- Hát, nem ígérhetem, hogy elpusztíthatatlan lesz. – A hangjában is ott rejlő élveteg, nosztalgikus vigyor a szemeim elé tárul, mikor felém fordul az ölelésemben. A pillantása visszatükrözi a vad, harcos előjátékaink pikáns emlékeit. Álomképek egy összezúzott életből, ahol nem léteztek korlátok, csak a lelkünkben égő tűz, a vérünkben lüktető mágikus erő és a testünkben zsongó vágy. Igaza van. Nem létezik szoba, amit ne tudtunk volna elpusztítani. De vajon ugyanez a jövő vár ránk? A szakadék, ami mindig ott húzódott közöttünk, most áthatolhatatlanabb, mint valaha. Hiába vannak szárnyaim, nem érem utol őt. Felizgatott, mikor álltam a sarat egy erős és veszedelmes démon ellen, de az aligha fog, mikor újra és újra földbe tipor egy démonherceg. A vérpezsdítő küzdelmeinknek befellegzett. Nem mintha a közelmúlt árnyainak az elüldözhetetlen jelenlétében megsiratnám őket. Épp eleget harcoltunk már. – De annyiszor építem újra, akárhányszor csak kell – ígéri meg előzékenyen, mit sem sejtve a borúlátó, rezignált gondolataimról. A csókja segít elereszteni a szívemet lehúzó, kishitű érzéseket, én pedig megkönnyebbülve engedem, hogy a testemet végigsimító meleg levegő csendes fuvallatként kapjon beléjük, és távolra vigye őket a kietlen pusztaság ürességébe. Most, hogy pillanatnyilag kicsúsztak az ujjaim közül a végtagjaimat elnehezítő aggodalmak, amikhez valamiért görcsösen ragaszkodom, könnyűnek érzem magam, mintha lebegnék. Jobban mondva lebegek. Még jobban mondva, már megint fel lettem kapva a földről. A lábaim áruló módjára kulcsolódnak a dereka köré, a testem ösztönösen, rég nem látott szeretőként üdvözli őt. Hé! Nem ez volt a terv.

- Mégis mire készülsz? – vonom kérdőre a kacér démonomat komolytalan felháborodottsággal. Túl jól ismerem ezt az álszentre varázsolt mosolyt. Bárcsak tudnék ténylegesen haragudni rá, de azt hiszem, jelenleg ezt nem teszi lehetővé a ránk ereszkedett, fullasztó, átláthatatlan rózsaszín köd. Ennél egyértelműbben nem tudom kijelenteni, hogy szünetre van szükségem. Voltak idők, hogy számított a véleményem a témában. Hah. Kit akarok becsapni? Ha belelendültünk, régen is csak akkor hagyta abba, mikor elájultam.

- Azt mondtad, fürödni szeretnél. – Összeszűkülnek a szemeim, pedig a szavait alátámasztandó el is indul a csábítóan tükörsima víz felé. Már szinte érzem is a bőrömön a jólesően meleg, tisztító érintést. Kár, hogy bemocskolja ezt az érzést egy sokkal tolakodóbb, a jelen pillanatban kéretlen forróság a fenekem alatt. Minden létező porcikámmal küzdök a túlságosan kellemes bizsergés ellen, ami végigrohan a gerincem teljes vonalán. Most komolyan? Azt hittem, megbeszéltük.

- Valóban. De emlékeim szerint, még tudok járni – morgom rosszallóan. Nem tudom, hogy rá, vagy a testem állhatatlan reakciójára vagyok mérgesebb.

- Én meg szeretlek a karomban tartani. – Úgy érzem, túlságosan is. Általában hízelgő lenne, de most tényleg csak egy lustálkodós mosakodásra és a józan, gondolkodni képes személyiségem megtartására vágyom. Tudom, hatalmas igényeim vannak. Majd később kiengesztelem értük. – Az még csak nem bűn. – Hát persze. Ezt az ártatlan színjátékot már akkor sem vettem be, mikor még nem is tudtam, hogy kicsoda ő, a személyének az ismeretében pedig egyenesen röhejesnek hat. Semmi ártatlan nincs ebben a férfiban.

- Nem, az egyáltalán nem az. Viszont érzek valami meglehetősen bűnös szándékút a fenekem alatt. – Egyre nehezebb figyelmen kívül hagyni a bőrömhöz simuló merevedése izgató forróságát, főleg, mikor beljebb tolakszik a fenekem partjai között. Még engem is megrémiszt, mennyire vágyom rá, hogy végre belülről is érezhessem, olyan elemi sóvárgással éhezek utána, mintha a mögöttünk álló, egymásba olvadó, kéjmámoros hetek meg sem történtek volna. A bőröm túl szűknek érződik, a levegő pedig túl fülledtnek, szinte égeti a tüdőmet. A valóság szépen lassan a karnyújtásnyira lévő, vágyott ábrándok homályába simul, halk nyögéssel, megadón lehunyódó szemekkel látom magam előtt a közeljövőnket, ahol újra a szenvedélyes csókjaiban fürödhetek langymeleg, kiábrándító habok helyett, és az elégedett sóhajai felülírnak minden gondolatot és minden kételyt, ami valaha közénk állt vagy a jövőben közénk állhatott volna. Ebben a jövőben nincs semmi, csak a húsa forró puhasága, a testünk kielégíthetetlen követelőzése, a múlhatatlan szomjúság, a fáradhatatlan ölelések és a pillanatok alatt elreppenő évszázadok súlya. Egy végtelen hajsza az örökké elérhetetlen kielégülés után. Látom magamat a vágytól izzó, mágikusan vörös szempár elsötétedő tükrében, látom kialudni a fényt a tekintetem mélyéről és szépen lassan végleg elillanni az értelmet formáló szavakat az ajkaimról. Látom az enyészetet, a szféra bomladozását, a közös börtönünk összeroppanó rácsait, de ennek az őrületnek még a szabadság sem vethet véget. Ez az őrület kegyetlenebb börtön, mint amit bármilyen mágia szülhetne. Felemelem az ólomsúlyú szempilláimat, és tudom, hogy a pillanat töredéke alatt lepergett jövőkép nem az, amit nekünk rendelt a sors. Nem lehet az. Ennél többet kell, hogy tartogasson nekünk a jövő. Nem lehet, hogy az a sok szenvedés ide vezet.

- Lebuktam. – A csókja kegyetlenül döngeti az elhatározásom omladozó falait. Az íze maga a kísértés, a minket átölelő tomboló viharillata a világ legerősebb afrodiziákuma. Mindenem válaszol a hívására, mintha soha nem is lett volna más lehetőségem, mint elgyengült szerelemmel a karjaiba olvadni. Legyőzött. Lehunyt szemekkel, tehetetlen nyöszörgéssel simulok hozzá, de a tarkómon felálló szőrszálak újra magamhoz térítenek. Ismerem ezt az érzést. Egy néma intelem egy levetkőzhetetlen függőség kezdetéről. Épp elég ostobaságot csináltam a rövidke életem során, hogy felismerjem a testem jelzését, mikor végzetes dologra készülnék. Nem egyszer mentett már meg a végső megsemmisüléstől.

A kezeim határozottan tolják el a mohó szeretőmet, aki akaratlanul majdnem a végzetünkbe sodort minket. Egy józanabb pillanatunkban majd az orrára kötöm, bár van egy olyan érzésem, hogy nem venné komolyan a baljós megérzésemet.

- Mondtam, hogy pihenésre van szükségem – jelentem ki elhatárolódva. Ha ebből sem ért, ki lesz rugdosva a saját medencéjéből. Remélem, nem kell megharcolnom vele az elmém épségéért, hátborzongatóan felidézné az elfelejteni vágyott közelmúltunkat. Az elégedetlen fintora és a frusztrált morranás, amivel az ajkaim után kap, egyelőre semmi jót nem sejtetnek. Lehet, hogy ő már mélyebben van a mocsárban, mint én, csak észre sem veszi?

- Próbálkoztam, kövezz meg. – Ahhh. Mégis mi mást várhatnék egy buja démontól? Kár, hogy az ő szavaival élve: ez már nem játék. Főleg, hogy magunkat ismerve ha újra belekezdünk, nem állunk meg egy utolsó, gyors menetnél, hanem újabb hosszú napok fognak elsuhanni mellettünk. Nagyon-nagyon rossz ötlet. A flegma, sértett vállrendítés, amit a kedvesem produkál, elbizonytalanít, hogy tényleg egy több ezer éves, tekintélyes démonherceg tart e a karjaiban. Jobban illik az elveszett kószához, akibe ostobán belehabarodtam. Ha gyerekesen fog viselkedni, akkor gyerekként fogom kezelni, az biztosan tetszeni fog neki.

- Ha nem értesz a szép szóból, akkor egyedül fogok fürdeni – teszem hozzá nyomatékosítva, tényleg mintha egy neveletlen gyereket dorgálnék. Ha elégszer elismétlem, előbb-utóbb el kell hogy érjék a szavaim. Még egy öntelt démonherceg büszkeségének sem eshet jól, ha a szeretője zsinórban tízszer lepattintja, az pedig pláne, ha erőszakhoz kell folyamodnia, hogy megkapja, amit akar. Néhány túlságosan hosszúra nyúló másodpercig még el is hiszem, hogy megtenné, de végül elengedi, hogy kicsusszanjak a karjai közül. Amint a talpaim elérik a medence alját, hátrálok egy bizonytalan lépést. Az élénkvörös szempár még mindig olyan éber pillantással mered rám, mintha egy kisegér lennék, amit csak azért eresztett el egy macska, hogy újra elkaphassa. A hangos, ingerült morranása egyenesen a lábaim közé kúszik, és olyan helyeken érint meg, ahol a legkevésbé sem szeretném jelenleg. Imádom ezt a mély, állatias hangot tőle. Utálom imádni. Hogy képes még ilyenkor is felizgatni? Egészen addig hátrálok a medencében, amíg eltűnik a bőrömről a belőle áradó forróság illúziója. Most nem csak előle menekülök, hanem a meg-megingó elhatározásom elől is.

Nyakig merülök a kellemes hőmérsékletű vízben, hogy lemossam a bőrömről az érintései ott ragadt emlékeit. Lehunyt szemekkel, egy néma sóhajjal engedem, hogy a levegővel együtt kiáramoljon belőlem az előző pillanataink felgyülemlett feszültsége is. Jobb, ha mindketten megvívjuk a saját csatánkat a saját vágyaink ellen, és ezt részemről úgy a legegyszerűbb, ha nem látom őt. És mégis, mintha egy felsőbbrendű hatalom vezetné vissza rá a kíváncsi pillantásomat, mikor a víz hullámai azt sugallják, hogy ő is elmerült a tisztító habokban. Megbabonázva figyelem a vízfelszínt áttörő, széles vállak ismerős domborulatait. Túl élénken élnek bennem az emlékek, hogy mennyi izgalmas dolgot lehet csinálni, miközben azokra a vállakra támaszkodom. A bicepszei vonzó hullámzással csalogatják magukra a tekintetemet, miközben a kezei a haját simítják ki az arcából. A bőrén táncoló, mágikus tetoválások minden áldott alkalommal a hatalmuk alá kerítenek, most egészen úgy mozognak, mintha nonfiguratív, mágikus tűzcsóvák lomha lobogását akarnák a szemeim elé idézni. Senkinek nem szabadna ennyire tökéletesnek lennie. Ő tényleg olyan, mint a pokol tüze. Mire rájössz, hogy nem csak gyönyörű, hanem veszélyes is, már megégetett. Soha nem fogom kimondani, hogy gyönyörűnek látom őt, amúgy is csak egy morcos fintort kapnék válaszul. Az elmúlt napokban boldog nosztalgiával köszöntöttem minden régről ismerős porcikáját, és kíváncsi áhítattal ismerkedtem meg az összes apró újdonsággal a testén. Soha nem fogom megunni ezt az ismerkedést. Szeretem őt. Mindenét szeretem.

Az önelégült vigyora józanító pofon az arcomon. Megrezzenve kapom el róla a rajongó pillantásomat, mielőtt meghívásnak tekinti. Csúnyán elbambultam. Ez veszélyes volt. Muszáj elvonnom a figyelmemet, különben én magam szegem meg a saját szabályaimat. Sokkal egyszerűbb lenne az egész, ha nem szédítene meg a szívem őrjöngő dübörgése.

Lassú mozdulatokkal állok neki lesúrolni magamról az elmúlt napok piszkát és ragacsait, hogy addig is valami másra figyeljek, de a tudatom egy szeglete még így is mindig csak az ő pozíciójára összpontosít. Nem nézek oda, a lelki szemeimmel mégis érzem őt, a szemeim sarkából pedig akaratlanul is lopok időnként egy-egy pillantást a medence szélére felkönyökölő alakjáról. Régen is mindig ugyanebben a pózban pihent, miközben ugyanezzel az átható tekintettel figyelte minden rezzenésemet. Pont mint akkor, most is úgy érzem, hogy a lelkembe lát, és szégyentelenül kiolvassa minden titkomat.

A nagy merengésben fel sem tűnik a pillanat, mikor megidéztem a szárnyaimat, csak akkor döbbenek rá, mikor már ösztönösen a hófehér pihéket tisztogatom. Szerencsére ők megúszták a koszrétegek legnagyobb részét. Van jó oldala is folyton szárnyak nélkül létezni, igazi nyűg lenne megtisztítani őket ilyen mennyiségű piszoktól. A rossz oldala viszont az, hogy az izmaim elszoknak a tartásuktól, most is elég néhány percnyi mosakodás és egy alapos izomátmozgató nyújtózkodás, hogy a szárnyaim lustán rogyjanak a vízfelszínre. A napokban elmegyek egy hosszabb repülésre, hogy helyrerázzam őket. Legalább addig sem kínoz a kísértés, hogy rámásszak a mohó, élvhajhász démonomra.

Erről jut eszembe, meglepően hosszú, békés percek teltek el, mióta helyre utasítottam. Nem gondoltam volna, hogy ennyi ideig kibírja rosszalkodás nélkül. Vagy akár beszéd nélkül. A drágaságom mindigis imádta hallatni a csinos kis hangját. Mintha életcéljául tűzte volna ki, hogy meghazudtoljon, szavak nélkül, egy mágikus árnycsóva segítségével húz magához. Rossz emlékeket kéne, hogy idézzen bennem a testem ilyenfajta irányítása, de van valami óvatos, valami szívszorítóan gyengéd az érintésében, ami megkülönbözteti a múltbéli bilincseimtől. Emlékszem, akkoriban égette a bőrömet az árnymágia érintése, de most egy cseppet sem zavar. Lassan tényleg elmosódnak a határok a szöges ellentéteket képviselő mágiáink között.

A vállam fölött pillantok hátra a mögöttem pihenő, még mindig makacs némaságba burkolózó szeretőmre, de nem tudom elcsábítani a hátamra rebbenő pillantását. Szinte perzseli a bőrömet a mélyreható figyelme, és mintha ez nem lenne elég, az ujjai lágy érintései szegődnek a nyomába. Néma sóhajra nyílnak az ajkaim, mindenem beleremeg az érzékeimet elbénító gyengédségbe, és elgyengülve, a szemeimet lehunyva adom át magamat a szelíd gyönyörnek, amivel megajándékoz. Ez az érintés most nem izgató vagy kéjsóvár, hanem mintha egy halk, őszinte szerelmi vallomást lenne hivatott mozdulatokba foglalni. Csodálatos.

Csak akkor vagyok képes újra kinyitni a szemeimet, mikor a keze melegsége megállapodik a derekamon, mindketten pontosan tudjuk, hogy miért pont ott, ahol. Ahogy ő, én is érzem a szeráf szárnyaim jelenlétét a bőröm alatt, és persze a manaáramomban is. Pont én ne érezném? A test és a mágia kapcsolata a szakterületem, de sajnos azt én sem tudom, hogy mivel zökkenthetném ki őket ebből a stagnáló, dermedt állapotukból. Hiába nőtt az erőm a többszörösére, mióta bezártam magunkat ide, ők makacsul várnak valamire, ami talán már soha nem jön el. Bárcsak tudnám, hogy mi az. Lehet, hogy a Mennyország közelsége. Lehet, hogy a lelkem és a szívem épsége. Lehet, hogy túl görcsösen várom, hogy megtörténjen végre. Az is lehet, hogy egyszerűen csak még erősebbé kell válnom. Csak az idő múlása és a változás felelhetnek ezekre a kérdésekre.

Kicsit hátrébb fordulok, hogy megpróbáljam leolvasni az arcvonásairól, benne milyen gondolatokat ébresztett a téma, de az egyetlen érzelem, amit látok a vörös szemek mélyén kavarogni, az az önvád. Szomorkás, gyorsan elillanó mosolyra húzódnak az ajkaim. Ha a szeráf szárnyaimmal kellett fizetnem a szerelméért, bármikor újra rálépnék az útra, amin eddig végigmentünk. Remélem, a szíve mélyén ezt ő is tudja.

Most már hiányzik a hangja. Hiányzik a bőre melege az enyémen. Pihenésre vágytam, de nem tetszik az irány, amerre a hangulat sodródik. Felesleges a múlt keserűségén rágódni, ami elveszett, az elveszett, arra kell koncentrálnunk, amit közösen építeni tudunk. Itt, a világban, ami csak a miénk. Itt nem számít, hogy hány szárnyam van, vagy hogy milyen felesleges rangot aggatnának rám az elhagyott népem tagjai. Itt csak az számít, hogy ő milyen szemekkel néz rám, és ez a mostani pillantás nem éppen a kedvencem. Jobban szeretem a rajongását, a vad szerelmét látni, mint ezt. Nem töröm meg a csendet, de a kezeimmel a saját vállaimat reszketegen átölelve jelzem szavak nélkül, hogy mennyire hiányzik a közelsége, és a pillanatnyilag elszunnyadt boldogságunk. Ennél még az is jobb volt, mikor percenként le kellett koppintanom a kezdeményezéseit. Mint mindig, most is azonnal megérti az üzenetemet, a meleg mosolya felerősíti a vakító napsugarakat, a bőre forrósága pedig mindenhol körbeölel, mikor hátulról hozzám simul, és átkarolja a derekamat. Lehunyt szemekkel, ellazulva szívom mélyen magamba a bőrömre hintett csókok szerelmes, simogató érzelmeit. Csordultig töltik a lelkemet a színtiszta, árnyak nélküli boldogsággal, amit csak ő tud adni nekem, senki más. Hátradöntöm a fejemet a vállakra, amiket mintha erre teremtettek volna, és ábrándos mosollyal élvezem a ránk ereszkedő csendes békét. Most el tudnék aludni, de helyette régmúlt emlékképeket látok magunkról. Két álmodozó fiatalt, meztelenül összegabalyodva egy tó partján, akik a szféra alkotás rejtelmeiről pletykálnak, pedig az bőven meghaladja a tudásaikat és az ismert képességeiket. Akkor másra sem vágytunk, mint elmenekülni a minket szétszakítani vágyó világ elől egy rejtekhelyre, ami csak a miénk. Most itt vagyunk, az életben, ami nekik az álmuk volt, de mégsem vagyunk itt, mert túl sokat változtatott rajtunk az ide vezető út. Vajon elég lesz valaha számunkra ez az élet? Ez a felhőtlen, eseménytelen boldogság? Ez a béke? Vajon kielégíthet egy démonherceget? Vajon kielégíthet engem?

A szám sarkába lehelt puszi csalogat vissza a kétkedő gondolatok labirintusából. Azt hittem, tovább el tudok majd veszni a nehezen visszaszerzett boldogságunkban, de az örökké nyughatatlan természetem megint elrontani készül mindent. Valami hiányzik, de még nem tudom köré fonni az ujjaimat, és megragadni, hogy mi az.

- Ha előtörnek a szeráf szárnyaid, már sokkal nehezebben fogok tudni így hozzád simulni – duruzsolja apró vigyorral. Most nem ragad rám a mosolya. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy előtörnek valaha. Szerencsére sikerül ráharapnom a nyelvemre, mielőtt hangosan is kimondanám a pesszimista jövendölést. – Bár, annak is meglesz az előnye ha már kibújtak. – Az érintése az egyik szárnyamon olyan váratlanul ér, hogy ismét akaratlanul is beleremegek. Hihetetlen, hogy még védőrúnákon keresztül is képes ilyen hatással lenni rám. Még a lábujjaim is belegörbülnek a testemen végigcikázó érzésbe. Muszáj lesz eltüntetnem valahogy a védőrúnákat. Asmodeus egyszer már nyers erővel kiszaggatta belőlem, hátha van valami barátibb módja is a dolognak.

- Csak kitalálunk majd valamit – válaszolom szórakozottan. Az esetek nagy részében amúgy is el vannak tüntetve a szárnyaim, szóval nem oszt, nem szoroz, hogy mennyi van belőlük. Ráadásul még mindig szkeptikus vagyok. A szívem mélyén kicsit reménykedtem benne, hogy ha valami csoda folytán helyrebillen a kapcsolatunk, akkor a lelkem épségével a szárnyaim is előtörnek, de nem így lett. Mindegy. Nem is kéne, hogy számítson. Csak ő számít és a kiharcolt valóságunk. Szembefordulok vele, hátha az imádott arcvonások segítenek elhitetni magammal az önáltató gondolataimat, és tökéletesen beválik a terv. Azonnal rabul ejti minden érzékemet a mosolygó, élveteg pillantása, ami leplezetlen elégedettséggel vándorol végig a testemen, forróságot hagyva maga után, a vállán lecsorgó éjfekete tincsek nedves selymessége, a bőre halvány kreol csillogása a délutáni nap elgyengülő fényében, és az alatta feszülő izmok tökéletesre formált domborulatai. Nem is tudom, hogy képes démonnak nevezni magát. A démonoknak csúnyának és visszataszítónak kéne lenniük. Ezt inkább nem mondom a szemébe, mert a végén még bebizonyítja, hogy vannak formái, amik pontosan beleillenek ebbe a leírásba. Tudom, hogy a kíváncsi énem előbb-utóbb ezeket amúgy is kierőszakolja majd belőle, de még egy kicsit szeretnék a tudatlanság naiv boldogságában fürdőzni.

- És, mit szeretnél csinálni, ha már úgyse engeded, hogy az őrületbe kergesselek? – Előre hajol, hogy az ajkaim közé csókolja a mézédes mosolya bódító ízét, de nem engedem, hogy túl mélyre csalogasson a csapdájában. Elhajolok tőle, és még pont látom az elsuhanó, gonoszkás mosoly utórezzenését az ajkain. A számító, sunyi mindenedet. Átlátok rajtad, szerelmem.

- Mondjuk kezdhetnél valamit ezzel a pusztasággal – lombozom le az unalmas ötleteimmel. Tudom, tudom, nem olyan szórakoztató, mint elmebontó, végeláthatatlan szexmániára ítélni mindkettőnket, de remélem, azért átmenetileg megteszi. A szavaim közben lezserül a mellkasára támaszkodva tökéletesítem az összhatást, hogy érezze, nem félek a közelében lenni, mert teljes mértékben bízok az ellenálló képességemben. Legalábbis szeretném, hogy ezt higgye. Bárcsak én is elhinném.

- Segítesz benne? – Az arcomra fagy az iménti csipkelődő mosolyom. Ezt most jól hallottam? Ezt úgy értette, ahogy gondolom, hogy értette? Engedi, hogy valódi befolyásom legyen az otthonunkra?

Hangtalanul rezzennek hitetlen kérdésre az ajkaim, de lenyelem a szavaimat, mielőtt kimondhatnám őket. Az ujjai gyengéd figyelemmel cirógatják az arcom bőrét, a pillantása mindentudó gyengédséggel fürkészi az összezavarodott, majd boldogságba burkolózó vonásaimat. Most az sem érdekel, ha kiolvassa minden gondolatomat a szemeim mélyéről. Soha nem gondoltam volna, hogy önszántából képes lesz egy ilyen gesztusra, azt hittem, hogy minden apró kis érvényesülésért harcolnom kell majd egy begyepesedett, ősöreg, makacs démonnal.

- Persze – suttogom felderülve. A jövőnk és a kapcsolatunk hirtelen más fényben dereng előttem, mint eddig. Azt már elfogadtam, hogy visszakaptam a szerelmét, de most először el tudom hinni, hogy talán egy kicsit a barátságát, sőt, az egyenrangúságát is. – Csak még összeszedem magamat – teszem hozzá halkan. Még be kell fejeznem a mosakodást a kényesebb részeken is, nem is beszélve arról, hogy muszáj kipróbálnom, hogy milyen mértékig tudom formálni a közös szféránkat, mielőtt botrányosan felsülök a váratlan bizalmat tanúsító férjecském előtt. Nem akarom, hogy az első próbálkozásaim szemtanúja legyen, ahhoz túl büszke teremtés vagyok.

- Rendben – válaszolja kellemes mosollyal, majd egy puha puszit lehel a homlokomra, az orromra és az ajkaimra. Hosszúakat pislogva, ellazulva élvezem a búcsúzkodó gyengédségét. A szívem hangos dobbanásai elnyomják a kapkodó légvételeim zaját, mikor megpillantom a teste hibátlan részleteit, miközben egy karnyújtásnyira tőlem kimászik az eddig takarást nyújtó habokból. A bőrömön végigfut a hideg a közelsége hiányától, de belülről mégis lángra lobbanok. Minden mozdulata könnyed és természetes, az izmai ruganyos hullámzással táncolnak a teste parancsára. Még pislogni sem vagyok képes, mereven elkerekedett szemekkel figyelem a bőre felett materializálódó ruhákat. Jelenleg képtelen vagyok ellenállni a csáberejének, az imént lerombolta minden védelmemet. Ha tudná, hogy a buja, ravasz közeledéseinek a világ végéig ellen tudnék állni, de a figyelmessége szinte azonnal megtör, biztosan fegyverként használná ellenem. Hátrapillant, és a tekintetünk találkozik. Tudom, hogy látja rajtam a változást, mindig képes volt nyitott könyvként olvasni bennem. A lomhán pergő idő végleg a pillanatba fagy, és egy szédítő szívdobbanásig azt hiszem, hogy visszafordul hozzám, de végül tovább suhan a tekintete. Pedig már éreztem a bőre illatát és a telhetetlen vágya keménységét. Mond valamit, de most tovaszállnak a szavai, nem ragadja meg őket elég gyorsan az elmém. Mire én is visszazökkenek az idő monoton zakatolásába, már egyedül vagyok, és a hűlt helyét bámulom sóvár hiányérzettel. Megrázom a fejemet, mintha egy bűvöletből próbálnám felébresztgetni magamat, az ajkaimra lassacskán visszaköltözik a boldog, izgatott mosoly. Készen állok rá, hogy teremtsek. Anyagot a semmiből, életet a pusztaságból.

A lehető leggyorsabban folytatom a mosakodást, kívül-belül megszabadulok az elmúlt napok ragacsaitól, majd mikor végeztem, néhány gondolatomba kerül csupán, hogy meggyógyítsam a mágikus károsodást szenvedett, éjfekete hajtincseimet. Mostanában túl gyakran kellett ezt megtennem, le kéne szoknom róla, hogy ilyen veszélyes mértékig kimerítem magamat. Amúgy is jobban illik hozzám a fehér színvilág, a fekete hajat meghagyom a démonomnak.

Néhány könnyed szárnycsapással emelkedek fel a vízből, a szárnyaimról szétszóródó vízcseppek a napfényben megcsillanó, szivárványszín kristályokként repülnek minden irányba. Szenvtelenül elmosolyodom a gondolattól, hogy mit reagálna a fanyar démonkám, ha egyszer az ő társaságában ráznám ki ilyen módon a szárnyaimból a vizet. Őt ismerve bosszúból visszahajítana a vízbe. A kérdés csak az, hogy vajon ismerem e őt úgy, mint régen. Mikor száraznak ítélem meg a tollaimat, leszállok, és medence peremére lépve összefűzöm a kezeimet a mellkasom előtt. Szinte gondolnom sem kell rá, a testemre egy selymes, könnyed anyagú angyalruha hullik, hogy eltakarjon a délutáni napsugarak ragyogó pillantása elől. Az ajkamra harapva koncentrálok egy leheletnyivel nagyobb feladatra, és a lábaim előtt elterülő medence elhalványulva, halványfekete köddé porladva olvad vissza a szféra monumentális manaörvényeibe. Elégedett mosollyal élvezem, ahogy a mindent körülvevő, hatalmas erők engedelmesen visszafogadják a belőlük kiszakított kis darabot. Szinte kristálytisztán látom a szféra örök körforgását, és a benne mozgolódó végtelent a lelki szemeim előtt. Csodálatos. Hihetetlen, hogy ezt az egészet ő alkotta. Hihetetlen, hogy ilyesmire képes volt. Meg kell tanulnom, hogy miként jutott el idáig. Meg kell tanulnom mindent. Soha nem fogok megelégedni azzal, hogy tudok használni egy fegyvert, amíg nem tudom megalkotni magamnak.

Ez az a pillanat, mikor megrendül a világunk eddig rezzenéstelen szerkezete. Amit én csináltam, egy jelentéktelen porszem volt ahhoz képest, hogy most milyen erők lépnek mozgásba. Ösztönösen teleportálom magamat közelebb a mozgolódás központjához, hogy az egyik magas hegycsúcsról szemügyre vehessem a semmiből az égbe kúszó tornyokat, a kiszélesedő falakon feltárulkozó ablakokat, a masszív épületet körbeölelő tágas udvart, a díszes, fából készült pavilonokat. A parancsára mintha önálló életre kelne minden kő és tégla. Dermedten, a csalódottság irracionális keserűségével figyelem a bámulatra méltó jelenséget. Azt hittem, együtt építjük fel az otthonunkat. Azt hittem, tanítani akar. Nem tudom, miért lepődök meg. Jól gondoltam, ő mégiscsak egy ősöreg, begyepesedett démon. Mielőtt felajánlotta, hogy segíthetek, természetesnek vettem, hogy mindent ő fog csinálni, szóval nem kéne csalódottnak lennem. De akkor miért?

Csalódottság. Ez az első negatív érzelem bennem, mióta visszakaptuk a közös boldogságunkat. Kivéve, hogy ez nem így van. Már a karjai szorításában is azon ábrándoztam, hogy lehetünk e valaha újra egyenrangúak. Calekként is jóval erősebb volt nálam, de soha, egyetlen egyszer sem éreztem azt, hogy kevesebbnek lát önmagánál. Mostanáig. A csalódottság mintha felverné az elfojtott emlékeim hegyormain a havat, lavinaként csatlakozik hozzá a bizonytalanság, a bizalmatlanság, a harag és a kishitűség érzése is.

„Kedves akartam lenni, és ágyasként bánni veled, de akkor megkeféllek itt a porban, a kutyák között, mint egy szolgát.”

Összeszorított szemekkel hessegetem el a régmúlt emlékeit, de a halántékomon szinte fájdalmasan lüktető ér mégis újra és újra visszapergeti a szavakat. A szél belekap a hajamba, most mintha csontig hatolna a hidege, pedig egyáltalán nincs hideg. Ne gondolj rá. Még ő maga is belátta, hogy az emlékeinek a visszaszerzése egy időre túlságosan felbolygatta az elméjét. Az nem ő volt. A harag irányította, nem a józan ész. Én sem engedhetem át magamat a haragnak most, hogy végre visszakaptam őt.

„Térdre.”

Elég. Azt hittem, már feldolgoztam ezeket a piszkos, megalázó emlékeket, hiszen hosszú éveim voltak rá, de az elmúlt években azt dolgoztam fel, hogy ilyet tett velem egy ellenségem. Most minden megváltozott. Eljött a pillanat, hogy azt is feldolgozzam, hogy ilyet tett velem a szerelmem, a lelkem párja. Amíg az ellenségemnek tekintettem, sokkal kevésbé fájtak ezek az emlékek. Térdre. Életem legborzalmasabb pillanata volt. Vajon mit lát most Asmodeus, ha rám néz? Ha még mindig annak a megtörhető, gyenge angyalkának látna, mint mikor idekerültünk, remélem nem lett volna képes újra belém szeretni. Hihetem, hogy szép lassan újra felépítettük azt a kölcsönös tiszteletet, amit ő kegyetlenül porrá zúzott?

„A tiéd vagyok.”

Nem mondana ilyet, ha nem tisztelne. El kell engednem a múltat, ha azt akarom, hogy legyen jövőnk. Azt hittem, a visszaszerzett szerelme elég lesz, hogy megbocsássak neki, de úgy látszik tévedtem. Vannak sebek, amiket csak az idő gyógyíthat meg. Idő. Azt hittem, hogy magunk mögött hagyhatjuk végre ezt a fogalmat, de tovább kísérti a lépteinket. Mindig az idő áll közénk.

Már előre érzem a gondolataimat fogva tartó démon érkezését, még az átformálódó tér és a vadul kavargó, felrázott manaáramok zizegése sem tudja elrejteni a lényének a mindent elsöprő kisugárzását. A szárnyaimat egy tudatalatti gondolattal tüntetem el, mikor mögém lép. Még a ruháinkon keresztül is érzem a bőre élettel átitatott melegét, és a belőle sugárzó, megkérdőjelezhetetlen hatalmat. A jól ismert illata átjárja az érzékeimet, mikor hozzám bújva az arcom mellé hajol, a jelenléte frissítő nyári záporként mossa el belőlem a felbolygatott kételyek és elfelejteni vágyott sérelmek zúgolódását. Átmenetileg. A ránk telepedő vihar előtti csendben szavak nélkül figyeljük a monumentális alkotást, amit alig néhány perc alatt vitt véghez.

- Az alap kész. A többit már közösen csináljuk – mormogja a fülembe mély, karcos hangon, miközben a hasamon játszadozó ujjai ártalmatlan érintései elnyújtják a hamis békénket. Hatalmas a kísértés, hogy belesüppedjek ebbe a kényelmes boldogságba, és mélyre temessem a bennem maradt bántalmakat, de nem akarom elhallgatott sértettségekre építeni a frissen burjánzó kapcsolatunkat. Volt idő, mikor elveszett gyerekként abban reménykedtem, hogy a nagy hatalmú démon, aki elrabolta a szívemet, elrabol engem is, és megvéd, elrejt a világ elől. Az a fiú örült volna ha minden feladatot és felelősséget kivesznek a kezei közül. Sosem akartam harcos lenni, de az élet harcost nevelt belőlem, és innen már nincs visszaút, harcolnom kell az egyenlőségünkért, akkor is, ha az elérhetetlen. Szerencsére az ingerültség és a harag nagy része már távozott belőlem, ezért képes vagyok nyugodtan szavakba önteni a feldúlt gondolataimat.

- Azt hittem, segíthetek – jelentem ki tárgyilagosan.

- Segíthetsz is. – Megrándulnak az ajkaim. A rezignált nyugalmamat áttöri a bennem lobbanó feszültség egy apró kis szikrája. Fogalmam sincs, mire gondol. Remélem nem hiszi, hogy festményeket akarok aggatni a falaira, vagy áttapétázni a hálószobánkat. Attól még, hogy viszonylag gyakran szétteszem a lábaimat neki, nem válok nővé.

- Nekem késznek tűnik minden. – A hangomban még elnyomva, de már megrezzen az idegességem. Őt is magammal rángatva teleportálok fel a legnagyobb szobába, amit a tróntermen kívül találok a lelki szemeimmel. Ellépek Asmodeustól, hogy szembefordulhassak vele, miközben gyorsan végigfuttatom a pillantásomat a hatalmas, kör alaprajzú helyiségen, ami a közepén fekvő óriási franciaágyból kiindulva pont a jövendőbeli hálószobánk lehet. Egy pillanatra megakadok a hevessé váló érvelésem folytatásában az ágyat körülvevő tükrök láttán, de néhány elkapkodott pislogással elűzöm a felvillanó vágyképeket a szemeim elől, és a bútorok felé intve folytatom. – Még be is bútoroztad. Miben segítsek, színes selyemfüggönyökre vágysz? Vagy csipkés terítőkre? Porcelánkészletre a polcokon?

Minden kérdés egy leheletnyivel hangosabban érkezik az előzőnél, de a démonom megingathatatlan nyugalommal, türelmes mosollyal fogadja őket. A pillanatnyi zavaromkor, amit a szégyentelen berendezés okozott, persze azért átsuhant egy sunyi villanás a pokolvörös szemek mélyén. Régen talán irritált volna az erőltetett nyugalma, de most bűntudatot kelt bennem, hogy felesleges indulatokkal csúfítom a kiérdemelt békességünket. Ha valami miatt veszekednem kéne vele, az az, hogy miért van még a plafonon is tükör. Kár, hogy a szívem mélyén még az is tetszik. Alig várom, hogy lássam a lapockáin táncoló, vakító tetoválásokat, és a formásan megfeszülő fenekét, mikor fölöttem támaszkodik, és mélyen elmerül a testemben. Mindenki más örülne, hogy ilyen csodálatos otthont teremtettek neki, én vagyok az egyetlen, aki megint erőfitogtatási harcot csinál az egészből.

- Nincs kész. És az alapon is változtathatsz, ha szeretnél.

- Nem szeretnék – csattanok fel a semmiből. Nem bírom tovább elviselni az elkésett kedvességét. Miért mondta, hogy segíthetek, ha utána megcsinált mindent? Miért akarnék változtatni valamin, amit már megalkotott? Nem mintha számítana, hogy milyen színű márványból vannak a sakkbábúk az asztalon, vagy hogy mennyire puha plüssből lett megteremtve a fotel párnájának a huzata. A teremtés maga lett volna a lényeg az egészben.

