Nem tudom, hogy ismét a lelassuló idő játszik csalfa játékot az érzékeimmel, vagy tényleg fullasztóan sok ideig merülünk el a pillanatnyi békénk hűvössé dermedt óceánjában. Láttam már hasonlóan komoly, merengő pillantást hordozni a világ legcsábítóbb, vörös szempárját, de mostanra valami megváltozott benne. Lehet, hogy csak bemesélem magamnak, de mintha hiányozna belőle az a rejteni próbált, de mindig ott lappangó mélységes, komor szomorúság. Bárcsak tudhatnám, most épp milyen gondolatokat rejt ez a gyengéd tekintet. Butaság lenne azt remélni, hogy ránk, hogy rám gondol éppen, ahelyett, hogy szokásához híven a fondorlatos, kegyetlenül céltudatos terveit szövögetné? Hogy most először talán személyként néz rám egy táblán mozgatható bábu helyett?

Az ujjai óvó finomsággal kaparintják meg az enyémeket, a kezem úgy simul a tenyerébe, mint egy hozzáillő kirakós darab, mintha a lelkemben tátongó, általa otthagyott űrből is kitöltene egy alig észrevehető darabot. A bátortalanul összesimuló kézfejeink felidéznek egy lopott táncot a csillagfényes égbolt alatt. Akkor a lelkemet fogva tartó bizalmatlanság börtönének a rácsai mögül nem láthattam a szemeiben csillogó őszinte érzelmek melegét. Most nem esek bele ebbe a csapdába, nem engedem, hogy a múlt vakká tegyen a jelen lehetőségeire. Ha érzelmeket nem is találok az érdeklődő, békét sugárzó tekintet mélyén, az érzelmek utáni csendes sóvárgás ott lappang minden türelmes pislogása mögött. Hirtelen végtelen távolinak és jelentéktelennek tűnnek az eddigi konfliktusaink, a néhai kegyetlensége, de még maga a világunk sorsa is. Most először minden eltörpül a remény szikrája mellett, hogy visszakaphatom Őt. Nem, nem vissza. Hogy végre megkaphatom Őt, most először teljes egészében, önmagaként. Hogy talán engedi, hogy megpróbáljam meggyógyítani a szívében a sebeket, amik szörnyeteggé tették. Az én szörnyetegemmé.

Ő a bőrünk csábító kontrasztját bűvöli a tekintetével, én pedig Őt. Az imént elillanó illúzió pont ugyanolyan tökéletesen markáns, szimmetrikus vonásokat hagyott maga mögött, mint amilyennek a bűvös mágia mutatta. Nem merek levegőt venni, mert félek, hogy ha felhívom magamra a figyelmét, észreveszi, hogy már megint képtelen vagyok levenni róla a szememet.
- Ha sikerrel jársz, az azt fogja jelenteni, hogy mindig is többet tudtál rólam, mint én magamról. – Hosszú pislogással hessegetem el a szememet mardosó könnycseppek sós csípését, hogy kiélvezhessem a rám emelkedő tekintet komoly, jövőbe révedő simogatását. Elakadnak a szavaim a néma ráeszméléstől, hogy hiába nem önti szavakba, talán tényleg arra vágyik, hogy sikerrel járjak. Lehet, hogy ez nem csak egy kíváncsi démon unaloműző kísérletezgetése, hanem egy utolsó merész, sebezhetőséget rejtő próbálkozás, hogy valaki felolvassza a jégtömbbé fagyott szívét. A saját gyötrő reményeim mellé hirtelen a felelősségérzet nyomasztó aggodalma vegyül. Szentül hittem, hogy képes lennék szeretni Őt, de mivan ha mégsem? Mi történik, ha Ő belém szeret, én pedig képtelen leszek viszonozni? Mi történik, ha kiderül, hogy a kezdeti kegyetlensége végérvényesen összetört bennem valamit, ami nélkül már nem tudok úgy szeretni, ahogy régen? Megfogadtam, hogy bátor leszek és ha kell, kockáztatom a szívem épségét, de vajon van e jogom ezt az övével is megtenni?

Az aggályaimat lassan csordogáló, forró lávaként mossa el az ajkaira rezzenő lusta félmosoly látványa, a szívem kihagy egy fojtogatóan hosszúra nyúló ütemet. Már alig emlékszem rá, hogy pár perce még képes voltam dideregni a hidegtől, most mintha egy izzasztó kályha fűtene belülről. A hüvelykujja gyengéden dörzsöli meg a kézfejem érzékeny bőrét, elfojtok egy riadtan vágyakozó rezzenést, és hirtelen mindennél jobban sajnálom, hogy félbeszakítottam a pár perccel ezelőtti szenvedélyessé váló tevékenységünket. Bele sem merek gondolni, hogy ha nem állítottam volna meg, mostanra hol tartanánk. Az ajkaim fájón bizseregnek, hogy újra megérinthessék azt a vonzó mosolyt, aminek még mindig érzem az ízét a nyelvem hegyén. Hangtalanul nyelek egyet, hátha eltűntethetem, de hiába. Olyan közel van, hogy csak egy apró mozdulat lenne hozzá hajolni, és újra vad, mindent elsöprő lángokká szítani a parázsló szempár türelmes melegét. Biztos vagyok benne, hogy készségesen folytatná, amit félbe hagytunk, de abban is, hogy nincs az az isten, aki megállítja, ha újra megfutamodnék.

De vajon meg akarnék? Régen tényleg féltem bizalom és a kölcsönös érzelmek biztonsága nélkül belevágni az ismeretlenbe, de most már nem vagyok az a naiv fiúcska, mint akkor. Lehet, hogy csak meg kéne adnom magamat a fizikai vágyakozásainknak, és a testünk egymásra találása előbb utóbb talán magával hozná az érzelmeket is. Bárcsak ki tudnám verni a fejemből az álmomat, és a szerelemvörös szempár sóvárgott melegét az arcomon és a lelkem ürességében.

- Visszaviszlek a szobádba. – A váratlan, témaváltó szavai jeges vízként zúdulnak a nyakamba, tágra nyílt szemekkel zökkenek vissza a valóságunkba, ahol még nem szembesítettem a tomboló vihar idején történt pusztításaimmal. Nem mintha felelősségre vonhatna, végtére is minden az ő váratlan érzelmi kitöréséből indult el. Ah…

- Hát, ami a szobámat illeti... – Lesütött szemmel kezdek zavart magyarázkodásba, de nem várja meg, hogy megszüljem a nehezen kikívánkozó szavakat. Nem lep meg, hogy magával rángat az említett helyszínre, illetve annak az omladozó maradványaira. Mostanra kialudt a tűz, de a mágikus parázslás sistergő izzása és jellegzetesen friss szaga elárulja, hogy nemrég még pusztító lángok keretezték a folyosót, aminek a bomladozó peremére érkeztünk. A szárnyaim készenlétbe feszülve várják, hogy eltűnjön a lábam alól a talaj, de a fekete kőszikla, amin állok makacsabbnak bizonyul, mint a szomszédos tömb, ami az imént fordult ki a látványosan morcossá váló démon talpai alól. Leplezhetetlen mosolyra húzódnak az ajkaim a szemöldöke ideges, a múltból ismerős rezzenése láttán. Upsz. Nem kéne látványosan jól szórakoznom ezen.

Lehet, hogy el kéne mondanom neki, hogy mennyire forró álmom volt? Pfff. Vagy nem.

- Egy percre nem figyelek rád, és máris romba döntöd a házat, asszony?! – Ennyi. Hiába minden vadász önfegyelem, hiába az újonnan megköttetett sérülékeny békénk, eddig bírtam. A visszatarthatatlan nevetés lélekemelő erejétől mintha minden porcikám könnyebbé válna, a hasamat fogva próbálok újabb pillantást lopni a már-már durcásan aranyos mérgelődéséről. A kelletlen fintor, amivel a torony helyén tátongó mélységet bámulja egyszerűen imádnivaló. Mintha citromba harapott volna. Nem hiszem el, hogy a nagy, rettegett, érinthetetlen és legyőzhetetlen Asmodeus képes ilyen arcot vágni egy kis kupleráj miatt. Többször kéne leégetnem a kastélyát.

Miért érzek ellenállhatatlan vágyat, hogy megöleljem?

Épp levegőt gyűjtök két röhögés között, hogy mikor végre szóhoz jutok, újra megdorgálhassam a degradáló megnevezés miatt, de belém fojtja a kárörvendő mulatozást. A fájdalmas, néma nyekkenésem is bennem ragad, mikor a teleportáció darabokra szaggató érzése megbünteti a kapkodó légvételeimet. Előre görnyedve, sípoló köhögéssel töltöm meg a tüdőmet a levegővel, amit a teleportáció durva erőszakkal tépett ki belőle.

- Ha kifújod előtte a levegőt, akkor nem ennyire kellemetlen. – Na ne, seggfej. Pont időben jut eszedbe megosztani ezt az információt. Épp eleget próbálgattam már, hogy mostanra egyedül is rájöjjek.

- Ahhoz tudnom kéne, mikor rángatsz magaddal. – Halkan morgom a gondolataim szépített verzióját, olyan kedves vagyok, hogy még a szitkozódást is kihagyom belőle. A józanító fájdalom egy pillanatra elfeledtette velem az iménti könnyed kacagás hiányolt, felszabadító érzését, de a herceg ajkain megbúvó pajkos mosoly visszaránt a játékos hangulatba. Szóval így játszunk?

- A reflexeiddel sosem volt probléma. – Hah. Mert valóban olyan könnyű a másodperc törtrésze alatt abbahagyni egy önfeledt nevetést. Na mindegy, lehet, hogy fanyar őnagysága még soha nem nevetett, ezért nem tudja, hogy működik a dolog. Mielőtt megoszthatnám vele az elmés visszavágásomat, tovalibben az eddigi vidám, könnyed hangulat. Elnémulva, elnyílt ajkakkal figyelem a komollyá dermedő, céltudatos kiállását és a csípőre tett kezeit, majd a tekintetem követi az övét a kastély magasba tornyosuló, éjfekete sziluettje felé. Az én szememben most is pont ugyanolyan fenyegetően robosztus, ezertornyú fellegvárnak tűnik, mint eddig, ha nem tudnám, hogy milyen viszontagságokon ment keresztül az elmúlt időben, észre sem venném a változást.

Asmodeus szféraformáló mágiája nyomasztóan sötét lepelként nehezedik ránk, a felesleges büszkeséget sutba dobva teszek egy lépést hátra, és kicsit felreppenve távolodok el a fertőző érintésétől. Még mindig nem pihentem ki az elmúlt napok viharos tortúráját, nem hiányzik, hogy egy ilyen felesleges semmiség legyen az utolsó csepp a pohárban. Lélegzetvisszafojtva, mozdulatlanul lebegve figyelem a világteremtő erők precíz, lenyűgöző működésbe lépését, a ledöntött falak törmelékei a gravitáció szabályait megtagadva repülnek a helyükre, és állnak össze újra egy tömör egységgé. Nem tudom, mennyi időre van szüksége, hogy minden apró porszem újra a helyére kerüljön, de bámulatosan kevésre. Elfojtott csodálattal, és némi egészséges irigységgel fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt, nem merek ránézni, mert félek, hogy a tagadhatatlan ereje iránt érzett csodálat átcsap egy egészen más érzésbe. Túl öreg vagyok hozzá, hogy újra gyermeki rajongással habarodjak bele a titokzatos intelligenciájába, mint évtizedekkel ezelőtt. Amúgy meg annyira nem is nagy szám, ennyi idős koromra nekem is simán menni fog. Sőt.

Makacsul vizslatom az eredeti pompájukat visszanyerő felhőszaggató tornyokat, megtalálom köztük azt, amit hetekkel ezelőtt találomra a sajátoménak neveztem ki. Nem igazán fűznek szoros érzelmek a szobámmá kitüntetett tucathelyiséghez, de valamiért mégis különös megnyugvás tölt el a tudattól, hogy helyreállt a régi formájába. Illetve… várjunk csak…

A következő pillanatban már a régi szobám kellős közepén állok, a tágra nyílt szemeim az átalakított torony vakítóan sápadtfehér fényárában tündöklő részleteit isszák magukba. Az örökös derengő félhomály után a holdfény sütötte tárgyak szinte vakítanak, a szemeim lassan szoknak hozzá a kellemes, lidércfényű világossághoz. Sokkal több bútor van, mint ezelőtt, a ripityára tört ágyat mintha egy még hatalmasabbal helyettesítette volna, ami magányos bástyaként áll a kör alakú szoba egyik kis választófallal elkerített peremén. A szoba közepén elegáns, egymással harmonizáló, bársonyborítású fotelek és szófák sorakoznak különböző változatos formában, két hívogatóan puhának tűnő karosszék pedig közrefog egy kerek kis asztalt, amin egy felállított sakktábla díszeleg. Meghatott mosolyra rezzennek az ajkaim, a lábaim maguktól visznek a díszes, faragott márványbábukhoz. Muszáj megérintenem, hogy tudjam, ez tényleg a valóság, nem csak a holdvilág bűvös árnyjátéka.

A márvány érintése hűvös az ujjaim alatt, pont mint a holdfény, ami ráveti a sápadt, élettelen sugarait. Sokáig, elmerengve bűvölöm a mozdulatlan bábukat, miközben az jár a fejemben, hogy vajon ha megkérném, napfényt is tudna e teremteni számomra. Ennyi év sötétség után úgy vágyom a melegére az arcomon, mint magára az éltető levegőre. Valószínűleg azt mondaná, hogy hálátlan vagyok, hogy megajándékoz, és még többre vágyom. Igaza lenne. Ha türelmes leszek, szép lassan, a szívével együtt talán ezt a szobát is megtölthetem a napfény melegével.

Tovább sétálok, az ujjaim végigkalandoznak egy dívány kipárnázott támlájának a hullámzó ívén, miközben a hálónak tűnő részleg felé veszem az irányt. Az ágyat csak egy vékony válaszfal rejti el a szoba többi része elől, bár ezt sem érzem túlságosan indokoltnak, hiszen ha minden igaz, én leszek az egyedüli lakosa ennek a kristályfényű kis toronyszobának. Megtorpanok, mikor beljebb sétálva rádöbbenek a fal létezésének az igazi okára. Az üvöltő csendet csak a szívem idegesítően izgatottá váló dübörgése töri meg, miközben az ágy mellett húzódó tükörből rám visszatekintő égszínkék szempár kíváncsi fényét kutatom. Mielőtt újra elmerülhetnék a fülledt emlékeim mélységes óceánjában, inkább elszakítom a tekintetemet az ismeretlennek tűnő, kísértetiesen sápadt és fakó angyalról és a herceg irányába vetek egy sokatmondóan szemrehányó pillantást. Semmi kedvem nem volt megtudni, hogy az itt töltött évek alatt mennyire az árnyékává váltam annak az önmagamnak, aki egykor a szívét birtokolta. Üresnek, kiszáradtnak és megtépázottnak érzem magamat, mint egy elhervadt, gondozatlan virág. Pár napja ezt a gondolatot lerendeztem volna annyival, hogy harcos vagyok, nem pedig egy ágyas, akinek tetszenie kell bárkinek is. Megrémiszt, hogy most mégis tetszeni akarok.

Rezzenéstelen arccal, de még mindig keserű szájízzel sétálok a kis medencéhez, ami Akaron fürdőbarlangjában lévő forrás alakjára lett megformálva. Az alig észrevehetően felderengő gőzgomolyagok azt sejtetik, hogy a hőmérséklete is hasonlóan kellemes. Szinte látom a múltbéli, összefonódottan ölelkező testünk illúzióját megjelenni a víztükör mozdulatlan felszínén, de a sóvárgó ujjaim által ébresztett hullámok elűzik a megérinteni vágyott látomást. A gondolat, hogy milyen könnyedén újra valósággá tehetném a pillanatot, egyszerre kísértés és átok. Nem lenne ugyanaz. Még nem. Talán soha nem lesz az.

Felállok, és magam mögött hagyom a hálórészleget, mert túl sok keserűséggel és emlékkel kísért. A szemeim kétségbeesetten keresnek valamit, ami elűzhetné a csalogató ábrándokat, és meg is találják a tökéletes célpontot. Elkerekedő szemekkel reppenek fel a szoba falai mellett húzódó galériára, ami végigkísér egy tucatnyi falba vésett, megpakolt könyvespolcot. Mohó tudásszomjjal futtatom végig az ujjaimat a változatos anyagú, formájú és színű kötetek törzsein, némelyiknek mágikus rúnákkal, némelyiknek a halandó fajok különböző nyelvein van felvésve a címe, de olyan is akad, amin semmi nem szerepel. Kíváncsian húzok ki egyet találomra a titokzatos, címtelen borítók közül, és belelapozok. Egy ősi halandó nép nyelvén íródhatott, mert első ránézésre hasonlít a kihaltnak vélt hegyi törpök hátrahagyott hieroglifáihoz, de egy kicsit másak a motívumok. Tudtam, hogy öreg a sármos kis cellatársam, de azt hiszem, hogy most kezdem felfogni, hogy ténylegesen mennyire felfoghatatlanul öreg.

Az ábrarajzok érdekesek ugyan, de közel sem érdekesek eléggé, hogy elvonják a figyelmemet az Ő távozásáról. Felocsúdva pillantok felé, a folyosóra kilépő, szép csendben sötétbe vesző alakjában van valami rémisztően hátborzongató. A világunk éjfekete, fenyegető árnyai láthatatlan indákkal kúsznak a távolodó alakjára, sötét fellegeket vonva köré, mintha nem csak engem, hanem Őt magát is megfertőzhetné a saját ereje. Észre sem veszem, hogy megmozdultam, már a vállán van a kezem. Úgy érzem, hogy el kell üldöznöm az ébren megélt rémálmait is, különben azok lerombolnak mindent, amit az elmúlt órákban építettünk. Nem engedhetem kicsusszanni az ujjaim közül azt a játékos mosolyt, amit még csak most kaptam vissza.

Megtorpanunk a toronyszobából kiszökő fényár és a kastély hűvös kietlenségébe olvadó sötétség vékony peremén. Hátrapillant rám, és szinte még látom elillanni a pokol érintését a melegvörös szemek életre kelő fényéből. Vajon ha újra a lelkébe engedne, meg tudnám akadályozni, hogy valaha elérje Őt?

- Köszönöm. – Halkan lehelem az első gondolatot, ami eszembe jut, és amivel talán egy kicsit elodázhatnám a távozását. Vissza akarom húzni magamhoz a fénybe, de az egyetlen dologra, amivel biztosan marasztalni tudnám, még nem állok készen.

Felém fordul, megbűvölve figyelem az ujjaink csendes találkozását. A keze meglepően melegen öleli körbe az enyémet, az ajkai puha érintése a kézfejemen selymesebb, mint egy pilleszárny félénk cirógatása. Ha nem nézne rám a maga pimasz, kihívó tekintetével, lehet, hogy zavarba hozna az udvarias gesztus, így viszont szívfájdítóan izgatott görcsbe rántja a gyomromat, és megmagyarázhatatlan szikrákkal nyalja végig a gerincem vonalát.

- De ha ezt is lerombolod, leköltöztetlek a pincébe egy helyes kis cellába. – Felfelé fordítja a tenyeremet, bénultan engedem, hogy a puha ajkak itt is megérintsenek, miközben arról ábrándozok, hogy vajon ugyanilyen mélyreható, figyelmes pillantással csókolna e máshol is. Most viszont nem egy puha, leheletnyi puszit kapok, kizökkenek az érzéki kábulat és a fülledt álomképek hatása alól, és felszisszenve rántom vissza a kezemet a bőrömbe izzó mágikus pecsét váratlan fájdalmától. Elkerekedett szemekkel meredek a tenyeremben sötétlő rúnajelre, még fel sem fogom a jelentését, már Ő maga magyarázatot ad rá.

- A kulcsot majdnem elfeledtem odaadni. – Nem értem. Ez is egy játék lenne? Kétlem, hogy tényleg véglegesen és visszafordíthatatlanul ki tudnám zárni, akkor meg mi értelme az egésznek? És ha mégis, akkor miért? Miért tenné lehetővé, hogy akár örökre elbújjak előle? Lehet, hogy csak játszik velem, és rám fog törni, mikor végre biztonságban érzem magamat?

- Miért? – Öntudatlanul bukik ki belőlem a velős kérdés, amire egyszerűen nem találok logikus magyarázatot.

- Mit miért?

- Miért adsz nekem kulcsot, hogy kizárhassalak magamtól? – Úgy fürkészem a könnyed, szórakozott tekintetét, mintha kiolvashatnám belőle a legféltettebb titkait, pedig egyáltalán nem tudok kiigazodni rajta. Összezavar. Mindig összezavar. Egyszer elérhetetlen és hűvös, máskor pedig játékos és kiszámíthatatlan. Azt kérte, hogy tanítsam meg szeretni, mégis Ő ad ajándékot nekem. Lehet, hogy rájött, hogy megrepedt a szívemet védelmező jégbörtön? Rájött, hogy most be tud férkőzni a védelmi vonalaim mögé?

- Mert kíváncsi vagyok a folytatásra. – A szája futó érintése az alsó ajkamon kisöpör a fejemből minden kérdést, amit még rá akartam zúdítani, hogy zsibongó üresség maradjon a helyükön. Ennyi lenne az indok? Kíváncsiság? Vagy megint egy kiragadott féligazság őszintesége mögé bújik, miközben a sejtelmes szavai elrejtik a valóságot. – Most viszont megint el kell mennem elintézni valamit.

Szinte rémülten döbbenek rá, hogy itt akar hagyni, a jobb kezem felé kapna, hogy megszorítsa, de az ösztönös, árulkodó cselekedet helyett inkább a combomba markolok.

- Veled mehetek? – A szavak azelőtt hagyják el az ajkaimat, hogy megállíthatnám őket, a késztetés, hogy vele maradjak, hogy ne engedjem kizökkenni ebből a törékeny, békés állapotából, szinte darabokra szaggat. A halk, gunyoros nevetése előbb válaszol, mint a szavai, és azonnal rájövök, hogy már el is vesztettem.

- Még nem.

Az ujjaim a levegőt markolják ott, ahol az előbb még a karja volt. Döbbenten nézek a remegő kezemre, miközben azon gondolkozom, hogy mit tettem volna, ha sikerül időben megragadnom, pedig a lelkem mélyén pontosan tudom. Akármit.

Magamra maradok a megválaszolatlan kérdéseimmel, a megfoghatatlan aggályaimmal és a lábaim felé kúszó sötétség láthatatlan karmaival. Visszalépek a szoba sápadt fényáradatába, és becsukom magam mögött a hófehér ajtót, hogy kizárjam a valóság árnyait. Némán fújom ki a levegőt, hosszút pislogva keresem meg Asmodeus helyzetét a komor világunkban. Még az utolsó pillanatban érzékelem a kisugárzását, mielőtt eltűnik a szféra egyik gyilkos sötétségébe burkolózó foltja mögött. Egy meggondolatlan pillanatomban lehet, hogy követném, de még mindig nem hevertem ki a mágikus vihar tombolását sem, a testemen vészjósló hidegrázás fut végig csupán a kósza gondolattól, hogy közelről érintkezzek a kátrányszagú, pokoli kisugárzású területtel, amit eddig tudat alatt messziről elkerültem. Legutóbb akkor éreztem ilyen erősen az alvilág forró, üszkös romlottságát a közelemben, mikor naiv gyermekként kaput nyitottam a démonok birodalmába, hogy megmentsem az áruló szeretőmet. Baál mágiája is undorító volt, de ez az érzés egészen más. Lehet, hogy a szférában van egy kapu a pokolba? Ha van is, a világ bilincseinek arra is működnie kell, legalább kifelé. Az már más kérdés, hogy vajon mi jöhetne be hozzánk rajta…

Zaklatottan, a mellkasom előtt összefűzött kezekkel sétálok fel-alá a lidércfénnyel megszórt bútorok között, hiába kaptam meg álmaim aprócska kis birodalmát, az ellentétes érzelmeim heves párharcai nem hagynak nyugodni. Egy részem retteg, hogy a távozása után milyen kiszámíthatatlan hangulatában fog majd visszatalálni hozzám, egy másik részem pedig azon mereng, hogy vajon nem e volt ez az egész csak egy hamis illúzió. Annyira valószerűtlennek érzem, hogy a kapcsolatunk majdnem olyan gyorsan váltott ellenségekből barátkozó idegenekké, mint amilyen hirtelen évekkel ezelőtt elveszítettem Őt. Félek, hogy amilyen könnyen jött a törékeny hangulat, pont olyan könnyedén fog elillanni.

Az viszont egészen biztos, hogy mielőtt bármit is teszek, ki kell pihennem az elmúlt napokat. Lassú léptekkel sétálok vissza a hálórészlegbe, ahol még mindig ott várnak rám a száműzni vágyott emlékek borús visszhangjai. Megállok a hatalmas tükör előtt, hogy egy utolsó futó pillantást vessek a benne felsejlő szürke, fénytelen alakra, majd keserű horkantással, és egy hanyag, dühös kézlendítéssel rejtem egy bíborvörös függöny mögé, hogy ne kísértse az álmaimat.

***

Mióta felébredtem a feldúlt, épphogy csak pihentető alvásból, a gondolataim újra és újra megtalálják a titokzatos, veszedelmes kisugárzású, ismeretlen területét a világunknak, ahol elég fontos elintéznivalója akadt ahhoz, hogy faképnél hagyjon. Már önmagában az felettébb gyanús, hogy az évek óta tartó, kényszeres kis száműzetésünk alatt halaszthatatlan dolga akadt, elképzelni sem tudom, hogy miféle kötelezettségei lehetnek itt, az elzárt, örökké monoton létezés kellős közepén. Már olyan gondolatok is felmerültek bennem, hogy az általam felborzolt testi vágyak kielégítésére keresett valamiféle megoldást. Az ágyasok gondolata már akkor is bökte a csőrömet, mikor még szívből gyűlöltem és kerültem Őt, a mostani lelki állapotomban csupán a felmerülő lehetőség is olyan pusztító haragot ébreszt bennem, hogy legszívesebben királykék lángok dühöngő óceánja alá süllyesztenék a szférában mindent, amit nem látok.

A sokkal kézenfekvőbb magyarázat, miszerint egy hatalmas varázslatot készít elő az elrejtett területen, szinte csak átsuhan a gondolataim között, pedig még a veszélyes kisugárzásra is választ adna. Lehet, hogy közelebb van a szabaduláshoz, mint hiszem, én pedig szánalmasan vergődök az alaptalan féltékenység mocsarában, ahelyett, hogy megállítanám.

Hiába vettem egy gyors, élénkítő fürdőt, és öltöttem magamra az egyik itt talált halványkék selyemköntöst, nincs elég könyv a világon, hogy eltemessék a feléledt kíváncsiságomat. Azon kapom magamat, hogy a pár órával ezelőtti csapongó, ideges járkálásomat folytatom, annyi különbséggel, hogy már nem vagyok a végletekig kimerülve, ráadásul kicsit megnyugtat a lehetetlenül puha anyag áttetsző cirógatása a bőrömön. Legutóbb azért vettem fel a ruhát, amit nekem teremtett, hogy spóroljak az erőmmel, most hazudnék, ha azt állítanám, hogy ez az indok. Ahelyett, hogy megint az akarata ellen cselekszem, akár megpróbálhatnám visszafogni magamat és folytatni az elcsábítását, akármit is jelentsen ez a gyakorlatban. Hogy kell szerelembe ejteni egy szívtelen démont? Egyszer már sikerült úgy, hogy önmagam voltam, ha a békénk tiszteletben tartása érdekében valaki mássá válok, akkor értelmét veszíti az egész.

Egy utolsó tétova toporgást követően már egy monumentális, égbe nyúló barlangszáj bejáratára tekintek tágra nyílt, elámult szemekkel. Hát persze, hogy egy barlang. Miért nem lehet egyszer egy tiltott, felfedeznivaló démonzug valami szép, zöldellő, napfény sütötte tisztáson? Na mindegy.

Fintorogva idézek magamnak egy elillanó gondolattal egy könnyű, légies vászoncipellőt, mert semmi kedvem mezítláb besétálni a vaksötét ismeretlenbe. A rajtam maradt hosszú köntös kialakítása miatt nem tudom materializálni a szárnyaimat, de nem zavar, a föld alatt amúgy sem szoktak túlságosan hasznosnak bizonyulni. Határozott, rettenthetetlen léptekkel indulok el a pokolbűztől rothadó, vaksötét barlang gyomrába, de szinte azonnal meg is torpanok. Megfeszülök, de nem nézek hátra a mögöttem megjelenő szótlan démonra, akinek az érkezése olyan hangtalanul simult a világ lélegzetvisszafojtott nyugalmába, hogy ha nem érzékelném a manahálóink rezzenéseit, észre sem vettem volna.

- Azért jöttél, hogy megállíts? – A szavaimat komor gyanakvás, és egy leheletnyi kíváncsiság fűszerezi. Ha igazán ki akarna zárni, elrejthette volna előlem ezt a területet is, ahogy a könyvtárával tette.

- Meg tudnálak? – Hallom a hangján a már szokásossá váló somolygó, sunyi mosolyát, hátrasandítok a vállam fölött, csak hogy rögtön meg is bánjam. A pillantása alig leplezett éhséggel simítja végig a selyemköntös lágy esését a hátamon, a tekintete megállíthatatlanul vándorol lejjebb a testemen. Hiába tudom, hogy a komor félhomályban nem láthat túl sok mindent abból, amit ez az átsejlő anyag mutatni tud, a combjaim és a fenekem bőre mégis bizsereg a pillantásától. Pontosan ezért a reakcióért döntöttem úgy, hogy magamra öltöm a kapott ruhát, most mégis kezdem megbánni a vakmerő cselekedetet.

Apró mosollyal rázom meg a fejemet, de nem tudom, hogy azért, hogy kizökkenjek a tekintete okozta zavarból, vagy válaszként a költői kérdésére. Némán nyelek egyet, hogy a hangom ne rekedtesen szakadjon fel az összeszűkült torkomból.

- Akkor miért vagy itt? – Tesz felém egy alig észrevehető lépést, de ez is épp elég, hogy az ujjai finom tolakodása elérhesse az oldalamat. A lassú, bűnbecsábító mosolya olyan türelmet sejtet, amit csak egy évezredeket megélt halhatatlan birtokolhat.

- A kilátásért. – Az ismerős megjegyzés néhány héttel ezelőtt még irritált, most mintha megremegnének tőle a térdeim, és hirtelen sokkal vonzóbb időtöltési ötleteim támadnak, mint felfedezni az előttünk elnyúló veszedelmes barlang titkait. Sokkal könnyebb volt ellenállni az érzelmek nélküli testiségnek, mikor még nem tudtam, hogy mire mondok nemet. Nem tudom, mikor lépett mellém, a derekamon megpihenő tenyere egyszerre szívszorítóan birtokló gesztus és finom noszogatás. A tény, hogy Ő maga lökne át a küszöbön, kicsit elbizonytalanít. Nem tudom eldönteni, hogy egyszerűen csak támogatja a bátorságomat, vagy épp egy csapdába sétálok bele.

- Mi van odabent? – A bizonytalanság apró szikráival a hangomban fordítom vissza a tekintetemet a lelkembe sikító sötét fertő bűzös, mozdulatlan árnyai felé. A testemen hűvös borzongásként szalad végig a saját mágiám szokásos figyelmeztető hidegrázása, majd egy tompa, monoton szúrásként telepszik a halántékom mögé, néma emlékeztetőül szolgálva, hogy a legbölcsebb döntés az lenne, ha most azonnal sarkon fordulnék.

- Ha már idáig eljöttél, nézd meg a saját szemeiddel. – Összevont szemöldökkel fordulok vissza a kifürkészhetetlen vörös szempár felé. Vajon fordított pszichológiával próbálkozik elvenni a kedvemet attól, hogy belépjek? Sajnos működik. Hah. Vagy ténylegesen arra buzdít, hogy bemenjek? De mi oka lenne csapdába csalni, mikor megvan az ereje, hogy bárhova elrángasson, ha valamit el akar érni? Az is lehet, hogy megint csak „kíváncsi a folytatásra”. Mi vagyok én, valami kísérleti egér? – Csak utánad, hercegnőm.

Hangtalan, ideges fujtatással forgatom meg a szemeimet, és a kezét finoman ellegyintem a derekamról, miközben előre lépek. Azért jöttem ide, mert kíváncsi voltam, mi van odabent, és ezen nem fog változtatni az Ő játszadozása. Érzem a jelenlétét egy lépéssel lemaradva mellőlem, és a tekintetét a hátamon és máshol. A barlang fullasztó, átláthatatlan sötétsége nyomasztó lepelként nehezedik ránk, a fejemet hasogató szúró fájdalom minden lépéssel egyre irritálóbb kattogás a tudatom mélyén. Hálát adok az égnek, hogy a vadász kiképzés felkészített a váratlan helyzetekre, mert mikor a barlang kiszélesedő folyosóján ugyanabban a pillanatban lobban fel többszáz fáklya mágikus lángnyelve, kis híján összerezzenek. A csendes, lobogó fényt adó táncuk hangtalanul vezeti a lépeinket, mígnem a folyosó végén felsejlik egy vörös fényárban fürdő gigászi csarnok. Lopott pillantást vetek a mögöttem haladó démonra, meglepnek a szokatlanul merev, rideg figyelmet sugárzó arcvonásai.

Minden lépés egyre nehezebb, mintha minden alkalommal egy mélyülő mocsár szorításából kéne kiemelnem a lábaimat, a levegő ritkás és ólomsúlyúnak érződik a tüdőmben. Az orrom hozzászokott a kátrány és a rothadás kesernyés szagához, mostanra nem érzek semmit, csak a csípésüket az arcüregem mélyén. Futólag a homlokomhoz nyúlva próbálom elhallgattatni a fejemben suttogó árnyak búgását, mintha a finom, tisztító érintésem megvédhetné tőlük a saját gondolataimat.

Megtorpanok, mikor elérjük az utunk végét, az elkerekedő szemeim végigsimítják a lábunk alatt elterülő változatos szörnyalakok temetőjének az időbe fagyott mozdulatlanságát. A gondolataimat lelassítja a fejembe mászó sötét fertőzés lomha, álnok térhódítása, de még eléggé önmagamnál vagyok, hogy rádöbbenjek, mit is látok. Ez nem egy temető. Ez egy hadsereg. Az Ő serege. A sereg, ami minden bizonnyal a Mennyországot és az összes lakosát hivatott elpusztítani. Vajon mióta álmodják az álmot, aminek talán soha nem lesz vége? Egyszerre rémisztő és megnyugtató, hogy össze vannak zárva velünk, az élet és a halál vékony peremén táncolva.

Nem tudom, hogy percek vagy csak túlságosan hosszúnak tűnő másodpercek telnek el, miközben kétségbeesetten próbálok helyet találni a lábaim alatt elterülő, szunnyadó hadseregnek a morális értékrendem egyre csak bonyolultabbá bogozódó szálai között. Valamiért soha nem gondoltam bele, hogy démonlégiók állnak az uralma alatt, pedig tudtam, hogy minden démonherceg számottevő hadi erővel bír. Sőt mi több, már a Fekete Erődben is láttam, hogy az alacsonyrangú, bestiaszerű démonok vakon követik Őt. Nem kéne, hogy változtasson a róla kialakult képemen, mégis mintha kétszeresére nőtt volna a köztünk lévő, eddig is áthatolhatatlannak érzett szakadék. Soha nem fogom utolérni ezt a férfit. Hiába emelkedek minden ismert démon és angyal fölé, Ő az egyetlen, akinek sosem válhatok az egyenrangú partnerévé. Mégis hogy gondolhattam, hogy én leszek az, aki kordában tartja Őt? Kinek képzeltem magamat? Még Baált sem tudtam megérinteni, pedig Asmodeus fél kézzel is legyőzte volna.

- Tetszik, amit látsz? – A hangja olyan közelről mászik a fülembe, hogy most nem tudom megállítani az összerezzenésemet. Magamhoz térve, a jelentéktelenségem keserű szájízével fordulok a mögém settenkedő herceg felé, miközben teszek egy bizonytalan lépést hátra. A sarkam eléri a hátam mögé kerülő démonhadsereg fölé magasodó sziklaperem szélét, meginogva állok ellen a rám törő késztetésnek, hogy ne törődjek a hátamat elfedő selyemruhával, és megidézzem a szárnyaimat. Tudom, hogy a kíváncsi, fürkésző pillantása nyitott könyvként olvassa ki a pánikot a kusza gondolataim közül. Kelletlen fintorral kaparom össze a darabokra hullott magabiztosságomat, hogy szavakba önthessem az első őszinte választ, ami eszembe jut.

- Inkább itt legyenek, mint máshol. – A szórakozott kuncogása azt sejteti, hogy sikerült egy kedvére való válasszal előrukkolnom, tesz felém egy kimért, a prédájával játszadozó lépést, de nekem már nincs hova hátrálnom. Úgy érzem magamat, mint egy sarokba szorított gazella az őt szaglászó éhes oroszlán csapdájában. A szívem vadul dübörög a torkomban, egy részem mindennél jobban vágyik arra, hogy végre belém mélyessze a karmait, de szép lassan egy szokatlanul ellenséges gyanakvás is befészkeli magát a lelkem mélyére. – Miért engedtél be ide? – Az egyik tenyerébe veszi az arcomat, leküzdöm a vágyat, hogy a régi szép idők emlékére belesimuljak a meglepő érintésébe. A hüvelykujja gyengéden dörzsöli meg az arcomat, az érintés mintha elcsitítaná a furcsán háborgó lelkem zavarát.

- Miért ne? Talán elpusztítanád őket álmukban? – Tágra nyílnak a szemeim, amik egy hosszú másodpercig most nem az Ő lehetetlenül szabályos, határozott arcvonásait látják, hanem egy káprázatosan kék fényárban úszó barlang vakító végtelenségét. Vajon a saját haláluk felébresztené őket? Halálhörgések közepette vagy néma csendességben porladnának élettelen hamuvá?

- Soha nem tennék olyat. – Megrökönyödve, hitetlenül suttogom a szavakat, amik ugyan őszinték, de mégis megrémiszt az, hogy milyen csábító izgatottságot érzek a könyörtelen gondolataimtól. Szinte érzem a kék lángok melegét a tenyeremben, és az erejük egyedi kisugárzását a zúgolódó manám kitörni vágyó hullámaiban. Mint egy túl régóta szunnyadó szörnyeteg, ki akar szabadulni a bőröm alól.

