép szemekért… - Egy elsuhanó pillanatig sem veszem bóknak a rémisztően gyengéd fenyegetést, kiráz a hideg a vérfagyasztóan elmélázó szavaktól és a borzongató pillantásától. Tudom, hogy a fejembe akar mászni, tudom, hogy össze akar zavarni, de nem engedem neki. Mikor a rövid tincseimet felmarkolva hátrarántja a fejemet, meglepett nyögés szakad fel az ajkaimról. A tőrt görcsösen szorító kezem megremeg, a szemeim tágra nyílnak, de semmit nem látok a tehetetlen düh okozta könnyfátylon keresztül. Hiába próbálom eltolni magamat tőle, jelen állapotomban semmi esélyem ellene. Egy ragadozó kimért, kizökkenthetetlenül magabiztos türelmével hajol a nyakamhoz, a meztelen testünk olyan közel kerül egymáshoz, hogy érzem a belőle áradó izzasztó forróságot, mégsem csal semmit a testembe, csak lélekfacsaróan fagyos pánikot. A lassú, hangos légvétel, amivel mélyen magába szívja az illatomat, olyan, mintha a zsákmányát szagolgatná, mielőtt darabokra cincálja. Talán ez is történik épp. Az állkapcsom szinte fáj a görcsös szorítástól, a fogaimon keresztül szűrve kapkodom a levegőt, miközben tehetetlenül várom a következő lépését.

- Hm. Szex szagod van. – Elfintorodnék, de elvonja a figyelmemet a testemet satuba fogó ujjak szorításának a meglazulása, és azonnal kapok a lehetőségen, hogy vadul eltépjem magamat a meztelensége közeléből. A testem hátralendül az erőtől, amivel eltaszítom magam tőle, de nem vagyok elég gyors. Az ujjai az oldalamba marnak, finom erőszakkal ránt még közelebb magához olyan erővel, hogy egyenesen az ölében landolok. A pánikszerű menekülési ösztön olyan hirtelen kerít a hatalmába, hogy szinte remegni kezdek tőle. A saját mozdulatának a lendületét felhasználva vágnám a mellkasába a tőrömet, hátha el tudom vonni a figyelmét elég ideig, hogy kicsússzak a karmai közül, de ez a szánalmas, utolsó kétségbeesésemben elkapkodott támadás is csúfos kudarcba fullad. Az ujjai megingathatatlan vasmarokkal ragadják meg a reszkető, erőtlen kezemet, az ismételt tehetetlenségem újdonsült dühhulláma szinte pofán vág, a saját haszontalanságom okozta keserűség még tovább táplálja az iránta érzett harag lélekölő tűzviharát.

- Mondd meg nekem, hogy hozod be ezeket ide? – Egy pillanatra még a befelé forduló őrjöngésemből is kizökkent a furcsa kérdés, a mindig érdektelen és unott hangszínben megbúvó szokatlan kíváncsiság teljesen váratlanul ér. Megtorpanva, zavarodottan ismétlem el magamban a kérdést, hátha másodjára több értelmet lelek benne, és mikor ez nem történik meg, rádöbbenek, hogy talán pont a kizökkentésem vagy az összezavarásom volt a terve. – Jó érzés lenne ezt is a szívembe mártani, ugye? – Sajnos ahhoz, hogy igazán jó legyen, szüksége lenne szívre, de azért így is megtenné. Tudom, hogy nem tudok igazán ártani neki egy egyszerű tőrrel, de a fájdalom hátha eltereli a figyelmét azokról a félreérthetetlen tervekről, amik egyre sürgetőbb csillogással tükröződnek a szemeiben. Bár az eddigi tapasztalat alapján az is lehet, hogy csak olajat öntenék a tűzre vele. Olyan hirtelen és váratlanul engedi el a kezemet, hogy az eddig feleslegesen erőlködő, reszketeg mozdulatom magától megy végbe, előre zuhanva dőlök rá, miközben a tőr lehetetlenül könnyedén, hangtalanul süllyed el a mellkasa forróságában, mintha tűzben felizzított kést mártanék puha vajba.

Abban a pillanatban, hogy megérzem körém fonódni a karjait, rádöbbenek, hogy a tomboló haragom megint milyen ostoba döntésbe hajszolt. A mellkasából kiálló tőrre ügyet sem vetve szorít magához, a kezeim hasztalanul köztünk ragadnak, a tőr nyele hűvös emlékeztetőül szolgál, hogy igazából mennyire fegyvertelen vagyok ellene. Még csak megrendíteni sem tudom a gyilkos lángok ereje nélkül. Hiába küzdöttem végig az eddigi életem rövid, elillanó évszázadát, hiába próbáltam kitörni a tisztítótűz erejének árnyékából, még mindig egy senki vagyok a kéretlen ajándék nélkül, amit születésemkor kaptam. Egy szánalmas senki.

- Most jó? – Nem kell látnom az arcát, hogy pontosan tudjam, milyen önelégült vigyor honol rajta, a hangja mindent elárul. Zokogni, vergődni, kapálózni, üvölteni akarok. Felégetni a világot, ami ilyenné tette Őt. Gyűlölöm. És gyűlölöm a tehetetlen önmagamat mellette. Gyűlölöm azt akivé, amivé tesz. A kezeim a mellkasához feszülnek, ilyen közelségből csak egy gondolat lenne megölni, és véget vetni mindennek. A kilátástalan harcoknak és a reményvesztett jövőnek. Az sem baj, ha a halála után a szférája összeomlik, és örökre maga alá temet, vele még a halálon is szívesen osztoznék. Bárcsak meghalhattunk volna inkább Baál keze által, karöltve küzdve a szerelemért, amiben vakon hiszünk.

Szinte észre sem veszem a kék lángok engedelmes, rémisztően készséges ébredését, csak mikor a szemem világával együtt megfoszt az erejüktől is. Az orromba mászó kegyetlenül nosztalgikus, vad, tomboló viharillat könyörtelenül emlékeztet, hogy amúgy sem lettem volna képes véghezvinni a szánnivaló terveket.

- Tudom, még mi esne jól. – A rám telepedő vaksötétben mintha minden illat, minden érintés hatványozott erővel kínozna, mikor megérzem a forró, nedves cirógatást a fenekem partjai között, a testem kétségbeesett reszketésbe kezd a tudattól, hogy mi következik, és annak az elkerülhetetlenségéről. Megint meg fog erőszakolni, és az égvilágon semmit nem tehetek ellene. Újra el fogja venni azt, amit csak adni szabadna. – Jobban szeretem, ha nedves vagy idelenn. – Remegve, elkeseredetten próbálok valahogy távolabb kerülni tőle, de az ujjai könnyedén merülnek el a testemben, ami áruló módjára rögtön reagál az ismerős ujjakra. A szédítően ellentmondásos érzések szinte széttépnek belülről, küzdeni akarok ellene, a testemben pislákoló sóvárgás ellen, a vágy ellen, hogy eleresszem a felesleges küzdelmeket, és adjam át magamat a pillanatnyi megnyugvást hozó érzéki rabszolgaságnak. A tudat, hogy még egy napja sem vagyunk itt, de már a tűrőképességem határait feszegeti, dermesztő félelemmel bénít meg. A gyűlölni vágyott érzések összefolynak, az ujjai könyörtelen játéka bennem, az ajkai vad simítása az ajkaimon, a kiömlő vére kesernyésen édes zamata a számban, a belém nyilalló forróság, a derekamat satuba fogó szorítás, a harag, a tehetetlenség, a megalázottság torokszorító gyötrelme, az önző, meg nem érdemelt gyönyöre visszataszító hangjai. Küzdök, vergődök, harapok, némán zihálva veszem el tőle a kínszenvedésem kitörni vágyó zokogását, de minden hiábavaló. Nem akarom ezt. Gyűlölöm az ujjait a testemen, az érzelemmentes pillantása súlyát a megaláztatásomon. A sötétség feloszlik a szemeimről, de tudom, hogy önmagáért szabadított fel. Hogy megmutassa, hogy még a gyilkos erőim is mennyire jelentéktelenek és haszontalanok ellene, hogy láthassa a szemeimben tükröződő fájdalmakat, az eltemetett boldogság utáni sóvárgást és a szégyent. De most nem fog mást találni, csak haragot és gyűlöletet. Még nem.

- Gyűlöllek. – Magam sem tudom, miért fáradok vele, hogy ismét szavakba öntsem az érzést, ami valószínűleg teljesen üres és érdektelen valaki számára, akinek fogalma sincs az érzelmekről.

- Ezt már mondtad. Most valami egészen mást szeretnék hallani a szádból. – Megfagy a vér az ereimben, a vadul dübörgő szívem pedig kihagy egy fullasztó ütemet, mikor megérzem az érintését az egyik kiszolgáltatott szárnyam tövén. Annyira elhatalmasodik rajtam a kényszer, hogy ösztönösen eltüntessem a sebezhető testrészt, hogy szinte már fáj ellenállni neki. Tudom, hogy megint elvenné őket tőlem, ki tudja mennyi időre, és nem mondhatok le róluk itt, a világegyetem legellenségesebb poklának a szívében. Remegve készítem fel magamat egy olyan fájdalomra, amire képtelenség felkészülni, de gyengéden izgató borzongás érkezik helyette. Elkerekedett szemekkel harapom el a meglepett nyögésemet, a gerincem ívbe feszülő vonalán végigpattogó szikrák szinte csípik a bőrömet, a testemben felszított forróság leküzdhetetlenül összpontosul az ágyékomban.

- Ne… ne csináld… - Azelőtt suttogom a kétségbeesetten kérlelő szavakat, hogy felfoghatnám, mit is teszek, szinte azonnal megbánom a gyengeségemet beismerő megnyilvánulást. Nem nézek rá, makacsul kerülöm az arcát, a pásztázó, méricskélő tekintetét, és a kárörömöt, a kegyetlenséget benne.