A hangom elhalásával elfordulok tőle, és elmerengve, magamba roskadva veszem fel a fehér királynőt a sakktábláról. A vajszínű márvány fényesre csiszolt anyagában eltorzultan tükröződnek vissza a homályos vonásaim. Soha nem értettem, hogy lehet a királynő erősebb a királynál. Látszik, hogy csak egy ostobán kitalált játék. Felemelem a pillantásomat, ami most megpihen a szoba nyitott oldalán. A körív egy részén hiányzik a plafonból és a falból egy széles darab, mint egy tökéletesen megalkotott, kényelmes leszállópálya angyalok számára. Lefogadom, hogy az angyalok által használt pajzs bűbájt is kölcsönvette, hogy kint tartsa a szelet, mert nem érzem az arcomon a hűs érintését. A szívem elnehezedik a figyelmességétől, amit eddig túl sértett voltam észrevenni. Én sem teremthettem volna hibátlanabb szobát magunknak. Sőt, valószínűleg közel sem lett volna ennyire csodálatos. Még egy gőzölgő, illatozó medence is csalogat minket az egyik oldalon. Minden van itt. Minden, amit szeretek és amire szükségem van.

- Mi a baj, Rami? – Mögém lép, az érintése a fedetlen felkaromon fájdalmasan jóleső libabőrt hagy maga után. Megborzongva élvezem ki az érzéki támadást, és az imádott becenevemet az ajkain.

- Miért kérted meg, hogy segítsek, ha nem hitted, hogy képes vagyok rá? – suttogom, miközben visszafordítom a pillantásomat az ujjaim között pihenő vajfehér királynőre. Érzem Asmodeus testéből áradó meleget, mikor mellém lép, az ujjai az enyémeket körbevéve csúsznak be a leszegett látóterembe, hogy elcsenjék a kezemből a hűvös anyagú bábut. Próbálok nem arra gondolni, hogy mi mást tettek velem még azok az ujjak mostanság. Élvezetes, mocskos dolgokat. Kezd túlságosan hosszúra nyúlni a szünet, amit tartunk. Nem árulhatom el ezeket a gondolatokat, mert akkor biztosan azonnal leteper.

Megbűvölve követem a keze mozgását, amint visszateszi a királynőt a helyére, majd az arcomra simul. Elfogyott az időm, az apró noszogatásának engedve nézek fel a szerelemvörös tekintetébe, ami most meglepően közel van az enyémhez, és úgy néz rám, mintha eszement balgaságokat beszélnék.

- Felépíteni egy várat? Egymásra pakolni köveket és előteremteni néhány asztalt és ágyat? – Olyan őszinte, megrökönyödött hitetlenséggel ejti ki a kérdéseket, hogy még én magam is azonnal elhiszem, hogy nem a képességeimben kételkedett. Annyira egyértelművé teszi, hogy kezdem butának érezni magamat a gondolattól, hogy komolyan ezt hittem. A szívem hálás dübörgéssel köszönti a bizalmat, amire nem számított, az arcom felmelegszik az elvigyorodó tekintete cirógatásától. Hirtelen túlságosan közel van mindene mindenemhez, mégis zavaróan távol. A lenge, könnyed ruha mintha egy mázsát nyomna a bőrömön ott, ahol az ő bőrének kéne lennie. – Egyetlen ágyat – javítja ki magát egy pimasz, tenyérbemászó mosollyal, ami elrabolja a lélegzetemet, és egy elsuhanó pillanat erejéig az én enyhén lebiggyedt ajkaimra is átragasztja a szórakozott mosolyát. – Ne nevettess – jelenti ki végül, mintha ezzel lezártnak is tekintené a témát. Rendben, de ha tudja, hogy én is képes lettem volna mindezt létrehozni, miért tette meg helyettem? Mostanra igazán ismerhetné a rendületlen bizonyítási vágyam beteges mélységeit.

- Nem értem. Mit tudok még hozzátenni mindehhez? – teszem fel a nagy kérdést őszinte értetlenséggel. Hiszen minden majdnem ugyanolyan már most, mint előtte volt. A megenyhülő mosolyában rejlő tudálékosság kezd idegesítő lenni, mintha a válasznak ki kéne szúrnia a szememet, pedig még mindig nem látom.

- Azt, ami hiányzott, mielőtt a részemmé váltál – feleli kíváncsian, várakozón félrebiccentett fejjel. Egy mozdulat, ami nem igazán volt jellemző a démonra, akibe beleszerettem, de Asmodeus előszeretettel használja. El sem hiszem, milyen gyorsan a szívemhez nőtt, ott van az élen a csípőre tett kezek és az elégedetlen fintor mellett. Most pont úgy néz ki, mint egy démon, aki játszik egy kicsit az áldozatával, mielőtt rávezeti, hogy adja el a lelkét neki. Összevont szemöldökkel, elgondolkodva próbálom követni a gondolatmenetét, és mikor leesik, akkorát koppan, hogy talán még a régi világunkban is hallatszik. Hát persze. Tényleg kiszúrta a szememet a válasz.

- Életet? – lehelem megvilágosodva, a döbbenettől hatalmasra tágult pupillákkal. Annyira egyértelmű mégis annyira elképzelhetetlen. Életet hozhatok a szférájába. A szféránkba. Az otthonunkba. Nem csak napsütést, erdőket is kapok tőle. Nem csak kövek és fekete pusztaság várnak ránk, hanem színek és illatok is. A levelek susogása a szélben, a hajnali harmat nedvessége, a nyíló virágok émelyítően tömény illatai. Az összeset akarom.

- Életet – ismétli meg a félig kérdésként feltett, félig feleszmélésként elsóhajtott szót. Felderülve, a saját gyermeteg lelkesedésem által hajtva ugrok a nyakába, a lábaim úgy kulcsolódnak a derekára, mintha erre a pozícióra születtek volna. Mint annyiszor, most is egy rugóra jár az agyunk, kiteleportál minket az udvarra, ami már most sokkal jobb állapotban van, mint az érkezésemkor, de még mindig hiányzik belőle a lényeg. A vakítóan zöld, friss, fiatal pázsit tavaszi színe és illata. Kimászok a kezeiből, és ő csak egy pillanatra szorítja meg a fenekem domborulatait, hogy késleltesse ezt a folyamatot egyetlen röpke másodperccel, de tudom, hogy a mozdulat lényege a figyelmeztetés volt. Egy jelzés, hogy siessek, mert nemsokára szüksége lesz rám. Legalábbis hízelgőbb így megfogalmazni, mint úgy, hogy nemsokára teljesítenem kell a hitvesi kötelességeimet.

Leguggolok a földre, az ujjaim közé veszek egy csipetnyit a száraz, fekete homokból, ami az élettelen világa alapját képezi. Fekete homok és apró, törmelékszerű kavicsok. Az egész talajt elszáradtnak és halottnak érzem.

- Tényleg alkothatok növényeket? – kérdezek vissza szkeptikusan. Olyan nehéz elhinni, hogy ebből képes leszek termőtalajt varázsolni. A kétkedő gondolatot azonnal a terveim első lépése követi, a föld mélyén, apró, láthatatlan hajszálereken át egy talajvízhálózat kezdi átszőni a világunkat.

- Amennyit csak szeretnél. – Nincs is szükségem több noszogatásra, a türelmetlen kíváncsiságom egyből a második lépésre sarkall. – De nem lesz olyan egyszerű, mint az élettelen tárgyak megformálása. – Csak fél füllel hallom, amint mond, a lábaink alatt apró, élénkzöld fűszálak ezrei törik át a talajfelszínt, és mint egy szétfolyó olajfolt a víz tetején, teret nyerő zöld színvilágba borítják az udvart, ameddig a szem ellát. Gyönyörű. Felidéz egy szabad, boldog életet, vele. Nem volt otthonunk, de minden erdő, minden mező és barlang az otthonunk volt, mert ott laktunk egymás szívében. Iszom magamba a látványt, és minden nosztalgikus érzést, amit az bennem kelt, de amilyen gyorsan jött a naiv örömöm, olyan gyorsan tova is száll. A zöldből lassan barna, majd elkorhadt, élettelen fekete válik. Tágra nyílt szemekkel érintek meg egy feketére vált fűszálat a lábam mellett, de az érintésemtől élettelen hamuként porlad a semmivé. A szél, ami megsimogatja az arcomat, megérinti a halott teremtményeimet is, és ezzel akaratlanul is visszalöki az udvart a régi látképébe. Száraz, fekete hamuszerű homok mindenhol. Nem értem.

- Mit rontottam el? – suttogom elszomorodva, miközben felnézek a guggoló alakom mellett álló, fölém tornyosuló démonra. A kezeit összefűzi a mellkasa előtt, amitől a bicepszei felveszik a legcsábítóbb formát, amire képesek. A domborodó tetoválásai érzékei csalódást vetítenek elém, mintha ténylegesen ott lobogna bennük a pokol tüze. Esküszöm, csak ezért a látványért megéri bosszantani. Most is bosszús, de most nem tudom, miért. Lehet, hogy mégsem képes a szférája arra, hogy halandó életet tartson fent?

- Nem hallgattál végig – válaszolja egyszerűen, elhúzott szájjal, és hirtelen feldereng bennem a figyelmeztetés, amit roppant kényelmes volt elengedni a füleim mellett az izgatottságtól túlfűtött kapkodásomban. Upsz.

- Bocsánat – dünnyögöm az orrom alá, mint egy megfeddett diák. A szívem a torkomba költözik az új tudás ismerős izgatottságától. Asmodeus lustán leül mellém a homokba, és az egyik lábát lazán átveti a másikon. Szóval hosszú lesz. Engedek magamnak néhány pillanatot, hogy leplezett rajongással magamba szívjam a látványát. Legszívesebben az ölébe ülnék, hogy érezzem magam alatt az erejét, miközben iszom magamba az intelligenciáját, de félek, hogy elterelném vele a figyelmét, ezért csak letérdelek a fárasztóvá váló, guggoló pozícióból. Összeszorított ajkakkal, de mosolyogva hallgatom végig a tanmesét, ami egészen a szféraalkotás alapjaitól indul, hogy az itteni, belőle származó mágia jellegét kicsit jobban megismerve megértsem, hogy miért is pusztultak el az általam teremtett növények. Elmagyarázza, hogy míg a tárgyakat nem, valamennyire minden élőlényt átjár a világunk manahálózata. Még azokban a fejletlen létformákban is ott van, amik velünk ellentétben képtelenek rábírni az akaratukat. Mint egy második, láthatatlan keringési rendszer. Pontosan ezért, mikor egy fűszálat teremtek, nem csak a fűszál fizikai valóját kell megteremtenem, hanem bele kell őt szőnöm a szféra örök körforgásába, ami miniatűr, kicsit átformált mása a világénak, amiből elszöktünk.

Elmélyülten, szinte rajongva szívom magamba a megosztott tudást, a pillanatunk kísértetiesen visszaidézi az emlékeket arról, ahogy egy naiv, tudatlan angyalka menthetetlenül beleszeret egy démon meghökkentő intelligenciájába. Már nem vagyok tudatlan, de hozzá képest kicsit mindig annak fogom érezni magamat. A legfurcsább az, hogy kivételesen nem is bánom. Így örökké képes leszek így felnézni rá.

- Próbáld meg újra – némán biccentek, kikényszerítem magamat a szerelmes irányba kalandozó gondolatok közül, majd az egyik tenyeremet a földön szétterítve hunyom le a szemeimet, hogy teret adhassak a belső szemeimnek, amikkel a világot átszövő manahálózat legapróbb rezzenéseit is láthatom. A fűszálak most sokkal lomhább terjeszkedéssel növik be az udvar sivárságát, minden egyes szálat aprólékos pontossággal kell beleszőni a világ körforgásába, mintha tűvel öltenék bele sok kicsi hajszálvékony cérnaszálat egy óriási lepelbe. Nem tudom, mennyi idő telik el, mire kinyitom a szemeimet, amiket most újra a nemrég elveszített, csábítóan élénkzöld látkép fogad. Csak néhány feszült másodperc után merem átadni magamat a megkönnyebbültségnek.

- Sikerült – lehelem felszabadult mosollyal, és a szárnyaimat előhívva terülök el a selyempuha pázsiton. A számát sem tudom, hányszor heverésztem így, és bámultam a lassan vánszorgó felhőket a mézesheteink során. Túl gyorsan vége lett. Elvették tőlünk.

A szemem sarkából látom, hogy Asmodeus felpattan az eddigi eltespedett, félig ülő, félig fekvő, földön könyöklő pozíciójából, és lazán mellém guggolva, a combjára könyökölve támasztja meg a fejét. A szívem megtorpan a mellkasomban, ez a testtartás fájdalmasan ismerős a régi életünkből. Két kezemen sem tudnám megszámolni, hányszor agyalt valamin ebben a pózban a furfangos kis démonom. Most nem tudom, hogy agyal e épp valamin, úgy néz ki, mintha egyszerűen csak azért vette volna a fáradtságot rá, hogy felkeljen, hogy jobban szemügyre vehesse a fűben hempergő szeretőjét. Lehet, hogy féltékeny a fűszálakra. Ki tudja. Gondolom az ő fejében csak vele hempereghetek.

- Mit művelsz? – kérdezem szórakozott gyanakvással. Tetszik a kialakulófélben lévő hangulat. Izgatott pillangókat ébreszt a gyomrom mélyén.

- Gyönyörködöm. – Eddig bírtam elfojtani a mosolyomat, de érzem, hogy lesz valami csel a homályos bók mögött. Ennél a sunyin bazsalygó démonnál semmit nem lehet készpénznek venni.

- Nem láttál még eleget? – Hetei voltak mást sem csinálni, csak gyönyörködni bennem minden létező szögből és megvilágításból. Nem hiszem, hogy tudok újat mutatni. Persze annak örülök, ha egyelőre még nem unta meg, amit látott.

- Honnan veszed, hogy benned? Szép lett a pázsit – duruzsolja ártatlan önelégültséggel. Kész, végem. A kacagásomat messzire viszi a szél az üres udvar falai között. Imádom a játékos élcelődéseinket. Ki gondolta volna, hogy egy démonherceg tud játszani. – Hiú angyalka – teszi hozzá a következő cukkoló megjegyzését egy kihívóan féloldalas vigyorral. Felhívás keringőre. Ki vagyok én, hogy nemet mondjak? Még a tudatom hátuljában halkan megkonduló vészharang sem állíthatja meg a csábos elmosolyodásomat, csak egy elsuhanó rándulást okoz a lelkem mélyén.

- Pedig felizgatott a pillantásod – kelletem magamat, miközben az egyik térdemet lassan, hívogatóan felhúzva engedem, hogy a ruhám lágy anyaga felcsússzon a combomon, majd az összegyűrődött anyagba markolva húzom egy kicsit még feljebb, amíg már csak az ágyékomat fedi az amúgy is szinte áttetsző selyem. Asmodeus kiélesedő ragadozópillantása egy vadász precizitásával követi az ajkaimon végigfutó nyelvem hegyét. – De akkor csináld a pázsittal, biztos önzetlen szerető lesz – adom meg a kegyelemdöfést a szavaimmal és a ruhám váratlan helyreigazgatásával. Mielőtt felülhetnék, hogy nyomatékosítsam a mesterkélt elutasítást, a combjaimba markolva, szenvedélyes vigyorral ránt magához. Úgy tűnik, senki nem utasíthat el egy szándékosan felajzott démonherceget. Még szerencse, hogy pont ez volt a célom. A vészharang második, kicsit hangosabb zendülését elmossa a testembe özönlő sóvár vágy, mikor a farka a ruhámon keresztül a földről felemelt fenekemhez simul. Halk, jóleső nyögéssel dörgölőzök még közelebb hozzá. Nem elég. Többet akarok belőle. A gyenge ruhaanyag szakadását nem tudom, hogy a jelenben vagy a múltban hallom, azonnal elnyomja a vészharang feltörő, fülsüketítő süvítése. Elkésett. Az üveges pillantásom már nem lát mást, csak egy fölém magasodó sötét alakot, a vakítóan vörös szemeket és egy fekete kastély sziluettjét a háttérben. Láttam már ezt a sziluettet. Pont így, pont innen. Láttam már. Feküdtem már itt, ebben a pózban, a mágiája és a markai fájdalmas, megalázó fogságában. Most is látom az akkori eszement, őrült pillantását, látom a könyörtelenségét, a fájdalmamon, az eltiprásomon való kielégülését, hallom a kacajt, ami az öröklét végig kísérteni fog. A tarkómból kitépett rúnák helyén égni kezd a bőröm. Vergődve menekülök, pont úgy mint a múltban, egyetlen különbséggel. Most sikerül. Ez annyira meglep, hogy kiszakadok a kegyetlen éberálom élethű látomásából. Szép lassan a múlt képei elhomályosodnak, újra látom a zöld gyepet a fekete pusztaság helyén, és a szerelmet ott, ahol egykor üresség és őrület honolt. Egy mozdulatlanságba dermedt Asmodeustól két méterre, a testem köré vont szárnyaim takarásában kuporgok a földön. A halántékom lüktet és sajog, mintha az összemosott idők nem férnének el egymás mellett az elmém végtelen csarnokában. Halk, megkínzott nyögéssel masszírozom meg a homlokomat. A nyelvem hegyén táncol egy ösztönös bocsánatkérés, de nem érzem helyénvalónak kimondani. Egészen ironikus, hogy nem kizárt, hogy ő is hasonlóan érez. Vagy fene sem tudja, mit érez egy démonherceg, aki néhány éve még ilyenekre volt képes. A csalódottság ismét mellém szegődik, mint egy hű társ, akit néha szem elől tévesztesz, de sosem kóborol túl messzire. Azt hittem erősebb a tudatom, minthogy összedöntse néhány traumatikus emlék a falait. Talán mégiscsak bocsánatot kéne kérnem.

- Gyere ide – nem gondoltam, hogy képes ilyen gyengéd hangszínre a démonom. Bizalmatlanság árad szét a mellkasomban a kérésétől, de nem tudom, hogy melyikünkben nem bízok. Kit akarok becsapni? Pontosan tudom. Magamban. Felnézek, a pillantásunk összefonódik a földre rogyott szárnyaim fölött. Nem tudom eldönteni, hogy szomorúság kíséri e a komoly pillantását. Most rugdostam el magamat tőle, nem tudom, ez mennyire jó ötlet. – Ha elmenekülsz, soha nem győzöd le. – Ledöbbenek a szívembe vésődő szavaktól. Mindig tudja, hogy mit mondjon, hogy az elérjen. Igaza van. A trauma is csak egy ellenség, amit le lehet győzni, mint minden mást. Nem gyenge vagyok, csak váratlanul ért a támadása. Nem tört meg. Nem lökött vissza a múltba. Nem gyűlölöm ismét Asmodeust. Talán pont ő az, aki segíthet ebben a küzdelemben. A lelkem párja, a támaszom, a menedékem.

Felállok, két hosszú lépéssel sétálok hozzá, majd letérdelek a térdelő alakja elé. A csókja most gyengéd, és olyan édes, mint a tavaszi virágillat egy viharos hajnal előtt. Nem tudom, mikor húzott az ölébe, a bőrömet simogató kezei a világkerekség legtermészetesebb gyönyöreivel halmoznak el. Az ujjbegyeim érzéki erőszakkal fedezik fel a hátán megfeszülő izmok összes hullámzó szegletét. A csókjába nyögök, mikor lassan ráültet a merevedésére. Kitölt azzal a boldogsággal, amit soha nem lett volna lehetőségem megismerni nélküle. A boldogsággal, amiért elmondhatatlan áldozatokat hoztam, de nem érdekel, mert többet is áldoztam volna, ha úgy követeli a sors.

Hallgatok a szükség vezette ösztöneimre, és finoman a földre nyomom őt, ő pedig apró mosollyal, megadón fekszik el alattam a földön. A rádöbbenés, hogy talán végig ez volt a terve, szinte arcon csap. Ő akarta, hogy én legyek felül. Ő akarta, hogy irányítsak és lenyomjam őt. Hatalmat adott a kezembe, hogy legyőzzem az emlékeket, amikben kíméletlenül elvette tőlem azt. Éreztetni akarja velem, hogy most már nekem is van hatalmam fölötte. Ez ugyan nem igazi hatalom, de a múlt démonjait talán le tudom győzni vele. Elkeserítő, hogy még ehhez is tőle kell önbizalmat kölcsönöznöm. A mi egységünkből. Tényleg soha nem fogom őt utolérni. A bölcsességet, amivel mindig tudja, hogy mi legyen a következő lépése, és az erőt, amivel minden tervét valóra váltja. Fáj. A köztünk húzódó szakadék áthatolhatatlanságának a bizonyossága elmeborító fájdalom.

Lassú ringatózással ismerkedek újra a rég használt lovagló pozícióval, miközben elmerülök az átható pillantása fullasztó óceánjában. A szívemet sűrű ködbe borító letargia nem ereszt a vaskarmaiból. A kérdések, amik egész délután ostromoltak, kihasználják a pillanatnyi gyengeségemet.

- Ez az illúzió, – suttogom halkan, miközben összefűzöm az ujjainkat mindkét kezünkön – ez a legközelebbi dolog az egyenrangúsághoz, amit ismerni fogunk?

Már szinte érzem a testembe hatoló, fájdalommal megfűszerezett, sóvárgott megkönnyebbülést, mikor megállít. Reszketve szedem össze a megmaradt lélekjelenlétemet, hogy a nyakamba zúduló csalódottság ne lökjön át az öntudatlanság peremén, amin már így is szédelegve táncolok. Az egyetlen, ami erőt ad, az a lelkemet átölelő, minden pórusomba beszivárgó vad, tömény viharillat. Az ő illata. Egy megélt és elfelejtett szerelem illata. Az elmúlt, gyötrelmes éveinkben menekültem a közelsége elől, hogy ne kínozza az érzékeimet a szívszorító emlékeim felidézésével, de most összeszorított szemekkel engedem, hogy újra rabul ejtsen, és itt tartson a pillanatunk megragadni vágyott valóságában. Félek, hogy kicsusszan az ujjaim közül, mint a boldog álmok a keserű ébredés kapujában. Kinyitom a szemeimet, és könyörgőn pillantok le rá egy emberöltőnek érzett bénult másodperc után. Imádtam a sötétbarna szemeit, de a szívem nem véletlenül válaszolt hevesebben a mágiától felparázsló pillantásaira. Valahol talán már akkor tudtam, hogy ez tartozik hozzám. Már lemondtam róla, hogy újra láthassam a pokoli szín szerelemvörös árnyalatát. Hol rejtegetted ezeket az érzelmeket ilyen sokáig, Asmodeus? Mindig megváratsz.

- Nem fog fájni. – Az ajkaim közé suttogott varázsige szavai közül csak néhány ősöreg kifejezés dereng fel kísérteties, hátborzongató nosztalgiával, a többsége az elfeledett bűbájaink kusza homályába vész. A szívem hatalmasat dobban, mikor megérzem a népem felbolyduló mágiájának a tagadhatatlan, kézzel fogható bizonyítékát, és rádöbbenek, mire készül. Megannyi kéretlenül kapott emlékfoszlányban láttam a világot az ő angyali szemein keresztül, az álmában már találkoztam is vele az elveszített formájában, de most először érzem igazán valóságosnak a tényt, hogy Asmodeus egykor tényleg angyal volt. Egy szeráf, a népem egyik leghatalmasabbika. És ő az enyém. Az én angyalom, az én démonom. Az ősi angyali mágia langymeleg mézként csordogál végig a torkomon, és a nyomán ezernyi apró szikraként kúszik végig a tagjaimon a testembe lehelt, frissítő életerő. Az eddigi remegésem elillanó békére lel, néhány lélegzetvételig minden fájdalom tompa zsibbadás csupán. A belém tóduló émelyítő forróságot még a legtisztább angyali mágiánál is csodálatosabb dolog szüli: a szerelmes összeolvadásunk. Olyan szorosan ölel, hogy egyre nehezebbé válik érezni, hogy hol végződök én, és hol kezdődik ő. Forrón, keményen és szívszorítóan ismerősen lüktet a testemben, a szíve által diktált vad ritmusra dobban az enyém is. Hálásan ellazulva engedem át a teljes súlyomat a karjai óvó szorításának, felidézve az időket, mikor az ő ölelése jelentette az otthont és a biztonságot. A zihálása borzongató csiklandozás a mellkasom bőrén, az arcomat az éjfekete tincsekbe bújtatva, apró, izgatott mosollyal szívom magamba az illatot, ami rengetegszer ringatott békés álomba. Hazaértem. Lehet, hogy újra meg kell ismernem őt, lehet, hogy még előttünk áll, hogy lefektessük az új életünk megváltozott játékszabályait, de végre mindketten hazatértünk.

A kimerültség bódulatában sokáig tart rádöbbennem, miért bénultunk bele ebbe a kétségbeesett, édesen fullasztóvá szoruló ölelkezésbe. Ez a pillanat nem csak egy új, közös jövő kezdete, hanem a múltunk megbánása és megbocsátása is. Ha tudná, hogy amint újra nekem adta a szívét, megbocsátottam neki mindent, vajon megnyugodna? Nem. Úgy érzem, hogy kettőnk közül ő fogja tovább viselni ezeket a sebeket, de egy öröklétünk van rá, hogy meggyógyítsam. Együtt hátrahagyunk minden olyan emléket és konfliktust, ami nem fér meg közöttünk. Persze ez nem azt jelenti, hogy néhanapján nem hánytorgatom majd fel neki a tetteit, ha aljasul ki akarok zsarolni belőle valamit. Mégiscsak egy démonherceg lelki társa vagyok, nem lehetek túlságosan angyali.

Az ujjaim az ében tincsekbe bújnak, hogy gyengéd vigaszt nyújthassak számára a bűntudata nyomasztó sötétségében. Nem próbálok üresnek érződő szavakkal hatni rá, ismerem már eléggé, hogy tudjam, csak mélyebbre lökném vele. Ezt az utat most egyedül kell megtennie, de akarom, hogy tudja és érezze, amit én. Azt, hogy most már nem lesz semmi baj. Most már végleg egymásra találtunk.

- Köszönöm, hogy mellettem maradtál – leheli halkan a libabőrössé váló mellkasomra. Nem tudom, hogy az ajkai vagy a szavai forrósága árad szét bennem ismerős, rég látott barátként. Még ki sem mondja, már érzem a következő szavai melegét a bőrömön és a szívemben. Talán ezt jelenti az összetartozás. Látni a szavakat a rám ragyogó tekintetében, elgyengülni a pillantása lágy simításától és tehetetlenül elveszni a levegőben rezgő érzelmek néma dallamában. – Szeretlek, Rami.

- Megmondtam, nem élhetek a másik felem nélkül – suttogom felderengő mosollyal. Már kétszer tártam fel a mellkasomat, hogy felajánljam neki a szívem sebezhetőségét, és mindkétszer azt hittem, hogy többet nem leszek rá képes. Most, a harmadik alkalommal kell rádöbbennem, hogy érte akárhányszor megtenném. Ha a történelemnek groteszkmód ismételnie kell önmagát, legyen úgy. Minden áldott alkalommal harcolni fogok érte, vagy akár ellene, és ő végül mindig vissza fog találni a karjaimba, mert megmásíthatatlanul összetartozunk. Mint a sötétség és a fény, az árnyékok és a napsugarak, az éjszaka és a hajnal. – Én is szeretlek, Asmodeus.

A testemen végigrohanó forró borzongás jelzi, hogy a sok megmérettetés árán visszaszerzett szerelem őszinte vallomása volt az utolsó, apró kis kirakó darab, ami teljessé tette a lelkemet. Egy olyan űrt töltenek ki bennem az elsuttogott szavaink, aminek a létezéséről sem tudtam eddig. Egy olyan űrt, amit csakis az ő igaz neve tölthetett ki. Asmodeus. Valahol mélyen mindig tudtam, hogy mit jelent számomra ez a név. Az első pillanattól kezdve. Nem véletlenül voltam képtelen kiverni a fejemből, mindig ott motoszkált a tudatom egy félreeső kis szegletében. Mikor megtudtam az igazságot, túlságosan féltem a lényétől, hogy beteljesítsem a sorsunkat, miután pedig visszaadtam neki az igaz valóját, és ő eltiport cserébe, eltaszítottam magamtól. Végre eljött az idő, hogy elfogadjam, majdnem olyan mélyre van vésve a lelkemben ez a név, mint a sajátom. Ott díszelegnek egymás mellett, elválaszthatatlanul, az idők-, vagy legalábbis a létünk végezetéig. Asmodeus.

A csókja mézédes pecsét a ki nem mondott gondolataimra. Már azt sem tudom, melyikünk simította össze az ajkainkat, az íze egyszerre hozza magával a földöntúli nyugalom és a szédítő izgatottság ellentmondásos érzéseit. Minden rezzenésünket ez a kettősség írja le. A lágy, szerelmes ringatózás mögé rejtett vad sóvárgást, az erőtlen sóhajokká gyengülő nyögéseket, a türelemmel leplezett türelmetlenséget. A nekem feszülő teste mindenhol simogat, kívül-belül. Közel sem elég belőle, mégis tökéletes. Soha nem cserélném le semmire ezt a pillanatot, még akkor sem, ha meg vannak számlálva a másodperceink. Több ezer alkalmunk lesz fülledt orgazmusba hajszolni egymást az összezárt öröklét unalmában, ez most nem a kielégülés kereséséről, hanem a szerelmünk beteljesüléséről szól. A testünk és a lelkünk összeolvadásáról. A szívünk közös dobbanásairól az összesimult mellkasaink alatt. És tökéletes. A fenekem mélyén érzem a tagadhatatlan vágyait, a nyakamra lehelt sóhajaiban a lomha gyönyörét, a derekamat satuként szorító ölelésében a ragaszkodását, a lassú, óvatos mozdulataiban pedig a szívét marcangoló megbánást, aminek a terhét bár levehetném a vállairól.

- Most elég lesz ennyi, kicsim. – Megáll, és a józanító szavai nyomán döbbenek rá, hogy a testem már rég nem a kapott gyönyörtől remeg úgy, mint egy nyárfalevél egy szeles, őszi éjszakán. Közelebb van a vége, mint hittem. Még mindig nem ismerem fel a saját korlátaimat. Volt egy idő, hogy élcelődött volna ezen, de most csak szomorkás megértés van a tűzviharokat megszégyenítő pillantásában. Leemelne magáról, de a váratlan üresség és a testemet végigborzoló hideg arra késztet, hogy megállítsam. Még épp hogy csak visszakaptam a testemet kiteljesítő forróságot, nem veheti el tőlem máris. Érezni akarom az álmaimban, hogy évek óta először megéri visszatérni a valóságba.

- Ne vedd ki – kérlelem az utolsó éber leheletemmel. Még érzem visszacsúszni belém a forró merevedését, mielőtt belezuhanok az álmatlan, pihentető sötétségbe, ahol az egyetlen hang a szíve mély, ütemes dübörgése, és minden pillanat a vihar előtti csend izgalmas békéjét idézi lágy esőillattal.

***

Lassan térek magamhoz az ájult pihenésből, de azonnal tudom, hogy hol vagyok. Tudom, mert a világ legkényelmesebb matracán alhattam. A szerelmem hangtalan, lomha lélegzetvételei kellemesen elringatnak, az illata szorosan átölel, a melege pedig azonnal elbódítja a frissen éledező gondolataimat. A csábítás, hogy engedjem magamat visszacsalni a lustulásba hatalmas, de nem akarom tovább szüneteltetni a szinte hihetetlenül tökéletesnek ígérkező valóságunkat. A testi, tudati és mágikus kimerültség már a múlté, mintha véletlenül megint éveket aludtam volna órák helyett. Remélem nem, mert akkor valaki nagyon nyűgös lesz. Nem mintha hagyta volna.

A gyengéden ébresztgető érintés az arcomon azonnali bizonyíték az utolsó gondolatomra. A számító, rideg démonherceg talán engedte, hogy hosszú évekre magamba zuhanjak, de ha a szerelme stílusa kicsit is hasonlít arra, amit közösen már megéltünk, akkor ez soha többé nem fog megtörténni. A mellkasom mélyén lappangó, elszunnyadt boldogság aprócska mosolyával törlöm ki az álompor maradékát a szemeimből, miközben felnézek őrá. A démonra, aki a legnagyobb fájdalmaim és a legnagyobb örömeim örökös forrása. Mellette soha nem fogok megtörni az öröklét terhe alatt, az biztos. Még mindig alig hiszem el, hogy újra a magaménak tudhatom a szerelmét. És ezt a mosolyt. Ezt a mosolyt, ami akkor is a végzetemmé tette volna őt, ha nem lett volna eleve elrendeltetve a szerelmünk.

- Jó reggelt, kicsim – suttogja halkan a homlokomra. Az elképzelhetetlen gyengédségétől megborzongva élvezem a szerelme melegét szétáradni a mellkasomban. Még csak most ébredtem, de a szívem már alig fér el a szűkös börtönében. Meg kell tapintanom ezt a mosolyt, hogy biztos lehessek benne, hogy létezik. Túl szép, hogy igaz legyen. Az ujjaim bizonytalanul érintik a bőrét, mintha engedélyt kérnének, hogy helyreállítsanak egy kicsiny darabot a szilánkokra tört intimitásunkból. Volt idő, hogy nem voltak tabuk közöttünk, de most újra ki kell taposnunk a vihar által elmosott utakat.

A tenyerembe simuló arca a válasz a kimondatlan kérdésre. Megérinthetem. Szabadon érinthetem a legrettegettebb démonherceget, és ő mosolygó puszit lehel a hüvelykujjam hegyére, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Régen az volt. Idővel vajon újra azzá válhat?

- Jó reggelt – sóhajtom a múlt és a jelen összeolvadó zavarában. Lassan visszaszerzik a szemeim az elveszített fókuszt, hogy szemügyre vehessem az arcot, ami a rég megköttetett szerelmünk óta változott is, meg nem is. Néha egészen olyannak látom őt, mint a múltat idéző álmaimban, de lehet, hogy csak az évek alatt elmosódó emlékképeim kegyetlen játéka. Más lett. Az arcvonásai férfiasabbak, a tekintete idősebb, a kiállása még így, szerelmesen elgyengült mosollyal is tud valahogy tekintélyt sugározni. Meg kéne, hogy rémisszen a sok változás, de helyette gyermeteg izgatottságot érzek. Talán az ő megkomolyodása idővel magával hozhatja a kapcsolatunk további elmélyülését is. A halhatatlanok vánszorgó létezésében ritka és nehezen elérhető dolog a változás. – Sokáig aludtam? – térek vissza az elbarangoló gondolatok mezeiről.

- Nem tudom. Számít egyáltalán? – Akaratlanul is elmosolyodok a szokatlanul gondtalan kérdésen. A mindig terveket szövögető, kijutni vágyó démonherceg önként elengedné az idő gyeplőjét? Egy fejrázással adok igazat neki. Tényleg nem számít. Csak ő és én létezünk ebben a világban, két kortalan entitás, számunkra már nem létezik idő, csak a tetteink egymásutánja. Egyszerre horrorisztikus és megnyugtató gondolat. Felidézi az utolsó heteinket Calekkel, mikor az idő volt a legnagyobb ellenségünk. Végül el is veszítettük a csatát ellene, de úgy néz ki, a háborút így is megnyertük.

Lassan támaszkodok fel a mellkasán, hogy kitisztult fejjel is körbenézhessek az elpusztult szféra romjain a vakító napsütésben, a mozdulattól zavarba ejtően élvezetes szögben hívja fel magára a figyelmet a fenekemet kitöltő keménység. Magam sem tudom, hogy nyelem le a döbbent nyögésemet, az ujjaim remegve tapintják ki a testünk összeolvadásának a pontját. A könnyed játékosság a pimasz vigyorrá húzódó mosolya sarkában egyszerre idegen és meghatóan ismerős. Az arcomra kúszó meleg pír érintése évek óta először kellemes izgatottságot, nem pedig irritációt hoz magával.

- Ez meg… – dünnyögöm nehezen leplezhető zavarral. Még a régi életünkben sem voltunk olyan elvadultak, hogy órákat aludjunk összekapcsolódó testtel, márpedig ha a nap állása bármennyire is tükrözi az elhagyott világunk időbeosztását, akkor tényleg órák teltek el. Nincs sok időm értetlenkedni, mert a következő pillanatban megragadja a csípőmet, és magára szorít. Túlságosan mély, túlságosan forró. Bennem reked a levegő a testembe hasító élvezettől. Mire feleszmélek, már alatta vagyok, és ő bizalmas gyengédséggel simítja össze az orrunk hegyét. A visszakapott szerelme és a teste közelsége forró szikrákkal nyalják végig minden porcikámat.

- Azt mondtad, ne vegyem ki. – A bosszantóan önelégült vigyora feléleszti bennem a szerelmes dacot, ami megszámlálhatatlan alkalommal volt olaj a szenvedélyes kapcsolatunk sosem szunnyadó lángjaira. Rémlik, hogy ilyesmit mondtam a bágyadt, balga tompaságomban, de nem gondoltam, hogy életében először pont most lesz szófogadó. Mielőtt szavakba önthetném a játékos ellenállásomat, egy bennakadt sóhajba fojtja azt, egy könyörtelenül élvezetes csípőmozdulattal. Pontosan tudja, hogyan rabolja el a józanságomat, a szavaimat, pont, mint ahogy a szívemet is játszi könnyedséggel rabolja el minden alkalommal.

