A váratlan komorságba feszült hangulat szinte tapinthatóvá válik a levegőben, a másodpercek lomha kattogással vánszorognak, míg kellemetlen csendbe burkolódzunk a válaszra várva. Azonnal háttérbe szorul gondolataim között a játékos párviadal ötlete, érdeklődésemet abban a pillanatban vonja magára ez a hirtelen rideg kisugárzás, amint megfogan. Ez a kisugárzás szinte elűz magától, így hát felállok mögüle miközben saját harci öltözékem utolsó füstszálai is a helyükre kerülnek. Érzelemmentes várakozással tekintek le a válla felett rám vetülő, elhidegült szempárba. Figyelmen kívül akarom hagyni a bosszantó balsejtelmet, amit ez a reakció sugall a tudatom mélyén.

-Semmi kedvem – mormogja végül a választ, amit az egész lénye egyként sugároz. Hogy megerősítse szavait, eltűntetve a ráteremtett harci öltözéket veszi vissza laza, kényelmes nadrágját és szinte tüntetőlegesnek ható ignorálással szerzi vissza az imént eltűntetett köteteket.  Egy elsuhanó pillanatra nem tudom kizárni az elutasítás irritáltságát az érzelmeim közül, de egy halk, tudomásul vevő hümmentést követően hanyagul eldobom magam ismét a fűtenger hullámai között.

- Már nem félsz, hogy ellustulunk? – kérdezem fanyar nosztalgiával. A tétlenség és egyhangúság súlya napról- napra jobban nyomja a mellkasomat. A bujaság démonaként egy örök létig el tudnék veszni a közös gyönyöreink végeláthatatlan perceiben, de tudom, hogy akkor szépen lassan parázsként aludna ki a lelkem tüze, míg végül az enyészet sötét markában válna a fuvallatban elillanó hamuvá. Szükségem van a szenvedélyre, az életre, a szabadságra. Vele. Azzal is tisztában vagyok, hogy a kedvtelenség, a belenyugvás és a monotonitás nem csak az én kaotikus lelkemtől áll távol, hanem a mellettem könyvek közé temetkező, a szorongásból maga köré lassan falat emelő angyaltól is.

-Számít? – kérdez vissza borús hangon. - Már megvívtuk az összes csatánkat.

Kelletlenül morranok fel lehangoló mélabúval átszőtt szavai hallatán.

-Így hal meg a lélek – összegzem fanyarul korábbi gondolataimat. Magamon érzem a tekintetét, de egyelőre nem szakítom el merengő pillantásom az égboltról. Azt mondják, hogy van ami sosem változik. De nekünk, halhatatlanoknak túl hosszú az öröklét, hogy bármit is állandónak tekintsünk. Talán pont ezért választják az évezredek alatt megtört lelkű ősi angyalok a végtelen öntudatlanságba szunnyadó álmot. De Ő látta a régmúltam emlékeit, tudnia kell, hogy már akkor sem tudtam elfogadni a semmibe veszés rabigáját. És Ő sem lenne rá képes, bár még nem érezte meg ennek tehernek a súlyát. És nem szeretném, ha valaha is szembesülnie kéne önnön érdektelenségbe aggásának reményvesztett szürkeségével.

-Tudod, hogy nem gondoltam komolyan – mondja csendesen, mire ajkam egyik sarka a pillanatban elsuhanó mosolyra rezzen. Nem feledkeztem meg az angyalról, aki lépten nyomon mindent kockára tett, hogy bizonyíthasson. Bizonyíthasson a szeretőjének, az ellenségének és leginkább önmagának. Az az angyal nem veszett el, csak épp a bizonytalanság láncai kötik gúzsba.

-Tudom – pusztán tekintetemmel oldalra sandítva függesztem rá mély pillantásom. – Akkor nem bújnád ilyen serényen a könyveimet. De akkor miért nincs kedved? – teszem fel a kézenfekvő kérdést, aminek a válaszát inkább saját magában kell tudatosítania, mintsem engem meggyőznie annak létjogosultságáról. Mert nem is számít, mi a válasz. Az egyetlen jövő felé vezető úthoz, előbb-utóbb úgyis le kell dönteni az őt korlátozó gátakat. Arcát lesütve menekül a szemkontaktusom elől, tekintete az ölében heverő könyvön mereng.

-Félek – halk vallomásban fogalmazza meg az őt gyötrő kételyeket. Gondolataim felidézik a közelmúlt eseményeit, a rettegést a tekintetében amit a reménytelen elesettség érzése táplált benne. Tisztában vagyok vele, hogy ezúttal másfajta félelmek tartják fogva, mégis rémisztő deja vu lesz úrrá rajtam. Fülemben csengenek korábbi szavai a köztünk feszülő egyenlőtlenségről, aminek a nyomasztó érzésének gondolatát már többször is tudatosította bennem. Nem kérdés hát, hogy miért szívja magába tudásom lapjait, inkább hogy miért tartózkodik a valós fejlődés lehetőségétől.

-Mitől? – komoly kérdésemet már vele szembe fordulva, ülő helyzetbe emelkedve teszem fel, de még mindig nem emeli vissza rám a tekintetét, hanem továbbra is szemeit lesütve kerüli pillantásom.

-Hogy hiába lettem szeráf, még mindig kevés leszek – ismeri be végül, talán önmagának is először a lelkét tépő bizonytalanságot. Megenyhült érzelmekkel tekintek rá, a sebezhető énjére, akit csak újbóli egymásra találásunk óta ismertem meg. Az elmúlt napokban büszkén magasra törő szárnyai most megereszkedtek, az évek alatt újra régi hosszukat elérni igyekvő hajtincsei oltalmazó függönyként omlanak arca mellé.

-Soha nem voltál kevés, Rami - bizonygatom már sokadszorra, de mikor fejét apró mozdulattal még inkább elfordítja tőlem, nem hagyhatom figyelmen kívül minduntalan újra futott köreink eredménytelenségét. Komoram figyelem a részéről végtelenül abszurd jelenetet és valahol a tudatom mélyén még dühít is a helyzet. Hogy engedheti éppen Ő, az én Ramielem, hogy az alaptalan félelem uralkodjon felette? Mindig eszembe jut, hogy amikor azt akartam, nem félt. Most mégis olyan gátlások kötik gúsba, amiknek a túllépéséhez úgy tűnik hiába tartom a hátam, minden mozzanat csak egy szenvedő huzavona. Az erőben, hatalomban látja a megoldást a lelki sebeire? Hát tessék. Amikor lehetőséget kap, hogy önmagának is bizonyítson, kihátrál. Az öröklét utolsó percéig is olvasgathat, az nem lesz elég, hogy bármit is elhiggyen magáról.

- És mi a terved? – kérdezem megelégelve a rideg elutasításba fulladó némaságot. - Azt hiszed azokban a könyvekben megtalálod, hogyan győzhetsz le? – kérdezem fanyarul megránduló arcizmokkal és kelletlen felszisszenése tisztán jelzi, hogy ideget szúrtam. -Edzés nélkül soha nem fog sikerülni – fűzöm hozzá csendes komorsággal.

-Tudom – vakkantja hirtelen indulattal, de a felkorbácsolódott tenger abban a pillanatban ki is simul és visszavonulót fúj a megostromolt partról. Halk visszafogottsággal folytatja. – De még nem állok rá készen.

Összehúzódó szemekkel figyelem, ahogy ismét elmenekül és a könyvek felé fordítja dekoncentrált tekintetét. Szinte hallom a fejében kavargó passzív gondolatok nyomasztó lüktetését. Szenvedő huzavona. Megmondtam. Márpedig nem fogom ennyiben hagyni, rá fogom venni, hogy saját akaratából tegyen előre egy erőltetett lépést, már csak a megfelelő motivációt kell hozzá megtalálnom. Elnyomom halvány, gonosz mosolyomat, mikor rájövök, hogy a bizonyítási vágy mellett még mi képes a leginkább cselekvésre ösztökélni.

-Rendben – adom be derekamat látszólagos beletörődéssel. – Akkor én is olvasok.