- A régi idők emlékére. – Dühvel vegyült elkeseredettséggel szisszenek fel, mikor egy erőteljes lökéssel lendíti felfelé a csípőjét, a farka gyűlölten tökéletes forrósága már nem tépő fájdalommal, hanem enyhe feszítéssel megfűszerezett gyönyörrel döfi meg bennem az egész testem legérzékenyebb pontját. Reszkető ajkakkal, akadozott légvétellel fojtom el a kitörni vágyó nyögést, a támaszért könyörgő kezeim megfeszülnek a bársonyosan kemény mellkasa selymes bőrén. Azonnal rájön, hogy a farka megtalálta bennem az áhított pontot, megtorpan, az egyik keze még mindig a derekamat szorítva tart magán rendíthetetlen szilárdsággal, a másikkal pedig megismétli a kínzóan élvezetes cirógatást egy másik szárnyamon. Lehunyt szemekkel, az egész testemet megrázó borzongással tűröm az izgató simogatást, a saját remegésem apró rezzenései újra és újra úgy mozgatják bennem a merevedését, hogy finoman megérintse a pontot, ami lerombolja a józanész és az ellenállás utolsó bástyáit. A farkam árulkodóan forró lüktetéssel szorul közénk, már nyoma sincs a fájdalomnak, teljesen elűzte a kéjsóvár vágyakozás forró, őrjítő lavinája. A felizgult, összesimuló testünk szívszorongatóan ismerős, erotikus illatától mintha nekem is kést mártanának a szívembe, már nem merem lehunyni a szemeimet, mert félek, hogy Calek szerelmes vágytól fűtött pillantását láttatná velem a kéjtől eltompuló tudatom, mereven oldalra fordulva utasítom el a tekintete súlyát, és engedem, hogy a környezetünk zord sötétsége a jelenben, a csúfos valóságban tartson. Mikor úgy ítéli meg, hogy már eléggé felizgatott, újra keményen a derekamba markolva kezd el erőteljesen mozgatni magán, a szám belsejébe harapva, a fájdalom és a vér ízének a józanító keserűségét kihasználva védem meg magamat attól, hogy maguk alá temessenek az élvezet forró hullámai. Csak a szemem sarkából látom, hogy előrébb görnyed, a fogai finoman karcolják meg a mellbimbómat, remegő, kapkodó kézzel tépek a hajába, hogy lefeszítsem magamról, de mintha csak felbátorítanám. Némán zihálva küzdök levegőért az elharapott, lenyelt nyögések tengerében, a hosszú tincsek idegenek az érintésem alatt, és a tudatom mélyén döbbenek csak rá, hogy még ez is más lett. Az ajkai a másik mellbimbómra is rátapadnak, mikor erőteljesen megszívja, átmenekül egy szánalmas nyöszörgés a makacs némaságom védfalán. Szinte érzem a vigyorát a bőrömön, a követelőző gyönyör kitartó ostromától elgyengülve, tehetetlenül sóhajtok fel, már nem próbálom elhúzni magamtól, az ujjaim görcsösen kapaszkodnak az ismeretlen tincsekbe, az első kiszaladó nyöszörgést újabb halk, pihegő, erőtlen nyekkenések követik. Egyre gyorsabban mozgat magán, a testünk érzéki, összecsattanó hangjai életet lehelnek a halott világba, könnybe lábadt szemekkel, összeszorított ajkakkal várom, hogy vége legyen a szégyenteljes gyönyörök kínzó sorainak. Felegyenesedik a mellkasomról, hogy szemügyre vegye a darabokra hullott ellenállásom romjait, a büszkeségem utolsó foszlányait mentve ejtem a fejemet a vállára, hogy ne lássa az élvezettől kipirult arcomat, de nem engedi, hogy elbújjak előle. Durva erővel nyom mélyen magára, majd váratlanul abbahagyja a testem erőszakos mozgatását. Minden izmom megfeszül, ahogy ellenállok az ösztönös késztetésnek, hogy én magam folytassam az élvezetet hozó mozgást, de eltemetem az utálatos vágyaimat. Az egyik keze a hajamba markol, felemeli a fejemet a válláról, a tekintete könyörtelen kárörömmel simít végig. Olyan mélyen van bennem, hogy kitölti minden pórusomat, a kielégülni vágyás alattomos fájdalma szinte feléget belülről.

- Úgy látszik, a tested nem gyűlöl annyira. – A vigyorgó szavakkal egyszerre cirógatja meg a farkam hegyét, az összerezzenő izmaim önelégült morranást csalnak a torkába. A hüvelykujja lustán dörzsölgeti a farkam legérzékenyebb pontját, pontosan tudja, hogy hol érintsen, hogy az őrületbe kergessen vele. Hányingerem van attól, ahogy a testem reagál rá, a gyomrom mélyén lüktető izgatottságtól, az orgazmus utáni sóvárgástól és attól, hogy tényleg nem gyűlölöm a gyengéd érintéseit. Mikor kegyetlen és démoni volt, tudtam viszolyogni tőle, most nem érzek mást, csak azt a szenvedélyes vágyakozást, amit eddig csak Ő tudott feléleszteni bennem. Elárulom az emlékét? Magára kényszeríti a homályos tekintetemet, a harag, az összezavarodottság és a megalázottság ködfelhőjén keresztül figyelem a hátborzongatóan hűvössé váló pillantását, amitől a világ legtávolabbi pontjáig lenne kedvem menekülni. – Mozogj, Ramiel. – A hangjában most már egy leheletnyi jókedv sincs, csakis fagyos felsőbbrendűség és mélyen megbúvó fenyegetés, a hűvös érzelemmentességgel kiejtett nevem hallatán mint mindig, most is megszakad a szívem. Egy jelzésértékű, türelmetlen lökéssel mutatja meg, hogy mit vár tőlem, a számat fintorra húzva, elhidegült undorral és gyűlölettel meredek rá, és a testem árulkodóan riadt remegésén kívül egy fikarcnyit sem moccanok. Tudom, hogy ez most ismét egy erőfitogtató párbaj, és nem fogok fejet hajtani az akarata előtt, még akkor sem, ha minden porcikám könyörög érte. Dermedten nézünk farkasszemet, a kapkodó légvételeim lelassulnak, ahogy szépen lassan elkezd kezelhetővé válni a testemben kényszerrel felkorbácsolt, tomboló vágyakozás. A hajamban pihenő ujjai megszorulnak a tincseim között, a farkamon játszadozó keze pedig kitartóan tartja életben a gyűlölt izgatottságomat. Nem bírom elviselni az érintését a bőrömön, zavartan lesütöm a szemeimet, az ajkamra harapva, remegve fojtok el egy jóleső sóhajt, miközben lomhán felemelkedek az öléből, a merevedése forró keménysége hihetetlenül kellemesen simogat végig belülről. Érzem magamon a mohó, diadalittas, perzselő tekintetét, de ahelyett, hogy a parancsának engedelmeskednék, és visszaereszkedve tényleges mozgásba kezdenék, teljesen felemelkedek róla, és egy váratlan mozdulattal próbálok meg kicsusszanni a karmai fogságából. A tincseim kisiklanak az ujjai közül, a teste melegének a hiányától szinte megborzongok, de mielőtt azt hihetném, hogy sikeres volt a menekülésem, ismét megérzem az árnymágia bizsergető érintését a derekam körül. A mágiájával húz vissza magához, a csáp erőteljesen, durván ránt vissza az eredeti pozíciómba, a farka olyan erővel vágódik belém a lendülettől, hogy felnyögök és összerándulok. Lihegve csattanok a mellkasán, amiből fogalmam sincs mikor húzta ki a tőrömet, de már bársonyosan sima és érintetlen a bőre a belé maró körmeim alatt. Újra hátrafeszíti a fejemet, vicsorogva, rideg haraggal hajol az arcomba. – Régen jobban ment a szolgalelkűség. – Tágra nyílnak a szemeim a félreérthetetlen utalástól, a szégyenérzet, a harag és a keserűség újabb hullámai festenek élénk pírt a bőrömre. A szívem sajgó dübörgését olyan erősen érzem a torkomban, hogy szinte megfulladok tőle. Megrökönyödve, bénult döbbenettel érzem mélységes, lélekbe fészkelődő megvetéssé formálódni az iránta érzett gyűlöletet a tudattól, hogy a bizalmasan megosztott, szerelmes titkaimat használja fel, hogy nyíltan megalázzon. Összeszűkült szemekkel, az ő hideg vicsora tükörképével válaszolok neki.

- Neked pedig minden jobban ment régen. Úgy látszik mindkettőnknek be kell érni kevesebbel. – Fogalmam sincs, hogy a tekintetén átsuhanó csillanás gúnyos szórakozottság vagy egyszerűen csak irritált türelmetlenség, az orrát a szokásos, hihetetlenül, szívszorítóan nosztalgikus mozdulatával szegi fel, hogy végigsimíthasson a laposan öntelt tekintetével.

Az arca az enyémhez simul, olyan gyengéden simítja az ajkait a fülemre, hogy hideg borzongás fut végig tőle a gerincemen. A forró szeretkezéseink ismerős, kellemesen fűszeres illata olyan töményen ölel minket, hogy szinte fuldoklom a boldog, keserédes emlékekben, amiket felidéz. Távolabb nem is lehetnének ettől a pillanattól.

- Csak amíg be nem törlek. – A rideg sóhaját egy nedves csók követi a fülem legérzékenyebb pontján, hevesen megreszketve húzódnék távolabb, de az egész testem irányítását Ő uralja. A derekamat szorító csáp lágy ringatózással kezd el mozgatni rajta, a kezei kegyetlenül izgató, finom cirógatással kalandoznak a szárnyaim csupasz, még nem toll fedte tövére, hogy megfosszanak a megaláztatás okozta harag által szült kitartástól is. Szánalmasan kevés időre van szüksége, hogy újra előtörjön egy halk nyögés az ajkaim közül, egyre hevesebb, haragosabb tempóban mozgat magán, az érintései, a harapásai, a csókjai, az ellenállásaim, a vérünk íze összefolynak, a rám kényszerített orgazmus szégyenteljes közeledését nem tudom megállítani. – Gyerünk Ramiel, mutasd meg mennyire élvezed, hogy megerőszakollak. – A fülembe dörmögött, kíméletlen, rekedtes szavak mintha csak gyalázatosan tovább szítanák az orgazmus utáni sürgető vágyakozást, remegve, összeszorított fogakkal és szemekkel fojtom nyomorult nyöszörgéssé a lenyelhetetlen nyögéseimet. Fogalmam sem volt, hogy ez lehetséges, de még mélyebbre merül bennem, hiába minden ellenállás, reszkető, ziháló mellkassal, a már nem létező méltóságomat megsiratva, felzokogva adom meg magamat a kikövetelt orgazmusnak, de az utolsó pillanatban meggátol valami.

- Ne! – A fájdalmas kiáltás azelőtt szakad fel belőlem, hogy megállíthatnám magamat, a farkamba égő, az élvezetnek gátat szabó démoni rúna kínzó izzással foszt meg az elélvezés egyre sürgetőbbé váló megkönnyebbülésétől. Összerándulok a karjai megingathatatlan szorításában, a nedvessé vált bőrömet szinte csípi a zord sötétség hűvös simítása, az államat megragadó ujjak durva erővel kényszerítik magára a könnyfátyoltól homályos, bódult, meggyötört pillantásomat. Azt hittem, hogy fel vagyok készülve mindenre, de a teljesen egyértelművé váló tudat, hogy ilyen érzelemmentes hűvösséggel képes a földbe döngölni, vérfagyasztó fájdalommal lep meg, mindazok után is, amiket eddig tett velem. A hiú remény, hogy valaha talán visszakaphatjuk a közös boldogságunkat, egyre távolabbi és egyre naivabb látomásnak tűnik. Tényleg ezzel a férfival osztozom azokon a meghitt emlékeken?