A mély, szexi morranása egyenesen az éledező farkamba cikázik, a következő mozdulatára már az én testem is izzik attól a vágytól, ami az övét hajtja. A fogai gyengéd erőszakkal tépik meg az ajkamat, hosszút pislogva élvezem ki a gyönyör legfinomabb fűszerét. Még. Többet akarok. A nyakamon végigvándorló harapások kis híján víz alá nyomják a tudatomat, de túlságosan élvezem a múltat felelevenítő incselkedéseinket, hogy máris átadjam magamat az élvezet kábulatának. A selymes tincsei közé túrva húzom el magamtól, hogy újra láthassam a most élénkvörösen parázsló, imádott szemek kihívó pillantását.

- Bárcsak minden kérésemet ilyen készségesen teljesítenéd. – A szaggatott pihegésemre egy halk, szívmelengető nevetés a válasz. Még el sem hal az elbűvölő hang, már az ajkaimra simítja az ajkait, mintha a kuncogássá fúló nevetést is a szívem mélyére csókolhatná. Az ujjaim szorítása ellazul a lehetetlenül selymes tincsek zuhatagában, amik sötét függönyként hullnak körénk, elrejtve a önfeledt csókunkat a perzselő napsugarak elől.

- Vigyázz, mit kívánsz – leheli akadozva az elmélyülő csók apró, lélegzetvételnyi szüneteiben. Túlságosan szükségem van az ízére, hogy tovább folytassam a pajzán szócsatánkat. Kivételesen az övé lehet az utolsó szó, most máshol van szükségem a szájára. Az ajkaimon, a nyakam érzékennyé váló bőrén, a fülem mögött. Elolvadok a lomha gyengédségétől, úgy ölel, mintha egy gyenge, törékeny porcelánbaba lennék, és kivételesen nem zavar. Talán valahol mélyen ő is tudja, hogy most erre van szükségem a sok erőszakkal rám kényszerített, durva együttlét után. Ezekre a ráérős, óvatos mozdulatokra, a figyelmességére, a türelmére, a szerelmére. Mintha csak alá akarná támasztani a gondolataimat, lecsókol egy hálás, élvezettől kicsordult könnycseppet a szemem sarkából. Jólesőn megborzongok tőle. Ha bele lehetne halni a boldogságba, lehet, hogy ebben a percben idejekorán véget érne az örök életem. Végre. Végre élhetünk a másikért. Végre tényleg minden a helyére zökken. Már semmi nem vár ránk, csak a közösen megélt boldogság.

A duzzadó gyönyör édes sötétséggel csábít, de képtelen vagyok lehunyni a szemeimet. Látnom kell a pillantásában ezt a rajongást és ezeket az érzelmeket. Látnom kell a férjem imádott arcvonásait, és a rájuk kiülő tagadhatatlan élvezetet. Tudnom kell, hogy neki is olyan jó, mint nekem. Rémisztően egy húron pendülünk, mert a szemeit lehunyva, élvezkedő nyögéssel adja át magát az élvezetnek, aminek a bizonyítékaira szomjaztam. A gyönyöre megsokszorozza az enyémet, és a testünk lágy, lassú hullámzása ellenére is rémisztően közel kerülök az orgazmus kapujához.

Egy pillanatra megáll, majd finoman ülő helyzetbe húz magához. A mellkasunk összesimulásában érzem a vadul dübörgő szíve kedves bókolását. Tetszik ez a póz. Még közelebb kerültünk egymáshoz. Nem elég. Mindenhol éreznem kell a bőre melegét. A nyakába kapaszkodva simulok teljesen hozzá, a lábaim a dereka köré kulcsolódva segítik a lágyan ringatózó mozgásunkat. Ő is átölel, a masszírozó, markoló, simogató mozdulatai a saját sóvár vágyaimat tükrözik. A kezeim a hátán barangolva fedezik fel újra a hullámzó, megfeszülő izmai tökéletes domborulatait, a lelkem mélyébe szívom az elégedett sóhajait és morranásait és a mindent elöntő illatát. Végre. A lelkem párja. A szívem választottja. A létezésem értelme. Újra az enyém.

Megtorpanva néz le rám, és néhány fullasztóan intim másodpercre elveszünk a másik kijózanodó pillantásában. A pokol színeit még soha nem láttam ennyire csábítóan gyönyörűnek. Ha ez vár a túloldalon, az sem érdekelne, ha elvennék a szárnyaimat érte. Az érzelmekkel megtelő tekintete azt sugallja, hogy még mindig a tudatomban van, és hallja minden árulkodó, szerelmes gondolatomat. Az arcomra lehelt csókjaitól nehézzé válik a mellkasom, mintha a szívem nem bírná el a rá szakadó érzelmek súlyát.

- Ramiel... megmentőm... őrangyalom... szerelmem... – Minden elsóhajtott szó újabb ólomdarab az elnehezedő szívemre. Sikerült. Képes voltam megmenteni őt. Megmentettem a kegyetlen múltja karmai közül, és talán adhatok neki egy szebb, békésebb jövőt, gyűlölet és elvakult bosszúvágy nélkül. Nem hiába teremtettek a számára. Ha belém is vésték ezeket az érzelmeket, már az sem érdekel. Valahol mélyen érzem, hogy mindenképp beleszerettem volna. Csak az ő oldalán lehetek otthon.

- Asmodeus – súgom az ajkaimra találó ajkakra olyan óvatosan, mintha a sokáig rettegett név kimondásával összezúzhatnám ezt a törékeny, nyugodt látomást. Tudnom kell, hogy jogom van így kimondani. Éreznem kell az összetartozásunkat. Az egész teste megfeszül, majd megborzong a neve kényszerítő erejétől. Éveket vártam rá, hogy én is sóhajthassam a valódi nevét. Évszázadokat is vártam volna erre a csodálatos érzésre. Az ujjai finoman mélyednek a fenekem húsába, de a kicsit durvább érintés a borzongásával együtt tova is száll. Most rajtam a sor, hogy kicsit feljebb nyomjam magamat az ölében, és apró puszikat hintsek az arca forró bőrére, majd az élvezettől lecsukódó, hívogató szemhéjaira. – Az én Asmodeusom – lehelem újra a homlokára. Már nem is emlékszem, hogy voltam képes valaha tartani ettől a névtől. Hogy voltam képes gyűlölni őt? Az én Asmodeusomat. A démonhercegemet. A lelkem társát. – Az enyém vagy – jelentem ki csendes, komoly véglegességgel, mikor újra egymásra talál a tekintetünk. Lazítok a combjaim szorításán, amitől lesüllyed a testem, és ő újra tövig merül bennem. A hátam ívbe feszül az elviselhetetlen élvezettől, de a lángvörös szempár pillantása nem enged elveszni az érzelmektől terhes gyönyör buja habjaiban.

- A tiéd vagyok – jelenti ki halkan, szívszorítóan őszinte mosollyal az arcomhoz hajolva. Elkerekedő szemekkel, elnyíló ajkakkal, a vállaiba kapaszkodva olvasztom a szívembe a megdöbbentő vallomását. Meg voltam róla győződve, hogy azt kapom válaszul, hogy „Te pedig az enyém”. Helyette ez a büszke, dölyfös démonherceg kimondta a szavakat, amikre még jódarabig nem számítottam tőle. Kimondta a tényt, hogy egy fiatal, tapasztalatlan, naiv kis angyalka birtokolhatja nem csak a szívét, nem csak a lelkét, de egy kicsit talán őt magát is. A lénye egészét, a jelenét és a jövőjét, az otthonát és az álmait. Elérzékenyült mosolyra húzódnak az ajkaim az övéi alatt, a vörös szemeket elhomályosítja a tekintetemet elmosó könnyfátyol.

- Én pedig a tiéd, Hercegem – suttogom a mardosó könnyeimmel küszködve. Megszakad a szívem a gondolattól, hogy valaki, aki ennyire tud szeretni, majdnem lemondott róla. – Sajnálom. Úgy sajnálom, hogy megvárattalak. – Tudnia kell, hogy nem csak az ő szívében van most megbánás. Ő is szenvedett miattam, mert elkéstem. Korábban kellett volna születnem. Korábban meg kellett volna mentenem őt a keserű magánytól, ami kétezer évig a kegyetlen társa volt.

A nevem az ajkain meggyötört sóhaj, a csókja most más, mint az eddigiek. Lassan véget ér a tapintatos ismerkedésünk, elfogy a lomha türelem és leteper minket a vágyakozás. Épp elég súlyos szó lett kimondva, épp elég örökéletre szóló vallomás lett megtéve. Elhatalmasodik rajtunk a túl sok éve szunnyadó sóvárgásunk, de a szenvedélyünk még így sem csap át a régi aktusainkra gyakran jellemző vad erőszakosságba. Mindvégig a figyelmes, szelíd vágyakozás hajt minket. A nyögéseink közé apró, szerelmes semmiségeket, beceneveket, ígéreteket fűzve, egymás ölelve, simogatva, lágy ringatózással kergetjük a megváltást nyújtó lelki és testi beteljesülést. Fogalmam sincs, mennyi ideje mozgatom a csípőmet a testébe kapaszkodva, fogalmam sincs, hányszor markolt finoman a fenekembe, hány fülledt csókot lehelt a felkínált nyakam izzadt, érzékeny bőrébe, hányszor sóhajtottam a nevét hálásan, ő pedig hányszor rántott magára kíméletes gyengédséggel jutalmul. Gyakorlott párosként, egyszerre érjük el a gyönyör megnyugvást hozó sötétségét, de hiába nyögjük, leheljük, morogjuk a másik ajkai közé az élvezetünket, hosszú évek fájdalmát képtelenség egyetlen orgazmussal elűzni. Többre van szükségünk. Sokkal többre.

Nem tudom, hányszor ment le a nap vagy kelt fel a hold fölöttünk. Túl sokszor. Öt, tíz, Ötven. Bármelyik lehet. Nem tudom hány csókot és orgazmust adtunk egymásnak, a csillapíthatatlan vágyódásunk és a kifáradhatatlan testünk soha véget nem érő, sóvárgó szeretkezésbe kényszerít minket. A ránk zúduló könnyed boldogság olyan, mint egy letehetetlen drog, egy abbahagyhatatlan függőség, egy tengernyi édesvíz a sivatag szárazsága után. Megfulladunk benne. Minden nap egy lassan növekvő őrület. Könnyes szemekkel, hangtalanul sikítom világgá a végtelenedik gyönyörömet, a homályos pillantásom a szerelmesen összekulcsolt ujjainkra siklik. A bőröm fehérje szinte virít az ő kellemesen sötét árnyalata mellett. Hason fekszem egy ágyon, ami fogalmam sincs, mikor került alánk, ő pedig fölöttem támaszkodva, lihegve, zihálva élvez újra és újra a felkínált testembe. Mikor elcsitul a remegésünk, fáradtan fordulok a hátamra alatta, ő pedig az oldalára huppanva fekszik mellém, a fejét lezserül megtámasztva néz végig a ragacsos testemen. Fizikailag még bírnám, de ha még egyszer el kell viselnem, ahogy az orgazmus pillanatában megremegnek az elmém falai, lehet, hogy végleg összedől valami odabent. Félrebiccent fejjel, szerelmes mosollyal iszom magamba az elmúlt napokban, vagy talán hetekben nem csak megszokottá, hanem imádottá vált arcvonásokat. A mutatóujjam gyengéden követi végig az arccsontján végigfutó, mágikusan izzó tetoválást. Az ellenséges éveink során végig azt hittem, hogy itt más lehet a bőre érintése. Hogy parázslani, lángolni fog az ujjaim alatt. Pedig nem. Ugyanolyan bársonypuhaságú, mint mindenhol máshol. Az elmúlt napokban többször leteszteltem ezt a teóriát az ajkaim és az ujjaim érintéseivel is a testén végigívelő összes mágikus jelen. Nem panaszkodott érte. Most is egy forró, elégedett mosollyal fogadja a kíváncsiskodó tapogatózást. Hosszú másodpercekig némán fürdünk egymás tagadhatatlan imádatában, mielőtt lehajol hozzám, hogy újra lassú, hihetetlenül mély csókra invitáljon. A nyelve forrón, nedvesen csusszan a kiszáradt ajkaim közé, a testem minden porcikája reagál a számban szétáradó ízre, a selymes puhaságára, az érintésére a szám legmélyebb, legérzékenyebb titkos zugaiban. Halkan felnyögve, minden akaraterőmet igénybe véve tolom el magamtól finoman, pedig a testem már készen áll a vágyott folytatásra. Azt hittem, hogy a kimerült elnyúlásom és a bágyadt pillantásom jelezték, hogy szünetre van szükségem, de nyilvánvalóan tévedtem. Persze az is lehet, hogy a napról napra egyre démonibb démon szeretőmnek egyszerűen nem volt kedve figyelembe venni a jeleket.

- Pihenésre van szükségem – jelentem ki a lehető leghatározottabban. Már amennyire álló farokkal hiteles lehet egy elutasítás. Az irritáló, pimasz mosolya előrevetíti a szavait.

- Nekem nem úgy tűnik – simítja végig egy kegyetlen alig-érintéssel a merevedésem feszes, nedves bőrét. Összerezzenek, de tartom magamat. Hasra kászálódva rejtem el a testem árulását, és a könyökeimre feltámaszkodva nézek végig a kietlen világunkon. A fenekemen érzett finom cirógatás övön aluli támadás. Összeszűkült szemekkel sandítok vissza a démonom pimasz vigyorára, ami megfiatalítja az arcát, és rémisztően hasonlóvá teszi a régi önmagára. Kivéve persze a szinte világító tetoválások, amik pecsétként égtek az elmém mélyére.

- Szeretlek, de nem akarom elveszíteni önmagamat. – A halhatatlanok emberfeletti fizikai regenerációjának is megvan az ára. Nem egy halhatatlan éledt újjá a mennyországban megbomlott elmével, miután évek vagy évtizedek szenvedései után pusztult csak el a porhüvelyük. Pont, mint ahogy a túl sokáig túlélt fájdalom, az őrületig hajszolt gyönyör is képes károkat okozni. Az angyaloknál a testiségekre vonatkozó szabályok miatt nem túl gyakori jelenség, de hallottam már jó pár pletykát szexőrült, mániákus démonokról, akik önkívületi állapotban, a valóságtól eltávolodva élnek, mert átléptek egy olyan határt, amit képtelen volt elviselni a tudatuk.

- Túl erős vagy hozzá. – Most nincs ott a megszokott gúnyolódás a hangjában, akárhogy keresem. Komolyan gondolná? Tényleg sokat erősödött a tudatom és az állóképességem az ittlétem alatt, de nem véletlenül ájultam el a legutóbbi maratoni szexnapjaink végén sem. Mintha évszázadok teltek volna el azóta, pedig csak pár éve volt. Itt a közös szféránkban túl gyorsan töltődök ahhoz, hogy képes legyek elveszíteni az eszméletemet, de rettegek, hogy pont emiatt lekésem a testem jelzéseit.

- Te mondtad mindig, hogy tanuljam meg felismerni a korlátaimat – adom meg a kegyelemdöfést a saját leckéi felidézésével. Most rajtam a sor, hogy pimasz vigyorral etessem meg vele a saját szavait. Persze azért valóság is van a válaszom mögött. Az utolsó néhány orgazmus után rémisztően lassan tudtam összekaparni a szétrebbenő gondolataimat, és éreztem, ahogy egy veszélyes sötétség mágnesként húz magához a gondolattal, hogy adjak fel mindent, hogy örökre vergődhessek ebben a kielégítő, boldog gondtalanságot hozó éber álomvilágban. Lehet, hogy erős vagyok, de ahogy ő is kiemelte egyszer, a fiatalságom ellen nem tudok küzdeni. Felismerem, ha veszély leselkedik az elmémre.

- Keh. – Kis híján felnevetek a fanyar arckifejezése láttán. Mintha szavak nélkül kérdezné, hogy most komolyan a saját, egy élettel ezelőtti szavaival fogom e megfosztani a következő menettől, és büszke vagyok rá, hogy a válasz igen. Imádom húzni az agyát.

- Inkább teremts nekünk egy medencét, fürdeni szeretnék – vigyorgom elkényeztetetten, fáradt nyújtózkodással. Ha megerőltetném magamat, talán nekem is menne, de nem akarok látványosan kudarcot vallani. Túl kuszák és reszketegek még a gondolataim, hogy mágiához nyúljak. Először magamhoz kell térnem ebből az eltompult bujaságból.

- Csak ha megkefélhetem… a hátadat. – Nem bírom ki, hangosan felkacagok a múltunkból idézett, pajkos megjegyzés hallatán. Nagyon vicces. Mintha újra egy fiatal, naivan szerelembe zuhant angyal lennék a tiltott démoni szerelme karjaiban. Akkor még nem tudtam, mennyi megmérettetés vár még ránk, de azt igen, hogy ez a kapcsolat örökre fog szólni. Hogy ez a végzetünk. Megkefélheti a hátamat. Sőt, a szárnyaimat is. Ha kipihentem magamat, lehet, hogy még a védőrúnákat is eltöröltetem vele, még soha nem éreztem a szerelmes érintéseit a védtelen szárnyaimon. Most jött el az idő, hogy mindent kipróbálhassunk, itt senki nem fog zavarni vagy félbeszakítani minket.

Leplezetlen, rajongó odaadással figyelem, amint kikel az ágyból, és a pillantása nyomán egy földbe mélyesztett, hatalmas medence rajzolódik ki a sivár, fekete talajban. A hófehér csempék rikítva ütnek el a koszos, rendezetlen táj sötét színvilágától. A tükörsima vízfelszínben tükröződik a magasan járó nap élénk fénye. A pillantásom a démonomra siklik, aki a maga meztelen, egzotikus tökéletességével mozgatja át a vállait, majd derékra tett kézzel néz végig a romokba dőlt otthonán. Ismerős ez a fintor. Imádok felfedezni benne részleteket a férfiból, akibe menthetetlenül beleszerettem. Olyan elkedvtelenedő tekintettel nézi a lerombolt világot, mintha ő maga is egy bűvöletből ébredezne, és csak most döbbenne rá a pusztításra, amit végeztünk. Napokig nem láttunk semmi mást a szerelmünk által diktált követelőzéseken kívül.

- Mióta itt vagy, többször kellett renoválnom, mint előtte évszázadok alatt. – Pffff. Mi ez a rosszalló hangnem? Ez most egyedül ő volt, kikérem magamnak. Én is kimászom az ágyból, a közelsége túlságosan vonz magához. Hátulról bújok hozzá, az ujjaimmal látatlanul cirógatom végig a mellkasán húzódó jelek vörös vonalait. Mostanra minden apró ívüket úgy ismerem, mint a saját tenyeremet. Puha puszit lehelek a vállára, majd kihívóan közlöm vele a kendőzetlen véleményemet.

- Helyes. Gyakorolnod kell, hogy az én ízléseimnek is megfeleljen az új otthonunk. – Elvigyorodok a gúnyos felhorkanásától. Idejében le kell fektetni a szabályt, hogy ha boldog, kiegyensúlyozott házasságot akar, engednie kell, hogy én is beleszólhassak az otthonunk részleteibe. Igen, tényleg kompromisszumot próbálok tanítani egy több ezer éves démonnak, aki megszokta, hogy nyüszítve hajt fejet neki mindenki. Ettől olyan izgalmas az egész. Ha könnyű lenne, már rég meguntam volna.

- Remélem nem rikító, lebegő palotára vágysz. – Rosszallóan idézi fel az angyalok hófehér, mágikus monstrumait, én pedig szórakozott mosollyal képzelem el, hogy mit reagálna, ha igenis arra vágynék. Ha tippelnem kéne, az arcomba röhögne, majd megalkotná a régi kastélya pontos mását. Talán fehérre festené a könyvtárszobámat a toronyban kompromisszum címszó alatt.

- Tetszett a kastélyod. De nincs szükségünk hatvankilenc hálóra – dünnyögöm sértett gyerekességgel. Nem látom az arcát, de mintha maga a szféra is melegebbé válna a levegőben rezgő mosolyától. Az ujjait összefűzi a mellkasán pihenő ujjaimmal, majd felhúzza az ajkaihoz, hogy forró csókot lehelhessen a tenyerembe. Megremegve ölelem át szorosabban a szabadon maradt kezemmel.

- Hány hálót kíván a hercegnőm? – kérdezi apró, szelíd mosollyal a hangjában. A szívem kihagy egy végtelen hosszúnak tűnő ütemet a gyengéd érzelmekkel kiejtett becenévtől, ami rémisztő hatással van rám, mikor épp nem a gúny fegyvereként használja. A hangja és a kérdése most azt sugallják, hogy bármit kérnék, ő teljesítené. Biztosan csak képzelődök. Lehetetlen elképzelni, hogy egy nagy hatalmú démonherceg bármiben is fejet hajtana egy fiatal angyal előtt. Vajon lehetünk valaha egyenrangú felek? Hiába kaptam vissza a szerelmét, még mindig a sötétben tapogatózok, ha a jövőnkről van szó.

- Egyet. Egyetlen egyet. – Suttogom a válla bőrébe alig hallható kiszolgáltatottsággal, majd hogy kicsit könnyítsek a több tucatnyi múltbéli szeretője által elrontott hangulaton, erőltetett játékossággal folytatom. – De az legyen elpusztíthatatlan.

Egy pillanat telik el vagy egy örökkévalóság, nem tudom megmondani. Magamba roskadva térdelek a legüresebb semmi közepén, miközben lassan elemészt a gyilkos fekete iszap, miként gondolataim nyomasztó folyama egyre inkább a létezés szakadékja felé sodor.

Az a tudat tett démonná, hogy a tiszta szeretet nem létezhet.

Vajon szeráfként még teljes lényemmel szerethettem volna Őt? Vagy végig kellett mennem ezen az úton, hogy tudjam, a szeretet lehet igaz? A sors gonosz fintora, hogy egy olyan entitásként kellett erre ráeszmélnem, ami számára létidegen az igaz szeretet.

És most ismét megtagadom önmagamat. Ami az erőmet, a lényemet adja.

Vajon kibír a lelkem még egy ilyen roppant törést? Valószínűleg nem. Az lehetett a sorsom, hogy belepusztulok abba, hogy megtaláljam és elfogadjam amit kerestem. De legalább megleltem Őt. Abban tudatban veszíthetek ebben a nevetséges szélmalom harcban, hogy mostmár biztosan tudom, hogy létezett. Hogy Ő, a szerelmem létezett. Hogy Ramiel az enyém volt. És, ha nem is tudtam sokáig belátni, de én is az övé. Így már megbékélhetek a halállal.

Meggyötört lelkem szépen lassan a magam teremtette pusztulásba fullad.

A halál síron túli fültépő csendjét egy óvatos hang szakítja ketté, mint fekete eget késként szelő villámcsapás. Mintha félálomban pillantanék fel az előttem álló alakra aki a nevemet suttogja, de mégis mindennél tisztább hangon szól ebben a vérszennyes világban. Az üresség közepén, ahol már csak a lassan megfojtó halál várt, Ő lép elém.

-Ramiel? – fáradt hitetlenséggel nézem az előttem derengő jelenést és még úgy is keserédes nyugalommal tölt el az, hogy láthatom, hogy a valódi Ramiel nem lehet itt és csak a megtört elmém játszik velem csalafinta, hamis ábrándképet. Ám ahogy még közelebb lép hozzám, az egész világomat beterítő sötét métely elmenekül a tisztasága elől, az engem ellepő pokolfekete miazma megrettenő, ugrásra kész fenevadként húzódik vissza a jelenléte hatására. Tényleg ő lenne? - Mit keresel itt? – lehelem csendesen.

Végtelenné nyúló másodpercekig áll előttem szótlanul és már majdnem valóban elhiszem, hogy csak a képzeletem szülte hamis remény árnyékát látom, mikor halvány mosollyal arcán lehajol hozzám és elmondhatatlan melegséget árasztó érintéssel simítja arcomra puha tenyerét.

-Téged – súgja lágyan. Már biztos, hogy tényleg Ő az. Csak egy pillanatra behunyom a szemem és az érintése nyomán felkavarodó érzelmeim alattomos módon döfnek abban a minutumban hátba. A szívem összeszorul, ahogy a bensőmben lappangó gyilkos sötétség belém mar véres agyaraival, hogy kitulajdonítva tépje ki oda kívánkozó lényemet Ramiel ujjai közül. Visszafojtom lázadó érzéseim, de már ott lappang bennem az elkerülhetetlen pusztulás előszele. – És Te? Te mit keresel itt, szerelmem?

Ahogy felnézek a rám ragyogó lágy szerelemmel sugárzó szemekbe, szeretnék elsüllyedni bennük, mint egy meg nem álmodott álomban. De képtelen vagyok rá. Elvesztem. Hiába vagyok egy karnyújtásnyira a megmeneküléstől, mégis egy acsarkodó, dögbűzös démonokkal teli végtelen szakadék tátong közöttünk, amin nem tudok átkelni.

Tanácstalanul sütöm le szemeimet és az előttem heverő könyvre pillantok ismét. Lapjait megmásíthatatlanul ellepte a kénszagú pokol sötét szurka, a fehér lapok végérvényesen elenyésztek. Már nem lehet visszacsinálni. Ha a szeretetet választom, akkor ez az iszapos sötétség elemészt vagy örökre átveszi felettem az irányítást és őrjöngő tombolásba kezd, amit abba se hagy, amíg a világmindenség vagy én magam bele nem pusztolok. Erősebb nálam a bennem lakó démon tébolya, aki megtagadja a szeretet minden aspektusát.

-Elveszítetted a kontrollt az erőd felett, mint régen?

Kérdése egy régi emléket idéz fel, de az akkor történt események köszönő viszonyban sincsenek a jelenlegiekkel, már-már mulatságosan ironikus a helyzet lehetetlen abszurditása. Nem a kontrollt veszítem el, hanem önmagamat. Ha kitépek még egy darabot a lényemből, nem marad semmi, meghalok vagy annál is rosszabb. Túl sokszor téptem cafatokra a saját lelkemet és minden alkalommal elveszett valami, amit már nem lehet visszahozni. Vagy ha mégis, az mint egy áruló, végső pusztulásig vezető csatába vezet, ahol senki sem nyerhet, mert a győzelem maga a kietlen pusztaság és végtelen fájdalom. De ezt ő nem értheti. És addig van ez jól, amíg nem érti, mert akkor még nem szaggatták darabokra a lelkét a saját téveszméi.

-A démoni természethez nemigen illik a szerelem – fogalmazom meg tömören. Kimerült vagyok a magyarázkodáshoz.

-Ez faszság – vágja rá azonnal.

Ellentmondást nem tűrő, heves reakciója felkavaró villámcsapásként zökkent ki a rezignált beletörődésből. Újból felpillantok rá, kavargó gondolataim a pillanatba fagyva szakadnak meg, feszült figyelemmel adózva az elutasító szavainak.

A királykéken ragyogó szempár eltökélten tekint le rám.

-Az angyalok is tudnak gyűlölni, miért ne szerethetnének a démonok? Nem azért fordult ellened az erőd, mert szeretsz, hanem azért mert elhiszed, hogy meg kell tagadnod a sötétséget, hogy szeress. Mint ahogy azt is elhitted, hogy el kell dobnod a fényt, csak mert képtelen voltál szeretni egy kétszínű istent.

Szavai ellenállhatatlan erővel kavarják fel mérgező emlékeim hadát. Hiszen miattuk vesztettem el mindent! Miattuk üresedett meg az az érzés, aminek mindennél tisztábban kéne bennünk léteznie. De csak ármány, hazugság, fájdalom és gyűlölet töltötte fel a helyét. Miattuk... miatta.

Felkavarodó érzelmeim kicsapongva korbácsolják fel az eleddig tanácstalan mozdulatlanságba dermedt világomat.

-Azért fordultam a menny ereje ellen, mert elárultak! El akartak pusztítani! – dörrenem megfeszülő állkapoccsal, felidézett haragomat tárt karokkal és hegyes fogú vigyorral üdvözlik belső démonjaim.

-Igen, de a döntés a tiéd volt! Mint ahogy most is TE dobod el a pokol erejét, nem pedig fordítva.

Észre se vettem, hogy mikor álltam talpra összetört, legyőzött pozíciómból, de mostmár én nézek le Ramielre. Ahogy felszáll hirtelen haragom tompa köde, ismét őt látom. Iménti haragom keserű fájdalommá korcsosul. Én is szeretném... szeretném, hogy együtt lehessünk... szeretném, hogy ne legyen bennem semmi más, csak az iránta érzett szerelem... de...

-Ez nem ilyen egyszerű, Ramiel – suttogom halkan lelkem fájdalmát. Ez a fájdalom lassan elemészt. Táptalajt ad a sötétségnek, ami minden másodperccel egyre magasabb ormokkal csúcsosodik fölém, hogy aztán rám omolva maga alá temessen.

-Tedd azzá! – kiált rám hirtelen – Te uralod ezeket az erőket, és nem fordítva.

Az érzéseim, belső démonaim körülöttünk is alakot öltenek, fölénk magasodva a végső csapásra készülve, haragos óceánként gyűrődtek fel. Valahogy érzem, hogy nem Ramiel a célpontjuk, de őt is maguk alá fojtják, ha itt marad. Jelenleg az egész univerzumban én vagyok rá a legnagyobb veszéllyel, az én belső vívódásom.

-Menned kell, Ramiel – a torkom kiszárad. Csak egy gondolatomba kerül és száműzöm őt lelkem halálra ítélt viharából. Még csak búcsút sem tudok tőle venni. Mint legutóbb. De most talán meg tudom Őt óvni magamtól.

Döbbenten merevedek le egy pillanatra, mikor konstatálom, hogy még mindig mellettem van. Dühös vicsorral áll ellen erőmnek, majd a pillantása a fejünk fölé villan, hogy aztán egy fényáradatban fürdő burokkal védjen meg minket a lezúduló fekete miazma bekebelező sötétjétől. Az ében tajtékok a búrán csapódnak, és odakinn mintha milliónyi csalódottan dühödt démon sikoltana fel és vájná minden egyes hullámmal hegyes karmait a minket óvó védelembe.

Ramiel vicsora fájdalmasan elégedett vigyorra húzódik.

-Nem tudsz száműzni, Asmodeus. Eldobtad az erőket, amikkel tudnál.

Fogaim összeszorulnak, ahogy a mellkasomat is szinte összezúzza a kétségbeesett harag. El kell mennie. Nem maradhat itt. Ő nem halhat meg.

Ahogy közelebb lép, kihívó testtartása óvatos közeledéssé szelídül, fölényes pillantása óvó aggodalommá csitul. Összetör belülről, hogy még mindig nem tudom megvédeni és mégis ő akar engem megmenteni.

Puha tenyere ismét az arcomra simul és egy pillanatra a pajzsunkat ostromló tomboló hullámok, a védőburok dobhártyaszaggató recsegése, démonaim vérszomjas sikoltozása, minden elnémul.

Csak én vagyok és Ő. Ahogy szemembe néz. Amivel azt üzeni, hogy bármi is történjék mellettem marad.

-Nem hagylak itt, így – súgja halk nyugalommal.

Ujjaimat arcomon pihenő kezére simítom. Éreznem kell még egyszer a szeretete melegét. A mellkasomban szivettépő erők most sokkal kegyetlenebbnek hatnak, mint a körülöttünk tomboló gyilkosfekete óceán.

-Nekem itt nem eshet bajom, de neked igen – hazudok neki utoljára. Nincs már más ütőkártyám, amivel megpróbálkozhatnék, hogy megóvjam őt.

-Kérlek ne kérj rá, hogy kintről, tehetetlenül várjam, hogy elveszíted e a csatát önmagad ellen. Pontosan tudod, hogy te mit tennél fordított helyzetben.

Keskeny könnypatakok szelik át csodaszép arcát, ragyogó vonalakat rajzolva alabástrom bőrére. Dühöt kéne éreznem és féktelen haragot, hogy ellenszegül nekem. Tombolnom és harcolnom kéne ellene, hogy elűzzem a közelemből, de nem megy. A szívemben már a keserű fájdalom eluralt mindent. Mégis, a fájdalom mellett egy halvány sugárral egy sokkal nemesebb érzés ragyog. Hála. Hogy nem hagy magamra a végén. Ha végleg elhamvadok a saját elmém okozta őrült káosztól, egy kicsi, önző részem örül, hogy Ő itt van velem. Megint az önzés...

Ramiel lesüti szemeit, elrejtve előlem egyre patakzó könnyeit. Szomorú tekintettel követek egy aláhulló cseppet, ami tompa koppanással érkezik a lábunknál heverő, mocskosfekete könyv nyitott oldalaira. Azt várom, hogy a sötétség feneketlenül elnyeli a kristálytiszta könnycseppet, amit Ő értünk hullatott, de nem így történik. Döbbenten figyelem, ahogy a könyv oldalai kitisztulnak, mintha egy apró csillag ragyogása egyik pillanatról a másikra fényárba borítaná az egész eget.

Ramiel lehajol a vaskos kötetért és ahogy felemelkedik vele a nyitott oldalon feltűnik a korábban odarótt szavacska. „Szeretet”

Elhűlve figyelem a megmagyarázhatatlan eseményt, mert nem értem, hogy tisztíthatott meg az én poklom szennyétől bármit is egy apró könnycsepp. De hiába lebeg a szemem előtt újra a válasz, még mindig nem érzem a legfontosabb dolgot, a jelentést a szó mögött.

Elrévült döbbenetemből a könyv hangos csapódása zökkent ki, ahogy összecsukódnak előttem a megtisztult oldalak.

-Ha a szeretet szavakba lehetne önteni, nem törnének ki és érnének véget háborúk a nevében.

Értetlenül tekintek Ramiel halvány, együttérző mosolyára, de tekintetemet azonnal valami más bilincseli le, ami azonnal jeges karmokkal béklyóz meg és rémülettel tölt el. Hajának hófehér tincsei sorra válnak ébenfeketévé, eltéveszthetetlenül jelezve, hogy erejének a határán táncol és csak másodpercek választják el a haláltól. A fagyos döbbenetből felocsúdva nyitnám a szám, mozdulnék, hogy újra megpróbáljam kitaszítani a halál karmaiból, de megelőz. Ujjai a hajam közé simulnak és gyengéd erőszakkal húz le magához. Homlokunk bőre összesimul és már nem látok semmi mást, csak őt. Miért... miért kell látnom őt meghalni? Ez lenne a büntetésem a sok szörnyűségért amit valaha elkövettem?

A helyzet súlyával ellentétben meglepően csendesen és lágyan szólal meg.

- Mondd csak, mit áldoznál fel érte, hogy megments?

-Bármit – vágom rá azonnal a zsigeri választ, amit egyszerre diktál minden porcikám. Lágy mosolyát látva kiürül minden gondolatom, a pillanatba fagyva, a jövő pengeéles peremén táncolva.

-Szerinted kell ennél több jelentés a szó mögé? -suttogja.

Lasút pislogva pillant le a kezében tartott, ismét nyitott könyvre és én is követem tekintetét. A lapon a korábban felrótt „Szeretet” szó alatt kék ragyogással tűnik fel két rövid sorocska.

„Mit áldoznál fel érte?”

„Bármit.”

Megremeg a tekintetem és végre megértem. Nem számít létezik e válasz, nem számít, hogy egy démon belepusztul e a szerelembe vagy hogy létezett e valaha a szeretet, vagy hogy csak belénk plántált ösztön vagy magunk választott sors. A lényeg mi vagyunk. Mi. Azon túl nem számít semmi más, mert bármilyenek is vagyunk a teljes lényünk a másikhoz tartozik.

A pillanat alatt elsuhanó felismerést a felettünk omladozó védőkupola végelgyengült reccsenése zárja le, és az előttem összeeső Ramiel látványa. Ösztönösen nyúlok a kapkodva betoluló fekete tombolás felé és a sötétség megremegve engedelmeskedik visszatartó akaratomnak. Fogaimat összeszorítva tartom féken a ránk boruló iszonyatot, de már nem sokáig. A hozzám tartozó sötétség puhatoló érintéssel kúszik tagjaimra, beleissza magát belsőmbe és régi ismerősként üdvözölve tölt fel újult erővel. Lepillantok Ramielre, az egyetlen okra, amiért még visszatartom a ránk toluló tömeget.

-Most menj!

Ahogy erőtlenül felkel és elém lép, rám ragyognak gyönyörű szemei. Látom bennük, hogy már ő is tudja, hogy nem lesz baj, bízik benne, hogy megteszek bármit, ami kettőnk közös jövőjéhez kell.

Azt várom, hogy ismét az arcomra simítja kezét, vagy, hogy egy megnyugtató csókkal tűnteti el ajkaimról az erőfeszítés vicsorát, de nem így tesz. Bizakodó lágy mosollyal tesz ígéretet.

-Ha nem ébredsz fel, visszajövök és megöllek.

A könnyelmű hangnem ellazítja testem feszültségét és nyugodt mosollyal figyelem amint Rami eltűnik mellőlem. Lassan lecsukom a szemeim, fejem előre biccen, kezeimet megadón ejtem magam mellé. Nem küzdök tovább önmagam ellen. Széttárt karokkal engedem, hogy rám omoljon az irdatlan fekete irtózat tengere.