Magam elé tartott kezemben jelenik meg egyetlen könyv, ami szeretőm kecses vonalaiként simul pontosan az ujjaim közé. A bársony tapintású borítón az ezüst és gyöngyház berakás kirívóan csillan meg a nap ragyogó sugaraiban, míg a gerincbe ágyazott ékkő az óceánok mélykék árnyalatát tükrözi. Kényelmes lomhasággal lapozok az első oldalakra, amik emlékeim lenyomatait rejtik egy gyermeteg, rejtélyes és kíváncsi angyalról, fekete-fehér hajjal és zafírkék szemekkel. Ahogy felszínesen olvasom a nosztalgikus sorokat, gondolatban a győztesek derűje árad szét bennem, mikor megérzem a korábban említett, ismerős kíváncsiság felém irányuló kisugárzását. Csak egy sugallat csupán, mégis ravasz elégedettséggel tölt el.

-Mi az a könyv? – hallom meg az irányítottan felmerülő kérdést. Én drága, kiszámítható angyalkám.

-Pszt, olvasni próbálok – hergelem tovább a sárkányt. A vicces az egészben az, hogy ismerem már annyira, hogy tudjam, hogy ő is tisztában van a saját gyengeségével, mégse fog tudni ellenállni az alattomos csábításnak.

-Olyan mintha a nevemet suttogná – engedi el füle mellett szavaimat és megindul felém, mint egy bűvkörbe csalt pillangó. Én is felkelek és kellő távolságot tartva indulok el tőle ellenkező irányba. Természetesen nem torpan meg nyilvánvalóan szándékos távolságtartásom ellenére sem, amiből már ő is sejtheti, hogy előző komoly beszélgetésünk témáját még korántsem tekintem lezártnak. És itt jön a számára kijelölt dilemma; melyik makacs elhatározásához fogja inkább tartani magát?

-Érdekes... – mormogom államat elgondolkodón végig simítva, csak felszínes figyelemmel futtatva tekintetem az unalomba fáradt fiatal angyalról szóló sorokat olvasva. Akkor is én löktem ki a kis madárkát a fészekből, most már szándékosan nem fogom hagyni, hogy a félelmei miatt a kényelmes tagadás falai mögött verjen állandó tanyát.

-Hé! – kiált fel mögöttem, bosszús derűvel a hangjában. Ahhoz képest, hogy nem akart játszani, most úgy tűnik szívesen benne van egy kis fogócskában. – Asmodeus!

Hirtelen vágódik a hátamnak a tisztesen tartott távolság ellenére, de abban a pillanatban ejtem magam mellé hanyag mozdulattal a könyvet tartó kezemet amint átkukucskálna a vállam felett, hogy meglesse annak tartalmát. El is teleportálhattam volna a kis orvtámadása elől, de mi lenne abban az élvezet?  Kárörvendő félmosollyal sandítok oldalra épp lelombozódó vigyorára és kiélvezem a hátamra csimpaszkodó ölelésének kellemes intimitását.

-Ne leskelődj, ott vannak a könyvek, amiket te választottál. Ez az enyém – búgom gonosz önelégültséggel, mire zsörtölődve lecsusszan a hátamról édes kis terhem.

-Rólam szól? – kérdezi visszahiggadva, egyenesen beletrafálva a válaszba. Nem véletlenül ezt választottam csalinak, sejthető volt, hogy ellenállhatatlanul fogja vonzani a lénye darabjának egy másolata, még ha nincs is teljesen tisztában a mibenlétével.

-Mennyire akarod tudni? – fordulok kissé a hátam mögött ácsorgó szeráfhoz, provokáló félmosollyal. Bármikor alkut köthetsz az ördöggel, kedvesem, neked olcsón felszámítom. Tudom, hogy tisztában van vele, mit akarok elérni, és ezt a sejtést alátámasztandó, az arcán átsuhanó mérges fintor és öklének feszült összeszorulása sem kerülik el a figyelmemet. Mondhatnám, hogy most érkezett el a választási lehetőségek elágazásához, de hazudnék ha azt mondanám, hogy még vannak lehetőségei. Túl jól ismerem ahhoz. És ha korábban észérvekkel és beszélgetéssel nem tudtam meggyőzni, nos... akkor az aljasabb módszerekhez kell folyamodnom.

-Akármi is jár a fejedben, nem eléggé – konokan köti az ebet a karóhoz, de szavai mintha csak szél ellen szórt homokszemek lennének. Mindketten tudjuk, hogy semmit sem érnek már. Ideje kiugrasztani a nyulat a bokorból. Apró mágiát idézve zárom egy füstösen kavargó védőgömb mögé az áhított könyvet és az akaratom szerint lebeg fel előttem a tenyerem oltalmából.

-Nézd ezt a mágikus burkot. Egy erősebb támadás elporlasztja – tárom elé az aktuális kihívás részletektől mentes tárgyát.

-Ennyire ostobának nézel? – kérdezi karjait elutasítón összefonva, kérdő gúnnyal vonva fel szemöldökét. – Nem kapom be ilyen könnyen a csalit.

Ó, azon már akkor túl voltunk drágám, amikor felkaptad a fejed az én könyvem után kíváncsiskodva. Nem tudom elfojtani a szám sarkára görbülő, gonoszan önelégült vigyort.

-Tudom, hogy ennél sokkal érettebb vagy – búgom élces hangszínnel és lustán kulcsolom össze karjaimat a hátam mögött, hogy ellazulva adjak teret az első támadás lehetőségéhez. A csábító kihívás hiába átlátszó, hozzá ad még egy lépést az elkerülhetetlen következményhez.

Ramiel kelletlenül fürkész egy pár hosszúra nyúló másodpercig, de most már csak türelmesnek kell lennem. Ha nem most, akkor tíz perc vagy akár egy óra múlva, de be fog próbálkozni, addig nem nyughat, amíg a tudatalattijában mocorgó olthatatlan kíváncsiságát ki nem elégíti. Mi más csábított volna évekkel ezelőtt egy pelyhesszárnyú égit egy démon tömlöcébe? Sosem tudott ellenállni ennek a belső késztetésnek, ami kielégíthetetlen szomjjal űzi a figyelmét megkapó cél felé. Ami azt illeti, én sem.

-Igen – válaszol a hosszúra nyúló feszültségtől teli csendet megtörve. – Megyek is vissza a saját könyveimhez.

No lám. Ez már majdnem komolynak hangzott. Félrebillentett fejjel, várakozó mosollyal pillantok felszegett állal sarkon forduló kedvesem után. A könyvet és a burkot nem tűntetem el, a sötéten kavargó gömb nem messze tőlem lebeg türelmesen. Ramiel egyre távolodik, de öklei még mindig görcsösen szorulnak össze, kecses lépteit ingerültségtől terhes mozzanatok teszik árulkodón erőteljessé. Vigyorom kiszélesedik, amint megérzem világunk mágiájának legapróbb moccanását és a következő pillanatban már a könyvet óvó gömb és Ramiel lesújtó kardja közé teleportálom magam. Fekete árnyakból idézett alkarpengém csilingelve találkozik az ő keskeny kardjának ezüstösen megcsillanó élével. Harcra kész vigyorral nézek szembe a hidegkék szemek felhergelt rezzenésével.

-Arra vannak a könyveid – adok szenvtelenül higgadt útbaigazítást a győztesek magabiztosságával kiélvezve az összefeszülő helyzetet. Ő viszont kelletlenül ellazul és egy irritált sóhajt követően teleportálja vissza magát a talajra. Egy komor másodpercig ridegen sandít vissza rám, majd fölényesen emeli meg kicsit az állát.

-Tudod mit? Játszani akarsz? – már ott van. Ott van az elhatározás a szemeiben, a harc izgalma után áhítozó, olthatatlan csillanás.