- Azt hittem már megtanítottalak, hogy a szolgák csak engedéllyel élvezhetnek el. – Parancsolóan szorulnak meg az ujjai a rövid tincseim között. Fáj. Mikor lesz már vége? Még szinte el sem kezdődött… – Könyörögj. – Megremegnek az ajkaim a testemet szétszakító érzésektől, a szégyentől, a szívemet marcangoló pangás fojtogató fájdalmától, a gyásztól és a kínzó, kegyetlenül erotikus sóvárgástól, ami arra sarkall, hogy feladjak mindent, ami lenni szerettem volna, és váljak azzá, ami szerinte vagyok. A kielégületlen vágy homályát felkavarja a rádöbbenés, hogy végső soron ez is csak egy fajta fájdalom. A döntésképtelenség szédítő kétségbeesésében, finoman simítom a remegő kezeimet az arca két oldalára, mintha meg akarnék bizonyosodni róla, hogy nem csak egy könyörtelen illúzió, egy rossz rémálom, hogy a lelkem másik felét birtokló férfi teszi mindezt velem. Fel akarok zokogni a pillanat tagadhatatlan valóságától.

- Kérlek… – A hangom halk és reszket benne a testemet gyötrő fájdalom, a szemében felvillanó kegyetlen mohóság mellé mintha unott kiábrándultság vegyülne a gyors megadásomra, de lehet, hogy csak a kimerült, feldúlt érzelmeim láttatják velem. Fogalmam sincs, mi járhat a fejében. Az arca jobb oldalán a bőre hiába tűnik bársonyosan hibátlannak, a pilleszárny érintésem alatt érzem az égett hús hólyagos sebhelyét. Emlékeztet, hogy Ő már nem az a férfi, akihez a lelkem tartozik. – …bazd meg magad. – Fogalmam sincs, honnan kerítek elég erőt a haragos sziszegéshez, amivel befejezem a félrevezetően kezdődő mondatot, szikrákat szóró tekintettel merülök el a pokolvörös szempárban, és a szavaimmal egy időben teljes erővel mélyesztem a körmeimet az arcán húzódó sebhely gyulladt vadhúsába. El sem hiszem, hogy régen szerelemvörösnek láttam ezeket a haragtól fellángoló, állatiasan démoni pillantást hordozó szemeket, az arcára költöző őrült vicsortól hányni lenne kedvem. Az ujjai durva erővel siklanak a csuklómra, hogy lefeszítse magáról a fájdalmat okozó érintésemet, egy váratlan mozdulattal hajít le az öléből, de mielőtt földet érhetnék, további mágikus béklyók állítanak meg a zuhanásban. A lábaim, a derekam és a kezeim köré tekeredve tartanak a levegőben és a combjaimat szétfeszítve tárnak fel neki. Tehetetlen reszketéssel, haragos vergődéssel, gyűlölködő pillantással próbálok kitörni a tartásukból, de a jelen állapotomban még csak megmozdítani sem tudom őket. A démonherceg kegyetlen fintorral masszírozza meg a sebhelye melletti bőrt, ha nem lennék ebben a kiszolgáltatott, szánalomra méltó pozícióban, talán kárörvendeni is tudnék. Rémisztő lomhasággal emelkedik fel a trónszékből, hogy lassú léptekkel megközelítse a levegőben lebegő alakomat, a farkát vérfagyasztó türelemmel illeszti újra a fenekemhez. A kielégületlen vágytól izzó testem gyalázatosan megremeg az érintéstől, látom a szemeiben, hogy pontosan tudja, milyen hatással van rám.

- Ami késik, nem múlik. Fogsz te még könyörögni, angyalka. – Újra belém hatol, én pedig elharapok egy kéjsóvár, vágyakozó nyöszörgést, fújtatva, zihálva harcolok a testem árulkodó reakciói ellen.

- Soha. – A hűvös gonoszsága apró, gúnyos mosolya eszelős vigyorrá szélesedik, én pedig magamba fordulva próbálom kizárni a kizárhatatlant. Fogalmam sincs mennyi idő telik el, és azt sem tudom, hogy hányszor és milyen módokon tesz rajtam kíméletlen, szenvedélyes erőszakot, én pedig a kéjes önkívület és a dacos ellenállás hullámai között vergődve, néha sikítva, néha nyögve, néha némán tűröm, hogy a földre teperjen, hogy az ölébe ültessen, hogy a pódium lépcsőzetére kényszerítsen. Mindenem bizsereg és lüktet, a kielégületlenség alattomosan lappangva feszengeti belülről a bőrömet, a szégyen pedig porrá égeti az önbecsülésem sérült romjait. De nem könyörgök. Soha többé nem fogok könyörögni neki. Soha.

Már nem tudom azt sem, hogy mikor hagyott magamra, erőtlen végtagokkal, az oldalamra dőlve fekszem a pódium kellemetlenül hűvös kövén, a kezeim összebilincselve vannak a trón széléhez rögzítve, olyan rövid láncon, hogy szinte megmozdítani sem tudom őket. Nem tudom hogyan, de mintha valahogy elzárta volna tőlem a manaörvényeket, a kimerített tartalékaim egyáltalán nem töltődnek. Tudom, hogy azt akarja, hogy örökre gyengének és tehetetlennek érezzem magamat, de rá fog jönni, hogy ez nem elég, hogy megtörjön, és ha kicsit is hasonlít Calekre, előbb-utóbb untatni fogja a gyengeségem. A testemet most éppen nem perzseli a kioltatlan vágy, de a jelenléte egy folyamatos, irritáltan feszült búgás az elmém legmélyén és egy örökös, idegesítő hiányérzet a lábaim között. Nem hagy a gondolataimba menekülni, a valóság rideg kegyetlenségében tart. Kezdek undorodni ettől a testtől, ami az elmúlt hónapokban megtanulta, megszerette, és most már igényli ezeket szégyenteljes érintéseket. A lábaimat a mellkasomhoz húzva kuporodok össze, az egyik piszkos szárnyammal takarom be a meztelen, csatakos testemet, több helyen is az Ő élvezetének a rászáradt nedvei húzzák a bőrömet, könyörtelen emlékeztetőül szolgálva, hogy miket tett velem, és hogy mik várnak még rám. Rosszul vagyok a szagától a bőrömön és az emlékeitől a bőröm alatt.

Most először van egy kis magányos nyugalmam, hosszút pislogva búcsúzok el a tudatomból kitépett bűbájoktól, amik mostanra mintha a részemmé váltak volna, a szívem darabokra hullik a ráeszmélésről, hogy az Ő kötelékének a jelenléte hiányzik a legjobban az elmém mélyéről. Az érzés, hogy akkor is velem volt, mikor nem volt velem. Már soha nem lesz velem. Egyedül vagyok.

Nem engedem útjukra a szemeimet égető néma könnycseppeket. Megígértem magamnak, hogy soha többé nem sírok miatta. Halk, reszketeg sóhajjal használok fel egy keveset a megmaradt manámból, hogy gyógyulásra bírjam az elhalt, fekete tincseimet. Nem akarok feketét látni magamon itt, az örök sötétben.

***

Az időérzékem teljesen elhal a nappal és a mozgástér hiányától, végtelen hosszúnak érződnek az órák vagy napok a kongó trónterem örökös magányában, és még hosszabbnak, mikor úgy dönt, hogy csatlakozik hozzám. Fogalmam sincs, hányszor gyalázta meg a testemet, és hogy hányszor törtem meg majdnem a kéjsóvár vágyakozás könyörtelen súlya alatt. Valamennyire megtanultam ignorálni a kielégületlenség fájdalmát, és ezzel együtt visszatértek hozzám a józan gondolatok is. Már képes vagyok az elmémbe merülve képezni magamat a különböző elraktározott mágikus kötetekből, de sajnos a jelenlegi helyzetemből nem találok kiutat. Kezdem elfogadni azt is, hogy az új világomban lehet, hogy a szexet is egy fegyverként kéne használnom ellene. Lehet, hogy egyszerűen meg kéne adnom neki azt, amit akar, csak hogy elhitessem vele, hogy megtört. Soha nem gondoltam volna, hogy a szentnek érzett, boldog és meghitt szerelmeskedéseink után képes leszek valaha ennyire viszolyogni a gondolattól is, hogy önként, akár egy terv részeként neki adjam magamat, még akkor is, ha ez a láncaimból való kiutat jelentené.

Megfeszülnek az izmaim, mikor megérzem magam mellett a jelenlétét, a trónszék lábazatának dőlve, felhúzott lábakkal ülök a szárnyaimba bújva, a kezeimet még mindig rövidke láncok szegezik a kőhöz. Már megszoktam a hűvös érzelemmentességét, meg sem rezzenek, mikor a tekintetünk találkozik. Az előttem megjelenő lavórra és a benne lévő szivacsra siklik a tekintetem.

- Mosakodj meg. – Elfintorodok a gondolattól, hogy a szeme láttára, meghunyászkodva, szexrabszolgaként vakarjam le magamról a tucatnyi orgazmusa nyomait, de a kényszer, hogy ne érezzem a bőrömön a nedveit, legyőzi a makacs, felesleges büszkeséget. Kimért mozdulattal nyúlok előre, de a rövidke lánc megállítja a kezeimet. Irritáltan sandítok fel rá, a lustán figyelő szemeiben kegyetlen szórakozottság csillog.

- Most szivatsz? – Olyan rég szóltam hozzá, hogy rekedtesnek érződik a hangom, az ideges kérdésem nyomán elpárolog a kezeimet gúzsba kötő bilincs, és megérzem a belém áramló mana erőt adó érintését. Ráérős mozdulattal emelem magamhoz a hideg vízzel átitatott szivacsot, és a lehetőségekhez mérten megpróbálom a legméltóságteljesebben véghezvinni a testem tisztogatását, természetesen minél lassabban, hiszen addig is töltődök és talán addig sem támad le az önző vágyaival. A következő pillanatban rá kell jönnöm, hogy tévedtem.