☆
 

Az öntudatlanság és az álomvilág összemosódó határmezsgyéjén táncolva az első dolog amit felfogok, az a sötétség. Nem vad, gyilkos szándékot rejtő alattomos sötétség, hanem egy nyugodt örök éjszaka semleges sötétje. Ramiel nem szereti a sötétet. Ha ki tudnám nyitni a szemem, akkor vajon napfényt látnék? Még nem vagyok rá képes. Tagjaimba kínzóan lassan kúszik vissza az erő, a pihentető álom utáni sóvárgás csak komótos lustasággal vonul vissza. A második dolog ami eljut tudatomig az egy ismerős súlyú nyomás az alhasamon. Lassan húzódnak mosolyra ajkaim, miközben megragadom az utóbbi érzést és már felismerem a rajtam pihenő test ismert puhaságát, a belőle áradó szeretett meleget. Ez már elég erőt ad hozzá, hogy felnyissam a szemeim.

Felpillantok és egy gyönyörű látvány tárul a tekintetem elé. Ramiel arca. Ajkain halvány mosoly, vonásai végtelen nyugalmat és békességet tükröznek, ahogy fehér bőrét kiemelik a felkelő nap első éltető sugarai. Olyan természetességgel fogadom el eleddig örök viharban fürdő világomban felemelkedő nap létezését, mint ahogy az ember levegőt vesz. Hiszen Ő érte jött létre, így hát nincs is annál természetesebb, hogy létezik.

Kezem hasonló természetességgel indul útjára, hogy ujjaim megérinthessék a szeretett arcot. Ha nem érezném minden egyes porcikámmal a jelenlétét, azt hinném káprázat. Amint óvatosan hozzáérek rám rebben az azúrkék szempár csodás pillantása, amiben a festői fény hatására mintha ezer csillag ragyogna. Elakad a szavam a látványától.

Ahogy előre hajol hozzám, arcomat kutató tekintete szinte hitetlenséget tükröz, mintha még félne megadni magának a boldogság kényelmét. Ajkain elsuttogott nevem lélekmelengető cirógatás, ujjai puhasága vértől szennyes arcomon tisztító érintés.

Ahogy felülök vele szemben, kicsit megrettenve hőköl hátra, mintha váratlanul ránk szakadhatna a mindenség és újra beborítana minket a magunk mögött hagyott örök sötétség.

-Eljött az ideje, hogy végre felkeljen a közös napunk, Ramiel – súgom neki halkan, nyugtató mosollyal. Megremegnek gyönyörű ajkai és közelebb húzódva biccenti homlokát az enyémre. A fémes vérszagon át is a tudatomba kúszik megmásíthatatlan szerelem illata és bőrömet ostromolja testének lágy melege, ami ösztönösen vezeti karcsú derekára kezeimet. Megreszket az érintéstől.

-Álmodom? – csendes szavai egy régről ismerős, boldog érzést csalogatnak elő bennem és nosztalgikust mosolyt varázsolnak ajkaimra.

-Csak ha én is.

Fáradtan nevet fel és megrázkódnak a vállai, majd a következő pillanatban egy meleg könnycsepp zuhan kettőnk között az ölembe. Aztán sorra törnek elő könnyei, megállíthatatlan zivatarként zúdulva ránk. Érdekes módon nem kavar fel vagy szomorít el zokogó kedvesem látványa, inkább megnyugtat a szabadjára engedett érzelemkitörés. Azt remélem, hogy ezek az őszinte cseppek minden fájdalmat, keserűséget és megbánást elmoshatnak, megtisztíthatják a jövőnket mint ahogy lelkem lapjait is megtisztították. Feloldozott mosollyal várom meg, míg lankad a szinte szűnni nem akaró könnyáradat, hogy aztán ujjaimmal dörzsöljem le az arcát csúnyító ezüst patakokat. Lágy mosollyal hajolok arca másik oldalához, hogy ott ajkaimmal tűntessem el az utolsó cseppeket is. Ahogy a szám ismét a bőrét érintheti, végigbizsereg a testem, a tarkómon égnek meredő szőrszálak kellemesen izgatott várakozásra intenek. Egyszerűen nem bírom otthagyni bársony puhaságú bőrét, csókokkal, gyengéd puszikkal hintem tele arcát és állát, minden könnyáztatta porcikáját. Ajkaim már maguktól barangolnak hívogatóan forró és édes nyakának bőréhez és akarva, akaratlanul óvatosan elkezdem hagyni, hogy a szerelme utáni sóvárgás átvegye az irányítást mozdulataim felett.

-Mindig ilyen sírós voltál? – kérdezem nyakának bőrébe suttogva, lágy mulattatottsággal.

-Fogd be – vakkantja vissza sértett önérzettel, de nem húzódik el tőlem, hirtelen dacos mérge ellenére érzem, hogy egyre inkább ellazul az ölemben. – Régen is ilyen seggfej voltál?

Szavai hatására újabb szenvtelen mosoly kanyarodik a szám sarkába, miközben tovább kóstolgatom finom bőrét.

-Heh. Tudod jól, hogy igen.

Ajkaim visszavándorolnak arcának bőrére, míg szépen lassan megtaláljak az ő mézédes ajkait. Finom gyengédséggel ostromlom meg, kiélvezve minden másodpercét a szelíden csábító csóknak. Puhán érintem, puszilom, óvatosan szívom meg ajkait. Milyen finom és édes, nem egy erőszakkal ellopott élvezet, minden érintésében teljes és valódi. Örökké tudnám így csókolni. Ujjaim lassan simulnak tarkójának puha hajszálai közé, hogy a kellemes tapintás végigborzolja minden porcikáját. Meg is van a hatása, szája elhaló sóhajjal nyílik szét, hogy vágyakozva invitáljon beljebb puha forróságába. Számtalanszor éreztem már mámorító ízét, de még mindig nem tudok betelni vele és amint teste forrón hozzám domborodik és kezei izgató vándorútra kelnek a vállamon és a hátam izgatottan megránduló izmain, a puhatolódzó csók szenvedélytől fűtött csábítássá alakul.

Gyerekes izgatottsággal teli türelmetlenség lesz úrrá a testemen, ahogy duzzadt ágyéka is az enyémhez dörgölődik. Igen, ez AZ. Ez hiányzott. Hogy akarjon, hogy szeressen. Hogy tudjam szeretni és hogy engedje, hogy szerethessem. Hogy a szívünk közös dübörgésénél semmi ne legyen fontosabb.

Levegőért kapva egyszerre szakítjuk meg az elharapódzott csókot és kissé kábán pillantok le kedvesem kéken ragyogó szemeibe. Ködfátyolos tekintettel néz fel rám, elnyíló ajka szélén játszó bágyadt mosoly beleegyező üzenete most kihívóan perzsel fel. Mélyen szemébe fúrva pillantásom markolok kerek fenekébe, hogy még jobban magamhoz vonjam, mire az eddig fokozott vágy tűzhullámként cikázik végig a testemen. Meglepett nyögését hallva a gerincem mentén izgatott lúdbőr szalad végig, de erőtlenül előre rogyó teste kétségekkel józanít ki. Pihegve nyomja arcát a nyakamba, de a lehelete még így is izgató cirógatás.

-El fogok ájulni néhány perc múlva – zihálja rekedtesen. Összeszűkülnek a szemeim és aggódóan kutató tekintettel pillantok le rá. Valóban az egész teste reszket a kimerültségtől és a mágikus kisugárzása is csak pislákol. Az i-re a pontot a legnyilvánvalóbb és a legfájdalmasabban kijózanítóbb jel teszi fel, hiszen mellkasomra omló selymes hajtincsei ébenfeketén folynak végig bőrünkön.-...de előtte érezni szeretnélek magamban.

Felhördülök a kettős érzéstől, ami felkavarodik bennem szavai hallatán, amikkel csak még inkább felkorbácsolta vágyaimat. Egyszerre szeretném felfalni, összeolvadni vele, beteljesíteni szerelmes vágyunk követelését és megóvni őt a végkimerültség kíméletlen sötétjétől. Fenekébe markolva rántom feljebb magamhoz és bosszúsan morgom mellkasának bőrébe csalódott szavaim, miközben megtalálom egyik érzékeny mellbimbóját. Édes kis sikkantása csak olaj a tűzre.

-Megint magamra akarsz hagyni a közepén?

Ujjai a hajamba tépnek, úgy húzza el arcomat magától, de csak hogy lehajolva kívánatos ajkai épphogy csak leheletnyi távolságra kerüljenek az enyémektől.

-Kérlek...-súgja reszkető hangon a számra.

Azt a kegyetlen mindenedet. Ezek után a továbbiak felérnek egy kínzással. Akaratomat megfeszítve, mély levegőt véve nyugtatom le magam és terelem vissza kezelhető mederbe elszabadulni kívánó vágyaimat. Csókja után vágyakozva fújtatok ajkaira szenvedélyesen, miközben belopom ujjaimat fenekének domborulatai közé. Megteszem amire vágyik, még ha egy kicsit újra beleőrülök is. Olyan óvatossággal nyúlok hozzá, mintha most lennénk először együtt. De teste remegése egyre csak fokozódik és érzem hajamba markoló ujjait megfeszülni. Reszketőn zihálva szakítja meg ajkaink között a minimális távolságot is, és ellentolva őt tartó kezeimnek nyomakodik közelebb érte ágaskodó merevedésemnek.

-Nem érdekel ha fáj, csak siess... szükségem van rád – számba vesző zihálása, mint a kemencét szító fújtató.

Legszívesebben elégedetten felmorrannék a tolakodó gesztus hatására, de nem hagy nyugodni kimerült kedvesem vészjóslóan közeledő ájulása. Fenekét tartó kezem megfeszül, nem engedem, hogy kapkodva siettesse ezt a percet, nem hagyom, hogy átvegye az irányítást, miközben magamat is igyekszem a józan ész határai közé terelni. Nem akarom, hogy erről az élményről a fájdalom jusson majd eszébe, elég szenvedésben volt már része. De ehhez meg kell egy kicsit nyugodnom. Ahogy ellenállóan megtagadom a kérését, egy pillanatig fogait és szemeit feszülten szorítja össze. Pár másodperc csupán, mire sikerül kellő mértékben visszafognom magamat. Várakozón pillantok fel rá, majd óvatos gyengédséggel simítom ajkaimat bársonypuha szájára és laposan feltekintve várom meg, hogy újra rám ragyogjon a már szinte könyörgő azúrkék szempár.

-Nem fog fájni – suttogom halkan s kísérőként egy csendes varázsigét mormolok ajkai közé, miközben lágyan megcsókolom. A bódító érintés nyomán az angyali mágia arany ragyogása sejlik fel egy pillanatra de én már közben figyelmes lassúsággal ültetem őt mélyen magamra. Felmorranok a visszafojtott vágytól, amint háta gyönyörű íjként megfeszülve hajlik kecses ívbe, ujjai erősen kapaszkodva markolnak tarkóm fürtjeibe és szorítják forró mellkasa puhaságához arcomat miközben bennakadt levegővel veti hátra fejét.

Zihálva állok meg amint már megszűnik közöttünk minden távolság, merevedésem hosszan, keményen lüktet teste forró ölelésében. Szinte fájóan szűk, mégis bársonyosan puha. Elbódítja az érzékeimet, vad vágyat korbácsol és kielégíthetetlen sóvárgást szít. Egyszerre mintha egy teljesen új élményt élnék meg és egy majdnem elfeledett emléket idéznék fel Vele. Szorosan karolom át keskeny derekát, mintha egy hamis álomképként bármikor elillanhatna a kezeim közül. A kecses test lassan ellazul, arcát finoman dönti a fejemre, pihegését majdnem elnyomja a belőle áradó egyre erősebb reszketés. A fájdalmát elmulaszthattam a testi sebeivel együtt, de a pihenését nem tudom varázslattal pótolni.

Némán ölelem így magamhoz, beszívom szenvedélyes szerelem illatát, gyengédségének végtelen lágyságát és törődésének simogató melegét. Hogy felejthettem ezt el? Nem, nem felejtettem el. Annál egy sokkal szörnyűbb dolgot tettem. Megtagadtam ezt az érzést. Keserű fájdalommal vonom ha lehet még közelebb magamhoz, mintha feloldozást nyerhetnék a belőle áradó melegtől és kegyetlenül próbára tett szerelemtől. De ha Ő még képes is lesz valaha szemet hunyni, én soha nem fogom megbocsájtani magamnak. Soha.

Kecses ujjak nyugtató simogatása szalad végig tarkómon, mintha csak a múlt nyomasztó terhét próbálná leseperni elgyengült vállaimról. Szorosan bújik hozzám, érzi, hogy mennyire szükségem van rá, hogy ne vesszek el az önvád pusztító mocsarában. Nem mondja ki, de egész lénye egy halk ígéretet sugároz. Most már nem lesz semmi baj. Évezredek távlatából, két ellentétes világ harcosaként, szférákon átívelő rögös utakon, de végre végleg egymásra találtunk.

-Köszönöm, hogy mellettem maradtál – suttogom selyem puhaságú bőrébe, majd elemelem tőle arcomat, hogy végtelenkék szemeibe pillanthassak. – Szeretlek, Rami.

Elgyengült tekintettel, halvány mosollyal reszkető ajkakkal viszonozza pillantásom.

-Megmondtam... – súgja halkan, arcomra simuló tenyerei nyugtató érintés felizzó bőrömön.-...nem élhetek a másik felem nélkül. Én is szeretlek, Asmodeus.

Hozzám hajolva simítja lágy ajkait érte sóvárgó számra és én dübörgő szívvel, gyengéd, de határozott szenvedéllyel viszonzom. Ajkaimra súgott szerelmi vallomása alig hallható, mégis mindennél tisztábban ég minden porcikámba. Érezni akarom az ízét, a lágyságát, a szerelme izzó melegét az ajkaim közt, szorosan a testemhez simulni, elolvadni a mellkasomban. Kifulladásig csókolom, majd levegőért kapkodva hajtom vissza arcomat nyakának puha ívébe. Lassú ringatózással kezdek mozogni benne, szememet behunyva, arcomat selymes bőrére simítva élvezem az egyszerre kellemes és kínzóan feszes szorítást amivel teste körbe ölel. Elveszek a magával ragadó érzés csodájában, olyan melegséggel tölt el a tudat, hogy most így vagyunk újra együtt, amitől már-már szétreped a mellkasom. Minden mozdulat odaadó simogatás, minden halk sóhaj egymásnak suttogott néma vallomás. Elhaló nyöszörgése a hajszálaim között végigtáncolva csiklandozzák fejbőröm, de egyre jobban fokozódó, végkimerült reszketését érezve egy visszafojtott sóhajjal lassítok le, majd torpanok meg. Finom csókokat hintek kulcscsontja szép ívére és nyakának csábító vonulatára, hogy aztán államat vállán megtámasztva súghassak rekedt hangon fülébe.

-Most elég lesz ennyi, kicsim.  – Tovább csókolgatva, óvatos mozdulattal kezdem leemelni magamról, de egyik keze ujjai erőtlen szorítással fonódnak csuklómra.

-Ne vedd ki...- pihegi hihetetlen halkan. Tétovázva torpanok meg, majd lassan bólintva engedem le, majd ölelem óvón magamhoz. Pár másodperc csupán és egy alig hallható, álomba ájuló sóhajjal ernyed el a karjaim között. Gyengéden magamhoz szorítva Őt dőlök lassan hátra, a hátamat érintő rideg kő szöges ellentéte a mellkasomhoz simuló kellemesen meleg, egyenletesen szuszogó, bársonyos testnek.

Hollófekete tincsei közé fúrom arcom és mélyen magamba szívom az Ő egyedi, mámorító illatát. Olyan békés most így itt. A tagjaimban egyszerre szétárad a kimerültség és a meleg mézként körbe ölelő, valószerűtlenül mélységes nyugalom. Bár az erőm visszatért, mégis az elmúlt történések engem is mélyen kimerítettek szellemileg és érzelmek terén. Szememet behunyva, a rajtam fekvő Ramiel testét óvón átkarolva veszek lassú, mély lélegzeteket és még félálomban teremtek egy reánk hulló szőrme takarót. A szívem felett visszhangként dobogó másik szív elmondhatatlan békéje engem is szépen lassan az álomvilág csendes sötétjébe ringat, ahol ezúttal nem vár már más, csak végtelen nyugalom, csend és a hazatérés érzése.

☆

Óvatos moccanás, leheletnyi érintés csalogatja vissza tudatomat az óceánoknál is mélyebb és sötétebb mezsgyékről. Lassan pislogva nyitom fel szemeim, felettem az ég abszurd mód idegen kékje tárulkozik elém. Az álomtól lomhán megtisztuló tudattal, csendesen idézem fel, hogy hogyan is keveredtem ebbe helyzetbe, milyen elképesztő változások zajlottak le nem is olyan rég, egy halhatatlan szemével szempillantásnyi idő alatt.

Egy álomból feltörő sóhaj tereli magára a figyelmemet és elmosolyodva sandítok le a rajtam heverő fiú még ráérősen ébredező alakjára. Gyengéd simítással futtatom végig ujjaim kisimult arcán, selyem tapintású hajtincsein. Megrebbennek hosszú szempillái, majd lassú, mély pislogások közepette nyitja fel szemeit. Felém fordul az ékkőkék írisz álmos ragyogása és akaratlan viszonzom a halvány mosolyát a barackszín ajkaknak.

-Jó reggelt, kicsim – súgom neki halkan és leheletnyi csókot hintek homlokára. Szemeiben még ott játszik a pihentető álom bágyadt fénye, miközben óvatosan, szinte félve nyúl fel arcomhoz és simítja ujjait bőrömre. Bíztató mosollyal bújok tenyerébe és csókot hintek ajkaimnál játszó hüvelykujjára.

-Jó reggelt – viszonozza az idilli üdvözlést és már látom rajta, hogy kezd kitisztulni a tekintete. – Sokáig aludtam?

-Nem tudom. Számít egyáltalán? – lágyan simogatom meg én is finom arcocskáját. Csak mosolyogva nemet int fejével, majd komótosan elkezd felemelkedni a mellkasomról. Azonban arcát hirtelen elfutja a vörös pír és kikerekedett szemekkel torpan meg. Szórakozott mosollyal vonom fel egyik szemöldököm ráocsúdását látva, miközben hátra nyúl egyik kezével és ujjhegyeivel óvatosan kettőnk még mindig egymásba olvadó találkozásához ér.

-Ez meg...- hápogja tőle szokatlan zavartsággal, mire már nem tudom visszafogni az arcomon elterülni kívánkozó vigyort. Egyik kezemmel csípőjét erősen az ölembe szorítva egy gyors mozdulattal fordítok a helyzetünkön. A mutatványtól az eddig minket takaró derékalj egyenesen Ramiel alá fordul. Mikor stabilan megállapodunk, orrhegyét az enyémmel megcirógatva, kaján mosollyal suttogok meglepetten elnyílt ajkaira.

-Azt mondtad, ne vegyem ki. – Csípőmmel egy-két finom kört leírva mozdulok meg benne. Egy pillanatra reszketve lecsukódó szemeit látva és elhaló nyögését hallva, vágytól felmorranva harapok érzékien telt alsóajkába és megismétlem az iménti izgató mozdulatot. Amint elhúzódok kissé tőle, hogy nyakához hajolva ott is újra végig kóstolhassam, ujjai gyengéd erőszakkal markolnak a hajamba és tart magától pár centis távolságra. Pihegve tekint fel éhes szemeimbe, rosszalló fintora mögött rejlő kacér mosoly ismerős egy másik életből.

-Bárcsak minden kérésemet ilyen készségesen teljesítenéd – szuszogja kihívóan. Alamuszi mosollyal kuncogok fel halkan, hogy aztán hajamat markoló kezével mit se törődve egy izzóan erotikus csókkal birtokba vegyem szájának csábító forróságát.

-Vigyázz, mit kívánsz...- duruzsolom lihegve, egy lélegzetvételnyi szünetben.

Vigyorogva tapadok ajkaira és egy határozott mozdulattal lökök rajta egyet csípőmmel, mire a számba sikkant. Hangjától izgatott szikrák szaladnak végig a gerincem mentén, a tarkómtól egész a derekamig. Órákig benne voltam selymes kis testében, így már eléggé hozzászokott, de az újból felkorbácsolt heves izgalomtól érzem, hogy egyre szűkösebbé válik a farkam körül alfelének gyötrően csábító barlangja. Folyamatos csókban forrnak össze ajkaink, nyakam köré fonódnak kapaszkodó karjai, miközben kínzóan kéjes komótossággal kezdek mozogni benne. Pihegve nyöszörög alattam én pedig áttérek ajakairól arcának nyugodt, szerelmes puszilgatásába. Halvány mosollyal üdvözli az érzékeny érintést, miközben egy apró, álomittas könnycseppet csókolok le szeme sarkáról. Picit felemelkedve róla figyelem gyönyörű arcát, finoman elnyíló ajkait, résnyire nyitva tartott égszínkék szemeit. Minden kimért mozdulatomat egy apró sóhaja követ. Kecses lábai a derekamra fonódnak és vágyakozó szorítással tart ellen lökéseimnek, hogy még mélyebben belé hatolhassak. Elégedetten felmorranva hunyom be egy pillanatra a szemeim és kiélvezem a csodás érzést amit fizikailag és érzelmileg nekem nyújt. Az egész testem lángol a tettrekész feszültségtől de nem akarok kapkodni.

Hirtelen ötlettől vezérelve a dereka alá nyúlva feltérdelek és húzom fel őt is magammal, mire mosolyogva fonja karjait a nyakam köré és tapad ajkaimra. Lágy ringatózása az ölemben megőrjít, annyira élvezem. Simogatom hátát, markolom a fenekét, combját. Minden porcikáját meg akarom érinteni, kiakarom élvezni a sok szenvedés árán elért boldogságot Vele. Kissé elhúzom tőle a fejem, hogy újra gyönyörködhessek csodaszép látványában. Szinte el se hiszem, hogy itt van, hiszen ez az egész olyan mint egy abszurd káprázat. Kíváncsian kutató tekintettel fürkész és magamhoz térít hihetetlen kék szemeinek szerelemittas ragyogása. Ellágyult tekintettel pillantok rá és lassan hajolok vissza hozzá, arcbőrének minden pontját újra puha csókokkal hintem tele, miközben halkan búgom őszinte szavaim.

-Ramiel... megmentőm... őrangyalom... szerelmem...

Távolabb lép tőlem, én pedig félig csalódottan, félig megkönnyebbülten ellazulva fújom ki a feszülten bent tartott levegőt. A sakktábla hófehér márványasztala túloldalán elhelyezkedő bársonyborítású plüssfotel puha, érdes anyagán alig hallhatóan súrlódik a köntöse, amint kényelembe helyezi magát.

- Mert egy álszent pöcs, vagy elvakult bábú az összes. – Pffff. Képtelen vagyok véka alá rejteni a reakciómat a váratlanul kicsinyes és semmitmondó válaszra. Lehet, hogy félreértette az elégedetlen grimaszt, mert gúnyos szabadkozásba kezd. – Persze a jelen lévők mindig kivételek. – Persze.

Ügyetlen színjátszással harapok el egy haragos fújtatást. Egy pillanatig sem próbáltam beletuszkolni magamat a gondolkodás nélkül elővakkantott felületes skatulyáiba, főleg, hogy egyiket sem érzem túl testközelinek a viselt dolgaimmal. Valamiért azt hittem, hogy az előző találkozásunk komor, kiábrándító zátonyra futása után képesek leszünk komolyan, játszadozás és gúnyolódás nélkül beszélgetni egymással, de kezdem úgy érezni, hogy tévedtem. Életemben talán először örülnék, ha elővenné a kedvemért az érzelemmentes démonherceget, ahelyett, hogy a gyerekes humor szarkazmusa mögé rejtőzik.

Nem engedem, hogy feldühítsen, a körmeim mégis apró kis félholdakat vájnak a fehér királynő díszesre faragott domborulataiba. Tudtam, hogy előnyömre fog válni a szemeim pihentetése. Ha látnom kéne az arcán honoló kaján vigyort, ami minden bizonnyal a szavait kísérte, még kevésbé lennék képes megőrizni ezt a törékeny nyugalmat.

- Ha ennyire ragaszkodsz az igazadhoz, miért kell titkolni a valódi indokaidat? – Halk hidegvérrel keresem tovább a rést a pajzsán, előbb vagy utóbb úgyis kicsalom belőle a válaszokat a kérdéseimre. Tudom, hogy a lelke mélyén Ő is vágyik rá, hogy megértsem az indíttatásait. Meg azt is, hogy imád beszélni.

- Nem is tudom. – Még mindig magára erőlteti a megszokott flegmaságot, de a hangja legmélyén már ott rezeg az őszinteség utáni sóvárgás feszültsége. Újabb előnye a sötétségnek, hogy így, hogy nem vakít el a képi világ hazug káprázata, a figyelmem kiéleződhet minden más téren. Sajnos a szobát szép lassan, alattomosan betöltő csábító, hátborzongató záporillat sem kivétel ez alól. – Megszokásból? Vagy talán mert „félek”? – Az, hogy még mindig csak kényszeresen kifigurázva tudja kiejteni a vádat, amit legutóbb a fejéhez vágtam, csak alátámasztja az igazamat. Azt hiszem, ez nem a legjobb pillanat, hogy felhívjam erre a figyelmét. – Egyébként is, angyalom. Bármily csábító a gyors győzelem érdekében, de nem nyithatjuk a legerősebb figurával a játszmát. – Hm.

Megtorpannak a fehér királynőn játszadozó ujjaim. Ha felvezetésre van szüksége ahhoz, hogy komoly témákról beszéljen, akkor beiktathatunk egy kis előjátékot. Hátha egy vereség megoldja a nyelvét.

Elillanó mosollyal teszem le a vezért a hófehér mezejére. Mostanra annyira megszoktam, hogy ne a szemeimmel lássak, hogy szinte kristálytisztán érzem a minket övező manahálókra ráhangolódott tudatom mélyén kirajzolódni a fekete-fehér táblán sorakozó bábuk elegáns vonulatait. Remélem nem haragszik meg, ha kivételesen eltekintek a színsorsolástól. Szeretném megmutatni neki, hogy ha kezdeni nem is lehet a legerősebb figurával, igenis játszhat fontos szerepet az elejétől.

- Gyalog a d4-re. – Az élettelen hangom halkan simul bele a kimért csendbe. A megnevezett hófehér gyalog engedelmesen válaszol a mágia rezzenésére a hangomban, egy lassú mozdulattal csúszik az említett mezőre. Egy szívdobbanásnyi megtorpanás után Asmodeus is megmozdítja a gyalogom sötét ellenpárját. Szinte észre sem vettem, hogy izgultam, hogy elfogadja e a partit. Mikor legutóbb, évtizedekkel ezelőtt sakkra invitáltam, kinevetett, és helyette rám mászott. Akkor kezdődött minden.

Vajon most is azt az unott arckifejezést viseli, mint amit annyiszor láttam az álmaimban? A tekintete melege az arcomon olyan érzéssel tölt el, mintha mosolyogna.

- Mit csináltál az elmúlt hetekben? – A tudatalatti megkönnyebbülésem akaratlanul csalja elő belőlem a kíváncsi kérdést, miközben egy gondolattal utasítom a szomszédos gyalogot a vesztébe. Bármire lefogadnám, hogy készséggel elfogadja a szándékosan felkínált gyalogáldozatot. A következő mozdulata alátámasztja a sejtésemet. A tanulmányaim során mindig lenyűgözött a vezércsel kezdés, de régen, gyermeki fejjel nem volt merszem kipróbálni a gyakorlatban. Pedig rávilágít az élet egy fontos igazságára: nincs győzelem kockázat nélkül.

- Gondolkodtam. A kijutáson, a történteken. – Mintha megállna az idő, mielőtt kimondaná a lényeget. – Rajtad. – Ledermedek a váratlan őszintesége hallatán. Lehet, hogy tényleg elég volt egy pótcselekvésre invitálni, hogy ne tudjon a hárításra és az ironizálásra koncentrálni? Vagy az erőltetett távolságtartásom hozta meg a hatását, és szeretne kizökkenteni.

- És min gondolkodtál velem kapcsolatban? – A halk kuncogása majdnem meghozza a hatását, és árulkodó mosolyt csal az ajkaimra, de az elmúlt hetek mélabús hangulata szerencsére még nem hagy szabadulni.

- Azt hittem jobban fog érdekelni, hogy sikerült e megoldást találnom a szabadulásra. – Magam sem tudom, mióta, de egy ideje sokkal jobban foglalkoztat a lábadozó kapcsolatunk, mint egy hálátlan világ sorsa. Nem is beszélve arról, hogy ha megtalálta volna a módot, hogy porrá zúzza a rácsainkat, valószínűleg nem velem múlatná az időt. A gondolat egyszerre tölt el lehangoló keserűséggel, és vezeti vissza a figyelmemet a kikerült kérdésemre.

- Most éppen nem. – Miért nem tudtam egyszerűen bevallani, hogy már nem? Az túl súlyos vallomás lenne. Még mindig nem bízom benne eléggé hozzá. Talán már sosem fogok.

- Úgy emlékeztem, hogy szereted az éjszaka fényeit és kedvedre való lenne. – Megint hárít. Nem fog válaszolni. A picsába. Azt hittem válaszolni fog.

A csalódás újabb hulláma kizökkent a dermedt mozdulatlanságomból, lassan elfordulok tőle, mert úgy érzem, mintha még a lehunyt szemhéjaimon keresztül is a lelkemben olvasna. Egy hófehér huszár hangtalan lépéssel előzi meg egy támadását, ami négy lépésen belül mattot hozott volna neki. Máshogy játszik, mint legutóbb, ezt még évtizedek távlatából is érzem. Türelmetlenebb.

De mit is mondott az előbb? Csak annyit tudok, hogy nem válasz volt a kérdésre, amit lélegzetvisszafojtva várok. Ó, emlékszem. Egykor valóban szerettem az éjszaka fényeit. A titokzatosságukat, a változást és az izgalmat, amit hoztak a nappal őszinte, vakító fényáradata után. A minket átölelő sejtelmes sötétséget, ami elrejtett mindent, amit csináltunk. Igen, szerettem a közös éjszakáinkat. De legfőképpen a hajnalt szerettem. A nap újjászületett melegét az arcomon, a harmat frissességét a bőrömön, az ébredező világ finom illatát a lelkemben.

- Nehezen tűröm az örök éjszakát. – Szomorúan vallom be neki őszintén a lelkem egyik legfájdalmasabb sóvárgását. Szépen lassan megnyomorít ez a konstans, változás nélküli, reménytelen sötétség, ami belülről emészt fel mindent, ami vagyok. Még számomra is meglepő, de az éltető napfény hiánya majdnem ugyanannyira megvisel, mint a szereleme után bennem maradt tátongó üresség. Egyszerre veszítettem el minden melegséget az életemből.

Döbbent, borús hangulat ereszkedik a mozdulatlan szobára. Nem tudom, hogy az Ő szívszorító esőillata, vagy a levegőben rezgő feszültség sugallja azt, hogy a vihar előtti csendbe vagyunk beledermedve. Mintha még a sakkbábuk is megpihennének. Minden, kivéve a mellkasom börtönében dübörgő szívem.

- Például azon gondolkodtam, hogy vajon miért tűröm, hogy állandóan felbosszants... – A csendet átszelő szavai darabokra zúzzák a búskomor béke fullasztó, hamis illúzióját, és újra mozgásba lendítik nem csak a világunkat, de engem is. Egy fehér bábu hangtalan lépéssel készít elő egy távolba mutató, megfontolt támadást.

- Hogy Én bosszantalak Téged? Én próbáltam...

- Igen, Te, Engem. – A kíváncsiságom felülkerekedik a makacsságomon, ezért elfojtott dühvel a nyelvemre harapva engedem, hogy belém fojtsa az ellenkező szavakat. – És tudod mire jutottam? Semmi racionális okom nincs rá. Már rég el kellett volna pusztítsalak, miután kiderült, hogy nem vagy hasznomra. – Pont mint Ő maga, egy koromfekete futó is agresszív, de meggondolatlan támadásba lendül. A felszínre törő indulatai furcsamód erősítik a nyugalmam meglepően stabilnak bizonyuló pilléreit. A hideg, brutálisan őszinte szavai rosszul kéne, hogy essenek, de valamiért inkább várakozással teli izgatottsággal töltenek el.

A tudatom egy hátsó szegletében hosszan emésztgetem az előző lépését, és a látszólagos hibát, amit vétett vele. Csapdát keresek a védtelenül maradt gyalog helyzetében, de az istenért sem találok rá. A világos huszár halk koppanással veszi át a sötét gyalog helyét, ami hangtalanul lebeg az elesett bábuk közé.

- De nem tetted. Miért?

Az irritált fujtatása felkavarja a szoba mozdulatlan levegőjét, és apró szellővel simogatja végig az arcomat. Az érintése alig érezhető, mégis libabőrös leszek tőle. Hirtelen kényelmetlenné válik az eddigi mozdulatlan, szoborszerű pozícióm.

- Csak nem rá akarsz vezetni valamire, hercegnőm? – A kérdésre csak egy elmerengő mosollyal és egy halk hümmentéssel válaszolok. Úgy érzem, hogy a hallgatásom most többet mond minden szónál. Ha elkezdeném győzködni az igazamról, csak találna valami kivetnivalót a szavaimban, amibe bele tud kötni, ezzel kikerülve azt, hogy valóban elgondolkodjon a kérdésemen. Ha nem talál rá magától ezekre a válaszokra, akkor amúgy is felesleges tépnem a számat. Akkor felőlem aztán el is pusztíthat.

Csendes feszültségben várja ki a türelmes, ráérős mocorgásomat, amivel még mélyebbre süppedek a puha plüssfotelben. A halk, mély nevetés, ami mintha melegebbé varázsolná a szobát, görcsbe rántja a gyomromat. Látni szeretném, de félek, hogy ha kinyitom a szemeimen, elillan a pillanat őszinte varázsa.

- Nagyon furcsa angyal vagy te. Vajon mi az oka annak, hogy ennyire különbözöl az elvakult társaidtól? – Egy évszázada kérdezgetem magamtól ugyanezt. Mindig a kék lángjaimra fogtam azt, hogy nem tudok beilleszkedni a társaim közé, és ironikus, hogy csak mostanában, az Ő korai emlékeinek az átélésével jöttem rá a valódi válaszra. Az emlékeiben megismerhettem azt, amit éreznem kellett volna az Úr iránt. Azt az elhivatottságot, a megingathatatlan hitet, a feltétel nélküli szeretet és odaadást. Mindazt, amit Asmodeus megtagadott a bukásakor, belőlem viszont eredendően kimaradt. Lehet, hogy angyalnak születtem, de a szárnyaimon és a rám nehezedő elvárásokon kívül nem kaptam semmit, ami igazán angyallá tett volna. Lehet, hogy születésemkor a lelkem ezen részét áldoztam fel a lángjaimért? Azt hittem, azzal a céllal jöttem erre a világra, hogy megállítsam Őt, de ha létezik a Jóságos Isten, miért hozna létre magának egy hűtlen fegyvert? Nincsen semmi értelme.

- Különleges erővel születtem. – Erőltetett érdektelenséggel, komoran suttogom a homályos féligazságot. Még nem bízom benne eléggé, hogy megosszam vele ezeket a kételyeket. Nem akarom, hogy arra próbálja meg felhasználni, hogy maga mellé állítson. Főleg azért, mert egyre inkább úgy érzem, hogy sikerülne neki.

- Az erőd most mellékes. A lényeg az, hogy más vagy, mint ők. Egyedi vagy. – És meg is érkeztünk. Fogadok most jön a „mellettem sokkal több lehetnél” rész. De nem akarom elpusztítani a világot, amiben megismertem és megszerettem Őt. Nem akarom elpusztítani a helyeket, ahol újra és újra szenvedélyes szerelmet vallottunk egymásnak. A helyeket, ahol egykor az Övé lehettem, Ő pedig az enyém.

- Ha most valami kacifántos módon meg akarsz győzni, hogy forduljak a népem ellen, akkor előre szólok, hiába töröd magad. – Talán, ha le tudna mondani az évezredes hadjáratáról a Mennyország ellen. Talán akkor mellette maradhatnék. De vajon megtenné? Ha átlátna a gyűlölete vakító függönyén, akkor Ő is rájönne, hogy ha felborítja a Mennyország és a Pokol törékeny egyensúlyát, akkor a hátrahagyott világ szép lassan káoszba fullad és elenyészik.

- Szó sincs róla. Csak azon töprengtem, hogy mennyi mindenben hasonlítunk. – Hah. Ez egy egészen új megközelítése a parasztvakításnak. Szerintem bármiféle hasonlóság megáll ott, hogy különleges pozíciót foglaltunk el az angyalok között. Ő az évezredek alatt felhalmozott, kiemelkedő, fenyegetővé váló ereje és mágikus hozzáértése miatt, én pedig a velem született kék lángok miatt. Ennyi.

Taktikai csendbe burkolózva várom, hogy hátha jobban kifejti a légből kapott kijelentését, de csak egy halkan koppanó támadást kapok a sakktáblán. Még mindig szokatlanul agresszív a játéka, de a pár lépéssel ezelőtt megszerzett gyalog előnyön kívül nem sikerült más hibát kicsalnom belőle. Ami késik, nem múlik.