-Nem – hirtelen előtte teremve, arcától milliméterekre hajolva magasodok fölé, és fúrom tekintetem a mélykék szemek konok sugaraiba. Arcomon érzem izgatott légvételeinek egyre szaporább fuvallatát, a levegőt megtölti a fokozódó feszültség vérpezsdítő kisugárzása. – Játszani tíz perce akartam – búgom, a fenyegető hangszín ösztönösen fűszerezi meg előreutaló szavaim. Ujjaim Ramiel keskeny állára simulva ejtik fogságba feje mozdulatait, de az azúrkék szemekben egyre halmozódó szenvedélyes csillogás nem egy rémült angyalkát tükröz elém. A testét átszelő tetoválás minták kékje lomha lángokként kavarognak, elszánt vonásai határozottságot tükröznek. Lehet, hogy ő még nem érzi, de én látom a szemében. Látom a benne szunnyadó precíz bestiát feléledni a ráerőltetett szunnyadásból, hogy ismét kiélvezhesse a küzdelem szenvedélyének mámorító tüzét. Belsőmben én is érzem ellustult mágiám veszedelmes felkavarodását, ahogy lomha füstként gomolyogva nyer teret és szivárog minden porcikámba. Mint két egymással szemben álló, kegyetlen csatára készülő ragadozó. – Most már harcolni szeretnék – villantom ki fenyegető agyaraim fehérjét.

Szavaim fel is lobbantják az eltemetett érzelmeinek lángját, amint a parancs szerű kívánság elhagyja ajkaimat. Csodaszép arca izgatott pírt öltve árulja el felkavart érzéseit, ahogy az én gerincem mentén is feszült izgalomtól terhes villámok cikáznak. Érdektelenül hagyom, hogy félrelökje állát tartó kezemet, inkább kiélvezem a percről percre jobban elboruló tekintetének súlyos pillantását.

-Legyen – mondja határozottan, egy harcos céltudatosságával. - De már nem vagyok az a gyerek, akit fel kell öltöztetni hozzá – a kijelentést tett követi, de csak a perifériámban látom a kéken előgomolygó felszerelést a testére simulni, végig a végtelenkék szemek felkorbácsolóan magabiztos tekintetébe fúrom pillantásom és élvezettel szívom magamba a csata előtti feszültség minden egyes cseppjét. – Szabályok? – kérdezi végül.

 - Képesek voltunk valaha betartani őket? – kérdezek vissza mulattatott hangulatban. Mindketten tudjuk, hogy ez a harc most nem a tanulásról vagy az ösztöneik kordában tartásáról fog szólni. Most kieresztjük a gőzt, felszámoljuk a múlt utolsó gátlást hozó maradványait és felszabadítjuk egymást. Ilyen viadalban nincs helye még csak a szabályok gondolatának se.

-Morcos leszek, ha lerombolod az otthonunkat, démon – a tőle szokatlan, baljós feltételezést sugalló megnevezés hallatán izgatott borzongás szalad végig a gerincemen, de szavai lényegét gunyoros mosollyal veszem tudomásul.

- Nocsak, egy isten, aki a szívén hordozza a teremtményei sorsát? – kérdem, korábbi elmélkedésemet meghazudtoló megjegyzésére reagálva, mire magabiztos vigyorral hajol egy leheletnyivel közelebb arcomhoz.

- Szeretem meghazudtolni a magukat bölcsnek gondoló aggastyánokat – mondja szemtelen éllel. Egy kelletlen felmorranást visszafojtva engedem el a sértő megnevezést.

Nem válaszolok az irritáló gúnyra, helyette inkább párat hátrébb lépek és mágiától fullasztóan súlyos szavakat morranok magam elé, tekintetem végig Ramiel fellobbanó lángok kékjével örvénylő szemeibe fúrva. A levegő szinte szilárd anyagként vibrál fel körülöttünk a mágikus ige monumentális hatására, és a lábunk alatt felbugyogó forrásként jelenik meg egy védőkupola alapja.

-Ennyit tehetek az ügy érdekében – vetem oda hanyag félvigyorral, miközben a varázslat már automatikusan zajlik tovább körülöttünk. A vörös és fekete színeiben kavargó erőmező lassan terül szét, majd egyre felgyorsulva szélesíti ki csataterünk határait. A horizont távolba vesző vonalát elérve éles szögben fordul az égbolt felé és peremén mint valami felfelé csorgó folyadékként szalad a fejünk fölé, mígnem a gigantikus kupola éhes szájként záródik be a messzi magasságban, homályosan takarva el teremtett világunk egének végtelen kékjét. Egyikünk se pillant fel, de amint végleg bezáródik harci ketrecünk utolsó négyzetcentimétere, egyszerre mozdulunk meg.

Fegyvereink halandó szemmel követhetetlen fürgeséggel ugranak egymásnak, az alkarom ívét követő pengék csapásai minduntalan konok védekezésbe ütköznek, hogy aztán ellenfelem hosszú, vékony kardja engem kényszerítsen hátrálásra a kiprovokált ellentámadások sorozatával. A levegő elnehezül a feltömörülő mágikus feszültség kirobbanni vágyó erejétől, amit kettőnk közös felfokozott lelkiállapota hívott életre. Világunk kupola alá zárt apró részlete valósággal megremeg, az erdők fái hangos recsegéssel nyögik még igazán el se kezdett csatánk baljós előszelét.

Ramiel egyik hirtelen támadásával mellém penderedik és szárnyai erőteljes lökésével úgy taszít kíméletlen erővel a felkorbácsolódott folyó vizébe, hogy hozzám sem érnek a hófehér tollak. Hatalmas csobbanással érkezek a hűvös habokba de a zabolázatlanul tomboló víz nem képes magával sodorni. Ellenfelem taktikus támadásával váratlanul került közém és a célul kitűzött árnyékgömb közé és nem is szégyelli az apró siker okozta kárörömét megvillantani egy felém küldött gonosz félmosollyal, hogy aztán villámgyors mozdulattal hajítsa egyik semmiből előteremtett tőrét a könyv védőburka irányába. Mielőtt a végzetes penge hegye belefúródna a mágikus védelem törékeny falába, magam mögé teleportálom a könnyű zsákmánynak remélt prédát, hogy ismét közeli oltalmam alá kerüljön.

-Te se gondoltad komolyan, hogy ilyen egyszerű dolgod lesz – vigyorgom szenvtelenül, miközben egy nagy lépéssel felállok a háborgó vízfelszínre. Hiába kavarog hevesen a folyó, szilárdan állok a felszínén a talpam nyomán gyorsan elillanó gőzfüggönytől övezve. Felettünk már viharos fellegek gyülekeznek, gomolygó fenyegetéssel, mélyen morajló erőkkel figyelmeztetve a kirobbanni készülő valós csata várható szenvedélyére.

-Véletlenül sem – válaszolja számító mosollyal, eltökélten fúrva szemembe kék fénnyel örvénylő pillantását. Szavait baljós kisugárzás követi, majd egyre hangosabb dübörgés hangjára kapom oldalra a fejem. A szférába életet hozó folyó most gyilkos tombolással duzzad több méteres magasságba, elsodorva a partot, egy megállíthatatlanul száguldó csorda erejével csapódva egyenesen célpontjába, azaz belém. Arra van csupán időm, hogy a karomat magam elé rántva védekezzek az ellenállhatatlan tömeg kíméletlen becsapódása ellen, de amint a víz irgalmatlan ereje közrefog, azonnal jeges csillogású kristályok zárnak fagyos fogságba. Kelletlenül felmorranva lángoltatom fel a testemből kitörni vágyó energiákat és a jégbörtön másodpercek alatt, recsegve, sisteregve válik szinte azonnal sűrű gőzfelhővé. A gömb sértetlenül lebeg mellettem, úgyhogy ellenfelem sem lehet messze. Hiába a minimálisra csökkent látótávolság, tisztán érzem Ramiel mozgását, amint egy telportálással mögém ugrik. Oda se pillantva suhintok hátra, de pengém csak az üres levegőt szabja ketté. Gyanakvón szűkülnek össze szemeim. Aura kivetítés? Ügyes.

Azonban következő mozdulatommal szilárdan ragadom meg a kéken felizzó mágikus pengét, ami csak egy leheletnyivel a védőburok mellett torpan meg az erőfeszítéstől remegve.