- Kurva lassú vagy. – Olyan hirtelen teleportál mögém, hogy hátrakapni sincs időm a fejemet, felránt a földről, és a következő pillanatban már belém fojtja a levegőt a teleportálás fullasztó élménye. A testemet körülölelő víz langymelege az első igazán kellemes érintés, amit az ittlétem során éreztem, ha nem érezném a fenekemhez simulni a démonherceg követelőző vágyát, valószínűleg jólesően felsóhajtanék. Egy fürdő szerűségben lehetünk, a derékig érő vízben lágy hullámokat kelt az érkezésünk, amik komótos csobogással csapnak ki a derékmagasságban lévő perem kövezetére. Nedves kézzel simítja végig a porossá, koszossá vált szárnyaimat, a tisztító érintése nyomán vakítóan fehér csíkokat hagy a beszürkült tollakon. Összeszorított ajkakkal próbálom elvonni a figyelmemet a vérlázítóan kellemes, izgató simogatástól, de a túl sok ideje kielégületlen testemnek bőven elég ennyi, hogy fellobbanjon bennem a vágy. Az elmém kegyetlen játékot űz velem, feldereng kismillió alkalom, mikor Calekkel a jóleső habokban estünk egymásnak, a víz selymes ringatózása és a szerelmes suttogások édes visszhangja. Annyira elfáradtam ettől a mélységes hiányérzettől, ami a lelkemben honol, mióta elment. Vajon milyen érzés lett volna, ha Ő érinti a védtelen szárnyaimat gyengéden, odaadóan és szerelmesen? Milyen érzés lett volna ha puha csókokat hint a szárnyak és a bőr találkozására, ahol még nincs toll és ahol a legérzékenyebbek? A gondolattól is megborzongok, és veszedelmesen erőteljes vágyakozás ébred bennem. A kínzó ábrándokat a gyötrelmeim okozója oszlatja el, a tenyerét a hátam közepére fektetve tol a peremig, a hangja a fülemben borzongató morranás. – Dőlj előre és told fel szépen nekem a segged, Ramiel. – Sarokba szorítva, a perem és közte ragadva torpanok meg, ha menekülni nem is tudok, legalább makacs mozdulatlanságba dermedve állok ellen az akaratának. Az egyik keze a türelmesség hamis látszatát keltve nyúl előre, az ujjai az árulkodó merevedésem vonalán játszadoznak. – Miért nem adod fel? Tudod, hogy nem nyerhetsz. – Nem tudom, hogy az elmúlt boldogság hihetetlenül valóságos emlékképei vagy a víz érintése adnak erőt, hogy még mindig ellenálljak neki, ebben a pillanatban egyszerre érzem a legsebezhetőbbnek és a legérinthetetlenebbnek magamat. Rezignált nyugalommal, végtelen lemondással és beletörődéssel a pillantásomban nézek fel rá a vállam fölött, a hangom már nem dühös, inkább halk és őszintén szomorú.

- Tudom, hogy nem nyerhetek. De amíg nem adom fel, addig te sem.

Soha nem fogom megszokni a pokolvörösben úszó világot, ebben teljesen biztos vagyok. A felhők mintha egy gigászi szörnyeteg fekélyes, burjánzó belső szerveinek a kivetülései lennének, fenyegető vánszorgással kúsznak az elérhetetlennek tűnő, vérző, viharverte horizont felé. Már elmúlt a fájdalmasan kaparó köhögési inger a torkomból, az orrom is megszokta az örökös romlásszagot, de a levegő még mindig nehéz és sűrű a tüdőmben. A tűhegyekben végződő sziklaormok vészjósló árnyakként figyelnek, szinte érzem a vállamon a tekintetük nyomasztó súlyát, pedig anélkül is megmozdíthatatlanul nehéznek érzem minden végtagomat. Becsukom a szemeimet, mert az új otthonom elkeserítő látványa rémisztően bénító kétségbeesést ébresztget bennem. Eszembe jut egy gyerek, akire már alig emlékszem, és akit a biztos halált nyújtó sötétségre ítéltek, csak mert szeretett. Ez a szerelem, amit átokként a lelkembe véstek, hogy beteljesülve a végzetemmé válhasson. A közös végzetünkké. Soha nem volt más választásom, mégis megbüntettek érte. Szerethetnek egyáltalán így az angyalok?

Az évezredek súlya az elmén egy olyan lappangó őrület, amit észre sem lehet venni, ha valakire szemcsénként ereszkedik rá, minden nap, év és évtized egy apró csepp egy lassan túlcsorduló mederben. Rám most a semmiből zúdul egy tenger, a tudatom csak azért nem omlik összerakhatatlan darabokra, mert nem fogom fel igazán, mégis tudom, hogy ez nem az én őrületem. Nem az én tengerem. Ez nem én vagyok, nem az én emlékem. Az Övé. Ő most én vagyok, és a lelkem mélyén szunnyadó érzelmeknek nincs helyük bennem. Ellentmondanak mindennel, ami az Úr szerint vagyok, illetve aminek lennem kéne. Az unalom és a kíváncsiság lehetetlen paradoxonjának nem szabadna léteznie, mégis mikor az előttem összeroskadt, ismeretlen arcú démonra nézek, mindkettőt érzem egyszerre. A hangja minden szónál egyre távolabbról zendül fel, és tudom, hogy az emlék folytatása ki fog csúszni az ujjaim közül, hiába próbálom megragadni.

- Hogy miért okozta a szerelem egy angyal bukását? Kérdezd meg Gabrielt. Kérdezd meg, hogy azok, akik a szeretetre vannak rendelve, miért nem szerethetnek igazán. – Az utolsó dolog, amit érzek, mielőtt szertefoszlik a világ, mélységes, csontig hatoló döbbenet, és még valami, amiről azt hittem, hogy már soha többé nem fogom érezni: izgatottság. Az évezredek súlya mintha egy leheletnyivel elviselhetőbbé válna általa.

Kipattannak a szemeim, a szívverésem felgyorsul, de a légzésem békés és egyenletes marad, miközben feldolgozom a múltból kiragadott emlékfoszlányt, ami valószínűleg a filozofikus gondolataim következményeképpen talált rám, és választ adott a kimondatlan, elkalandozó kérdésemre. De ha az angyalok szerelembe tudnak esni, akkor lehet, hogy nem is az Úrtól kaptam ezeket az érzéseket? Az lehetetlen. Minden túlságosan összevág. Az erőm, a múltunk, az összetartozásunk ösztönös kényszere, amit az első pillanattól mindketten cipeltünk, mint egy láthatatlan, levethetetlen bilincset. Ő mégis mintha levetette volna. Lehet, hogy mindvégig tévedtünk? Lehet, hogy egyszerűen csak szerelmesek voltunk? Lehet, hogy nem is számára teremtettek? Nem. Nem engedhetem, hogy egy kósza információ megingasson a hitben, ami idáig vezetett. Arra születtem, hogy kordában tartsam őt, mindvégig ez volt a létezésem egyetlen célja, és elég erős vagyok hozzá, testileg és lelkileg is.

Büszkén húzom ki magamat ültömben, nem engedem, hogy összeroskadjak a kételyektől és a terhektől, amik a vállaimat nyomják. Néhány rövid tincsem megcirógatja a tarkóm érzékeny bőrét, hűvösen jóleső borzongás fut végig a gerincem vonalán. Azt hiszem, ahhoz is hozzá kell szoknom, hogy mostantól a kíméletlenül lenyesett tincseimtől kapom a leggyengédebb cirógatásokat. Az ujjaim mélabús játszadozással pödörgetnek meg egyet a hosszabban maradt tincsek közül, a rövid hajzuhatag furcsa szabadságérzetet ad a hátamnak és a nyakam vonalának. A testemet borító lenge angyali öltözék kellemesen nyitott háta kedvez a gyógyuló sebeimnek. Még nem teljesen értem a szféra pontos működését, de arra már rájöttem, hogy olyan gyorsan töltődöm, mintha egy mágiadús területen lennék, ami kedvez a regenerációmnak is. Néhány óra múlva visszakapom a szárnyaimat, talán előbb. Az más kérdés, hogy utána még a ripityára tört csontoknak is időre lesz szüksége, hogy helyrejöjjenek. Megpróbálhatnám szándékosan arra összpontosítani az erőimet, hogy gyorsabban gyógyuljak, de van egy olyan érzésem, hogy egy jó darabig amúgy sem fogom hasznát venni a szárnyaimnak.

Fogalmam sincs, mennyi ideig lehettem eszméletlen, és arról sem, hogy pontosan hol vagyok, vagy hogy hol van az álnok cellatársam. Az ájulásom előtti párbeszédünkre csak tompán emlékszem, olyan halálosan kimerült voltam, hogy minden kép és szó egy homályos ködfátyol mögé bújt. Ami viszont kristálytisztán megmaradt, az a vörös szempár hűvös megvetése és a távolságtartó kegyetlenség, ami minden rezzenéséből sugárzik. Tudom, hogy nem lesz sokáig nyugtom tőle, igazából már az meglepett, hogy nem láncra verve ébredtem. Nem mintha lenne hova futnom. Nem mintha akarnék.

Mélyen magamba szívom a pokol érintésétől terhes levegőt, minden alkalommal egy leheletnyivel kevésbé éget belülről. Nem tudom, hogy azért, mert szép lassan megfertőzi a lelkemet, vagy azért, mert minden mintavétellel egyre jobban tudok védekezni ellene, erre a kérdésre talán csak az idő fog választ adni. Hetek óta tervezgetem, hogy miként zárjam el Caleket, ha megtörténne az elképzelhetetlen, de talán soha nem bíztam magamban eléggé ahhoz, hogy elhiggyem, hogy ez valahogy sikerülni is fog, mert a folytatásra már nincsenek terveim. Húznom kéne az időt, hátha eszébe jut a közös múltunk? Harcolnom kéne ellene, hogy kivívjam a tiszteletét? Be kéne hódolnom, hogy elaltassam a haragját? Vagy csak fogadjam el, hogy vége?

Összerezzenek a semmiből jövő, mély, doromboló morranástól a hátam mögött, minden izmom ugrásra készen feszül meg. Egyáltalán nem érzékeltem vagy hallottam az érkezését és a jelenlétét, ami borzalmasan aggasztó.

- Mit akarsz tőlem? – Nem nézek rá, nem akarom látni az egykori szerelmem hozzá nem illően hűvössé vált arckifejezését. Szinte csak a protokoll kedvéért teszem fel az ellenséges kérdést, hiszen mit is akarhatna egy örök kalitkába zárt démon a kijutása kulcsának az őrzőjétől. Az érkezése előtti, terveket szövögető kérdéseim hirtelen butának és elbizakodottnak tűnnek. Komolyan olyasmin gondolkodtam, hogy nekem mit kéne csinálnom? A fenyegetően fölém magasodó démonherceg nem hiszem, hogy sok választási lehetőséget fog hagyni.

- Egyszerre több dolgot is, angyalka. – A szemem sarkából látom az ismerős ujjakat megcsippenteni egyet a feketén leomló, rövid tincseim közül, most nem csúfítják ronda démoni karmok a férfias kezet, amit millió közül is felismernék. Nem érint igazán mélyen a rosszat sejtető válasz, mostanra megkeményítettem a szívemet és a lelkemet, a testemmel pedig azt csinál, amit akar. Nagyjából sejtem, hogy ha rajta múlik, mi vár rám a közös kis száműzetésünkben, még keserű ízelítőt is kaptam belőle a csatatéren. De a fájdalom az még mindig csak fájdalom. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem fogok küzdeni ellene.