- Sejtettem. – A halk, mosolygó hangja visszacsalogat a valóságba, a szerelme emléke esthajnalcsillagként vezet ki a sötétségből, félig kitisztult tekintettel meredek a fáklyák által sötétvörösre színezett íriszek tükrében megvillanó élénkkék szemek mágikus fényére. Rémülten pislogok egyet, de mire újra felnézek a vörös, semmitmondó szempár feketébe vesző árnyalatába, már tovaillant a szemeim mágikus villanása. A halántékomban mintha megforgatnának egy tőrt, a tudatom mélyén zakatoló konstans búgás mintha szép lassan törmelékké zúzna mindent odabent. Asmodeus kíváncsian billenti oldalra a fejét, már annyira megszoktam tőle az apró mozzanatot, hogy összeszorul a mellkasom a látványától. Tudom, hogy nem ostoba és nem is vak, éreznie és látnia kell, hogy milyen közel vagyok az összeomláshoz, és mégis úgy viselkedik, mintha egy közepesen érdekes cirkuszi műsort nézne. Idegesít. Vajon akkor is ilyen irritáló nyugalommal nézne rám, ha szemet gyönyörködtetően halálos lángokban állna a drágalátos hadserege? Ha elpusztítom őket mind egy szálig, vajon kicsit közelebb kerülök hozzá? Ha én nem tudok elég erőssé válni, vajon Őt le tudom húzni az én szintemre? Vajon hány végleges sebet kell a lelkébe égetnem, hogy olyan haszontalan legyen, mint amilyen én vagyok? Egy öröklétünk van rá, hogy kiderítsem.

Elszakítom az arcomat a tenyeréből, hogy megdörzsölhessem a sajgó homlokomat, a harag, a durvaság és az irigység testidegen érzései egyre mélyebbre eszik magukat a szívemben. Nem tudom, hogyan kéne küzdenem valami ellen, ami mintha én magam lennék, megszédülve teszek egy nagyon apró lépést a minden bizonnyal jól szórakozó démon felé, hogy támaszt találjak a mellkasán.

- Tudtad… - Elakad a hangom, a kezeim megmarkolják a ruhája puha anyagát, a tudatom hátsóbb gondolatai valahol mélyen elraktározzák az információt, hogy rajta is csak egy köntös van. Elhessegetem a lényegtelen ábrándozásokat arról, hogy vajon Ő is fürdeni volt e, és megkeresem a gondolataim eredeti fonalát. Mintha órákkal ezelőtt kezdtem volna el ezt a mondatot. – …hogy meg fog fertőzni ez a hely?

Olyan hosszú szünet előzi meg a megismételt kijelentését, hogy már hallanom sem kell, hogy tudjam a választ.

- Sejtettem. – Keserűn felhorkanva lépnék el tőle, de nem engedi. Csupán most döbbenek rá, hogy időközben átkarolta a derekamat, az ujjaim ösztönös ellenkezéssel marnak a bicepszeibe. – De mindketten tudjuk, hogy mi lett volna, ha figyelmeztetlek. – Tudom, hogy igaza van. A figyelmeztetése csak kíváncsibbá és gyanakvóbbá tett volna, és valószínűleg most pontosan ugyanitt lennénk, csak még a fejemhez vághatna egy idegesítő „én megmondtam”-ot is. Tudom jól, az ingerültség mégis elsöprő lavinaként temet maga alá, az ajkaim megremegnek az elfojtani próbált indulatok váratlan erejétől. Eddig mindig hirtelen lökettel tört be az elmémbe a sötét erők őrületének a fertőzése, ezért minden alkalommal pontosan tudtam, hogy a semmiből rám zúduló erőszakos vágyak nem hozzám tartoznak. Most lassú, szemerkélő esőként mosta el a határvonalat a feldühített fiatal és erkölcstelen gyilkos között. Alattomosan mászik újra a gondolataim közé a lélegzetelállítóan gyönyörű kép a mindent bekebelező kék óceán éhes, mágikus lángnyelveiről. Még rá sem döbbennének, hogy veszélyben vannak, már kialudna a nem létező lelkük fénye a manahálónk szövevényes csillagrendszerében. A világunk tisztábbá válna az áldozatuk által. Senki nem siratná meg a létezésüket, és ki tudja hány halandó nép millióinak az életét kímélné meg a haláluk, ha Asmodeus egyszer kitör a közös börtönünkből, és folytatja a végzetes hadjáratát. Milyen egyszerű lenne…

Vicsorogva hajolok az arcához, a semmitmondó tekintete tovább táplálja a haragom tomboló viharát. Bármit megtennék, hogy egyszer őszinte, lélekgyilkos félelmet lássak azokban az örökké magabiztos szemekben.

- Milyen kurva kézenfekvő magyarázat. Azért nem próbálkoztál valami sokat. – A hangom halk sziszegésként indul, de felerősödik a vádló kijelentés végére. Az ujjaim megszorulnak a megfeszülő bicepszei márványtapintású domborulatán, a bőröm alatt fájdalmas sóvárgással hullámoznak a szabadulni vágyó gyilkos tűz megzabolázhatatlan folyamai. Egyetlen röpke pillanatig mintha egy halványkék selyemfüggöny mögül látnám az érthetetlenül gyengéd pillantását, mielőtt minden elsötétül. A szemem világának a váratlan elveszítése egy pillanatra kizökkent az eddigi csapongó vérszomj lendületéből, meghökkenve engedem, hogy finoman magához öleljen, az orrom hegyén érzem a kulcscsontja elegáns ívét, a bőréből áradó, felerősödő frissességillat pedig elcsitítja a lelkemet tépő vihar szelét. Véget ért a tudatomért folytatott heves csata, egy lélegzetvételnyi pillanatig végre csend van a fejemben.

- Ideje indulnunk, kicsim. – Az ölelésébe nehezedve kapaszkodom meg a vállaiban, az arcomat a nyaka forró mélyedésébe simítva szívom magamba a lelkemet is átjáró illatot. A nem túl karakterhű kedvessége szokatlan válasz az elfajuló tébolyomra, ábrándosan ártatlan mosolyt csal az ajkaimra. Hangtalanul bólintok. Igen. Mindjárt eljön az idő, hogy itt hagyjuk ezt az üres temetőt.

Elpusztítok mindent és mindenkit, ami vagy aki valaha közénk állhat. Elpusztítok minden falat, minden határvonalat, amit törvények, erkölcs vagy a hatalmi különbségek húznak közénk, míg nem marad semmi csak mi ketten, mint két örökké álló bástya a halott birodalmak peremén. Meg kellett őrülnöm, hogy újra tisztán láthassam, hogy csak Ő számít. Mindig csak Ő számított.

- Tudod… – A mosolyom fájón kiszélesedik, az arcizmaim görcsölnek a természetellenes mozzanattól, a hatalomittas magabiztosság mámorosan részegítő méregként csordogál végig az ereimben. – Egy ideje sejtem, de most már teljesen biztos vagyok benne. – Felemelem a fejemet, hogy ne a nyaka bőrének suttogjam a gyilkos vallomásomat. Hiába van vaksötét, a lelki szemeim előtt már látom a mágikus lángjaim szemet gyönyörködtető táncait. – Ezen a helyen mindent látok.

Nem tudom, hogy válaszol e valamit, mert a kitörő, hisztérikusan kárörvendő kacajom, a halántékomat kapirgáló őrület karmainak a fémes csikorgása, és a válláról lehulló kezeimből nehéz gőzként kiömlő, megállíthatatlanul gomolygó tűzrengeteg térhódító sercegése mindent elnyomnak a fejemben. A manahálók felizzanak a természetellenesen pusztító lángok érintésétől, hiába vagyok vakságra ítélve, még az asztrális világunk is csodaszép mélykék árnyalatba öltözik a néma parancsomra.

Az utolsó dolog, amire emlékszem, mielőtt megfoszt a lelki szemeimtől is, a füstölgő selyem orrfacsaró égésszaga, a felkavarodó gyilkos lángjaim sajátos, jegesen égető érintése a bőröm közelében és az összecsapó mágiánk tépő, mardosó szelének a veszedelmesen vad tombolása.

***

A lelkembe bélyegzett illata az első, ami a meglepően békés álmokból ébredező tudatomat fogadja. Csendesen elmosolyodva bújok még közelebb a belőle áradó selymes, nosztalgikus meleghez. A bőre az enyémen annyira tökéletes érzés, hogy legszívesebben elsírnám magamat a régóta szomjazott érintéstől. Az arcomat hozzá dörzsölve szívom még mélyebbre magamba az ismert és szeretett illatát, az ajkaim megint megtalálják a kulcscsontját, az ismerős érintés gejzírként szabadítja fel az ájult nyugalmam előtti emlékeket az átmeneti börtönükből. Zavarodott kétségbeeséssel feszülök meg a karjaiban, a szemeim hiába pattannak ki, még mindig sötétség fogad, a mellkasom bőrén szinte érzem a szférától elzáró rúna égető béklyóját.

Minden apró, helyére kerülő emlékfoszlány egyre hevesebb lélegzetvételekre sarkall, a kezeim most már nem simogatón, hanem pánikszerű tapogatózással mérik fel a helyzetünket. A lecsúszott köntöse által szabadon hagyott mellkasának dőlve ülök az ölében, a levegő hűvös érintése alapján meztelenül. Van egy halovány emlékképem a szél által megtépett, lángok által megcsócsált selyemruháról.

- Azért maradtál velem, hogy ellenőrizz? – A hangom ércesen rekedtes, lassú, remegő mozdulattal tolom fel magamat a mellkasáról. A szféra erejétől elzárva még ruhát sem tudok egy gondolattal idézni, a kiszolgáltatottság gyűlölt érzése furcsán vegyül az elfojtott vággyal, hogy még több helyen érintkezhessek a bőre nosztalgikus melegével, de mindez eltörpül a lelkemben szétáradó, fojtogató bűntudat nyomasztó súlya mellett.

- Többek között. – Nem kell látnom, hogy halljam a buja mosolyt a hangjában, és megértsem a kimondatlan célzást. Egy jobb pillanatomban talán zavarba hozna vele, de most csak egyvalami érdekel.

- Megöltem őket? – Hiába próbálom elrejteni a türelmetlen feszültséget a hangomból, megrezeg benne. A sokatmondóan hosszúra nyúló csend fájdalmas ólomsúllyal nehezedik a mellkasomra.

- Nem. – A döbbenettől elnyíló ajkakkal fújom ki a levegőt, amiről észre sem vettem, hogy bent tartottam. A megkönnyebbülés halk, elhaló nevetésével döntöm vissza a homlokomat a vállára, könnyű mosolyra rezzennek az ajkaim. Megállított. Nem okozott felesleges, kegyetlen pusztítást az elmém törékeny sebezhetősége. Mindig azon morfondírozok, hogy miként fogom kordában tartani, ha még utolérni is képtelen vagyok a felfoghatatlan erejét, de mivan ha én vagyok az, akit kordában kell tartani? Mivan ha az a lényeg, hogy soha ne emelkedjek a szintjére? Valamiért különös megnyugvással tölt el a gondolat, hogy engedhetem, hogy előttem járjon. Hogy csodálhatom, imádhatom, szerethetem a rémiszőt hatalmát.

Óvatosan karolom át a nyakát, a szám vakon keresi meg az övét, hogy rásuttoghassak.

- Köszönöm. – Ismét én kezdeményezem az ajkaink végtelenül puha, nedves találkozását, finom engedélykéréssel puszilom meg az ismerősen csókolható alsó ajkát, az ujjai gyengéd erőszakkal mélyednek el a derekam bőrében. Felsóhajtva szorítom magamhoz, de nem mélyítem el a gyermeteg, szűziesen lágy csókot. Minden önuralmamra szükségem van, hogy ellenálljak a testem türelmetlenné váló követelőzésének.

Az ajkaira zihálva, elkerekedett, kérdő szemekkel nézek fel a melegvörös szempár éhes pillantásába, mikor visszakapom tőle a testi-lelki szabadságomat. Elnyílnak az ajkaim, hogy megismételjem az iménti köszönetnyilvánításomat, de a kikívánkozó szavacska a szájában végzi. Vad hévvel használja ki a vékony rést az ajkaim között, a nyelve puhasága, az ismerős íze, a forró sóhaja perzselő gyönyör a válaszra rezzenő nyelvemen. Az ujjaim a fekete tincsek selyemzuhatagába marnak, úgy ölelem magamhoz, mintha kiihatnám az ajkai közül a gyógyírt a lázban égő lelkem fájdalmára.

Nem tudom, mennyi ideig faljuk, harapjuk, marcangoljuk egymás ajkait, és azt sem tudom, mióta térdelek az ölében. A kezeimet a vállára csúsztatva tolom fel magamat, hogy egy lélegzetvételnyi pihenőre kényszeríthessem, miközben egy kósza gondolattal egy könnyed kis tógát idézek az árulkodó testem fölé. A halk, keserű horkanása közelről égeti az arcomat.

- Jobban szeretem, mikor eltűnnek rólad a ruhák a csókomtól. – Egy pillanatnyi döbbent zavar után vidám nevetéssel simítom a homlokomat az övére, az orrunk hegyének a puha találkozása az egyik legintimebb boldogság a világon. Olyan közelről nézek az álomvörös, megbabonázó szempár mély, bekebelező örvényeibe, hogy szinte elszédülök tőle.

- Hülye vagy… – Mosolyogva fogom a kezeim közé az arcát, a pillantásom végigsimítja a pokol fényében izzó tetoválást a homlokán. Aggódtam, hogy képtelen leszek újra szeretni Őt, pedig egy kicsit talán már meg is történt. Mikor legutóbb hasonló pozícióban néztem le rá, megfogadtam neki, hogy ha kell, ketten leszünk az egész világ ellen. Azóta a neve felülírta ezt a fogadalmat, de akkor is örökre itt marad, a szívembe vésve. Elkomolyodott csendességgel érintem újra az orromat az övéhez. – Siess, és szeress belém, hogy újra a tiéd lehessek, Asmodeus.

Az őszinte érzelmek mágiájával elsuttogott neve felkavaró reszketés a lelkem pangó ürességében.

A neve felszabadító erővel zendül az ajkaimon, mintha átszakítana egy eddig gyáván fenntartott gátat a lelkem mélyén, amit az árulása kínkeserves fájdalmai emeltek évekkel ezelőtt. Mikor könyörtelenül megkínzott és meggyalázott mindent, amin előtte osztoztunk, magamba fordultam, és a többi angyaltársamhoz hasonlóan túlmisztifikáltam nem csak a könyörtelenségét, de talán magát a hatalmát is. Elzárkóztam mindentől, és elbújtam a neve elől, mintha ha nem használnám, akkor nem lenne valóságos, hogy a nagy, hírhedt, rettegett és üldözött Asmodeusszal vagyok bezárva az idők végezetéig, de most, ahogy itt áll előttem, őszinteségre kényszerítve, felindultan, és egymás torkát tépjük, mint a régi szép időkben, rá kell döbbennem, hogy Ő is csak egy férfi. Nem sebezhetetlen és nem tévedhetetlen. És a hátborzongatóan elmebeteg mosolya alapján nem kizökkenthetetlen a szokásos érzelemmentes felsőbbrendűségéből sem. Nem tudom, hogy a szemrehányásom melyik része érintette ennyire érzékenyen, szerintem nem mondtam semmi kirívót.

Az eltorzultan széles vigyorra húzódó ajkai közül hangos nevetés szakad fel, döbbenten hőkölök hátra a heves, váratlan reakciótól, de mintha egyként mozdulna velem, nem engedi, hogy távolságot nyerjek. A nevetésre magára számítottam, de a maga megszokott, gúnyolódó, lenéző kuncogására, nem erre a hűvös, rosszat sejtető kacajra. Ha belenézek a tágra nyílt vörös szemek elvakult pillantásába, kiszámíthatatlan, lobbanékony szikrákat látok. Hiába hal el a kacaja, a hangulat kiélezett feszültsége a ránk ereszkedő némaságba üvölti, hogy ez a pillanat a vihar előtti csend. A lehelete forrón perzselő zihálás az ajkaimon.

- Szóval érzelmekre vágysz, Ramiel? – A hüvelykujja elkalandozó gyengédséggel masszírozza meg az alsóajkamat, ami nedvessé vált a szavaiból kicsapódó párától, az ujjaim megszorulnak a csuklóján, de mintha észre sem venné a hangtalan figyelmeztetést. – Egyáltalán hinnél e bennük, ha lennének? – Összeszorítom a fogaimat a kérdéstől, amire nincs válaszom, mert soha, egy eljátszadozó gondolat erejéig sem jutottam odáig, hogy valaha érzései lehetnének irántam. Majd ha piros hó esik, és bekövetkezik a lehetetlen, ráérek azon rágódni, hogy elhiszem e. – Talán megadnád magad, ha venném a fáradtságot és előadnám a szíved vágyának színdarabját? – Ez a kérdés annyira kurvára jellemző rá, hogy le kell nyelnem egy gúnyos felhorkanást. Igent kéne mondanom, csak azért, hogy lássam, ahogy hülyét csinál magából, de a harag, amit a hazug érzelmek gondolata ébreszt bennem, felülkerekedik a kötekedő énem piszkálódásán.

- Nem megjátszásról beszéltem, hanem igazi érzelmekről. – Kezdem úgy érezni, hogy felesleges szócséplés minden hang, ami elhagyja a számat.

- Igazi érzelmek? Hm. És mit tekintünk igazi érzelmeknek? – Az ajkai pilleszárny érintése a számon lassan teret nyerő, de gyomorig ható reszketéssel simít végig. Az elkomorult pillantása legmélyén, a még mindig haragosan izzó parázs alatt mintha lenne egy mélységes szomorúság, ami a szívembe vájja a karmait, hogy a következő szavai még mélyebbre ehessék magukat a friss sebekben. – Akárhányszor megérzem az illatodat, az ellenállhatatlan vágyat korbácsol bennem, és ez dühít, mert nincs rá befolyásom. Ha látom a szemedben a vad szenvedélyt, azt akarom, hogy csak az enyém legyen. Ha daccal támadsz rám, kényszert érzek rá, hogy bebizonyítsam, csak magadat bünteted vele, mert sokkal többet elérhetnél velem. Ezek igazi érzelmek, nem? – Nem az akaratlan, burkolt vallomás dühít fel, hanem a gyomromban életre kelő milliónyi apró kis pillangó heves szárnycsapkodása. Az ostoba testem úgy reagál, mintha ezek a sekélyes, negatív érzelmek elegek lennének ahhoz, hogy jelentsenek valamit. Bármit.

- Vágy, harag, önzés és büszkeség?! Tudod, hogy nem ezekről beszélek! – Ellököm magamtól a kezét, mert a bensőséges érintése az ajkamon hirtelen túl kényelmetlenné, túl valóságossá vált. Ha valaki egy órája azt mondta volna nekem, hogy habfürdőzve, pucéran fogok érzelmekről diskurálni a rideg démonherceggel, lehet, hogy pofán röhögtem volna.

- Hanem a szerelemről. Mindenki arra vágyik, hogy őszintén, szabadon szerethessen és viszont szeressék, Ramiel. Csak valaki túllép a korlátain, és feladja a lehetetlen iránti sóvárgást. – Mi a…

- Lehetetlen...? – Önkéntelenül bukik ki belőlem a megrökönyödött, hitetlen kérdés, szinte érzem, hogy elsápadok a hűvös, kényszeres őszinteséggel kiejtett szavak mögötti utalástól. Ha nem állnánk a hazugságokat korlátozó bűbáj hatása alatt, azt hinném, hogy most is csak szédít, hogy ez csak egy trükk, hogy még jobban leépítse az önvédelmem roskadozó falait és megingassa a magamba vetett hitemet. Azt képes voltam elfogadni, hogy megtagadja a jelenünket és a jövőnket, de a múltunkra emlékeznie kell. Ha a múltunk elveszített boldogságának a törvényszerű igazságát is el akarja venni tőlem, akkor semmim nem marad, amiből erőt meríthetek a kilátástalanul hosszú öröklét túléléséhez. Nem engedem, hogy elvegye. – Hogy mondhatsz ilyet? Emlékezned kell rá, ho...

- Nem emlékezhetek rá, mert nem létezett! – Nem tudom, hogy az önkívületi felháborodása vagy a vadul felszabaduló mágialöketének a letaglózó ereje csattan józanító pofonként az arcomon. Most már tisztán látom az üveges, múltba révedő vérszín szemek mélyén, hogy erről felesleges észérvekkel győzködnöm Őt. Az iménti csendes idillünk békés ábrándjain ismét felülemelkedett a zord valóságunk, a felkavart medence vize haragos, feldúlt hullámzással csitul ismét hamis, törékeny nyugalomba, a semmiből érkező, dühös szél által kioltott fáklyák fényének a hiánya pedig fenyegető félhomály nyomasztó leplét teríti ránk. Ahányszor megpróbálunk valamelyest közeledni egymás felé, ez történik, mintha az egész univerzum azt akarná üzenni, hogy az egységünk, a békénk természetellenes és megvalósíthatatlan. Azt hittem, hogy Neki születtem, de lehet, hogy csak félreértettem a jeleket. Olyanok vagyunk, mint két tomboló viharfelhő, amiknek a találkozása nem szül semmi jót, csak égzengető mennydörgést. Távolabb lép tőlem, mintha a közelségem megfertőzhetné az emlékekkel, amiket az imént tagadott meg, mintha Én jelentenék veszélyt Őrá, a biztonságos, üres, elhidegült létezésére, ami nem ismeri a gyász, a féltés, a kiszolgáltatottság és a másiktól való függőség lélekfacsaró fájdalmát. – Nem létezhetett... – A hangja most már csak egy sóhaj, alátámasztja az eddigi gyanúimat. Nem csak én menekülök. – ...csak egy olyan hamis, mérgező ábránd ami háttérben alattomosan leplezve szüli a vágyat, haragot, önzést és büszkeséget. És persze az összes többi bűnt. Gondolkodj el rajta, hogy vajon az angyaloknak miért tilos szerelembe esniük.

„Kérdezd meg Gabrielt. Kérdezd meg, hogy azok, akik a szeretetre vannak rendelve, miért nem szerethetnek igazán.”

Megborzongok a kiragadott, ismeretlen kontextusú emlékfoszlánytól, amit évekkel ezelőtt láttam először, de azóta kísért. Aminek sem eleje, sem vége, ami nem az enyém, amit nem szabadna ilyen élesen látnom, hallanom és éreznem a tudatalattim titkos szegleteiben. A szívem mélyén pontosan tudom a választ a kérdésre, talán azért, mert volt alkalmam megismerni a leglesújtóbb és legfelemelőbb féle szerelmet. Az igazi, őszinte szerelemben nincs semmi önzetlenség, semmi felsőbbrendűség és legfőképpen semmi tisztaság. A torkom összeszorul a gondolattól, ami egyenesen az egykor megszállottan szerelmes szívembe fészkeli magát egy idegesítő, szúrós tüskeként. Lehet, hogy sosem lehetett az enyém a szíve? Lehet, hogy másnak adta előttem?

- Azért váltál démonná, mert szerelmes lettél? – Ez a kérdés most nem egy meggondolatlan elszólás, mint az ágyasok iránti érdeklődés, hanem egy önmagam ellen vívott, elveszített csata eredménye. Jobban rettegek a választól, mint eddig bármitől a rövid életem során. Inkább néznék szembe újra és újra Baállal vagy a Purgatórium néma sírjaival, mint hogy megtudjam, hogy más is ismeri a szerelmét. Nem akarom tudni. Nem akarom hallani.

Szinte biztos vagyok benne, hogy csak egy lélegzetvisszafojtott szünet erejéig torpan meg, hogy újra felém forduljon, mégis óráknak tűnik. Úgy elmerültem a szánalmas, csapongó érzelmeim kuszaságában, hogy észre sem vettem, hogy a kérdésem előtt elfordult tőlem, és már indulni készült. Csak most, hogy újra rám ereszkedik a komor pillantása, érzem meg a súlyát, és a fagyosságát az arcom felhevült bőrén.

- Nem, angyalka. Hanem mert nem találhattam rá arra, ami nincs. Ezért azoknál az érzéseknél maradtam, amelyek valóban léteznek. – A szavai végtelen szomorúságot, kiábrándultságot és elfojtott haragot rejtenek magukban, én mégis fel tudnék zokogni a testemen végigzúduló megkönnyebbülés melegétől. Bénultan, faarccal dermedek le a rémisztően heves érzelmeim lehetetlenül ellentmondásos, kusza egyvelegétől, egyszerre érzem magamat pillekönnyűnek és ólomnehéznek, amikor a megnyugvás felszabadító érzése mellé félelem és kétkedés kúszik. Nem szabadna, hogy még mindig ennyit jelentsen. Nem szabadna ilyen hatással lennie rám. Nem kéne, hogy ennyire érdekeljen, honnan került a szívébe ez a sok megkeseredettség, hogy milyen csalódásokat kellett átélnie hozzá, hogy ki vagy kik tették ezt vele és miért.

De legfőképpen nem kéne ennyire boldoggá tennie, hogy hiába kereste, nem talált rá a szerelemre előttem. Pontosan az ilyen gondolatok miatt tilos az angyaloknak szerelemből szeretni. Mert a szerelem önközpontú, kegyetlen és nem ismer határokat, szabályokat vagy törvényeket, mindent felforgat, romba dönt és káoszt teremt. De vajon mit jelent az, hogy ennyi év után sem tudok objektíven hozzáállni, ha róla van szó?

- Ha már az érzésekről diskurálunk, azt javaslom, most egy darabig húzd meg magad a kastélyban és ne próbálj teleportálni. A csinos kis tested vagy az elméd épsége bánhatja máskülönben.

Mire kiszakadok az összezavarodott ábrándjaim közül, már egyedül vagyok a teremben visszhangzó, figyelmeztető szavakkal. A sötétség sűrűbb, mint valaha, mintha a vörös szemek lángjai magukkal vittek volna egy újabb darabot a fürdőterem csekély, halovány kis fényjátékából. A kint felmorajló mennydörgés szinkronban van a lelkem felkavart háborgásával, az elsápadt arcomat váratlanul forró könnycseppek égetik végig két keskeny vonalban. Fogalmam sincs, honnan jöttek és miért, de megreszket tőlük a mellkasom. Érzem, hogy sokkal több van belőlük, mint amennyit szabadon engedtem, zokogni, üvölteni, pusztítani akarok. Mindazok után, amiket velem tett, amin keresztülmentem miatta, a sok veszteség és a sok kínlódás után a legnagyobb félelmemet mégis az a gondolat szülte, hogy mást szeretett. Szánalmas vagyok. Tudtam, hogy menekülök a remény elől, de arról fogalmam sem volt, hogy már utolért. De már nem szeretem. Hogy is szerethetném? Hogy szerethetnék valakit, aki még a múltunk boldogságát is túl gyáva elfogadni? Aki már évezredekkel ezelőtt feladta azt a reményt, ami engem még mindig üldöz?

A bőröm alá mászó hideg az első, amit észreveszek. Az eddig kellemes melegséggel cirógató víz hirtelen borzongató libabőrt simít a testemre. Lassú léptekkel indulok kifelé a vízből, de a végtagjaim mintha minden mozdulat után egyre nehezebbé válnának. A mágikusan nyomasztó, korlátozó érzés kísértetiesen ismerős a csatánkból, a levegő szinte agyonnyom, a falak sötét óriásokként fölém tornyosulva közelednek, a fáklyák széltépte, lobogó lángjai kacagó árnyak sziluettjét festik elém. Mire kiérek a medence szélére, már zihálok, remegve, térdre rogyva dőlök előre, a köhögést, amit a kénszagú levegő csal a torkomba, elnyomják a kint tomboló vihar vad dörrenései. Elnehezedő szemhéjakkal nézem a csempén támaszkodó kezeimet, a hófehér ujjaim szép lassan elmosódnak a homályossá váló pillantásom előtt. Annyira fáradt vagyok, de a tudatom mélyén suttogó ösztön azt sugallja, hogy ha most elájulok, soha többé nem nézem ugyanezekkel a szemekkel a világot.

„egy darabig húzd meg magad a kastélyban és ne próbálj teleportálni”

Bazdmeg. Nem teleportáltam, te faszkalap, mégis átragad rám az őrületed.

Nem hiszem el, hogy csakúgy itt hagyott. Így.

Ahh. Lehet, hogy már utol is ért az őrület, ha ilyen abszurd gondolatok kísértenek. Miért ne hagyott volna itt? Nem tartozik nekem semmivel. Senki nem vagyok számára. Csak egy elutasított, dühítő emlékeket idéző kísértet a múltból. Egy senki. Egy senki…

Lehet, hogy ez is a terve része. Hogy megfertőzzön ezzel a lassú méregként belém csordogáló tébollyal, ami romba dönt és kifordít magamból. Vajon ha végérvényesen lemondok a reményről, démonná válok, mint ahogy Ő is tette? Vajon egyszer én is megtagadom a múltunkat?

Pislogok egyet, a fókusztalan pillantásom a földön remegve megtámaszkodó, démonkarmokban végződő, vékony ujjakra siklik. Egy hosszú-hosszú másodpercnyi zavarodottság után döbbenek rá, hogy az én ujjaim azok. Nem. NEM. Riadtan ugrok talpra, mintha ezzel elmenekülhetnék a saját kezeim elől, de a következő pislogás elűzi a torz látomást.

A fülemben dübörgő szívem nem hagy elájulni, ösztökélő ritmust ad a kábuló gondolataimnak, a szédítő rémület, hogy örökre elveszíthetem önmagamat, váratlan erőt és lélekjelenlétet kölcsönöz. Tudom, hogy a szféra ereje ebben az ellenséges, könyörtelen állapotában nem fog kiszolgálni, a fényt pedig ostobaság lenne a szeszélyes sötétség őrjöngő óceánjába rángatni. Csak magamra számíthatok. Szabadon eresztem az erőmet, a manám ismerős melege lágyan, áttetsző kék lepellel ölel körbe, megóv a sötétség tépő karmaitól. Átmenetileg. Nem kell varázsigét használnom, hogy a mellkasomba véssem a szféra erejét elzáró rúnát, így ugyan nem fogok töltődni, de ezekből a gonosz, felzaklatottan pokoli erőkből nem is akarok egy cseppet sem a testemben tudni.

A kastély folyosói még soha nem tűntek ennyire komornak és végeláthatatlannak, mire a reszketeg lépteimmel eljutok a szobám biztonságot nyújtó kis zugáig, már mindenem remeg a fizikai és a lelki kimerültségtől. Egy határozott karlendítéssel áldozom fel az ágyamat, a bútor mágikus erővel csapódik az ablak irányába, hogy elzárja a szobát a kinti vihar szaggató széllökéseitől. A fáklyákat már rég kioltotta a zabolátlanul befúvó orkánok tombolása, a kintről beszökő vörös félhomály hiánya metsző, halottas vaksötétbe burkolja a hideg szobát. Hálát adok a szél lidérces süvítésének, mert ha síri csend is lenne, azt hinném, hogy visszakerültem a rémálmaimba. Elgyengülve, pillanatnyi megkönnyebbüléssel rogyok térdre a mágikus pajzsaim kellős közepén, eszembe jut egy fiatal angyal, aki erősnek és távolságtartónak tettette magát, de rettegett a sötéttől. Ő mentett meg a gyerekes szorongásaimtól. Kár, hogy közben sokkal rémisztőbb félelmeket táplált belém.

Miért vagyok már megint ennyire… fáradt…?

***

A fáklyák fénye lomhán csillan a mellkasán pihenő vízcseppeken. Az ujjbegyeim bizseregnek a vágytól, hogy elsimítsam őket. A szívem a torkomban dübörög, de végre valahára nem az a kéretlen feszültség korbácsolja heves tempóra, mint ami mostanában szokta. Ez most kellemes, szinte simogat belülről, és a világ legtermészetesebb érzése megadni magamat neki.

- Szóval érzelmekre vágysz, Ramiel? – A szavak ismerősek, de a nevem lehetetlenül lágy csengése a mosolygó ajkain teljesen új élmény. De hol hallottam ezeket a szavakat? Ez nem lehet egy emlék, túl meghitt ahhoz. A mosolya túl meleg fénnyel simogat.

Felnézek a mélyvörös szemekbe, amik sokkal közelebbről pillantanak le rám, mint vártam, de mégsem érzek késztetést, hogy hátrahőköljek. Bármikor gondolkodás nélkül vállalnám, hogy porrá égek az íriszei perzselő tűzviharában. A gerincemen végigfutó, forrón nyaldosó szikrák ismerősek egy másik életből. A szája puha és nedves a homlokomon, halk sóhajjal ernyedek az óvó ölelésébe.

Nem tudom, mikor emelt fel, a víz szelíd hullámzással csapódik a medence peremén a lomha mozdulatainktól. A lábaimmal átkulcsolom a derekát, olyan precíz pontossággal olvad eggyé a testünk, mintha egy kettétört szobor darabjait illesztenénk össze. Mindenhol ott van, a bőrömön, a szívemben, a lelkemben és a testemben is. Az érzések tompák, mintha nem evilágiak lennének, csak az általuk ébresztett boldogság jut el a tudatomig. A fülembe suttog, a hangja mágikus búgás, megborzongok a lehelete égető cirógatásától.

- Akárhányszor megérzem az illatodat, az ellenállhatatlan vágyat korbácsol bennem. – Halkan nyögök fel, ködös tudattal keresem a szavak eredetét, miközben lubickolok a teste bódító, távoli szenvedélyében. Az ajkai a fülemről a kulcscsontom vonalára kúsznak, lassan, egy jóllakott oroszlán türelmével sandít fel rám. A szemeiben szerelemvörös fénnyel látom a saját letaglózott, mámorittas mosolyom szürreális tükörképét. – Ha látom a szemedben a vad szenvedélyt, azt akarom, hogy csak az enyém legyen. – A suttogó szavai megbabonáznak, a kezei a csípőmbe kapaszkodva kényszerítenek lágyan ringatózó mozgásra. – Sokkal többet elérhetnél velem. – Némán felzokogok a testi-lelki gyönyörtől, ami végigszánt belülről. Annyira hiányzott. Csodálatos. De valami hiányzik. Valami nem jó.

„Vágy, harag, önzés és büszkeség.”

Honnan jött ez a gondolat? Vágy, harag, önzés és büszkeség. Nem ez a szerelem? Közelebb van hozzá, mint bárki hinné. Mindenki szerelemre vágyik, de senki nem tudja, hogy mit jelent igazán szeretni. Mi tudjuk, Ő és én. Mégis menekülünk. Mindketten félünk valamitől. Remegve keresik fel az ajkaim az övéit, hogy rá suttoghassam a lelkembe vésett nevet. Még soha, semmi nem tűnt ennyire helyénvalónak.

- Asmodeus. – Az ujjai ismerős, birtokló módon szorulnak meg a derekamon, a szemeiben tükröződő elveszett reménytől megszakad a szívem. A csókja éhes, kétségbeesett, egyre vadabb és egyre durvább. Éget. A belőle áradó forróság éget. A hosszú, fekete hajzuhatagba markolva húzom magamhoz, vágyakozóan próbálok elvenni mindent, amit ez a kegyetlen ábránd kínálni tud, ami valóságosabbá, igazibbá, hevesebbé tehetné ezt a pillanatot, de mindhiába. Hiába van bennem, nem érzem a feszítő keménységét a lábaim között, mélyen a testemben, hiába csókol, nem érzem az ízét, hiába tart a karjaiban, nem ölel körbe a szívfájdító záporillat. Semmi nem valóságos, csak a belőle áradó forró lángnyelvek fájdalmassá váló nyaldosása.

- Ramiel. – A lapos, megrészegült pillantása perzsel, némán elnyílnak az ajkaim, amint a nevem ereje átlendít azon a vágyott ponton, amin a valótlan érintéseinek nem sikerült. – Emlékeztess, hogy kell szeretni.

A ziháló, elnyíló ajkaim halk nyögésére ébredek, összerándul a testem az álmomban rám találó, elillanó orgazmus aligha kielégítő érzésétől, de a bőrömet mardosó forróság egyre zavaróbb vészharangokat kondít a mámorködös tudatom mélyén. Fáj. Az egész testem remeg a kielégülés nosztalgikus érzésétől, de nincs időm belefulladni a ráébredés okozta keserű önutálatba, mert az égő fájdalom, a lángok ismerős, szenes parázsszaga, és a tűz jellegzetes, halk ropogásának a hangja magamhoz térítenek. Kipattannak a szemeim, csak hogy szembesüljek az engem körbevevő mágikus tűz mohó, mindent felfaló tengerével. Az első gondolatom az, hogy ha ez a pokol, akkor megérdemlem a büntetést egy ilyen álom után. A második pedig az, hogy nincs ilyen szerencsém.

A vártorony roskadozva adja meg magát, az utolsó pillanatban idézek magam fölé egy láthatatlan pajzsot, mielőtt egy hatalmas kőszikla élve maga alá temethetne. Csak egy pillanatig tart felmérnem a helyzetemet, odakint még mindig a fenyegetően sötét erők nyomasztó vihara tépi a világot, a szoba és a torony nagy része már leomlott felettem és körülöttem, és nem teleportálhatok. Egy hatalmas mágialökettel robbantom fel magam körül romokat, majd egy halk káromkodást elmorzsolva, ökölbe szorított kézzel mérek egy hatalmas, mágiával átszőtt ütést a talajra a talpam alatt. A meggyengült szerkezet engedelmesen adja meg magát az erőmnek, és a következő pillanatban már öklömnyi méretű kődarabok záporában zuhanok lejjebb egy emeletet. A szárnyaimat sem kell használnom, hogy egy macska kecsességével érkezzek talpra, az egyetlen dolog, ami belerondít a képbe, a fentről rám zúduló piszok, és a fejemről lepattogó kavicsok tömkelege. Egy szívdobbanásnyi ideig megtorpanok a közvetlen veszély eltávolodásától, hogy végignézzek magamon. A hasam ragad az átélt, akaratlan orgazmusom letagadhatatlan bizonyítékától, mindenem égett, sebes, hamus és izzadt, szinte nem is látszik a bőröm és a hajam fehérje a lángnyelvek kormos érintésétől. Amilyen szerencsém van, mindjárt Ő is megjelenik, hogy szemtanúja lehessen a nyomoromnak. De nem jön.

Mindegy, legalább a szféra feldúltsága ha nem is sokat, annyit csillapodott, hogy már nem érzem alapállapotnak a fullasztó őrületet. Fogalmam sincs mi a fene volt ez a mágikus tűz, évtizedek óta nem veszítettem el a kontrollt az erőim felett. De most legalább nem az a tűz volt.

Az apró szoba, amibe zuhantam még elég ép hozzá, hogy kijussak az ajtón a folyosóra, és elinduljak a kastély egy másik szeglete felé. Vehetném a fáradtságot, hogy valahogy megzabolázzam a lángokat, amiket valószínűleg a zaklatott, heves álmom és a fertőzött elmém szültek, de túl kimerült vagyok hozzá. Ja, meg leszarom a palotája épségét. Majd a kinti vihar elcsitítja a tüzet. Vagy szétterjeszti. Most ez a legkisebb gondom.

Sokáig bandukolok a kihűlt, széljárta, magányos sötétségbe burkolózó folyosók labirintusában, mire találok egy megfelelő fürdőhelyiséget. Alig fél óra múlva testileg megtisztulva, felöltözve, de a szféra erejétől való elzártság miatt még mindig kimerülten ücsörgök egy ablaktalan szoba egyik foteljében. Minél többször idézem fel az utolsó közös pillanatainkat, annál mélyebbre zuhanok egy hajthatatlan meggyőződés végzetes szakadékában.

Vágy, harag, önzés és büszkeség. Ezeket érzi irántam.