-Meg vagy – sistergő tenyeremmel mit sem törődve roppantom ketté a vékony kardot és gazdája ellen fordítom a kezemben maradt fegyver hegyét, ami lepattanva a vastag arany nyakékről egyenesen az angyal vállába fúródik. Fel se szisszenve ragadja meg őt támadó karomat és ismerősen kínzó fájdalom hasít a húsomba, amint az életet kiszipolyozó rúna könyörtelenül csonkítja meg belső asztrál testemet. Felmorranok a kellemetlen fájdalomtól, de nem adom meg neki a lehetőséget, hogy zökkenőmentesen folytassa a kíméletlen támadássorozatot. Most én jövök. Démoni szóval idézek a bőrömön végigszaladó fekete lángokat, melyek kegyetlen fájdalommal jutalmazzák a karomat satuba szorító érintést. Ramiel végül felnyögve szökell egyet hátra, erős szárnycsapása nyomán feloszlik a fullasztó ködfelhő és feltárul a folyómeder kiszáradt látképe.

Egyikünk sem nyalogatja pillanatokon belül begyógyuló sebeit, céltudatosan vetem magam a földet sem érő angyal után és egy erős rúgással támadom korábban megsebzett vállát, amiből épp ekkor lökődik ki a saját pengéje. A rúgás betalál, de másik kezével még a levegőben elkapja a lehulló szilánkot és halálos precizitással vágja a térd sérülékeny izületei közé. Rúgásom erejét veszti, de ellenfelem így is métereket repülve csapódik a meder kavicsos falának, hatalmas dübörgéssel roncsolva szét a lapos meredélyt. Vad vigyorral tépem ki a térdemből a kard maradványait és hajítom félre a szikrázó pengedarabot, de mielőtt elindulhatnék Ramiel felé már kapom is arcom elé védekezőn karjaim. Brutális erővel csapódik ellenfelem térde védelmemnek, így most én csúszok hátra, de hirtelen fogást váltva engedem a támadást tovább lendülni és egy megpördüléssel teremtem a földre ziháló kedvesemet. Fölé kerekedve, szavak nélküli kérdő vigyorral biccentem kissé oldalra a fejem, amitől dühös fintorra húzódnak a máskor gyönyörűen lágy vonások. Ruhán keresztül is érzem vérének szenvedélyes lüktetését, kipirult arca szöges ellentéte a szemeiben tükröződő jeges elszántságnak.  Élvezettel merülök el a vad szenvedéllyel örvénylő mélykék tekintet haragjában az ellenállás és dac izgató kisugárzását magamba szívva. Lúdbőr szalad végig a tarkómon az élvezettől, ahogy a domináns erők dübörögve rázzák meg belső láncaikat, már korántsem egy törékeny prédát, hanem méltó ellenfelet tekintve célpontjukként.

Az eddigi dinamikus csata csak egy elsuhanó másodperc erejéig torpan meg, a következő pillanatban Ramiel kiteleportál alólam és egyenesen a hátamon landolva szegezi torkomnak gyilkos csillanású tőreit. A hátamból azonnal előtörő fekete árnyéknyalábok azonban kegytelen erővel taszítják őt le, így csak egy apró karcolás vágja fel a nyakam oldalát. Még a levegőben mellé teleportálok, de öklöm kíméletlen csapását félkézzel hárítja, mielőtt a gyomorszájába mélyednének ujjaim. Az égben villámok cikáznak, villódzó fénnyel világítva meg kialakuló tusánkat. A bennem lakozó fenevad egyre többet akar, tépni, marcangolni, megérezni ellenfele vérének részegítő ízét, de nem találok fogást agilis szeretőmön. Egyre vadabban, elszántabban támadok és a vérszomjas ösztönök ellenállhatatlan lassúsággal kúsznak tudatom elé, eltakarva a szemem elől a küzdelmünk kirobbantó célját. Erőszakkal kell visszafognom ezt a belső késztetést, de sokkal nehezebben tartóztatom magam, mint eddig bármikor.

Hangos reccsenés és vakítóan fehér fájdalom kíséri könyökének becsapódását az arcomon és saját véremtől elvakultan, csak ösztönből védem ki az oldalamat átszúrni készülő penge döfését. Az egymás utáni két villámgyors visszatámadás azonban lyukat kell hagyjon a védelmén, résnyire nyitott szemem sarkából látom a fehér villanást, amit vasmarokkal kaparintok a ujjaim közé. Felbőszülten rántom meg a törékeny végtagot, ami a szövet szakadásának fájdalmas hangjával adja meg magát, de az utolsó pillanatban karmaim kicsusszannak a pusztulásra ítélt szárny puha húsából. Ramiel kínnal teli kiáltása összeszorított fogai között hal el, miközben egyszerre rúgjuk el magunkat a másik a közeléből.

Kitörlöm a szememből a belefröccsent fekete vért és zilált vigyorral nézek szembe a kék lángtól veszedelmesen szikrázó szemekkel. Egyik roncsolódott szárnya megviselten lóg a társai mellett, de kék örvények fonják körbe és pár másodperc elteltével büszkén csatlakozik párjaihoz. Az én bezúzott orrom hasonló recsegéssel jön helyre, mint ahogy az imént ripityomra törte drágalátos kedvesem.

-Azt hittem komolyan szeretnél harcolni, akkor miért fogod vissza magad? – kiáltja felém vicsorogva, irritáltan dühös hangon, a következő támadásra készen állásba feszülve.

-Te is tudod, miért – vigyorom mostmár keserédes. – Ahogy elvárom, hogy te se adj bele mindent – vakkantom vissza ingerülten.

Egy pillanatra zavartan pislog párat majd a dühöt egy vészjóslóan rideg és nyugodt mosoly váltja fel az arcán.

-Nem – súgja halkan és a szemei fehérje valós kék lángokkal izzik fel. Váratlanul torpan le a pillanat, a szívverésem dobogását lassú morajlásként hallom dübbenni, a tarkómon az életemet veszélyeztető fenyegetés baljós fuvallata borzolja fel a szőrszálakat. Még a saját mozdulataimat is lassúnak érzem, a légvétel lusta fújtatásként hagyja el a tüdőm, miközben a felém vánszorogva meginduló lángok királykék virágtengerként nyitják ki szirmaikat. Az életösztön talán még sosem érzett mélységekkel veszi át az uralmat a testem irányítása felett, mikor ellépek a tűzoszlop útjából és lelassult pislogással pillantok vissza a gyilkos tisztítótűz halálos hordozójára.

Az idő érzete sokszorosára gyorsul vissza, mikor hirtelen a háta mögé teleportálok és hiába érzi érkezésem, a védekezésre szánt mozdulatát megakasztva ragadom meg hátulról állát és feszítem hátra a fejét.

-Még mindig lassú – dünnyögöm fülébe komolyságba ridegült hangon. Nem várom meg a támadásra szánt reakcióját, miközben ingerülten felkiált ujjaim a nyakán lévő mágikus nyakékre csúsznak, amit kegyetlen erővel tépek le a helyéről. Levegőért hördülve bukik előre, de pengévé élesedett tollaival hátracsapva taszít el magától és szabdalja fel csontig a felsőtestemet. Ujjaim közül olvadtan hullanak ki az arany nyakék darabkái, miközben már újra mozgásba lendülök, nem törődve begyógyuló mellkasomról leomló, hasztalanná vált szövetcafatokkal. Ramiel felett teremve sarkammal mérnék letaglózó erejű ütést szárnyai közül elővillanó gerincvonalára, de követhetetlen sebességgel tűnik el alólam és helyette a földből lándzsaként az égbe szökő tüskék felé zuhanok. Porfelhőt kavaró, az ég zengését visszhangzó robajlással csapódok a talajba, a kegyetlen nyársak azelőtt olvadnak alaktalan masszává, hogy megérinthetnének. Kikerekednek a szemeim, amint egyenesen a csapda felfedi előttem következő rétegét, de addigra már késő. A méteres rúnakör mennyei fénnyel ragyog fel es egyúttal perzselik meg a testem mindenhol, ahol csak a sugarak érnek. Sötétségem démonainak fájdalmas üvöltése a torkomban visszhangzik és a szféra minden zuga beleremeg a létezésével ellentétes pólusú támadás elleni haragba. A talpam alatt megroppan a föld és magától zúzódik darabokra a mágikus rúnák gyűrűjében vakítóan ragyogó aranykör.