- Itt hagytál. – Halkan, óvatosan sóhajtom az puhatolózó kijelentést, hátha egy-két elcsepegtetett információval betekintést enged a jövőbe, ami rám vár. Nem kételkedem benne, hogy testi és lelki kínzástól kezdve a bizalmam elnyeréséig bármit meg fog próbálni, hogy előbb utóbb kijusson valahogy innen. Amit nem tud, az az, hogy előbb égetem porrá a saját szívemet, mint hogy önként felszakítsam a hozzám kötődő láncainkat. Fogalmam sincs, hogy milyen titkos képességei és módszerei vannak, de nem zárhatom ki, hogy talál megoldást arra, hogy valamilyen módon irányítson, szóval ha lesz néhány szabad órám, lehet, hogy tervezek is egy bűbájt, ami kioltja ennek a porhüvelynek az életét, ha megpróbálnám felszabadítani magunkat az átkom alól.

- Talán azt vártad, hogy megkötözlek és a vackomra hurcollak? Ha ragaszkodsz hozzá... – Hallom a hangján, hogy mosolyog, és mikor felcseng egy szívszorítóan ismerős, pajkosan játszadozó hangszín az ajkain, képtelen vagyok nem felnézni rá. Az arcát torzító sebhely és a pokolvörösen izzó szemek örök emlékeztetőül szolgálnak, hogy Ő már nem az a férfi, aki a szívemet birtokolja, mégis ahogy itt áll mellettem, és a hajammal játszadozva fájdalmasan ismerős, kihívó mosollyal néz le rám, egy szívdobbanásnyi pillanatig mintha helyreállna a világ rendje. Pislogok egyet, a mozdulatlan világunk lomha homokórája tovább pereg, de ez a könyörtelen, talán szándékosan könnyed pillanat elég volt, hogy ledöntsön egy védfalat a szívem körül. Azt hittem, hogy készen állok rá, de tévedtem. Pont, mint hónapokkal ezelőtt, mikor ostoba fejjel elhittem, hogy hűvös hidegvérrel bosszulhatom meg az árulását, pedig a szívem még mindig az övé volt.

A néma kétségbeesésből az érintése zökkent ki, felhúz a földről és magához ránt. Ösztönösen menekülnék a borzongató közelsége elől, karmolom, nyúzom, könyöklöm, de a szorítása mintha csak erősebbé válna minden ellenszegülés által. Erőszakosan dörgöli hozzám a visszataszító bizonyítékát, hogy mennyire élvezi az egyoldalú dulakodásunkat, a fenekemen érzett, ruhán is átsütő forróság még soha nem hagyott ennyire hidegen. A megszokott vágyakozás hiánya most lélekszaggató üresség, a szenvedélyes izgatottság helyett pedig viszolygás reszket végig a gerincemen.

- Eressz e… - Nem tudom befejezni az amúgy is felesleges követelőzést, mert a mellkasom, a torkom, a hangszálaim milliárd apró cafatra szakadnak, hogy utána fájdalmas bizsergéssel alkossanak újra egy megtört egységet, ami már soha nem lesz igazán egész. Zihálva, remegve kapok levegőért, mindenem erőtlenül rázkódik a szörnyű, darabokra szaggatóan természetellenes érzéstől. Elenged, én pedig a földre zuhanok, a térdem fájdalmasan koppan a fényesen fekete, márványszerű kövezeten, amiben sötéten tükröződik a tágasan elnyúló csarnok kongó üressége. Csend. Mindenhol ez a fenyegető, síri csend ölel minket, mintha egy elhagyatott temetőben lennénk. Itt is minden halott, mozdulatlan és dermedt, talán még maga az idő is. Groteszkül villan be a gondolat, hogy a világunk igazából nem fagyott kővé, a Föld nem szűnt meg forogni a tengelye körül, ugyanúgy zajlik tovább az élet, csak mi nem leszünk a részesei már soha. Ez a kietlen száműzetés a mi új valóságunk, a közös büntetésünk.

Hosszút pislogva szedem rendbe a szaggatott légzésemet. Nem kell sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek, hogy mi történt az imént, elhúzom a számat a cseppet sem kecsegtető információtól, bár magam sem tudom, hogy mit vártam. Sejthető volt, hogy a saját szférájában elképzelhetetlen hatalma lesz. De ez vajon mit jelent rám nézve? Egyáltalán mire vár? Miért vagyunk itt? Miért jópofizunk egymással? Mindegy, az időhúzás nekem kedvez, addig sem gyötör a rám váró testi- és lelki terrorral. Felőlem aztán egy teadélutánt is tarthatunk, ha addig sem liheg a nyakamba.

- Szóval teleportálni is tudsz? – Erőt veszek magamon, és felkelek a földről, mert feszélyez a mellettem álló, fölém magasodó démon lesajnáló tekintete. Kihúzom magamat, a hátamon húzódó izmok, amik a szárnyaim mozgatásáért felelősek, végighullámzanak a vágytól, hogy a levegőbe reppenve fosszam meg a magasságfölényétől. Az önkéntelen mozdulattól sajgó fájdalommal húzódik meg a gyógyulatlan seb a bőrömön, keserű emlékeztetőül szolgálva az angyali testrészek hiányáról.

- Én itt bármit megtehetek. – Egy lélegzetvételnyi pillanatra elkalandozik a figyelmem a pöffeszkedő, hiú vigyorról. A lélekfacsaróan ismerős magabiztossága övön aluli ütés. Ugyanezzel a határozottsággal állította, hogy a szerelmünket soha nem írhatja felül semmi. Az őrjöngő, tébolyult vadállathoz képest, aki könyörtelenül, gondolkodás nélkül törölt el a föld színéről egy erdőszellemet és gyalázta meg a múltbéli szerelmét, most zavarba ejtően normális. Kísértetiesen emlékeztet valakire, akiről azt hittem, hogy már nincs közöttünk, de lehet, hogy egyszerűen csak az irántam táplált érzései haltak meg. Mindig tudtam, hogy ki és mi ő, és hogy mire képes az ellenségeivel. Lehet, hogy csak annyi változott, hogy azzá váltam? A nosztalgikus elmélkedés eléggé kiszakít a lélekgyilkos mélabúból, hogy kicsusszanjanak a gunyoros gondolataim az ajkaimon.

- Mégsem tudsz kitörni a ketrecedből. – Tudom, hogy félnem kéne tőle, talán meg is kéne húznom magamat, és reménykedni benne, hogy ha elég ideig teszek úgy, mintha láthatatlan lennék, akkor előbb utóbb megfeledkezik a létezésemről, de mégis hihetetlen elégedettség tölt el az arca alig észrevehetően ingerült rezzenése láttán. Milyen visszataszítóan rándult meg az az ocsmány seb a bőrén, módfelett illik hozzá. Ez a futó kis vidámság pontosan addig tart, amíg elém nem lép, és meg nem ragadja az államat, de nem érdekel. Ez volt az egyetlen apró örömöm, mióta visszakapta az elcseszett emlékeit, és valószínűleg úgyis az a terve, hogy megkínoz, akkor nem mindegy, hogy idegesen vagy higgadtan teszi? Sajnos valószínűleg nem.

- Ketrecünkből. – Nem engedi, hogy elforduljak tőle, de a tekintetemet nem tudja irányítani, ezért makacs töretlenséggel fókuszálok az egyetlen dologra, ami nem emlékeztet fájdalmasan a boldog életünkre: az élénkszínű sebhelyre az arcán. – Milyen udvariatlan házigazda vagyok, még körbe se vezettelek az új otthonodban. – Fel sem fogom a szavait, a teleportálás darabokra szaggató érzése most is ugyanolyan váratlanul ér, mint legutóbb. Összeszorított öklökkel, remegve, zihálva térek magamhoz szinte már csak akkor, mikor szorosan a hátamhoz simul a belőle áradó idegesítő melegség. Gyűlölöm, hogy még mindig ezt a forróságot árasztja magából, úgy lenne igazságos, ha a teste is hideg, halott és rothadó lenne, mint a lelke. Baál valója legalább őszinte volt. – Ez itt a kastély – Mire felemelem a tekintetemet a vérben úszó eget megsebző tornyokra, már el is tűnnek a szemem elől, és egy masszív, mozdíthatatlannak tűnő, sötét fakeretbe foglalt matrac rajzolódik ki előttem. – Ez pedig itt a hatvankilenc háló egyike. – Elfintorodva szisszenek fel, mikor az ágyra hajít, még le sem zuhantam igazán a bársonytakaróra, már ugrok fel, hogy védekezzek ellene. A hirtelen közelségétől hátrahőkölök. – Együtt szépen felfedeztük majd mindet. – Ha azt hiszi, hogy a múltunk miatt önként és dalolva fogom az ágyasát játszani, hatalmasat téved.

- Nem, ha rajtam múlik. – Előbb égetem porrá az egész elbaszott kócerájt, mint hogy a gusztustalan, múltbéli orgiái helyszínein gyalázza meg a közös együttléteink romantikus, szerelmes emlékeit.

Elugranék előle, de gyorsabb nálam, a keze ellentmondást nem tűrő határozottsággal ragadja meg a csuklómat, hogy durván maga alá rántson. Nem tudok védekezni elenne, erősebb és gyorsabb nálam, ráadásul még a környezetünk is őt szolgálja. Itt minden az övé, mindennek és mindenkinek ő parancsol, mintha még a minket ölelő levegő is azért nehezítené el a végtagjaimat, hogy neki segítsen. Mindent megteszek, hogy elvonatkoztassak a szeretőm ismerős testének a csábító, kéjes simulásától, egy elszakadni készülő hajszálnyira vagyok attól, hogy átadjam magamat a lappangó vágyakozásnak, ami hűen válaszolna az Ő közelségére, de tudom, hogy ha ez megtörténik, egy olyan úton indulok el, aminek a végén a lelkem és a szívem is kihasználtan, meggyötörten, darabokban fog heverni a pokol porában. Nem engedhetem, hogy a javára fordítsa a testünk kapcsolatát. A már-már kegyetlenül nosztalgikus tehetetlenségem könyörtelenül rángat vissza a múltba, mikor egy kétségbeesett, elárult gyerek voltam, aki nem találta a helyét a világban, ezért megbízott egy démonban, akiben nem szabadott volna. Azt hittem, hogy azóta sikerült kinőnöm ezt a bénító félelmet, de tévedtem. Mindegy, milyen erőssé válok, az a sorsom, hogy újra és újra alul maradjak? Úgy érzem, mintha az egész életem arról szólna, hogy egy utolérhetetlen árnyat próbálok leelőzni.