Vágy, harag, önzés és büszkeség. Ezeket szüli a szerelemnek hazudott ábránd. Szerinte.

Ez nem azt jelenti, hogy még mindig az ábrándunk hatása alatt van? Vajon ez a maga bizarr módján nevezhető szerelemnek?

Az ajkamra harapva húzom össze egészen aprócskára magamat a fotelben, az államat a mellkasomhoz ölelt térdeimen pihentetem. Ebben a sötét, eldugott, ablaktalan szobában kuporogva évtizedek óta először érzem magamat kicsinek, gyengének és törékenynek. Vajon ha szeretne, el tudnám hinni? Tudnám újra szeretni Őt? Az elnehezedő szívem fájdalmas dobbanásai akaratlanul is választ adnak a költői kérdésre.

Vajon olyan lenne a szerelme, mint régen volt? Vagy komolyabb, mélyebb és véglegesebb? Gyengédebb lenne vagy vadabb? Türelmesebb vagy hevesebb? Játszadozna, mint régen, vagy célratörő szenvedéllyel ölelne? Vajon most merre van és mit csinál? Őt is hasonló kérdések marcangolják, vagy újra az elhidegültség védelme mögé bújt? Ha csak egy pillantást vethetnék rá a szféra manahálói között… csak egy aprócska, lopott pillantást, hogy tudjam, hol van most. Amúgy is mintha csitulni kezdene a vihar.

Gondolkodás nélkül törlöm el magamról a szférától elzáró rúnajel béklyóját, és hosszút pislogva, óvatosan nyitom ki résnyire az elmém zárt kapuját az őrjöngő sötétség irányába, csak hogy egy pillanatra úgy érezhessem, hogy Vele vagyok.

***

Sötétség. Harag. A súlyos lépteim alatt szilánkosra törő csontok ropogásának gyönyörű szimfóniája. A vérszag mámoros keserűsége a vörösre festett alkonyon. Sikolyok zendülnek a távolban, de szinte rögtön el is halnak, vagy elnyomják őket a szörnyek nyálcsorgató, hússzaggató morranásai. Elégedettséggel tölt el. Fény. Vakító fény. A Mennyben vagyok, a tanács termében. Épp ülést tartanak, de nem figyelek. Vánszorog az idő. Alig ismerem fel a nevemet Gabriel szájából. Mikor lesz már vége? Talán soha. Sötétség. Fény. Nappal. Éjszaka. Ismeretlen testek, idegen érzések, hangok, szagok, látványok. Eső az arcomon. Szabadság. Csalódás. Harag. Megbánás. Fény. Sötétség. Fájdalom. Éjszaka. Örök éjszaka.

Napok, évek, évszázadok.

Levegőért kapva, partra vetett halként vergődve térek magamhoz. Az ujjaimmal olyan erővel tapogatom le az arcom ismerős vonalait, hogy a körmeim a bőrömbe vájnak. Érzem a fájdalmat. Érzek. Saját érzéseket. Fel akarok nevetni a megkönnyebbüléstől. A sípoló zihálásom távolból jövő, idegennek ható, reszelős nyikorgás, a hangszálaimat mintha emberöltők óta nem használtam volna. A tompa fény bántja a szemeimet. Nem tudom, hogy percek vagy órák telnek el, mire felfogom, hogy hol vagyok. Mire felfogom, hogy ki vagyok. A fotel mellett fekszem, ahonnan valószínűleg kizuhantam az ájulásomkor, mikor a tudatomat örvényként szippantotta be az emlékeinek a háborgó tengere. Évekig hánykódtam az elméje fogságában, saját test és saját tudat nélkül, tehetetlen nézőként egy hosszú élet elkeserítő hanyatlásában. Az emlékek most összemosódnak, mintha a saját, fiatal tudatom képtelen lenne ennyi adatot befogadni, csak bevillanó részletek, érzések és képek maradtak belőle. És a bezártság, a tehetetlenség fullasztó érzése, ami nem tudom, hogy hozzá tartozott vagy az én csapdába esett pánikom szülte az átélt évtizedek, évszázadok alatt.

Túl fiatal vagyok ehhez az egészhez. Hihetetlen, de könnyen lehet, hogy több időt láttam az Ő életéből, mint az enyémből. De vajon mennyi idő telt el itt? Napok? Vagy újabb évek? Számít egyáltalán hogy mennyi? Lélekben mintha egy évszázaddal öregebb lennék. Elfáradtam. Már megint vagy még mindig? Mikor múlik el végre ez a nyomasztó fáradtság?

Újabb órákba telik, mire valamennyire összeszedem magamat, ez idő alatt az is felkelti a figyelmemet, hogy odakint teljesen elcsendesedett a vihar. Elég volt egyetlen rossz irányba terelődött beszélgetés Vele, hogy majdnem megőrüljek, hogy ez az őrület egy olyan álmot kényszerítsen rám, hogy elveszítsem a kontrollt a mágiám felett, és hogy évszázadokra eltévedjek a múltja kibogozhatatlan szálai között.

Mégsem bántam meg, mert nem csak Őt ismertem meg jobban, hanem a saját gyengeségeimet is. Eljött az ideje, hogy elfogadjam, hogy nem vagyok túl rajta. Talán soha nem is leszek, lehet, hogy az ilyen szerelmen nem is lehetséges túl lenni. Az első lépés a lelkem gyógyulása felé az, hogy ezt elfogadom. Egy részem most már mindig remélni fogja, hogy van számunkra jövő, és ez nem fog változni, de most, hogy már nem menekülök a remény elől, legalább tudom, hogy valahogy kordában kell tartanom.

Ahhoz pedig rá kell jönnöm, hogy Asmodeus mi elől menekül. Újra és újra látnom kell, hogy kilátástalan a szerelmünk, hogy elcsitíthassam a szívemben lakozó éhes szörnyeteget, és Ő segíteni fog ebben. Ha akarja, ha nem.

***

Hangtalan léptekkel sétálok a trónterem közepén magasló pódiumhoz, egy másodpercre sem veszem le a tekintetemet a rezzenéstelen alakjáról. Előre dőlve, a térdére támaszkodva ül, mozdulatlanul, akár egy aprólékosan megfaragott kőszobor. A terem fenyegető némaságában még ott lüktet a nemrégiben elcsitult gonosz erők vad pusztítása, és most mintha Ő maga is egy lenne ezekből a látszólag elcsitult, de még mindig veszélyesen feszült, robbanékony erőkből. Vajon most is a gondterheltség ráncai sorakoznak a homlokán? Vajon most is pillanatnyi békére lelne, ha elsimítanám őket?

A kezem akaratlanul mozdul felé, az ujjbegyeimen szinte érzem a bőre lehetetlen melegét.

- Ha meg akarsz érinteni, nincs ellenemre. Csak szólok, hogy nem alszok – Összerezzenve, felgyorsuló szívveréssel rántom vissza a kezemet, mielőtt az ujjaim elérhetnék a homlokába hulló éjfekete tincseket. Kelletlen fintorral, morcosan fűzöm össze a kezeimet a mellkasom előtt a leleplezettség irritáló érzésétől. A felsandító, mindentudó, fáradtan pimasz tekintete elárulja, hogy pontosan tudja, mit szakítottak félbe a betaláló szavai. Chhh. – Tudom, hogy akkor szeretsz a leginkább tapizni. De ha szeretnéd, lehunyom a szemem.

Néhány másodpercig tétovázok, hogy belemenjek e a szokásos kis kötekedős játékunkba, hogy egy kicsit oldjam a hangulatot a komolyabb témák előtt, de most őszintén semmi kedvem a semmitmondó, idegtépő gúnypárbajainkhoz.

- Ne csinálj úgy, mintha mi sem történt volna. – Elfordul tőlem, az unott sóhaja brutálisan mellbe vág azok után, hogy végeláthatatlan éveken át éltem át az unalmát. Még mindig élénken emlékszem az idő örökké lomha, kínzó vánszorgására. Hihetetlen, hogy hiába láttam megannyi kiragadott emléket, a lényeges kérdésekre nem kaptam választ, mintha a legfontosabb kirakós darabok váratnának magukra.

Eddig észre sem vettem, hogy mennyire megszoktam tőle a Calekes játékosságot, csak most, hogy hűvös érdektelenséggel büntet. Kényszerítem magamat, hogy ne bátortalanítson el a szokatlan kedvtelensége, most nem engedhetem, hogy ignoráljon. Eltökélten helyezkedek újra elé, és meg is kapom a kiharcolt figyelmet. Felhúzott szemöldökkel pislog fel rám, de a szemeiben még mindig ott honol az a bosszantóvá váló közöny. Megint menekül. Eddig sem volt egy érzelgős típus, de ez az erőltetett apátia még hozzá képest is túlzás. Ha így folytatja, kérdezősködés nélkül is megbizonyosodhatok arról, hogy képtelen lenne szeretni.

- Miért nem hiszel a szerelemben? Hiszen megélted. Én tudom, hogy az igazi volt és létezett. – Ennél látványosabban nem is zavarhatná a téma, fásult unalommal, mereven néz rám a szunnyadó lángokat rejtő szemeivel.

- Elég furcsa ezt attól hallani, aki eddig két külön személyként kezelt. Ha ezt a feltevést vesszük alapul, akkor Én nem éltem meg. – Gyűlölöm, mikor igaza van. Tényleg két külön személyként kezeltem őket, mert így könnyebb volt elvonatkoztatni. Könnyebb volt gyászolni és elengedni. És ami a legfontosabb, könnyebb volt gyűlölni Őt.

Valami megváltozott, mert az elmúlt, évtizedeknek tűnő napok gyötrelmei közepette már egyetlen egyszer sem gondoltam rá másik személyként. Talán azért, mert megismertem a szerelmet idéző érzéseit, mert láttam a sebezhetőségét, bepillantást nyertem a félelmeibe és a közös múltunk okozta kétségeibe. Valami megváltozott bennem azzal, hogy egy kicsit kevésbé látom Őt úgy, mint egy mindenható démonherceget, és kicsit jobban úgy, mint egy férfit. Ha egyszer végleg elmosódik a határvonal Calek és közte, akkor újra elkerülhetetlenül beleszeretek? Vajon ha elmondom neki, hogy így van, felhasználja ellenem fegyverként? Nem vagyok elég bátor hozzá.

Némán nyelek egyet, mikor komótosan feltápászkodik és elém lép. A mostanra összezavarodott szívem azonnal válaszol a zavarba ejtő közelségére.

- Ha én másik személy vagyok, mint a... szerelmed, akkor nem teljesen érdektelen számodra ennek a kérdésnek a megvitatása? – Valamiért egy émelyítő, kellemetlen bizsergés húzza görcsbe a gyomromat a „szerelmed” szó gunyoros éllel kiejtett hanglejtésétől. Nem akarom ezt így hallani, pont tőle. Makacsul összeszorítom a számat, mert rettegek, hogy ismét felülkerekedik a meggondolatlan énem ostobasága, és mindent elmondok neki az elmúlt napjaim viszontagságairól. Egy előre hulló hajtincse leheletnyi szellővel kavarja felém a vad viharillatot, ami örökké kísérteni fog. Gyűlölöm, hogy pont ezt a pillanatot választja a testem, hogy felidézze az ajkai puhaságát a nyakamon, miután megmutatta a szféra titkait. Szinte érzem a forró leheletét a fülemben, ahogy belesuttogja, hogy mindent megmutat. Azóta sem mutatta meg.

Ismét elfordul tőlem. Elmegy. Már megint menekül. Nem. Most nem engedem neki.

- Már megint ezt csinálod! Ha bármi olyasmi történik, ami nincs ínyedre, akkor egyszerűen elmenekülsz. – Azért megy el, mert nem tudtam válaszolni a kérdésére? Hiszen Ő maga is csak kikerülte az enyémet.

- Jól látod, ha valamihez éppen nincs hangulatom, annak hátat fordítok. – A testem magától mozdul, mire észbe kapok, már a felkarjába csimpaszkodva fordítom magam felé, hogy valahogy megállítsam. Úgy érzem, ha most kicsúszik az ujjaim közül, soha többé nem lesz alkalmunk így beszélni. Őszintén. Így, hogy kicsit még mindketten a tomboló vihar hatása alatt vagyunk, megtépázva, legyengülve, védtelenül. Ha most elvonul, újra felépítjük a hazug, távolságtartó védelmi vonalainkat, amiket minden alkalommal egyre nehezebb porrá zúzni. Lehet, hogy meg fogom bánni ezt a kapkodva meghozott döntést, de most úgy érzem, hogy elegem van a menekülésből. Már kétszer szerettem bele úgy, hogy azt hittem, hogy nincs remény számunkra. Nem tudnék tükörbe nézni, ha gyávább lennék, mint a múltbéli önmagam, szóval ha harmadszor is meg kell történnie, én nem fogok dacból vagy félszből elfutni előle. Alig veszem észre, hogy remegnek a kezeim, az ujjaim enyhén megszorulnak a felkarja megfeszülő izmain, hogy elrejtsem a gyengeségem árulkodó jeleit.

Az testemet átjáró bizsergő érzés egészen emlékeztet arra a szűzies, gyermeteg izgatottságra, amit azelőtt éreztem, hogy meglátogattam egy titokzatos, bűnre csábító démont a Fekete Erőd cellája mélyén. Most is ő a fogoly, mégis én futok utána. Most is kiszolgáltatottan küzdök a figyelméért, a társaságáért, a gondolataiért és talán egy kicsit az érzéseiért is.

- Én csak próbállak megérteni. – Elhalkulva ejtem ki a szavakat, amik egy kicsit talán még engem is meglepnek. Őt is. Hátrafordul, és most először érzem azt az elmúlt percekben, hogy ténylegesen rám néz. A vérvörös szemekben a közömbösség flegma ködfátylát áttöri egy haloványan pislákoló szikra. Megborzongok az emléktől, hogy egykor milyen vad, éhes szenvedéllyel tudtak nézni ezek a szemek, szinte látom a meztelen, kéjtől vonagló, vöröses árnyalatban úszó testemet az íriszei homályos tükrében. Az ajkaim kiszáradnak, de nem engedek az ösztönös késztetésnek, hogy benedvesítsem őket a nyelvemmel, mert rettegek, hogy felhívásnak venné.

- Minek? – Összerezzenve, rajtakapottan szakadok ki a néma illúzió bűvköréből, a szívem kihagy egy ütemet a nyers kérdéstől, ami a helyzetünket tekintve teljesen jogos és várható, mégsem voltam felkészülve rá. Mit mondhatnék erre? Azt, hogy tudni akarom, hogy van e remény számunkra? Hogy tudni akarom, miként tagadhat meg valamit, amit Ő maga átélt? Mondjam el neki, hogy már nem érzem úgy, hogy más személy lenne, mint a „szerelmem”? Vajon mit reagálna rá? Lerázná egy gúnyolódó, bántó megjegyzéssel? Vagy kapna az alkalmon és „előadná a szívem vágyának a színdarabját”? Miért nem tudom már elképzelni a számító démonhercegről, hogy nyájas színjátékkal próbálna meghódítani?

A keze érintése a derekamon olyan váratlanul ér, hogy fellélegezni sincs időm, mielőtt magához ránt. Az elmúlt évek ösztönei arra késztetnek, hogy ellenkezzek, de a mellkasa bársonytapintású keménysége a tenyerem alatt könnyedén felülírja őket. Érzem a szíve erőteljes, megbabonázó dübörgését. Bénult döbbenettel nézek fel a szempárba, amiben néhány másodperccel ezelőtt még a múlt szenvedélyét kutattam, pedig most is van benne valami, amitől forróbbá és élénkebbé válik a terem hűvös kietlensége. A felizzó idő megtorpan, hogy foglyul ejthesse a tekintetemet, és már tudom, hogy ha kell, az ajkaim közül fogja kilopni a választ a megválaszolatlan, illetve a megválaszolhatatlan kérdésére. Hogy is mondhatnám el neki, hogy már nem akarok menekülni előle, mikor így néz rám? Egyre rémisztőbb minden szívdobbanásom. Lehet, hogy mégis menekülni akarok.

Számítottam a csókjára, de az intenzív, meglepő érzésre, amit magával hoz, arra nem. A szája selymes forrósága mintha olyan helyeken is megérintene, ahol nem szabadna neki, akaratlanul, a váratlan élvezet okozta döbbenettől elnyíló ajkakkal engedem, hogy elmélyítse a csókot. A nyelve mintha a szám minden szegletére el akarná juttatni a könyörtelenül szomjazott ízét, izgató ficánkolással kényszeríti nedves táncra a nyelvemet. Elhaló ellenállással nyögök az ajkai forróságába, nem tudom, mikor csúsztak a kezeim a válla hullámzó izmaira, a csókja, az ereje, a határozottsága, a sóvárgott szenvedélye magukkal sodornak a vágyak feneketlen szakadékába. Azt hittem, már kikecmeregtem a testi függőségek fullasztó kényszereinek a mocsarából, és mégis itt vergődök újra a karjaiban, összesimult, megfeszült testtel, a kielégíthetetlen éhség végzetes csapdájában. Zihálva kapok levegőért, mikor elereszti az ajkaimat, lassan kitisztuló tudattal érzékelem a combomba süppedő ujjai szívfájdítóan birtokló szorítását, a hozzám simuló merevedése ruhán átsütő forróságát, az érzékennyé csókolt ajkaim bizsergését és a levegőben rezgő szexuális feszültség mardosó szikráit. A lelkemben ébredő tűzvihar fülledt fellegein keresztül pislogok fel a szempárba, amiben most szédítő, veszélyes kavargással örvénylik a pokol élénkvörösen parázsló lávája. Nem kérdés, hogy gondolkodás nélkül magába szippantana a mélységes bugyraiba, de valami hiányzik. Elnehezedő mellkassal keresem a vágyködös tekintetében azt, amiről előre tudom, hogy nem lesz ott, mégis csalódottság keseríti meg a csókja utóízét, mikor tényleg nem lelek rá.

Az álmomban a valóságot kerestem feleslegesen, a valóságban pedig az álmaimat.

- Ki akarsz ismerni, hercegnőm? Legyen hát. Ha már úgyis egy darabig össze vagyunk zárva, miért is ne. Taníts meg szeretni.

Hogy… mit mondott? Nem. Nem, nem, nem.

Ledermedek, még a hangtalan zihálásom is bennem reked. A forróságot, amit a csókjával lehelt belém mintha a napokig tomboló jeges orkánok karma tépné ki a testemből. Elereszti a lábamat, én pedig megrökönyödve, szédelegve hátrálnék egy lépést, de azt nem engedi, hogy kiszakadjak a karjai határozott öleléséből. A teste minden másodpercben egyre forróbbnak érződik az elsápadó érintésem alatt.

„Emlékeztess, hogy kell szeretni.”

„Taníts meg szeretni.”

- Az álmom… - Halkan, már-már megtörve motyogom a ráébredő gondolataim kiragadott részletét. Nem értettem, miért álmodtam hasonlót, mikor évek óta nem néztem Őt ilyen szemmel. Nem lehet véletlen. Hetek óta először végre tisztán látok. Megmutatta a szféra titkait, de csak annyira, hogy felkeltse a kíváncsiságomat, utána pedig elbújt arra a helyre, ami a legjobban érdekelt. Elhúzta az orrom előtt a mézesmadzagot, én pedig követtem, mint egy ostoba kölyök. Tudta jól, hogy érdekelni fog, hisz talán jobban ismer, mint én magamat. Megvárta, míg teljesen kimerülök a makacs ostromomtól, és utána nagylelkűen előbújt, aztán a medencében eljátszotta az érzelmektől felkavart, szeszélyes démont, majd mintha magamnak köszönhetném, rám zúdította a szféra nyomasztó tébolyát. Én pedig elvakultan rágódtam az elcsepegtetett, sekélyes, de legalább kierőltetetten őszinte érzelmein ahelyett, hogy haragudtam volna az alattomosan rám zúdított sötét erőkre. Ezek után legyengülten, megtépázva, őrülettel fertőzve, ájultan estem össze miatta, Ő pedig ezt kihasználva kénye kedvére ültethetett neki kedvező gondolatokat a fejembe. Hisz Ő maga mondta, hogy itt bármit megtehet. Az a megmagyarázhatatlan álom, és a testem eddig szunnyadó kényszeres vágyakozásának az indokolatlan ébredése. Minden miatta volt. Minden hamis gondolat és intim vágy. – Ez az egész erre ment ki? Hogy a fejembe mászhass? – Én kész voltam arra, hogy újra megpróbáljam szeretni, neki pedig ez az egész csak egy számító terv vagy egy unaloműző játék része volt. Nem tudom, melyik undorítóbb. Hányingerem van tőle. A gondolat, hogy vajon milyen oda nem illő rögeszméket csempészhetett még a fejembe, vagy ami talán még rosszabb, hogy milyen információkat lophatott el tőlem, a fájdalom és a megrökönyödés egyvelegébe vegyíti a düh éledező szikráit. Az elmélyült elmefuttatásomból kizökkenő tekintettel pislogok fel rá, a hűvös szempár elkomoruló, kiolvashatatlanná sötétedő pillantása már meg sem lep. Még mindig köt minket az őszinteség bűbája, elég lenne néhány szó, ha meg akarná védeni magát, de mégsem próbál meg szabadkozni. Miért nem? Tényleg eltaláltam volna? Egy részem reménykedett, hogy a paranoiám felülemelkedett rajtam, de úgy látszik, nem így van. Elkeseredett tanácstalansággal teszek egy tétova lépést hátra, mikor rádöbbenek, hogy már nem karol át. Miért mond SEMMIT?

Nem tudom eldönteni, hogy magamba zuhanva meneküljek el tőle vagy dühösen rátámadjak, ezért egy szánalmas, bizonytalanul köztes megoldást választok. Fennhangon, vicsorítva zúdítom rá a vallató kérdéseim folytatását.

- Szándékosan vártad meg, hogy kifárasszam magamat és fertőztél meg a poklod tébolyával? Te kényszerítetted rám azt az álmot? – Csak egy lélegzetvételnyi szünetig várok a válaszra, mielőtt szinte üvöltve folytatom. – Válaszolj, Asmodeus! – A hangom megremeg a neve súlyától a nyelvemen, hihetetlennek tűnik, hogy néhány másodperce még az íze volt ott. És élveztem. Belemásztam az aljas csapdájába, és élveztem.

Néhány másodpercnyi néma, makacs töprengés után a velem szemben álló démon engem is megszégyenítő konoksággal veti fel az állát, és lustán húzza fel az egyik szemöldökét. Bosszant, hogy erről a büszke, kihívó arckifejezésről a régi veszekedéseink jutnak eszembe. Pontosan ugyanezzel az elzárkózó grimasszal nézett rám, mikor megkértem, hogy gyógyítsa meg Mikhalt. Akkor is be akartam törni az orrát, és most is előre bizsereg az öklöm. Ha így folytatja, lehet, hogy most meg is próbálkozom vele.

- Lenyugodtál? – Elkerekednek a szemeim a lenéző, fintorgó kis kérdéstől, mintha megforgatná a szívembe döfött a tőrt. Nem tudom, hogy sírjak, vagy hisztérikusan kinevessem a saját balgaságomat. Mit képzeltem? Hogy majd a térdem elé borulva tesz eleget a bizalmatlan követeléseimnek? Nem fogja kimondani azt, amit hallani akarok. Hogy azért, mert a fején találtam a szöget, vagy egy büszke, gyerekes sértettségből, azt úgy néz ki soha nem fogom megtudni. Igazából ez a része már nem is számít.

Nem válaszolok a megalázó költői kérdésre, amit ridegen felém köpött, a düh szép lassan szomorú csalódottsággá csitul a szívemben. Elfordulok tőle, a kezeimet elzárkózva fonom össze a kihűlt testem előtt. Csak egy lépést hátráltam tőle, de mégis minden másodpercben mintha egyre távolabb kerülnénk egymástól.

- Nem mondasz semmit? – Már nincs harag vagy számonkérés a hangomban, halkan suttogok.

- Nem szokásom mentegetőzni. – Hát persze, hogy nem. Mégis hogy nézne ki, ha a hatalmas Asmodeus magyarázkodni kezdene, mint valami szerelmes bolond. Hogy nézne ki, ha megmozdítaná a kisujját, hogy elnyerje egy senki bizalmának egy törékeny kis darabkáját. Az ujjai határozott szigorral ragadják meg az államat, és magára húzzák a tekintetemet. – De ne gondold, hogy minden, amit csinálok, rólad szól. – Áucs. Fogalmam sincs, mit vártam, de azt nem, hogy még belém is rúg.

Lefagyva, rá aligha jellemző, megtorpanó tanácstalansággal engedi el az arcomat, és csak a mélyvörös szemeken átsuhanó döbbenet láttán jövök rá, hogy forró könnycseppek égetik az arcomat. Tudtam, hogy rosszkor fognak előtörni belőlem a pokoli vihar támadása miatt bennragadt, frusztrált könnycseppek, de nem tudtam, hogy ennyire rosszkor. Halk, keserű, kiábrándult nevetéssel kapom az arcomhoz az egyik kezemet, és a csuklómmal kenem szét a sebezhetőségről árulkodó nedves csíkokat. Ez annyira röhejesen jellemző. Ez az egész. Ő rukkolt elő a nevetséges kéréssel, hogy tanítsam meg szeretni, mégis megint én vagyok romokban, Ő pedig nyugodt és elérhetetlen.

Lehet, hogy tényleg túlgondoltam a tetteit? Lehet, hogy a kusza érzelmeimben való vergődés közepette elhitettem magammal, hogy számítok annyit, hogy hetekig tartó terveket szövögessen a bizalmamba férkőzésért, miközben valójában Ő a könyvtárában bujkálva dolgozott a világunk láncainak a feltörésén. Azt hittem, legalább annyira hasznos lehetek, hogy elvonjam a figyelmét, és lelassítsam a szabadulását, de talán még ebben is tévedtem. De akkor egyáltalán miért mond olyanokat, hogy tanítsam meg szeretni? Nem mintha tudnám, hogy kell. Egyszer csak ott volt az érzés, és semmi nem változtathatott rajta. De akármit is teszünk, ilyen hozzáállással nem hiszem, hogy megfoganhat. Mit hitt? Hogy majd a karjaiba hullok a kérésétől? Hogy semmit nem kell feladnia vagy engednie érte?

- Hah. – Elhaló sóhajjal fújom ki magamból a szomorú nevetés utolsó hangjait. Csak egy szkeptikus dühkitörés és egy szánalmas elpityeredés kellett, hogy választ találjak a váratlan felkérésére. – Látod? Már az első leckén megbuktál. – Fájdalmasan nosztalgikus érzés, hogy ennyi év és tapasztalat után még mindig az a fránya bizalom áll közénk. Na meg egy érinthetetlen démonherceg felesleges makrancossága. Elfordulok tőle, és elindulok kifelé. Már nem érdekel, hogy mit tett vagy mit nem tett, hogy játék volt vagy valóság. Lehet, hogy testben sikerült itt tartóztatnom, de még mindig menekül.

- Ramiel. – Megrezzenek a nevem kimért zendülésétől, de nem torpannék meg, ha az ujjai nem kulcsolódnának a felkaromra. Pár perce ugyanígy kényszerítettem maradásra, a fordított helyzetünk lehet, hogy mosolygásra késztetne egy derűsebb pillanatomban. Nem nézek rá, csak várakozón lesandítok az erős ujjak meglepően gyengéd szorítására a tejfehér bőrömön. Mindig szépnek tartottam az ujjait. Nem tudom, honnan jött az a gondolat. A halk sóhaja felcsalja a szomorú tekintetemet a vörösen izzó szempár magabiztos pillantásába. – Nem ellened irányult a vihar, és nem másztam a fejedbe. Nem hazudtam, mikor azt mondtam, hogy nem vagyok álomjáró, a mágia ezen területe soha nem vonzott igazán. – A fanyalgó, elégedetlen fintortól, amit a kelletlen „mentegetőzés” hagy az arcán, kis híján lehullik az arcomról a búskomor maszk. Elnyílnak az ajkaim, de annyira váratlanul érnek a kényszeres őszinteséggel rám zúdított tények, hogy köpni-nyelni nem tudok néhány másodpercig. Mielőtt megszülhetnék egy értelmes reakciót, apró, sunyi félmosollyal előz meg, és oldja fel az előző vallomásai komoly visszhangját. – Bár most már kíváncsi vagyok, milyen álmot idéztél fel a füledig érő pírral. – Nem tudom, mikor lépett mögém, és ami még aggasztóbb kérdés, nem tudom, mikor tüntettem el a szárnyaimat, hogy szavak nélkül a hátamhoz invitáljam. Az elmélyülő szemkontaktust egy pillanatra sem eresztjük, a vállam fölött nézek fel a lapos, kifürkészhetetlen pillantásába. A felforrósodó arcomat végigborzolja a lehelete friss fuvallata, felidézi bennem átszeretkezett éjszakák és nappalok emlékét, mikor egymás reszelős sóhajaiban fürödve juttattuk el a másikat újra és újra a legcsodálatosabb gyönyörök édes beteljesülésébe. Az ajkamra harapva vágom el a gondolataim fonalát, de mire kitisztulnak a tekintetemből a fülledt képek, már visszafordíthatatlanul ránk ereszkedik az árulkodó hangulatuk.

- Semmi közöd hozzá. – Halkan, túljátszott sértettséggel dünnyögöm az ellenséges választ, a somolygó mosolya egy pillanatra megcsillan a vérvörös lángok mélyén. Meg fogom égetni magamat velük, de már nem érdekel. Érezni akarom a mosolyát az ajkaimon. Valahogy ösztönösen tudom, hogy az arrogáns démonherceg nem adta volna oda bárkinek a kizsarolt valóságot. Ez nem csak egy aprócska kis kompromisszum, hanem talán egy bizonyíték, hogy tényleg nyitni akar a múltunk felé.

- Pedig én úgy érzem, hogy nagyon is van. – Az ujjai bekalandoznak a laza fölsőm és a nadrágom találkozásának a vonala alá, bizsergő lúdbőrt cirógatnak a megfeszülő alhasamra. Hosszút pislogva, buja mosollyal adom át magamat a régről felsejlő, ismerősen érzéki émelygésnek, amit magával hoz a bódítóan lágy érintése. A néma sóhajom az ajkain landol, de egyikünk sem szakítja meg a köztünk lévő leheletnyi távolságot. Tudom, hogy arra vár, hogy én tegyem meg, és minden idegszálam könyörög érte, de visszatartom a türelmetlen vágyaimat.

- Tényleg elhiszed, hogy képes lennél szeretni? – Csók helyett halk szavakat suttogok az ajkaira, egy pillanatra megtorpannak a hasam bőrén kalandozó ujjai, amik mintha minden kis körkörös mozdulattal egyre lejjebb merészkednének a nadrágom derékpántja alatt. Kiráz a hideg a várakozással teli izgatottságtól, amit a kacér játékuk okoz.

- Nem. – Picit kijózanodva, nagy szemekkel pislogok fel rá. Mintha direkt akarna mindig összezavarni. – De hátha megváltoztatod a véleményemet. – Nem kerüli el a figyelmemet, hogy nem úgy fogalmazott, hogy szeretné, hogy megváltoztassam a véleményét, és igazából azt sem öntötte nyíltan szavakba, hogy ténylegesen próbálkozni fog, de most nincs kedvem újabb vallomásokat kikényszeríteni belőle.

A torkomban dübörgő szívvel, kicsit elkeseredve kutatom az emlékeimet, de fogalmam sincs, hogy kell valakit szerelembe ejteni. Én csak naivan, egyoldalúan beleszerettem, gátlások és félelmek nélkül, Ő pedig beleszeretett a gyermeteg, odaadó szerelmembe. Lehet, hogy most is elvakultan bele kéne szeretnem, és reménykedni, hogy viszonozza? Régen nem tudtam, mit kockáztatok. Most már pontosan tudom, és rettegek. Mi lesz ha tényleg beleszeretek? Ki fogja megóvni Tőle a világot? Előbb utóbb a segítségem nélkül is kijut innen, akkor pedig szükség lesz valakire, aki képes szembeszállni vele. De miért áldoznám fel magamat újra és újra a világunkért, ami semmit nem tett értem. Már így is több időt kaptak tőlem, mint amennyivel tartozom nekik. Ezek vajon az én gondolataim, vagy azok, amiket Ő ültetett belém évekkel ezelőtt?

- De nem tudom, hogy csináljam. – Tanácstalanul suttogok a még mindig észveszejtően közel lévő ajkaira, a tekintete komoly, de már képtelen vagyok ridegnek vagy üresnek látni az élénkvörös szemek perzselő cirógatását. Magam sem tudom, mi késztet arra, hogy végre valahára finoman a szájára simítsam az ajkaimat, a puha érintés, ami lomhán vánszorgó percek óta várat magára, olyan, mint egy korty víz hosszadalmas szomjazás után. Az ujjai töretlen játszadozása megtorpan, a tenyerét az alhasamon szétterítve húzza közelebb magához az ölelésébe dőlő testemet. A nyelvemmel türelmesen simítom végig az alsó ajka telt duzzanatát, megborzongok az ismerős ízétől, és a tudattól, hogy most először csókolom meg Őt, mióta visszakapta a szerelmünket megpecsételő emlékeket. A teste megfeszül körülöttem, a hasamon pihenő kezével mintha a mellkasa kőfalába akarna olvasztani, a fenekemhez türemkedő kemény forróságból pedig tudom, hogy nem csak rám van rémisztően izgató hatással az, hogy végre én csókolom Őt. Önszántamból. Azok után, amiken keresztülmentünk, azt hittem, hogy erre soha többé nem kerülhet sor, és mégis itt vagyunk.

Még nem tudom, hogy megint egy kitörni készülő háború vagy egy jól megérdemelt fegyverszünet lesz a meggondolatlan csók következménye, de nem is érdekel.

Amint az ajkai hívogató résébe merészkedik a nyelvem, halk morranással veszi át az irányítást az elmélyülő csók felett. Reszkető mellkassal nyögök a szájába, mikor a keze a nadrágom alá csúszva indul el lefelé, az ujjaim görcsösen kapaszkodnak meg a csuklójában. Zihálva hajolok el a túl intenzívvé váló, túl finom és túl izgató csókból, a nedves ajkaimat szinte csípik az ő kapkodó lélegzetvételeinek a heves fuvallatai. Egy őrült részem mindent eldobva akarja rávetni magát, és magamévá tenni mindent, amit adni akar. Érezhetném azt, ami az álmomból olyan kínzóan hiányzott. A feszítő keménységet mélyen a testemben, ami a világ legkönyörtelenebb gyönyöreit nyújtja. Érezni akarom. Most azonnal.

Érzi a feléledő aggályaimat, de nem engedi, hogy magamhoz térhessek a kába sóvárgás ábrándjai közül.

- Ez nekem jó iránynak tűnik. – Kihívó vigyorral, a vágytól rekedtes hangon dörmög a fülembe, a puha, nedves ajkai gyengéden cirógatják meg a fülcimpámat, megborzongok az ellenállhatatlan csábítás letaglózó erejétől. Elgyengülve lazítom meg a görcsösen visszatartó szorításomat a csuklóján, Ő pedig ezt felhívásnak véve markol rá a merevedésemre a laza szövetnadrág alatt. Már el is felejtettem, milyen érzés nem kínzásból vagy megaláztatásból kényeztetve lenni, a meglepetéstől elnyíló ajkakkal, halkan felnyögve, az egész testemben remegve ejtem hátra a fejemet a vállára. A fogai puha, harapdáló érintése az állkapcsom vonalán övön aluli támadás.

- Várj… - Halkan, bódultan suttogva, megrészegülten próbálom meg elhúzni magamról a kezét, szánalmasan gyenge ellenállással. A türelmes, lomha, de profi érintései rémisztő sebességgel hajszolnak az orgazmus felé, pontosan tudja, hogy hogyan érintsen, hogy képtelen legyek megállítani. – Asmodeus, elég… - Alig hallhatóan sóhajtozva, levegőért küzdve vergődök a testi kényszerek és a józanész mezsgyéjén, a keze precíz mozdulatai megfosztanak a valóság zavaró, felesleges kételyeitől. Lehunyom a szemeimet, hogy megjelenhessen előttem az álmomban rám tekintő szerelemvörös szempár lélekfacsaró, gyengéd érzelmektől fűtött csillogása. Nem. Én ezt így nem akarom. Nem akarok egy ábrándra gondolni a karjaiban.

Valóssággá fogom tenni ezt az álmot.

Kipattannak az imént lecsukott szemeim, zihálva tépem ki magamat az öleléséből, de szinte rögtön össze is görnyedek és a földre guggolok a kielégülésért üvöltő vágyaim fájdalmától.

- Nekem ez… - Elakad a remegő, pihegő légvételektől akadozó hangom, de ő rekedtes lihegéssel befejezi.

- …bizalom nélkül nem megy. – Tágra nyílt szemekkel kapom fel rá a tekintetemet, a múltból kiragadott szavakat én sem idézhettem volna fel pontosabban. Kapkodó szívveréssel, zavarban, hangtalanul bólintok, a tekintetem akaratlanul méri végig a fölém magasló alakját. Még ebben a csapzott, meggyötört állapotában is irritálóan megőrzi az évezredes méltóságát, a sötét nadrágján ágaskodó sátor egyértelművé teszi, hogy nincs jobb állapotban nálam, kettőnk közül mégis csak én kuporgok a földön. Azt hiszem, mikor bejöttem volt rajta egy laza mellény is, aminek nem tudom, mikor mondtunk búcsút, de már csak a hevesen izzó tetoválások díszítik a krémszínű bőre bársonyos feszességét. Meg akarom érinteni. Meg akarom harapni. Megkóstolni, hogy más íze van e a tetoválások nyomán, mint máshol. Érezni akarom a bőrömön a bőrét. A mellkasa vad zihálása minden létező izmát csábítóan hullámzó táncra kényszeríti, az ajkaim kiszáradnak a leírhatatlan látványtól. Hogy lehet valaki ennyire férfiasan gyönyörű? Tényleg a leghalálosabb féle ragadozó. Olyan rémisztő, csodálatra méltó erő szunnyad minden rezzenésében, hogy nem tudom levenni róla a szemeimet.

- Ramiel. – Összerezzenek a hangjától, mintha egy mély álomból ébresztene. – Ha sokáig nézel rám így, pórul jársz. – Keserűen elhidegült figyelmeztetéssel zökkent ki a leplezetlen nyálcsorgatásból, az önutálat pocsolyájába süllyedve tépem el róla a tekintetemet, és a trón pódiumának a lábaim előtt induló lépcsőzetét kezdem szuggerálni komor lelkesedéssel.

Jópár feszült percig mindketten magunkba fordulva próbáljuk lenyugtatni a testünk felzaklatott vágyait, csak akkor döbbenek rá, hogy minden percben egyre hidegebb levegő hűti, marja a felhevült bőrömet, mikor a leheletem szürkés páragomolyagként hagyja el az ajkaimat. Most komolyan? Muszáj neki minden áldott alkalommal a szó szoros értelmében lehűtenie magát?