A levegő forró páraként hagyja el a torkomat, ahogy mélyről kifújom a groteszk gyógyulás hevében felizzó testem tüzét. Térdelve sandítok fel Ramielre, arcomon már nincs vigyor, csak gyilkos eltökéltség. Harcunk kezdete óta most látom először meginogni a szemeiben tükröződő magabiztosság fényét. De hiába a kegyetlen gyilkos ösztön, a tudatom mélyén most is megmozdíthatatlan törvényként lebeg az öröklétre kinyilatkoztatott tény; Neki már soha többé nem kell igazán félnie tőlem. Ennek ellenére, érzem, amint visszaépülő testem megnő és a hátamból előtörő fekete árnyéknyalábok lusta hullámzással idézik a hajdanvolt szárnyak magasztos sziluettjét. A sötét kisugárzás mérgező páraként szivárog elő pórusaimból, amint lassan felegyenesedem és oldalvást kissé hátrabillentett fejjel tekintek le a pillanatba dermedt angyalra, aki kivont kardját haszontalannak ítélve hajítja el oldalra. Kezeit lomha kék lángok kússzák körbe, míg a támadásra várva védekezésbe helyezkedik. Nem vagyok naiv, a látszólagos tétlenségében is biztosan taktikákat tervez a legyőzésemre. De ez még nem ma fog bekövetkezni.

A pillanat szülte megtorpanást ismét felváltja a váratlan sebességgel meginduló mozdulat. Felé lendülök, ő pedig hátrálásra kényszerülve védi ki támadásaimat. Karmaim felhasítják egyik karját, árnyéknyalábom füstölgő pengévé keményedve nyírja meg egyik szárnyának hófehér tollvégeit, de vad csapásaimat a látszat ellenére ezúttal már nem a démoni énem esztelen gyilkos vágyai hajtják. Ezúttal egy sokkal veszedelmesebb, ősöreg örökség veszi át az irányítást, egy rideg, számító céltudat. Ha Ramiel elteleportál azonnal mellette termek, megfoganó varázslatait csírájukban fojtom el, kóstolgató visszatámadásait taktikusan hárítom. Egyre szűkül a hurok, a várható végzetes végkifejlet már a küszöbön áll.

Hátrébb ugrok, ahogy egyik karját hirtelen előre nyújtva készül megismételni gyilkos lángkitörését, de a gyors támadás váratlanul torpan meg. Ramiel körül veszedelmes energiák kavarognak vadul, a kerekedett esőtlen vihar kíméletlenül tépázza gyöngyházszínben ragyogó haját és tollait. Lehunyt szemét lassan nyitja fel, amik most misztikus ragyogással vetülnek rám, olyan rideg eltökéltséggel, amilyet még nem láttam. Lehet, hogy csak a szemem káprázik mikor apró szikrákat látok felvillanni hajszálai között, de ösztöneim kirobbanásig feszítik a támadás kivédésére várakozó minden porcikámat. Aztán a manaháló hirtelen valósággal berobban, nincs időm kitérni a felfoghatatlan sebeséggel felém csapó természetellenes villám elől. Az izzóan kék jelenés végigszántja a jobb karomat és éhes agyarakkal mar az oldalamba, elszenesedett, gyógyíthatatlan roncsokat hagyva mag a után. Felüvöltök a kínzó fájdalomtól, melyet még sosem éreztem, de mielőtt hangom elhalna már előtte termek és bal karommal visszakézből lendítek felé egy ellenállhatatlan csapást. Üstökösként csapódik a gigászi kupola kilométeres távolságban húzódó falának, amin égzengő recsegéssel szalad végig egy égbe szökő repedés. Mielőtt magához térhetne a becsapódás okozta sokk után, már előtte is termek és védtelen nyakára kulcsolódnak ujjaim.

Kábán pillant tisztán hideg szemeimbe, de ajkai elégedett félmosolyra húzódnak. Gyanakodva sandítok le látóterem szélén megmozduló karjára, mire tudatosul bennem, hogy mit szorongat olyan elszántan. Ujjaim szorítása megenyhül és az én arcomra is halvány mosoly görbül. Fogalmam sincs, hogy mikor kaparintotta meg a könyvet, de kétségtelenül ott csillog a karjában az ezüst és kék veretes kötet. Végleg elengedem, mire nagy levegőt véve, kimerült szárnycsapásokkal kezd előttem lebegni. A védelmi kupola üveges csilingeléssel töredezik szilánkokra, de mielőtt a darabok a földre hullanának füstként porladnak semmivé, akárcsak a fejünk fölül elillanó, fenyegető viharfelhők.

-Gratulálok – mondom mosolyogva, miközben testem energiái is visszacsitulnak, a sötéten gomolygó kisugárzás felszívódik és visszanyerem nyugalmi méretem. – Legyőztél.

- Hm. Érdekes kérdés – válaszolja halkan, miközben közelebb bújik hozzám. Én az ő vállán, hátraejtett fejjel gyönyörködök a csillagszórta égbolt szépségében, ő pedig az állát az én vállamon finoman megtámasztva. Minden szavunk és mozdulatunk lomha és bágyadt, mint maga az alvó éjszaka. Az öntudatlanul kalandozó ujjai az alhasamon édes borzongást keltve szegülnek ellen az álmosító békénknek. A gondolataim még szabadok, de már minden idegszálam ezekre az ujjakra koncentrál. – Ha arra vagy kíváncsi, hogy a Nagyfőnöknek tervei voltak e, akkor sajnos ki kell ábrándítsalak. Szerintem pontosan azután magára lett hagyva a világ, hogy megteremtetett.

Nem tudom, miért ábrándít ki a válasza, mikor egy részem egyetért a hitetlennek számító teóriával. A rövidke életem során többször kérdőjeleztem meg az Úr jelenlétét mint más angyalok hosszú évezredek alatt. Így jár az, aki egy démonnak szegez teológiai kérdéseket. Találkozik a realitás ütős kegyetlenségével. Itt volt a lehetőség, hogy hízelegjen egy kicsit, de a szerető helyett a démonherceg felelt. Igazából nem bánom. Többek között pont ebbe a hűvös, objektív intelligenciába szerettem bele, már akkor üdítő változás volt a képmutatás, a vak hit és a megválaszolatlan kérdések világa után.

- Nézd csak – mozdítja a tenyerét a föld fölé, és képtelen vagyok elrejteni a fintoromat, mikor a hold sápadt fénye megcsillan a keze alatt előtörő csúszómászók izgő-mozgó csoportján. Mostanra annyira eggyé váltam a szféránk szövevényeivel, hogy érzem a születésükkor keletkező, leágazó darabkákat a manahálóban, érzem a csekély erejüket, a lelkük elenyésző kis lángját, az életük szempillantásnyi, jelentéktelen napjait. Tudom, hogy ők is a teljesség részeit képezik, de nem tudok nem visszaemlékezni a bemocskolt jelentésre, amivel Baál ruházta fel ezeket az apró, szerencsétlen állatokat. – Ennek a szférának mi vagyunk az istenei. Életet teremthetünk, de sose fog érdekelni se téged, se engem, hogy ezek közül az apró lények közül, melyik milyen életet fog élni. Pedig benne van a pakliban, hogy valamelyik megpróbál megcsípni, vagy éppen egy másik megeszi azt, amelyik ártani akarna nekünk.