- Még szerencse, hogy ebbe egy fikarcnyi beleszólásod sincs. – A durván rám kényszerített csók íze lehetetlenül idegen, hiányzik belőle a gyengédség, a szerelmünk, és minden, amiről egykor azt hittem, hogy örök és megmásíthatatlan. A keserűség és a sarokba szorítottság okozta düh olyan váratlanul kerít hatalmába, hogy azt szinte már meg sem érzem, hogy nekem dörgöli a farka tolakodó, visszataszító keménységét. Már egy fikarcnyit sem kísért a teste közelsége, a percről percre bosszantóbbá váló tehetetlenségem és jövőtől való rettegés elüldöztek minden melegséget belőlem, nem maradt semmi csak gyűlölet és undor.

A haragtól elvakult elszántsággal nyúlok az egyetlen használható fegyveremhez, a kék lángok azonnal válaszolnak a hívásomra. Rátámadok, pedig még magam sem döntöttem el, hogy csak megijeszteni szeretném vagy ténylegesen megsebezni, igazából csak azt akarom, hogy békén hagyjon, hogy ne szennyezze be az emlékeimet a múltunkról, a szerelmünkről, a gyönyöreinkről és a szenvedélyünkről. Nyugalmat akarok és magányt, hogy meggyászolhassam azt, amink volt és amink lehet, hogy már soha nem lesz. Egy gyors mozdulattal állítja meg a kezemet, hogy kivédje a halálos érintést, én pedig összeszorított fogakkal vicsorítva, a düh vörös ködén keresztül nézek a fagyos tekintet vérfagyasztó magabiztosságába. Mintha egy cseppet sem zavarná a kék lángok veszélyes közelsége. Miért nem zavarja? A válasz azonnal kijózanít, de már késő. A kezem körül megformálódó fekete, minden fényt elnyelő sötét gömböcske magába zárja, ellopja a lángokat az ujjaim körül, dermedt döbbenettel figyelem a szokatlan varázslatrabló bűbájt és a testemtől eltávolodó démont. Fogalmam sincs, hogy pontosan mi a terve, de ha talált egy módot arra, hogy valahogy immunissá tegye magát a kék lángokra, akkor a világunk elveszíti az egyetlen fegyvert, amivel ki lehet törölni a létezését. Azt nem engedhetem. Az én felelősségem.

Meghallom felcsendülni az ajkain a gyűlölt démoni sorokat, amikkel egykor könyörtelenül magához láncolt, tágra nyílt szemekkel kezdek el kattogni rajta, hogy pontosan mit is jelenthet a hatásuk egy mágiadarabkára nézve. Az lehetetlen, hogy ezt így át tudja, alakítani, igaz? A mágiának nincs jelleme és szabad akarata, amit felüldefiniálhat ezzel a bűbájjal. Megfagy a vér az ereimben, mikor eszembe jut az átkozott naivitásom és a szerelmünkbe vetett vak, mindent felülíró bizalmam. Megmutattam neki a mágiám leíró rúnáját. Ha valahogy tudja használni úgy, mint ahogy egykoron a nevemmel tette…

Felé ugranék, hogy megzavarjam, hogy valahogy, akárhogy belé fojtsam a fránya szavakat, amik lehet, hogy épp megfosztanak a létezésem egyetlen és örök értelmétől, de a körülötte kavargó sötét, vad, elszabadult mágia csontropogtató erővel taszít a falhoz. Még levegőt is alig tudok venni, az ujjaimban érzem megrepedni a porcokat, miközben elemelem őket a faltól, hogy megpróbáljam kizökkenteni egy felé küldött lángnyelvvel, de az ereje mindent elnyom. Már megint itt vagyok gyengén és tehetetlenül, arra kényszerítve, hogy végignézzem, amint aljasmód kihasználja a hajdani szerelmes szívem ostoba bizalmát. Némán felzokogok, mikor meglátom felizzani a mágiám leíróját a fekete gyönggyé sűrűsödött golyón, mostanra az egész szobát a pokoli mágiája fekete villámai tépázzák. Kiráz tőle a hideg, mintha a lelkem fényében vájkálnának vaskarmokkal. Már nem tudom megállítani. Elkéstem, és ki tudja, hogy milyen védelmet szerez a bűbáj által. Lehetséges, hogy mostantól megölni sem tudom? Elszalasztottam volna az egyetlen esélyemet, hogy végleg megszabadítsam a világot tőle? Elbuktam? Nem. Amíg el van zárva, addig nem.

Lehunyt szemmel, összeszorított fogakkal hallgatom a démon fájdalmas üvöltését, ami talán örömmel töltene el, ha nem tudnám, hogy mit nyer a kínszenvedései által. A zsigereimben érzem, ahogy a kék lángjaim még mélyebbre vájják magukat a manájában, de a fájdalmon kívül mintha minden más hatásuk elveszett volna. De ugyanúgy érzem a jelenlétüket a manaörvényeiben. Ez azt jelenti, hogy a maradandó hatásuk megmaradt volna? Vagy csak az új sebek ellen tud majd védekezni? Feldúltan, a megválaszolatlan kérdések hatása alatt szegezem a tekintetemet az állatias görnyedésből felegyenesedő démonra, a mágiája vad vihara megtépázta a lenge ruháit, a testét borító vérvörös tetoválások fenyegetően hullámzanak a rángatózó izmain. A testem a földre zuhan, mikor megszűnik a manája taszító ereje, de a mellkasomat mintha még mindig őrületes súly nyomná. Semmit nem tudok tenni ellene. Semmit. Gyűlölöm őt is és a gyengeségemet is. Gyűlölöm a múltbéli énem elvakult bizalmát és az ő múltbéli énje még elvakultabb önbizalmát.

- Nos akkor… hol is tartottunk? – Félreérthetetlen szándékkal villan rám az önelégült tekintet, a kusza, kavargó gondolatok kiürülnek az elmémből, hogy a helyüket átvegye egy rideg, elemi túlélési ösztön. Rezzenéstelen arccal egyenesedek ki, a hideg kőfal a hátamhoz simul, de már felmértem eléggé a szobát ahhoz, hogy tudjam, hogy az ablak csak egy karnyújtásnyira van a jobb vállamtól. A jelenlegi felállásunkban az az egyetlen kiút, amit van esélyem előtte elérni. Néma döbbenettel realizálom, hogy tudat alatt percek óta a hátamon lévő sebhely erőltetetten felgyorsított gyógyítására fókuszálok, főleg a rúnák feletti bőrfelületeken. A vágy, hogy visszakapjam a szárnyaimat egyre sürgetőbbé váló kényszer.

Az ellenfelem megingathatatlan felsőbbrendűségi érzéssel, egy ragadozó lusta türelmével lép felém, mintha ki akarná élvezni a sarokba szorítottságom és a tehetetlenségem minden egyes szánalmasan kínkeserves pillanatát. Még azt is el tudom képzelni, hogy egy beteges előjátékként tekint a kiélezett helyzet feszültségtől terhes csendjére, de az is lehet, hogy egyszerűen morbidmód várja, akarja, hogy küzdjek ellene, hogy menekülni próbáljak. Egy dacos részem legszívesebben rongybabaként elernyedne, és hagyná magát, mert tudom, hogy abban lelné a legkevesebb örömét, de a harcos büszkeségem nem engedi. Még nem. Addig nem, amíg nem tettem meg mindent. Mereven nézem őt, egyetlen egyszer sem pillantok a közeli ablakra, hátha nem jön rá, hogy a repülés képessége nélkül is kész vagyok bevállalni a meglepő menekülési útvonalat. Tudom, hogy nincs esélyem sokáig futni előle, legyőzni pedig végképp nincs, de ez nem azt jelenti, hogy meg sem próbálhatom. Arra sem számított senki, hogy túlélem a Purgatóriumot, mégis kitörtem, és erősebbé váltam általa, mint hitték, hogy lehetséges.

- Ott, hogy elgondolkozol, hogy illene e így bánnod a férjeddel, herceg. – A fogaim között, szinte gúnyolódva szűröm a felfoghatatlan megnevezését, az ajkain szórakozott mosoly rezzen a dacos válasz és a porba tiport kötelékünk kihangsúlyozása hallatán, de a tekintete mindvégig fagyos marad, mint egy örök, felolvaszthatatlan jégkorszak. Teljesen eltűnt a szemeiből a fény, a boldogság… az élet. Azt hittem, hogy az én gyengeségem a szánalomra méltó, de rá kell jönnöm, hogy az ő üressége az. Magam sem tudom miért, de eszembe jutnak a testidegen érzések, amiket az apró emlékfoszlány által tapasztaltam meg, leírhatatlan magányról és a kor nyomasztó súlyáról.

- Igazad van, ismét majdnem udvariatlan voltam. – A kiszélesedő vigyora és a színpadias válasz rettenetesen rosszat sejtetnek, minden izmom harcra készen feszül meg. Hátrébb lép egyet, a ruhái fekete füstként olvadnak le a harcedzett, tökéletesre faragott izmairól. A szívembe szúró, fullasztó fájdalmat már szinte meg sem érzem a ruhák megszokott elpárolgása láttán, a túlságosan is ismerős test, amit a szemem elé rajzolnak, most mégis egy idegené. Lusta arroganciával ül le az ágy szélére, makacsul kerülöm a tekintetemmel a keményen ágaskodó farkát, a mellkasán és a vállán végigívelő díszes, pokolvörös tetoválások hullámzó mozgását figyelem helyette. – Megadom a lehetőséget, hogy kielégítsd a hitvesi kötelességeidet. – Az utolsó szó jelentőségteljes megnyomásával gondolom azt akarja éreztetni, hogy ez nem egy rejtett kérés, hanem inkább egy aligha rejtett parancs akar lenni. Az érzések, amiket a hűvösen fenyegető utasítás kelt bennem, ha akarnának sem állhatnának távolabb azoktól, amiket egy szerelmes démon kéjesen durva, de hasonlóan ellentmondást nem tűrő parancsai idéztek elő. Félelem, gyűlölet, még több dacos ellenállás és undor. Ha azt hiszi, hogy önként és dalolva mászok az ölébe, akkor kurva nagyot téved. – Térdre. – A lábait kicsit szétnyitja, hogy helyet adjon köztük a földön, a mozdulat önmagában is sejteti, hogy mit vár tőlem, de a halk, hátborzongatóan nyugodt, egyszavas parancs teljesen egyértelművé teszi. Tágra nyílnak a szemeim, érzem, hogy az arcomra vörös pírként ül ki a néma felháborodásom okozta düh szívdobogtató érintése. Gyűlölöm, hogy az ajkaim között feldereng az íze mámorító emléke, pedig akarva sem tudnék megalázóbb jelenetet elképzelni, mint az, hogy meghunyászkodva térdre ereszkedjek és ily módon még fejet is hajtsak a könyörtelen, ellenszenves démonherceg előtt. Találkozik a hitetlen, zavarodott tekintetem az ő véresen komoly, érzelemmentes pillantásával, és valahol a lelkem mélyén úgy érzem, hogy ez a pillanat alapozza meg a jövőbeli kapcsolatunkat. Hogy örökös harc vagy örökös szolgaság lesz a sorsom mellette. Ezt a döntést egyszer már meghoztam, mikor a Purgatóriumot választottam az angyalok börtönei helyett. Akkor csábított a könnyebb út, de azóta harcos lettem, most már járhatatlannak látom. Egy öröklétnek megfelelő időnk van, hogy valahogy erősebbé váljak nála, úgy érzem, ő maga fog megedzeni hozzá.