A semmiből körém fonódó szőrme jóleső melegébe bújva figyelem, ahogy csendesen leül mellém, a hosszú lábai három lépcsőfokot átívelve nyúlnak el mellettem. Őszintén nem tudom megmondani, hogy én vágytam erre a takaróra, és a szféra engedelmeskedett a tudatalatti parancsaimnak… vagy Ő volt. Szeretném azt hinni, hogy Ő volt.

A szórakozott, de azért szemrehányást rejtő szavai elhessegetik az eddigi gondolataimat egy olyan apróságról, mint egy takaró megidézése.

- Hányszor akarod még ezt csinálni velem? – Pfff. Bátortalan mosoly szökik az ajkaimra a kellemes nosztalgiát teremtő kérdéstől, miközben próbálom elfojtani a kárörvendő nevetésemet. Nem mintha magammal nem szúrnék ki ilyenkor.

- Úgy látszik minden szakításunk után legalább egyszer. – Somolyogva sandítok rá, az egyik szemöldöke kétkedőn kúszik fel a homlokán.

- Nem inkább minden egymásra találásunk előtt egyszer? – A szívem kihagy egy ütemet a szavaiban aligha elrejtett jövőképtől, az ajkamra harapva tépem el a tekintetemet a megbabonázóan mágiavörös szemek mélységes örvényeiről. Hiába van hideg, felgyullad az arcom a bennük lobogó tűztől, mintha kitörölhetetlen ígéreteket perzselne a lelkem mélyére. Miután lecseng az első zavarodottság, összevont szemöldökkel gondolom végig újra a szavait, és elvigyorodva legyintek puhán a közelebbi felkarjára. Csak egy pillanatig érek hozzá, de nem kerüli el a figyelmemet az áthűlt bőre metsző fagyossága.

- Hé! Az első előtt nem is volt! – A lesújtó, de jókedvet rejtegető pillantásától csak kiszélesedik a mosolyom. Úgy látszik meglepően sok arckifejezést tud produkálni távolságtartó, dölyfös démonherceg létére. Egyszer talán megemlítem neki ezt a gondolatot.

- Nem? Nekem nagyon úgy rémlik, hogy hasonló állapotomban löktél a rácsoknak és hagytál faképnél. – Ösztönösen védekezésre nyílnak az ajkaim, de csak egy halk kuncogás szökik ki rajtuk.

- Oh. Tényleg…

Hosszú, de egyáltalán nem feszélyezett csend ereszkedik ránk, lassacskán a csontig hatoló fagy is elcsitul körülöttünk. Most minden zavartalanul mozdulatlan, az egész szférán eluralkodik egy különös, várakozással teli, visszhangzó csend, mint a Földön szokott az elhúzódó viharok után, mikor a természet összes teremtménye megtorpan egy dermedt pillanatra, mert még nem tudják eldönteni, hogy magukhoz térjenek vagy készüljenek fel a zápor következő hullámaira. Elkomolyodva, a közös múltunk békéjének az emlékével a szívemben hajtom a mellkasomhoz húzott térdeimre a felé fordított arcomat. Ő mellettem ül a legfelső lépcsőfokon, kinyújtott lábakkal, a kezeivel a háta mögött megtámaszkodva, és a trónterem sötét, üres árnyait kutatja a tekintetével. Most nem bámulom olyan éhes vágyakozással, mint legutóbb, hátsó szándékoktól mentes kíváncsisággal veszem szemügyre a testét borító pokoli jeleket, amiket minden nap egyre vonzóbbnak látok rajta. A koromfekete tincsei hátrazuhanva kígyóznak a hűvös kövön, a selyemzuhataguk szinte összeolvad a világa háboríthatatlan sötétségével. Hogy jut idáig a fény egyik gyermeke? Hogy képes ennyire tökéletes összhangban lenni a pokol színeivel? És miért vonz magához úgy, mintha csak az Ő sötétsége segíthetne, hogy cipeljem a mennyek fényének a nyomasztó terhét?

A kezem magától mozdul, mintha újra felébredt volna a természetfeletti erő, ami a legelső találkozásunk óta újra és újra a karjaiba taszít. Ezek a vörös szemek. Az első pillanatunk óta kísértenek. A lelkem mélyén egy kicsit talán mindig Őt láttam, talán mindig Rá vártam. A szívem őszinte szerelemmel rajongott érte a Kóbor formájában is, de a lelkem pont olyan mohósággal sóvárgott az igaz valója után, mint a sajátja.

Megérintem az arcát, lomhán vetül rám a végzetes szempár fénye. Az ujjaim finom érintése alatt felszabadul a bőre a kék mágiám gyógyíthatatlan sebhelyeitől, egészen addig, amíg semmi nem marad az örök, csillapíthatatlan fájdalmukból.

Eljött az idő, hogy tényleg megnyissam a szívemet a jövő felé.

Az alig hallható sóhajom nem zökkenti ki a világunkat a megtorpant idő rezzenéstelen, síri csendjéből.

- Lehet, hogy te mindent tudsz rólam, de én alig ismerlek, hercegem.

A trón díszes vonulatait cirógatva színlelek hamis nyugalmat, pedig feszült izgalommal várom a választ a kérdésre, ami burkoltan magában fogja foglalni a jövőnk általa kijelölt irányvonalát is. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem léptem túl a gondosan megtervezett és betartani kívánt határokat a harcunk közben. Nem szerettem volna ilyen mértékig kihasználni a frissen felfedezett lehetőségeimet, pontosan azért, mert nem tudhattam, hogy mit tesznek velem, valamint ami még fontosabb, hogy Ő maga mit tesz velem, ha túlságosan nagy mennyiségű tiltott erőbe mártom a kezeimet. Legközelebb a gondos tervezésbe bele kéne szőnöm azt is, hogy általában nem tartom be az óvatosságra intő terveimet… meg néha a másmilyeneket sem. Nem is tudom, miért fárasztom magamat egyáltalán tervezéssel és logikázással. Hiába vagyok jó stratéga és jó harcos is, ha a második kioltja az elsőt. Hah.

A teste forró közelsége elmossa az önmarcangolásomat, a feszült izgatottság viszont hatványozottan velem marad. Ösztönösen megfordulok, mielőtt a hátamhoz simulhatna, mert a túlságosan ismerős irányú tolakodás eltemetni kívánt emlékekkel borzolja végig a gerincemet. A meggondolatlan mozdulat végeredményeképpen szemtől szemben találom magamat vele. Miközben Ő vérfagyasztó lomhasággal lehajol hozzám, a döbbent, elkalandozó pillantásom végigkövet egy ébenfekete tincset a válláról a testünk közötti zavaróan keskeny szakadékba omlani. Ökölbe szorítom a kezeimet, mert valamiért bizsergő késztetést érzek, hogy kiderítsem, olyan selymes e, mint amilyennek tűnik, és amilyennek régről emlékszem rá. Azt hittem, már kiirtottam magamból ezeket a felesleges gondolatokat. Az izmaim ugrásra készen feszülnek meg, miközben szinte eggyé olvadok a trónszék hűvös anyagával, hogy egy kicsit távolabb kerülhessek tőle. Az utolsó csepp önuralmamra is szükségem van, hogy ne engedelmeskedjek az ösztöneim menekülésre buzdító parancsainak. Egy ujjal sem ér hozzám, de a benne rejlő hatalmas erők és a bőre alól sugárzó forróság miatt mégis úgy érzem, mintha mindenhol megérintene.

- Csak nem? – Sunyin felsandítanak rám a pokolvörös szemek. Nem akarok gyengének tűnni, ezért makacs, távolságtartó pillantással állom a szórakozott, már-már derűsnek mondható tekintetét. – Amilyen jókedvemben vagyok, még az is lehet, hogy megfontolom a kérésedet. – Nem engedem, hogy a meglepettségem kiüljön az arcomra, rezzenéstelenül, színlelt hidegvérrel húzogatom még tovább az oroszlán bajszát, hátha sikerül eléggé felkeltenem az érdeklődését ahhoz, hogy tényleg igent mondjon unalmában.

- Nem kérésnek szántam. Inkább tekints rá úgy, mint egyfajta lehetőségre.

- Lehetőségre? Hm. – A halk morranása az ajkaimon csapódik le, mégis mintha sokkal mélyebbre jutna bennem. Összeszorított fogakkal mélázok el, hogy vajon ő is hallja e a vadul zakatoló szívem árulkodó dallamát a hűvös álarcom mögül. – Nem gondolod, hogy inkább fenyegetésnek kéne vennem a befolyásodat a világomra? – A jogos és logikus kérdés, ami percek óta veszedelmesen közeledve kerülget minket, most síri csendet hagy maga után. És mégis, a pillanat dermedt feszültsége ellenére sem érzem, hogy a veszély jellegzetes aurája lengené körül az előttem álló démont. Talán az előző perceink hamis derűje kelt bennem valótlan biztonságérzetet, vagy talán a tudat, hogy nincs az az isten, hogy a sajnos nem teljesen jogtalanul arrogáns démonherceg pont általam érezze fenyegetve magát. Az apró, lenéző mosolya, ami megtöri a ránk ereszkedett, feszültségtől terhes hangulatot, a második felvetést igazolja. Elhajol tőlem, én pedig hosszú másodpercek óta először érzem úgy, hogy kapok levegőt. Csak akkor jövök rá, hogy végig a belőle áradó tömény, nosztalgikus viharillat hatása alatt voltam, mikor feloszlik az elmémről a nyomasztó súlya. Nem megy messzire, mintha tesztelni akarná, hogy ha ő nem távolodik el tőlem, vajon én megteszem e. Nem mozdulok.

- Úgy tűnik, az egybekelésünkkel egyúttal a tudtomon kívül a szférámat is megosztottam veled, angyalka. – A szavai már-már gyermeteg sértettséget rejtenek, képtelen vagyok elfojtani az ajkaimra szökő kárörvendő mosolyt. Mindjárt megsajnálom szegényt. Ha nem én lennék az egyetlen, aki közte és a magányos öröklét között áll, valószínűleg már az életemmel fizettem volna a bűnért, aminek nem is kéne bűnnek lennie. Ha több időt kaptunk volna, Calekkel együtt alkottuk volna meg a közös otthonunkat, ami felett joggal gyakoroltunk volna megosztott uralmat. A gondolat túlságosan mély sebeket tép fel ahhoz, hogy tovább játszadozzak vele. Remek. Most megint várhatom, hogy elmúljon az összetört szívem ürességének a fájdalmas lüktetése a mellkasomban. Mi a fenéért van egyáltalán természetfeletti regenerációm, ha ezt nem gyógyítja meg? Na mindegy. Ha már ilyen jókedvében van, nézzük meddig lehet feszíteni a húrt.

- Ez biztosan kínos számodra – Karba teszem a kezeimet, és azon merengek, hogy vajon eddig hányan élték túl, hogy nyíltan gúnyolódtak egy démonherceggel. Furcsa elégtétellel tölt el a gyanú, hogy valószínűleg én vagyok az egyetlen.

- Az nem kifejezés. De azért kíváncsi lennék, hogy akaratodon felül te mit oszthattál meg velem. – Érdekes kérdés. Nem mintha olyan sok minden lett volna birtokomban a nászunk előtt. Azóta viszont egészen vagyonos lettem, már egy fél szférám is van. Fogadok van néhány visszataszító, vérszomjas démonlégiónk is a pokolban, és pár rejtett, démonlakta birtokunk az emberek világában. Jobb hozományt nem is várhatna egy angyal a hitvesétől.

- Hát, akkor még nem tudtam, hogy kivel kötöm össze magam az idők végezetéig, úgyhogy szerintem egálban vagyunk. – Szép kis páros vagyunk. Elvakult szerelmesekként kötöttünk egy elhamarkodott, meggondolatlan nászt, Ő nem tudta, hogy mit ad fel vele, én pedig nem tudtam, hogy kinek. Vitatkozhatnánk, hogy ki jött ki rosszabbul a zsákbamacskából.

- Hm, lehet. Lehet, hogy én csak a szép éjszakák emlékét kaptam tőled. – Még a gunyoros horkanásom is bennem reked az újdonsült felismeréstől, hogy Ő tényleg ugyanaz a férfi, akivel osztozom azokon az intim, zavarba ejtő emlékeken, amikhez egyáltalán semmi joga nincsen. A tudat egyszerre tölt el szokatlan, rám nem jellemző szégyenlősséggel és keserű zavarodottsággal. Valamiért nem akarom, hogy önkényesen felidézze azokat az időket. Hogy Calek szerelmes szemein keresztül lássa azokat a pillanataimat, amik nem neki szóltak. Hogy hallja az elsuttogott titkaimat, amiket nem vele akartam megosztani. Eddig is tisztában voltam vele, hogy emlékszik mindenre, de eddig az iránta érzett vakító gyűlöletem égetőbb volt, mint bármi más. Ez a furcsa, rideg béke, ami kezd kialakulni közöttünk felszínre hozza a gyötrő kétkedést, hogy vajon mit lát, mikor rám néz, és hogy milyen ellopott emlékeket idéz fel az engedélyem nélkül, mikor tesz egy-egy perverz megjegyzést. Vajon milyen lehet érzelemmentes szemekkel végigpörgetni a múltunk lapjait? Biztosan azt hiszi, hogy egy őrült nimfomán vagyok, nem véletlenül próbált szexszel megtörni az elején. Vajon ki tudok törni valaha ebből a szerepből, vagy örökre hallgathatom az erre utaló célozgatásait?

Most is egy félhosszú tincsemmel játszadozik, a pillantása a vállamat simogatja, de tudom, hogy a vörös szemek pontosan arra a múltra tekintenek vissza, amit legszívesebben elvennék tőle. Emlékszem gondolatokra évekkel ezelőttről, mikor hálát adtam az égnek, hogy nem hasonlít Rá, de most már fogalmam sincs, hogy miért gondoltam ilyet valaha is. Ebben a nyugodt, elmerengő pillanatunkban pontosan olyan, mint amilyen Ő volt. De az is lehet, hogy egyszerűen csak kezdem elfelejteni az egykori szerelmem arcának a részleteit. Összemosódnak a képek, ha lehunyom a szemeimet, néha vörös szemeket látok barnák helyett az emlékeimben ott is, ahol barnának kéne lennie. Lehetne bűntudatom miatta, de valahol mélyen tudom, hogy a múló idő játszadozik kegyetlen játékot az elmém épségével.

- Megtanítalak teleportálni – Olyan mélyre merültem a gondolataimban, hogy a csendes válasza mintha egy álomból rántana vissza hozzá. A szemeim fókuszában újra a jelen van, a gondolataim fókuszában pedig a válasz, amire nem számítottam. Most már csak az a kérdés maradt, hogy milyen ára lesz. Tudom jól, hogy a jelenlegi rideg valóságunkban semmi nincs ingyen. – Megint le kéne láncoljalak, hogy ne próbálkozz és ahhoz semmit kedvem. Ha pedig magadtól elkezdesz kísérletezni, annak rossz vége lesz. Elsőre szerencséd volt, de mint a második alkalommal világossá vált számodra is, meg is halhattál volna. – Derűtlen mosolyra húzódnak az ajkaim a magyarázat hallatán. Nem hiába, mostanra még Calek emlékeire sem lenne szüksége, hogy ezt az oldalamat kiismerje. Tényleg próbálkoznék vele, úgy látszik, egyszerűen belém van vésve az önfejűség. De az aggodalma választ ad arra is, hogy miért vagyok még életben. Tényleg nem akar egyedül maradni. Jé, egész aranyos. Ezt mégsem hagyhatom szó nélkül.

- No lám, a kegyetlen démonherceg fél, hogy elveszíti a játszó pajtását? – A felbátorodott gúnyolódásomra büszkén húzza ki magát, nem kerüli el a figyelmemet az arcán átsuhanó irritált rezzenés, mielőtt komor, érzelemmentes maszk mögé rejtőzik. Őszinte kíváncsisággal keresek réseket az álarcán, miközben azon morfondírozom, hogy vajon akkor is így aggódna e az életemért, ha tudná, hogy akarva sem tudnám hozzásegíteni az áhított szabaduláshoz. Vajon tényleg mindez egy számító terv aprócska lépése lenne? Azt hiszem évezredeim vannak, hogy kiderítsem.

- Először sikerült, mert nem állt szándékodban ráerőltetni az akaratodat a szférára. Másodszor pedig már kényszeríteni akartad, hogy engedelmeskedjen neked. – A magyarázó gesztikulációja ismerős egy másik életből. Minden önfegyelmemre szükségem van, hogy ne mosolyodjak el a rám törő emlékektől egy nagyszájú démonról, aki imádott okoskodni. – Gondolj rá úgy, mint egy élő organizmusra, amit ha be akarsz törni, akkor ellenáll. De neked itt nincs elég hatalmad ehhez. Itt csak az én akaratom az örök törvényszerűség, te csak sodródsz az árral. – Irritáltan rezzen meg az arcom a túlságosan ismerős arrogancia hallatán, ha nem szórakoztatna még mindig túlságosan a mókás magyarázkodó kézmozgása, akkor lehet, hogy újra elkezdenék rágódni a gondolaton, hogy milyen lett volna Calekkel megosztani egy világot, hogy milyen lenne nem csak „sodródni az árral”, hanem jogos társbirtokosa lenni egy közös kis dimenziónak. Kár lenne ezen sajnálkozni. Soha nem tudom meg, milyen lett volna. Lehet, hogy semmilyen. Lehet, hogy soha nem találtunk volna rá a szféra alkotás módjára.

- Szóval... ha meg akarsz tanulni együttműködni a szféra erejével, akkor először meg kell ismerned azt. Már futólag tapasztalhattad, hogy ez mit jelent... – Elhúzom a számat a sötétség fertőzésének az emlékétől. Nem tudom, hogy maga a téboly rémiszt meg jobban, vagy az, hogy egy részem abszurdmód vonzódik ahhoz a vérszomjhoz és a szabadságérzethez, amit magával hoz. – Ennek tudatában is szeretnéd? – Hezitálás nélkül bólintok. Ezen a ponton nem igazán van veszítenivalóm. Ha egyszer végleg bekebelez az őrület, akkor sem fogom tudni a világra zúdítani, de valamiért a lelkem mélyén úgy érzem, hogy nem kapok ilyen egyszerű kiutat a rám szabott felelősségek alól. Az elégedett vigyora világgá üvölti, hogy Ő másképp gondolja. Fogadok abban reménykedik, hogy a sötétség rabjaként majd Őt fogom szolgálni, de hatalmasat téved. Az eddigi tapasztalataim alapján az elmémet felemésztő fertő nem egy szolgát, hanem egy kordában tarthatatlan gyilkost szülne, de ha véletlenül ide jutunk, ez úgyis az Ő harca lesz.

- Rendben. De cserébe én is kérek valamit. – Hah. Helyben vagyunk. Ki gondolta volna.

- Arról volt szó, hogy kiengesztelésül kapom, amiért átvertél. – Már szinte érzem a számban a csalódottság keserű ízét, amiért feleslegesen beleéltem magamat az egészbe, mert mérget vennék rá, hogy olyan dolgot kér, amit eszem ágában sem lesz teljesíteni.

- Heh. Mikor akartalak én bármelyik átverésemért kiengesztelni, angyalka? – Pfff. Sosem késő új szokásokat beiktatni, nem igaz? – Nem, nem. Te is tegyél meg nekem valamit.

- És mégis mi lenne az? – Megfeszülnek a mellkasom köré vont karjaim, előre felkészítem magamat az ingerültség leplezésére. Mikor szépen lassan elém lép, még a levegő is bennem reked. Legalább nem érzem az illatát.

- Csak egy apróság. – Közel hajol, hiába érzek ostromló vágyat, hogy elszakítsam a tekintetemet az élvetegen vigyorgó, jókedvű szemek börtönéből, a makacs büszkeségem nem engedi. Mintha egyenesen a múltba rántanának vissza azok az élettel teli, csillogó szemek. Mozdulatlan kőszoborrá merevedek az ujjai alig érezhető érintésétől az egyik szárnyamon és a lehelete forróságától az arcomon, egyedül a szívem lüktet szédítő gyorsasággal. Egy pillanatig azt hiszem, hogy meg fog csókolni, nem tudom, hogy az lep meg jobban, hogy a döbbenettől engedném neki, vagy az, hogy mégsem teszi. Végül csak a szavai érik el az ajkaimat. – Tanuld meg eltűntetni a szárnyaidat. Ha már játszani nem lehet velük, legalább hagy gyönyörködjek a szép emlékeket idéző hátadban. – Eddig tartott a makacs büszkeség. Égő arccal futamodok meg a bőréből áradó melegségtől, az illata tömény aromájától és a pillantása kegyetlen gyengédségétől. Kevésbé zavart, mikor a testemet molesztálta, a lelkem törékenyebb.

Csak egy pillanatig tart rendbe szedni a gondolataimat, egy apró lépéssel kerülök távolabb az elmebontó közelségétől.

- Nem tudom őket eltüntetni, a rács nem engedi. – És ha tudnám, sem akarnám kockáztatni, hogy valahogy elveszi tőlem a visszaszerzésük lehetőségét.

- Sejtettem. – Bizalmatlanul figyelem a tenyerében előtűnő tekercset. – Ezért mondtam, hogy tanuld meg. Nem kötelezlek rá, hogy használd is. Bár hazudnék, ha azt mondanám, nem volna kedvemre való. – Azt hiszem nem ez az a pillanat, hogy közöljem vele, hogy a legkevésbé sem érdekel, mi lenne kedvére való és mi nem. Ha tényleg csak ennyit kér, és biztonságosnak ítélem meg a bűbájt, akkor még lehet, hogy nincs eltemetve az előző ajánlata.

Az iménti feldúltságomat mélyre ásva, de még mindig morcosan veszem magamhoz a papírost, amin egy ősi varázslat igéje porosodik. Egy-két rúnát felismerek a vadászképzés történelemóráiról, amiken az elfeledett mágiákról is tanultunk egy keveset. Sajnos elég felületesen, hiszen általában ezek a bűbájok nem okkal vesztek a feledés homályába. Nem engedem, hogy az izgatottságom kiüljön az arcomra, miközben féltő óvatossággal összetekerem a tekercset. A fiatalságom egyik hátulütője, hogy hiába van olthatatlan tudásszomjam, az öreg társaimmal ellentétben, nekem vajmi kevés időm volt szélesíteni a mágiaismereti tudásköreimet. Mindig inkább a harci mágiák elmélyítése volt a célom, minden máshoz csak felületesen konyítok valamicskét. Mennyivel élvezhetőbb lenne ez a kis száműzetés, ha a szférája helyett az angyalok nagykönyvtárába lennénk bezárva.

Képtelen vagyok hozzászokni a gondolathoz, hogy egykoron Ő is angyal volt. Nem is akárki. Vajon milyen lett volna akkoriban megismerni Őt? Vajon hogyan alakult volna az életünk, ha angyalokként szeretünk egymásba? Ha tudott volna egyáltalán szeretni…

Némán köszörülöm meg a torkomat, hogy elűzzem az elkalandozó gondolataimat, és válaszolhassak neki.

- Rendben van. Azt hiszem ennyit én is megtehetek. – Igazából most már akkor sem adnám vissza neki ezt a tekercset, ha meggondolná magát.

- De azért nehogy elbízd magad. Ha nagyon bosszantasz a kotnyeleskedéseddel, a végén még a testedbe égetem az elzáró rúnát. – Cöh. Hamarabb megunná, mint én. Hitetlen, gunyoros pillantással figyelem a távolodó alakját. Most meg hova megy? Azt hittem, neki is állunk. – Van még egy kis elintézni valóm, addig pihenj le. – Ahhh. Mi a fenét kell elintézni ezen az istenverte helyen?

- Amennyit dumáltál, már rég kipihentem magam. – A pimasz heccelés sem elég, hogy megállítsa, ezért utat engedek a nyílt kíváncsiságomnak. – Mégis hova mész?

- Az ágyasaimhoz. – Nem is tudom, milyen választ vártam. Ezek vagy nagyon jó ágyasok, ha ennyire rájuk van függve vagy nagyon rosszak, ha ennyiszer kell járni hozzájuk, hogy megkapja a vágyott eredményt.

A felhorkanásomat már csak az üresen kongó terem hallgatja végig, szemforgatva indulok el én is a szobám felé. Nem is baj, ha végzek a szárny eltüntető bűbáj átnyálazásával, hátha lesz időm kitalálni valamit az elmém védelmére is. Attól még, hogy nem félek különösebbképpen az őrülettől, nem célom önszántamból megadni magamat neki.

Kilépek a trónterem monumentális ajtaján, önkéntelenül megtorpanva nézem a tiltott szoba felé vezető folyosó üres, sötétségbe vesző vonulatát. Ágyasok… vajon tényleg? Megmagyarázná, hogy miért nem zaklat évek óta olyan dolgokkal. Ideges fintorral rázom le magamról a megmagyarázhatatlanul lobbanékony hangulatot, amit a gondolat hozott magával, és duplán véve a lépcsőket folytatom az utamat a szobám felé.

***

Néhány óra múlva már szárnyak nélkül, törökülésben trónolok a zavaróan gigantikus ágyam közepén. Eddig kisebbnek tűnt a szétterülő szárnyak miatt, most úgy érzem rajta magamat, mint egy aprócska és törékeny porcelánbaba, pedig egyik sem vagyok. A térdeimen könyökölve, előre görnyedve meredek a magamévá tett varázsige rúnáira, mintha a megtanult sorok közül ki tudnék olvasni még több eltitkolt tudást, de hiába, csaknem fednek fel semmi újdonságot a sötét tintával felfirkantott motívumok. A bűbáj maga amúgy nagyon érdekes módja a szárnyak elleplezésének, de megértem, hogy lecserélték a mostanában elterjedt változatára. A minimális, folytonos manabefektetés, amit igényel nem is igazán a mana elfogyása miatt aggályos, hanem a szárnyak eltüntetésének a lényegét, a rejtőzködést nehezíti meg. Kevesen tudnak tökéletesen leplezni egy aktív varázslatot. Nekem most megfelel, ugyanis én nemcsak egyike vagyok ezeknek a keveseknek, hanem rejtőzködni sem áll szándékomban. Az én célom a szárnyaim eltüntetésével, hogy ameddig hasznos számomra, elégedetté tegyek egy perverz, elkényeztetett herceget. Bár azt mondta, hogy nem kötelez rá, hogy használjam. Mindegy, egyelőre kényelmes és megnyugtató érzés, hogy bár nincs fizikai kiterjedésük, még mindig érzem magam körül a szárnyaimat. Tetszik. Vajon milyen érdekességeket tudnék még tanulni tőle, ha valahogy magam mellé állítanám? Három évezred… három évezred tudása szunnyad az elméjében. Ha azt hiszi, hogy van esélye szabadságra lelni általam, szépen lassan be fog engedni a falai mögé.

Lustán nyúlok el az ágyon, és a plafont bámulva kezdek el gondolkodni, hogy miként védjem meg az elmémet a szféra fertőzésétől. Logikus gondolat lenne a menny fényét segítségül hívni a sötétség ellen, de azt hiszem igencsak nehéz lenne „együttműködni a szféra erejével” úgy, hogy fénypajzs mögé rejtem a tudatomat. Van egy olyan érzésem, hogy nem vágódnék be vele a szféránk élő organizmusánál. Valami más megoldást kell találnom, csak olyan lassúak a gondolataim. A fenébe is, hiába a gyors töltődés, testileg és lelkileg is kifárasztott a harcunk. Csak egy hosszú pislogás, csak ennyit engedek magamnak.

***

Olyan mélységes, fülsüketítően néma sötétségből ébredek fel, mint amilyen maga a halál is lehet. Akaratlanul is megfogan bennem a gondolat, hogy legutóbb az Ő mellkasán hajtottam ilyen ájult, álmatlanul pihentető és zavartalan pihenésre a fejemet. Elhessegetem a kósza emléket, ami nem hoz magával mást, csak fájdalmat és kínkeserves sóvárgást az elérhetetlen után. Mintha csak a lelkem ébredező viharait érezném magam körül is, megremeg alattam a föld. Ki sem tudom pislogni a fáradtságot a pilláim alól, mielőtt egy semmiből feléledő szellő szívfájdítóan ismerős, vad záporok illatát simítja az ajkaimra. A világ újra felmorajlik, kipattannak a szemeim. Felülök az ágyon, és a plafonon pókhálószerűen végigfutó hajszálrepedések középpontjának az irányába kapom a ködös tekintetemet. Gyanakvóan mérem végig az ajtónak támaszkodó, lehunyt szemű herceg merev, mozdulatlan alakját. Mi a fene. Azt gondoltam, hogy nem igazán fogja tiszteletben tartani a kis privát szegletemet, de arra nem számítottam, hogy egyszer arra ébredek, hogy az ajtómban ácsorog, miközben… alszik?

Lassú, hangtalan mozdulattal kelek fel, az ájulásom előtt halálra gyakoroltam az újonnan megtanult bűbáj használatát, így most szinte automatikusan, egy elsuhanó gondolat parancsára, fehéres csillogással materializálódnak mögöttem a szárnyaim, hogy egy könnyed, csendes csapással hozzá lebbenhessek. A lábujjaim puhán érintik a hűvös követ, mire a sarkam is földet ér, a szárnyaim ismét a manaáramaimba olvadva válnak köddé.

A tekintetem kíváncsian simítja végig a békésnek cseppet sem tűnő álomszuszékot, szinte érzem körülöttünk a levegőben az elméje feldúlt, haragos tombolását, hallom a halk, de felgyorsult lélegzetvételeit, látom az izmai természetellenes merevségét. Vajon ilyenkor is az a múlt kísérti, ami annyi mindent elvett tőlünk? Észre sem veszem a mozdulataimat, a tenyeremet égeti a fedetlen mellkasa bársonytapintású bőre. A gyengéd érintésem alatt, mint egy gyulladt seb a hűvös borogatástól, szépen lassan elcsitul a szíve őrült tombolása. A vállai megereszkednek, a feszült energia, ami eddig őt sanyargatta, most mintha az én szívemet emlékeztetné a nosztalgikusan izgalmas, észbontó káoszra, amit egykor bennem ébresztett a közelsége. Eszembe jut egy önmagamnak tett fogadalom régről, hogy örökre a békéje leszek. A felismerés, hogy még mindig a lelkembe van vésve a vágy, hogy eleget tegyek ennek a fogadalomnak, egyszerre tölt el különös, váratlan megnyugvással és a múlhatatlan kiszolgáltatottság bénító félelmével. Az ujjaim már a homloka morcos ráncait simítják el, a szívem számára kedves arcvonások rémisztően ismerőssé lágyulnak a kapott gyengédségtől. Még soha nem hasonlított ennyire a férfira, akit szerettem. Még mindig hatással vagyok rá, ez nem kérdés. Lehetetlen, hogy ez a pillanat is egy számító terv része legyen. Lehet, hogy túl hamar engedtem el Őt? Lehet, hogy tévedtem, mikor azt hittem, hogy semmi nem maradt belőle? Lehet, hogy több maradt, mint hinni mertem, csak félek észrevenni? Vagy máris sikerült a fejembe másznia? Minden bizonnyal így van.

Az ujjam az arcán éktelenkedő, illúzió fedte seb szélén táncolnak, egy kósza gondolat arra ösztökél, hogy gyógyítsam meg a kék lángok nyomait, de ellenállok a csalfa késztetésnek. Tudom, hogy ez a pillanat csak egy törékeny, szívfájdító látomás, ami mindjárt szilánkokra hullik. Mintha csak alá akarná támasztani a baljós sejtésemet, váratlan nyugalommal szegeződik rám a lehetetlenül vörös szempár álomködtől megenyhült fénye. Régen szerelemvörösnek hívtam őket, és valamiért ebben a pillanatban az is feldereng, hogy miért. Rajtakapottan dermedek le, de most mégsem tudom úgy érezni, hogy tilosban jártam. Még ennyi idő elteltével is, megérinteni Őt természetesebb, mint levegőt venni. A végtelen sokáig elhúzódó, dermedt ábrándképben mintha látnám megcsillanni a szemeiben az elveszített boldogságunk és az erőszakkal kiirtott érzelmeink utáni sóvár szomjúságot. Valószínűleg csak a képzeletem szüleménye, de mégis fájdalmas erővel fertőz meg engem is, könyörtelenül felszínre rántja a lelkem legmélyebb, eltemetettnek hitt reményeit, de mielőtt azok újra a szívembe vájhatnák az éles karmaikat, Ő maga ment meg tőlük.

Mintha jeges vizet borítottak volna a tarkómra, feleszmélve szakadok ki az előző pillanat dermedten meghitt varázsából. Az ujjai határozott szorítása a csuklómon egyáltalán nem durva, inkább olyan, mint egy csendes, tekintélyparancsoló figyelmeztetés, hogy emlékeztessen a viszonyunk jellegére. A nyelvem hegyén játszanak a szavak, hogy megköszönjem a keserű emlékeztetőt, de még túlságosan az iménti élmény hatása alatt vagyok, hogy megszólaljak.

- Mégis mire készülsz? – Néhány elkapkodott pislogás. Ennyire van szüksége, hogy eltüntesse a szívemhez szóló árnyakat a tekintetéből, és újra azzá a távolságtartó idegenné váljon, akit hiába kezdek megismerni, kiismerni soha nem fogok. Amint elenged, visszarántom a kezemet. Őt már semmi kedvem megérinteni.

- Semmire. – Elfordulok tőle, képtelen vagyok tovább nézni a pokolvörös szemekben tátongó hűvös ürességet. Fogalmam sincs, mi a fenét képzeltem az előbb, megrémiszt a gondolat, hogy ismét ilyen könnyen a bűvkörébe kerültem. Ha érzelmileg nem egy teáskanál szintjén lenne, azonnal rájöhetett volna a pillanatnyi kiszolgáltatottságomra, és kegyetlenül kihasználhatta volna. Úgy látszik, még intelligens, számító démonhercegként sem könnyű csőbe húzni valakit, ha olyasmit akar fegyverül használni, amiről fogalma sincs.

- Kipihented magad?

- Na és te? – Gúnnyal válaszolok a gúnyra, a szemem sarkából látom, hogy ő is elfordult tőlem, ezért kicsit felbátorodva felé sandítok. A lusta nagymacskaként nyújtózkodó mozdulatai szívfájdítóan ismerősek, mégsem vagyok képes levenni róla a szemeimet.

- Eleget aludtam az elmúlt évezredben. – A hanyagul felém köpött válasza végét valamiért akaratlanul kiegészíti az elmém azzal a szavacskával, hogy „veled”. Hallom, hogy mond még valamit, de a gondolataimat túlságosan lefoglalják a tudatomban porfelhőként felbolygatott emlékképek békés, intim összebújásokról és öröknek hitt boldogságról. Mire sikerül újra bezárnom őket a dobozba, amit soha többé nem akarok kinyitni, a herceg már az ajtóban állva terelgetne kifelé. – Csak utánad hercegnőm. – Némán pislogom ki a röpke zavarodottságot a szemeimből, miközben visszatérek a valóságba.

- El kell mennünk valahová?

- Csak a trónterembe. – Hm. Végülis jogos, hogy ha a szféra mágiájával kell összehangolódnom, akkor érdemes lehet a szféra központjában gyakorolnunk.

- Teleportálhatnánk is. – Mikor nem akartam, lépten nyomon rám kényszerítette a teleportálás förtelmes élményét, erre most, hogy talán még hasznát is vehetném megfigyelőként, inkább megsétáltat. Ki érti ezt a démont.

- Akár. – A hangja sejtelmes dallamától valamiért úgy érzem, mintha a fáklyák lomhán táncoló lángnyelvei a hátamat simogatnák. A következő szavai ráébresztenek, hogy nem a hangja elmélyült búgása miatt éreztem így. – De akkor nem élvezhetném a kilátást. – Lefagynak az eddigi céltudatos lépteim, földbe gyökerezett lábakkal, dacos ellenállással fordulok a mögöttem somolygó kaján vigyorú démon felé, hogy megfosszam az egyoldalú szórakozása forrásától. Hatalmas a kísértés, hogy előhívjam a szárnyaimat, de megfogadtam, hogy akármennyire is megnehezíti a dolgomat, megpróbálok a kedvére tenni, ameddig hasznosnak bizonyul a segítsége. A szórakozott, derűs nevetése nem csak a kihalt, végeláthatatlan folyosókon, hanem a lelkem ürességében is visszhangzik, összemosódva a szívem zavart dübörgésével. Idegesít. Miért is kell jó pofát vágnom a tapintatlanságaihoz? Minden másodpercben egyre homályosabb az elhatározás mögötti indok.

Még akkor is képtelen vagyok ránézni, mikor ismét előreenged a trónterem robosztus kapuján, sietve surranok el mellette, miközben azt kívánom, bárcsak a harci zekém lenne rajtam ehelyett a vékony, kivágott angyali gönc helyett. Nem mintha lenne olyan részem, amit eddig nem látott. Igazából ha a rideg logika szemszögéből nézem a helyzetünket, sokkal több módon is tudnám használni a testemet, hogy kizsaroljak belőle válaszokat és szívességeket, de valamiért csupán a gondolattól is hányingerkeltő émelygés tör rám. Soha nem tudnék önként olyan dolgokat csinálni vele… bizalom nélkül… szerelem nélkül. Főleg azok után, amiket velem tett. Még mindig emlékszem a kikényszerített, nem kívánt gyönyör gyomorforgatóan ellentmondásos érzésére, ami természetellenes erőszakkal szakította szét egymástól a szívem és a testem vágyait.

Csak most döbbenek rá, hogy megtorpantak a lépteim, amik eddig automatikusan követték őt a terem közepén magasló pódium felé, a bizonytalan pillantásom a távolodó profiljára vándorol. Lassan a trónjához sétál, minden apró mozdulatából és rezzenéséből árad a felsőbbrendűség megingathatatlan arroganciája. Ha nem ismertette volna meg velem a romlottságának a feneketlen mélységeit, valószínűleg őszintén lenyűgözne az ereje. De pontosan ezen a helyen irtott ki belőlem mindent, ami előtte kedves volt számomra. Talán meg kéne köszönnöm neki. Ha nem tette volna, lehet, hogy még így, ebben a formájában is tudnám szeretni.

- Mégse akarsz megtanulni teleportálni? – A hangja visszarángat a jelenbe a múlt kéretlen árnyképei közül, magamhoz térve, kelletlenül pislogok a trónon terpeszkedő alakjára. Felém nyújtja a kezét, és szinte hallom a levegőben rezegni körülöttünk a hívogató parancsát a múltból. Erőszakkal temetem el magamban az ösztönös, dacos ellenállást, amit a túlságosan ismerős helyzet szül a szívemben, de minden lépés, amit felé teszek, próbára teszi az önuralmam törékeny rabláncait. Az ujjai határozott, tolakodó érintése a derekamon, és a félreérthetetlen mozdulatai olyan könnyedén szakítják el a keserű gyűlöletem előtörését visszatartó kötelékeket, mintha azok is a zavaróan lenge ruhám selyméből lettek volna szőve. Durván csapom el magamról a kezeit, miközben elfojtok egy dühös, néma szisszenést, és újra szembefordulok vele.