- Ezzel vissza is kanyarodtunk a legelső kérdésedhez. A rövid, tömör válasz az, hogy mert elárultak. – A figyelmemet hiába csalogatja a csúcspontján lévő sakkparti, minden érzékem a velem szemben ülő férfira van ráhangolódva. Az önkéntes vakságomat kéretlenül bevillanó, éles emlékképek szakítják meg egy idegen életből. Emlékek, amiket átéltem, de eddig nem tudtam elhelyezni térben és időben.

Homlokráncolva zavarom el az idegen emlékeket, mert már így is szétszakad a figyelmem egy megnyerni kívánt játszma és egy elnyerni kívánt szív között.

- És a hosszabb verzió? És mi köze ennek ahhoz, hogy szerinted hasonlítunk?

- A hosszabb verzió bonyolultabb és szorosan összefügg a köztünk lévő hasonlóságokkal.

- Van időnk. – Próbálom elrejteni a hangomból a bennem éledő türelmetlenséget. Fogalmam sincs, hogy lehet ennyit beszélni anélkül, hogy bármi érdemlegeset mondana. Remélem lassan belekezd a történet elmesélésébe ezek helyett a ködösített előrevetítések helyett.

- Én nem születtem különleges képességekkel, de volt bennem ambíció. Mindent tudni akartam és mindenben a legjobbá akartam válni, hogy „isten” tökéletes katonája legyek. Tulajdonképpen kezdetben a szöges ellentéted voltam. – Ez már hihetőbben hangzik. Az ambíció és a tudásvágy igen távol álltak a fiatal önmagamtól. Egészen addig, ameddig meg nem ismertem Őt. Lehet, hogy az élet törvénye, hogy csak a szeretet képes igazán nagy tettekre ösztökélni minket. Nem véletlenül van szüksége az angyaloknak az Úr iránti igaz szeretetre. – Kiemelkedő harcossá és stratégává váltam és hogy segítsem a népemet létrehoztam egy ereklyét, amivel azelőtt eldőltek a szent háborúk, hogy kitörtek volna.

- Az Aetatis Suae Temporet. – Némán bólintva egészítem ki a szavait, részben azért, hogy biztosítsam a figyelmemről. Őt ismerve mostanra biztosan irritálja a makacsul elzárt tekintetem hiánya, de félek, hogy ha most ránézek, kizökkentem a múltja elmeséléséből. Hiába kutattam Asmodeus után éveket, az angyalok túlságosan ügyesen elástak róla minden apró információmorzsát. Ő maga az egyetlen, akitől ezeket valaha megtudhatom.

- Úgy van. Nem meglepő módon, ezután kivételesen fiatalon bejutottam a Tanácsba. Mint később világossá vált, pusztán azért, hogy szemmel tarthassanak és kalitkába zárjanak a világ elől. A kezdeti lelkesedésem az egyszerre örökkévalónak és másodpercnyi időnek tűnő évszázadok alatt lassan kihunyt, a tudásvágyam kiégett és már csak messziről, mélységes érdektelenséggel tekintettem le a halandók világára. És egy idő után, ráébredtem valamire. Hogy nem akarok egy örök létet halott mozdulatlanságban fuldokolva tölteni, nem akarok a végtelen elaggás begyepesedett szürkeségében lenni. Élni akartam, de nem tudtam hogyan, hiszen már semmi nem adott értelmet az életemnek. – Eddig sem voltam kicsattanó hangulatban, de végleg elkomorulok a képtől, ahogy az én szenvedélyes, humoros, jó kedélyű szeretőm örök magányra kárhoztatva bolyong a Mennyország elhagyatott, élettelen boltívei között, mígnem a bezártság szépen kifacsarja a lelkéből a hitet, a szívéből pedig a szeretet. Ellökték maguktól, aztán megbüntették érte. Könyörtelen. Vajon másként történt volna, ha akkoriban megszületek? Vajon ha tanácstag lett volna, mikor világra jövök, felismerte volna, hogy összetartozunk, vagy csak egy kis hangya lettem volna a szemében, túl jelentéktelen, hogy észrevegyen? Talán megmenthettük volna egymást? Kétlem, hogy engedték volna. Ha akkoriban egymásra találunk, valószínűleg tragikusabb véget ér a szerelmünk, mint amin így keresztül kellett mennünk. Lehet, hogy ennek az egésznek így kellett történnie. Lehet, hogy csak így volt jövőnk.

Megrezzenve szakadok ki a hangtalan mélázásomból, mikor tovább folytatja.

- Akkor tekintettem újra a halandók világa felé, hiszen nekik a rövid életük alatt kell rátalálniuk, hogy miért érdemes élni. És egy dologra leltem, amiért még egy angyalnak is megéri feláldozni a szárnyait, és az az igaz szeretet. – Valamiért egy kicsinyes, kellemetlen bizsergés rántja görcsbe a gyomromat csupán attól, hogy tudom, hogy máshol próbált rálelni a szerelemre. Volt egy idő, hogy elszántan kereste azt, ami most kiszúrja a szemét, mégsem veszi észre. – Csakhogy akkor még nem tudtam, hogy ez nem létezik. Ugyanis a szerelem önzést hoz és birtoklási vágyat. A szeretet miatt törnek ki a háborúk, történnek gyilkosságok és erőszak. És mindezt önmagunkért tesszük és nem másért. Ezért nem eshet szerelembe egy angyal, különben a sötétség hozzáférést nyer a lelkéhez. – Csalogató szünetet tart, és összeszorított fogakkal állítom meg magamat, hogy az ellenkező szavaimmal megtöltsem a csendet, ami szinte könyörög érte, hogy vitába szálljak vele. Annyi mindent akarok mondani, de rettegek félbeszakítani a szokatlanul komoly, őszinte szóáradatot. Szinte rögtön tudom, hogy jól döntöttem, mert folytatja.

- De meg akartam tapasztalni és már akkor tudtam, hogy nagy árat kell majd fizetnem érte. De reménykedtem, hogy mivel Számára mindennél értékesebb a szeretet, ezért egyszerre cselekszek helyesen és adok újra értelmet a saját létezésemnek. Ezért olyat tettem, amihez korábban egy angyalnak sem volt mersze. Kiemeltem a lelkemből azt a szikrát, amit nem a saját, valós érzéseim szültek, hanem eredendően van belénk táplálva, éppen ezért soha nem lehet teljesen igaz.

Újra elhallgat, és valamiért ez a szünet véglegesebbnek tűnik, mint az előző kis megtorpanása. Szóval kitépte magából az Úr iránti feltétlen szeretet, de nem ez okozta a bukását, hiszen ekkor még angyal maradt. Pont mint ahogy én is angyal vagyok, pedig soha egy percig nem imádtam a Mindenhatót, ráadásul már rég beszennyezték a lelkemet a szerelem árnyai. De az égvilágon semmi nem lehet csak fekete vagy csak fehér, minden érmének két oldala kell, hogy legyen. Ismerek angyalokat, akiktől nem áll messze az irigység, az önzés vagy a gyűlölet, pedig még csak nem is szerelmesek.

Mókás belegondolni, hogy lehet, hogy a bukása adott lehetőséget a közös jövőnknek. Ezt a gondolatmenetet végigkövetve lehet, hogy Számára tényleg mindennél fontosabb a szeretet. Mi másért eresztené el a karmai közül két értékes katonáját is, ha nem azért, hogy a szabadságukban egymásra találjanak?

- Ha elaludtál, akkor biztos lehetsz benne, hogy bosszúból rád mászok... – Mintha csak a távolból, víz alól hallanám a hangulatromboló böszmeségét, de most még ez sem tudja elkergetni a ránk telepedett búskomor letargiát. A fejem olyan nehéznek tűnik a kuszán cikázó gondolatmenetektől, hogy ha nem támasztaná a kezem, lehet, hogy már leszakadt volna a nyakamról. Szinte suttogva válaszolok, miközben egy pillanatig újra engedem, hogy a figyelmem a sakkpartira tévedjen.

- Nem aludtam el, csak hallgatlak. És eddig az a tapasztalatom, hogy szívesebben beszélsz értelmes dolgokról, ha nem nézlek közben. – Azt hittem, nekem fog segíteni az önkéntes vakságom, de úgy tűnik, hogy mindkettőnknek jót tett. Így mintha kevésbé érezne kényszert arra is, hogy feleslegesen tegye az agyát.

A szórakozott kacaja meghazudtolja az előző gondolatomat. A pillanat komoly varázsa úgy illan tova, mintha soha nem is szegődött volna mellénk.

- Akkor mi lenne, ha rám néznél azokkal a csodás szemeiddel és egyelőre berekesztenénk a történelem órát? Már úgyis unom járatni a szám. – A komolytalansága fertőző, megrezzenő ajkakkal mozdítok stratégiai pozícióba egy hófehér futót.

- Pff. Nem hiszek neked, a zaklatásomon kívül a kedvenc hobbid hallgatni a saját hangodat. – Mindenem megfeszül, mikor vele együtt a szoba dermedt hangulata is mozgásba lendül. A levegőt felkavarja a ruhája néma lebbenése, megborzongok a felerősödő, közeledő illatától. Remélem a sápadt fény fehér leple elrejti az arcomat csípő pírt.

- Szívesebben hódolnék az előbbinek. – Az ajkaimat csiklandozza a lehelete lágy fuvallata, minden önuralmamra szükségem van, hogy ne futtassam végig a nyelvemet a számon. Rettegek, hogy meghívásnak venné.

- Az eddig soha nem sült el jól.

- Már akinek, angyalka. – Az ajkamra harapva, dühös hümmentéssel fordulok el tőle. Bárcsak leszokna erről a lekicsinylő, fájdalmasan személytelen megnevezésről. Mindig az a pillanat jut eszembe, mikor először nevezett így. Mikor összetörte a szívemet, a reményeimet, és ráébresztett, hogy vége. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer akár odáig eljutunk újra, hogy békésen sakkozgatunk, nemhogy oda, hogy győzködni fogom, hogy nyissa ki a szemét, és vegye észre, hogy szeret.

- Bah. Hogy lehetsz egyik pillanatban halálkomoly, a másikban pedig ilyen gyerekes?

- Úgy, hogy a kedvem szerint élek. – Idegesítő, hogy emögé a szabados „azt teszem, amihez kedvem van” életszemlélet mögé bújva próbálja kikerülni a komoly, kellemetlen témákat, de tudom, hogy ha most leállok vitatkozni vele arról, hogy a vágyott boldogsághoz vezető utat nem csak nyiladozó virágok szegélyezik, akkor soha nem jutunk egyről a kettőre. Kezdem úgy érezni, mintha egy neveletlen kölyköt próbálnék kijátszani, hogy valahogy rávegyem a helyes magatartásra. Egy kicsit most már idegesítő. De én is tudok ám idegesítően kitartó lenni.

- Ezek szerint találtál értelmet az életedben. – A témaváltás okozta csalódottsága szinte tapintható, de leszarom.

Sértődött kamaszként huppan vissza a foteljába, miközben én némán emésztgetem a flegma, átgondolatlan lépését az egyre inkább háttérbe szoruló partinkban. Egészen meglep, mikor tisztességes választ kapok a burkolt kérdésemre.

- Nem egészen. Sokáig kerestem, szabad, de legfőképp tiltott módokon az új élményeket és a szerelmet, de nem találtam mást, csak csalódást. – Meh. Új élmények, mi… azt el tudom képzelni.

- Vagyis összefeküdtél fűvel-fával. – A keserű megjegyzés azelőtt szalad ki a számon, hogy megálljt parancsolhatnék neki, de azonnal meg is bánom. Nem is kell látnom az irritáló, gőgös vigyorát, mert szinte lyukat éget az arcomba. Tudom, hogy ez most nem a féltékenység ideje és helyszíne, de egyszerűen felbosszant a gondolat, ahogy szerelem után kutatva mászik egyik ágyból a másikba, míg nekem, a lelke másik felének minden egyes alkalommal küzdenem kell, hogy végre rám találjon. Lassan igazán kereshetne engem is.

- Mondhatni. – Feldühít az a pökhendi mosoly, ami még mindig ott rezeg a hangjában. Ha az önelégültség fájna, valószínűleg most torkaszakadtából üvöltene. Egy halk sóhajjal engedem ki a felesleges feszültséget, ami inkább hátra mozdítana, mint előre. Semmi jó nem fog származni belőle, ha lesüllyedek a gyerekessége szintjére.

- És aztán? Hogyan fajult odáig a helyzet, hogy a Tanács végleg meg akart ölni? – Az alaptalan féltékenységet sikerül ugyan elhessegetnem, de a hangomban csengő türelmetlenné váló noszogatást nem. Egy szívdobbanásnyi ideig döbbent csend ereszkedik ránk, és ugyanabban a pillanatban jövök rá az okára, amint Ő is felfedi azt.

- Honnan tudod, hogy már szeráfként a végleges halálba akartak küldeni? – Remek. Ő a sakkban tesz meggondolatlan lépéseket, én pedig a társalgásunkban. Félőszinte ferdítéssel mondhatnám, hogy a Mennyországban már megtudtam róla ezt-azt, hiszen nem tudhatja, hogy kitörölték a múltja nagy részét, de nem akarom féligazságokra építeni ezt a beszélgetést. Ha Ő kivételesen képes őszintén megnyílni előttem, akkor az a minimum, hogy én is ezt teszem.

- Mikor feldühödtél és magamra hagytál a fürdőben, láttam részleteket a múltadból. A régmúltadból. – A levegő megtelik a morcossága egyedi kisugárzásával, szinte érzem az idegessége apró szikráit végigrohanni a bőrömön. Érthető a haragja, bárkit zavarna, hogy illetéktelen személyek csámcsognak a múltja viszontagságainak a részletein. Félek, hogy az iménti felelőtlen nyelvbotlásom véget vet az eddigi váratlan nyitottságának.

- Akkor minek tépem itt a szám?

- Tőled akartam hallani. – Minden szót gondosan megfontolok, mielőtt halkan kiejteném, nehogy valahogy még jobban felbosszantsam. – És sok részlet homályos vagy érthetetlen.

- Akkor mit akarsz pontosan tudni? – Meh. Nem tetszik ez az ingerült hangnem, nem épp a legjobb kiindulópont az egyik legfontosabb kérdéshez. Valaki, aki az Ő pozíciójában kockára teszi, majd el is veszíti a szárnyait, csak hogy egy kicsit élhessen, és hogy megtalálhassa a szerelmet, miért hagyja abba a keresést. Miért mondott le valamiről, amiért ennyi mindent feláldozott?

Nem bírom az irritált tekintete súlyát az arcomon, elfordulok tőle. Hiába emésztgetem magamban újra és újra a következő szavaimat, ezt a kérdést nem lehet tapintatosan megfogalmazni.

- Miért adtad fel?

A kérdésemet mintha ismét a vihar előtti rémült csend fogadná, a zord falak suttogva verik vissza a nyers szavakat. Tudom, hogy vékony jégen táncolok, és hogy minden kérdésem, szavam vagy akár mozdulatom lehet az utolsó, ami elszakítja a türelme pattanásig feszült húrját. Nem tudom, hogy utána tombolni fog vagy újra az érdektelenség álarca mögé bújik, de ez a jövőbeli énem problémája.

- Mint mondtam, kutattam, de nem találtam. – A hangja vérfagyasztóan komoly és túlságosan fegyelmezett. Mintha a nyugodt felszín alatt újraélné a múlt csatáit és csalódásait. Valamiért veszélyesebbnek érzem Őt most, mint mikor tomboló őrültként pusztított az ébredése után, viszont van egy óriási különbség. A szívem mélyén már biztosan tudom, hogy rám soha többé nem fog veszélyt jelenteni ez a férfi. Ez a meggyőződés akár boldoggá is tehetne, de ennyi már nem elég. Többet akarok. Mindent, amit adni tud. – Felőrölt a keresés és a rádöbbenés, hogy hiába minden próbálkozás. Rá kellett jönnöm, hogy tévesen hittem azt, hogy az élet értelme, hogy megoszd valakivel. Egyetlen következtetésre jutottam. Hogy mindenki csak magának él. Hosszú, a keserűség fájdalmával és a csalódás haragjával mérgezett időbe került ezt feldolgozni, de még akkor sem halt ki belőlem egy apró szikrája a hiú reménynek. Az egyetlen olyan személyhez fordultam, aki a legközelebb állt hozzá, hogy a barátom legyen és akitől segítséget kérhettem. De ő elárult.

Mozdulatlanságba dermedve koncentrálok a szomorú történetre, aminek eddig csak kiragadott, érthetetlen részleteit ismertem. Mostanra minden figyelmemet Ő birtokolja, a sakkpartit négy lépésen belül elkerülhetetlenül megnyerem.

Pontosan tudom, hogy Raphael árulta el, és ha valaha úgy hozza a sors, hogy viszontlátom őt, akkor ő is megtanulja a leckét, amit évtizedekkel ezelőtt ő maga nyomott le az én torkomon, mikor a Purgatórium feltehetőleg örökös száműzetésére ítélt. Hogy minden döntésünknek következménye van, akkor is ha zöldfülű fiatalként, igazságtalanul kevés élettapasztalattal csöppenünk a nálunk hatalmasabbak játékaiba. Lehet, hogy én elárultam a népemet a szeretetért, de ő a szeretet árulta el a semmiért. Talán gyáván elhitette magával, hogy a népéért teszi, de Asmodeus, a férfi, aki kétségbeesetten kutatott a szeretet után, soha nem jelentett volna veszélyt rájuk, ha nem kényszerítik erre.

- Elmondta a Tanácsnak, hogy mit követtem el. Hogy miket tettem. Hogy milyen kéréssel fordultam hozzá, hogy kiűzze belőlem a felgyülemlett fájdalmas dühöt, amit angyal nem érezhet, hogy oldozzon fel a vállamra szakadt végtelen tehertől. És ők ahelyett, hogy segítettek volna, elítéltek. Nem segítettek, hogy újra fénnyel töltsem meg a lelkem. Mert nem tudtak segíteni. Azokban, akikben a legmélyebb, igaz szeretetnek kéne léteznie, csak félelmet, undort és haragot mutattak felém. El akartak pusztítani, hogy véletlenül se legyek az ellenségük és pont ezzel tettek azzá. Milyen ironikus.

Hallom megrezzenni a mosolyt a szája sarkában, és a múltja keserű iróniája engem is néma mosolyra invitál, és a mellkasomra ereszkedő, szűnni nem kívánó súly mintha a semmiből döbbentene rá. Igaza volt. Mi ketten tényleg hasonlítunk egymásra. Megannyi hosszú, unalmas éjszakán bolyongtam a Fekete Erőd üres, hideg folyosóinak a monoton rengetegében, hogy találjak valamit, bármit, ami értelmet ad ennek az életnek csúfolt létezésnek, amit ránk kényszerítettek. Hiányzott belőlem a társaim céltudatossága, a motiváció, a szeretet. Én abban a formában születtem, amivé Asmodeust a végeláthatatlan magány tette. És engem is elárult a személy, aki a legközelebb állt hozzám. Ő. Én is lemondtam a szeretetről, és inkább az elhidegülésbe és a bosszúvágyba menekültem.

Kibaszott ironikus. Tényleg.

De akkor mi a különbség közöttünk? Miért lett ennyire más az utunk? Vajon ha engem is végleges halálra próbált volna ítélni a Tanács, akkor én is eltaszítom magamtól a fényt? És miért nem tették? Kétlem, hogy a kék lángoktól féltek, hiszen még csak egy gyerek voltam, túl gyáva, túl gyenge hogy egyáltalán használjam őket. Raphael… lehet, hogy tanult a múlt hibájából? Lehet, hogy megbánás gyötri? Lehet, hogy mikor elárulta, ő maga sem tudta, hogy a Tanács ilyen szigorú ítéletet hoz majd.

Vagy a különbség egyszerűbb, mint hiszem: Gabriel. Az ősöreg, konzervatív, maradi Gabriel. A örökös szigor és a rend vasöklű atyja. Lehet, hogy ő volt minden gyűlölet forrása, ami a Tanács kegyetlen döntéseit táplálta? Lehet, hogy az évezredek az ő elméjét sem kímélték, csak ő máshogy szenved. Vajon életben lennék még, ha ott lett volna a tárgyalásomon? Még szerencse, hogy Asmodeus elpusztította a porhüvelyét. Mondtam már, hogy milyen kibaszott ironikus?

Hangtalanul felsóhajtva kelek fel a puha fotelből, hogy közelebb sétáljak a férfihoz, aki az utunk elején elárult. De nem csak elárult, hanem meg is mentett. Először kiszabadított a monotonitás rácsai mögül, utána pedig meggyógyította a sebet, amit a lelkemen ejtett nem csak az árulása, de a létezés üres céltalansága is. Megmentett a lemondástól, az elhidegüléstől és a bosszúvágytól is. Őt nem mentette meg senki. Az Ő lelkén senki nem gyógyította be a sebeket. Ezidáig.

Halkan suttogom a nevét, az ujjaim puhán érintik a fotel bársonyhuzatát, hozzá nincs merszem hozzáérni. Bárcsak közelebb engedne magához. Bárcsak engedné, hogy meggyógyítsam, vagy legalább megpróbálkozzak vele.

- Sajnálom, hogy amikor a legnagyobb szükséged volt rá, nem szeretett senki. – A komoly, a múltja eseményein szánakozó kijelentés már-már röhejesnek hangzik. Olyan nehéz elképzelni, hogy az én erős, érinthetetlen démonomnak vigaszra lenne szüksége. Talán ha látnám a tekintetében a szerelem utáni gyötrő sóvárgást, akkor kevésbé érezném ide nem illőnek a saját szavaimat, de nem merek odanézni, mert a szívem mélyén tudom, hogy nem azt találnám a vörös szempárban, amit fájdalmas elszántsággal keresek. A válasza megerősít, hogy jól döntöttem. Elutasít. Mint mindig, most is elutasít.

- Ne légy nevetséges – Megint elmenekül előlem. Távolabb lép, és a szokásos gúnnyal cifrázott ellenségessége védfalai mögé bújik. Nem is tudom, hogy hogyan vagyok képes újra és újra csalódni benne, azt hinném, hogy egy idő után tanulok a saját hibáimból. – Ha akkor még lett is volna értelme, most már teljesen felesleges valaminek a hiányán sajnálkozni. Ha nem tűnt volna fel, már démonná váltam. Már nincs szükségem ilyesmire. – Ha nem zúznák porba minden ostoba, hiú reményemet a szavai, akkor talán kicsalna belőlem egy irritált horkanást a téves kijelentés. Mindenkinek szüksége van szeretetre. Mindenkinek. – Mivoltomhoz hűen, sokkal tisztább és szabadabb életet élek mint angyalként bármikor. – Hogy ez mekkora marhaság. Egyszerűen annyi változott, hogy egy mások által megszabott börtönből átköltözött a saját érzelmeinek a rácsai mögé. És észre sem veszi. Észre sem veszi, hogy soha életében, egy percig sem volt szabad. Tudom, hogy dühítenie kéne. Idegesnek kéne lennem, üvöltenem és tombolnom kéne, de képtelen vagyok rá. Hol van most az érzés, hogy meg akarom fojtani?

A jogos ingerültség megmagyarázhatatlan hiánya olyan fájdalmas ürességet hagy bennem, hogy egy pillanatig meginognak a lassú lépteim, amik maguktól visznek egy kicsit közelebb hozzá.

- De hiszen most sem vagy szabad. – Még engem is meglep a komoly hangom mélyén csendülő gyászos szomorúság, és egy pillanatra megrémiszt, hogy mivan, ha a múlt jól ismert elhidegülése szegült ismét társamul. Sosem voltam az a türelmes fajta, de Őrá várni nehezebb, mint bármely megpróbáltatás az eddigi életem során.

- Valóban nem, hisz be vagyok ide zárva. – Hah. Hát persze. Nekem vannak csukva a szemeim, de mégis Ő az, aki nem lát. De miért kerül el még mindig a harag? Hol vannak az indulataim?

- Nem a rácsok zárnak be. Hanem a gyűlölet és a bosszúvágy, amit nem tudsz elengedni.

- Most már elég! – Az alattomos rezignáltság nyomasztó bűvöletében magamra hagy a harcos önfegyelem, és összerezzenek a tenyere hangos csattanásától az asztalon. Mintha az elszunnyadt szívemet ébresztené fel a síri csendet szilánkokra roppantó hang, a csapongó haragja és a dühös szenvedélye megfertőznek engem is. Az arcom szinte felgyullad a testemet átjáró reszkető feszültségtől, a körmeim mély, józanító sebeket vájnak a tenyerembe. – Az előbb mondtam, hogy már démon vagyok. Ezek az érzések hozzám tartoznak, ezek adnak létjogosultságot a létezésemnek. – Ahhh. Felbosszant. Mekkora faszság! Nincs olyan lény, akinek a létezését csupán ennyi éltetné. Egyszerűen nem lehet. Ha így van, akkor tényleg megérdemeli a világ a pusztulást.

Annyira megörülök a szívemet buzdító váratlan indulatoknak, hogy a kelleténél egy leheletnyivel agresszívebben esek neki.

- Még akkor is, ha végre megtalálhatnád amit kétezer évvel ezelőtt kerestél?! – Miért nem vesz észre? Miért menekül előlem? Tudnia kell, hogy mit tudunk nyújtani egymásnak, hiszen már átéltük. És mégsem fogadja el. Hihetetlenül fárasztó megint egy zárt kaput döngetni, és egyre inkább úgy érzem, hogy mint ahogy a könyvtárjába se tette, a szívébe sem fog soha beengedni. – Ha hajlandó lennél kinyitni a szemed.

Halkan sóhajtom ki az általa hirtelen felkorbácsolt feszültséget, a magamhoz képest szolid, visszafogott kitörésem nem hagy maga után semmit, csak a gyűlölt, érzelemmentessé váló belenyugvást.

- Miért maradtál, Ramiel? – Megreszket a mellkasom egy néma, keserű nevetéstől, ami nem jut el az ajkaimig. Ha ezt újra meg kell kérdeznie az elmúlt heteink után, akkor rajtam a sor, hogy megkérdezzem tőle, hogy minek tépem a számat. – Szörnyűségeket tettem, nem csak a világgal, de veled is. És nyilván tudtad, hogy a puszta jelenléted nem fog visszatartani, hogy előbb vagy utóbb, de önerőmből kiszabaduljak innen. Tehát miért zártad össze magad velem?

Összefűzöm a kezeimet a mellkasom előtt, a felidézett múlt árnyai egy pillanatra újra sötét leplet terítenek a gyengéd érzelmeimre. Valóban szörnyűségeket tett. Megbocsáthatatlan dolgokat, nem csak a világunkkal, hanem velem is. De már akkor is tudtam, hogy micsoda Ő, mikor beleszerettem. Lehet, hogy akkor még fogalmam sem volt a személyéről és a szörnyűségek mértékéről, de számít ez egyáltalán? Tudtam, hogy démon. Tudtam, hogy gyilkos. Tudtam, hogy valószínűleg bántani fog. És mikor kiderült a személyazonossága elfogadtam azt is, hogy az én felelősségem megvédeni a világot a haragjától. Szeretném elhinni magamról, hogy ha nem tudja elengedni ezt a gyűlöletet, akkor képes lennék megölni Őt, ha sikerülne kitörnie innen. Illetve nem „ha”, hanem „,mikor”. Remélem, képes leszek megölni Őt, mikor sikerül kitörnie innen. Nem csak a világért, hanem érte is. Ez az egy mód van rá, hogy megmentsem azt, ami a lelkéből maradt.

- Tudod, hogy miért. – Halkan suttogom a semmitmondó szavakat. Ha erre a kérdésre nem tud magától válaszolni, akkor tényleg felesleges tovább folytatnunk ezt a sehova nem vezető, szívszorító beszélgetést.

Annyira elveszek az elburjánzó önsajnálat kusza gondolataiban, hogy csak a fekete király tompa koppanása térít magamhoz. Feladta. Már megint. Ez egy üzenet, de még nem tudom, az érzései ellen folytatott hadjárat feladását vetíti előre, vagy csúfos emlékeztető arról, hogy hiába döngetem a szíve kapuját, Ő már azelőtt feladta a harcot értünk, hogy az elkezdődhetett volna. Már nincs merszem reménykedni az elsőben, és az elnyúló csend minden fojtogató másodperce azt támasztja alá, hogy jól teszem.

A felkavart érzelmek eltompítják az érzékeimet, ezért csak abban a pillanatban döbbenek rá, hogy mellettem van, és meg akar érinteni, hogy megtorpan. Az érintése okozta hiányérzet és a csalódás most sem marad el, az ujjaim ökölbe szorulnak a mellkasomba hasító megbánástól, és jobban átkozom a múltbéli önmagam kirohanását, mint az elmúlt órában bármikor.

- Azt mondtad meg akarsz ismerni. Gyere velem.

Mire kérdésre nyithatnám a számat, már nincs mellettem, és szinte azonnal megérzem a jelenlétét a könyvtárja bejáratánál. A szemeim elkerekednek, de szinte észre sem veszem a hosszú sötétség utáni vakító félhomályt. A gyomrom mintha vetne egy hatalmas bukfencet, ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt hinném, hogy hányingerem van. Be fog engedni. És biztosan tudom, hogy ez most nem csak a könyvtárról szól. Be fog engedni a fal mögé, amit eddig makacs határozottsággal tartott közöttünk. A szívem szédítő ritmusban dübörög, de csak egy elrohanó pillanatot adok magamnak, hogy helyrerázzam a látszólagos nyugalmamat. Újra lehunyom a szemeimet, a remegő kezeimmel pedig lepaskolom a várakozással teli mosolyt az arcomról, mielőtt utána teleportálok én is.

Szinte rögtön mögém lép, a levegővételei lágy fuvallattal simogatják végig a bőrömet, kellemes borzongást lehelve rá. Szinte észre sem veszem, hogy elnyílnak az ajkaim az érzéki közeledésétől, az eddig feszülten tartott izmaim ellazulnak a jóleső melegségtől, ami lassú mézként csordogál végig az egész testemen. Halálosan megrémiszt, hogy csupán a tudat, hogy ekkora lépést tesz a szerelmünk irányába, megváltoztatja a közelsége teljes kisugárzását, és az érzéseket, amiket bennem kelt. Minden idegszálam kiéleződik Őrá, a hátamon érzem a mellkasából sütő forróságot, hallom a szívverését az enyém örökös párjaként, és mikor finoman a vállamra simítja a kezét, mintha évek óta először érintene. Félek, hogy elolvadok.

- A kedvemért… - Óvatosan tol előrébb, hangtalanul felsóhajtva állok ellen a csábító késztetésnek, hogy közelebb bújjak a fülembe suttogó ajkakhoz. Lehet, hogy tagadja a szerelem létezését, de képes lenne anélkül ilyen figyelmes gyengédségre? – …kinyitod a szemed?

Ebben a röpke pillanatban, bármit megtennék a kedvéért. Lassan nyitom ki a szemeimet, az elém táruló fényáradat valósággal megvakít, de nem vagyok elég türelmes, hogy várjak. Egy percig sem gondoltam volna, hogy olyan látvány fog a szemeim elé tárulni, ami most kicsalhat a karjai közül. Tényleg nem gondoltam volna. De mire feleszmélek, már előrébb léptem, hogy még mohóbb kíváncsisággal szívhassam magamba a káprázatos látomást, amelynek egy kicsit talán a részévé válhatok általa. A hatalmas kupolából sütő napfény derűs csillogással borítja be a könyvespolcok lélegzetelállító tömkelegét, minden apró részletre, minden sarokra, minden szegletre a déli napsütés legerősebb sugarait vetve. A polcok sorai között fotelek, heverők vannak elszórva, és valahogy minden bútor, minden formaív, minden szín Őt foglalja magában. Óvatosan lépek ki az előttem lévő perem szélére, elkerekedett szemmel tekintek végig a mélybe süllyedő emeletek haloványra sötétülő sorain. Csodálatos. Mint egy álom. A fények, a hangulat, a könyvek sajátos illata, az Ő tömény, vegytiszta jelenléte mindenhol. Ha választanom kéne, hol töltök el egy örökkévalóságot, ez lenne az a hely.

Megérzem magam mögött a jelenlétét, a belőle áradó forróság kiszakít a gyönyörködő bámészkodásból. Elbűvölt mosollyal, felgyorsuló szívveréssel fordulok felé, hogy hetek óta először a szemeimmel is láthassam Őt, de amit látok, az ismét megtorpanásra késztet. Nem gondoltam, hogy egyből odaadó szerelmet vagy rajongást fogok találni a világ legvörösebb szemeinek a tükrében, de arra sem számítottam, hogy szomorú lesz. Elnehezedő mellkassal próbálom kiolvasni a lelke titkait, de képtelen vagyok rá. A keze lassan, szelíden simítja a felforrósodó arcomat, az, hogy végre nem állítja meg az érintéseit, a világ legnagyobb megkönnyebbülése. Hihetem azt, hogy ez is egy üzenet? Hogy azt jelenti, hogy készen áll szeretni?

- Miért késtél majd’ kétezer évet? – A szavai mintha egy számonkérést rejtenének magukban, de a darabokra hulló szívem képtelen akként felfogni őket. Nem, ez nem számonkérés volt, hanem egy keserűségbe és bánatba burkolt szerelmi vallomás. Szinte széttép belülről a tehetetlenség, a minket ért igazságtalanság okozta harag és a vágy, hogy bepótoljak vele minden időt, amit elvettek tőlünk, hogy meggyógyítsam a sebeit, amiket a kényszerű várakozás szült, hogy újra és újra emlékeztessem, hogy vége, hogy már nincs egyedül, hogy már elengedheti a görcsös gyűlöletet és a bénító bosszúvágyat. Újra boldogak lehetünk, mint ahogy már voltunk is. Együtt. Bárcsak megtalálnám a szavakat, amikkel mindezt átadhatom neki, de úgy érzem, hogy nincs elég méltó megfogalmazás arra, hogy megköszönjem neki. Hogy megköszönjem azt, hogy megvárt, hogy túlélte ezidáig, hogy nem engedte, hogy az idő vasfoga szétmarcangolja az elméjét, és hogy talán képes túllépni a kétezer éves múlt fájdalmain értünk. Létezhetnek egyáltalán megfelelő szavak erre?

Az ujjai megrezzennek az arcomon, furcsa remegéssel simítanak egy tincset a fülem mögé, és ekkor döbbenek rá, hogy már nem engem néz a ködös szempár üvegessé vált pillantása. A hajamat cirógató keze bizonytalan szorítással csúszik a vállamra, mintha ösztönösen támaszt keresne egy megmagyarázhatatlan megingás miatt.

- Asmodeus? – Halkan suttogom a nevét, de a szemei még mindig nem fókuszálnak rám. Finoman simítom az egyik kezemet az oldalára, hogy valamennyire tartani tudjam, a másikat pedig az arcára, hogy finom cirógatással próbáljam meg visszacsalogatni a mi kis világunkba abból az ismeretlenből, ami elrángatta tőlem. Még így is, hogy nincs teljesen magánál, az ujjaim bizseregnek a bőre hihetetlenül selymes tapintásától. Emlékszem régről, hogy mindig csodáltam, hogy lehetnek egy ilyen durva, erős, könyörtelen démonnak ennyire puha és selymes részei, és ez az érzés a kezei által átélt kegyetlen kínzások után csak sokszorozódott bennem. Hogy lehet még mindig ennyire bársonyos és hibátlan a bőre? Azok után, amiket tett, az lenne a minimum, ha száraz pikkely vagy legalább tüskék borítanák. Nem mintha panaszkodnék…

Hosszút pislogva üldözöm el az ostoba gondolatmeneteket, mert minden másodpercben egyre aggasztóbbá válik Asmodeus tudatának a távolléte. Eddig azt hittem, hogy csak egy pillanatnyi kizökkenésről vagy befelé fordulásról van szó, de most már kétlem, hogy ilyen egyszerű a helyzet, mint ahogy azt is, hogy szándékos. Nem hagyna itt ennyi időre azután a költői kérdés után, amit feltett, hiszen még költői választ sem volt alkalmam adni neki.

- Asmodeus! – A keze, ami azóta is a vállamon ragadt, megrándul, az ujjai finom erőszakkal süppednek a bőrömbe. A szemei láthatatlan hajszálerei szép lassan elfeketednek, és mikor kibuggyan egy hatalmas éjfekete könnycsepp az egyik mereven nyitva tartott szeméből, megrökönyödve kapom el a kezemet az arca puha melegéről. Az első cseppet szinte azonnal követi egy újabb és egy újabb, mígnem nyomasztó, átláthatatlanul fekete csíkokat rajzolnak a szoborrá dermedt arcra. A vére ismerősen fémes szaga fanyarul mászik az orromba, és feszülten döbbenek rá, hogy ezeknek semmi köze a könnyekhez.

A nem túl hosszú, de annál balszerencsésebb és csalódásokkal kikövezett életutam során azt hittem, már megismertem a félelmet. Tévedtem. A félelmek, amikkel eddig találkoztam, ösztönöztek, belém rúgtak, de mindig előrébb terelgettek az utamon. De a félelem, hogy elveszíthetem Őt ugyanabban a pillanatban, hogy visszakaptam, egy egészen új szintje ennek az elmebontó érzésnek. Mélyen a mellkasomba vájja a karmait, megbénít, elveszi tőlem a cselekvőképességemet, a gondolataimat, de még magukat az ösztöneimet is. Bambán, ledermedve meredek a visszakapott szerelmem véráztatta, mozdulatlan vonásaira, és fullasztó pillanatokig nem teszek semmit.