Nem válaszolok a degradáló parancsra, nincsenek is szavak, amik kifejezhetnék a szívem válaszát, de talán a tetteim megteszik helyettem. Tudom, hogy felesleges lenne rátámadni, hiszen gyorsabb nálam, és nem teljesen ostoba, szóval valószínűleg egy ilyen megbotránkoztató felhívás után nem lepné meg egy esetleges támadás. A pillanat törtrésze alatt perdülök az ablak irányába, amihez még jól is jön, hogy a nagyképű ágyra telepedésével kicsit eltávolodott tőlem. A lábujjaim légiesen érintik az ablak párkányát, hogy zuhanás helyett először a magasba rugaszkodhassak. A vértengerként hullámzó felhők átölelnek, a kastély tornya eltávolodik a lábaim alatt, egy katona rideg figyelmével számolom az elsuhanó métereket. Idefent a levegő hűvös és ritkásabb, mintha órák óta először tudnék gondtalanul lélegezni. Szépen lassan elfogy az emelkedésem lendülete, a tizedmásodperc, ameddig a testem zuhanás előtt megtorpan, mintha egy szabad örökkévalóság soha véget nem érően gyönyörű illúziója lenne. A fülledt szél beletép a hajamba, hiányzik a hosszú tincsek zabolátlan kuszasága, ami ilyenkor a testem körül szokott táncolni. Felzizzennek a világunk feszült nyugalomba süppedt manaáramai, a rezzenés alig észrevehető, de ott van. Teleportált. Nem tudom honnan, de tudom. Némán számolom magamban a vágtázó századmásodperceket, hogy kiderítsem, mennyi időm van, mielőtt újramaterializálódik az ellenfelem. Előbb-utóbb kiismerem a teleportálása gyengepontját is, tudom. Egy bölcs démontól tanultam, hogy mindennek és mindenkinek van gyengepontja. Nincs kivétel.

Nem jön az emelkedést követő zuhanás, helyette megnyílik mögöttem a tér, és az alkarja mozdíthatatlan szorítása ölel körbe a hasamnál. Kevés. Túl kevés ideig tart újraalkotnia magát. Túl gyors. Viszont egy ezredmásodperccel előbb megéreztem, hogy hol lesz, mint hogy megjelent volna. Nehogy egyszer véletlenül kék tűzbe érkezzen, mielőtt észrevehetné. Igazán kár lenne. A keze brutális erővel feszíti magához a testemet, a farkát durva, gusztustalanul követelőző erőszakkal dörgöli a fenekemhez.

- Később megmutatom, milyen érzés ilyen magasról a szirtekre zuhanni, de most épp nincs kedvem egy cafatokban lévő testet megdugni. – Mosolytalan hangon duruzsol a fülembe, elborzadok a szörnyű ténytől, hogy igazából elhiszem róla, hogy létezik olyan pillanat, hogy van kedve hozzá. Szinte azt sem várom meg, hogy végigmondja a mondatot, mert rettegek, hogy visszateleportál minket a zsákutcát jelentő hálószobába, a semmiből hazatérő szárnyaim okozta mágikus kitörésre rásegítek egy erős taszítással is, hogy ellökjem magamtól. A teste süvítő erővel repül le az enyémről, majdnem felüvöltök, amikor a ripityára roncsolt szárny a többivel együtt ösztönösen mozogni próbál. A regenerációm rögtön bekapcsol, mire megérzem a távolból a teleportálás rezzenését, már lassú csapásokra képes az eddig holtan lifegő testrész is. Abban a pillanatban, hogy megérzem a balkezem felől a manaáramok mozgolódását, kék lángokba borult kézzel kapok felé. Kétségbeesetten kerekednek el a szemeim, mikor mintha irányt váltana, és a jobb oldalamon jelenik meg. A picsába. Akkor út közben is tud irányt váltani. A picsába. Nincs elég időm lereagálni a váratlan célpontváltást, megragadja a vállamat, és iszonyatos erővel hajít a mostanra többszáz méterre lévő torony falához. Most nem vagyok olyan kimerült, mint a legutóbbi harcunk során, mágikus löketekkel könnyedén lassítom le magamat eléggé ahhoz, hogy képes legyek kinyitni a lendülettől erőtlenül verdeső szárnyaimat. Mielőtt a toronyba csapódhatnék, pont annyi időm van, hogy egy kicsit megváltoztassam az irányomat, és a végtelenbe magasló kőhalmazt kikerülve száguldok tovább a messzeségbe, a saját támadását menekülésre használva. Mostanra már ösztönösen érzem, hogy honnan érkezik, a szárnyaimmal megpörgetem magamat a levegőben, hogy újra és újra, vad táncot járva kerüljem ki a teleportálásainak a végpontjait, mindig szigorúan karnyújtásnyira maradva tőle. Mikor megérzem a jelenlétét magam előtt, elharapott nyögéssel fékezném meg a földöntúli sebességemet, de időben felülírom az ösztöneim parancsait, és gyorsítok helyette. Ha lelassítok, csak a testébe csapódok, és vége a menekülésemnek, de ha gyorsítok, mögém kerül, vagy kiderítek még valamit a teleportációjáról: hogy mi történik, ha anyagba, jelen esetben belém teleportálja magát. Fúj. Bármibe lefogadom, hogy az nagyon fájna.

Rögtön tudom, hogy a csellel igazából csak még egy teleportálásnyi időt nyertem, a következő célpontja ugyanúgy előttem van, de most távolabb, megpróbálom kikerülni, de pont elér, és vasmarokkal ragadja meg az egyik szárnyam végét. Felszisszenek a fájdalomtól, mikor a megragadott testrésznél fogva ránt magához, szinte szétszakadok a kényszerrel megfékezett sebességtől. A következő pillanatban már a teleportáció gyomorforgató érzése szaggat apró darabokra, arra számítok, hogy az ismerős hálószoba lesz a célpontunk, ezért teljesen váratlanul ér a zuhanás. Az ereje rátesz egy lapáttal, nem túl magasról, de könyörtelen erővel taszít a kastély udvarának a poros kietlenségére. Még azt sincs időm megtalálni, hogy merre van a fel és merre van a le, mikor becsapódok a kőkemény talajba, zihálva, szédelegve veszek erőt magamon, hogy rögtön talpra ugorjak, pedig a mágiája még mindig fullasztóan nyomasztó teherként nyomja a vállaimat. Előttem áll, felszegett állal, unott, mégis irritált tekintettel méricskél, mintha egy közönséges kis rovar lennék, aki a feleslegesen zümmög a füle mellett.

- Kezdesz bosszantani. – Ellentmondásosan üres és közönyös hangon ejti ki a tényszerű állítást, de a tekintete mélyén most ott szunnyad egy pislákoló szikra, ami fenyegető lustasággal figyelmeztet, hogy nem érdemes robbanássá szítani. – Azt mondtam, hogy térdre. – A szavaival párhuzamosan felerősödik az ereje földre kényszerítő súlya, felnyögve, könnybe lábadt szemmel engedem szabadjára a mágiámat, hogy mankóként szolgáljon az őrületes teher ellen, pedig tudom, hogy ezt a harcot nem nyerhetem meg. De akkor sem félek tőle. Nem ölhet meg, mert csak szabaddá tenne vele, megtörni pedig nem tud. Nem engedem neki. Nem engedhetem.

- Nem. – Rendíthetetlen kitartással állom a tekintetét és az ereje földre kényszerítő súlyát néhány hosszúra nyúló másodpercig, nem érdekel, hogy az én testem minden másodpercben egyre jobban remeg és gyengül, ő pedig valószínűleg meg sem erőlteti magát. Most erősebb nálam, de látnia kell, hogy nem adom fel. Tudnia kell, hogy minden tette, minden kegyetlensége, minden gonoszsága csak megerősít, csak élteti az ellenállásom kiolthatatlan lángjait. Egy olyan tüzet táplál minden döntése, ami el fogja pusztítani.

A térdem megremeg, majd összecsuklik, és némán puffan a porban. A mellkasom és a szívem reszket a végtagjaim elzsibbadt gyengeségétől, a szárnyaim erőtlenül szétterülve pihennek a földön, a hófehér színük szinte világít a töretlen sötétségben. Már nem nézek a szemébe, nem akarom látni a diadalittas kárörvendését. Az ujjai kíméletlen erővel szorítják az arcomat, hogy magára kényszerítse a tekintetemet, de nem engedem a bennem tomboló kétségbeesést megcsillanni a dühtől és marcangoló gyűlölettől szikrázó szemeimben. A hüvelykujja átkalandozik az arcom szorításáról az ajkaimra, sóvár durvasággal dörzsöli meg az alsó ajkam puha húsát. Ha a lelkét nem is, de a testét ismerem annyira, hogy pontosan tudjam, mire gondol, miközben ezt teszi. A fintorom megszakítja a hüvelykujja játékát, a hangom rekedtes, de határozott, mikor felé köpöm a dacos szavaimat.

- Kérlek… kényszeríts rá. Meglátjuk, mennyire bírod a fájdalmat. – Mikor legutóbb a számba erőltette a farkát, nem engedhettem meg magamnak, hogy feldühítsem, de itt, a világ legeldugottabb zárkájában, ahol ígyis-úgyis kínzás vár rám, örömmel szabadítom meg a hőn szeretett szervétől néhány percre. Akárhányszor. Elégedetlenül húzza el a száját, az arcom szorítását felhasználva taszít oldalra olyan erővel, hogy túllendülve arccal a földbe zuhanok. Az ismerős helyzettől elvicsorodva támaszkodnék fel, de az ereje rám nehezedő ólomsúlya nem enged, és már nincs elég erőm küzdeni ellene.