- Remélem ezt nem gondolod komolyan. – Fogalmam sincs, mire megy ki a játék, de nem akarok partner lenni benne. Azt hittem a zaklató perióduson túl vagyunk, a maga módján még bocsánatot is kért érte. Na jó, az túlzás, de beismerte, hogy elvetette a sulykot.

- Ez szükséges. Csak ne kelljen magyaráznom. Akarsz fejlődni, vagy sem? – Irritáltan szorítom össze az ajkaimat, miközben némán azon szitkozódom, hogy miért kell pontosan tudnia, mit és hogyan mondjon, hogy az ideget érjen. Fejlődni akarok, a picsába. De úgy, hogy közben ne kelljen feleslegesen egymáshoz érnünk.

Megpaskolja a lábai között a trónszéket, én pedig morcosan felhúzott orral, kelletlenül gondolom át villámgyorsan a lehetőségeimet. Megnyugtat, hogy legalább nem az ölébe akar ültetni, de még így is egyre csábítóbb a gondolat, hogy inkább a nehéz úton tanuljam meg a teleportálást, és néhányszor darabokra essek. Kár, hogy egyáltalán nem biztos, hogy minden alkalommal összerakható darabok lennének. A döntés már megszületett bennem, de a gyerekes dac még néhány pillanatig lázongó tétovázásra buzdít. Ha ügyesen csinálom, lehet, hogy hozzá sem kell érnem.

Elfintorodva, lassú mozdulatokkal ülök le a trón peremére, a lehető legtávolabb tőle, de a testéből áradó melegség már így is több, mint amit a bőrömön akarok tudni belőle. Mintha meghallotta volna az ellenséges gondolatot, szorosan magához húz. A hátamon szikrákat vet a bőre szürreális forrósága, mélyen a zsigereimben érzem a vad, tomboló nyári záporok táncra hívó illatát. Néma nyekkenéssel próbálok kiugrani a karjaiból, mielőtt nem kívánt reakciókat csalhatna ki a testemből, de nem ereszt.

- Maradj veszteg. Te akartad ezt, én csak teljesítem a hercegnőm kérését. – Nem ezt akartam. Erről eddig szó sem volt. – Mondjuk, ha akarnám se tudnám letagadni, mennyire élvezem a helyzetet. – Ledermedek a megránduló merevedése ismerős érintésétől a fenekemen, a tehetetlen düh mellé torokszorító keserűség és a félelem fojtogató íze vegyül. Hiába teltek el évek azóta, hogy pont ugyanezen a helyen megannyiszor porig alázott és megszégyenített, még mindig ugyanolyan kiszolgáltatott vagyok a labilis hangulatingadozásainak, mint akkor. Még mindig nincs más védelmem csak az üres fenyegetőzések és a makacs büszkeség. Talán soha nem is lesz. Mégis mit akarok ezzel az egésszel elérni? Miért akarok még mindig ilyen elhivatottan fejlődni? Soha nem győzhetem le őt a saját szférájában, és ha rajtam múlik, az idők végezetéig itt maradunk. De akkor miért érzem mégis úgy, hogy utol kell érnem valahogy? Miben reménykedek? Elismerésben? Nem, azt csak számító, tenyérbe mászó bókolásnak érezném tőle. Tiszteletben? Talán.

- Perverz állat. Még egy ilyen és leégetem a farkad. – Halkan szűröm a fogaim között a szavakat, miközben hátrasandítok a kelletlen fintorrá torzuló vigyorára. Így már jobb. Remélem ahányszor hozzám ér a farka, a kék lángnyelvek perzselő, múlhatatlan forrósága fog eszébe jutni.

- Nyugi, angyalka. Másért vagyunk most itt, én is észben tartom. – Az őszintének ható, ritka komolysága azonnal átragad rám is, most rajtam a sor, hogy egy grimasz kíséretében próbáljam meg félretenni a könyörtelenül előtörő, gyűlöletszító emlékeket. Lehet, hogy egyszer el fog jönni a pillanat, mikor összetörök a múlt borzalmainak a súlyától, de ez még nem az. – De csak így tudom teljes kontroll alatt tartani a folyamatot. Semmi kedvem a szélrózsa minden irányából összeszedegetni a tagjaidat. – Sajnos be kell ismernem, hogy ha van rá mód, nekem sincs sok kedvem újra farkasszemet nézni a fizikai megsemmisülés rémisztő közelségével. Az aggályaimon erőszakot véve lazítok a feszült izmaim görcsös, ugrásra kész szorításán, ő pedig ezt kihasználva húz magához váratlan gyengédséggel. A szelíd ölelésben már nincs semmi erotikus, mégis egy rémisztőbb izgatottság emlékét ébreszti fel bennem, mint eddig bármely szándékosan rámenős érintése. A tenyere még ruhán keresztül is égeti a hasamat, az arca szinte az enyémhez simul, egy előre hulló éjfekete tincs könyörtelen csiklandozással simítja végig a kulcscsontomat, a szívem pedig mintha a torkomban dübörögve fosztana meg a légzés képességétől.

- Próbálj meg megnyugodni. – Ha nem áradna hipnotikusan mély nyugalom a hangjából, valószínűleg gúnyosan felhorkantanék a röhejes kérés hallatán. Ja, hogy csak meg kéne nyugodnom? Így már mindjárt más, szólok is gyorsan a szívemnek, hogy ne most törjön ki a mellkasom börtönéből. – Csukd be a szemed. – A hangja már csak egy elhaló sóhaj a fülem peremén, a szavaival párhuzamosan a szemeimre simítja a szabad kezét. Némán elnyíló ajkakkal, visszafogott borzongással engedelmeskedek neki. A sötétség és a belőle áradó forróság kölcsönzött nyugalma édes mézként csordogál végig a testemen, mindenhol őt érzem magam körül, az erejét, az érintését, a melegét, a hamis bizalmat és biztonságérzetet, amit ez az intim pillanat nyújt. Bárcsak valódi lehetne. Ha csak egy napra is, bárcsak még egyszer az életben valódi lehetne.

Érzem a hátamon a szíve életerős, nyugodt dobbanásait, a lomha ritmus megbabonáz, magával ránt egy irreálisan békés, szunnyadó létezésbe, ahol talán egy elillanó pillanat erejéig újra rátalálhatunk a megtagadott egységünk szent kötelékére. Nem csak a szívem, a testem és a lelkem is válaszol a hívogató szavára, az ölelésében, a melegében, a mindent átjáró mágiája sötét, ismerős ismeretlenjében mintha egy évszázadnyi vak bolyongás után végre hazatalálnék. Döbbent rezzenéssel, levegőért kapva nyitnám ki a szemeimet, de rá kell jönnöm, hogy a lelki szemeim engedelmeskedtek a tudatalatti parancsnak. Az elmém örök kékjéhez csodálatos harmóniával illeszkedik az Ő ében világa, ami most készségesen tárja fel előttem minden apró, mágikus szegletét. Majdnem mindet. Gyermeteg ámulattal próbálok magamba szívni mindent, amit nyújtani tud, mintha attól félnék, hogy nem jöhetek vissza többé, de a mohó felfedezőutamat sötétségbe burkolózó, elzárt foltok gátolják. Szinte érzem a lelkem mélyén az bezárt erők pokoli, veszedelmes jellegét, hiába vannak sötét, rejtett tömlöcbe száműzve, a kisugárzásuk így is kivetül, megmérgezi a környezetet. Vajon mit rejthetnek? Vajon a kastélyban lévő szoba az egyik ilyen folt? És mi a többi? Vajon ha fizikai síkon nem sikerül, asztrálsíkon be tudok törni?

- Ennyi elég lesz, kicsim. – Biztos vagyok benne, hogy a távolról érkező, gyengéd szavak a múltból szólnak hozzám, mert a mögöttem lévő férfi képtelen lenne ilyen lágy hangszínnel, gúny nélkül kiejteni a becézést, ami egykor az egyik kedvencem volt. Pontosan ugyanezeket a szavakat használta, mielőtt legelőször az ajkaim közé élvezett. Még mindig érzem az ízét és a melegét a nyelvemen. A fogai finoman tépő érintése a fülemen visszaránt a jelen fizikai létezésébe a múlt és a manaörvények anyagtalan világából, de az ajkaim között még mindig az Ő ízének az emléke lappang. Megremegek tőle, az ajkaim forró bizsergése régről ismerős vágyakat ébreszt bennem. El kell vonnom a figyelmemet valamivel. Akármivel. Tudom, hogy valamire koncentráltam, mielőtt kegyetlenül rám zúdította ezt az érzéki, kiragadott kis darabot a múltunkból. Megvan! A szféra elrejtett foltjai.

- Mi volt az? – Halkan, őszinte kíváncsisággal teszem fel a kérdést, ami két perce még a figyelmem száz százalékát birtokolta, most viszont szinte csak tématerelésként szolgál.

- Majd megmutatom. – A suttogása forrón simogatja a nyakamat, a késztetés, hogy elgyengüljek, és a fejemet oldalra billentve követeljek még többet a puha, nedves csókokból, szinte szétfeszít belülről. Mintha képtelen lennék kitörni az iménti bizalmas élmény szívmelengető illúziójából. Kétségbeesetten menekülnék, de visszatart. Gyűlölöm, hogy egy titkos kis zug a szívemben örül, hogy nem enged el. Ha kell, puszta kézzel fogom kitépni ezt a szegletét. Hiba volt ez az egész. Hiba volt összehangolódni vele. Hiba volt a szívemet az Ő ritmusára sarkallni. Hiba volt engedni, hogy egy pillanatra kitölthesse a lelkemben tátongó űrt.

Elereszti a derekamat, én pedig mintha egy mélységes, nyomasztó rémálomból ébrednék, lendületesen pattanok fel az öléből. Már a szobámban vagyok, mire rádöbbenek, hogy nem előle menekülök, hanem magam elől.

***

Lassan vánszorgó napok telnek el anélkül, hogy találkoznánk. Miután megmutatta, miként tudok a szféra hullámaira hangolódni, lankadatlan lelkesedéssel vetettem bele magamat a gyakorlásba, és viszonylag hamar ráéreztem. Most már egy kis koncentrációval könnyedén meg tudom találni a pozícióját a szféra mindent átszövő örvényei között. Már amikor épp nem az egyik titkos, számomra elérhetetlen szobában tartózkodik, ilyenkor, például most is, úgy érzem, mintha egyedül lennék a sötét, kietlen pusztaságunkkal. Ha nagyon összpontosítok, akkor érzem a kék lángjaim okozta sebhelyek halovány kisugárzását az egyik sötét folt mögül, ez szolgál egyedüli bizonyítékként, hogy nem tört ki titokban a kék rácsok börtönéből, hanem még mindig itt van velem.

A teleportálás egy kicsit nagyobb falatnak bizonyult, mint a szférával való tudati összekapcsolódás, ha nem féltem volna, hogy megint az ölébe ültet, lehet, hogy követeltem volna egy második leckét, de szokásomhoz híven inkább most is az önfejű kockáztatást választottam. És szokásomhoz híven most is sikerült. Túlságosan megszoktam, hogy sikerülnek a dolgok, egyszer tényleg az lesz a vesztem, hogy nem tudom mikor kell megállni. Például a titkos szoba mágiájának a feltörésében sem. A napokban egyre türelmetlenebb kíváncsisággal környékeztem meg mind fizikailag, mind tudati síkon a sötétségbe burkolózó helyiséget, de egy árva lépéssel sem jutottam közelebb a bejutáshoz. Azt, hogy nem tudok beteleportálni, a nehéz úton derítettem ki, úgy pattantam le a láthatatlan falról, mint egy szétkenődött rovar. A megfigyeléseim azt sugallják, hogy még Ő maga sem tud beteleportálni, mert mindig gyalogszerrel lépi át a védelmi bűbáj határvonalát. A legújabb ötletem az, hogy a sebeiből szivárgó gyilkos mágiám szemernyi nyomait követve próbálok utat törni magamnak. Az, hogy érzem a kék lángok erejét, azt jelenti, hogy nincs teljesen elzárva a világunk manahálójától. Ha a mana átjut, én is át tudok. Évekkel ezelőtt a kék lángok kisugárzását használva loptam el a könyvet a mágikus védelmei mögül, onnan már csak egy lépés nem kihozni, hanem bejuttatni valamit. Illetve valakit. Na jó, lehet, hogy nem egy lépés, hanem tíz. Még szerencse, hogy azóta erősebb lettem. Őszintén szólva ennyire nem is érdekel, mit rejteget odabent, félig-meddig már csak a kihívás és az unaloműzés tartja fent az érdeklődésemet. Úgy érzem magamat, mint Ő pár hete, mikor felkeresett. Unatkozom. Bosszant, hogy feltárta számomra a karnyújtásnyira lévő tudástengere néhány apró cseppecskéjét, aztán magamra hagyott idekint, mint egy szomjazó szerencsétlent a kopár sivatag közepén. Csak itt még a Nap sem süt. Mi a fenéért mondta azt, hogy majd megmutatja, ha utána fogja magát, és felszívódik napokra? Mintha a lényébe lenne vésve, hogy mindig azt csinálja, amivel a legjobban felidegesít. Mikor magamba zárkóztam, loholt utánam, most, hogy nyitnék felé, eltűnik. Irritálóan tipikus. Megint el kéne vonulnom az elmémbe zárkózni, akkor biztos azonnal előkerülne. Kár, hogy jelenleg túl sok minden foglalkoztatja aktívan a gondolataimat a nyugodt, elmélyült meditációhoz. Le merném fogadni, hogy szándékosan húzza az agyamat az a számító, alamuszi senkiházi. Meg fog lepődni mikor rádöntöm a falakat.

Dacos eltökéltséggel állok fel a földről, a testemet körülölelő, élettel teli, zöld fűszálak abban a pillanatban barnássárga korhadásnak indulnak, hogy eltávolodom tőlük. Mire leporolom a mostanra piszokszürkévé vált selyemgönceimet, már csak elporladt, sötétbarna kórókon taposok. Unalmamban elkezdtem azzal is kísérletezni, hogy képes vagyok e kicsit élhetőbbé varázsolni a környezetünket, de mintha egy betolakodó fertőzés lenne minden életteremtő próbálkozásom, a szféra kopár pusztasága meggyógyítja magát abban a pillanatban, hogy nem kényszerítem rá az akaratomat mágikus erővel. Azt hiszem nem a szférát, hanem Őt kéne megváltoztatni ahhoz, hogy itt valaha maradandó élet születhessen.

Apró nyújtózással mozgatom át a tagjaimat, miközben még egyszer utoljára átfutom a fejemben a frissen megalkotott bűbájt, ami a kék lángjaim nyomait célpontul használva próbál meg bejuttatni az általa felállított mágikus védfalak mögé. Halk magabiztossággal ejtem ki a hosszú varázsige sorait, a felkavarodó manaáramok engedelmes zizegéssel válaszolnak a parancsoló szavaimra. Összeszorítom a fogaimat, a mágiám erőszakos ostroma gyilkos lángokkal veselkedik neki a mindent hárító pajzs réseinek, az anyagtalan létezés ürességében végtelen hosszúnak tűnik az idő elillanó megtorpanása. Egy pillanat erejéig azt hiszem, hogy a kék lángok ereje alatt végre aprócska hasadék nyílhat a herceg gigászi védőburkán.

Csak a belém hasító, csontig hatoló fájdalomtól döbbenek rá, hogy ismét a testemben vagyok. A bőröm mindenhol lángol, a testem a levegőben pörögve zuhan az elkerülhetetlen mélységbe. Elő kéne hívnom a szárnyaimat, de még azt sem tudom, hogy merre van a fent és merre van a lent, nem létezik semmi, csak az égett bőr orrfacsaró bűze és a legszörnyűbb fájdalom, amit valaha éreztem. Mindenemet megfeszítve készülök fel a becsapódás erejére, de váratlanul puha forróságba érkezem. A kiszáradt talaj felmorajlik a lendülettől, amivel elsodrom a becsapódásomat tompító testet, és mikor végre megtorpanunk egy hosszú, feltúrt földvájat végében, zihálva pislogok fel a vadítóan vörös szempár kiolvashatatlan pillantásába. Az első gondolat, ami bevillan az, hogy igazán feldughatná magának a segítségét. Napokra eltűnik, de mikor kárörvendeni lehet a sorozatos bukásaim legocsmányabbikján, nyilván előmászik a barlangjából.

A ruhám felső része már nem létezik, a mellkasom és a karjaim bőrét nem gyógyuló, élénken perzselő égésnyomok csúfítják.

- Pocsék érzés, mi? – A szavait figyelmen kívül hagyva, totális sokkban, a fájdalomtól reszketve, szinte csak a keserű hanglejtéséből döbbenek rá, hogy pontosan mi is történhetett. A pajzs fortélyos mágiája tükörként verte vissza rám a célirányos támadásomat. Még soha az életben nem égettem meg magamat a saját lángjaimmal, a naiv, jóhiszemű énem titokban valahogy mindig azt remélte, hogy a gazdájának nem ártana a gyilkos kék tűzfolyam. Hát nem így van. Elfintorodva, a szükséges varázsige használata nélkül tisztítom meg saját magamat a mágiám mérgétől, a bőrömbe beleégnek az ismerős rúnák, amikkel visszaolvasztom az erejüket a manaörvényeim áramlataiba. A testemet borító égetthús szagú sebhelyek halk sercegéssel kezdenek árulkodóan lassú gyógyulásba. Elfáradtam az elmúlt napok töretlen kísérletezgetésétől, és a szférával való kimerítő ismerkedéstől.

- Nem kértem a segítségedet. – A hangom rekedtes, az ellenséges megjegyzés sokkal durcásabban és gyerekesebben bukik elő belőlem, mint szerettem volna. Amint a sebek mindent felülíró fájdalma szépen lassan tompulni kezd, kitisztult érzékekkel veszem észre az összefonódott testünk zavarba ejtő pozícióját. Alattam fekszik, az egyik lába lustán megtámasztva pihen a lábaim között, az ágyékához dörgölődő combomon érzem, hogy a legutóbbi alkalomhoz hasonlóan, most is túlságosan élvezi a kompromittáló helyzetünket. Hát persze. Undorító, perverz démonfajzat. Én kis híján végleges halálra égetem magamat a fránya pajzsa miatt, ő pedig leplezetlenül ráizgul a karjaiba csapódott, sebesült testre. Megáll az eszem.

A fedetlen mellkasa lehetetlenül selymes bőrére támaszkodva nyomom fel magamat, hogy kicsit távolabb kerüljek a teste melegétől, de mielőtt a mozdulat folytatásaként leugorhatnék róla, a csípőmbe kapaszkodva tart vissza, ezért csak az ölében való felegyenesedésig jutok. Még meg sem szólalt, de már felidegesít, amit mondani fog.

- Ki mondta, hogy segítség volt? Csak kihasználom, hogy félmeztelen angyalok potyognak az égből. – Nem tudom, hogy a szavaktól szisszenek fel, vagy attól, hogy nyomatékosításképp kicsit feljebb löki a lábaim között pihenő combját. A selyemnadrág vékony anyaga nem sok védelmet nyújt a hátsómhoz simuló, keménnyé feszülő izmok ellen, szinte éget a bőre melege a fenekem partjai között. Biztos vagyok benne, hogy ez nem az a pillanat, mikor helyénvaló visszaemlékezni a combjai formás izmaira. A hüvelykujjai puha, lusta köröket rajzolnak az oldalamra, miközben magához szorít, újra megpróbálok kitörni a tartásából, de hiába. Irritált fújtatással sandítok le az ölében térdelő helyzetemből az ismerősen öntelt, kaján vigyorra, amit jobban kéne gyűlölnöm, mint amennyire ebben a pillanatban képes vagyok rá.

- Eressz el, és inkább mássz vissza az elzárt kis búvóhelyedre! – Eltökélt hidegvérrel szűröm a fogaim között a szavakat, miközben megpróbálom lehámozni magamról a markait, amik azóta a csípőmről sunyin a derekam csupasz bőrére csúsztak. A szemeiben is megvillanó mindentudó, kaján mosoly azt sugallja, hogy kihallotta a leplezni próbált sértettséget az elutasító hangvételből. Még az hiányzik a napomból, hogy elkezdjen azzal húzni, hogy biztos hiányoltam a társaságát.

- Visszamennék, de képtelenség úgy olvasni, hogy folyamatosan a falakon dörömbölsz. – Az ártatlan mosolya sarkában ott bujkál egy alig észrevehető csintalan görbület, ami egyértelművé teszi, hogy nem egy véletlen elszólásnak voltam fültanúja. Újra az eszembe kell vésnem, hogy ez a démon valószínűleg semmit nem mond vagy tesz véletlenül. A váratlan válasz és az elhintett információ okozta döbbenetemet félresöpörve, összeszűkülő szemekkel mustrálom a titokzatos tekintetét, olyannyira belefeledkezem a gondolatait kiolvasni vágyó próbálkozásokba, hogy még az eddigi makacs ellenkezésemet is beszüntetem. A kíváncsiságom és a tudásszomjam felülírja a teste zavaró közelségét. Tudom, hogy nem fogok kézzel fogható választ kapni, de akkor is muszáj rákérdeznem.

- Szóval tényleg egy könyvtárat rejtegetsz? – Szemfüles démon lévén azonnal kihasználja a harciasságom elszunnyadását, szándékosan elnyújtott, lassú mozdulattal ül fel alattam, de a térdeplő pozíciómban még így is lefelé nézek rá. A kezeimet védekezőn megtámasztom a vállán, miközben ösztönösen kicsit hátrébb hőkölök, mielőtt az érzékeimet kegyetlenül megrészegítő illata mellett megérezném a lehelete forróságát is az arcomon vagy a nyakamon. Az ujjaim akaratlanul is hozzáérnek a hátára omló fekete tincsek hosszú selyemzuhatagához, ami minden egyes alkalommal emlékeztet, hogy Ő már nem az a férfi, aki elrabolta a szívemet. De eljött az idő, hogy belássam azt is, hogy talán nem is az, aki az ideérkezésünket követően azokat a szörnyűségeket tette velem, amikért a mai napig makacs távolságtartással büntetem és gyűlölöm. Tényleg őrjítő lehet egy hosszú éberálom után arra visszatérni, hogy örökre elzártak a világtól, ahova tartozol, ahol terveid és céljaid voltak. Még akkor is, ha azok a célok olyanok, amilyenek.

- Ki tudja… – Sejtelmes mosollyal sóhajtja a semmitmondó válaszát, miközben lustán végigsimítja a pillantásával a tőle elhúzódó, meztelen felsőtestemet. A vörösen izzó tekintete végül az elkerekedő szemeimben elveszve pihen meg, szinte érzem a szemeiben lobogó lángok perzselő érintését az arcomon. Az ujjai birtokló szenvedéllyel szorulnak meg a derekamon, elakadó lélegzettel és zaklatottá gyorsuló szívveréssel dermedek le a rideg hercegtől végtelen távol álló, furcsa gesztustól. Képtelen vagyok kiigazodni rajta. Meg voltam róla győződve, hogy kegyetlen, érzelemmentes és üres belülről, de mintha minden alkalommal egy újabb és újabb nem várt arcát ismerném meg. Most már fogalmam sincs, hogy mi igaz és mi hamis, hogy mi játék és mi valóság, de azt tudom, hogy hiába nem ereszt az öléből, már nem félek, hogy rám erőltetné magát olyan módon, ahogy az elején tette. Talán azért, mert már annyiszor megtehette volna, és mégsem tette. Talán ez is a furfangos terve része, és talán újra fájdalmasan pofára fogok esni, de sosem voltam az a fajta, aki félt kockáztatni. Lehet, hogy érezni már nem képes, de most, hogy valamennyire már kihevertem az elvesztését, nem akarom gyávaságból ellenségként kezelni az idők végezetéig. Főleg, hogy annyi mindent tanulhatnék tőle.

- Azt mondtad megmutatod. – Az én hangom is suttogássá csitul, nem követelőzőn, hanem inkább tényközlőn emlékeztetem az ígéretére, amit könnyen lehet, hogy kettőnk közül csak én vettem komolyan. A semmiből dereng fel az emlékezetemben egy gyermeklelkű angyal, aki naiv szemérmetlenséggel kérlelt egy ádáz démont, hogy mutassa meg neki a világegyetem legbizalmasabb aktusát. Talán arra vagyok kárhoztatva, hogy mindent ettől a férfitól tanuljak meg.

Hosszú, de nyugodt csend ereszkedik ránk, mintha a magunk groteszk módján találtunk volna egy falatnyi békét ebben a félig távolságtartó, félig intim, törékeny, lélegzetvisszafojtott pillanatban. Csendes türelemmel figyelem a pihenő arcvonásai valószerűtlen szabályosságát, nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy minden bizonnyal a sebhelyét elrejtő illúzió trükkje látatja ennyire szimmetrikusnak. Nem tudom, hogyan lehetséges, hogy az arc, aminek régóta ismerem minden szegletét, ennyire más lett csupán a személyisége megváltozásától. Calekhez soha, egy kósza gondolattal sem kapcsoltam volna a fennkölt vagy az elegáns jelzőt, belőle mégis olyan könnyedén sugároznak ezek a tulajdonságok, mintha a lénye alapjaiba lenne kódolva. Talán az angyal múltjának a hozománya lenne? Vagy az életkora szülte ősöreg büszkeség? Most, hogy nem torzítja a szokásos hűvös kiszámíthatatlanság, akárhogy próbálom, nem tudom nem csodálni.

Lekalandozik a pillantásom a tenyerem alatt futó tetoválásra a vállán, ami mint mindig, most is a szemei élénkvörös árnyalatában izzik. A hüvelykujjam apró, dörzsölő mozdulatával elégítem ki az évek óta eltemetett kíváncsiságot, hogy vajon kitapinthatóak e a mágikus minták. A válasz az, hogy nem. Valamiért azt hittem, hogy ha érdesebb nem is, de legalább melegebb lesz a bőre a perzselően lángszínű minták nyomán. Most, hogy megtörtem a szemkontaktust, nincs merszem újra felnézni rá, inkább elmerengve bűvölöm a bőrünk színének a szembetűnő kontrasztját, amit kiemel a világunk örök alkonya. Ebben a pillanatban szinte képtelenség felfogni, hogy a legrettegettebb démonherceg tart az ölében. Az irgalmatlan, legyőzhetetlen hadúr, aki ha nem zárom el, mostanra lehet, hogy az eltökélt háborújával romba döntötte volna a földünk létezését. A kivégezhetetlen bukott szeráf, akitől annyira fél a Mennyek vezető tanácsa, hogy nem csak a jövőjétől, hanem a múltjától is megfosztották. A saját szememmel láttam és a saját bőrömön éreztem, mi mindenre képes. Mégis, az érintésem alatt most csak egy férfinak tűnik, akit évek és életek múltán ismét arra kérek, hogy ossza meg velem a lénye, a tudása egy újabb szegletét. Legutóbb fel tudtam ajánlani a szívemet cserébe, mostanra nem igazán maradt semmim, aminek hasznát venné.

Mintha meghallotta volna az utolsó gondolatomat, eltol magától. Egy könnyed mozdulattal emeli feljebb a derekamat, hogy állásba segítsen, majd egyből utánam ő is felkel a földről. Az eddigi dermedt pillanatunk elillanása különös szomorúsággal tölt el, mintha idejekorán felébredtem volna egy álomból, aminek még kíváncsi voltam a végére. Pedig a mi álmunk már évekkel ezelőtt véget ért.

- De azt nem mondtam, hogy mikor. – A teleportálás még mindig förtelmes érzése elfeledteti velem a kötekedő válaszomat még azelőtt, hogy megfogalmazódott volna bennem. Némán kapok levegőért, mikor megérkezünk a palota egyik nagyobb fürdőtermébe, a lábainknál elterülő medencében gőzölgő, habzó fürdővíz csábítóbb nem is lehetne. – Ilyen piszkosan amúgy sem léphetnél be. – Zavartan pislogok le a vád hallatán, és elfintorodva konstatálom, hogy jogos. Nem elég, hogy a harcunk után nem vettem a fáradtságot, hogy lemossam magamról a föld porát és a vért, az elmúlt napok szó szerinti pofára eséseinek a nyomai is rajtam díszelegnek. Legutóbb akkor festettem hasonlóan, mikor hetekig a trón pódiumához voltam láncolva. Meglehet, hogy kicsit elhanyagoltam a külsőmet, mióta úgyis csak Ő látja. Egy kis koszréteg még védekezésnek sem rossz, nem is beszélve arról, hogy folyamatosan az a kényelmetlen, paranoid érzés követ mindenhova, hogy figyel. Az utolsó, amire vágyom, hogy megismétlődjenek a legutóbbi közös fürdőnk eseményei.

Miközben én némán, csapongó gondolatok között pánikolok, Ő komótosan, egy elutasítást nem ismerő szerető magabiztos türelmével sétál a medence lépcsőjéhez, égő arccal tépem el róla a tekintetemet, mikor a lezser öltözéke fekete füstté oszlik. Csak a víz halk csobogásából tudom, hogy a habok közé merült. A kosztól szárazzá és érdessé vált bőröm bizseregni kezd az irigységtől.

- Nem csatlakozol, Ramiel? – A nevem a mosolygó ajkain mintha önmagában egy bűbáj lenne. Elhidegülve fordítok hátat neki, és elindulok az ajtó felé. Épp elég fürdőszoba található ebben a kastélyban, hogy ne kelljen egyen osztoznunk.

- Megőrültél? Mi okom lenne rá?

- És ha adnék rá okot? – Megtorpan a kezem a kilincsen, egy mindent eldöntő másodpercig meredten figyelem a mozdulatlan ujjaimat a sötétszürke, ívelt öntöttvason. Csak egy szívdobbanásnyi ideig tart meghozni a döntést, hogy igazából bármi, amit ajánlani tud, érdekes lehet. A kíváncsiságomat leplezve, hanyag pillantással sandítok hátra a vállam fölött, összevont szemöldökkel futom végig a vörösen izzó rúnasorokat, amik a felfordított tenyere felett lebegnek. Egyike az angyalok tiltott, feledésbe merült varázsigéinek. Az egyetlen, amit a véneken kívül más is ismerhet.

- Az őszinteség bűbája. – Halkan suttogok, a lábaim maguktól visznek közelebb a rég tanult sorokhoz. A herceg arcán mintha őszinte döbbenet suhanna át a felismerő sóhajom hallatán.

- Meglep, hogy ismered. Még én magam is fiatal voltam, mikor szentségtelenné nyilvánították. – Olyan keserű éllel köpi a szentségtelen jelzőt, mintha maga a szó is szentségtelen lenne számára. Ha jól játszom ki a lapjaimat, lehet, hogy most hullik az ölembe az alkalom, hogy kicsit jobban megismerjem, mi tette azzá, aki. Kíváncsi vagyok, honnan ered a sok elfojtott harag, hiszen Ő az, aki elárulta a népemet, nem igaz?

Az őszinteség bűbáját valóban betiltották, mert az Úr által ajándékozott szabad akarat alapelvét sértette az akkori tanácstagok szerint. Amit a démonherceg nem tudhat, hogy Gabriel testi halálát követően Raphael kiharcolta, hogy a vadászok számára elérhetővé tegyék azokat a varázsigéket, amik hasznosnak bizonyulhatnak a démonok ellen folytatott örökös háborúnkban. Akkor is, ha azok… szentségtelenek. A cél szentesíti az eszközt, ugyebár.

- Lehet, hogy több dolog változott odafent, mint sejted, herceg. – Szándékos titokzatossággal próbálom megingatni a Mennyek iránti vak gyűlöletét, hiába tudom, hogy nem egy habfürdő alkalmával fogom megtéríteni az elveszett hitét. Főleg, hogy az Úr országába vetett saját hitemet sem éreztem soha labilisabbnak.

- Azt kétlem. – A fanyar horkantására csak szórakozottan elmosolyodom. Valószínűleg ebben igaza van. Találkozik a pillantásunk, de valamiért most képtelen vagyok elviselni a tekintete súlyát. Lesütött szemekkel fixírozom a koszos lábujjaimat, amik most már a medencébe vezető lépcsősor felső fokát simogatják. Szinte érzem rajtuk a víz kellemes forróságát. Fogalmam sincs, mikor tévelyegtem el a lépcsőig, a közelsége, a tudása és a tagadhatatlan intelligenciája mintha egy láthatatlan zsinórral húznának felé. Halk köhécseléssel próbálom eltűntetni a torkomat fojtogató gombócot, de még így is rekedtesen jön ki a hangom, mikor megszólalok.

- Szóval ezt ajánlod a társaságomért? Őszinteséget? Ez még nem jelenti azt, hogy válaszolni is fogsz a kérdéseimre. – Újra végigsimítom a szemeimmel, a karjait kényelmesen széttárva pihenteti a medence szélén, a fejét a már tőle megszokott kihívó módon, kíváncsian oldalra billentve, fürkésző tekintettel néz fel rám. A lassú mosolytól, amire az ajkai húzódnak, mintha egy hasonlóan lomha lávafolyam indulna el a gerincem vonalán.

- Hazudni nem fogok tudni, ahhoz pedig túlságosan szeretem járatni a számat, hogy semmire ne válaszoljak. – Képtelen vagyok magamban tartani az elfojtott nevetésből születő halk hümmentést. A nosztalgikus mosolyom átveszi az irányítást az arcom felett, és a pillanatnyi jókedvemet kihasználva gyorsan elhatározom, hogy megint a kockáztatást választom. Ha rám akarná erőltetni magát, akkor már megtette volna, nem egy ártalmatlan fürdő fog változtatni rajta. Egy utolsó, tétova toporgást követően erőt veszek magamon, egy gondolattal eltűntetem a testemről a rongyossá hordott selymeket, és belépek a mennyei habok közé. Nem nézek rá, mert attól túl valóságossá válna a tekintete perzselő súlya a bőrömön, inkább mintha mi sem történt volna, tovább folytatom a megkezdett társalgást.

- Úgy beszélsz, mint Ő. – A reakciójából ítélve nem kell kifejtenem neki, hogy az elveszített férjecskémre gondolok. Még a szemem sarkából is látom az arcvonásai leplezetlen rándulását, a gőgös fintora láttán vigyorogni lenne kedvem.

- Nem. Ő beszélt úgy, mint én. – Most már képtelen vagyok magamban tartani egy szórakozott kis nevetést. Ráérős mozdulatokkal helyezkedem el a medence tőle legtávolabbi pereme mellett. Az ujjaimmal a testünket víz alá rejtő fehér habokkal játszadozom.

- Ugyanezt mondaná Ő is. – Felmosolygok rá, és ugyanebben a pillanatban megérzem, hogy betartotta az ígéretet, amivel magához csalt, a világunk manahálói megrezzennek a némán ránk olvasott bűbáj megfoganásakor. Átoklila izzással emelkedik ki egy mágikus rúnát körülölelő buborék a torkára égő rúnajelből, és vánszorgó lebegéssel indul el felém, mintha egy nem létező szellő szállítaná. Mikor elém ér, megtorpan, a tenyeremet felemelve terelem a saját torkomhoz. Hosszút pislogva hessegetem el a pillanatnyi csípő fájdalmat, mikor engem is megbélyegez az őszinteség megtörhetetlen rúnajelével. Még soha nem voltam szemtanúja ezen bűbáj békés, mindkét fél hozzájárulásával történő megfoganásának. Nem sokan szeretnek unalmukban az életükkel játszani, és bár a varázslat büntetése valószínűleg a mi szintünkön lévő halhatatlanok számára nem lenne halálos, azért nem szívesem élném át a belső szerveim megsemmisülését.

Néhány végtelen hosszúnak tűnő másodpercig csak a víz halk csobbanásai törik meg a ránk ereszkedő csendet, mintha attól tartanánk, hogy még a másiknak feltenni vágyott kérdéseink sem elég őszinték ahhoz, hogy átmenjenek a bűbáj rostáján. Lassú, merengő mozdulatokkal mosom le az arcomról elmúlt napok koszrétegeit.

- Azért viselkedsz úgy, mint Ő, hogy a bizalmamba férkőzz? – Az előző kis párbeszéddarabkánkra reflektálva támadom le az első kérdéssel, ami a hosszú meditációm óta aggaszt. Csak a szemeimmel sandítok fel a kihívó mosolyába, a vérvörösen lángoló szemek izzásában semmi természetes nincs. Kiráz tőle a hideg, és akaratlanul is eszembe juttatja, hogy magával az ördöggel űzök veszedelmes játékokat. Vajon megint belesétáltam egy előre megkomponált csapdájába vagy ez tényleg csak egy időkitöltő játszadozás?

- Miért, működik? – Szemforgatva, rosszalló homlokráncolással fordítom felé az arcomat is, a néma, vádló tekintetem egyértelművé teszi, hogy a kérdés gúnyos kikerülése helyett válaszra várok. Színlelt ártatlansággal tünteti el a játékos mosolyát. – Már megmondtam, Ő viselkedett úgy, mint én. Nem játszom meg magamat. – Az ajkaimra harapva fűzöm össze a kezeimet a mellkasom előtt, miközben némán tudomásul veszem a szavait. Azt hittem örülnék ennek az információnak, de megkönnyebbülés helyett valamiért most tömény, fojtogató csalódottságot érzek. Valahol a lelkem mélyén már tudom, hogy azért, mert minél jobban hasonlít rá, annál nehezebb elfogadni, hogy hiába olyan mint Ő, engem mégis eldobott. – Te jössz a válasszal, kicsim. – Néhány hosszú másodpercig értetlenül pislogok rá, mielőtt rádöbbenek, hogy a válasza előtti kötekedő kérdésre utal. Hogy működik e? Ki tudja…

- Hát, kevésbé gyűlöllek, mint az elején, szóval talán igen. Viszont nem érzek ellenállhatatlan késztetést, hogy a világra eresszelek, szóval talán mégsem. – Sejtelmes mosollyal sóhajt egyet, majd a szemeit fáradtan lehunyva hátradönti a fejét a medence peremére. Valamiért olyan érzésem van, mintha kimondatlan szavak lüktetnének a levegőben, de hiába várok, nem ad hangot nekik. Lehet, hogy csak a képzeletem szüleménye volt az egész. Lehet, hogy azt vártam, hogy ha szóba hozom a hőn áhított szabadságát, megpróbál az oldalára állítani vagy kampányolni az igaza mellett, ehelyett csak egy lemondó sóhajt kaptam.

Kihasználom a pillanatnyi csendet, és a víz alá merülve nedvesítem be a váll alá érő tincseimet, hogy azokból is ki tudjam dörzsölni az alvadt vér kemény csomóit. Fogalmam sincs, hogy tudtam ezt elviselni napok óta, mi a fene történik velem? Lehet, hogy szépen lassan megszokom a minket körülvevő piszkot és romlást. Erről jut eszembe, a szárnyaimat is meg kéne mosni.

- Szóval mikor eltűnsz, egy könyvtárban bujkálsz? – Az egyik szárnyamat előre húzva kezdem el szép lassan megtisztogatni a tejfehér tollakat. Ő még mindig hátradőlve, lehunyt szemekkel válaszol.