A zavart pislogása véget vet életem leghosszabb másodperceinek, és új lendületet ad a vánszorgó időnek, de még így sem vagyok elég gyors, hogy megtartsam Őt, mielőtt térdre rogyna. Mintha valaki kirúgná alólam a földet, én is lerogyok vele szemben, és szinte csak egy ködfelhő mögül észlelem, hogy elkapom és magamhoz ölelem az előre dőlő, élettelen testét. Sokáig meredek tágra nyílt szemekkel, bénultan a napfényben fürdő könyvtárszoba tátongó ajtajára, amin pár perce gondtalan derűvel és lélekemelő reményekkel sétáltam be.  Sokáig fókuszálok hunyorogva a fényen túli folyosó sötétbe burkolózó vonulatára, mire felfogom, hogy az ott mocorgó sötét árnyak nem a képzeletem szüleményei, hanem a vár omladozó falainak a darabokra hulló kősziklái.

Nem. Miért történik ez? Összeomlik a szféra. Miért? Az nem lehet, hogy…

NEM.

Nem jelentheti azt, hogy Asmodeus…

A harcos makacsság és a túlélési ösztön szédítő villámcsapásként vág belém, a következő pillanatban már a karjaimban viszem Asmodeus megállíthatatlanul vérző, élettelen testét egy szélesebb szófa felé. Óvatosan fektetem le a puha bársonyhuzatra, majd kisétálok a széteső világ őrjöngő viharába. Egy közelebbi hegycsúcsra teleportálok, hogy felmérjem a helyzet komolyságát, és brutálisan mellkason vág, amit látok. A máskor sötétvörös alkonyatban fürdő égbolt most átláthatatlan éjfeketébe öltözött, a hegyeket vad földrengés rázza, felreppenek, mikor a lábaim alatt széthasad a hideg kő, és a széles, éhes szájként tátongó repedés mélyén mintha nem lenne az égvilágon semmi, csak maga az üres, magába szippantó vákuum. Az egyre csak erősödő, viharos szél vadul tépi a szárnyaimat és a hajamat, mintha minden erejével ki akarna rángatni, lökni a világ repedésein az élettelen semmibe. A hideg, amit magával hoz, szinte a csontomig hatol. A saját szobámba teleportálom magamat az ellenséggé roskadó világ viszontagságai elől, és nem lepődök meg, hogy ez a helyiség egy fokkal jobb állapotban van, mint a környezet és a kastély átlagos termei. Ki gondolta volna, hogy felhúz egy-két plusz védelmi réteget köré…

Az ajkaimon szomorkás mosollyal veszem fel a sakktábláról a fekete királyt és a fehér királynőt. Sosem tartottam magamat szentimentális típusnak, de úgy érzem, hogy valamit meg kell tartanunk abból a pillanatból, ami végre összeterelgetett minket. Engedem magamnak, hogy egy veszedelmesre nyúló másodpercig elmerengve figyeljem a választott bábukat, majd egy határozott mozdulattal teszem vissza a fehér királynőt a táblára, és a fehér királyt bújtatom a markom rejtekébe a fekete mellé. Már rég megfogadtam, hogy egyenrangú társává válok, és eljött az idő, hogy ezt bebizonyítsam neki is.

És ezzel búcsút is mondtam a kastélynak, és a szobának, amiket aligha neveztem az otthonomnak az elmúlt években, de valahol mégis azok voltak. A következő pillanatban már a könyvtárszoba küszöbén állok, a sarkam mögött már csak tátongó üresség és egy egykor felhőket kaszaboló kastély tornyainak a porzó romhalmazai állnak. Becsukom magam mögött az ajtót, és megengedek magamnak egy megkönnyebbült sóhajt, mikor látom, hogy a könyvtárat védő mágia mechanizmusai automatikusan életbe lépve zárnak el minket a haldokló világ végső tombolásától.

Az elmémet kint megfertőzött őrült, sötét erőket figyelmen kívül hagyva masszírozom meg a lüktető halántékomat. Majd szinte ösztönösen égetem magamba a szférától elzáró rúnát, ami sok csatában kísért már hű társként. Ahhh. Sokkal jobb.

Úgy érzem, hogy ez a szféra már nem a barátom.

A szemeim gondterhelten siklanak a mozdulatlanul fekvő férfira a szófán. Pont ott, ahol hagytam.

De akkor már az Övé sem.

***

Életem leghosszabb óráin vagyok túl. Mindent megpróbáltam, hogy magához térítsem Asmodeust, vagy legalább elállítsam a lassan, de rendíthetetlenül csordogáló vérét, de mindhiába. Mintha beleragadt volna egy megsebzett, kómás állapotba, amiből képtelen vagyok kirángatni fizikai vagy mágikus behatásokkal.

Ha már ahhoz kevés voltam, hogy felébresszem, legalább alkottam magunknak egy védőburkokkal és fénypajzzsal körülvett kis bunkert a bejárat előtt. A szűkös kis menedék közepén magányosan áll egy hatalmas ágy. A lepedőjét már eláztatta Asmodeus kénfekete vére, ami mostanra a szürke kőre csepegve kezd el dagasztani egy lassan növekvő, térhódító pocsolyát. Ingerülten, a mellkasom előtt összefont kezekkel masírozok fel-alá, a tehetetlenség és az ötletek hiánya még soha nem volt ennyire idegesítő. Mindenemet fekete foltok borítják, a vére szaga mostanra mintha a bőröm alá ette volna magát.

Nem sok dolog van, ami véglegesen megölhet egy halhatatlant, de a saját mágiájának a „betegségei” vezetik a listát. Nem véletlenül annyira gyilkosak az én lángjaim is, hiszen a manát is mérgezik, nem csak a testet.

„Korábban soha nem vesztettem el ilyen formán a kontrollt. És minden hasonló alkalommal egyre nehezebb újra uralnom a saját erőmet.”

A múltból felidézett szavai baljós árnyakként kísértik minden léptemet és gondolatomat. Lehet, hogy igaza volt, és tényleg nem szerethetnek a démonok? Lehet, hogy tényleg nem összeférhető ez az érzés a sötét erőkkel? De hiszen régen is szeretett, ugye? Ő maga mondta, hogy a szeretet önzést és birtoklási vágyat szül, akkor pont hogy engem kéne, hogy megtámadjon az erőm miatta. Arrrrgh. Felrobban a fejem, és ez a haszontalan filozofálás kurvára nem visz sehova.

A könyvtár eddig meglepően stabilan álló falán végigfutó repedésre kapom a tekintetemet. Ha Asmodeus elveszíti a csatát a lelkéért, akkor ez a hely sem lesz sokáig biztonságos. Dühös vicsorral torpanok meg. Nincs több időm. A picsába. Hiába vagyunk halhatatlanok, mintha ez az örökké visszatérő érzés kísérné minden percemet. Soha nincs elég időnk. Ha semmilyen módon nem tudom kirángatni onnan, akkor csak egyetlen megoldás maradt.

Nekem kell bemennem.

Nincs is jobb terv, mint egy feldúlt, valószínűleg élet-halál harcot vívó démonherceg álmába belépni kiszolgáltatottan és hívatlanul. Pontosan az ilyen ötleteimért szokott régen jól leteremteni.

Bárcsak ismerném a bűbájt, amivel évekkel ezelőtt bemászott az álmomba, a fenébe is. Ha most kapkodó kutatómunkába kezdek ebben a végeláthatatlan könyvrengetegben, akkor meg sem kell gyógyítanom a fekete tincseimet, mert maguktól fognak kiőszülni.

A perifériámban megrezzenő mozgásra kapom a pillantásomat, a kezeim automatikusan védekező pozícióba emelkednek, de le is dermedek, mikor meglátom, hogy csak egy könyv lebeg felém lassú céltudatossággal. Leeresztem a kezeimet, és összevont szemöldökkel, megrökönyödve nézem végig, ahogy a könyv szép lassan elém repül és kinyílik. Halkan suttogva olvasom fel a bal oldali lap tetején virító kacskaringós betűkkel odavésett címet.

„Álomjárás”

Ohhhhh. Hát ez hasznos volt.

Alig pár perc tanulmányozás után már tisztában vagyok az alapokkal, Asmodeus mozdulatlan testére mászva helyezkedek el az alhasa kemény vonulatán, kinyitva ejtem a könyvet a feketére szennyezett takaróra. Lenézek a férjem szívfájdítóan véráztatta arcára, az egykor derűfényes napsütés mostanra már épphogy csak pislákol, mintha rohanó viharfelhők táncolnának előtte. Egy kellemetlen előérzet szorító hurkot vet a nyakam köré. Előre hajolok, futó puszit lehelek a kihűlt, élettelen, vérízű ajkakra.

Miért van olyan érzésem, hogy most látom Őt utoljára?

***

Olyan sokáig volt otthonom a sötétség, hogy az elém tárulkozó, ismerősen vakító mennyei fényáradat ösztönösen hunyorgásra késztet. Amerre a szemem ellát, minden irányban üres, végeláthatatlan fényesség honol. Az egyetlen, ami megtöri a látomás édenfehér monotonitását, az a földön csordogáló, bokáig érő kénfekete óceán. Nem ér hozzám az sűrű folyadék, mintha a mágikus kisugárzásom taszítaná a puszta létezését, sötét árnyként kavarog a bokáim körül tisztes távolságban. Kíváncsian lépek párat, a fekete hullámok lassú örvényléssel tárulnak szét a mezítlábas lépteim előtt, majd zárulnak össze a földön húzott köntösöm mögött. Leguggolok, lassan nyúlok a némán bugyogó koromtenger felé, de elmenekül az ujjaim kíváncsi közeledése elől. A szívem nehezebbé válik a gondolattól, hogy hol láttam már ezt az elfelejthetetlen árnyalatát a pokolfeketének. Szinte érzem a testmelegét az ujjbegyeimen, a gyomrom fájón összeszűkül. Merre vagy, kedvesem?

Újra végignézek az elvérző világ rezzenéstelen ürességén, amibe mintha csak az én tétova, hangtalan lépteim csalnák az élet magányos illúzióját. A távoli horizonton, mint a sakktábla mezői, éles vonalban találkozik a fekete és a fehér örökös ellentéte. Elindulok arra, amerre a szívem, és a lelkünket összekötő mágikus kötelék húz, pedig a végtelen horizonton kívül semmit nem látok.

Mintha hetek óta gyalogolnék, mikor megpillantok a távoli messzeségben egy hófehér, porszemnyi alakot kiemelkedni a mostanra térdig érő óceán morajló habjai közül. Mintha még ugyanennyi idő lenne, mire elérem a térdre rogyott, mozdulatlan férfit. Tudom, hogy ki Ő, pedig a szemeim még nem ismertél fel benne a férjemet. Lehajtott fejjel, üveges tekintettel mered maga elé a testét körbeölelő éjfekete hullámokra, a szokatlanul sápadt bőre alatt fekete pókhálókként futnak az erei, a véres arcát keretező hosszú, hófehér tincseket egykor egy büszke szeráf viselte. Megállok előtte néhány méterrel, a tekintetem végigsimítja az éjfekete habokba rogyó, hatalmas, hófehér szárnyak piszkosfehérré vált tollait, miközben magyarázatot próbálok találni a megmagyarázhatatlanra.

Hosszú ideig nézem Őt némán. Tétován lépek közelebb, a lábaim előtt szétrebbenő hullámok megtörik az Őt körbevevő habok mozdulatlanságát, de mégsem néz fel. Növekvő irritáltsággal teszek felé még egy lépést. A természet minden létező törvényének ellentmond így látni Őt. Angyalként, megtörten, élettelenül, tehetetlenségbe fagyva.

- Asmodeus? – A kérdő hangom, mint egy betolakodó, nem illik a csendes világ visszhangzó kietlenségébe.

Hirtelen ragyognak fel rám az aranyszín íriszek, döbbenten dermedek le, mintha attól félnék, hogy mint egy hívatlan vendéget, elzavar a lassú, magányos haláltusájáról. Nem ismerem ezeket a szemeket, amikben fullasztóan sokáig hiába keresem a felismerés lángját.

- Ramiel? – Hatalmas kő esik le a szívemről, miközben halk sóhajjal teszek felé egy utolsó lépést. A közeledtemre végleg elmenekülnek körüle is a sötét habok, feltárva az eddig sötétbe vesző, földre ejtett könyvet tartó kezeit. – Mit keresel itt?

Hosszú ideig emésztgetem az elém táruló látványt, a szeráfot, akinek már nem szabadna léteznie, az arcát bemocskoló koromfekete vércsíkokat, a bőre alatt futó mérgezett ereket. Egy túl sokszor megtört lélek darabokra hulló romjait.

Még nem tudom, hogy az út, amire ma ráléptünk, a közös utunk kezdete vagy a vége, de egy valamiben biztos vagyok. Akármelyik is, együtt fogunk végigsétálni rajta.

- Téged. – Lágy mosollyal simítom a kezemet az arcára. Mintha átléptem volna egy tiltott határvonalat, az eddig mozdulatlan horizont dühös morajlással lázong a beavatkozó érintés ellen, de nem törődök a távolban ébredező haragos hullámokkal. A mutatóujjamat gyengéden vezetem végig az állíve markáns vonalán. Szeráfként is tetszett volna, de démonként lopta el a szívemet. – És te? Te mit keresel, szerelmem? – Szeretném elhinni, hogy jól láttam a szemein átsuhanó érzelmeket a megnevezés hallatán, amit egy élettel ezelőtt használtam utoljára.

Sokáig nem válaszol, ami rosszabb előérzettel tölt el, mint bármilyen válasz tehette volna. A tekintete visszazuhan a kezében tartott könyvre, az ujjai megfeszülve szorítják a feketévé szennyezett lapokat. A semmitmondó, piszkos kötet valamiért hosszú másodpercekig fogva tartja a tekintetemet, mielőtt újra visszapillantanék az aranyszín szemek rezignált fényébe.

Nem fókuszál rám, mintha egy sötét fátyol mögül nézné az elkerülhetetlenül vérbe fulladó álomvilágot. Most először jut eszembe a lehetőség, hogy fel sem fogja igazán, hogy itt vagyok. Úgy érzem, ha nem zökkentem ki ebből a lagymatag belenyugvásból, akkor mindkettőnket elnyel ez a szép lassan, alattomosan felborzolódó kénfekete óceán.

Eszembe jut egy démon, akit a saját ereje őrjített vérengző fenevaddá, csak mert megmentett valakit. Vajon tényleg elpusztíthatja a puszta szeretet? Az túl igazságtalan lenne, még a mi balsorsunkhoz mérten is.

- Elveszítetted a kontrollt az erőd felett, mint régen? – Kelletlen, szórakozott fintorra húzódnak az ajkai, mintha keserű iróniát találna a szomorú helyzetében.

- A démoni természethez nemigen illik a szerelem. – Hm. Nekem mégis úgy tűnt, hogy egy időben elég jól illett hozzá. Hozzánk. Pedig ugyanígy démon volt, csak az évezredes konok meggyőződései hiányoztak.

- Ez faszság. – Zavarodottságot tükrözve rezzennek meg a hosszú, hófehér pillák az eddigi bágyadt álomhoz aligha illő, trágárul felütött hangszínem hallatán. A szemöldökei összefutnak, és az aranyozott szemekről mintha egy pillanatra felemelkedne a homályos ködfelhő. Most először érzem azt, hogy nem csak felnéz rám, hanem valóban lát is engem. A szívem fojtogató tempóra kapcsol a figyelme súlyától, és az itt létem óta először tudatosul bennem igazán, hogy a férjem egykor tényleg ez a tekintélyt parancsoló, lélegzetelállító szeráf volt. Egy tanácstag, egyike a népem leghatalmasabbjainak. Kár, hogy a legmagasabbról lehet a legnagyobbat zuhanni. Az ajkaim megremegnek a furcsa izgatottságtól, amit a személye ébreszt bennem, de eltökélten folytatom. – Az angyalok is tudnak gyűlölni, miért ne szerethetnének a démonok? – A pillantása visszazuhan a kezében tartott könyvre, de nem engedem, hogy tovább meneküljön a válaszok elől. Az ujjaimat gyengéden az álla alá simítva vezetem vissza magamra a komor, kétségekkel teli tekintetét. – Nem azért fordult ellened az erőd, mert szeretsz, hanem azért mert elhiszed, hogy meg kell tagadnod a sötétséget, hogy szeress. Mint ahogy azt is elhitted, hogy el kell dobnod a fényt, csak mert képtelen voltál szeretni egy kétszínű istent. – A múlt fájdalma keserű lángokat lobbant az elsötétülő mézszín szemek mélyén, elfojtott elégedettséggel figyelem az éledező indulatoktól megremegő izmait. Zaklatottan áll fel és emelkedik fölém, az eddig hűen szorongatott könyv hangtalanul puffan a földön. Mintha vele együtt a fekete habok is kizökkennének a várakozással teli, lassú ármánykodásaikból, a távolban felmorajló hullámok fenyegető visszahúzódása egy pusztító szökőár ébredezését vetíti elénk.

- Azért fordultam a menny ereje ellen, mert elárultak! El akartak pusztítani! – A hangja mély, felháborodott dörrenése mintha a világ mennydörgését visszhangozná, a föld megremeg a lábunk alatt. Már nyoma sincs a halottas mozdulatlanságnak, ami fogadott, a fekete óceán eltávolodott, vad hullámai szédítő tánccal rejtik el a szürkületbe boruló horizont egykor vakító hófehérjét. Már csak az előttem álló szeráf tükrözi a mennyek színeit a sötétség készülődő viharában.

- Igen, de a döntés a tiéd volt! Mint ahogy most is TE dobod el a pokol erejét, nem pedig fordítva. – Egy pillanatra megtorpan az arcába vágott szemrehányó szavak hallatán, és már épp reménykednék, hogy talán kilép a makacssága börtönéből, és átgondolja a tanácsomat, mikor elzárkóznak előlem a gyönyörű szemek.

- Ez nem ilyen egyszerű, Ramiel. – Hát persze, hogy nem.

Egy halk sóhajjal leheli ki az iménti feszültséget, de a felbőszült világ gyorsuló omladozását ez már nem fékezi meg. Már nem tudom tovább figyelmen kívül hagyni a rémisztő sebességgel közeledő éjfekete cunamit, ami hosszú másodpercek óta egyre magasabbra és magasabbra tolja a horizont elmosódó vonalát.

Üvölteni tudnék, de csak egy irritált fintorra futja. Vészesen fogytán az időnk.

- Tedd azzá! Te uralod ezeket az erőket, és nem fordítva. – A tömény vérszagot hordozó szél durván tép a hajunkba, egyszerre fordulunk a fölénk magasodó pokolfekete kéntenger pusztításra kész tornyai felé.

- Menned kell, Ramiel. – Hátrahőkölök a mágikus lökettől, ami a mellkasom közepén kap el, egy pillanatra megszédülök, a testem mintha millió apró szilánkra akarna roppanni tőle, de ellenállok az erejének. Kitágult pupillákkal, dühösen kapom vissza a fejemet az előttem álló férfi felé, aki erőszakkal próbált meg kilökni az álmából. De hiába vagyunk az Ő elméjében, az Ő szférájában, ebben a törékeny pillanatban, a kivéreztetett ereje hiányában Ő most csak egy harmatgyenge gyalog egy vezérrel szemben.

A ránk zúduló gyilkos, sötét habok hangosan, dühödten csapódnak a minket átölelő vakítófehér buborékpajzson, amit megidézek. A mellkasomat csípő fájdalom, ahol a támadása ért gúnyos, kárörvendő mosolyt csal az arcomra.

Azért az durva, hogy még így is ekkorát üt, bassza meg.

- Nem tudsz száműzni, Asmodeus. – Kiélvezem minden pillanatát annak, hogy életemben talán először, és remélem utoljára, erősebb vagyok nála. Kihívóan széttárom a karjaimat, és közelebb lépek hozzá. – Eldobtad az erőket, amikkel tudnál. – Asmodeus tehetetlen, dühös vicsora elfeledteti a tompuló fájdalmat a mellkasom közepén, és visszavezeti a figyelmemet az eredeti célomra. A hangom elhalkul, közelebb lépek a szívem örök választottjához, és újra az arcára simítom a kezemet. – Nem hagylak itt, így.

Mostanra teljesen körülvette a kis védőburkunkat a feldúltan örvénylő óceán tömény sötétje, a vad hullámok újabb és újabb erőszakos dobbanással döngetik a pajzsom rendíthetetlen falát, de minden löket, minden csapódás kitép belőlem egy apró darabot.

A kezét végtelen gyengédséggel simítja az enyémre az arcán, ez elgyengült, szinte kérlelő pillantás, amivel rám néz, összetöri a szívemet. Most már biztosan tudom, hogy szeráfként is elkerülhetetlenül elrabolta volna a szerelmemet.

- Nekem itt nem eshet bajom, de neked igen. – A rekedtes hangja mélyén rejtőző törődés és szeretet reszketésétől egy néma könnycsepp égeti végig az arcomat. Az elmúlt években megannyi magányos pillanatomban álmodoztam erről az örökre elveszítettnek hitt óvó gyengédségről, de most, hogy megkaptam ellen kell állnom neki.

- Kérlek ne kérj rá, hogy kintről, tehetetlenül várjam, hogy elveszíted e a csatát önmagad ellen. Pontosan tudod, hogy te mit tennél fordított helyzetben. – A kép, ahogy lassan, de megállíthatatlanul elvérzik a karjaimban, örökre kísérteni fog. Rettegek, hogy ha magára hagyom ebben a sorsdöntő ábrándképben, újra látnom kell abban a legyengült, kiszolgáltatott állapotában. Ez így nem helyes. Neki erősnek, önteltnek és idegesítőnek kell lennie.

Előre biccentem a fejemet, hogy elrejtsem a gyötrő emlékek, a fájdalom és a tehetetlenség által előcsalt újabb és újabb lázforró könnycseppeket. A tekintetem követi az egyik lehulló cseppecskét, ami halkan koppan a lábaink között fekvő koromfekete könyv szétnyílt lapjain. A tiszta, áttetsző könnycsepp szétfut a piszkos pergamenen, mintha könnyedén tisztára moshatná a szennyezett oldalakat, és mire leguggolok és felemelem a különös tárgyat, már az öreg papirusz jellegzetes barna árnyalatát viselik a lapok. Kíváncsian megérintem az üres papírt, az érintésem nyomán a semmiből összeáll egy fekete tintával odafirkantott szó.

„Szeretet”

Asmodeus ujjai csatlakoznak az enyémhez a papíron, és legnagyobb meglepetésemre Ő is hozzám hasonló értetlenséggel fürkészi a magányosan álló szavacskát a lap tetején. Kíváncsisan fürkészem a szomorú, zavarodott pillantását, amit mintha képtelen lenne elfordítani a fájóan üres lapról. Elmosolyodva fogom meg a másik kezemmel is a könyvet, és egy feleslegesen erőteljes mozdulattal csukom össze, hogy megtörjem a furcsa bűbájt, amit a férjemre szórt.

- Ha a szeretet szavakba lehetne önteni, nem törnének ki és érnének véget háborúk a nevében. – A hangom erőltetetten könnyed, pedig a testem minden másodpercben egyre nehezebbé válik. Nem olyan egyszerű dominanciát gyakorolni Asmodeus sötét erőivel szemben a saját otthonukban.

Végre rám ragyog a mennyei szempár melege, de nem azt a megértést látom a tekintetében, amire várok, hanem sápadt rémületet. Megrezzenve követem a pillantását a vállamra omló éjfekete hajtincseim felé. Óh, a picsába. Ez várhatott volna még egy-két percet.

Szinte hallom a következő szavait, amiben ismét távozásra próbál bírni, de elébe megyek a dolognak. Még mindig két kézzel a könyvet szorongatva nézek fel rá, most, hogy felhívta a figyelmemet a végelgyengülésem rémisztő közeledtére, már képtelen vagyok nem észrevenni az egész testemet rázó fagyos remegést.

A minket körülvevő elvékonyodott, áttetsző védburok ugyanúgy a végét járja, mint én magam, a mögötte kavargó éjfekete hullámok felbőszített kígyókként tekeregve várják, hogy végre eljöjjön az idejük. Eszembe jut, mikor évekkel ezelőtt Caleknek a sötétség erejével kellett kiűznie belőlem az életerőmet felzabáló mennyi fényt. Soha nem felejtem el a pokol kénszagú, gusztustalan érintését a torkomon, mint egy lenyelhetetlen, nyálkásan fojtogató pióca, ami kiszippant, kifacsar minden fényt és életet a lelkemből. Ha megválaszthatnám, nem ilyen halált kívánnék magamnak, de ha ebben a bizonytalan állapotában itt hagyom Őt, odakint csak a megbánás fog várni rám.

Felnyúlok, az egyik kezemmel a tarkójába kapaszkodva húzom le magamhoz, de nem csókot követelek tőle, csak mélyen a szemébe nézve összesimítom a homlokunkat.

- Mondd csak, mit áldoznál fel érte, hogy megments?

- Bármit. – A válasz gondolkodás nélkül jön, és megingathatatlan. Elmosolyodom a megnyugtató melegségtől, ami szétárad a mellkasom mélyén. Hiába a mögöttünk lévő megannyi ellenséges év, az ébredező szerelme simogató melege olyan természetes érzés, mintha tegnap kötöttük volna össze a lelkünket.

- Szerinted kell ennél több jelentés a szó mögé? – Lassú, határozott mozdulatokkal nyitom vissza a nehéz kötetet. Még pont láthatjuk, hogy királykék színekkel az oldal közepére vésődik két rövid sorocska a „Szeretet” szó alá.

„Mit áldoznál fel érte?”
„Bármit.”

A minket ölelő fényburkon hangos roppanással szalad végig egy hajszálrepedés, én pedig erőtlenül rogyok térdre. Elkéstem. Az előre zuhanó tincseim között már egyetlen fehér szálat sem látok, zihálva kapom fel a tekintetemet az árnytengerre, aminek már rég ránk kellett volna zúdulnia. A fekete hullámok most zavarodott, reszkető rángatózással örvénylenek, mint egy láncra vert szörnyeteg utolsó, kétségbeesett vergődése a megízlelt szabadságért. A fekete, cseppfolyós árnyak gőzölgő indákként kúsznak Asmodeus feszülten fenntartott kezei köré, a sötét érintésük mintha megfertőzné a szeráfot, aki egykor volt, és visszaalakítaná Őt a férfira, akibe beleszerettem. A rám villanó pokolvörös szemekben már ott honol az a vad erő, amitől minden egyes alkalommal elakad a lélegzetem és izgatott görcsbe ugrik a gyomrom.

- Most menj! – Vicsorogva sziszegi az ellentmondást nem tűrő utasítást, pedig valószínűleg mostanra egy kisujjával ki tudna penderíteni az elméjéből. Semmi kedvem megízlelni a darabokra szaggatás érzését, ráadásul nem akarom, hogy rám pazarolja a visszaszerzett erőmorzsáit, szóval erőtlenül emelkedek fel és lépek elé.

- Ha nem ébredsz fel, visszajövök, és megöllek.

Az utolsó dolog, amit látok, mielőtt szertefoszlik az ábrándkép, egy lassú, magabiztos mosoly.

***

Felhördülve kapok levegőért, de a tüdőm nem engedelmeskedik. Rémisztően hosszú másodpercekig tart rádöbbennem, hogy azért, mert nincs. Csak a harcos élettől ajándékba kapott lélekjelenlét, és a Purgatóriumban átszenvedett évek mentenek meg a bénító tehetetlenségtől és a pániktól, az alattam fekvő mozdulatlan testen feltámaszkodva, levegő nélkül dolgozom fel a történteket. Alig pár másodperc múlva már a mágikus öngyógyító képességemmel hozom helyre a túlzott mágiahasználattól véglegesen elsorvadt létfontosságú szerveimet a megszaggatott manaáramom mélyén. Az apróságok, mint a hajam vagy a szárnyaim, még ráérnek. Mindig érdekelt, hogy vajon rögtön meghalok e, ha egy varázsige felemészti az összes tincsem életerejét. Jó tudni, hogy még van egy kis tartalékom ezen felül is. Ha Asmodeus egy kicsit is visszakap a régi aggodalmaskodásából, akkor jobb, ha ezt az információt megtartom magamnak.

Gondterhelten hunyorogva próbálok foltokat kivenni a mostanra teljes vaksötétbe borult szféra elcsendesült romjaiból, de mindhiába. A metsző, síri csend és a sötétség ismerős egy másik életből, de Asmodeus testének a melege ide köti a tudatomat. A tenyeremet szétterítem a mellkasán, a szíve életerősen dübörög az érintésem alatt. Annyi erőm sincs, hogy egy fényt kölcsönző tűzcsóvát idézzek mellénk, pedig bármit megtennék, hogy lássam, vérzik e még. A többi érzékemre nem hagyatkozhatok, mert már most is mindenünk vérben úszik. Legszívesebben eldőlnék, és álomba merülnék a szíve megnyugtatóan kiegyensúlyozott ritmusára, de rettegek, hogy arra ébredek, hogy elhallgatott. Ébren kell maradnom, töltődnöm, és segítenem neki. Nem veszíthetem el most, hogy végre visszakaptam. Egyszerűen nem. Akkor én döntöm romokba a világot, ami ezt tette velünk.

A szféra távoli horizontján narancsos fénycsóvák törnek a magasba, egy meleg hajnal elérhetetlen illúzióját keltve. Megbűvölt ámulattal figyelem a lomhán elnyújtózó sugarakat, a szemeim elkerekednek, mikor a felkelő nap vakító íve is áttöri a végtelen sötétséget. A narancssárga fényjáték lassan rózsaszínes fátylat terít a világunk élettelen, földig rombolt maradványaira, szinte érzem az emlékeimben őrzött hajnalok friss illatát. A pirkadat még soha nem volt ennyire szívszorítóan gyönyörű.

Fogalmam sincs, hogyan lehetséges, amit látok, de ebben az elillanó pillanatban már az sem érdekel, ha ez a vég. Nem pusztítom el a világot egy értelmetlen hadjáratban, ami úgysem hozza vissza Őt. Ha el kell mennie, inkább békével vele megyek én is.

Összerezzenek a váratlan érintésétől az arcomon, és kényszerrel tépem el a pillantásomat a napkelte varázsáról, hogy lenézhessek az egyetlen érdemlegesebb látványra. A szerelemvörös szemek gyengéd mosolya lélegzetelállítóbb színeket tükröz elém, mint bármilyen hajnal tehetné. A szíve fölött pihentetett kezemen megtámaszkodva hajolok előrébb, a szívfájdító remény rémülete és az örömkönnyek peremén egyensúlyozva keresem a pillantásommal a csordogáló vérfolyamok nyomait az arcán, de már nincsenek ott. Csak az a lusta, szívszaggató mosoly, amivel elbúcsúzott tőlem az álmában. Halkan sóhajtom a nevét, a szabad kezem remegő ujjait végigfuttatom a rászáradt vértől érdessé vált bőrén, mintha attól félnék, hogy csak álmodok. A  hangja az egyetlen, ami megtöri a szféra várakozással teli, síri csendességét.

- Eljött az ideje… - Tágra nyílnak a szemeim, mikor váratlanul felül, az elmúlt években rajtam maradt ösztönökre hagyatkozva hátrahőkölök, és védekezőn a vállaira csúsztatom a kezeimet. – …hogy végre felkeljen a közös napunk, Ramiel.

Vannak pillanatok az életben, amikről azonnal érezni lehet, hogy az emlékük a halálunkig kísér majd minket, legyen az a halál egy hét vagy évezredek múlva. Ilyen volt, mikor először vallotta be, hogy szeret vagy mikor megkérte a kezemet. Még nem tudom, hogy ez is egy ilyen pillanat lesz, vagy csupán a legyengült, kimerült tudatom játszik velem egy utolsó kegyetlen játékot, mielőtt rám szakadna a sötétség. A lustán emelkedő nap sugarai egyre erőteljesebb fényjátékot szórnak a világra, vakító glóriaként ölelik körbe az előttem lévő férfi fekete sziluettjét, viszont sötét árnyak mögé rejtik a kiolvasni vágyott arcvonásait.

Fullasztóan dübörgő szívvel hajolok közelebb hozzá, a homlokomat fáradtan pihentetem meg az övén. Úgy látszik, megint a szemeim nélkül kell látnom. A vére fémes, jellegzetes szagán kívül semmit nem érzek, de a szívem pontosan tudja, hogy ott van alatta az Ő megmásíthatatlan, jellegzetes, felkavaró viharillata. A derekamra csúsztatott kezek érintése váratlanul gyengéd, rémisztő, leküzdhetetlen izgatottságot és egy elfeledettnek hitt boldogság reményét kelti bennem.

- Álmodom? – Halkan suttogok a sötétbe vesző ajkakra, a lehelete forró simogatás az arcomon.

- Csak ha én is. – A múltból kiragadott szavak egy könnyekkel küszködő nevetést csalnak ki belőlem, de szinte rögtön el is veszítem a harcot életem első szánalmas, mellkas rázó, hüppögő sírása ellen. Milyen ironikus, hogy amit nem tudott kierőltetni belőlem kínzással, most megtette gyengédséggel. Mintha megnyitnák az elnyomott érzelmek csapját a lelkemben, egyszerre tör elő belőlem az elmúlt évek összes feszültsége, a félelem, a gyász, a veszteség, a bizonytalanság, az elérhetetlennek tűnő remény, a csalódások végeláthatatlan sorozata, és az utolsó cseppek a pohárban, a kimerültség és a megkönnyebbülés mindennek a végén. A gyerekes könnyek mögött megannyi kimondatlanul maradó szemrehányás bujkál: hogy hazudott, mikor azt mondta, hogy semmi nem választhat el minket, hogy elárult, hogy elhitette velem, hogy nincs jövő számunkra, hogy túl sokáig félt elfogadni az érzéseit, hogy elutasított, megváratott, menekült, és végül, hogy kis híján engedte, hogy legyőzze a saját ereje. Rázúdítanék minden sérelmet, minden fájdalmat, de csak záporozó, kövér könnyek jönnek helyettük, és mintha minden egyes csepp levenne a vállaimról egyet a nyomasztó vádak terheiből.

Asmodeus türelmesen várja, hogy alábbhagyjanak a könnyektől kapkodó lélegzetvételeim, de szinte tapintani lehet a lágy mosolyát a levegőben. Az egyik keze lassan csúszik fel a testemen a derekamról az arcomra, puha mozdulattal keni szét az arcom baloldalán lévő nedves csíkot a hüvelykujjával, az ajkai ugyanezt teszik a jobb oldalon. Hosszút pislogva, a gyengédsége melegében fürödve lehelem ki az utolsó zaklatott sóhajomat.

- Régen is ilyen sírós voltál? – Nem tudom, mikor sunnyogtak az arcomról a nyakamra az ajkai, megborzongok a lehelete csiklandozásától a fülem mögött. Lassan fogom fel a szavait, és őszintén nem tudom eldönteni, hogy nevessek, vagy inkább itt helyben felkoncoljam. A hangom még rekedtes az iménti keserves, de megkönnyebbülést hozó sírástól, miközben sértődötten válaszolok a harcos büszkeségemen sebet ejtő kérdésre. Szerinte mégis kinek a hibája?

- Fogd be. Régen is ilyen seggfej voltál? – Szórakozottan hümmögve kuncog a nyakam bőrébe, az alattomosan ránk ereszkedő könnyed, az eddigi lappangó feszültségtől mentes hangulattól mintha lebegne az egész testem. Mintha soha nem is viselkedett volna máshogy, mint az én gúnyolódós, csipkelődős férjecském.

- Tudod jól, hogy igen. – Könyörtelen gyakorlottsággal játszik az érzékeimmel, elnyújtott puszikkal hinti végig az állam vonalát, az ajkai lassú útját egy olyan csók követi, amiről örökre lemondtam, mikor azt hittem, hogy elveszítettem a szerelmét. Az ajkai engedélykérően cirógatják meg az enyémeket, az arcomon lévő keze a tarkómra csúszik, az ujjait úgy simítja az égnek álló hajpihékre a nyakamon, mintha pontosan tudná, hogy már ennyitől libabőrös lettem. Valószínűleg pontosan tudja. Még meg sem csókolt rendesen, de az érintéseiben megbúvó félreérthetetlen, gyengéd érzelmek úgy forrósítják fel a testemet, mintha lomhán csordogáló láva perzselne végig belülről. Elmondhatatlanul hiányzott az érzés, hogy a puszta pillantásától képes legyek így felizgulni. A viszonzott szerelem semmihez nem fogható izgatottsága szinte darabokra tép.

Jólesőn, összerezzenve sóhajtok fel, mikor finoman megdörzsöli a tarkómat a hüvelykujjával, és amint a levegő kiszökik az ajkaim közül, a nyelve nedves forrósága veszi át a helyét. A testem magától mozdul, teljesen hozzá simulva engedem, hogy elcsábítsa a nyelvemet az övével. A kezeim, amiket eddig védekezőképpen pihentettem a vállán, most vándorútra indulnak a hátán és az ében tincsek selyemzuhatagában.