- Kedves akartam lenni, és ágyasként bánni veled. – A keze durván mar a hajamba, hátrafeszíti a fejemet, hogy körbenézve megláthassam a minket körülvevő, vékony és hosszú végtagú, üres szemgödrű démonebeket. Némán zokogok fel a nem létező, mégis furcsán, hátborzongatóan kémlelő pillantásuk árgus figyelmétől, hirtelen rettenetesen kiszolgáltatottnak érzem a földre kényszerített, kimerült állapotomat. Önkéntelen remegéssel húzódnék távolabb tőlük és a lidérces, hátborzongatóan bizarr, kattogó hangtól, ami belőlük jön, de a riadt mozdulattól csak hozzásimulok az erőszaktevőm ágaskodó farkához. Szinte érzem a kegyetlen vigyorát a tarkómba fúródni. – De akkor megkeféllek itt a porban, a kutyák között, mint egy szolgát. – Szinte alig látok a szemeimen felgyűlő vastag könnyfátyoltól, haragos vergődéssel rántom ki a fejemet a könyörtelenül hátrafeszített pozícióból, a rövid tincsek kicsúsznak a szorításából, de az sem kizárt, hogy szándékosan engedett el. Fogalmam sincs, mikor tépte le rólam a ruhát, csak akkor jövök rá, hogy már nem takarja semmi a fenekemet, mikor az ujjai belesüppednek a húsomba, és durván szétfeszíti. Összerezzenek a cseppet sem gyengéd, erőszakos érintéstől, a farka kemény forrósága a bejáratomhoz simul, a testem ösztönös feszengéssel küzd a nem kívánt behatolás ellen, de az izmaim görcsös szorítása édeskevés, hogy megállítsa. Meglepetten nyögök fel a kellemetlenül intim fájdalomtól, amit az első alkalom óta egyetlen egyszer sem éreztem, hiszen a testem mindig készen állt rá, várta őt. Most nem figyelmes és türelmes, mint akkor, elégedett morranással élvezi ki a fájdalomtól még görcsösebbé váló szorítást, és kíméletlen, önző lökésekbe kezd a csípőjével. A vad mozdulatai mintha minden alkalommal szétszakítanák az ösztönösen megfeszülő izmaimat, szaggatott lélegzetvétellel, összeszorított szemekkel simítom az arcomat a földön fekvő kezeimbe, a tenyereim elnyelik a hangtalan, könnytelen zokogásomat. A testem minden lökésétől durván összerándul, csak véletlenül veszem észre, hogy az elgyengült szárnyaimat a sötét mágiája éjfekete csápjai szegezik a földhöz, mintha egy kifeszített pillangót tartanának, nehogy ellene használhassam őket. Mikor legutóbb ezt tette velem, sírtam, de már nem maradtak bennem könnycseppek számára, és talán semmi más sem. A tudatom biztonságot jelentő mélységeibe merülve hagyom hátra a legkegyetlenebb féle fájdalmat, amit valaha éreztem, a megalázottságot, a minket körbevevő torz démonkutyák groteszk sziszegését és a kíváncsi közeledésüket. Talán még a Purgatórium fojtogató, tébolyt hozó ürességében sem örültem ennyire az elmém örök fényének, a csendnek, a magánynak.

Az alvilág gyomorforgató bűze az első, amit megérzek a sötétség alattomosan kúszó fertőzéséből, éjfekete árnyak lopakodnak a megmásíthatatlanul élénkkék világom tisztaságába. Az elmém falai megremegnek, és rájövök, mikor éreztem legutóbb ezt a rothadt, gonosz, elsorvasztó érintést a legbensőbb lényem fényében. Mikor megtörte a démoni átkot. Itt van. Megint itt van, de most nem azért, hogy felszabadítson, hanem, hogy erőszakkal tépje el tőlem az utolsó mentsváramat. Nem tudom, hogy a minket összekötő szent kötelék teszi lehetővé, hogy ilyen módon a fejembe másszon, vagy tényleg bármit megtehet velem, de nem is számít igazán. A hangja mintha egy bevésődő, rám erőltetett gondolatként hasítana a fejembe.

„Azt hiszed, elmenekülhetsz előlem?” – Az érzései belém áramlanak, a durvaság betegesen kéjes élvezete, a farka égető, lüktető követelőzése, a kárörvendés és a kegyetlenség édes zamata. Émelyegve, reszketve vergődök a tudatom és a testi létem határán, ha elsüllyedek az elmémet fertőző sötétségben, akkor élve bekebelez a gonoszsága, ha pedig kitörök belőle, szétszakít a testemet megszégyenítő fájdalom. Mintha egy tompa védőburkon keresztül érezném az érintését a tarkómon, a karmai szétsimítják a tincseimet, kipattannak a szemeim, mikor a bőrömbe mar, de mintha nem csak a testemen, hanem az elmémen is sebet ejtenének a démoni karmok. A hangja már nem a fejemben szól, olyan, mintha víz alól hallanám.

- Ezekre már nincs szükséged. – Hűvös dallamossággal kiejtett varázsigék csendülnek az ajkain, magukra csalják a fókuszvesztő figyelmem elkalandozó létezését. Mikor rájövök, hogy mit művel, már csak kétségbeesetten felsikítani van időm. Vaskarmok marnak az elmém fonalai közé szövődő varázslatokba, hogy nemkívánatos gyomnövényként tépjék ki belőlem őket, pusztán nyers erővel. Megpróbálhatta volna ártalmatlanul semlegesíteni a kitörölhető bűbájokat, de ő úgy döntött, hogy inkább erőszakkal tép belém. Küzdhetnék ellene, kapaszkodhatnék a tudatom mélyébe épülő bűbájok elszakadni készülő fonalaiba, de rettegek, hogy örök romokat hagyna bennem, ha harcba szállnék vele az elmém törékeny termeiben. Zihálva nyitom ki a szemeimet, a tarkóm megmarcangolt bőre halk sistergéssel gyógyul, de az elmémben tátongó űrt hagytak a hirtelen kitépett bűbájok. Egyedül vagyok. Évek óta nem voltam ennyire egyedül. Soha nem voltam ennyire egyedül. Azonnal tudom, hogy az arcomon végigcsordogáló cseppek vérből, nem pedig könnyből vannak, a nyakamat hasonlóan forró, a fülemből kicsurranó cseppek szántják végig. A megroncsolt tudatom fizikai sebei meggyógyulnak, de nem tudom, hogy ez a pangó üresség eltűnik e valaha. Már nem csak a lelkemből és a szívemből vitt magával egy darabot.

Fájdalmasan felnyögök, mikor újra durván, követelőzően megmozdul bennem, az őrület határán táncolva már nincs lélekjelenlétem elfojtani a kínzott sóhajokat, pedig még bőven nem végzett. A szárnyaimba vésett védőbűbájokkal folytatja a testi-lelki lecsupaszításomat, elvesz tőlem mindent, ami erőssé, ami ellenállóvá, ami vadásszá tett. Igaz, abban a pillanatban, hogy mindent eldobtam azért, hogy az ő végzetévé válhassak, megszűntem ténylegesen vadásznak lenni. Talán már előtte. Mikor végzett, kihúzódik belőlem, és egy könnyed mozdulattal perdít a hátamra, a szárnyaim meggyűrődve, sajogva szorulnak alám, megpróbálom távolabb rúgni magamat tőle, de a combjaimba markolva ránt vissza, és ugyanezzel a lendülettel magára is húz. Összeszorított fogakkal lihegek a belém hasító fájdalomtól, egy pillanatra rákapom a dühös tekintetemet, de rögtön megbánom. Az élvezettől megránduló arckifejezése könyörtelenül ismerős, ökölbe szorulnak a földön támaszkodó ujjaim. Hiába próbálok minden erőmmel távolabb vergődni tőle, a derekamba mélyedő ujjak satuba fogják az altestemet. Mikor előrébb dől, és az egyik keze puhán megérinti a testem mellé szorult szárnyamat, lefagynak a kapálózó mozdulataim. Az alattomosan, szándékosan gyengéd érintés kínzóan kellemes szikrákkal hasít végig a testemen, megborzongva, lélegzetvisszafojtva próbálom elüldözni a szégyenteljes hatásukat. Nem tudom, mikor és miért néztem rá újra, rabul ejti a tekintetemet, az őrült pillantásban már nem csak a vak, állatias vágy, hanem könyörtelen káröröm is tükröződik. Tudja, hogy hatással van rám, a húsomba mélyedő ujjak a térdemnél fogva kényszerítik a lábaimat a mellkasomhoz, hogy lassan még mélyebbre jusson bennem, és mikor újra megsimítja a szárnyam túlérzékeny vonalát, a testemben forrón lappangó lüktetésként kezd el ébredezni a vágyakozás visszataszító érzése. Hányingerem van tőle. Rettenetesen megrémiszt, hogy a követelőző, önző lökései már nem csak fájdalmat és kényelmetlen feszítést hoznak magukkal. Fájdalomból bármennyit elviselek, de a kikényszerített gyönyör megaláztatásának a terhét nem biztos, hogy elbírja a szívem.

- Gyűlöllek. – Dühösen sziszegek az arcába, tudom, hogy a kék lángok támadását túl hamar megérzi ahhoz, hogy képes legyek értelmesen használni őket, mikor ilyen közel van, de figyelemelterelésnek jó lesz. A gyilkos erő felizzik bennem, és ugyanebben a pillanatban egy hosszú kardot idézek a háta mögé, reménykedve, hogy a lángjaim életveszélyes kisugárzása eltereli a figyelmét minden másról. Ahogy gondoltam, a kéjsóvár bujaságában kéjelegve könnyedén elhiszi, hogy újra csak a tisztítótűzzel fenyegettem, a világ metsző sötétségbe borul, de az ajkaim ravasz, fájdalmas mosolyra rezzennek. Minden erőmet beleadom a neki tartogatott kis meglepetésembe, a kard néma suhintással válaszol a hívó szavamra, a fölöttem görnyedő démon szívén keresztülhasítva tör ki a mellkasából, majd süllyed el a bordáim között. A már átélt pillanat iróniáján lehet, hogy mosolyognék, ha nem rázna ki a hideg, a felhevülő testemet a véremmel együtt hagyja el minden melegség, a felnyílt gyomromon tátongó seb gyógyítása az utolsó utáni manatartalékaimat használja fel. A mélyről feltörő, irritált morranása zene füleimnek. Homályosan idézem fel a démont, aki még a legszenvedélyesebb szeretkezés pillanatában is megállította a mellkasát átszúró kardot, mielőtt elérhetett volna engem. Talán valahol mélyen mertem azt hinni, hogy majd most is megteszi. Talán csak emlékeztetni akartam azokra az időkre, mikor még megtette. Talán csak fel akartam használni a fájdalmat, hogy megállítsam a testem kéjsóvár vágyakozását, mielőtt elveszíteném önmagamat általa. Rettegek, hogy ha átadom magamat a gyönyörnek, lesz egy pont, mikor elhiszem, hogy elég, ha a testünk egymásra talál. Most már semmit nem érzek, csak azt, ahogy a regenerációm szemenként lopja el az életerőm utolsó szikráit, megkönnyebbülve, a nem kért gyönyörből a békés, gondtalan öntudatlanságba menekülve engedem, hogy a szemem világa után a tudatom is sötétségbe boruljon.