- Nem bujkálok, olvasok. – A tekintetem megpihen a békésen ellazult alakján, és a víztükröt borító habréteg alatt eltűnő, kecsesen ívelt kockákkal borított hasfalán. Az ujjbegyeim bizseregnek egy teljesen új, eddig ismeretlen vágytól, hogy végigkövessék a tetoválásai színes vonulatait. Ez nem normális. Ha azok a részei tetszenének, amik a régi énjére emlékeztetnek, azt megérteném, de ennek semmi értelme. Viszont akármennyire is lefoglalja a gondolataimat a lustán elnyúló heverészésével, nem kerüli el a figyelmemet, hogy ismét sunyin kikerülte a kérdésemet.

- Nem válaszoltál a kérdésre, herceg. – A szája egyik sarka derűsen rezzen meg. Az apró mozzanat csak egy pillanatig tart, de ott volt, láttam.

- Egyre szemfülesebb vagy, hercegnőm. – Nem tudom, hogy a jókedvűen elillanó mosoly vagy az őszinte bókocska teszi meg a könyörtelen hatását, a szívem alattomosan a torkomba mászik. Visszafordítom a figyelmemet a harmadik szárnyam tisztogatására. Természetesen egyenes választ még mindig nem kaptam, de ezen a ponton kezdem úgy érezni, hogy nem is fogok.

- Komolyan, Akaronból könnyebb lett volna kiszedni a kincstára titkait. – Halkan, szinte csak magamnak morgok az orrom alatt, olyan erősen összpontosítok a kezeim aprólékos mozdulataira, hogy még a perifériámban se kelljen Őt látnom. Ha egy kicsit bátrabb lennék, megkérdezném, hogy Akaron barátságát is úgy eldobta e, mint a mi kapcsolatunkat, de nem akarom hallani a választ, mert nem tudom, hogy melyik lehetőség fájna jobban. – Szóval akkor nincsenek is ágyasok? – A kérdés azelőtt csusszan ki az ajkaimon, hogy felfoghatnám, és megállíthatnám. Ledermednek az eddigi céltudatos mozdulataim, a vízfelszín mégis vérfagyasztóan csendes, békés hullámokkal árulkodik a felébresztett oroszlán lassú közeledéséről. Riadtan kapom fel a tekintetemet az előttem álló démonra, tétován, rajtakapottan simulok a medence kemény pereméhez, de nem tudok elmenekülni a rémisztő közelségétől. Az eddigi megfontoltan fecserésző hangulat a pillanat törtrésze alatt telik meg szikrákat vető feszültséggel. A tekintete a régről megismert érzelemmentesség látszatát kelti, de az eddigi ürességgel ellentétben most látom a mélyén egy lappangó tűz emlékét. Lehet, hogy eddig is ott volt, csak eddig nem akartam látni? Vajon benne változott valami vagy bennem?

- Ha lennének, zavarna? – Elkerekednek a szemeim a kérdésemre kapott kérdés hallatán, és a szám megint gyorsabb, mint az agyam.

- Mégis miért za… - A testemben szétáradó fenyegető előérzet belém fojtja a maguktól előbukó szavakat, tehetetlen vicsorral fordítom el tőle az arcomat, és egy haragos sóhajjal fújom ki a levegőt. – Igen. De… – egy rövid szünetet tartva kaparom össze a kusza gondolataimat egy értelmes válasszá, miközben szitkozódva tudatosítom magamban, hogy valahogy megint a számára kényelmes irányba terelődött a beszélgetés – …csak a közös múltunk miatt. Nem azért, mert Tőled akarnék bármit a jövőben. – A halk, hitetlen hümmögése hallatán kedvem támad eleget tenni egy néhány nappal ezelőtti fenyegetésemnek a farka leégetéséről. Tudja, hogy hazudni képtelen lennék, de bármire lefogadom, hogy az arrogáns herceg meg van győződve róla, hogy önmagamat is becsapom ezekkel a szavakkal. Tényleg nehéz lehet ekkora egóval elfogadni, hogy valaki nem akar ágyba bújni vele. De mi értelme lenne az egésznek? Olyan jó úgysem lenne, mint amilyen érzelmekkel volt, ahhoz pedig semmi kedvem, hogy a középszerűség emléke felülírja azt a csodát, amin Calekkel osztoztunk.

- Sajnos nincsenek ágyasok. – A hangjában búgó dallamos éltől feláll a szőr a hátamon, a gyomrom görcsbe rándul a testemen végigcikázó kellemetlen előérzettől. Az egyik ujja puha érintéssel fut végig az állkapcsom vonalán, majd finoman az államba kapaszkodva fordítja vissza maga felé az arcomat. Hozzám hajol, az ajkaimon érzem a szavai égető súlyát. – Illetve egy van, de sajnálatos módon borzasztóan elhanyagolja a kötelességeit. – Feléledő dühvel, megremegő ajkakkal ragadom meg figyelmeztető erővel az államat tartó kezének a csuklóját, de nem próbálom meg elszakítani magamtól. Dacos tűzzel hajolok még közelebb hozzá, az orrunk szinte összeér, de nem törődök vele.

- Nem az ágyasod vagyok, hanem a férjed, és majd teljesítem a hitvesi kötelességeimet az ágyban, amint te teljesíted a hitvesi kötelességeidet érzelmek terén, Asmodeus. – Más szóval soha.

Olyan hosszúra nyúlik a ránk nehezedő csend, hogy átsuhan az elmémen a gondolat, hogy a nosztalgikus harci öltözékem létrejöttéhez hasonlóan talán magának az időnek a megtorpanása sem a képzeletem csalfa szüleménye volt. Kíváncsian, egy baljós előérzet hatalma alatt pillantok hátra a bal vállam fölött a halálos hűvösségűvé komorult démonherceg lapos, fenyegető vörös fénnyel izzó tekintetébe. Legutóbb mikor így nézett rám, utána hetekig láncra verve kínzott, a hátamon reszketeg libabőr fut végig az emlékek okozta feszültség éledezésétől. Akármit is csináltam az előbb, biztos vagyok benne, hogy az okozta a váltást az erőltetetten negédes, humoros hangulata és a semmiből jövő rideg ellenségessége között. Igazából nem tudom, hogy melyik állapota nyugtalanít jobban, ezt a hátborzongató hűvösséget legalább tudom őszintének, valóságosnak látni rajta. Tudtam, éreztem, hogy valami rendellenes erőt mozgattam meg az imént, ez a leplezetlenül kelletlen reakció a herceg részéről pedig egy kósza ötletet is ad, hogy mi is történhetett pontosan. Nem véletlenül ugyanolyan a testemet óvó ruha érintése és kisugárzása a bőrömön, mint régen. Most már érzem, hogy pontosan ugyanabból az erőből van. Fogalmam sincs, hogyan lehetséges ez, de valamilyen szintig mintha használni, kölcsönözni tudnám az erejét. Vajon ugyan emiatt éreztem néha ismerősnek és barátságosnak a szféra sötét manahálóit? Lehet, hogy olyannyira alkalmazkodtam a szférájához, hogy valamennyire engem is kiszolgál? De hogy formálhatná egy angyal egy démon pokoli erejét? Egy pillanatra felötlik bennem az emlék, mikor Calek manájából töltöttem újra megcsappant erőimet, de az a tranzakció nem hagyhatott maga után nyomokat, amik ilyesmit tehetnének lehetővé, hiszen a saját erőmmé formálva építettem magamba.

Valamiért a semmiből bevillan egy pillanat az első napjainkból, ami néha-néha eszembe jutott a ráérős, töprengős időszakomban, hogy újra és újra értetlenül álljak előtte. Mikor őszintének tűnő érdeklődéssel megkérdezte, hogy miként hozok be ide dolgokat. Bennem maradt, mert furcsán abszurd volt a kérdés, mégis emlékezetesen valóságosnak tűnt a kíváncsisága. Akkor és ott persze elhessegettem a váratlan megnyilvánulást azzal a meggyőződéssel, hogy össze akar zavarni, de mivan, ha tényleg nem kéne tudnom behozni ide dolgokat? Abban pedig biztos vagyok, hogy nem kéne tudnom teremteni dolgokat. A fenébe is, egy démon szférájában vagyok, szépen lassan el kéne sorvadnom a pokol erejének a közelségétől, de ehelyett gyorsabban fejlődök, mint valaha. Lehet, hogy…? Nem. A kötelékünk a szívről és a lélekről szól, nem pedig a manáról és a hatalomról. Lehet, hogy a szféra a lélek kiterjesztéseként lenne értelmezve? Gyűlölöm, hogy sötétben tapogatózok, és a személynek, akinek a birtokában vannak a válaszok a kérdéseimre, egyáltalán nem érdeke és szándéka megosztani ezeket.

Megrezzenve szakadok ki a mélázó gondolatmenetből, mikor egy halk hümmögés kíséretében megtöri az eddigi merev szemkontaktusunkat. Koma felé fordul, az állat pedig hűséges engedelemmel lép mellé. A hatalmas démoneb veszedelmes, rémisztő eleganciája egészen lélegzetelálló összhangban van a démonherceg hűvösen üvöltő kegyetlenségével, a látvány egyszerre groteszk, lenyűgöző és vérfagyasztó. Nem mozdulok, de minden izmom ugrásra készen feszül meg a vánszorgó másodpercek néma pergésében. Türelmes gyengédséggel nyúl a ragadozó mostanra vicsorgó állkapcsa alá, hosszút pislogva kapom el róluk a tekintetemet, mert túlságosan felidézik a képet, mikor magam is térdre kényszerítve roskadoztam előtte, ő pedig hasonlóan kimért távolságtartással kényszerítette magára a tekintetemet. Szinte érzem a bőrömön az érintésének az emlékét. A levegő megfagy a démonnyelv kemény, alvilági szisszenésétől, és hiába nem értem a rövid, tömör utasítást, amit felém hoz a nem létező szellő, a lelkem és a harcedzett ösztöneim értik. És Koma is. A koponyaszerű pofája a pillanat töredéke alatt rándul felém, az izmai céltudatos hullámzással mozognak a bőre alatt, miközben lapítva, gyilkos figyelemmel és agresszióval kezdi el megközelíteni az újdonsült prédáját, ami minden bizonnyal én vagyok. Remek. Kezdtem megkedvelni az állatot, de ha rám támad, nem fogok finomkodni vele. Gondolhattam volna, hogy ha egy fikarcnyi érzelmi kötődést is mutatok bármi iránt a világában, ellenem fordítja. Már szinte érzem a tenyeremben a kardom hűvös markolatát, mikor Koma váratlanul megtorpan előttem. Egyik pillanatról a másikra látom kialudni a vérszomj tomboló lángjait a kisugárzásából, az eltökélt gyilkos ösztönt a nyugtalanság és a döntésképtelenség feldúlt zavarodottsága veszi át. A csapongó mozdulataiban szinte látom, ahogy a két ellentétes akarat összecsap, feszült figyelemmel, még mindig ugrásra- és harcra készen várom, hogy a gyilkos vagy a barát kerül ki győztesül. Fogalmam sincs, mennyi ideig tartott volna a belső vívódása, és mi lett volna a kimenetel, ha a herceg nem oldozza fel az iménti parancsa alól egy hanyag, frusztrált intéssel. Legalábbis azt hiszem ez történt, mert Koma egy kicsit megkönnyebbülve, elnémulva és magába zuhanva somfordál távolabb tőlünk. Egy ideig szótlanul, én magam is zavarodottan pislogok a még mindig komornak és gondterheltnek tűnő démonra. Most már tényleg nem értem a tetteit. Napok óta tartja az irritálóan könnyed, derűs hangulatát, hogy kicsit megbarátkozzak a jelenlétével, és mikor megpróbálok minimálisan nyitni felé, rám uszítja a házőrzőit. Ennyire felzaklatta volna, hogy valamennyire használni tudom az erőket, amikhez csak neki lenne joga? Akkora fenyegetést jelentene számára az információ, hogy megéri ledobni a szokásává vált Calekes maszkot, amit eddig olyan kitartóan viselt? Vagy lehet, hogy annyira nem is jó színész, mint hittem, és az előbb képtelen volt elrejteni a reakcióját? Akárhogy is legyen, az iménti veszélyes, komor jelenetünk egy valamire mindenképp rávilágított. Elég érzékenyen érinti a téma ahhoz, hogy ténylegesen veszedelmessé váljon rám nézve, tehát jobb lesz, ha egyelőre kerülöm a gyakorlást. Azt hiszem. Persze az sem kizárt, hogy ez is mind a pszichológiai hadviselése része, nem kéne túlgondolnom semmit, amit mond vagy tesz.

- Ez mégis mire volt jó? – Tudom, hogy a válasza csak újabb kérdéseket fog szülni, mégsem vagyok képes lenyelni a kikívánkozó szavakat.

- Csak ellenőriztem valamit. Ne aggódj, megtiltottam nekik, hogy bántsanak. – Úgy veti le az előző rideg, ellenséges hangulatát, mintha ez is csak egy lenne a mágikus füstként elporladó ruhái közül, mire egyáltalán megfogalmazhatnám magamban a zavarodottságot, amit az egyértelmű mellébeszélés ébreszt bennem, már újra a régi önfeledt, játékos énje áll velem szemben.  – Na szóval, testedzés címen harcolni szeretnél vagy...? – Minden önkontrollomra szükségem van, hogy ne szakítsam el a tekintetemet a lassan ismerőssé váló, kacéran provokatív fejbiccentésétől, ami valamiért hűvös borzongást indít útjának a gerincem vonalán.

- Harcolni.

- Kár. Pedig más módon is szívesen lefárasztottalak volna. – Eddig nagy nehezen sikerült visszatartanom, de most elfintorodok az emlékektől, hogy milyen módokon fárasztott le könyörtelen kényszerrel az ittlétünk első heteiben. A nem kívánt emlékek még az eltelt idő jótékony homályába burkolózva is éles gyűlölettel hasítanak belém. Azt hittem, hogy az elmúlt évek nyugalmában és távolságtartásában az ő teste is továbblépett a köztünk kiépített szexuális függőségeken, de a célozgatásai mennyiségéből ítélve lehet, hogy ez nem így van. Azt hiszem, jobb ha még nem dörgölöm az orra alá, hogy ezek szerint kettőnk közül ő nyújtotta a felejthetőbb teljesítményt. A végén még félreértené, és bizonyítani akarna.

- Ha már megint itt tartunk, akkor inkább hagyjuk az egészet. – A lemondó sóhajom bennem reked a túljátszott meghajlása láttán, és előre tudom, hogy valami iszonyatos nagy böszmeséggel fog előrukkolni. Szemforgatva fűzöm össze a kezeimet a mellkasom előtt, miközben a tekintetem szépen lassan a sötéten mozgolódó fellegekről visszakószál az ő elegánsan meghajló alakjára.

- Bocsáss meg, hercegnőm, ilyen a természetem. – Pfff. Tudtam, hogy hülyeségeket fog beszélni, de arra nem gondoltam, hogy engem is hülyének fog nézni közben. – De ígérem, jó leszek és ezen harcunk alatt nem zaklatlak. – Az egyik szemöldököm némán szalad fel a homlokomon, miközben figyelem a furcsa, rituálészerű mozdulatsort, amivel egy X-et rajzol a mellkasa bőrébe. Egy pillanatra a mágia érintését sejtetve izzik fel az apró jelecske, majd szinte azonnal kialszik a fénye, és nyomtalanul eltűnik a bőréről. Komor kíváncsisággal húzom össze a szemöldökeimet, miközben felidézem a jelentéktelen, üres szavakat, amiknek eddig nem sok figyelmet szenteltem, csak a tudatalattim regisztrálta őket. Hogy nem fog zaklatni? Az majd kiderül. Ha rajtam múlik, tényleg nem.

Még nincs vége a váratlan előkészületeinek, a csuklóin megjelenő vastag aranykarpereceken árulkodó ragyogással sejlik fel a már jól ismert rúnajel, ami a szféra manaáramaitól való elzárást biztosítja.

- Mit művelsz? – Nem értem… most komolyan azt csinálja, amit gondolok, hogy csinál? Előnyt ad nekem? Nem tűnik az igazságos játékok hívének, és ha egy kicsit is hasonlít a múltbeli énjére, akkor pontosan tudom, hogy tényleg nem az. Soha nem felejtem el az első, a tisztességestől meglehetősen távoli körülmények között lezajló fogócskánkat az erdőben. Nem mintha akkor és ott zavart volna a vereség.

- Hogy ne két perc alatt legyen vége. – Hm. Valamennyire logikus, hogy ha már az ő ötlete volt a kis edzésünk, akkor szeretné elnyújtani, de hihetem, hogy tényleg csak ennyi az oka? Valamiért egy mélyről feltörő ösztön azt sugallja, hogy ez a számító, intelligens stratéga semmit nem csinál komoly hátsó szándék nélkül. Egy percig sem hihetem, hogy ez a pillanat az unaloműzésről fog szólni. De akkor miről? Valamire fel akarja használni a harc közben felszabaduló erőimet? Legutóbb, mikor támadást csikart ki belőlem, a kék lángjaim ellen épített magába védekezést, lehet, hogy most az általam alkotott börtön ledöntésére talált megoldást a manám felhasználásával? Annak lehetetlennek kéne lennie. Akármi is a terve, az egyetlen mód, hogy kiderítsem, az, ha finoman puhatolózva, de belemegyek a játékába. Ha tényleg akar valamit, őt ismerve előbb-utóbb, így vagy úgy kierőlteti belőlem, szóval jobb legalább egy kicsit az én feltételeimnek megfelelően belesétálni a csapdájába.

- Ne aggódj, bírod te annál tovább is. – A gúnyos, magabiztos válaszom csak figyelemelterelés, a tekintetem már komoly, éles fénnyel pásztázza a hanyag, nemtörődöm testtartást, amibe helyezkedve várja a kezdőtámadásomat. Hah. Fel akar dühíteni. Egy élettel ezelőtt, mikor még szánalmas igyekezettel vágytam az elismerésére és a büszkeségére, sikerült is volna. Ha kéz nélkül is legyőz, legalább tudni fogom, hogy még mindig fényévekre vagyok a célomtól. Nem várok sokat, kényelmes tempóban lendülök felé, hogy tankönyvi alaptámadások sorait zúdítsam rá, ő pedig lezser hatékonysággal kerüli ki az egymásba folyó ütéseimet és rúgásaimat, mindig az utolsó lehetséges pillanatban. Így, hogy kivárja a legvégső pillanatot, nem fogom tudni meglepni egy számomra kedvező, agilis irányváltással. Vajon szándékos vagy csak a lustaságából adódó kedvezőtlen véletlen? Irritáló. Mindegy. Egy újabb ütésem simogatja végig az ellebbenő, hosszú, fekete tincseket, a harc által lelassított idő megtorpan egy szívdobbanásnyi pillanatra, mikor oldalra sandítok, és a tekintetünk találkozik. Az élénkvörösen villanó természetellenes szemekben tükröződő őszinte, élveteg szórakozottság erősebben vág mellbe, mint bármilyen ütés tehette volna. Ennek a játszadozóan vigyorgó szempárnak a pontos másába szerettem bele azon a végzetes napon, mikor először találkoztak a pengéink. Ebbe az érzésbe. Ebbe a semmiből érkező izgatottságba, ami most is visszarepít egy olyan állapotomba, ahova eszem ágába sem volt valaha is visszatérni. A torkom fájdalmasan összeszorul, de kétségbeesett hidegvérrel emlékeztetem magamat még időben, hogy ezek már nem ugyanazok a szemek. Ez már nem ugyanaz az izgatottság, csak egy hazug, üres másolat, egy ábránd.

A csuklóm köré fonódó ujjak nem csak a monoton támadások végeláthatatlan sorából penderítenek ki, hanem a múltba repített érzések fullasztó örvényeiből is. Megállítom magamat a szárnyaimmal, a heves párharcunk táncmozdulatai által felkavart porfelhők halovány fátylán keresztül nézek újra azokba a csábítóan tüzes szemekbe, amik valahogy hosszú évek múltán is megtalálják a réseket a védelmeimen. A gondolat, hogy vajon azért imádtam e Calek elvörösödő szemeit, mert egy őszinte darabja volt a lelkemhez tartozó férfi igaz valójának, könyörtelenül ver gyökereket az elmémben. Ha kigyomlálni nem is tudom, mélyre ásni igen.

- Tudsz te ennél jobbat is, kicsim. – Összeszorítom a fogaimat, nem engedem, hogy Calek felidézett szavai is megtegyék azt, amit az előbb a lopott pillantásának már sikerült. Tudom, hogy ez az egész színjáték arra megy ki, hogy összezavarjon, mégsem tudok teljesen elhatárolódni az egyre gyarapodó hasonlóságoktól, amik közte és a megsemmisültnek hitt szerelmem között vannak. Nem. Nem szabad bedőlnöm neki. Hosszút pislogva idézem fel a pillanatot, mikor Baál pusztulása után először nézett rám a romokba döntött csatatér savmezején. A megvetést és a gúnyt, amivel kezelt, mikor kétségbeesett reménnyel, önként tártam fel neki a mellkasomat, hogy könyörtelenül darabokra zúzhassa a szívemet. Akkor még nem volt bezárva, és még igazán önmaga volt. Az volt az igazi arca, amit ott megismertem, ez pedig egy szabadulni vágyó számító démon maszkja. A fájdalom és a szégyenérzet emléke kiöl belőlem minden bizonytalanságot, rideg, érzelemmentes eltökéltséggel támadom meg ismét, hogy kiderítsem, meddig hajlandó fenntartani ezt a passzív, védekező harcstílust. Ha valami célból tényleg mágiahasználatra akar kényszeríteni, előbb utóbb fel fog hagyni ezzel. – Ha gondolod, fogadhatunk is.

- Semmi kedvem hozzá. – Elhidegülten, meg sem rezzenve válaszolok neki, mielőtt egy újabb íves körrúgást indítok egyenesen a halántéka irányába. Nem fog felbosszantani.

- Miért? Én arra fogadnék, hogyha kihasználod a teljes potenciálodat, te nyersz. –  Lenyelek egy irritált sóhajt. Még mindig beszél. Pont olyan, mint Ő volt. Kurvára nem tudja, mikor kell befogni. A kezeim eddig precíz mozdulatai türelmetlenné válnak, könnyedén pördül ki az egyik ütésem elől. – Lenne olyan helyzet, amikor elgyengülnék érted. – Bárcsak belé fojthatnám ezt az idegesítő szófosást.

Mintha csak meghallgattattak volna a néma imáim, a bal lábam végre célba ér. A sípcsontom hangosan puffan az oldala megfeszített izmain, de sajnos a bordái reccsenése nem követi. A gyorsaság megvan, már csak az erőt kell mögé tenni. Nem várom meg, hogy visszanyerje az egyensúlyát, az öklöm az arca felé száguld az előző mozdulatom azonnali folytatásaként. Már szinte érzem az orrát ripityára törni a villámgyors támadásom alatt, mikor szokásához híven az utolsó utáni pillanatban védi ki az alkarjaival az ütésemet. Ha nem akartam volna hallani az orrcsontja ropogásának az édes szimfóniáját, akkor most elégedetten elmosolyodnék. Hah. Érdekes. Hirtelen mégiscsak jól jönnek azok a kezek.

A védekezési mozdulata ismét támadásba csap át, de most már nem tud meglepni vele. Nem igazán rémiszt meg a kezem hátrafeszítésével, felkészülten rugaszkodom el a földtől, és a lábamat a vállába akasztva rántom magammal a mélybe. Együtt csapódunk a kemény, poros talajon, nem engedek magamnak egy szusszanásnyi időt sem, azonnal fölé kerekedek, mielőtt ő tehetné ugyanezt. Mintha a mágiám magától, ösztönösen a gondolataim elébe menne, varázsige nélkül izzik fel a tenyeremen a rúna, ami a démonok manájának az erőszakos leszipolyozását teszi lehetővé. Most, hogy végre a kezeit is bevontuk a játékba, nézzük meddig bírja azokkal a karperecekkel. Dühösen elvicsorodom, mikor nem csak elhajol az ütésem mágikus támadása elől, még maga alá is gurít a lendület erejével.

- Látod? Elképesztő vagy, Ramiel. Négy évet csücsültél azon a formás fenekeden és majdnem gyorsabb lettél, mint én. – A dicsérő szavak, amiért a régi önmagam elszántan, kétségbeesetten küzdött, most hamisan és üresen csengenek az ajkain, a szívem mégis fájó dobbanással torpan meg egy fullasztó pillanatra. Az önnön ostobaságom és kicsinyességem okozta harag perzselő tűzként szántja végig a testemet, egy dühmámoros szempillantás alatt dobom sutba az eddigi eltökéltségemet a mágiám elnyomásáról. A bennem forrongó, túl hirtelen szerzett és túl sokáig szunnyadó, kihasználatlan erők éhes szörnyetegként kebelezik be a frissen magamra kényszerített, rám nem jellemző elővigyázatosságot.

- És nem csak gyorsabb… -  Mire feleszmélek, Ő már a levegőt szántja végig, én pedig remegek a testemből feltörő mágialöket részegítő erejétől. Nem tudom, mikor távolodtam el a földtől, a szárnyaimat vad, heves szélvihar tépi, a manám megtölti az örökké poros és állott levegőt frissességgel, élettel, fénnyel, mennydörgéssel és a nyári záporok szívfájdítóan hátborzongató illatával. Szinte önkívületi állapotban lebegek, hosszú másodpercekig csak élvezem a túl sokáig elfojtott erők szabad, zabolátlan zengését magam körül, a szél érintését az arcomon, a felüdítő levegőt a tüdőmben. Egy röpke, elillanó pillanatig a felbolydult lelkem mintha bizarrmód otthonra lelne a minket ölelő kietlen világ sötét ölelésében, hirtelen magam sem tudom, hogy pontosan hol végződik az én erőm és hol kezdődnek a szféra sötét manaörvényei, mintha összemosódva alkotnának egy hatalmas, feneketlen egységet. Csak egy gondolat, egy néma parancs lenne, és meríthetnék belőle, használhatnám, mint ahogy már meg is tettem, de egy belső hang megállítja a féktelen énem elvakult tombolását. Elzárkózom az újonnan megismert, csábító, de idegen és megmagyarázhatatlan erőktől, magamhoz térve fókuszálok a földön térdelő démon vérfagyasztóan nyugodt tekintetébe, akinek az átoklila, áthatolhatatlannak tűnő pajzsán szikrákat szórnak a háborgó villámaim hasító támadásai. Egy harcedzett vadász precizitásával tervezem meg a következő lépéseimet, a hosszú varázsigét kántáló hangomat elnyomja a vihar mennydörgése. A világunk manahálója a pillanat töredéke alatt rezzen meg többszázszor, amint egyesével, apró betolakodókként jelennek meg körülöttem a fény alkotta tőrök hatalmas seregének darabjai. Megtorpanok, mikor kész vagyok a művemmel, hogy a szemem sarkából megcsodáljam a fénycsóvák hadát. Eddig egyszer használtam ezt a bűbájt a rövid vadász létem során, akkor tíz tőrt volt erőm megidézni és irányítani, most több száz indul útjára egy elillanó gondolatom nyomán. Tágra nyílt pupillákkal, hatalomittasan figyelem a tőröket szépen lassan elmélyedni a mágikus pajzsa fénylő kupolájában. Önelégülten rezzen futó mosolyra az arcom, mikor végre megfutamodik, és elugrik a támadásom elől, a tőrjeim külső hullámai szétszéledve szúródnak körülöttünk a földbe, a beléjük táplált mágia alattomos kúszással, felizzva hagy észrevehetetlenül apró rúnajeleket maga mögött a halott, porfelhő fedte talajban, míg a tőrök megmaradt hada figyelemelterelésként a közvetlen irányításom alatt veszi üldözőbe a démont. Elkerekednek a szemeim, mikor hirtelen megtorpan a levegőben, de mielőtt a mágikus pengéim felnyársalhatnák, fellobban a torkában a sárkánymágia ősi tüze, megsemmisítve mindent, ami az útjába kerül. Irritáltan rezzennek meg az ajkaim, nem is igazán a fegyverek pusztulása zavar, hiszen azok már bevégezték a fő feladatukat, hanem inkább az a pökhendi, levakarhatatlan mosoly a szája sarkában és a szenvedélyes, élettel teli csillanás a tekintete mélyén, aminek nem szabadna ott lennie. Az izgatottá váló szívdobbanásaimtól elfintorodva emlékeztetem magamat, hogy felesleges az önteltsége, mert még bőven vannak meglepetések a tarsolyomban, hogy tettre kényszerítsem az idegesítően passzív ellenfelemet. Példának okáért a célt tévesztett tőrökben elrejtett bűbáj, ami mostanra láthatatlanul a földbe ette magát körülöttünk, de még idő kell neki, hogy kiteljesedhessen. Ha nem lenne elzárva a karperecein felsejlő rúnák által a szféra árulkodó manaörvényeitől, lehet, hogy ő is érezné a csapdát, de így csak ki kell várnom a tökéletes pillanatot, hogy belecsábítsam. Addig is próbáljuk meg, hogy mit kezd egy leheletnyivel komolyabb támadás ellen. A mennyek fényének az erejét hívó bűbáj még soha nem érződött ennyire idegennek és veszedelmesnek az ajkaimon, a pokolból táplálkozó manahálók anyagtalan árnyai fenyegetően bolydulnak fel az eredendő ellenségük beharangozásától. A gerincemet végigkarmoló hűvös, rosszat sejtető borzongás annyira meglep, hogy alig veszem észre a támadását. Az utolsó pillanatban ugrom el a közeléből, de a szárnyakat kicsúfoló fekete, mágikus nyalábok körülvesznek, bekerítenek. A testem kellemetlen reszketése abban a pillanatban megszűnik, hogy a tenyere elnémítja az ajkaimat, megállíthatatlanul rohannak le az emlékek egy kísértetiesen hasonló jelenetről a múltunkból. Mint most, akkor is éreztem, hogy ártanék magamnak, és mint most, akkor is túl fafejű voltam elfogadni a testem egyértelmű jelzéseit. És mint most, akkor is indokolatlanul gyűlöltem, hogy megállított. Ösztönös dühvel és keserűséggel küzdök a nem kívánt közelsége ellen, az iménti hidegrázásnak már nyoma sincs, a helyét átveszi a belőle áradó zavarba ejtő forróság utálatos simogatása.

- Mit gondolsz, ha itt így szabadjára ereszted a fényt, mi fog történni? – Gyilkos tekintettel sandítok hátra, gyűlölöm, hogy ebben a pillanatban mintha újra az a meggondolatlan, dacos fiatal lennék, akinek önmaga a legnagyobb ellensége, Ő pedig újra az a férfi, akinek egyszer megígértem, hogy óvatosabb leszek, de már soha nem jön vissza hozzám, hogy számon kérje rajtam. – Ha elfogadsz egy tanácsot, én a helyedben nem tenném. – Ingerült megadással sóhajtok a tenyerébe, de ahelyett, hogy lazítana a szigorú szorításon, mintha csak még közelebb húzna magához. Lassan pislogva vesz egy mély lélegzetet, az ellágyuló arcvonásai fájdalmasan ismerőssé teszik a mások hűvösen idegen, rideg arcot, a szívem a torkomba költözik, a testem pedig felidézi a szerelmes gyengédséget, amire egykor képes volt. Attól féltem, hogy a harcunk előhozza belőle az őrült vadállatot, de ez a könyörtelenül nosztalgikus, szelíd sóvárgás százszor veszélyesebb. Felébreszt egy kósza gondolatot, hogy vajon túl korán engedtem e el az emlékét. Könnyebb volt feladni, elmenekülni előle és bezárkózni, mint megvárni, hogy a hiú reményeimmel együtt a lelkem épen maradt darabjai is lassacskán elsorvadjanak, egy megtört, irányítható porhüvelyt hagyva maguk után.

- Hm. Újra felrúnáztad a szárnyaidat? Milyen kár... – Az érintése az egyik említett testrészen csupán tompa, alig érezhető simítás, furcsa hiányérzetet, ürességet hagy maga után. Újra eszembe jut a szívszaggató megbánás, hogy most már soha nem lesz lehetőségem érezni a szerelmes érintését a védtelen szárnyaimon. Soha… igaz?

A fájdalmas ábrándokból az ellenfelem váratlan haragos szisszenése ránt ki, mintha egy mély álomból ébrednék, azonnal visszakapcsolok a megtorpant párbajunk feszült figyelmébe. Egy szívdobbanásnyi pillanatig tétovázva meredek a ziháló démonra, fogalmam sincs, hogy mi okozza épp a fájdalmait, de ostoba lennék nem kihasználni a pillanatnyi figyelmetlenségét, hogy megpróbáljam ismét elkapni a rúnával ellátott markom szorításával. Még ebben az állapotában is elkerüli a nekilóduló támadásomat, irritált fintorral, összeszűkült szemekkel figyelem a mellkasára szorított keze alól felbukkanó X-et, amit ő maga vésett oda a harcunk előtt tett ígéretekor. Akkor nem tudtam, hogy mit jelent, most hirtelen áll össze a kép. Egy megszeghetetlen, mágikus esküt tett. Hahhh. Önteltebb, mint hittem.

- Picsába. Ez nehezebb mint hittem. – A tekintetem hűvös számítással fürkészi a lemondó félmosolyát, miközben felidézem az ígérete pontos szövegét, hogy rájöjjek, valahogy a javamra tudom e fordítani.

„De ígérem, jó leszek és ezen harcunk alatt nem zaklatlak.”

Mint minden szabad akaratot befolyásoló átok, gondolom ez is valahogy úgy működik, hogy az számít zaklatásnak, amit ő maga annak érez. De vajon az ő fejében meddig tart a harcunk? Ha az öröklétig húzom, akkor mindvégig védve leszek tőle? Vagy bármikor dönthet úgy önkényesen, hogy vége? De ha így van, akkor mi értelme egyáltalán az ígéretnek? Hm…

Kíváncsian felvonom az egyik szemöldökömet, meg sem próbálom elrejteni a kárörvendő mosolyomat. Összefűzöm a kezeimet a mellkasom előtt, és egy kicsit magasabbra reppenek a levegőben, hogy távolabb csaljam a talajtól, ahol még a félkész csapdám épülget. Már meg is van a legkézenfekvőbb terv arra, hogy kicsábítsam ebből az irritáló passzivitásból. Itt az ideje, hogy ő is felfedjen ezt-azt a harcstílusából, azon kívül, hogy szeret nehezen betartható fogadalmakat tenni. Ő is felemelkedik a szintemre, de még mindig jó tíz méter választ el minket egymástól a levegőben. Valószínűleg megsejti, hogy időhúzással próbálom tettre kényszeríteni, mert megtöri a ránk ereszkedő stratégiai csendet.

- Azt hittem, a fogadalmam nyújtotta védettség elég motiváció, hogy péppé verj, de még egy karcolás sincs rajtam, kicsim. – Megrándulnak az arcizmaim a megismételt gúnyos becézéstől és a feltűnően kötekedő szavaktól, de nem engedem, hogy túlságosan mélyen érintsen az egyértelmű hergelés. Remélem nem szokik rá erre a kicsimezésre, mert akkor nagyon rövid úton leégetem a nyelvét.

- Én nem sietek sehova. Felőlem aztán évekig is húzhatjuk ezt a küzdelmet. – Lustán, sunyi mosollyal tárom szét a kezeimet, és élvezem a levegőben az iménti varázslataim által hátrahagyott friss szellőket. Persze a figyelmem nem lankad, hiszen nem tudhatom, mikor dönt úgy, hogy végre feladja a makacs védekező stratégiát, és támad rám. De nem jön. Helyette ő is elvigyorodik, a fejét már megint oldalra billenti azzal a hűvösen kíváncsi, vérfagyasztóan idegen mozdulattal, amitől hideg szikrák pattognak végig a gerincem teljes vonalán, és furcsa, kellemetlen bizsergést hagynak a gyomrom mélyén.

- Hah. Úgy látom, hogy szükséged van még egy kis motivációra. Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy ha legyőzöl, soha többé nem zaklatlak? – Az egyik szemöldökömet felhúzva veszem fontolóra az ajánlatot, miközben azon töprengek, hogy vajon miért érné meg neki ilyen ígéretet tenni. Tényleg akar valamit tőlem, ez most már nem kérdés. De vajon mit. És vajon nyerhetek? Az alattunk készülő csapdámat felhasználva talán, de még távol kell tartanom néhány percig a talajtól, hogy tökéletes legyen. Ja igen, és még valami.

- Rendben. De azt is meg kell ígérned, hogy nem veszed le a karpereceidet a csatánkhoz. – Mintha irritáltan rezzennének meg az ajkai a kérésem hallatán, és rögtön rádöbbenek, hogy ezért tett ilyen ajánlatot. Mert bármikor dönthetett volna úgy, hogy megszabadul a béklyóitól, amik miatt egyáltalán van esélyem labdába rúgni ellene. Úgy érzem, hogy hirtelen kevésbé lesz ilyen váratlanul nagylelkű hazárdjátékos kedvében. A döbbenettől tágra nyílt szemekkel figyelem az újabb színpadias meghajlását és az ajkain elterülő, tenyérbe mászóan negédes vigyort.

- Kérésed számomra parancs, hercegnőm. – Először vigyorogva sandít fel a megfeszülő arcvonásaimra, gyanakodva keresem a csapdát a megmagyarázhatatlan döntése mögött, miközben ő felegyenesedve folytatja. – Ígérem, hogy ha a karperecek levétele nélkül nem tudlak megállítani a győzelmedben, akkor soha többé nem zaklatlak. – Megismétli a kulcscsontja alá vésett X létrehozását, most már nem kerüli el a figyelmemet a manaáramok aprócska rezzenése a mágikus eskü megfoganásakor. Nem értem. Újra és újra elismételem magamban a furcsán megfogalmazott fogadalom szavait, hogy lehetséges kiskaput keressek mögöttük, de nem találok. Kurva idegesítő. Miért mondta ilyen kacifántosan?

- Miért csinálod ezt? Én nem ígértem semmit cserébe, nincs veszítenivalóm. – Összehúzott szemekkel, őszinte zavarodottsággal teszem fel a kérdést, amire tudom, hogy nem a valós választ fogom kapni, mégis abban reménykedek, hogy hátha valahogy közelebb visz ahhoz, hogy megértsem az indíttatásait. A magabiztos, öntudatos vigyora és a felhúzott orra mögüli lapos pillantása azt sejteti, hogy blöffölt, mikor azt mondta, hogy szerinte jelen állapotunkban van esélyem legyőzni őt. Ez megmagyarázná azt is, hogy miért ígérget olyan dolgokat, amiket később megbánhat.