Egyikünk sem törődik a felkelő nap csodálatosan éledező melegével, a testünkön a mágikus vihar által megtépázott, véráztatta ruhákkal, se a bőrünket borító vastag koszréteggel. Semmi nem számít csak az összesimuló testünk, a nyelve mocorgó íze az ajkaim között, az egymáshoz feszülő ágyékunk izgató dörgölőzése, és az egy ütemben dobbanó szívveréseink bódító ritmusa.

Egymás ajkára zihálva kapunk levegőért, ködössé váló pillantással kutatom a szerelemvörös szemek simogató érintését a hajnal teret hódító fényeiben. Az adrenalin, az izgatottság, a vágy eddig sikeresen szőnyeg alá sepregették a kimerültségem egyre árulkodóbb jeleit, de tudom, hogy nem tudok sokáig küzdeni a természet törvényei ellen. A megkönnyebbülés, hogy jól van és a karjaiban érzett nosztalgikus biztonságérzet mintha szép lassan lehúznák a függönyt az elmém előtt. Annyi kérdésem lenne, annyi minden szeretnék mondani neki, és csinálni vele, de tudom, hogy nincs időm.

Asmodeus kezei céltudatos követelőzéssel simulnak a fenekemre, finoman markol bele, hogy még közelebb szorítson magához. Egy meglepett nyögéssel zökkenek vissza a jelenbe, és a fejemet a vállára ejtve bújok a nyaka melegébe.

- El fogok ájulni néhány perc múlva. – Még mindig a csóktól pihegve közlöm vele a tényt, ami szép lassan kezd nyilvánvalóvá válni a gyengülő életjeleim és a nulla környékén stagnáló manaszintem alapján. Nem törődök az érintésem alatt megfeszülő izmaival, még az eddiginél is mélyebbre fúrom az arcomat a bőrébe, és így dünnyögöm a kijelentés önző befejezését. – …de előtte érezni szeretnélek magamban. – Azt akarom, hogy kitörölhetetlen nyomot hagyjon bennem, mielőtt átengedem magamat a pihentető sötétségnek, hogy mindvégig érezzem a kemény forrósága emlékét a testemben, és tudjam, hogy ez az egész nem csak egy kimerült képzelgés.

A kezei, amik mióta oda találtak, egy pillanatra sem hagyták el a fenekem domborulatait, most a kelleténél egy leheletnyivel erősebben markolnak bele, és emelnek fel az öléből térdeplő helyzetbe. A mozdulattal kiszakítja az arcomat a puha búvóhelyéről, szinte kérlelőn pislogok le rá az éjfeketévé sorvadt hajtincseim leomló zuhatagából. Egy ingerült horkanást követően éles pillantással hajol a mellkasomhoz, a fogai visszafogott dühvel tépik meg az egyik mellbimbómat, én pedig a megremegő alsóajkamra harapva rezzenek össze és nyelem le a meglepett nyögésemet.

- Megint magamra akarsz hagyni a közepén? – A hangját rekedtessé teszi a szavaiban rejlő keserűség és a láncra vert szenvedély, a szívem fájdalmasan nehézzé válik a bűntudattól, de nincs az az isten, hogy most kihátráljak. A vállaira könyökölve hajolok hozzá, az ujjaim finoman tépik a tarkóján lévő selymes hajtincseket.

- Kérlek… - A reszkető sóhajom már az ajkait cirógatja, és hiába az iménti felháborodott szavai, az ujjai készségesen a fenekem partjai közé csúsznak. Megremegek a türelmes, gyengéd érintéstől a bejáratomon, lassan, finoman masszírozó mozdulatokkal vezeti belém egy ujját, de a saját nyugtalanságom nem hagyja, hogy elolvadjak a figyelmességétől. A kezeim ökölbe feszülnek a selymes tincsek között, kapkodó zihálással érintem az ajkaimat az övéhez, hogy a szájába suttoghassak. A csípőmet követelőzőn tolom lejjebb, a merevedése meleg érintése a fenekem bőrén a húsvér valóságunk legcsábítóbb bizonyítéka. –  Nem érdekel, ha fáj, csak siess… szükségem van rád.

Mintha a világ összes ideje a miénk lenne, kínzóan lomhán engedem az ajkaim közé. Forró és selymes, az érintése, a formája, az íze, a bársonyossága egy olyan elfeledettnek hitt erotikus ösztönt ébresztenek fel bennem, amire nem voltam eléggé felkészülve. A szédítő hiányérzet és a sóvárgás, hogy eggyé váljak vele, leküzdhetetlennek érzett erővel vágnak mellbe. A lábaimat összeszorítva próbálom elhessegetni a fenekemben bizsergő üresség kínzó lüktetését, szerencsére az alattam megreszkető démon felajzott nyögése emlékeztet a mohó céljaimra, és segít visszaterelni a kicsapongó vágyaimat az egyre szűkebbé váló medrükbe. Átmenetileg kitisztult tekintettel pislogok fel a megszelídíteni kívánt ragadozóm kábult tehetetlenségére, a látványtól az ajkaim elégedett rókamosolyra rezzennek a farka körül. Lassú mozdulattal emelem fel a fejemet, szándékos gyengédséggel megkarcolgatva a teste legérzékenyebb részét, az izmain átsuhanó rándulások úgy szaladnak végig az egész lényén, mint egy felborzolt vízfelszínen a hullámok. Néhány fullasztó másodpercig a szívem mintha elfelejtene dübörögni a vágyott hatalom első, éledező szikráinak a melegétől a gyomromban és a gerincem mentén. Ez az… ez az az érzés, amit kerestem!

Kitágult pupillákkal, éhesen körözök a nyelvemmel a makkján, a hasán feszülő tetoválások megbabonázó tánca magára vonzza az elködösülő pillantásomat. Az újabb és újabb mély, borzongató morranásaitól nekem is egyre mélyebbre süllyed a tudatom, szinte már észre sem veszem a saját fájdalmassá váló vágyaimat az Ő kéjes szenvedésének és vergődésének a gyönyörűségétől. Fogalmam sincs, mennyi ideje kínzom mindkettőnket, már csak az ízét érzem a nyelvemen, az ajkaimon, a torkomban, a szenvedélyes illata átjár mindent, a zihálása édes szimfóniáját visszaverik a tágas szoba lidérces falai. Tudom, hogy már egyikünk sem bírja sokáig, de még nem akarok véget vetni a pillanatnak. Örökre érezni akarom, de rettegek, hogy többé nem tér vissza ez az illúzió.

A tudat, hogy a kényszeres dominanciáját sutba dobva átengedi magát nekem, a legszédítőbb afrodiziákum. Legszívesebben eldobnám a terveimet, a büszkeségemet, a félelmeimet, fölé másznék és mélyen magamba fogadnám, az ajkaimmal ellopnám a nekem szóló nyögéseit, osztoznék a gyönyörében, a szájába sóhajtanám, hogy mennyire várom, hogy végre visszataláljon hozzám a szíve, hogy újra egyek lehessünk, testben, lélekben, és minden létező és lehetetlen módon.

Az ujjai vágyakozó türelmetlenséggel markolnak a hajamba, a váratlan mozdulat szilánkokra töri a szenvedélyes, látomásszerű pillanat varázsbuborékját. Döbbenten engedem, hogy mélyen a farkára nyomjon, a durva, követelőző gesztustól mintha jeges vizet borítanának a tarkómra. A torkomban érzett fullasztó, szorító érzést nem tudom, hogy a merevedése túl mélyre tolakodó keménysége, vagy a rémült csalódottságom fizikai megnyilvánulása okozza. Úgy kapom fel a fejemet az öléből, mintha megégette volna a nyelvemet, az egyik kezem az évek alatt belém vésődött, ösztönös ellenállásommal szorul a hajamat markoló csuklójára. A kielégülést követelő, csalódott, haragos hörgése pont úgy zendül fel az ajkairól, mint a múltbéli önmaga kegyetlen morranásai, az elásott emlékek hűvös, józanító karmokkal szántják végig a testemet. Még nem nézek fel rá, de ebben a pillanatban ha felnéznék sem Őt látnám, hanem az erőszakkal felidézett múlt árnyait. Rettegek, hogy a rémálmaimat kísértő hidegvörös, érzelemmentes szempár látványa vár ebben a kihűlni készülő, fenyegető valóságban is.

Egy pillanat az egész, amíg összecsap bennem a kis híján megtört áldozat és a harcos szerető. Az áldozat örökre eltaszítaná Őt, elfutna, elbújna, és soha többé nem merészkedne önszántából a közelébe, hogy megóvja magát a fájdalmas emlékektől és a bizonytalan jövőtől. A makacs szerető viszont már megfogadta, hogy nem menekül többé. Ez a kegyetlen, durva, érzéketlen démonherceg az enyém. Valószínűleg soha nem fog kiengesztelni azokért, amiket velem tett, és jó esély van arra is, hogy soha nem fog tudni olyan gyengéden, odaadóan és önzetlenül szeretni, amire szükségem lenne a lelki gyógyuláshoz, de már nem érdekel. Ő az enyém, és ezen nem változtathat semmi és senki. Se a múlt, se a jövő, se a sors, se Ő maga, de még maga a Jóisten sem.

Komor keserűséggel emelem rá a tekintetemet, fogalmam sincs, hogy a figyelmeztető érintésem mikor feszült görcsös szorítássá a csuklóján, a hajamat markoló ujjai engedelmesen ellazulnak és elengednek. A perzselő, már-már meggyötört, könyörgő tekintete nem is állhatna messzebb a múlt gyűlölt, élettelen pillantásaitól, és ez tovább táplálja az eltökéltségem pislákoló tüzét. Már soha nem fog rám úgy nézni, mint amitől alaptalanul rettegek, ezt valahol mélyen ösztönösen tudom. Vajon meddig fognak kísérteni ezek a bennem rekedt traumák? Meddig fogok minden mozdulatában kegyetlenséget és önzést és minden szavában bántást és számítást keresni? Vajon élvezni tudnám még valaha az erőszakos szenvedélyét, vagy ez a része a kapcsolatunknak örökre a múltba veszett? A veszteség okozta tehetetlenség egyszerre marcangol darabokra és dühít fel. Fáj a fejem a kérdések sokaságától, nem is beszélve arról, hogy ez a feszültségbe dermedt pillanat a lehető legrosszabb időpont, amit választhattak volna maguknak. Ideje eldobni a felesleges önmarcangolást, és az egyetlen biztos pontra koncentrálni, a jelenünkre.

Visszazökkentem az idő vaskerekét, lomhán mászom a ziháló, a kusza gondolatmeneteimről valószínűleg mit sem sejtő hercegem fölé. Ha tudná, hogy ez az apró, önfeledt mozzanata hajszálhíján örökre eltaszított magától, vajon mit mondana?

- Most nem. – Halk susogással sóhajtok az ajkaira, de azt nem osztom meg vele, hogy milyen mélységig hatoló érzelmek szülik a túlságosan szenvedélyes követelőzésének a rideg, ellentmondást nem tűrő elutasítását.

A karjait felsimító kezeim cirógató pille érintése alatt varázsige nélkül materializálódik egy mágikus, Asmodeus varázserejét elfojtani hivatott aranybilincs. A halványsárga, hűvös anyagon vakítóan villannak fel a neve kacifántos betűi a mágikus rúnák mellett, a mágiám élénk kristálykékje szinte üvölt a rideg félhomályban.

- Tudod, hogy ezekkel nem foghatsz vissza. – Némán hajolok a nyakához, a belőle áradó tömény, fülledt, vad záporillat ellentmondásos módon épphogy elcsendesíti a lelkemben dúló vihart. Mély levegőt véve, lustán elgondolkodva hintek hálás puszikat a bőre nyugalmat kölcsönző forróságára, pedig a bőre alatt megfeszülő, hullámzó izmok aligha sugározzák ugyanezt a nyugalmat. Pontosan tudom, hogy a jelenlegi kipihent, feltöltődött állapotában ezek a béklyók olyanok számára, mintha egy harmatpuha fűszállal próbálnék láncra verni egy felbőszült oroszlánt. Igazából magam sem tudom pontosan, hogy mi a célom a lebilincselésével, hogy ez most valamiféle teszt vagy egyszerűen a biztonságérzet hamis illúziójára vágyom általa, de azt tudom, hogy szükségem van rá.

- Nem is azért vannak, hogy akaratod ellenére tartsanak fogva. – Szelíd, sejtelmes szavakkal sóhajtom a fülébe a folytatás feltételeit, a bilincs hűvös fémjének a rideg csilingelése tökéletes ellentétét képezi az alattam szoborrá feszülő ragadozó tehetetlen, türelmetlen morranásának. Finoman kóstolom meg a füle érzékeny, rágcsálható részét, haloványan elmosolyodok a gondolattól, hogy jelen pillanatban talán ez az egyetlen puha szeglete a sziklává keményedett testének. Imádom érinteni, imádom a szunnyadó, elfojtott erőt az érintésem alatt. Elmondhatatlanul kielégít a gondolat, hogy annyira vágyik valamire, amit remélem csak én adhatok meg neki, hogy képes elfojtani az évezredek óta uralkodó domináns akaratát.

Apró puszikkal hintem végig a testén leívelő tetoválásmintákat, mintha minden kis folton ott szeretném hagyni az ajkaim vagy a fogaim érintését, a remegése, a kiszolgáltatottsága, a kiéhezett zihálásának az őrjítő ritmusa szép lassan visszalöknek a hatalomittas vágy forrongó, fullasztó tengerébe. Mire újra megérzem az ajkaim között a kemény bársonyosságát és a szivárgó előnedveinek a bódító szex ízét, már újra az észbontó vágy hatása alatt vergődök vele együtt. Szinte önkívületi állapotban, ösztönlényként kényeztetem, a mozdulataim egyre akadozóbbá, irányíthatatlanabbá válnak, ahogy a saját félresöpört izgatottságom szépen lassan teret hódít magának a józanész birodalmában. Az ujjaimmal meg-megszorítom a combja feszengő izmait, mintha csak belé kapaszkodnék, hogy megállítsam a kéjsóvár, szégyentelen késztetést, hogy magamhoz nyúljak. Minden nyögésétől összerándulok, minden sóhaja borzongató, izgató simogatás a testem legérzékenyebb pontjain, minden vágyakozó, forróvörös pillantása napsugár a félénken újrabimbódzó érzelmeim tavaszában.

Tudom, hogy már én magam sem bírom sokáig a könyörtelen kis hadjáratomat, de az aranybilincsek halk reccsenése és a rám villanó, elsötétülő szempár sóvár türelmetlensége az utolsó csepp. Némán kapok levegőért, miközben egy lelassuló másodpercig elbűvölten figyelek egy lusta izzadtságcseppet végigcsurranni az álla markáns vonalán, elmosolyodva, lassan karcolom végig a fogaimmal a mostanra tűzforróvá kínzott farka bársonyosan puha keménységét, hogy előkészítsem a kirobbanni készülő orgazmusa gyönyöreit. Hirtelen engedem mélyen az ajkaim közé, a férfiasan karcos, elnyúló, ziháló nyögése valószínűleg örökre kísérteni fog a fülledt vágyálmaimban. A hang majdhogynem ismerős a múlt ábrándjaiból, de mégis rémisztően új és idegen. És az enyém. A saját vágyaim fájdalmától remegve szívom meg az élvezettől lüktető hímtagját, hogy a nedvei minden cseppjét a magamévá tehessem, miközben felsandítok a gyönyörtől eltorzult arckifejezésére. Hihetetlen, hogy az alattam remegő, gyönyörtől elgyengült férfi a világunk legrettegettebb démonhercege. Kibaszottul felizgat, hogy ilyen hatalmam van felette, még akkor is, ha csak pillanatnyi, szexuális hatalom. Kibaszottul vágyom rá. El akarok élvezni a gondolattól és az alattam reszkető, bódult látványától, de ha most engedek ennek a csábításnak, akkor teljesen felesleges volt pár perce megállítani, hogy a magáévá tegyen. Azt akarom, hogy tudja, hogy csak akkor leszek újra az övé, hogy ha képes úgy szeretni, ahogyan én szeretem Őt. Mindenét akarom.

„Mindenedet akarom, Ramiel.”

Már eddig is remegtem a vágytól, de a felderengő szavai még jobban megroncsolják az önuralmam láncait. Nem merek reménykedni benne, hogy a gondolataimmal párhuzamban álló szavak azt jelentik, amit akarom, hogy jelentsenek. Talán közelebb van a szerelemhez, mint bármelyikünk gondolná, csak nem fogadja el vagy fogja fel az érzést? Legutóbb is el kellett veszítenie, hogy rádöbbenjen.

A testemet váratlanul emeli játszi könnyedséggel az ölébe, tágra nyílt szemekkel támaszkodom meg a vállain, miközben ösztönösen lesandítok rá, a szemeiben csillogó mosoly övön aluli támadás. A cafatokban lógó ruhám mostanra már mit sem takar a fájón feszülő, felizgatott testem kínjaiból, rajtakapottan harapok az ajkamra, hogy elnémítsam a várakozással teli zihálásomat. Félek, hogy ha egy ujjal is hozzám ér ott, minden ellenállásom azonnal szertefoszlik. Annyira vágyom az érintésére, hogy úgy érzem el tudnék élvezni attól, ahogy a csípőmet szorítják a meleg ujjai. Minden bizonnyal megőrültem.

Mintha nem is hozzám tartozna a megkínzott nyöszörgés, ami elhagyja az ajkaimat az államra lehelt puszik és a fogai karistoló érintése hatására. Remegve próbálom eltolni magamat tőle, de a kezeim mintha pudingból lennének. A követelőző, éhes szenvedélyének könnyebb volt ellenállni, mint ennek a gyengéd, vidám, finomkodó közeledésnek.

- Ez nagyon jól esett. – A bőrömbe mosolyogja a halk szavait, nem kell látnom hozzá, hogy tudjam, mennyire élvezi a tagadhatatlan állapotomat. A szívem naiv, szürreális boldogsággal köszönti a hálás, intim duruzsolást, szinte szédülök a pulzusom őrült tempójától. Hányszor fog még elárulni a saját testem? A kisajátító, határozott fogás a csípőmön és az ajkai finom cirógatása a nyakam bőrén és a kulcscsontom érzékeny vonalán mintha egy gyengéd szerető bensőséges érzelmeit sugallnák. Bárcsak igaz lenne. Egy hangosan lüktető ér a fülemben elnémítja minden gondolatomat, erőtlenül, az ágytámlába kapaszkodva figyelem, ahogy sunyin lejjebb csúszik. Nem. Nemnemnemnemnem. Nem akarom. Még nem. Nem így. Basszus. Meg kéne állítanom, de a testem nem reagál az agyam parancsaira. Nem szabadna ennyire tetszenie az arca látványának a merevedésem mellett, a lehelete simogató melege előrevetíti a nyelve vágyott puhaságát. Végem. – De látom, nem csak nekem volt nehéz féken tartani magam. Ne segítsek? – De! Könyörgöm.

- Nem kell. – Elvékonyodott hangon mormogom a vágyaim és a szükségleteim szöges ellentétét, magam sem tudom, honnan és miként merítettem erőt az elutasító szavakhoz. Már csak eltökéltséget kéne mögé rakni, és talán még hihető is lenne.

- Biztos vagy benne? – Nem, bassza meg. Jelenleg abban sem vagyok biztos, hogy nem e fog leszakadni a farkam, ha nem kezdek vele valamit. – Miféle úriember volnék, hogyha hagynálak szenvedni ilyen állapotodban?

A gúnyos, kézenfekvő válaszomat hangos nyögésbe fojtja a nyelve puhatolódzó érintése, ez az apró kis nyalintás a fájdalmasan ágaskodó merevedésem hegyén is bőven elég, hogy orgazmusközeli szikrákkal borzongassa végig a testemet. Bassza meg. Fogalmam sincs, mikor porladt forgáccsá az ágytámla a görcsös szorításom alatt, a tenyerembe szúró apró szálkák okozta észrevehetetlen fájdalomra koncentrálva próbálom rendezni a pánikoló légzésem kapkodó ritmusát. Rohadtul nem segít a dologban a mustráló, kihívó tekintete, az ellentmondást nem tűrő szorítása a fenekemen, és a tudat, hogy csak egy rezzenésnyi kis csípőmozdulat kéne, hogy az ajkai között legyen a már fájdalmasan feszengő hímtagom. Az emlékek, hogy hányszor és milyen módokon juttattak a csúcsra azok a telt, csókolható, vigyorgó ajkak, kéretlenül áramlanak elő a mélységes medrükből, hogy még tovább gyötörjenek. Csodálatos látvány lenne, ahogy ez a veszedelmes, ridegnek és könyörtelennek hazudott démonherceg elégedett vigyorral szopja a farkamat.

A picsába. Le kell állítanom ezeket a gondolatokat.

- Csak hagyj egy kicsit megnyugodni. – Miért csinálom ezt magammal? Csak engednem kéne, hogy megtegye… hogy megtegyen bármit, amit akar. Csak élveznem kéne.

Annyira meglep, hogy kivételesen eleget tesz a kérésemnek, és elengedi a csípőmet, hogy erőtlen rongybabaként rogyok a hasára az eddigi támaszom váratlan megszűnésétől. Ösztönösen búvóhelyet keresve temetem az arcomat a nyaka és az éjfekete hajzuhataga ismerős védelmébe, mert nem bírom elviselni a mindentudó pillantása simogatását. A meztelen testének a hozzám simuló érintése nem kéne, hogy ennyire megnyugtasson, de túl mélyen belém vésődött az együtt töltött időnk alatt, hogy az ilyen jellegű összebújásaink az otthont és a biztonságot jelentik. Úgy látszik, annyi mindennel ellentétben ezt nem sikerült kiölnie belőlem az elmúlt évek alatt, hiszen a gyermetegen ártatlan, szerelmes összebújásaink emlékét soha nem próbálta meg ellenem használni. Nem jött rá arra, amit mostanra kishíján én is elfelejtettem: hogy egykor a szexualitásnál sokkal értékesebb dolgokon is osztoztunk. Pont emiatt kell most ellenállnom a testemet széttépő kényszereknek. Rémisztő belegondolni, hogy ha vette volna a fáradtságot, hogy megpróbálja megérteni a szerelmünk lényegét, könnyedén megtalálta volna a hatásos módszert, hogy megtörjön.

Vagy lehet, hogy mostanra rájött? Lehet, hogy még mindig az egyik kacifántos terve bábja vagyok? Valamiért úgy érzem, hogy nem így van.

A kezei zsákmányt cserkésző polipkarokként kúsznak körém, a lassú, kimért mozdulat annyira ellentétes az eddigi óvatos közeledésével, hogy lefagyok tőle. A gyomrom görcsbe rándul egy különös rossz előérzettől, ami bénító méreggel simítja végig minden végtagomat, a halk, somolygó hangszínétől pedig végleg ledermedek.

- Megmondtam, ha megcsókolsz, utána nem állítasz meg. – A szemeim elkerekednek a lábaim közé tolakodó merevedése nedves, forró érintésétől. Mi a… már megint…?

Eddig küzdenem kellett a testem felkorbácsolt vágyai ellen, de ebben a kihűlt, megtorpant pillanatban nem érzek mást, csak undort. A csalódottság és az elárultság újdonsült érzése megmagyarázhatatlan ólomsúllyal nehezedik a mellkasomra. Már nincs erőm küzdeni ellene. Ha eddig nem fogta fel, hogy így nem kérek belőle, akkor felesleges partra vetett halként vergődnöm a szorításában, inkább legyünk túl rajta minél gyorsabban. Elegem van az érzelmi ingadozásainkból, a kiszámíthatatlanságából, hogy hiába közelítek felé, Ő távolodik tőlem, vagy ha közeledni is próbál, azt olyan módon teszi, amivel engem csak ellök magától. Lehet, hogy ostobaság volt azt hinni, hogy képes lesz újra szeretni. Lehet, hogy csak a szerelmünk emlékének az érzését, a boldogságát üldözi. De attól még, hogy valaki emlékszik, hogyan kell repülni, nem fognak visszanőni az elveszített szárnyai.

Szívszorítóan gyengéd érintéssel simítja végig az arcomat, engedem neki, hogy előcsalogasson a nyaka meleg rejtekéből. Nem próbálom leplezni az érzelmeimet, a csalódottságot, a bizonytalanságot, az irányába érzett bizalmam rémisztő törékenységét. A komor, kutató pillantása előbb elárulja, hogy nem fogja rám kényszeríteni magát, mint a szavai.

- Ne vágj ilyen arcot, nem foglak megerőszakolni. – Rekedtesen morogva csúsztat maga mellé, hallgatásba döbbenve engedem, hogy finoman magához öleljen. Az arcomat újra a bőrébe simítva hunyom le a szemeimet, és mély levegővételekkel próbálok kikecmeregni a zavarodottság mocsarából. Most nem fogok elérzékenyülni, hogy szíveskedett kordában tartani a vad vágyait, mint legutóbb. Ki tudja, hogy most épp mennyi ideig tart a bizonytalan elhatározása. – Kikészítesz, ugye tudod?

A felháborodottságom haragos horkanása gúnnyal fűszerezve csusszan ki az ajkaimon, szinte érzem a keserű ízt, amit a számban hagy maga után. ÉN készítem ki ŐT? Ezt kurvára nem gondolhatja komolyan. Az elmúlt pár percben semmit nem csinált, csak újra és újra megpróbálta aláásni vagy szexuálisan kihasználni az érzelmi közeledési kísérleteimet. Nem is beszélve arról, hogy felelősséget vállaltam a felizgatásáért, erre ahelyett, hogy kiélvezné az orgazmus okozta békét, inkább fogja magát, és majdnem megerőszakol. MEGINT.

- Megint ki baszakodott kivel? – Haragos dünnyögéssel idézem fel a pár perccel ezelőtti igazságtalan vádat, ami ellen eddig nem is volt alkalmam védekezni, mert elterelte a témát a ruhám durva szétszaggatásával, és az agresszív leteperésemmel. De én készítem ki őt. Persze.

Már meg sem lep, hogy a válasz csak egy ingerült sóhaj. Általában ömlik belőle a badarság, de mikor fontos dolgokról kéne beszélni, elviszi a cica a nyelvét. A bizonytalanságunk súlya nyomasztóvá nehezíti a ránk telepedő csendet, kimondatlan szavak és eltemetett érzelmek százai feszítenek közénk egy áthatolhatatlannak érzett gátat.

- Bocsáss meg. – A suttogása szinte halkabb, mint a szívdobbanás, ami követi, de mégis kristálytisztán hallom. Két szó. Ennyi kellett, hogy tátongó lyukat üssön a felesleges büszkeségünkből és a kételyeinkből táplálkozó, egyre csak növekvő falra. – Tényleg nem érzem már úgy, hogy képtelen lennék szeretni téged. De még nem állok rá készen.

Az, hogy végre ledobja egy pillanatra a sármos, elérhetetlen maszkot, és felvállalja az őszinte érzelmeit és a sebezhetőségét, jól kéne, hogy essen, valamiért mégis mélységesen megbántanak az elsuttogott szavai. Az érzelmi ingadozásainktól megkínzott szívem egyetlen dolgot hall ki az egészből:

Nem szeretlek.

Nem tudom, miért lep meg. Tudtam, hogy nem szeret, ezért döntöttem úgy, hogy megpróbálom emlékeztetni, hogy kell. Tudtam, de ostoba módon titokban mindvégig abban reménykedtem, hogy az eltemetett érzés ott van a szívében, csak nem ismeri fel. Annyi jel erre utalt. Mikor ösztönösen megvédett a teleportáció veszélyeitől, mikor megakadályozta, hogy valaki mássá alakuljak a barlangban, mikor megállította önmagát, a saját követelőző szenvedélyét, csak mert erre kértem. Mindezek után a világ legőszintébb vallomásával adja tudtomra, hogy hiábavalóak voltak az eddigi reményeim. Mert nem áll készen. Mintha valaha bárki is készen állna a szerelemre.

Feldereng bennem a fürdőteremben lezajlott beszélgetésünk, a feldúltsága és a makacsság, amivel tagadta a szerelem puszta létezését is. Szeretném azt hinni, hogy hosszú utat tettünk meg azóta, hiszen mostanra legalább arról nem kell győzködnöm, hogy a múltunk igaz volt. Valamiért mégis úgy érzem, hogy aligha kerültünk közelebb ahhoz, hogy túllépjen az aggályokon, amik akkor és ott felharagították. Mikor lesz készen rá? Mi fogja átlendíteni?

- Előbb vagy utóbb választanod kell, hogy az maradsz, akivé a csalódottságaid formáltak, vagy azzá válsz, aki szerintem lehetnél. – A hangom halk sóhaj a dermedt világunk síri csendjében, mintha velünk együtt a környezetünk is szomorúságba fagyna. A testemben már nyoma sincs azoknak a feszítő vágyakozásoknak, amikről pár perce még szentül hittem, hogy szétszakítanak. A kiábrándult üresség szinte fáj.

- Aki szerinted lehetnék? Calek? – A hangjában rezzenő keserűség mellbe vág. Úgy ejti ki az egykoron használt nevet, mintha legalább egy átokszó lenne. Ha az imént nem tiporta volna porba a reményeimet az érzéseiről, akkor most lehet, hogy azt hinném, hogy féltékeny.

- Nem. – Nem öntöm szavakba a nyilvánvalót. Asmodeus soha többé nem lesz olyan, mint Calek volt. Ha akarna se tudna, és ha tudna se kérném tőle. Szerettem Őt Calekként, de már soha nem lenne elég a lényének csak egy apró kis szeglete. Az egészet a magaménak akarom tudni, minden ocsmány titkával és könyörtelen részletével együtt. – Nem azt mondom, hogy el kéne dobnod a múltadat, csak a téves rögeszméket, amikhez feleslegesen ragaszkodsz miatta. – Érzem megfeszülni magam alatt a mellkasa kőkemény izmait, és mielőtt véletlenül az ölelése veszélyes csapdává válhatna, kimenekülök a karjaiból. Csak egy elsuhanó gondolatomba kerül egy éjfekete, vastag anyagú fürdőköntöst idézni a hűvöstől megborzongó, kiszolgáltatott testem köré. Az ágyra támaszkodva nyomom magamat félig ülő helyzetbe, és a bensőséges, békés összebújásunk óta először lenézek rá. A komor, haragvörös tekintetből most semmi konkrétat nem tudok kiolvasni, valamiért mégis egy felmorajló tűzhányó kiszámíthatatlanságát látom bele.

Ő is felül, az ujjai óvatosan, de egy cseppet sem gyengéden csippentik meg az államat. Megint itt vagyunk. Azt sem tudom, mivel, de felbosszantottam. Mintha újra és újra belelovallná magát egy furcsa önigazolásba, amit nem tud elengedni.

- Már akkor ezen meggyőződések szerint éltem, mikor még évezredekre voltál a létezéstől, angyalka. – A lekicsinylő, távolságtartó megnevezés fájdalmasabb pofon az arcomon, mint a szavai és az elutasító hangszín, ami társul hozzájuk. Az előző okoskodásom valószínűleg ideget ért, mert ismét a büszkesége börtönébe zárkózik előlem, a torkom összeszorul a csalódottság egyre ismerősebbé váló ízétől. Ellenem használja az időt, pedig pontosan tudja, hogy milyen szorongásokat okozott bennem az áthidalhatatlannak tűnő korkülönbségünk. Pontosan tudja…

Feldühít. Egy legyintéssel csapom el a kezét az arcomtól. Elegem van belőle mára. Mintha tudat alatt szándékosan keresném a megfelelő szavakat, hogy tovább idegesítsem.

- És félsz elfogadni, hogy hiba volt? – Ingerült fény villan a tekintetében, a már-már gyerekes reakcióról eszembe jut egy démon, aki „nem félt semmitől”, mégis, mikor majdnem elveszített, tisztán emlékszem, hogy remegtek a kezei.

- Nem félek. – Úgy érzem már megint sikerült megfogni a mondandóm lényegét. Dühös, hitetlen horkanással mászom le az ágyról, fogalmam sincs, hogy azért, hogy távolabb kerüljek tőle, vagy azért, hogy ingerült fel-alá járkálással levezessek egy kicsit a bennem felgyülemlett feszültségből. Legszívesebben üvöltenék. Hogy jutottunk már megint ide? Nem tudok leállni. Mérges vagyok rá. Mérges vagyok, hogy szerethetne, de nem teszi.

- Ó dehogyisnem. – Felemelt hangon kötöm az ebet a karóhoz, de meghökkenve dermedek le, mikor az egyik csapongó lépésemmel belé ütközök. A saját haragomban fortyogva észre sem vettem, hogy Ő is felkelt. Felkapom rá a dühtől szikrázó tekintetemet, de az ő szemeiben most csak hűvös titokzatosság honol. Felszegett állal, lapos pillantással néz le rám, az ajkain lassan teret nyerő gúnyos mosolytól feláll a szőr a hátamon.

- Te beszélsz félelemről, mikor sikoltozva könyörögtél, hogy ne dugjalak meg? – Összeszorulnak az ajkaim a szükségtelenül vulgáris szavak hallatán, az arcom szinte felgyullad az emlékektől, és a kiábrándultságtól, hogy ezt komolyan képes a pofámba vágni egy ilyen pillanatban, így. De igaza van, bassza meg. Én is félek. Tisztán emlékszem a tanácstalanság érzésére, a pánikra, a tehetetlenségre. A félelemre, hogy rosszul döntök, rossz utat választok és végleg elveszítem Őt. Most is rosszul döntöttem. Megint túlságosan türelmetlenül dörömböltem az ajtón, ahelyett, hogy megvártam volna, hogy hátha magától kinyitja nekem. Túl sokat akartam túl gyorsan. De elviselhetetlenül fáj tehetetlenül várni rá. –  Te is félsz. – Halk elégedettséggel forgatja meg még utoljára a tőrt a szívemben, de már feleslegesen. Megremegnek a vállaim, bizalmatlanul hátrálok egy apró lépést, hogy távolabb kerüljek a teste melegétől, de az elszomorodó pillantásomat képtelen vagyok elszakítani az övétől.

A halk, remegő sóhajomban már nyoma sincs az iménti veszekedés ingerültségének, inkább hasonlít egy keserű, lemondó nevetéshez.

- Nagyon félek. – Valószínűleg nem ilyen reakcióra várt, mert a megtört suttogásom mintha végleg szerteoszlatná a felindult hangulatunk zizegő feszültségét, döbbent ürességet hagyva maga mögött. Lesütöm a szemeimet, mert nem tudom, hogy szánalmat vagy közömbösséget fájna jobban látni a tekintetében. Nem fejtem ki jobban a rövid beismerést, nem kell tudnia, hogy a sírás küszöbén állok, mint ahogy azt sem, hogy milyen mély kétségek gyötörnek, hogy mennyit rugózok minden túlgondolt szavamon és tettemen, hogy milyen érzés újra és újra lemondani a reményről, majd ismét elhatározni, hogy mégis megéri küzdeni a szerelmünkért.

Észre sem vettem, hogy elfordultam tőle, megfeszülök, mikor megérzem a keze érintésének a közelségét a vállamon, de megtorpan. Nem tudom, hogy az elutasító, feszengő reakcióm, vagy valami más állította meg, halkan, rekedtesen sóhajtja a nevemet, de az elhaló hangja most már nem indít el bennem semmit. Elfáradtam, erőt kell gyűjtenem hozzá, hogy újra harcolni tudjak értünk.

- Ne érj hozzám. – Szomorúan figyelem az ablakokból a könyvespolcokra csordogáló holdfény sápadt hidegét, a csend szinte megsüketít. Őszintén vágyom egy kis magányra, hogy átgondoljam az érzéseimet, és hogy tényleg megéri e ez a lelkileg kimerítő huzavona. Fogalmam sincs, hogy valaha akarni fog e szeretni. Fogalmam sincs, hogy pontosan mi tartja vissza. Semmit nem tudok róla. Igazából azt sem tudom, hogy ki Ő. – Kérlek hagyj magamra, Asmodeus.

Olyan sokáig hallgat, hogy ha nem érezném a minket ölelő manahálóban a jelenlétét, talán azt hinném, hogy szó nélkül eleget tett a kérésemnek, de nincs ilyen szerencsém.

- Nem akarlak így itt hagyni. – A szavai eszembe juttatnak egy pillanatot nem is olyan régről, mikor én nem akartam elengedni a közelségét, mert féltem, hogy eloszlik a békénk illúziója.

A hátamon érzem a testéből sugárzó melegséget, de nem simul hozzám, csak az ujjai tűrik fel a köntösöm lenge anyagát, és cirógatják végig az egyik alkaromat visszafogott, tapogatózó, békülő módon. A kezeimet összefűzöm a mellkasom előtt, és teszek egy kimért lépést előre, hogy elmeneküljek a borzongató érintkezés elől.

- Legközelebb akkor érints meg, ha készen állsz.

A hűvös, elzárkózó kijelentés visszhangja már a kért magányomban talál rám. Elment. A látásom homályossá válik, de most nem engedek szabad utat a szemeimet csípő könnycseppeknek. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar sort kerítek rá, hogy kipróbáljam a kulcsot, amit Asmodeustól kaptam.

***

Unottan tespedek a szobám közepén lévő heverőn, az egyik lábamat a föld fölött pár centivel lóbálom, a másikat behajlítva támasztom meg a puha matracon. Miután kizártam a problémáim okozóját az életemből, először is kitomboltam magam. Sajnos a bútorok többsége a felesleges, pusztító haragom áldozatává vált, de szerencsére semmiben nem keletkezett olyan kár, amit egy kis szféramágiával ne lehetett volna rendbe hozni. A könyvekre vigyáztam.