- Értem mit mondasz, de örülnék, hogyha nem csúszómászókhoz hasonlítanál minket – jegyzem meg keserűn, mielőtt komolyabban elgondolkodnék a szavaian, és meg is kapom a várt gunyoros nevetésemet válaszul. Ha ő hányt volna meztelencsigákat, most nem nevetne így. Amúgy még nem tudom eldönteni, hogy egyet értek e vele. Szerintem minden relatív. Valóban soha nem fog érdekelni egy zümmögő légy az egyik fa törzsén vagy egy megsebzett vadnyúl a bokorban, de úgy gondolom, hogy ha egy általam teremtett lény valamilyen módon akkora hatalomra tenne szert, amivel veszélyezteti a teljes világomat, abba igenis beavatkoznék. Nem azért építettem, hogy lerombolják.

- Másrészről viszont… – folytatja, mielőtt szavakba önthetném a felrebbenő gondolataimat. Van valami a hangjában, ami azt sugallja, hogy jobban szeretném hallani a folytatást, mint vitába szállni az előző elméletével. – Nem hinném, hogy születhetett volna valaha más halandó vagy halhatatlan, aki hozzám tartozhatna. Szóval ebből a szempontból, a válaszom igen. – Ó. Hallottam már hasonló vallomást tőle, és igazából soha nem kételkedtem benne, hogy így gondolja, mégis csodálatos érzés újra és újra szavakba öntetni vele ezt az édes vallomást. Még akkor is, ha pontosan olyan egyértelmű és megmásíthatatlan tény, hogy a nevem mélyen bele van vésve a lelke mélyébe, mint az, hogy az övé kitörölhetetlen helyet kapott az enyémben. Ott van, mióta lélegzem, mióta először kinyitottam a szemeimet, és megláttam a mindent átszövő mágia végtelenjét magam körül, és éreztem, hogy valami hiányzik ebből a végtelenből. Talán már akkor is ez húzott távolra a népemtől, lehet, hogy ez a hiányérzet szülte az örökös ellenszegüléseimet, a motiválatlanságomat, hogy mindig többet akartam, mikor ők hálára és megelégedésre neveltek, hogy kérdéseket tettem fel, mikor elfogadni és hinni kellett volna. – Egy lélek két feleként születtünk meg és elkerülhetetlenül egymásra kellett találnunk. Én sosem lehettem egész nélküled, ahogy te is elveszett lennél, ha nem találsz rám. Nekem elég ennyi. – Lassú, elégedett mosollyal billentem az arcomat az övéhez, ragaszkodó ölelésünk mostanra szerelmes összebújássá fokozódott. A kezeimet az övére simítva szorítom még közelebb magamhoz, mintha magamba olvaszthatnám olyan módon, ahogy a lelkünk már rég eggyé vált. Az ujjaimmal szórakozottan játszadozok a bőrén, az arcomat cirógatják az ajkai közül kiszökő lomha lélegzetvételek. A belőle áradó illat, amit régen a vad záporok párás levegőjével és a szabadság örömével azonosítottam, mostanra a szerelmünk örök megtestesítője lett. A hazatalálás és a biztonság érzése megingathatatlan békével és szívszorító boldogsággal tölti meg ezt a csodálatosan meghitt, csillagfényes pillanatot. Soha többé nem veheti el tőlünk senki ezt a szabadságot, ezt a boldogságot, ezt az önkéntes száműzetésben leélt öröklétet.

Bele sem merek gondolni, mi lett volna a sorsom, ha nem keresztezik egymást az utaink siheder koromban. Még mindig a Fekete Erőd üres, rideg folyosóin bolyonganék, vágyódó, tiltott pillantásokat lopva halandók elillanó életéről, mígnem a sóvárgó lelkem utolsó lángjait is eloltja az unalom és a magány. Használtak volna néhányszor, mint egy elcsorbuló fegyvert, amit felemészt a saját ereje, mert soha nem kapott lehetőséget rá, hogy megértse. Még meg is könnyebbültek volna, mikor az általuk rövidre szabott életem végén a kék lángjaim engem is magukkal rántottak volna oda, ahonnan nincs visszatérés. Kaptam volna egy tisztelgő búcsúszertartást az odaadó szolgálatomért, ami majdnem akkora hazugság, mint maga a tény, hogy nem végig ez volt a tervük velem.

Még szerencse, hogy Ő szó szerint berobbant az egyhangú életembe, és ugyan még nem az elrendeltetett szerelmünkkel, de a gyűlölet és a bosszúvágy szenvedélyével kitöltötte az ürességet, amit addig a hiánya jelentett.

- Szeretem, mikor ilyeneket mondasz – mosolygom az arca puha bőrébe meghatódottan, mielőtt megpuszilom a járomcsontja markáns szegletét. – Mindig is úgy éreztem, hogy vagy így, vagy úgy, de megmásíthatatlanul össze van fonódva a sorsunk. Egy időben féltem is tőle – vallom be a már rég eltemetett aggályaimat, amiket az a gyermeteg gondolat keltett, hogy vajon valódi e a szerelmünk, ha előre meg volt írva. Azóta rájöttem, hogy ez a tény csak még valódibbá teszi. – De ez soha többé nem rettenthet már meg.
Lassú, szerelmes odaadással pecsételjük meg a vallomásainkat egy csókkal, az ajkaink olyan puha és gyengéd tánccal ismerkednek, mintha a legelső táncuk lenne. Mintha nem ismernénk egymás minden porcikáját kívülről-belülről, mintha nem tudnám, hogy milyen íz vár majd az ajkai között, az ő ismerős, otthonos íze, amitől minden alkalommal forróság árad szét a testemben, és izgató szikrák szaladnak végig a gerincem teljes vonalán. Fogalmam sem volt, hogy lehet valakit ennyire tisztán, ennyire feltétel nélkül szeretni. Néha görcsös fájdalom szorítja össze a szívemet, mert úgy érzem, nem leszek képes elég kifejezően átadni neki a szerelmem mélységét és végtelenjét, aztán elmerülök az érzelmektől csillogó szerelemvörös szemekben, és rájövök, hogy szavak és tettek nélkül is pontosan tudja. Nem tudom, mennyi idő telik el, de mintha elrabolná az utolsó gondolatot a tudatomból, elmélyíti a percek óta tartó becézgető, cirógató csókot, a nyelve nedves puhasággal simítja az ajkaim közé azt az ízt, ami már előre felkorbácsolta a kielégíthetetlen, elfogyhatatlan vágyakat, amiket csak ő tud ébreszteni bennem.

Nem érdekel, hogy a kék lángjaim átkával kellett születnem, ha cserébe megkaptam őt a lelkem párjaként. Soha nem akarnék másik életet.

Hangtalan sóhajjal tudatom vele az elégedettségemet, amit a szárnyaimon kalandozó érintései okoznak, és most, hogy a lekorlátozott figyelmem elszakadt a nedves, érzékennyé vált ajkainktól, megérzem a fenekemhez simuló, ismerős keménységet is. Megborzongva simulok még közelebb hozzá. Élveztem a békés, szexuális feszültségtől terhes, gyengéd csókot, de nem bánom, hogy tovaillant a törékeny, rövid életre ítéltetett pillanat. Nem hibáztatom a testünket, hogy ugyanarra vágyik, mint a lelkünk. Az egyesülés, az összeolvadás beteljesülésére. Arra, hogy két szétszakított félből újra egésszé válhassunk. Halkan felnyögök, mikor előre dönt, és szavak nélkül, lassú határozottsággal teljesíti a megfoganó gondolataimat. Megkönnyebbülve kapaszkodom a kézfejemre nehezedő ujjakba, és élvezem, ahogy a testemet kitöltő forróság testileg és lelkileg is egésszé, teljessé tesz a közösen teremtett éjszakánk sápadtfehér fényeiben.

Ezek a rövid kis pillanataink azok, amik apránként beforrasztják a lelkemen szaggatott sebeket, a gyengéd, szerelmes csókjaiban fürdőzve elhomályosul a múlt, eltávolodnak a traumatikus emlékek és körvonalazódik a jövő, aminek az útján tudom, hogy ő is elkísér barátként, társként, férjként.