- Csak szeretném kihozni belőled a legjobbat. Persze ha igazságtalannak ítéled, szívesen fogadok én is egy ígéretet cserébe. – Hanyagul széttárja a kezeit, a mosolya mögül hegyes, hófehér szemfogak villannak elő. – Lennének ötleteim… – Sokat sejtetően simít végig a vigyorgó, vetkőztető pillantásával, elfintorodva fojtok el egy ingerült horkanást. Hát persze. Nem is tudom, miért próbálok normális párbeszédet folytatni vele. Szinte fel sem eszmélek, a következő pillanatban már megbontom a kis alkudozó fegyverszünetünket, hogy kizökkentsem a zavaró gondolatmenetéből, mielőtt véletlenül elkezdené sorolni az istenverte ötleteit. A kezemben megjelenő tőrökre az első találkozásunkról ismerős alkarpengéivel válaszol, a levegőben kezdünk vad, villámgyors közelharci párbajba. Fürge mozdulatokkal kerülöm ki az árnycsápok bekerítő támadásait, mikor egy-egy csáp hozzám érne, az adott testrészem köré szinte tudat alatt vonok halovány fénypajzsot, hogy ne érinthessen meg a sötét mágia, így újra és újra hárítani tudom a foglyul ejtő közeledésüket, viszont nem tudok a pengéi mögé férkőzni, hogy megsebezzem. Kivédem egy újabb védekezésből átcsapó támadását a bal vállam fölött, miközben az egyik fénnyel bevont szárnyammal elhessegetek három árnycsápot a jobbomról, majd egy céltudatos mozdulattal, elfojtott zihálással reppenek távolabb tőle. Idegesítő. Kurva idegesítő. Túlságosan egyenlők vagyunk. Viszont én valamiért gyorsabban töltődök, mint valaha, neki pedig az ígéretének hála véges a manamennyisége. Ez valószínűleg nem a gyorsaság, hanem az állóképesség csatája lesz. Mintha egyszerre jutnánk erre a következtetésre, meglepődve hátrálok, mikor felém lendül, a tenyereiben felgyűlő, fekete gőzgomolyagként kavargó mágikus erők semmi jót nem sejtetnek. A tőrjeimet felé hajítva próbálok időt nyerni, hogy távolabb szökkenjek tőle, de nem akasztja meg a támadás, könnyed, légies mozdulatokkal kerüli ki őket. Varázsige nélkül vonok magam elé egy áttetsző, haloványkék pajzsot, a mágiám gyönyörű kékén fekete árnyakként hullámoznak a szféra nyomai, árulkodnak róla, hogy a pajzs nem pusztán az én erőm szülötte. Egyszerre fintorodunk el a herceggel az akaratlanul, véletlenül ellopott erők láttán, az ökle mágiától terhes csapása eget rengető zendüléssel csattan a szilánkokra roppanó pajzson, de mire a mágiák összeütközése okozta ködfelhők feloszlanak, már a világ másik végéről szegezem rá az élénksárga, villámok erejét hordozó íjamat. Embertelen reakcióidővel kerüli ki a felé száguldó villámnyilat, majd a következő kettőt is, az ugrásaival pontosan beletáncol az imént kikerült, titokban visszakanyarított pengéim útvonalába. Az első mágiával bevont penge akadály nélkül döfi hátba, és száguld át a szívén, mintha ténylegesen nem lenne ott semmi. A második a háta közepét veszi célba, de egy árnycsóva az utolsó pillanatban kapja el, és kebelezi be az anyagtalan létezésébe. Az ujjai között halk roppanással törik apró darabokra a másik ezüstpengém, amit megkaparintott a mellkasából kifelé jövet.

- Ha tudtam volna, hogy fétised a szíven szúrás, szórakozhattunk volna vele régebben is. – Undorodó fintorra húzódik az ajkam, de a kezeim még mindig a varázsíjat feszítik.

- Bocs. Mindig meglep, hogy van ott valami. – Elvigyorodva vetődik felém, a könyörtelenül kiterjesztett mágiája nyomasztó teherként lassítja le a mozdulataimat, mintha egy láthatatlan légmocsárba taszított volna a puszta akaratával. A levegővételeim nehézkessé, a mozdulataim pedig egy pillanatra idegesítően lomhává válnak, hiába lövök felé még néhány mágikus nyilat, úgy kerüli ki őket, mintha nem is léteznének. A picsába. Reflexszerűen, szinte öntudatlanul nyúlok a miket övező sötét manahálók furcsa támogatásához, a kezeim körül spirálként, felszabadító szabadságérzetet nyújtva kúszik fel a sötétség ereje, de mire végre visszakapom a teljes kontrollt a testem fölött, már késő. Az ökle elmerül a gyomromban, levegőért kapva, némán nyögök fel, ő pedig az összegörnyedésemet kihasználva, egy fentről indított rúgással taszít brutális sebességgel a talaj felé. A fájdalomtól fátyolos pillantással, pihegve próbálok magamhoz térni, és mikor rádöbbenek, hogy ha földet érek, leleplezem a legnagyobb ütőkártyámat, a pillanat tört része alatt szedem össze magamat. Kapkodva suttogok el egy illúzióbűbájt, a hangos csattanást, és a porfelhőt egy nem létező Ramiel becsapódása veri fel. Az egyetlen szerencsém, hogy olyan gyorsasággal vetődik utánam, hogy a másodperc tört részéig kell csak fenntartanom a megterhelően bonyolult illúziót. Az egyik lábával durván a hátamra térdelne, de a kivetített ábrándkép semmivé foszlik az érintése alatt, így mindkét lába a talajon végzi, egyenesen a felélesztett csapdám kellős közepébe. Hatalmasra nyílt pupillákkal, elborult mosollyal figyelem, ahogy több száz méteren, a földbe szúródott, jégcsappá vált tőrjeim bűvkörében fagyos repedésekkel morajlik fel a talaj. A herceg azonnal kapcsol, felemelkedne, de az életbe lépett mágia erőteljes vonzása már nem engedi, a lábain gyönyörű jégvirágok milliárdjai kúsznak fel szélsebes terjeszkedéssel, alig egy szempillantással később már vastag, mágikus jégtömbök börtöne kényszeríti a térdeplő pozíciójába. Ironikusan tökéletes.

Elé rebbenve, büszke mosollyal nézek le rá, miközben a szemeimmel elcsodálkozva bűvölöm az ágyéka felé terjedő jégtömbök térhódítását.

- Milyen érzés térdelni, herceg? – A vad, veszélyes vigyora egy sarokba szorított ragadozóé. Mindketten tudjuk, hogy ki tudna törni a csapdából, de azt is, hogy hatalmas árat fizetne érte, és velem ellentétben, ő most nem engedheti meg magának.

- Jobb lenne, ha a farkadat szopnám közben. – Egy bevillanó kép, egy álom, egy emlék. Egy pillanat. Csak egyetlen röpke pillanatra zökkent ki a felháborítóan nyers, tolakodó megjegyzése, és ez pontosan egy pillanattal több, mint amit megengedhettem volna magamnak. A kígyóként a bokámra tekeredő árnycsóvát nincs időm fénnyel elhessegetni, mielőtt magához rántana vele, én magam is térdre zuhanok előtte, a mellkasom az övének csapódik a lendülettől. A csapdám kegyetlen ereje sajnos nem válogat, a jég csontig ható hidege fájdalmas kúszással ejt engem is fogságba, összekoccanó fogakkal, gyilkos pillantással nézek szembe a herceg hűvös arroganciájával. A keze a szárnyaim között simul a bordáim közé, de az érintése most olyan távol áll a zaklatástól, mint egy tőr egy tollpihétől. Pontosan tudom, hogy a hátam közepére szegezett ujjak azt hivatottak sugallni, hogy győzött. És valóban, ebben a pillanatban elég közel van, hogy olyan sebet ejtsem rajtam, amivel nem tudok tovább harcolni, de nem teszi. Pedig tudhatná, hogy nem adom fel, amíg lélegzek. Soha nem adom fel. Megtorpan az idő, a szemeiben kétségbeesetten keresek valamit, ami már soha nem lesz ott, mintha egy láthatatlan erő húzna hozzá és taszítana el tőle egyszerre, bénult döbbenettel, a torkomban dobogó szívvel próbálok visszatérni a harcos pillanatunkba, ami egy másodperce volt, mégis többnek tűnik, mint egy emberöltő a földön.

Mikor a fagyos marcangolással terjeszkedő jég eléri a derekamat, az elmém magától parancsolja a monumentális bűbájom erőszakos megszüntetését, a jégtömbök haragos robbanással törnek ripityára, még a szféra örök sötétében is vakítóan csillanó szilánkokkal töltik meg a levegőt, és ejtenek rajtunk millió apró, hajszálvékony sebhelyet. Alig pár másodperc az egész, az idő vaskereke ismét fáradt mozgásba lendül. Váratlanul lendületet véve perdülök ki a keze túlságosan közeli, fenyegető érintése alól, és a mozdulat folytatásaként le is sújtok rá a másik kezemben megjelenő hosszú, kéknyelű karddal, amit ismerhet az első találkozásunkról.

Fogalmam sincs, mennyi ideje zúdítjuk egymásra a mágikus és fizikai támadások végeláthatatlan hadát, fáradhatatlanul, eltökélt céltudatossággal próbálunk rést találni egymás védelmén, általában sikertelenül, vagy nem elég sikeresen ahhoz, hogy a csata végét jelenthesse. Egyre többször nyúlok akaratlanul a szféra tartalékaihoz, amikhez még mindig nem értem, miért férek hozzá, egy fojtogató bosszúság szépen-lassan alattomosan megfertőzi a hidegvérű támadásaimat, míg ő mintha évezredek türelmével megáldva, érintetlen érzelemmentességgel tartaná magát. Csak egy kicsit kéne gyorsabbnak lennem, hogy mögé kerüljek. Csak egy kicsit. Soha nem elég. Soha nem érem utol. Soha nem fogom utolérni. Újra és újra nekiugrok, de kurva nehéz egy nálam gyorsabb, idegesítő polip közelébe kerülni. Szemből lendülök felé, a fejemben lejátszom a mozdulataim tervét. Balra, kikerül, lebukik, félreugrik, jobbra, hárít, perdül, és ha szerencsém van, ezután elvileg a háta mögött leszek. Utol kell érnem.

A testem megfeszül a váratlanul rám törő, ismerősen darabokra szaggató fájdalomtól, ami erőteljesebben taszít a fullasztó uralma alá, mint valaha. Felnyögnék, de a benne lévő levegő mintha széttépné belülről a tüdőmet. Az érzékeim tudják, hogy teleportálok, de a tudatom még képtelen felfogni, hogy hogyan. Egy másodpercre elsötétül minden, és újra rám tör az a futó érzés, mintha egy egységet alkotnék a világgal, mintha egyszerre látnék, hallanék és éreznék mindent, ami történik. Túl sok, túl nyomasztó, túl nehéz. Mire újra látok, a háta mögött vagyok, és legszívesebben sikítanék. Nem csak a vér fémes szagából tudom, hogy a szemeimből lassan csordogáló, forró folyadék nem könny, még soha nem éreztem magamat ilyen megállíthatatlanul hatalmasnak, ebben a pillanatban a sírás gondolata is elképzelhetetlennek tűnik. A darabokra hullott elmém romjai alatt vergődök, mintha a tudatos részem, ami megalapozza azt, aki vagyok, még nem ért volna utol. Ami viszont könyörtelenül mélyre gyökerezve bennem maradt, az a makacs eltökéltség egy cél iránt, aminek már nem tudom felidézni az okát, de ebben az őrült állapotomban úgy érzem, meghalnék érte. Nyernem kell. Egy pillanat megtorpanásra sincs időm, a rúnáktól izzó tenyereim két oldalról ragadják meg az oldalát, a bőre sisteregve izzik fel a démonok ellen használatos manaelszívó érintések alatt. Mintha víz alól hallanám a dühös morranását, az árnycsápok a szárnyaimra tekeredve próbálnak lefejteni a gazdájuk gyengülő testéről, de mindhiába, olyan erősen szorítom, hogy a körmeim szépen lassan elérik a bordáját a húsa alatt. Hallani akarom, ahogy szilánkossá roppannak. A zihálásunk egymással vetekszik, fogalmam sincs, mikor csavartam köré még a lábaimat is, minél erősebben próbál eltávolítani magától, annál kitartóbban szorítom. A belőle kirobbanó gigászi energialöket hatalmassága olyan váratlanul ér, hogy elszakadok tőle, a hátam hangosan reccsen a sziklás talajon. Az éles, elviselhetetlen fájdalom felébreszt a váratlanul rám tört vérszomj bódító sötétségéből. A picsába. Nem gondoltam volna, hogy mindezek után még ennyi van benne. A picsába. Lassú mozdulatokkal könyökölök fel, miután a testem korántsem elég gyors regenerálódása összeforrasztja az összezúzódott csigolyáimat. Mintha mi sem történt volna, egy hanyag mozdulattal törlöm ki a vért a szememből. Hiába töltődök gyorsan, az eldurvult küzdelmünk így is rettenetesen kimerít. Felnézek az előttem álló démonra, akinek a regenerációja még az enyémnél is lassabb. Hm. Így, hogy végre a saját vérében fürdik, egészen kielégítő érzés ránézni. Idegesít a tudat, hogy az egyetlen komoly seb, amit ejteni tudtam rajta, egy véletlen teleportációnak köszönhető. Mindegy, a következő már nem lesz az.

- Pocsékul nézel ki. – A hangom rekedtes, de elégedett, keserű vigyorral tápászkodom fel a földről, hogy megszüntessem a kiszolgáltatott pozíciómat. A végén még azt hiszi, hogy legyőzött. Ő nem mosolyog.

- Add fel Ramiel, ha így folytatod, megölöd magadat. – Halkan felhorkanok a szavai hallatán, képtelen vagyok megállítani egy irritált szemforgatást. Mintha Őt hallanám. Nekem szakadt majdnem darabokra az elmém, és ő beszél baromságokat. Semmi értelme nem lenne feladnom, hiszen vele ellentétben, én tudok töltődni. Ráadásul ha még egyszer sikerülne megismételnem ezt a támadást, akkor teljesen kimeríthetném. Kár, hogy fogalmam sincs, hogy kell szándékosan teleportálni. Válaszra sem méltatom a röhejes szavait, helyette elmélyült figyelemmel összpontosítok a teleportálás megismétlésére. Tudom, hogy most már nincs az oldalamon a meglepetés ereje, ezért valószínűleg sokkal nehezebb dolgom lesz, hogy rést találjak a védelmén, szóval ideje belerázódni valahogy ebbe a lélekmarcangoló, utálatos érzésbe. Alig egy másodperccel az elillanó gondolataim után meg is érzem a közeledtét, most is ugyanolyan gyűlöletes módon tördeli darabokra a létezésemet, a sötétség, a hatalom, a szféra monumentális súlya ugyanakkora teher az elmémen, mint legutóbb volt. De valami más. Legutóbb mintha magától kidobott volna arra a pontra, ahová menni szerettem volna, most viszont nem történik semmi, csak maradandó sötétség és őrületbe taszító kínszenvedés. Mindenemet áthatja az anyagtalan létezés üressége és a minden másodpercben egyre növekvő pánik. Mintha fuldokolnék egy befagyott tó vizében, és nem tudnám áttörni a felszínt, a gondolat, hogy örökre benne rekedek ebben az elmebontó állapotban, rémisztőbb, mint bármi, amit eddig átéltem. Majdnem bármi. Az Ő elvesztése rémisztőbb volt.

A következő pillanatban zihálva kapok levegőért, a testem pár arasznyi magasságból puffan a földön. A kitisztuló tekintetem felismeri a trónterem plafonját, az ujjaim görcsösen kapaszkodnak valamibe, és mikor rájövök, hogy az Ő mellettem megtámaszkodó felkarja az, hirtelen kapom el a kezeimet. Egyre több érzékszervem fölött nyerem vissza az uralmat, most már hallom, hogy ő is zihál, érzem, hogy a vére orrfacsaró szaga elcsúfítja az ismerős illatot, ami egykor különös helyet foglalt el a szívemben, és szépen lassan a tekintetem is megtalálja a vörös szemeket. A fejem tompa, sebzett hasogatása már csak halk, monoton búgás az elmém mélyén. A pillanat töredéke alatt idézem fel az elmúlt óráinkat, és az utolsó cselekedet, ami még az enyém volt. A teleportációt. Az elrontott teleportációt, azt hiszem. Hah. Már akkor is gyűlöltem, mikor igaza volt, mikor szerettem, így pedig még idegesítőbb. Épp készülnék dühösen lelökni magamról, mikor önként vágja magát hanyatt mellettem. Valamiért feldereng bennem a kép, mikor a tiszta éjszakákon egymás mellett heverészve fürkésztük a csillagok fényeit, de rögtön elhessegetem. Itt nincsenek csillagok. Itt nincs semmi, csak egy fekete, repedésekkel és kosszal díszített plafon, és örök sötétség.

Tudom, hogy valószínűleg ő rángatott ki a szorult helyzetemből, de a nosztalgikus, kinőttnek hitt gyerekes dac újra rám talál, és nem engedi megköszönni. A hangja rekedtes, és tőle szokatlanul fáradt.

- Még mindig nehéz téged életben tartani, hercegnőm. – Elnyílnak az ajkaim, hogy felrójam a szokásává váló, irritáló becézést, de szavak helyett egy halk, felszabadult nevetés szökik ki közülük. Azt hiszem teljesen megkattantam az adrenalintól, a harc okozta önfeledtségtől és a megkönnyebbüléstől, hogy nem fogok örökre a jégfelszín alatt fuldokolni. A testemet átjáró kellemes fáradtság könyörtelenül emlékeztet, hogy régen milyen egyéb módokon fárasztottuk le egymást hasonló lelkesedéssel.

- Ha egy Kóbornak sikerült, egy Hercegnek is illene. – Apró, elfojtani próbált mosollyal válaszolok gúnnyal a gúnyra, a halk, szórakozott hümmentése hallatán lopott pillantással sandítok felé, de mikor találkozik a tekintetünk, valamiért muszáj elfordulnom tőle. A szemei még mindig élnek. Valószínűleg csak a harc szenvedélye, de jelenleg rémisztően hasonlít önmagára. Ez a hangulat, pedig túlságosan emlékeztet önmagamra. Hiba lett volna ez az egész? Vagy attól még, hogy örök rabságra ítéltem magamat, megpróbálhatok egy kicsit élni? Szabadon ereszteni már úgysem tudom, akkor miért rettegek ennyire a hasonlóságoktól, amiket köztük találok?

A kusza gondolataim lassan tovább vánszorognak, és ahogy szépen lassan feldolgozom a történteket, összevonom a szemöldökeimet. Várjunk csak. Ahhoz, hogy kirángasson onnan, hozzá kellett férnie a szférája manaörvényeihez, ebben biztos vagyok.

- Levetted a karperecet? Ez azt jelenti, hogy nyertem? – Kicsit nevetséges érzés győzelmet követelni azok után, hogy megmentett, de ha a legapróbb lehetőséget is látom, könyörtelenül kisajtolom belőle az ígérete betartását. Nem válaszol, csak szó nélkül felemeli a hozzám közelebb eső kezét, amin még mindig ott díszeleg az arany karperec, csak a szférától elzáró rúna nélkül. Bassza meg. Hangosan felhorkanok a rádöbbenéstől, hogy mindvégig az orromnál fogva vezetett. Sunyi, alattomos démonfajzat. Annak a hülye fogadalomnak minden furcsán megfogalmazott részletében kerestem a kiskaput, pedig egy akkora duplaszárnyas kijárat volt a legegyszerűbb szavaiban, hogy még az ő hatalmas egója is kifért rajta. A picsába. Annyira mérges vagyok magamra, hogy számára mintha már nem is jutna belőle. Végülis mit vártam egy fránya démontól? Hogy majd nem forgatja ki a szavaimat? Hah.

- Soha nem volt esélyem nyerni. – Csendes, haragtalan beletörődéssel jegyzem meg a nyilvánvalót, és ő nem vitatkozik.

- Nem szokásom kockáztatni. – Pf. Mintha akkora tét lett volna a zaklatásom. Ha újra megpróbálkozik vele, úgyis szénné égetem a kedvenc testrészét. Kimerült, nehézkes mozdulatokkal kelek fel a földről, és lustán nyújtózkodom egyet, miközben felmérem a termet, amit az ide láncolt heteim óta csak egyszer látogattam meg, akkor is csak futólag. Kíváncsi, felfedező mozdulatokkal sétálok fel a túlságosan ismerős pódiumon. Ha már hercegnőnek hív, megpróbálom az elkényeztetett hozzáállást.

- Megengedem, hogy kiengesztelj az átverésért azzal, hogy megtanítasz teleportálni. – Az ujjaimat játékosan végigfuttatom a trón karfáján, nem nézek rá, csak a szemem sarkából látom, hogy közben ő is felkelt a földről. – Ki tudja, lehet, hogy megkedvellek a végére. – Ez a gondolat mintha ismerős lenne egy élettel ezelőttről.

Elfojtok egy néma nyekkenést, mikor az utolsó simítások előtt beteljesíti a rossz előérzetemet azzal kapcsolatban, hogy talán nem a szeme láttára kéne megalkotnom az Őt kizáró mágikus pajzsokat. Ismét felránt a földről, a testem tehetetlen rongybabaként csapódik a mellkasához.

- Hiányoznék, ha kizárnál az ágyadból. – A szívemet marcangoló tompa fájdalom egyszerre elviselhetőbb és elviselhetetlenebb, mint valaha. Elviselhető, mert már nem nyom olyan ellenállhatatlan, fojtogató teherként, hogy minden lélegzetvételemről azt higgyem, hogy az utolsó lesz. Elviselhetetlen, mert ösztönösen érzem, hogy felesleges tovább reménykednem abban, hogy valaha jobb lesz ennél. Ez a zsibbasztó, émelyítő fájdalom, ez a lélekfacsaró hiányérzet már örökre a létezésem részét fogja képezni.

- Négy év alatt eszembe se jutottál, te önelégült pöcs. – Féligazság. Az árny, aki az éber álmaimat kísértette, már nem létezik.

- Akkor kénytelen leszek emlékeztetni. – Mindenem megfeszül, felkészülök a rám kényszerített csók okozta kéretlen reakciókra, a testemen végigcsordogáló forró láva perzselésére, a gyomrom görcsös, izgatott összerándulására, a vérem borzongató felpezsdülésére, de nem találnak rám a gyűlöltté vált, megalázó érzések. Megreszketek, de csak az emléküktől és a hiányuk okozta felfoghatatlan, hűvös józanságtól. Ugyanazok az ajkak érintenek ugyanazzal a selymesen meleg érzékiséggel, ugyanaz a nyelv kényszeríti gyengéd táncra az enyémet, és valami mégis más lett. Talán én. Úgy látszik, hogy a test, amit néhány röpke hónap alatt Calek hozzászoktatott a kielégülés utáni vágyakozáshoz, mostanra kiheverte ezt, megszokta a szenvedély hiányát, és egy nem vágyott csók egy pokolba kívánt démontól édeskevés ahhoz, hogy felizgassa. A test valóban gyorsabban gyógyul, mint a szív. Hihetem, hogy kigyógyultam belőle? Vagy azért hagyott ennyit pihenni, hogy megmutassa, hogy hiába lépek túl rajta, vissza tud rángatni a kéjes őrületbe? Egyáltalán vissza tudna? Azt hiszem ezekre a kérdésekre nem most fogok választ találni.

Lehunyt szemmel használom ki a testem ridegségét és a tudatom felszabadító józanságát, és a minket körbeölelő mágia befejezésére koncentrálok, amíg ő kiszolgálja magát az elnyíló ajkaimon. A mosolya megtöri az egyoldalú csókot, a résnyire nyitott szemeimen keresztül is tökéletesen látom, ahogy a földben felizzó rúnák felé sandít. A hosszú csóktól kifulladva, zihálva török ki az erőszakos öleléséből, ő pedig búcsúzóul finoman megtépi a nedvessé és duzzadttá vált ajkaim érzékeny bőrfelületét. Összerezzenek a testemben éledő apró szikráktól, amik jelzik, hogy ugyan sokat javult a reakcióim hevessége, viszont sajnos még mindig nem vagyok fából. Az apró kis győzelmem és a testem uralása még így is bátortalan diadalittas mosolyt csalnak az arcomra. Nem vagyok ostoba, tudom, hogy hatalmában állt volna megállítani. Pontosan úgy, mint ahogy azt is tudom, hogy valószínűleg a fénypajzs közel sem áthatolhatatlan, hiszen a mennyei fényt még Calek is el tudta törölni, lehetetlen, hogy egy démonherceg a saját szférájában ne tudja ezt megtenni. De még így is kellemes biztonságérzetet nyújt a tudat, hogy talán legalább egy kicsit lelassítja, eléggé megnehezíti a dolgát ahhoz, hogy ne tudjon meglepni. Ha csak egy másodpercet nyerek, már megérte, hiszen annyi idő alatt még a felületes alvás kiszolgáltatott állapotából is fel tudok készülni egy esetleges támadására.

A halk, ingerült szisszenése elsuhanó, pillanatnyi büszkeséggel tölt el, az egyik kezével gorombán csap az újdonsült védelmi falamra, ami hófehér, vakító villanással lép működésbe. Az égett hús orrfacsaróan keserű szaga még soha nem volt ennyire kielégítő.

- Nem maradhatsz ott benn örökre. – Hah. Ha rajtam múlna, még mindig a felhők között meditálnék, komolyan azt hiszi, hogy nem tudok visszasüllyedni abba az állapotba? Az már más kérdés, hogy vajon mennyi ideig hagyná.

- Miért ne maradhatnék? – Egy kihívó, de hűvös mosollyal nyúlok el az újdonsült kedvenc bútoromon, a védelmi burkomon belül elhelyezkedő ágyon, ami olyan széles, hogy még a kitárt szárnyaim is kényelmesen elférnek rajta anélkül, hogy a földre lógnának. Nem akarok belegondolni, hogy hány személyre vannak tervezve ezek a matracok, és hogy miket csináltak rajta. A mohó, éhes tekintete szinte égeti a ruha alól kilógó bőrfelületeimet, a szoba megtelik a szexuális vágyakozás csendes feszültségével és a nehéz, fülledt aromájával. A várakozással teli, dermedt pillanat mintha egy végtelenségig tartana, mielőtt a haragos, már-már csalódott, állatias morranása megtöri a vérfagyasztó csendet. Magamra hagy. Elmegy.

A váratlan magányom nem csak megkönnyebbülést, hanem zavarodottságot is hoz magával. Megrökönyödve, hitetlen tekintettel bámulom a plafont. Talán… csak talán annyira mégsem lenne egyszerű dolga a fal áttörésével? De ha tényleg így van, akkor miért engedte, hogy létrehozzam? Hiszen biztos vagyok benne, hogy tudta volna akadályozni. Nem tudom, mi a célja ezzel. Felbasz. Lehet, hogy ezzel is a hamis biztonságérzetemet akarja tovább táplálni? Vagy teljesen más a terve vele?

Elhúzom a számat, és ingerülten ülök fel az ágyon. Pont azt csinálom épp, amit megfogadtam, hogy nem fogok csinálni. Megpróbálok rájönni a miértekre, mikor tudom, hogy nem győzhetem le a saját számító, pszichológiai játszmáiban. Inkább ki kéne élveznem és használnom a pillanatnyi védettségemet anélkül, hogy túlságosan beleélném magamat a tartósságába. Igaz, itt bent nem tudok töltődni, de legalább látok rá esélyt, hogy nem érzékeli a burkon belül elvégzett varázslatokat. Próbáljuk ki.

Előkapom a tudatom mélyéről a szárnyaim védelmező bűbáját, amit fájdalmas kegyetlenséggel tépett ki belőlük az első itt töltött napunkon. Ezt előre rühellem. Halk határozottsággal mormolom a mágikus szavakat, a hangom megremeg a fájdalomtól, amint a rúnák rövid sora beleég az egyik túlérzékeny, sebezhetővé tett testrészbe a fájón meredező tollpihék alá. Mire befejezem a munkát mind a négy szárnyamon, remegek, a testemen pedig vékony izzadtságrétegen csillog a falon lobogó fáklya narancsfénye, ami csak még tovább erősíti a világ fekete-piros kontrasztját. Felgyorsuló lélegzettel, szinte visszarogyok a puha matracra, összeszorított fogakkal bámulok magam elé üres tekintettel néhány röpke, fájdalomittas pillanat erejéig, majd lehunyt szemmel, óvatos mozdulattal simítom végig az egyik szárnyamat, és szomorú mosollyal élvezem ki, hogy nem élvezem. Rendben, ez letudva. A konklúzió pedig az, hogy vagy hidegen hagyja a mágiahasználat, vagy helyes volt a feltételezésem, hogy itt bent nem érzi. Akármelyik is, szabad utat ad a további terveimhez. Már csak be kell fejeznem a varázsigét, amivel meggátolhatom magamat abban, hogy valaha önként a segítségére legyek a kijutásban, még akkor is, ha így évek távlatából egy árnyalattal elképzelhetetlenebbnek tűnik, hogy újra a rabjává váljak.

***

Fogalmam sincs mennyi ideje szakadtam ki az éberalvás hosszadalmas végtelenségéből, ami a Purgatóriumban hagyott időérzékem alapján akár újabb évekig is tarthatott. Még nem mozdulok, órák óta csak fekszem, és befelé figyelek. A megcsappant, töltődni képtelen manaáramaim monoton, nyugodt örvénylésére, az ellazult, kipihent fizikai valóm kellemes békéjére, a hangtalan, lassú lélegzetvételeimre, a kényelmes mozdulatlanságra. Töltöttem már hosszabb időt is elzárva egy manahiányos környezetben, de nem önként. Ideje kibújnom a burkomból, hogy legyen lehetőségem rendesen feltöltődni.

Még néhány lopott pillanatig nyújtom a bágyadt lustálkodást, a bőröm alatt fenyegető feszüléssel érzem az elalvásom előtt véghezvitt varázslat nyomait, a lelki szemeimmel szinte látom a bőröm belsejébe és a csontjaimba égett rúnákat. Mintha láthatatlan fonalak kötnék a testem számtalan pontját a világunkat ölelő pajzshoz, könyörtelenül emlékeztetnek, hogy ha valaha ellene fordulok, akkor kiolthatatlan mágikus tűz emészti fel a porhüvelyemet az utolsó élettelen porszemig. Még egy kellemetlen, örökké nyomasztó érzés, amihez hozzá kell szoknom. Lassan listát kell vezetnem róluk.

Egy halhatatlan lomha türelmével bolyongok a sötét folyosók végeláthatatlan labirintusaiban, mire megtalálom az első zárt ajtót. Abban a pillanatban, hogy megláttam az egyik főfolyosó végén elhelyezkedő, duplaszárnyú ajtót, tudtam, hogy ez nem egy újabb rideg hálószoba vagy kihasználatlan étkezőterem lesz. Őszinte kíváncsisággal futtatom végig az ujjaimat a sötét fa erezetein, és a robosztus, mozdíthatatlan vaskilincsen. Tudom, hogy felesleges lenne feszegetni vagy mágiával ostromolni. Ha a démonherceg kint akar tartani egy szobából a saját szférájában, akkor kint fog tartani. A kérdés csak az, hogy miért. Kétlem, hogy neki is szüksége lenne egy biztonságos búvóhelyre, hogy békére leljen, szóval valami más van odabent. Valami, amit ellene tudok használni? Varázstárgyak, fegyverek vagy tudás. Egy furcsa megérzés azt súgja, hogy az utolsó, és egyben a legveszélyesebb a három közül.

Kireppenek a folyosó egyik ablakán, hátha találok egy letakaratlan ablakot a titkos szobába, pedig a szívem mélyén pontosan tudom, hogy ennyire nem lesz egyszerű dolgom. Megállok a kőfal hosszan elnyúló, ablaktalan vonala mellett, az ujjaim alatt itt is érzem a védőbűbáj jellegzetes kisugárzását, és még valamit. Illúzió? Lehet, hogy vannak ablakok, csak rejtve a szem elől?

Még néhány percig érdeklődve vizsgálom a tömörnek tűnő kőfalat, de meg mernék esküdni rá, hogy az ujjaim alatt érzem az ablak jelenlétét, mégsem tudom rendesen kitapintani. Halk sóhajjal húzom vissza magamhoz a kezemet, és eltávolodok a kíváncsiskodásom tárgyától. Egy örökkévalóságom van megfejteni a kastély titkait, semmi értelme elidőznöm itt, mikor lehet, hogy előbb utóbb magától fény derül a zárt szoba rejtélyére.

Nem repülök vissza a szárnyakkal kellemetlenül szűknek érzett folyosóra, inkább a lábaim alatt elterülő udvar felé veszem az irányt. A zord kőfallal övezett „kert” még szép is lehetne, ha lenne benne bármi, ami egy kertre emlékeztet. Növények, virágok, friss levegő, élet. Lemondó fintorral piszkálok meg egy apró követ a lábujjammal, és hirtelen rettenetesen bánom, hogy nem szereztem magamnak egy cipőt mielőtt leszálltam. Itt minden száraz, kopár és visszataszítóan poros, homokos. Vajon mit mond el rólam, hogy a férfit, akihez a lelkem tartozik, egy ilyen világ jellemzi? Meh. Leguggolok, és az ujjaim közé veszem az előbb megrugdosott kövecskét, némán elmélázva folytatom a már-már filozofikus gondolatmenetet. Talán illik hozzám ez a hely. Nem mintha csináltam volna bármi önzetlent a rövidke angyali létem során. Az életem első fele értelmetlen lézengés és gyermeteg elégedetlenség volt, a második fele pedig örökös bosszúvágy hajtotta küzdelem és elvakult fejlődési kényszer. Mindig csak magamért éltem és magamért harcoltam. Aztán érte. Ironikus, hogy pont az első és talán utolsó önfeláldozó cselekedetem vezetett ide, a poklok poklába. Keserű horkantással szorítom meg a követ, és térdre süllyedek a guggoló pozíciómból. Önfeláldozás? Mekkora faszság. Az önfeláldozás az lett volna, ha veszem a bátorságot, és véglegesen kitörlöm a létezését. Még ebbe a kietlen koszfészekbe is az önzésem és az ostoba elbizakodottságom vezetett. Szentül hittem, hogy nem veszíthetem el…

A gondolatmenetemet a perifériámban megjelenő sötét árnyak mozgása szakítja meg, élesen villan a tekintetem a lassan közelítő démoneb falkára. A hátamon hideg borzongás fut végig a legutóbbi találkozásunk emlékeitől. Akkor is a földön térdeltem, csak erőtlenül, kényszerítve, megalázva és földbe döngölve. Abszurd türelemmel, szelíden sompolyognak felém a látványosan kíváncsi állatok, eltemetem az emlékek szülte kellemetlen érzéseket az ebek irányába, akik nem tehetnek a gazdájuk tetteiről. Azonnal kiszúrom a falkavezért, az elöl haladó, erős izomzatú, büszkeséget sugárzó ragadozót. Mellém ér, én pedig kihúzom magamat, hogy ne magasodjon fölém a nagydarab jószág. Tudom, hogy most jön az ítélet pillanata, mikor eldönti, hogy a közös bezártságunk alatt barátok leszünk vagy ellenségek. Erőm teljében vagyok, és nem félek a falkától úgy, mint legutóbb a földre kényszerített állapotomban, de rettenetesen jól jönne egy barát ebben az örökös ridegségben. A feszült másodpercek mozdulatlansága hosszúra nyúlik, az egyetlen, ami megtöri a síri csendet, az a halk szimatolás és a szinte hallhatatlan, kattogó neszek, amiket egymás között váltanak. Lassú, ismerkedő mozdulattal nyúlok fel, hogy barátságosan megsimogassam a falkavezér orrának a hosszú, keskeny vonulatban folytatódó nyergét, de megtorpanok, mikor agresszív, ellenséges sziszegést és egy rémisztően démoni vicsort kapok válaszul. Az egész falka felmorajlik, de a pillanatnyi megtorpanásom után folytatom a békét üzenő mozdulatot. Az ujjaim gyengéden érintik az állat selymesen érdes, narancsos bőrét, és abban a pillanatban, hogy hozzáérek, elnémul körülöttünk az egész falka. Egy másodpercre mintha az idő is megtorpanna, a lelkünk találkozik a ránk ereszkedő békében, amire mindketten vágyunk. Apró mosollyal fogadom a démonkutya simogatásba bújó közeledését, készséges mozdulattal teszek eleget a néma kérésnek. A tüskék, amik az imént harciasan égnek álltak a tarkóján, most merev sörényként simulnak a nyakához, a karomban végződő farka, amit eddig fenyegetően, támadásra készen feszített a teste fölött, most kényelmesen elnyúlik a poros földön. Őszinte kíváncsisággal fürkészem az ismeretlen démoni lény furcsa szegleteit.

Az elillanó idillt a herceg váratlan érkezése üldözi tova, a jelenléte hűvös fagy a bimbózó barátkozás törékeny tavaszára. Érzem magamon az ősöreg tekintet rideg súlyát, a levegőben a sötét lelke tátongó érzelemmentességének a halottas szagát, egy szívfacsaróan nosztalgikus viharillattal fűszerezve. A kisugárzása akár egy feketelyuk az űrben, ami annyira üres és hideg, hogy még a környezetéből is beszippant minden pozitív érzelmet vagy gondolatot. A falka harmonikus egységként rezzen össze, látom, hogy menekülnének, szinte hallom a néma nyüszítésüket a lelkem legmélyén.

- Látom megismerkedtél a kedvenceimmel. – Az ebek halk vinnyogással kotródnak messzebb a „szeretett” gazdájuk közeledésére, nekem pedig minden önuralmamra szükségem van, hogy elfojtsam a gúnyos horkanást, ami ki akar bukni belőlem a groteszk jelenet láttán és a „kedvenceim” szó hallatán. Abból, amit látok, inkább illene a kapcsolatukra az „alattvalóim” kifejezés. Vajon tudja egyáltalán, hogy mi a különbség a kettő között? Az a rémisztő, hogy egyáltalán nem vagyok biztos benne.

Minden izmom készenlétbe feszül, miközben hideg figyelemmel felemelkedek a földről, hogy megszüntessem a zavaró pozíciómat. Soha többé nem fogok térdelni ezelőtt a démon előtt. Érzelemmentes tekintettel állom a rám simuló, örökösen felsőbbrendű pillantását, miközben azon töprengek, hogy vajon megbünteti e a kedvenceit azért, mert akár egy pillanatra is barátkozni mertek velem. Az újonnan megköttetett kimondatlan kapocs köztem és az állatok között tovább tereli ezt a gondolatot egy olyan kérdés irányába, hogy vajon én mit tennék, ha meg akarná büntetni őket. Semmi értelme nem lenne a védelmükre kelni, főleg, hogy amennyire rettegnek a gazdájuktól, nem kételkedem benne, hogy ők maguk bármikor rám támadnának a parancsára. Semmi értelme nem lenne…

- Talán attól tartasz, hogy bántani foglak? – Hah. Egy elkapkodott pislogással űzöm el a döbbenet morzsáit a szemeimből, miközben az élveteg, öntelt félmosolyát fürkészem. Hihetetlen, hogy hiába van Calek emlékeinek a birtokában, érzelmileg túlságosan ostoba értelmesen feldolgozni őket. Azt hiszi, hogy félek tőle. Calek tudná, hogy nem vagyok hozzá elég bölcs. Ökölbe szorulnak a kezeim a mellkasomra nehezedő érzelmek súlyától, és dühösen átkozom magamat, hogy már megint képtelen vagyok Őt száműzni a gondolataim közül. Ennyi év után is vissza-visszamászik, mintha még mindig a részem lenne, egy örökös, láthatatlan útitárs, egy halk sugallat, a lelkem hiányzó részének a visszhangja a tudatalattim mélyén.