Hetek óta lovaglok a történteken, és minél többször játszom le a fejemben a kis párbeszédünket, annál mérgesebb vagyok mindkettőnkre, de főleg magamra. Miért gondoltam, hogy jó ötlet egy konok, ősöreg, büszke démon alapmeggyőződéseire váratlanul azt mondani, hogy „téves rögeszme”? Valahol megértem, hogy hirtelen érzékenyen érintette a megjegyzés egy fiatal kis senkiházi szájából, akinek az eddigi jelentéktelen élete rövidebb, mint számára egy-egy elillanó gondolat. Ettől függetlenül ragaszkodom az igazamhoz, és ahhoz, hogy igenis, talán pont a kora miatt, de fél megváltozni.

„Nem félek.”

Hihetetlenül bosszant, hogy ezt így kimondta, mert azt jelenti, hogy Ő maga is elhiszi, hogy igaz. Röhej. Remélem belefullad az önelégültségébe. Az ölemben fekvő könyv hangos puffanással csapódik a falnak, majd egy ugyanilyen tompa dobbanás kíséretében landol a földön. Ahhhh. Elég öt percig rá gondolni, és megint felhúzom magamat. A lehunyva tartott szemeimet nem nyitom ki, de a felfordított tenyerembe szép lassan visszalebeg az akaratlanul elhajított angyaltörténelmi kötet.

Az elmúlt időszakban, mikor épp nem a történteken dühöngtem, figyelemelterelésként átválogattam a kapott könyvek sokaságát. Sajnos úgy látszik, hogy csak a jéghegy csúcsát méltóztatott felfedni számomra, ugyanis az olvasmányok többsége nem hordozott sok új vagy lényeges információt, de a történelmi kötetek egész érdekesnek bizonyultak. Leginkább arra próbáltam referenciát találni, hogy vajon mi akaszthatta meg a szeráffá válásom folyamatát, sajnos eddig igazán kevés sikerrel. Nem sok szeráffá válás alatt lévő angyal volt az enyémhez hasonló helyzetben. Mondhatni senki. Az angyalok élete általában sokkal… unalmasabb. Ami feltűnt, hogy az itt lévő kötetekből mintha hiányozna az angyalok megszokott cenzúrája, olyan történelmi tények és mozzanatok is meg-megtalálhatóak, amiket a népünk jellemzően szeret a szőnyeg alá sepregetni. Mintha nem az angyalok által kiadott köteteket olvasnám, hanem azoknak egy őszinte, személyesen átélt verzióját. Lehet, hogy Asmodeus kiegészítette a cenzúrázott történeteket az ő szemszögéből megélt valósággal? Rémisztő belegondolni, hogy mekkora hatalmas szegletét élte át a történelmünknek. Csökönyös őskövület, soha nem leszek képes eltéríteni az útról, amin nem tudok vele tartani.

Egy keserű fintorral masszírozom meg az arcomat, majd felülök a kényelmes heverőn egy lusta nyújtózkodással egybekötve, de a szemeimet még mindig nem nyitom ki. Megnyugtat a sötétség, illetve a lelki szemeim előtt felderengő királykék manaörvények monoton lüktetése, és a világunkat átszövő fekete manahálók mozdulatlan árnyai. Az elmúlt hetekben sokat gyakoroltam az újonnan felfedezett képességemet is, a kék lángok irányítását a látásom nélkül. Rettenetes koncentrációt igényel, és fárasztóbb is, de bámulatos, hogy ezen a helyen a gyilkos képességem elveszítette az egyetlen gyenge pontját. Ha valahogy meg tudnám tanulni ezt a világunkban is…

Ahhh mikre gondolok? Még ha lehetséges is volna, soha többé nem megyek vissza arra helyre. Nem mehetek vissza. Az a végzetem, hogy itt tartsam Őt, bármi áron. Ehelyett három hete ebben a szűkössé váló könyvtárszobában bujkálok. Teljesen elment az eszem.

„Legközelebb akkor érints meg, ha készen állsz.”

Az utolsó hozzá idézett szavaim emléke a semmiből támad hátba, az arcomat a tenyereimbe gyűrve vágódok vissza az ágyra. A picsába. Mindent elrontottam? Az volt a tervem, hogy meghódítom, és olyan jó úton haladtam. Ha csak a testi gyönyörökért is, de megadta magát nekem. Egy pillanatig olyan közel éreztem magamhoz, csak hogy utána távolabb taszítsam, mint az elmúlt időszakban bármikor.

AHHH.

Pedig a kialakulófélben lévő kapcsolatunk roncsolása az Ő feladata, nem az enyém.

Felkelek, és lassú, vak léptekkel sétálok az ajtóhoz, a kezemet hangtalanul simítom a falra festett rúnára, ami a lelki szemeim előtt a kék mágiámmal átitatva izzik, és öleli körbe láncszemekből épülő spirálokkal a szobám falait. Meg sem kell szólalnom, elég a néma kívánságom, hogy kinyíljon a hetek óta lebilincselt kapu.

***

Majdnem egy hét eltelt, mióta kinyitottam a szobám ajtaját, de még nem merészkedtem túl a biztonságot nyújtó falakon. Nagy meglepetésemre és csalódottságomra pedig Asmodeus sem iparkodott, hogy meglátogasson a múltkori csúfos elválásunk után. A napok egyre hosszabbra nyúlnak, már nem köt le a fejemben elraktározott könyvek pörgetése, de még a gyilkos lángokkal való kísérletezés sem. Aludni is megpróbáltam, de amint álomra hajtanám a fejemet, eszembe jut a vitánk, és feleslegesen felbosszantom magamat az emlékeken. Néha az Ő erőltetett büszkeségére vagyok mérges, néha a saját türelmetlenségemre és lobbanékonyságomra. De ahányszor eszembe jut az, ahogy a nevemet suttogta rekedtesen, és finoman megpróbált békítően közeledni felém, mielőtt végleg eltaszítottam magamtól, gyötrő bűntudat szaggatja a mellkasomat.

Vajon Ő mivel töltötte az elmúlt heteket? Kínlódik a történtek miatt, mint én, vagy sikeresen elértem, hogy ne érdekelje? Lehet, hogy megkönnyítettem a döntését, hogy a könyörtelen céljait válassza vagy a bizonytalan szerelmet. Lehet, hogy amennyi zavartalan időt hagytam neki, feltörte a minket börtönbe záró bűbájomat, és már itt sincs. A gondolat annyira komikus, hogy nem is akarom komolyan venni, de biztos, ami biztos, azért megkeresem a lelki szemeimmel a világunkat körülölelő kék rácsokat. Megvannak. Nyilván megvannak. Feltörhetetlen a mágia…

- Asmodeus? – Halkan, kérdőn ejtem ki a nevét, és tudom, hogy a saját szférájában, ahol egy kicsit mindig mindenhol jelen van, hallania kell a bizonytalan hívást. Én nem érzem az Ő jelenlétét, valószínűleg a saját, előlem elrejtett könyvtárában bujkál.

Az időérzékem kudarcot vall, fogalmam sincs, hogy mennyi ideig várom, hogy megtiszteljen a jelenlétével, csak azt tudom, hogy mintha egy emberöltőnyit öregednék alatta. Kíváncsi vagyok, hogy bosszankodik e magában, hogy csak úgy „megidéztem”. Ha nem lenne ilyen feszült a hangulat, ez a gondolat mosolygásra késztetne.

Én a sakktábla egyik oldalán lévő fotelben ülök felhúzott lábakkal, az Ő jelenlétét az asztal másik felén lévő fotel mögött érzem meg. Az elmúlt napokban rászoktam arra, hogy itt üldögélek, most is épp a fehér királynőt pörgetem az ujjaim között, hogy kicsit megnyugtassam magamat. Nem nézek rá, annyira hozzászoktam, hogy nem használom a szemeimet, hogy igazából eszembe sem jut. Így is látom. Látom a kisugárzását, az eddig rezzenéstelen manahálók elgörbülve hunyászkodnak meg a tekintélyt parancsoló jelenléte előtt, hogy teret adjanak az Ő csábító, lappangó erejének. Még szemek nélkül is lélegzetelállító látványt nyújt.

- Mi történt a szemeiddel? – Gyűlölöm, hogy hiányzott a hangja.

Közelebb lép, az asztal mellé, a kezét az arcomra simítaná, a testem megfeszül az érintése utáni fájdalmas sóvárgástól, de megállítja a mozdulatot. Tudom, hogy miért, csak magamnak köszönhetem. Hálát adok az égnek, hogy nem látom az arcát, így sokkal könnyebb figyelmen kívül hagyni nem csak a bűntudatomat, hanem a szívemben dübörgő érzelmeket is.

- Semmi. Lehangol a holdfény. És talán könnyebb lesz így, hogy nem látlak. – A kíváncsisága szinte tapintható, a lelki szemeim előtt látom a rá olyannyira jellemző oldalra biccentett fejtartást. Most először támad rám a kísértés, hogy rá nézzek, de félek, hogy az érzelmeim megint felülkerekednek a terveimen. Így annyival könnyebb.

- Micsoda? – Egy lélegzetvételnyi szünet erejéig átgondolom, miként is szeretném megfogalmazni a következő szavaimat, nehogy ismét a meggondolatlanság áldozata legyek.

- Megismerkedni veled. Elmesélhetnéd, miért kívánod az egész népem pusztulását.

A megtorpanó idő ólomsúlya alatt a lelkemben felébredő, túlcsorduló érzelmek azelőtt áramlanak át a minket összekötő mágikus köteléken, hogy megálljt parancsolhatnék nekik. Mint mindig, most is képtelen vagyok bármit elrejteni előle, akaratlanul osztom meg vele a legtitkosabb érzelmeimet: a kiszolgáltatottság félelmét, a visszakapott remény nyomasztó, törékeny boldogságát, és a közelsége, a szeretete utáni árulkodó sóvárgást.

A lehelete mintha még forróbbá válna az ajkaimon, szinte égeti a kiszáradt bőrömet. Már nem tudom, hogy a vágy, hogy megszakítsam a köztünk lévő, végtelennek tűnő távolságot, belőlem vagy belőle ered. Egy pillanatra mintha újra összetartoznánk, mintha érezhetném Őt, mintha csak az enyém lehetne, de mielőtt felfoghatnám, hogy mi is történik éppen, megszakítja nem csak a tekintetünk elmélyült kapcsolatát, de a szívünkét is. Az utolsó, amit a lelke közelségéből érzek, mielőtt végleg elzárkózik előlem, a benne teret nyerő bűntudat fájdalmas visszhangja. Visszafordítanám magam felé, hogy megpróbáljak elébe menni a sötét múltunk szülte felesleges önmarcangolásának, de elmenekül az ujjaim gyengéd tapogatózása elől. Most ugyan nem hagy faképnél, de még mindig menekül előlem. Előlünk. A homlokát finoman simítja a mellkasomra, a szemeim elkerekednek a váratlanul aranyos gesztustól. Nem tudom, hogy elbújni akart előlem vagy vigaszt keres a karjaimban, de nem is igazán számít. Hogy lehet az ölelése ennyire ismerős és ennyire új egyszerre? Bátortalan mosollyal simítom az ujjaimat a selyemtapintású ében tincsek közé, kicsit előre biccentem a fejemet, hogy hangtalanul magamba szívhassam a belőle áradó friss, hátborzongató záporillatot. Eszembe juttatja egy múltbéli démon szerelembarna szemeinek az odaadó, rajongó csillogását. Még önmagamat is meglepem vele, de évek óta most először fájdalom nélkül tudok gondolni rá, hogy talán már soha többé nem láthatom azt a megigéző, melegbarna szempárt. Egy részem gyászolja az elveszített kapcsolatunk játszadozó, könnyed jellegét, egy másik részem viszont rémisztően kíváncsi egy világok által rettegett démonherceg szerelmének a súlyára.

A pokolvörös tekintet olyan hirtelen villan fel rám, mintha meghallotta volna a merész gondolataimat, megfeszülve készülök fel a zuhanásra, mikor eltaszít magától, de Ő maga állítja meg a heves mozdulatot. Ledermedve, néma zihálással, kérdőn meredek a rám szegeződő szempár bizonytalanul kutató pillantásába, ami szöges ellentétét sugallja a csuklóm és a derekam köré fonódott kezei határozott, ellentmondást nem tűrő tartásának. Olyan zavarodottsággal néz rám, mintha nem Ő lenne az, aki ellökött magától, csak hogy utána elkapjon. Mintha nekem kéne válaszolni az Ő kérdéseire, pedig én vagyok az, akinek fogalma sincs, hogy mit kezdjen ezzel a megmagyarázhatatlan helyzettel. Bármit megadnék, hogy a fejébe lássak.

Nem tudom, milyen reakciót vártam a merész, vallomásszerű szavaimra, és a meggondolatlanul megosztott érzelmeimre, de a fojtogató csalódottságom ráébreszt, hogy a semminél többet. Könnyű döntésnek tűnt elhatározni, hogy a szívemet kockára téve újra átengedem magamat az iránta érzett veszélyes, kínzó, viszonzatlan érzelmeknek, de most, hogy beleütköztem az első nagyobb falba, ébredek rá, hogy valószínűleg sokkal fájdalmasabb utat választottam, mint leélni egy öröklétet szerelem nélkül. Örökkévalóságnak tűnő másodpercekig várom, hátha tesz vagy mond valamit, ami megtöri az időbe fagyott pillanatunkat, de mindhiába.

- Még most is úgy érzed, hogy képtelen lennél szeretni? – Szinte alig hallhatóan öntöm szavakba a követelőző kérdést, amit a válaszának a hiánya bélyegzett a szívembe. Az arcán eddig tükröződő döbbent zavarodottság szép lassan torzul komor visszautasítássá, a mellkasom fullasztóan nehézzé válik a csalódottság újabb, erősebb hullámától. A tarkómon felborzolódó hajszálak a veszély előszelét sugallják.

- Nem... – ledermedek, hiába leheli az ajkaimra az áhított választ, van valami a sötét, rémisztően érzelemmentes pillantásában, ami nem engedi, hogy örüljek neki – ...nem hinném, hogy fair azután ilyet kérdezned, hogy belém ültetted a saját érzéseid.

Hogy… mi?

- Én nem... – Nem tudom befejezni az erőtlen, döbbent védekezést, mert az ajkai hevesen belém fojtják a szavakat. A csókja ugyanolyan finom, forró és izgató, mint mindig, de mégsem tudom megadni magamat a gyönyörnek, amit okoz. A mozdulataiból csak a vágyott gyengédség és az érzelmek hiányoznak, úgy teper maga alá, mintha büntetni akarna, mintha valami rosszat tettem volna, a tekintete most mintha nem hordozna mást csak hűvös távolságtartást. A fogai finoman karcolják fel a bőrömet, elködösült tudattal, zihálva próbálom befejezni a süket fülekre találó mondatot. - ...csak meg akartam... mutatni...

- Cöh... jobban tetszett az első lecke… – Hiába próbálom eltolni magamtól, a teste nosztalgikus keménysége az enyémen már elpárologtatott belőlem minden ellenálló erőt. Könnybe lábadt szemekkel, összeszorított fogakkal feszengek alatta. – …most én is tanítok neked egyet... – Az ajkaim közül kicsusszanó nyögés mintha nem is az enyém lenne, egyre hangosabban zihálva próbálom összeszedni az önuralmam maradványait, de a durva, eltökélt közeledése nem könnyíti meg a dolgomat. -...ne baszakodj velem.

A ruhám fülsüketítő szakadása áthasít a szívem üvöltő dübörgésén, összerezzenve, tágra nyíló szemekkel markolok a hajába, hogy valahogy távolabb cibáljam magamtól, mielőtt elérné a széttépett ruha által feltárt bőrfelületeimet, de minden próbálkozás olyan, mintha árral szemben próbálnék úszni egy dühös folyóban. Megfulladok. Nem. Én ezt így nem akarom. Megint rám fogja erőszakolni magát és a kéretlen gyönyöröket. Megint kényszeríteni fog, és semmit nem tehetek ellene, sőt… csak magamnak köszönhetem. Túl korán akartam túl sokat. Azt hittem, hogy ha megmutatom neki, mit érzek, elérhetem a szívét, de csak a haragját szítottam fel. Olyan ostobának, szánalmasnak és legyőzöttnek érzem magam.

Az önkéntelen nyögésem visszhangzik a fülemben, a kusza, elkeseredett gondolatok szép lassan átláthatatlan káoszba süppednek, átveszi a helyüket a vérem és a testem izgatottá váló lüktetése. Minden érzékem kiéleződik az érintéseire, az ujjaira a combom bőrébe süppedve, az ágyékomhoz dörgölőző kemény, forró merevedésére, az íze maradványaira a szétharapott ajkaimon, a perzselő sóhajaira a nedves mellkasomon. A hangos, állatias morranását az én sikításom követi, mikor erősen megharapja a megkínzott, érzékennyé vált mellbimbómat, a testemen végigszáguldó szédítő vágyakozás megrémiszt.

- Állj… elég… - A kezeim kicsit erősebben tépnek a hosszú, éjfekete tincsek selyemzuhatagába, de a pillanatnyi ellenállásom olyan törékeny és múlandó, mint a virágokon csillogó harmat egy napsütéses reggelen. Már tudom, hogy elvesztem, és hogy innen nincs visszaút. Ő nem fog megállni, nekem pedig már se lelki, se testi erőm nincs elég, hogy tovább védekezzek a férfi ellen, akit a végzetem szeretni. Lassan már az sem érdekel, ha fájdalmasan egyoldalú érzelmekkel kényszerülök a karjaiba. Lehet, hogy a testemmel kell emlékeztetnem az szerelmünkre? Lehet, hogy ez a jó irány? Azt hittem, hogy ha átadom magamat neki érzelmek nélkül, akkor a kapcsolatunk ürességre és testiségre lesz kárhoztatva, de lehet, hogy tévedtem?

Ülésbe ránt minket, a türelmetlenségtől akadozóvá váló mozdulatai fogalmam sincs, hogy mikor teltek meg heves, követelőző vággyal. Mikor maga alá lökött, még hűvös volt és érzelemmentes, de valami megváltozott. Az ajkaimat éhesen habzsoló csókja, a tarkómra feszülő, határozott, kisajátító szorítása távolabb nem is állhatna a ridegségtől. Mintha minden mozdulatával meg akarna jelölni magának.

- Kibaszottul kívánlak. – A számba suttogott kéjes vallomástól izgatottan végigborsódzik a hátam, legszívesebben az ajkai közé nyögném az elégedettségemet, de ösztönösen lenyelem az árulkodó reakciót. A testünk szinte összeforr, a mellkasa forró az enyémen, a szíve őrült dübörgése észveszejtő boldogság a görcsbe ránduló gyomrom mélyén. Semmire nem vágyom jobban, mint hogy még többet érezzek belőle a bőrömön és a testem mélyén, de a belém fészkelődött rögeszme még mindig gátat szab a vágyaimnak.

- Én is akarom… - Levegőért kapva próbálom megszakítani a csókját, de néhány elhadart szónál többet nem enged. Egy hosszú pillanatra kétségbeesek, hogy egyáltalán nem fog lehetőséget hagyni rá, hogy szavakba öntsem a mondandóm lényegét, de a néma zihálásom újabb szünetre kényszeríti. – … de nem így.

A makacs, elutasító szavak egy ingerült morranást csalnak elő a torkából, a lehelete égeti a nyakam bőrét, és mikor erősen megszívja az érzékennyé vált bőrfelületet, felnyögve, elgyengülve olvadok a karjaiba, önkéntelen bujasággal dörgölőzöm hozzá a hasfala őrjítően bársonyos keménységéhez. A kényszer, hogy végignyaljam a vörösen izzó tetoválásokat a testén, a semmiből tör elő, összefut tőle a számban a nyál. Tudom jól, hogy az ellenkezésem már csak üres szavakból áll, az egyik pillanatban én magam akarom leteperni és meglovagolni, a másik pillanatban viszont a fülemet-farkamat behúzva menekülnék és bújnék el a fájdalmasan érzelemmentes gyönyörök elől.

A merevedése forrón lüktetve, az előnedveitől csúszósan és selymesen simul a fenekem partjai közé, megfeszülök a rémisztően heves vágyakozástól, amit az intim érintés kelt bennem. A nyakát körülfonó kezeim és a derekába kapaszkodó lábaim szinte satuba fogják, pedig igazából magam sem tudom, hogy magamhoz szorítani vagy ellökni akarom jobban. A rettegés, hogy az érzelmeimet és a testi vágyaimat kihasználva örökre a rabjává tesz, hirtelen kerít hatalmába, és rémisztő vaskarmokkal mar belém.

- Ne… - Halkan, bizonytalanul suttogok, de mintha a falnak beszélnék. Az ajkai hevesen csókolják, tépik a nyakam bőrét, remegve, szinte kérlelőn nyöszörögve csúsztatom a kezeimet a vállára, de képtelen vagyok eltolni magamtól. Túl jó érzés minden, amit csinál. – Asmodeus… én ezt így nem akarom…

Az ujjai finom erőszakkal feszítik szét a fenekemet, és mikor a farka észbontó keménysége nedvesen, síkosan kezd csúszkálni az érzékeny domborulatok között, összeszorított ajkakkal fojtom el a nyögéseimet. Azt hiszem, képes lennék ennyitől elélvezni, ha átengedném magamat a gyönyör követelőzésének, de nem merem megtenni. Annyira csodálatos érzés az érintése odalent, mintha rátaláltam volna a saját testem egy hiányzó darabkájára. Ha most egyesülünk, újra az övé leszek, akkor is, ha belém szeret, és akkor is, ha nem.

- Ne! Asmodeus! – Újabb mély, rekedtes torokhang elmorranásával harap a nyakamba, a körmeim elmélyednek a válla bársonytapintású bőrében. Egyre hevesebb, kiéhezettebb mozdulatokkal dörgöli a merevedését az érzékennyé vált bejáratomhoz, néhány mozdulatnál a hegye kínzó furakodással jelzi, hogy csak egy apró helyzetváltás és egy erőteljesebb lökés hiányzik ahhoz, hogy végre mélyen belém hatoljon. Minden porcikám üvölt a vágytól, hogy végre megtörténjen, mégis rettegek a pillanat véglegességétől.

- Asmodeus! Elég! – Fogalmam sincs, hanyadjára ismétlem az erőtlen tiltakozást, de tudom, hogy már csak egy nagyon vékony cérnaszál tart vissza, hogy a hamis ellenállásom utolsó szikrái is elhaljanak. Elég lenne enyhén megbillenteni a csípőmet, és ellenmozogni az egyik dörgölőző csípőmozdulatának, hogy végre újra eggyé olvadhasson a testünk. Vajon fájna ennyi év böjtölés után, ha felkészítés nélkül belém hatolna? Vagy olyan csodálatos lenne, mint ahogy a vágyálmaimban emlékszem rá? Újra érezhetném, ahogy kitölt belülről az az ismerős feszítő forróság, ahogy szép lassan a magáévá tesz, átmelengeti mindenemet és felemészt.

A testem élettelen zsákként puffan a puha párnák rengetegében, némán nyekkenve, tágra nyílt szemekkel meredek a fölém magasodó démon haragosan felmorranó, pattanásig feszült alakjára. Az idő mintha lelassulna, hogy esélyt adjon felfogni a történteket, bénult döbbenettel jövök rá, hogy megállt. Elengedett. Én egy vágyakozó szívdobbanásnyira voltam attól, hogy porba tiporjam az elveimet, a terveimet, a reményeimet, de Ő ellenállt a mindkettőnket szétszaggató és uraló testi vágyakozásnak és eltaszított magától, csak mert erre kértem.

A zavarodottságtól szédelegve hátrálok el a kitörni készülő tűzhányó közeléből, annyi kérdés, annyi érzelem és annyi kétség kavarog bennem, hogy képtelen vagyok rendszerbe szedni a gondolataimat. A legfontosabb, üvöltő kérdések mégis utat találnak maguknak a reszkető ajkaim közül.

- Mi állított le..? Miért hagytad abba? – Nem merek ránézni, mert akkor elveszek. Mindenem remeg a hidegtől, amit a teste hiánya hagyott a sok helyen nedvessé vált bőrömön, megborzongok a fenekem partjai között maradt síkos, idegenné vált érzéstől. Vissza akarok bújni a karjaiba, megölelni Őt, érezni a bőrét az ajkaimon és az ajkait a bőrömön. El akarok veszni a lángoló szempárban tükröződő érzelmek őszinteségében, az erejükben, a megmásíthatatlanságukban. Vissza akarom kapni mindazt, ami a miénk volt, és még annál is többet. Őt akarom. A szeráfot, a démont, a herceget. Az egész lényét, a megtagadott, sötét múltjával és a sejtelmes ködfátyol mögé rejtőző jövőjével együtt. A része akarok lenni. A torokszorító vágy, hogy újra birtokoljam a szerelmét elviselhetetlen kétségbeesést ébreszt bennem, mert fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem érte. Még soha nem éreztem magamat ennyire fájdalmasan tehetetlennek. Nem tudom, hogy várakoztassam, vagy megadjam magamat neki, hogy odaadó legyek vagy elutasító, hogy prédaként húzzam az agyát vagy én magam cserkésszem be Őt. Bárcsak tudhatnám, hogy kaphatom vissza.

A hosszúra nyúló csend arra késztet, hogy megkeressem a tekintetemmel a vörös, szívperzselő pillantását. A benne rejlő démon közelebb van a felszínhez, mint valaha, a mellkasa heves mozgása magára csalná a szemeimet, de félek, hogy ha véletlenül lejjebb kalandozok a testén a tekintetemmel, egyikünk sem lesz képes uralkodni magán. Mintha csak azt várta volna, hogy rabul ejthesse a pillantásomat, végre válaszol.

- Amiért nem hagytam, hogy a barlangban démonná változz. Mert nem egy újabb szolgára vagy egy betört ágyasra van szükségem. Te kellesz nekem. – A kérdések, amiket az első mondata keltett bennem, úgy vesznek a semmibe, mintha soha nem is léteztek volna. Elkerekedett szemekkel engedem, hogy az utolsó kijelentése kiürítse az agyamat, és olyan fülsüketítő sípolást hagyjon maga mögött, amitől a szívem dübörgését szinte már meg sem hallom. Egy pillanatra újra az a zavarodott, szerelmes fiatal vagyok, akit életében először csókoltak meg, és fogalma sincs, mit kezdjen a túlcsorduló érzelmeivel. Még az arcom is úgy lángol. Ledermedve nézek még mindig felé, de az üvegessé vált tekintetem már nem látja tisztán a homályba olvadó vonásait.

- Miért? – A velős kérdés előjel nélkül, magától bukik ki belőlem, egy pillanatra még magam is meglepődök rajta. Ebbe a rövid kis szóba sűrítettem az összes zavarodott gondolatomat, reményemet és kérdésemet, hogy miért kellek neki, hogy mire kellek neki, ha nem szolgának vagy ágyasnak, hogy miért pont én, miért pont ebben a formámban, hogy vajon Ő is ugyanarra vágyik e, amire én, vajon Ő is úgy akar e visszakapni engem, ahogy én akarom visszakapni Őt. A saját, rekedtes hangom mintha kizökkentene a szavaitól lesokkolt állapotomból, kitisztult szemekkel pislogok fel az ágy másik felén térdeplő meghökkent démonhercegre. A köntöse szétnyílva keretezi a bronzfényű testét, amin most vékony csillogó réteget képez elfojtott vágy okozta verejték. A szobám sápadt fényeiben szinte krémszínűnek hat a hibátlan bőre, a tetoválásai a lelke nyughatatlan parazsaként izzanak a félhomályban. Hogy lehet még akkor is ilyen kibaszott vonzó, mikor épp önmaga ellen harcol? A testemben újraéledő sóvárgás hirtelen ismét tudatosítja bennem a szétszaggatott ruhám által szabadon hagyott mellkasomat, és a lábaim közötti kihűlt nedveket.

Összeszorított ajkakkal átkozom magamat, hogy szembeszálltam a józanész akaratával, és röpke felfedezőútra engedtem a tekintetemet. Már épp feladnám a várakozást a válaszra, mikor megszólal.

- Ki tudja… – Az, hogy az előző vallomása után egy ilyen semmitmondó válasz mögé rejtőzik, megmagyarázhatatlanul feldühít. Keserű horkanással szegem fel az államat, de nem engedem, hogy a felkorbácsolt érzelmeim magukkal rángassanak a harag homályába, inkább megpróbálom addig ütni a vasat, amíg forró.

- Ha csak birtokolni akarnál, akkor láncra verhetnél, ahogy régen tetted. – Halk, őszinte értetlenséggel fogalmazom meg hangosan a gondolataimat, a melegvörös szempáron átsuhannak az elfojtott bűntudat eltéveszthetetlen árnyai. Kelletlen fintorral, lapos tekintettel húzza fel az orrát. Éreznem kell a fájdalmát a bőrömön, egy gondolatba kerül csak, hogy előtte teremjek, az egyik tenyeremet az arcára simítva dörzsölöm meg a hüvelykujjammal az arccsontja tökéletes, markáns ívét. Egymással szemben térdelünk a hatalmas matrac közepén, a saját vágyaink által megtépázva, leharcoltan. – Mit akarsz tőlem, Asmodeus?

Az ujjai a kelleténél épp csak egy leheletnyivel szorítják meg erősebben a csuklómat, leleplezik az önuralma véglegességét. Egy pillanatra sem ereszti el a tekintetemet, miközben lassan az arcáról az ajkai elé húzza a tenyeremet, és kínzó lomhasággal végignyal az érzékeny bőrfelületen, egészen a gyűrűs és a középső ujjam közötti vékony résig. Elfojtok egy néma nyögést a meglepő gyönyörtől, ami végigcikázik a testemen a nyelve érintése nyomán, a feléledő vad, kontrollálhatatlan remegésemet viszont képtelen vagyok elrejteni. A belőle áradó lankadatlan forróságtól szinte szédelegni kezdek. Talán nem volt életem ötlete újra a közelébe merészkedni, de olyan erővel vonzz magához, mint egy eltévedt lepkét a tűz fénye. Már az sem érdekel, hogy elporladok a melegétől.

- Mindenedet akarom, Ramiel. – A hangja rekedtes, érzéki búgás a szoba fülledté váló atmoszférájában. – Azt akarom, hogy vágyj rám. – A fogai végigszántják a csuklóm érzékeny bőrét, halk, pihegés szerű nyögéssel próbálom kimenekíteni a kezemet az érzéki támadások csapdájából, de nem ereszt. – Ki akarlak elégíteni, és azt akarom, hogy a nevemet sikítsd az orgazmus pillanatában. Hogy az én vállamba kapaszkodj, mikor újra és újra darabokra hullik a tudatod valósága. – Tágra nyílt szemekkel, az eltemetett vágy reszketésébe dermedve zihálok, az arca olyan közel van az enyémhez, hogy csak egy rezzenésbe kerülne megszüntetni az ajkaink közötti távolságot. Az egyik kezével még mindig tartja a csuklómat, de a kezeink most a mellkasunk közé rekedve simulnak a bőrünkhöz. A csábító szavai émelyítően édes afrodiziákumként égetik végig a testemet, olyan helyeken is végigsimogatnak, ahol nem szabadna nekik. A tudatom eltompul a vágyakozástól, hogy elfogadjam a szavait, és megadjam magamat a sekélyes testiségnek, amit nyújtanak, de az elnehezedő szívem megtorpanásra késztet. Valamiért úgy érzem, hogy ez az a pillanat, amit ha rosszul játszok ki, örökre belerekedhetünk az éhségünk által elvakított testi kapcsolat felszínességébe. Azt akarom, hogy sóvárogjon a lelki és szellemi kapcsolatért is, amin egykor osztoztunk.

Bizonytalanul nyitom szólásra a számat, de szükségem van néhány végtelen hosszúnak tűnő másodpercre, hogy megtaláljam a hangomat.

- Szóval… a rajongásomra vágysz? Azt akarod, hogy megőrüljek érted úgy, ahogy régen tettem? – A perzselő tekintetéből egy pillanatra kitisztul a vágy mámorköde, mintha őszinte tanácstalanságában ténylegesen átgondolná a kérdéseimet, és ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy Ő talán még jobban a sötétben tapogatózik, mint én.

- És ha így van, az olyan rossz lenne? Jót akarok neked, Ramiel. – Megremegnek az ajkaim az elfojtott indulattól, ami váratlanul tör rám a semmiből, bénult döbbenettel, összeszorított fogakkal, elfintorodva állom a tekintete elnehezedő súlyát. Hogy a fenébe mondhat ilyet valaki, aki szeretett már életében? Hogy lehetne nekem jó egy egyoldalú, magányos rajongás? Hogy lehetnék az övé úgy, hogy Ő nem az enyém? Talán egy ideig elfeledtetné a fájdalmat a gyönyör, de szépen lassan felemésztene a magány.

- Jót? – Szinte önkéntelenül, kérdőn, hisztérikus dühvel suttogom az általa használt röhejes szavacskát, a feldúltan kilehelt döbbenet magával viszi az indokolatlan haragot, hogy üressé váló elkeseredettséget hagyjon maga mögött. – Te tényleg nem emlékszel semmire a szerelemből… – Szinte megtörten, elszomorodva suttogom a csalódottságom szavait, miközben ellenállok a késztetésnek, hogy eltávolodjak tőle. Ha most elveszítem a teste melegét, félek, hogy túl gyáva leszek újra a közelébe férkőzni.

- Azt mondtad megtanítasz. – Az elkeseredettség, a remény, a döntésképtelenség szédítő viharában vergődve próbálok utat találni az érzelmeink sötét labirintusában, fogalmam sincs, hogy szerezzem meg úgy Őt, hogy ne veszítsem el közben önmagam. Azt hittem, hogy ha megadom magamat a szerelemnek, akkor majd az érzéseim vezetik a kezemet, de nem kaptam mást tőlük, csak fájdalmat és kétségeket. Nem vagyok elég erős, hogy ellenálljak a közelségének, de ahhoz sem, hogy megadjam magamat a testem követelőzésének, a karjaiba omoljak, és elfogadjam a gyönyör nyújtotta feledést és a felemelő vakságot, mert akkor örökre a rabja maradok. Bárcsak újra érezhetném a testemben zsongani a szerelme nyújtotta hatalmat, a forróságot és az elmondhatatlan erőt és önbizalmat, amit kölcsönöz. A tudat, hogy bármit megtenne, lerombolna vagy felépítene értem.

Összefut a nyál a számban, mikor rádöbbenek, hogy mi az, amit nem vagyok túl gyenge megtenni. Még nem bízok eléggé bennünk, hogy átadjam magamat a mindent elsöprő gyönyör kábulatának, de talán Őt emlékeztethetem rá, hogy egykor milyen hatalmam volt felette. Talán emlékeztethetem, milyen érzés nem imádva lenni, hanem imádni valakit. A szívem a torkomban dübörög, a testem izgatott remegése kissé elcsitul, ahogy magamra kényszerítem a múltbéli énem elfeledett érzéki magabiztosságát.

- Igazad van… - Halkan, eltökélten suttogok, miközben a tenyeremet óvatosan a mellkasára simítom, és finom erőszakkal az ágyra tolom. Eljött az idő, hogy megpróbáljam emlékeztetni a szerelem okozta a kiszolgáltatottságra és a rémisztő hatalomra, amit a másik kezébe adunk általa. Az egyik szemöldöke kíváncsian szalad fel a homlokán, a pulzusom még őrültebb tempóra kapcsol a kihívó reakciótól. Némán nyelek egyet, és a háton elterülő démonherceg hasára ülve hajolok az ajkaihoz, de mielőtt elérhetném, a hajamba markolva állít meg. A tekintetünk némán feltüzelt párbajban olvad eggyé, a lábaim között érzem megrándulni a merevedését, szinte érzem a szíve heves zakatolását a lüktető keménységében.

- Az önuralmamnak is vannak határai, hercegnőm. Ha most megcsókolsz, utána nem állítasz meg. – Egy szórakozott mosoly árnya suhan át az ajkaimon. Azt hittem, könnyű lesz megszelídíteni egy oroszlánt, de most, hogy a kezdeti meglepetés okozta engedelmessége alábbhagyott, már látom a kivillanó metszőfogakat. Viszont most nem engedhetem meg magamnak az őzike szerepet. Ahhoz, hogy örökre az enyém legyen, oroszlánná kell válnom mellette. A magabiztosságomat megtartva sandítok az elsötétülő szemekbe, de még nem távolodok el az áhított ajkak melegétől.

- Akkor nem csókollak meg… - Az ajkaira suttogok, majd a tekintetét fogva tartva mászok lejjebb a testén, hogy a farka nedves hegyére lehelhessem a csábító befejezést. – …az ajkaidon.

Lassan, a vörösen lángoló szemekben elmerülve nyalom végig a merevedését, az íze szívszorítóan ismerős egy másik életből, de nem engedem, hogy eluralkodjanak rajtam a nosztalgia érzelmei. Ki akarom élvezni a pillanatot, hogy most én vagyok felette, hogy én irányítok, hogy talán Ő veszik el a gyönyör kábulatában, és talán… talán képes lesz visszaemlékezni a szerelem lényegére.