***

- A végén még azt kell hinnem, hogy csak a tudásom érdekel – érkezik meg a várható panaszkodás mögülem. Csodálom, hogy eddig bírta, már egy ideje egyre nehezebb figyelmen kívül hagyni a hol halkabb, hol hangosabb elégedetlen sóhajait és morranásait. Egy mosoly árnya suhan át a megremegő ajkaimon, de egyelőre sikerül elhessegetni és megtartani a hűvös nyugalom álcáját. Ez a siker azonnal tova is illan, mikor hátrapillantok a vállam fölött a szürreálisan egészséges, gyönyörűen zöld gyepen terpeszkedő kreolbőrű démonomra. Igazán szemrevaló látvány, olyannyira, hogy muszáj kicsit jobban felé fordulnom, hogy kényelmesen legeltethessem rajta a szemeimet.

- Dehogyis. Másban is kielégítő szolgálatot teszel – incselkedek vele kihívó vigyorral, és még a vak is látja, hogy célba talált a komolytalan megjegyzés, amit tovább nyomatékosítok azzal, hogy szenvtelenül végigsimítom a meztelen testét a mohó pillantásommal. Próbálja viccre venni az alaptalan beszólást, de az alig láthatóan megremegő bal szemöldöke mint mindig, most is elárulja. Olyan aranyos, hogy tisztában van vele, mennyire jó, de mégis lehet ugrasztani az ilyen piszkálódásokkal. Imádom, hogy az elmúlt hónapokban sikerült ennyire egymásra hangolódnunk. Egyre jobban hasonlít arra a személyre, akivé talán válhatott volna, ha az angyali lelke kietlen termőföldjén nem a gyűlölet és a harag magvait ültették volna el. Ha nem büntették volna meg könyörtelenül, mikor ő kényszeresen learatta ezeket a terméseket. Talán nem csak én, hanem ő is a gyógyulás útjára léphet a közös boldogságunk által. Még akkor is, ha az ő több ezer éves lelkén sokkal mélyebbek és időtállóbbak a sebek. Jó érzés abban a reményben ringatni magamat, hogy talán segíthetek rajta.

A vigyorom kiszélesedik, mikor színpadiasan felém fordul teljes testtel, és egy izomvillogtató pózba rendezi magát. Hmmmmm. Nem rossz látvány, de nem fogok zavarba jönni tőle azok után, amiket látok minden alkalommal, mikor szeretkezünk. A bicepsze hullámzó, szépen faragott formái akkor a legtökéletesebbek, mikor a derekamba kapaszkodik, és nyers erővel mozgatja magán a testemet. Ah. Magam ellen, és az ő kezére dolgozok ezekkel a gondolatokkal.

- Csupán kielégítő? – kérdezi fenyegetően, mintha nem tudná pontosan a választ, de most már csak azért sem mondom ki az ellenkezőjét. Talán mert a vörös veszedelmes árnyalatában villanó pillantása olyan izgatottságot kelt bennem, ami csak a régi, hátrahagyott életünkből ismerős. Azt hittem soha többé nem leszek képes átadni magamat a félelem szülte vágyaknak, de most először megsimogat egy rég elfeledett érzés előszele. Enyhén összerezzenek a közelségétől, mikor mögém teleportál, pedig előre éreztem az érkezésének a mágikus jelenlétét. – Tán hercegből puszta ágyassá avanzsáltam volna? – mormogja a fülembe borzongatóan mély, dallamosan veszélyes hangon. Minden izmom ugrásra kész izgatottságba feszül tőle. Nem tetszene neki, ha erre válaszolnék. Ha nem is ágyassá, de szeretővé talán. Lássuk be, a magányos száműzetésünkben nem sok dolog tudatosítja bennem a hatalmas, rettegett démonherceg mivoltát. Talán csak a könyveiben rejlő kimeríthetetlen tudás. – Hm. Neked talán azt is bevállalom.

A megfeszült izmaimat egy heves, izgatott reszketés lazítja el, de azonnal vissza is feszülnek a vállamba mélyedő fogai érzékien fájdalmas támadásától. Az ajkaim elnyílnak, de nem volt elég levegő a tüdőmben, hogy sóhaj szökhessen ki rajtuk. Az elmúlt hónapokban mikor épp nem a könyveit olvastam vagy a közös világunkat bővítgettem, az ő karjaiban élveztem a szerelmünk és az összetartozásunk testi gyönyöreit. Mégis, talán most izgatott fel a legjobban, mióta újra egymásra találtunk. Még mindig, ennyi idő, rossz tapasztalat és trauma után is hatalmas hatással van rám a démoni létéből eredő fenyegető kisugárzás, és a tudat, hogy én vagyok az egyetlen élőlény a világegyetemünkben, aki nincs valós veszélyben tőle.

Szinte már várom a kéjsóvár büntetést a szándékos pimaszságomért, de helyette egy vastag, mindent elfedő ruha mögé rejti a buja testemet. Hé. Ez nem igazság.

- De most egész más elfoglaltság jutott az eszembe – bazsalyogja elégedetten, és azonnal rájövök, hogy ez lesz az igazi büntetés. Felizgat, aztán nem adja meg, amire vágyom. Könyörögni márpedig nem fogok. Azt hiszem. – Hagyd a könyveket, játssz velem egy kicsit – tünteti el egy legyintéssel a mai napra gondos megfontolással kiválogatott, előttem tornyosuló köteteket. Irritáltan nézek végig a fekete, harcra megalkotott mágikus szövetruhán, ami túlságosan emlékeztet a megtagadni vágyott gyökereimre. Már nem vagyok az angyalok bábja, eszem ágában sincs az egyenruhájukhoz hasonlatos öltözékbe bújni, még egy játék erejéig sem. És ha már itt tartunk, a játékaihoz sincs kedvem, legyen az küzdelem, edzés vagy valami hasonló erőfitogtató móka, amiben kudarcot vallhatok ellene. Olyan jó úton járok, hogy elfelejtsem a szörnyűségeket, amiket velem művelt, nem kockáztatok meg egy újabb epizódot, csak mert Asmodeus unatkozik. Ha ezt hangosan kimondanám, megint megvádolna, hogy menekülök. Talán igaza is van. Talán tényleg menekülök. Még nem állok készen rá, hogy újra csalódjak magamban.

Elgondolkodón pislogok fel a vállam fölött a démonra, aki közben felállt mögülem, és oldalra billentett fejjel fölém tornyosulva várja az ítéletemet.

- Semmi kedvem – sóhajtom végül lehangoltan, eltüntetem a keserédes emlékeket idéző ruhát, és újra magamra öltöm a lenge, fehér nadrágot, amitől az imént megfosztott a túlságosan elbizakodott kedvesem. Újra megjelennek előttem a könyvek, és az ölembe húzom a torony tetején lévő kötetet, ami már a negyedik része egy sorozatnak az angyalok által különböző mondvacsinált okokból betiltott, eltitkolt vagy elfelejtett mágiákról. Brutális mennyiségű megtagadott tudás, csakis egyetlen valódi célból: hogy megingathatatlan legyen a jelenlegi tanács lassan kőbe vésődő pozíciója. Az angyalok egyensúlya, amit a hatalmi szerepek örökös megosztása és vándorlása tartott fenn a világunk létezése óta, kibillenni látszik egy őrült vezetőség kezében. Asmodeus tudása olyan őskori hagyományokról rántja le a leplet, mint például az, hogy háromezer éves kor felett nem tartották elég épnek az elmét, hogy tanácstag maradhasson egy szeráf, ezért ilyenkor lemondtak. A békésen lemondó angyalok általában nem sokkal később el is szunnyadtak, ami egy képletes kifejezése a lélek elöregedéséből adódó örök álomba merülésnek. Ez a halhatatlanok halála, ami akkor jön el, mikor túlságosan elfárad és unottá, rezignálttá válik a lélek. Ezt a kifejezést a fiatalabb angyalok, mint én, már nem is ismerik, mert többek között ezt is kitörölték a tananyagokból, hogy senki ne kényszerítse a lassan negyedik évezredét töltő Gabrielt lemondásra. Mekkora káosz egyetlen őrült elme és néhány gyáva csatlós miatt. Mekkora veszteség.