- Úgy mondod, mintha nem adtál volna rá okot. – Kikerülöm az egyenes válaszadást, hidegen hagy, hogy mit hisz rólam. Teljesen logikus feltételezés lenne, hogy félek tőle azok után, amiket tett, de valószínűleg kezdem elérni azt a vágyott pontot, hogy tényleg nincs mit veszítenem, mert a tartózkodás érzése elkerül. Végül a halk, selymes nevetése mégis meghozza a félelem első szikráját, de nem úgy, ahogy Ő tervezte. A szívem kihagy egy alig észrevehető ütemet, az egyetlen dolog, ami visszaránt a távolságtartás védelmébe, a hűvös kihívással csillanó félmosolya, ami távolabb nem is állhatna a múltbeli énje örökös, vad táncra hívó pajzán szenvedélyétől. Ha Calek veszélyesen perzselő déli napsugár volt, Asmodeus az első, alattomosan és váratlanul támadó fagy egy késő őszi hajnalon.

- Nem gondolod, hogy négy év alatt bőven lett volna lehetőségem folytatni a kínzásodat? – Nem mintha tudna még neki olyan dolgot nyújtani a testem, amit már nem vett el kényszerrel. Egy lassú pislogást követően nagy nehezen sikerül eltépni róla a bizalmatlan pillantásomat, de a mesterkélt, hangos sóhaja visszacsalja magára. Bár ne tette volna. A csípőre tett kezei és az elgondolkodó pillantása ismerősek egy elveszített életből. Ha még mindig azt az életet élnénk, egy gyerekes, túljátszott panaszkodás követné a fájdalmasan nosztalgikus beállást. Mindig, mikor végre azt hiszem, hogy már nem keresem benne Őt, egy rezzenés, egy illatfoszlány, egy jellegzetes hanglejtés visszaránt a kezdővonalra. Felbosszant.

- Unatkozom. – Bamm. A szám belsejére harapva próbálok uralkodni a testem ideges reszketésén és a mellkasom közepébe szúró émelyítő érzésen. Fogalmam sincs, hogy sírjak vagy nevessek, ezért inkább a néma dühöngést választom. A félreérthetetlen tevékenységekre célozgató folytatás megerősít benne, hogy jól döntöttem. – Gondoltam elszórakoztathatnánk egymást. – Gyűlölöm, hogy ebben az átkozott pillanatban rémisztően emlékeztet rá. Biztos vagyok benne, hogy szándékosan csinálja, és megvetem érte. Ha azt hiszi, hogy Calek ügyetlen imitálásával visszamászhat a szívembe, kurva nagyot téved.

- Én meg nem gondolom! – A hangom egy cseppet ingerültebb, mint szerettem volna, elfintorodva szorítom össze a fogaimat. Mikor felébredtem a hosszú meditációból, minden emlék és érzés olyan távolinak és tompának tűnt, most mégis itt vagyok, és olyan szánalmasan vergődök a semmiből elősomfordáló szívfájdalmamban, hogy véletlenül még azt is megengedem, hogy a közvetlen közelembe férkőzzön. Magához ránt, de a teste közelsége már nem forgatja meg a tőrt a szívemben. Nincs rám olyan hatással, mint az elején, mikor még élénken élt bennem az elveszített intimitásunk emléke. A kezeim a mellkasához feszülnek, hogy eltoljam magamtól, miközben mélyen, határozott ellenállással a szemeibe nézek, amik most egy veretlen harcos higgadt önbizalmát tükrözik. A lelke üres érinthetetlensége még ebben a vicceskedő pillanatában is üvölt a halálvörös tekintetéből. Hogy lehet az, hogy valaki nem többé, hanem kevesebbé válik a visszakapott emlékei által? Ennyi mindent elvettek volna tőle az évezredek? Tudni akarom, mi ölte ki belőle a férfit, aki lehetne a múltja keserűsége nélkül. Aki egy ideig volt nélküle.

Halálfélelem. Harag. Keserűség. Sarokba szorítottság. Még több harag. Lassú fertőzésként eszi magát egyre mélyebben a lelkemben, hogy kiöljön belőlem minden mást. Elárultság. Kiábrándulás. A kezeimet szétfeszítő aranyláncok meg sem rezzennek. A feldúlt gondolataim idegen visszhangként pulzálnak a vörös köd borította tudatomban. El akarnak pusztítani, csak mert szabad akartam lenni. Csak mert a saját érzéseimet akartam érezni. Csak mert élni akartam.

- Asmodeus – Raphael szánakozó hangja csak a távolból jut el hozzám, érzem, hogy az eddig lomhán kavargó, bizonytalan érzések egy hűvös eltökéltségben egyesülnek…

Kiszakít az idegen, túlságosan rövid látomásból a lehelete forró, ismerős illata az ajkaimon. Csak egy pillanat volt az egész. Egy kép. Egy szívdobbanás. Alaptalan harag lángol fel bennem, amiért eltépte tőlem. A szívem hangosan dübörög a pillanatnyi álomképtől, ami bevillant a múltjából, de mielőtt igazán megragadhattam volna, elveszítettem. Látni akarom. Gyűlölöm, hogy látni akarom. Nem kéne, hogy érdekeljen, Ő már nem az enyém, mint ahogy én sem leszek az Övé soha többé.

Nem tudom, hogy az Ő múltbeli keserűsége és kiábrándultsága ragadt bennem, vagy a saját érzéseim fojtogatnak ilyen erővel. Vissza kell térnem a valóságba, mielőtt rájön, hogy mit láttam. Az előbb mondott valamit, teljesen biztos vagyok benne, de a tudatom nem rögzítette a konkrét szavait, csak az bosszús érzést, amit hagytak bennem.

- Hagyjál! – Még engem is meglep a hév, amivel kitépem magamat a karjaiból. A következő pillanatban már a levegőt hasítják a szárnyaim, mintha abban reménykednék, hogy a tőle nyert távolság visszahozhatja az emlék folytatását. Nincs ilyen egyszerű dolgom, hogy lerázzam. Ebben a türelmetlen pillanatban olyannak érzem Őt, mint egy idegesítő, levakarhatatlan kullancsot a bőröm alatt. Még a vérszívás is stimmel.

A saját kis hamis biztonságot adó burkomtól már csak egy ablak választ el, és az ablakban hanyag tartással üldögélő legyőzhetetlen ellenfél.

- Nem áll szándékomban bántani Téged. Persze, csak ha nem adsz rá okot. – A röhejes kijelentése annyira felháborító és megdöbbentő, hogy még az elillant emlék utáni indokolatlan sóvárgásból is visszarángat. Nem tudom megállítani a feltörő gunyoros horkantásomat, ami tökéletesen leírja, hogy mi a véleményem a szavakról, amelyek pont annyira üresek, mint a démon, akinek az ajkait elhagyták.

- Jó vicc... Azt hiszem már megmutattad, mennyire nem áll szándékodban bántani. Nem vagyok sem naiv, sem hülye. Tudom miben mesterkedsz és hiába játszod meg magad, azt lesheted, hogy valaha is bizalmamba férkőzz. – Vajon tényleg olyan hülyének néz, hogy azt hiszi, újra megbízom benne azok után, hogy kimutatta a foga fehérjét? Csak azért, mert néhány évig hagyott nyugodtan létezni? Vagy tényleg azért próbál visszaédesgetni magához, hogy utána újra a földbe tiporhasson? Igazából mindegy is. Ami biztos, hogy egy hűvösen számító terv része, aminek a célja, hogy kijusson innen.

Látom rajta, hogy nem érinti túl mélyen a dacos ellenállásom, a vádló szavak mintha az egyik fülén be, a másikon pedig kimennének. Derűs szórakozottsággal hallgat végig, a nevetésétől irritált borzongás fut végig a gerincem vonalán.

- Eleinte elvetettem a sulykot, ezt beismerem. De biztosan el tudod képzelni, hogy milyen a hosszú ideig tartó elzártság után visszatérni önmagadhoz. Egyszerre végtelenül felszabadító és frusztráló érzés. Minden esetre, higgy amit akarsz, angyalka, de te se gondold, hogy én ostoba lennék. Pontosan tudom, hogy minden alkalommal egyre nehezebb a bizalmadba férkőzni. Már kétszer átestünk rajta, nem emlékszel? – Tehetetlen harag tölt el a gondolattól, hogy birtokolja az emlékeket, amikhez már nincs joga. Úgy beszél róla, mintha a miénk lenne az a múlt, pedig az csak engem és Caleket illet, azok után, amiket tett, Ő legjobb esetben is csak hívatlan betolakodó lehet a történetben. Vajon ha több részletet láthatnék a múltjából, jobban megérteném? Vajon ha tudnám, mi tette ezt vele tudnék neki segíteni? Vajon már most a fejembe mászott, hogy ilyen gondolataim vannak?

A fájdalmat szinte észre sem veszem, a vérem fémes, kesernyés szaga döbbent rá, hogy olyan erősen szorítom ökölbe a kezeimet, hogy a körmeim a bőrömet hasítják. Nem válaszolok neki, hisz mindketten pontosan tudjuk, hogy emlékszem. Ha akarnám, se tudnám elfelejteni. Ő töri meg a feszült szemkontaktusunkat, hátradönti a fejét, az ellazuló arcvonásai és a békésen lehunyt szemei akár emlékeztethetnének is a karjaimban elszunnyadó szerelmem képére, de hiányzik belőle minden, ami azokat a pillanatokat igazán meghitté tette. A szinte észrevehetetlen, de örökösen ott bujkáló mosoly a szája egyik sarkában, és egy apró mélyedés a szeme alatt ugyanazon az oldalon, amit ez az öntudatlan mosoly hozott magával. A boldogság. A felszabadultság.

- Azt is tudom, hogy többször nem is fog sikerülni. – A csendesen mesterkélt kijelentés visszacsalogat az elveszített boldogság ábrándjai közül. Lehet, hogy túlbecsültem az intelligenciáját, mert ez a fordított pszichológia annyira átlátszó, hogy mindjárt megsajnálom az elkeseredettségét, ha ehhez folyamodik. – De semmi értelme nem lenne megölnöm vagy tovább kínoznom Téged. – ebben mondjuk egyetértünk. – Különben kivel szórakoznék a végtelen életem hátralevő részében?

- Felőlem akár bele is pusztulhatsz az unalomba. – Halkan dünnyögöm az első ellenséges választ, ami eszembe jut, a gondolataim már teljesen máshol járnak. Komolyan azt hiszi, elhiszem, hogy elfogadta a sorsát? Még ha véletlenül azt be is látta, hogy én nem fogok segíteni neki kijutni, akkor sem tűnik olyannak, aki ilyen hamar feladja a kitörési kísérleteket, és egy börtönben tervezi tölteni a „végtelen élete hátralevő részét”. Azt pedig tudhatja, hogy amíg itt vagyok, megpróbálom megállítani az esetleges szabadulási kísérleteit, szóval egyszerűbb lenne eltakarítania az útból, aztán rááldozni néhány évszázadot arra, hogy feltörje a bilincset. De nem ezt teszi, tehát igenis azt hiszi, hogy képes lesz ismét a bizalmamba férkőzni, és megszerezni a segítségemet. Mekkora öntelt pöcs. Nem mintha zavarna, még nincs kedvem meghalni, és amíg velem bohóckodik, addig sem a láncok feltörésén ügyködik.

- Pedig mind a ketten profitálhatnánk a kényszerű összezártságból. Én nem unatkoznék, te pedig fejleszthetnéd a már amúgy is... lenyűgöző képességeidet, ha érted mire gondolok. – Egy elsuhanó, irritált szemforgatással fogadom a perverz célozgatást, az erőletett, Calekes humor pontosan annyira illik a rideg, számító démonherceghez, mint ahogy egy unikornis jelmez illene a vérebeihez. Remélem előbb utóbb elfogadja, hogy hiába próbál meg úgy viselkedni, mint Ő, már nem lesz rám olyan hatással.

- Mégis mire akarsz kilyukadni?

- Hm. Nem találnád fizikailag kielégítőnek, ha végeznénk együtt egy kis testedzést? – Az előző megjegyzése után már sejtettem, hogy ilyesmire megy ki a játék, de még nem őrültem meg teljesen. Lehet, hogy eljön az a pont, de még nem.

- Francokat. Eszem ágában sincs esélytelen csatába szállni. – Elém repül, minden önuralmamra szükségem van, hogy ne távolodjak el tőle ösztönösen. A vörös tekintet mélyreható pillantása már csak egy pillanatra babonáz meg. Egykor imádtam ezeket a szemeket, de már nem emlékszem rá, hogy miért.

- Emlékeim szerint, sosem gátolt meg az esélytelenséged. Ráadásul nem gondolnám rólad, hogy olyan gyámoltalan lennél. – Kiráz a hideg az érintésétől a kitörni készülő szárnyaim fölött, a mindentudó pillantása elárulja, hogy Ő is érzi a bőröm alatt szunnyadó energia feszült pulzálását. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy miért nem bújtak még elő, hiszen már az ideérkezésünk előtt elkezdődött a növekedésük folyamata, és az elmúlt négy év küzdelmes meditációja során közel megkétszereztem az erőmet. Mintha valami visszatartaná a szeráffá válásom lassú, törékeny folyamatának a beteljesülését. Talán ez a hely? Lehet, hogy a belém ivódott sötét erők, amikhez kénytelen voltam alkalmazkodni? Vagy a tátongó űr a kettészakadt lelkemben? Lehet, hogy csak ép szívvel és lélekkel válhat valaki eggyé a leghatalmasabb angyalok közül? Ha így van, akkor soha nem leszek szeráf. Nem mintha számítana. Ez a börtön a jövőm, és itt nincsenek felesleges rangok és mérföldkövek.

Egy hanyag legyintéssel terelem el magamtól a hátamat tapogató kezét, de a köztünk lévő, zavaróan szűkös távolságot még nem növelem meg. Bárcsak ne érezném a fedetlen mellkasából áradó hőséget.

- Nem is vagyok gyámoltalan. – Büszkén felszegett állal állom az elvigyorodó tekintetét, de mielőtt azt hihetné, hogy bevált a hergelése, folytatom. – De őrült sem. Eddig kétszer harcoltunk, és mindkettő ugyanúgy végződött. – Leplezetlen undorral emlékszem vissza a két kísértetiesen hasonló kimenetelű küzdelemre, valamiért mindkettőnek az lett a vége, hogy én térdre vagyok kényszerítve, ő pedig őrült, rideg élvezettel gyalázza kedvére a testemet.

- Már beismertem, hogy az elején kicsit elvetettem a sulykot. – Bocsánatkérő gesztikulációval tárja szét a karjait, de a leplezetlen vigyora és a szemtelenül vizslató tekintete arról üvöltenek, hogy egy csepp megbánáshoz hasonlatos érzelem sincs benne. Valószínűleg semmilyen más érzelem sem, ha már itt tartunk. Úgy látszik arra azért még ő sem vetemedik, hogy megbotránkoztasson egy jelentéktelen, üres fogadalommal, miszerint ez az alkalom egész biztosan nem így végződne. Milyen figyelmes, tudja, hogy csak tovább bosszantana vele.

- Akkor majd visszatérünk erre a kérdésre, ha elhiszem, hogy nem tör elő belőled a szörnyeteg a harc hevében. – Egy lusta, hosszú szárnycsapással kerülök egy kicsit messzebb tőle. Részemről lezártam a beszélgetést, ha nem akar elkotródni az útból, akkor megyek máshova. Egy különös, élveteg csillanás a tekintetében megállít, a szívem is megtorpan egy néma pillanatra.

- Nem gondoltam volna, hogy az én Ramim egyszer felesleges félelmek miatt mond nemet egy fejlődési lehetőségre. – Tudom, hogy a régi énem örökös bizonyítási vágyára próbál hatni a büszkeségemet heccelő szavakkal, de a mondat második felét mintha csak víz alól hallanám, egy átláthatatlan, fullasztó, nyomasztó vörös köd mögül. A testemben megfagy a vér, és mégis lángolok a fellobbanó haragtól. Remegek. Egy öntudatlan pillanat erejéig elsötétül a világ, fogalmam sincs, mikor mozdultam meg, a torkára feszülő ujjaim alatt ismerősen forró a bőre. A nyakába mélyedő hüvelykujjam alatt lüktető ér sértően lassú, kiegyensúlyozott dobbanásai tökéletes ellentétét képezik az én zavartan száguldozó szívverésemnek a fülemben. A szürreális nyugalma hidegzuhany az elillanó tombolásomra. Felocsúdva, elkerekedő szemekkel meredek a jobbomra, amivel az önként felkínált nyakát szorítom, de a dühös vicsoromat és a szikrázó pillantásomat nem üldözi el a megrökönyödés józanító pofonja. A felindultságom hevében fölé is emelkedtem a levegőben, így most kivételesen lefelé nézve fürkészem a most hűvösen vörös szempár kiolvashatatlan gondolatait.

- Ha még egyszer a szádra veszed ezt a nevet, megöllek. – Szinte hallom az elméje zakatoló fogaskerekeit működésbe lépni, ahogy beépíti a számító tervei közé az akaratlanul felvillantott gyengeségemet, a keserűség íze hányingerkeltő töménységgel árad szét a láthatatlan vonallá feszülő ajkaim között. Össze akarom szorítani a markomat, és érezni az ujjaim alatt a torka reccsenéseit.

- Látod? Máris harciasabb kedvedbe kerültél. Tudtam, hogy meggyőzlek. – Nem tudom, hogy az zavar jobban, hogy hanyag önteltséggel veszi félvállról a halálos fenyegetést, amit őszinte meggyőződéssel sziszegtem az arcába, vagy az, hogy még mindig erőlteti a humoros színjátékot, pedig tisztán látom, hogy a mélyvörös szemekben valami megváltozott. Vagy csak képzelem? Csak látni akarom? Vagy még ezzel sem tudtam előcsalni belőle legalább őszinte haragot, ha mást nem is? Egyszer elérem, hogy komolyan vegyen, akkor is, ha életem utolsó hibája lesz.

Eleresztem a torkát, erőtlenül hullik a testem mellé a kezem, és elfordulok tőle. Fogalmam sincs, hogy tud ennyi idő után is ilyen borzasztóan fájni a szerelmének és a tiszteletének a hiánya. Miért akar bárki is kötődni valakihez, ha a kötelék elvesztése ilyen túlélhetetlen kínszenvedés?

- Nem azért vagyok itt, hogy szórakoztassalak. – A szavak karcosabbak, mint szeretném, az összeszűkült torkomon szinte lehetetlen kihívás hangokat kicsikarni. Bárcsak elvonulhatnék még néhány évre az elmém feledést hozó magányába. Vagy néhány évtizedre. A ránk ereszkedő csend komor feszültségtől terhes.

- Miért vagy itt, Ramiel? – Az őszinte kíváncsisággal felcsendülő kérdése annyira más hangvételű, mint az eddigi tenyérbe mászó komolytalansága, hogy meglep és összezavar. Pontosan tudom, hogy arra irányul a kérdés, hogy miért nem vetek véget a porhüvelyem életének, ezzel kiutat nyerve a közös száműzetésünk béklyójából, és magára hagyva őt a zord öröklétben. De miért is vagyok itt? Az elején a remény tartott itt, de azt már rég kiölte belőlem. Annyira nem vagyok álszent, hogy megpróbáljam bemesélni magamnak, hogy feláldozom a létezésemet, hogy a börtönőre legyek. A helyes válaszra egyszer már ráleltem, és most is ugyanez talál rám. Fogalmam sincs, miért mondom el neki, talán egyszerűen csak azért, mert hirtelen nem találok indokot, hogy miért ne tegyem.

- Mert veled ellentétben, én nem tudok létezni a lelkem és a szívem nélkül. – Sokat gondolkodtam, hogy hogyan volt képes ilyen könnyedén hátat fordítani a mágikus eskünek, amivel összekötöttünk az életünket, és most, ebben a pillanatban, az eskü szövegét felidézve tisztábban látom a választ, mint valaha. Nem tudsz másnak ajándékozni valamit, amit már elveszítettél az utadon. Vajon ha megölném, felszabadulnék az eskü terhe alól? Vajon visszakapnám a részeimet, amiket most már jogtalanul birtokol?

Ledermedek, mikor megérzem magam mögött a teste melegét, a pillanatnyi döbbenetemben lélegzetvisszafojtva engedem, hogy gyengéden elsöpörje a váll alá érő tincseimet a nyakam egyik oldaláról. Az orra finom érintése a nyakam érzékeny bőrén ismerős egy elfelejteni kívánt álomból.

- Ezt kevesen tudják, de a tündék mágikus házassági esküje felbontható. Fel tudlak oldozni alóla. – Nem tudom, hogy csak a lehelete vagy az ajkai cirógatják meg a fülemet, a hátamon végigfutó érzéki borzongás emlékeztet az időkre, mikor a testem még a szenvedélyének a rabja volt. – Újra egész lehetsz. – Egy bábmester precizitásával suttogja a fülembe a legtitkosabb vágyaimat, hogy tovább léphessek, hogy tudjak gyászolni, hogy ne legyek belekényszerítve ebbe a lehetetlenül ellentmondásos helyzetbe, amiben el is veszítettem Őt és nem is. A létezése kísérti a múltamat, megkeseríti a jelenemet és beárnyékolja a jövőmet.

Olvastam olyan írásokat, amik szerint valóban felbontható a tündék esküje, de soha nem hallottam még olyanról, hogy valaki véghez is vitte volna ezt. Nem tudom, hogy hazudik e, de nem is számít. Szerencsére, most már ha akarnám sem tudnám teljesíteni azt, amit cserébe kérne. Asmodeus soha többé nem fogja látni a Földet, erről gondoskodni fogok. Ez a büntetésem és a végzetem.

Leküzdöm a szinte ellenállhatatlannak érzett kényszert, hogy kifújjam a feszülten benntartott levegőt, és az ölelésébe olvadjak, mert nem tudok szánalmasabb dolgot elképzelni, mint vigaszt keresni a kínjaim okozójának a karjaiban. Egy könnyed szárnycsapással távolodom el tőle, Ő pedig nem tart vissza.

- A hazugságaid olyanok, akár a folyékony méreg. – Nem nézek rá, halkan, rezignált keserűséggel, szinte suttogva utasítom el az életem legkönyörtelenebb, legszomorúbb csábítását.

- Nem hazugság, gondold meg. – Mielőtt válaszra nyithatnám az ajkaimat, érzem megszűnni mögöttem a jelenléte semmivel nem összetéveszthető kisugárzását, és rögtön tudom, hogy magamra hagyott. Csak akkor jövök rá, hogy milyen feszülten tartottam magamat, mikor megereszkednek a vállaim, és egy reszketeg sóhajjal engedem ki a levegőt a tüdőmből. A mozdulatlanságomat sokáig csak a szárnycsapásaim törik meg, míg feldolgozom az iménti, émelyítő érzelmi ingadozásomat.

Sok ígéretre és kísértésre fel voltam készülve tőle, de erre nem. Azt hittem, hogy a kötelékünket akarja majd felhasználni, hogy újra a rabjává tegyen, de ehelyett nyíltan a szívem szabadságát ajánlotta az övéért. Azt hittem, csalfán hitegetni fog, hogy visszakaphatom azt, amit elveszítettünk, de Ő inkább segítene túllépni a múlton, és… elfelejteni Őt? Gyűlölöm, hogy tudta, hogy ez jobban fog fájni. Gyűlölöm, hogy tudta, hogy a továbblépés gondolata rémisztőbb lesz számomra, mint az örök bezártságé.

***

Megfáradva ürítem ki a túlterhelt elmémet, de még nem nyitom ki a szemeimet. Hosszú másodpercekig csak élvezem a pillanatnyi nyugalmat, a rám ereszkedő sötét ürességet és a csendet. Az elmúlt napok igencsak eseménytelenül teltek, én folytattam a felfedezőutamat, a démonherceg pedig visszafogottan ugyan, de folytatta a kóstolgatásomat. Szerencsére minden alkalommal elég hamar rájött, hogy mindketten jobban járunk, ha egy kicsit még békén hagy. Azt hiszem. Vagy csak megunta a fanyar, visszautasító hangulatomat és ábrázatomat. Mostanra sikerült megismernem az új otthonomat, elrepültem a szféra mágikus határvonalaihoz, és csalódottan kellett ráeszmélnem, hogy a távolban tomboló viharok olyanok, mint maga a horizont a földön. Minél közelebb repülsz hozzá, annál távolabb sodródik. Pedig élveztem volna a frissítő esőt az arcomon, és a villámok dörrenő erejét a szárnycsapásaim alatt. Rá kellett jönnöm, hogy nem csak a fény és a napsugarak hiányoznak, hanem maga az időjárás is. A változás. Itt soha nem változik semmi. A világunk határaiban ráleltem egy hatalmas, az egész szférát körbeölelő rúnakörre, aminek bár néhány rúnáját felismertem, a pontos feladatát még nem sikerült megfejtenem, hiába kutatom lankadatlanul az elmém eddig gazdagnak hitt könyvtárát. Sok átfedést találtam szféralétrehozó varázsige, és a rúnakörben fellelt részletek között, de sajnos nem kaptam elég időt a Földön, hogy feldolgozzam az erdőszellemtől kapott varázsigét, így azzal ugyanúgy a sötétben tapogatózom. Elég időt. Pff. Semennyi időt nem kaptam rá. Az az elátkozott találkozás volt mindennek a kezdete. Jobban mondva mindennek a vége. Ha nem kerestem volna fel az istenséget, vajon hogy alakult volna a sorsunk? Azt hiszem, teljesen felesleges ezen rágódni.

A mellettem megmoccanó test nesze csalogat vissza a zord valóságomba. Apró mosollyal pillantok le a mellettem elnyúló démonebre, akinek a nyugalmas szuszogástól hullámzó oldala most a törökülésbe font lábamhoz simul. A kezemet a hátára simítom, az ujjaim alatt érzem az szálkás izmok alatt szunnyadó veszedelmes erőket. Azt hiszem, barátok lettünk. Vagy legalábbis nem ellenségek.

- Kéne neked egy név, nem igaz? – A halk szavaim szinte üvöltenek a kihalt udvar csendjében. A falka többi tagját most nem látom, de tudom, hogy soha nincsenek távol a vezérüktől. – Mit szólnál a Komához? – A múltba révedő mosollyal idézem fel a néhai kedvesem „kis”kedvencét, akinek a neve nem is illhetne kevésbé a mellettem fekvő gyilkos ragadozóhoz. Tökéletes lesz. Az újdonsült Koma lusta ásítással jelzi, hogy fogalma sincs miről beszélek, vagy ha mégis, akkor teljesen hidegen hagyja. Elmerengve követem a szemeimmel Koma egyik társát, aki érdektelen lomhasággal telepszik le pár méterre tőlünk. Furcsán kellemes érzés ennyi idő után beszélgetni valakivel, akitől nem ráz a hideg, ezért szórakozottan folytatom az egyoldalú csevegést. – Ha ismernéd az állatot, akitől a nevet örökölted, valószínűleg darabokra tépnéd és felzabálnád. – Apró, nevetésszerű hümmentéssel képzelem el a jelenetet, ami nem kéne, hogy ennyire felvidítson. Szegény ló nem szolgált rá, hogy így rühelljem, bár kétségtelen, hogy igencsak bosszantó volt, mikor Calek neki gügyögött szeretgető szavakat helyettem. Valakivel ellentétben, Ő tudta, hogy kell bánni a kedvencekkel.

A „felzabálnád” szóra Koma lelkesen kapja fel a fejét a földről, a tarkóján lévő tüskék az égbe meredezve keresik a nem létező zsákmányt. Éledező bűntudattal csapkodom meg az oldalát.

- Ha tudnék, idevarázsolnék neked egy egész csirkeólt. – Szinte még el sem hagyja az ajkaimat az utolsó szó, egy méterrel a lábaim előtt megkínzott, sípoló kotkodácsolással jelenik meg egy barna tyúk. Még szinte fel sem fogom a váratlan jelenséget, a madarat átdöfi az éles karom, amiben Koma farka végződik. Mire felocsúdok a bénító döbbenetemből, a tyúk már kámforrá vált. Az egyetlen bizonyíték, hogy egyáltalán valaha a világunk része volt, a hálás, ütemes kattogás, ami feltör a látványosan elégedett démoneb torkából. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt hinném, hogy dorombol. Mi a… Ez most komolyan megtörtént? Hogy a fenébe került ide az a tyúk? Mert én nem idéztem meg akarattal, az biztos. Kisebb tárgyak magunkhoz hívása egyszerű, de élőlények előidézése még a Földön is csak komoly varázslatokkal lehetséges. Azt gondolnám, hogy egy idegen szférában szinte lehetetlen. Nem mintha sokat tudnék a szférák mágikus szabályairól. Lehet, hogy nem is én voltam. Gyanakodva pislogok körbe, hogy leellenőrizzem, nem bujkál e valahol a démonherceg, bár egy ilyen jellegű tréfálkozást még a furcsán derűs, gunyoros stílusból sem nézek ki, amit mostanában magára öltött. Nem látom sehol, mint ahogy nem is érzem a közelemben a jellegzetes kék lángok mérgét, ami megszennyezi a manája kisugárzását. Mintha a tyúk után Őt magát is megidéznék a gondolataim, kényelmes távolságban jelenik meg a Komával alkotott furcsa kettősünk előtt. Mint minden alkalommal, a jelenléte most is a pillanat töredéke alatt üldözi el az állat önfeledt nyugalmát, az iménti boldog emésztgetés már a múlté. Legalább arra a szinte eljutottunk, hogy nem iszkol távolabb, mikor a herceg tesz felénk egy kimért lépést. Hűvös semlegességgel figyelem a minket kutató pillantását, miközben azon filózok, hogy vajon az előző furcsa, megmagyarázhatatlan jelenetből mennyit látott, hallott vagy érzékelt. Azon ráérek később rágódni, hogy mi a fene is történt tulajdonképpen.

Ő is leül a földre, jópár lépésnyi távolságra tőlem, és úgy érzem, végre eljött a pillanat, hogy képes vagyok őszintén érzelemmentesen fogadni a társaságát. Lehet, hogy az elmúlt másfél hétben ezért erőltette rám magát rövid, részemről agresszívan elutasító kis diskurzusok erejéig? Hogy szokjam a közelségét? Tényleg nagyon magányos vagy nagyon kétségbeesett lehet a szentem, ha hajlandó ilyen türelmesen szoktatni a gyomromat a jelenlétéhez.

- Mit akarsz? – A hangomból most hiányzik a szokásos görcsös távolságtartás, hiszen így, hogy Calekhez hasonlóan már én is állatokkal cseverészek, eljött az idő, hogy belássam, hogy én is unatkozom. Valószínűleg érzi a megenyhült hangulatot, mert az elmúlt napokkal ellentétben, most nem zárja rövidre a kis találkánkat.

- Beszélgetni. – Nem nézek rá, inkább oldalra fordulva figyelem, ahogy a falka szétszóródott tagjai óvatos settenkedéssel gyűlnek körénk, persze mindkettőnktől tartva a tisztes távolságot. Lehet, hogy kíváncsiak, milyen a gazdájuk, mikor épp nem kell rettegni tőle.

- Nincs kedvem beszélgetni, gondolkodni szeretnék. – Apró, szomorúan elsuhanó mosollyal idézem fel a párbeszédet, ami egy élettel ezelőtt Akaron barlangjának egy eldugott szegletében elindított a benne való bízni akarás rögös útján.

- Akkor gondolkodjunk együtt. – Az elillant, aligha jókedvű mosoly visszatér az ajkaimra a „helyes” válasz hallatán, egy keserű, elfojtott kuncogás halk hümmögésként szalad ki a számon. A naivitást mostanra már teljesen kiölte belőlem, ezért pontosan tudom, hogy minden megszólalása azt a célt szolgálja, hogy így vagy úgy rávegyen, hogy segítsek neki kijutni innen, valószínűleg minden rezzenésem és szavam hozzáadódik a terve bemeneti változóihoz, és ekként befolyásolja az elkövetkező lépéseit. Persze az is lehet, hogy túl sokat gondolok róla, és tényleg csak unatkozik, és unalmában céltalanul játszadozik a reakcióimmal, de valahol a szívem mélyén tudom, hogy nem így van. Látom a szemeiben.

Meglepően hosszú csend ereszkedik ránk, ha jól emlékszem az előző életünkben nem bírta ilyen sokáig. A türelmetlen, pajzán szeretőm emléke újra szomorkás mosolyt csalna az ajkaimra, de nem engedem, hogy eluralkodjon rajtam. Végül csak bebizonyítja, hogy valahol nagyon-nagyon mélyen ugyanabból a férfiból van, mint a gondolataim tárgya, és megtöri a makacs némaságunkat.

- A fiatal halhatatlanok nem szokták ilyen jól viselni a magányt és a bezártságot. – Sejtem, hogy nem csak a szférájában való börtönéletre céloz, hanem az évekig tartó meditációra és az azt megelőző, láncra vert hetekre. Még mindig a démonebeket fürkészve vonom meg a vállamat.

- Hozzászoktam. – Szándékos titokzatossággal csepegtetem el az apró információt, hátha ki tudok zsarolni belőle egy-két választ a kérdéseimre. A szemem sarkából látom, hogy kíváncsian billenti oldalra a fejét, egy mozdulat, amit már többször is láttam tőle, viszont Calekre egyáltalán nem volt jellemző. Magára csalogatja vele a pillantásomat, és talán az itt tartózkodásom óta most először nézek rá a vakgyűlölet ködfátyla nélkül. A fekete-vörös világunkban mintha a bőre is egy árnyalattal barnásabb színben simulna az örök sötétségbe, a selymes krémszínű tónuson veszélyt üvöltve rikítanak a mágikusan izzó, piros tetoválások kacskaringós vonalai. Az arcát óvatosan elkerülve figyelem, ahogy haja egyenletesen hosszú fekete selyemként hullik a vállai mögé. A felsőtestét csak egy laza mellény takarja, a szemeim megakadnak a felkarja izmain feszülő díszes aranypántokon. Ha valakinek, neki tényleg minden szegletére illik a démon és a herceg megnevezés is. Az egész léte kegyetlen tekintélyt sugároz és vak tiszteletet követel. Vajon rémisztőbbnek látnám, ha nem létezne a közös múltunk? Minden bizonnyal.

- Soha nem meséltél a büntetésedről. – Egy pillanatra újra a Fekete Erőd börtönében vagyunk, két idegen, akik az élet pókerét játszva próbálják felfedni a másik lapjait. Lapokat, amiket eddig azért nem mutattam meg neki, mert nem akartam szembesíteni vele, hogy milyen árat fizettem a rossz döntéséért. Ki gondolta volna, hogy egyszer a jövőben még jól jöhet a kegyes titkolózásom.

- Talán mesélek. Ha beengedsz a zárt szobába. – A vörös szemek mintha érdeklődő fénnyel ragyognának fel egy pillanatra, de szinte rögtön el is suhan a röpke érzelem. Már ha nem csak képzeltem, és valóban lehetett ennek nevezni.

- Miért érdekel ennyire? – Ennyire? Mennyire? Most kérdeztem róla először. Bár már azon sem lepődnék meg, ha pontosan tudná, hogy mennyi időt lézengtem a szoba környezetében a napokban. Eskü nem terveztem betörni. Még. Előbb meg akarom fejteni a védelmi mágia jellegét. – Azt sem tudod, mi van odabent.

- Miért, mi van odabent? – Az ajkai lassú félmosolyra húzódnak, a kivillanó szemfogai lehetetlenül fehérek a minket ölelő vörös félhomályban. Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne szakítsam meg az összeforrt tekintetünk elmélyülő kapcsolatát.

- Az ágyasaim. – A mélyen búgó hangja mintha tolakodóan megérintene valamit a gyomrom mélyén, egy gúnyos horkantás szökik ki az ajkaim közül, az elmémen megállíthatatlan otrombasággal suhannak végig kéretlen képek különféle egzotikus szépségű szeretőkről.

- Pfff. Bárcsak így lenne, akkor nem az én nyakamban lihegnél nap mint nap. – Keserű csalódottsággal könyvelem el, hogy valószínűleg nem fogok értelmes választ kizsarolni belőle a témával kapcsolatban, morogva állok fel a földről, hogy átmozgassam az elmerevedett végtagjaimat. Mintha megérezné a komor hangulatváltozásomat, Koma egy kecses nyújtózkodást követően kelletlenül telepszik arrébb. Ingerült lettem, és fogalmam sincs, hogy miért. Lehet, hogy kezd engem is utolérni a fizikai kimerülés hiánya okozta frusztráció. Az elmúlt években újra sikerült robbanásszerűen megnövelni a manakészletem mennyiségét, viszont a testemet rettenetesen elhanyagoltam. Hátat fordítok neki, hogy ne lássa a fintort, amivel belátom magamnak, hogy el kellett volna fogadnom az ajánlatot, amivel másfél hete előrukkolt. Még mindig aggasztanak az eddigi harcaink kimenetelei, de egy valamiben igaza volt. Sem elég megfontolt, sem elég gyáva nem vagyok ahhoz, hogy emiatt nemet mondjak egy fejlődési lehetőségre, főleg ha elég erőssé akarok válni, hogy meggátoljam a szabadulási kísérleteit a jövőben. Amúgy is ki akartam próbálni, milyen érzés ezzel az új, nagyobb hatalommal harcolni. Nem is beszélve arról, hogy ameddig velem szórakozik, addig sem a láncaim feltörésén agyal. Ha akkor és ott nem csusszan ki az ajkain az a név, amit soha többé nem akarok hallani senkitől, valószínűleg már meggyőzött volna. Egy halk sóhajjal simítom hátra az arcomból a hajamat, az ujjaim nyomán a hófehér tincsek egy váll alá érő fonatba simulnak. – Áll még az ajánlatod a testedzésről, herceg? – Képtelen vagyok nem gúnyos éllel kimondani a heccelő megnevezést, még mindig a hátamat mutatom neki, csak hallom, hogy ő is felkel a földről.

Az idő egy pillanatra lelassul, talán meg is torpan, én pedig meg mernék rá esküdni, hogy a talpam alatt mintha élő létezésként dobbanna a világunk szíve. Lehetetlen, hogy az arcomon frissítő, hajnalillatú szelet érzek, ez is csak egy kísértő ábránd lehet, ami csatlakozik a többi sóvár, örökké elérhetetlen vágyamhoz. Nem tudom miért, a semmiből eszembe jut a kék harci ruha, amit még Ő alkotott nekem, és ami hű társam és védelmezőm volt megannyi csatában. Biztos megőrültem, de szinte érzem magamon a légies, könnyű érintését. Az idő kereke újra mozgásba lendül, vége a furcsa képzelgésnek. A föld a talpam alatt újra halott és száraz, a levegő állott és poros, a hajnal pedig elérhetetlen vágykép. Egyedül a testemre öltött kék zeke megmagyarázhatatlan ölelése bizonyítja, hogy nem álmodtam nyitott szemekkel. Most már nem kételkedem benne, valahol a lelkem mélyén, ösztönösen tudom, hogy én alkottam.

Felfogni sem tudom, hogy mi ez az erő, de többet akarok belőle.