Kinyitom a könyvet, de a szemem sarkából azért figyelem, hogy az imént feltápászkodott démonom miként reagál a váratlan visszautasításra. Őszintén meglep, mikor szó nélkül visszaheveredik a fűbe, és a feje alá támasztott kezekkel kezdi el vizsgálni a felhőtlen égboltot és a magasan járó napot.

- Már nem félsz, hogy ellustulunk? – idézi sokatmondó hangsúllyal a szavakat, amiket egy élettel ezelőtt szegeztem neki, mikor hetek óta a szeretkezés volt az egyetlen mozgás, amire rá tudtuk venni magunkat. A váratlan emlék valamiért szomorkás mosolygásra késztet. Be kell vallanom, hogy a megrontott lelkemnek néha hiányzik a veszély és a ránk kényszerített harcok, amikkel szembe kellett néznünk. Néha titkon elgondolkozom rajta, milyen lenne visszamenni, de tudom, hogy semmi nem várna ránk ott, csak pusztulás vagy pusztítás. Nem tudom, melyik a rosszabb, de abban biztos vagyok, hogy a legkevesebbet a távolmaradásunkkal árthatunk.

- Számít? Már megvívtuk az összes csatánkat – dünnyögöm a könyv sorait bűvölve, melankolikus beletörődéssel. A szavak hamisnak és valótlannak tűnnek, még akkor is, ha a szívem mélyén hinni szeretnék bennük. Szeretném azt hinni, hogy az akaratom erősebb, mint az idő vasfoga, és nem fog megtörni a gyilkos monotonitás. Nem véletlenül vontam ki magunkat az egyenletből, a világnak erre van szüksége.

- Keh – fejezi ki a nemtetszését a lehető legautentikusabb morgó hanggal. Ha minden alkalommal, mikor ezt hallottam mostanában, kapnék egy aranygyöngyöt, lassan a teljes testemre fűzhetnék belőlük páncélt. Még a nyomasztó téma ellenére is átsuhan az ajkaimon egy mosoly. – Így hal meg a lélek – fűzi hozzá komoran a gondolatot, ami beleillik a mostanában olvasott témák közé. Sikeresen magára csalja a tekintetemet, és most jövök rá, hogy rajta még mindig ott van a fekete nadrág és harci zeke, amit talán az enyémmel egyszerre teremtett magára. Valamiért zavar a gondolat, hogy egyáltalán megfordul ilyesmi a fejében. Ha a harcos énemet el is engedtem volna, a szenvedélyünk lángja soha nem hagyná, hogy beleunjak az öröklétbe. De vajon tényleg elengedtem a harcos énemet? Nem hiszem, hogy képes lennék kitépni magamból azt, ami köré az egész életem épült, mégis, egy küzdelmi edzés gondolatától most a hideg veríték futkos a hátamon.

- Tudod, hogy nem gondoltam komolyan – védekezek csendesen. Talán tényleg túlságosan belesüppedtem mostanság az elméleti fejlődés száraz egyhangúságába. Nem is emlékszem, mikor nevettünk utoljára együtt, pedig régen képes voltam addig kacagni mellette, amíg már fizikai fájdalmat okozott. A szeretkezések még mindig csodálatosak, de a régi harcias játékosságunkat mostanság felváltotta a gyengéd, odaadó romantika. Tudom, hogy mi az oka, most mégis keserű hiányérzetet kelt bennem, mintha arra kényszeríteném őt, hogy megtagadja a lényének egy jelentős részét. Lehet, hogy tényleg unalmas voltam az elmúlt hónapokban. Nem tudom, mit akarok elérni a folytonos olvasással és tanulással, főleg, hogy az igazi fejlődés csakis kizárólag gyakorlással és véres küzdelmekkel érhető el. Szem elől tévesztettem volna a céljaimat, és hogy ki vagyok? De miért?

- Tudom. Akkor nem bújnád ilyen serényen a könyveimet – sandít felém mozdulatlanul, a szemei sarkából rám szegezett ravasz pillantásával. – De akkor miért nincs kedved? – teszi fel a bennem is megfogalmazódó kérdést. Visszafordulok a könyv felé, mintha abban megtalálhatnám az őszinte választ, pedig a szívem már rég válaszolt.

- Félek – suttogom letörten a jellememhez aligha illő valóságot. Régen arccal mentem az esélytelen küzdelmekbe ellene, most pedig erősebb vagyok, mint valaha, mégis tele vagyok bizonytalansággal és kételyekkel. Talán mégsem gyógyultam annyit, mint hittem. Lehet, hogy egy illúzióba ringattam magamat hónapokig.

- Mitől? – valószínűleg sejti a választ, de jól esik, hogy veszi a fáradtságot, hogy rákérdezzen. Látom a perifériámból, hogy felül és törökülésbe helyezkedve felém fordul, de még mindig nem nézek rá.

- Hogy hiába lettem szeráf, még mindig kevés leszek – öntöm szavakba a friss ráébredésemet. Már nem tőle félek, és nem is attól, hogy a lelkemen csámcsogó árnyak visszatérnek, és lebénítanak a sötét emlékek erejével, mint legutóbb. Hanem attól, hogy még mindig áthatolhatatlan a közöttünk feszülő szakadék. És az lesz. Mindketten tudjuk. Ezért félek. Mert ezután már nem vár rám több hatalmas erőbeli ugrás, csak a bőséges verejtékkel megszerzett, komótos fejlődés. Ha most kevés leszek, akkor csak foggal és körömmel harcolva, vért izzadva tudok majd felzárkózni, nem várhatom a következő csodát, mint eddig.

- Soha nem voltál kevés, Rami – füllenti szinte hihető komolysággal. A hangjában olyan elfogult, érzelmes ragaszkodás bujkál, ami egyrészről simogatja a meggyötört szívemet, másrészről viszont semmissé teszi az állítás szavahihetőségét. Mikor hosszú-hosszú ideig nem válaszolok az üres szavakra, inkább taktikát vált, és folytatja a maga szokásos, pofonszerű őszinteségével. – És mi a terved? Azt hiszed azokban a könyvekben megtalálod, hogyan győzhetsz le? – Halkan felszisszenve konstatálom, hogy mennyire belelát a szívembe. Furcsamód tényleg a legyőzésében látom a megnyugvást, a fényt az alagút végén, és pontosan tudom, hogy a könyvek, amik az ő tudásából íródtak, aligha fognak segíteni felülkerekedni rajta, mégsem vagyok képes elfogadni a tényt, hogy ahhoz, hogy egyszer elég erős legyek legyőzni vagy akár megszorongatni őt, előtte vállalnom kell, hogy nagyon sokszor földbe tiporjon gyakorlásként. – Edzés nélkül soha nem fog sikerülni – forgatja meg a tőrt a szívemben. Tudom, hogy azt mondtam, hogy szeretem a fájdalmas egyenességét, de egy kicsit cukormázba burkolhatta volna a nyers véleményét. Lehet, hogy az elmúlt néhány, türelmes várakozással teli hónap volt a cukormáz. Igazából már ez is több, mint amit egy démonhercegtől el lehetne várni.

- Tudom – vágom rá egy csepp irritációval a hangomban, de azonnal el is engedem a frusztráló érzést. – De még nem állok rá készen – jelentem ki végül elhatárolódva, talán csupán makacsságból ragaszkodva a már eldöntött és felvállalt meneküléshez. A hosszúra nyúló csend ólmos súlyként ereszkedik a mellkasomra, és jobban megkérdőjelezteti velem a döntésem helyességét, mint bármilyen érv tehette volna. Életemben először állóvíznek érzem magamat sebesen robogó folyó helyett, és nem testhezálló az érzés, mégsem tudok kitörni az egyre csak mélyülő mederből.

- Rendben – sóhajtja halkan. – Akkor én is olvasok.

Összevont szemöldökökkel, titkos pillantással kukkantok ki a kezemben tartott könyvből, egyenesen a meglepő tevékenységet választó férjecskémre. Nem szokott olvasni, ez általában az én reszortom. Pedig nem hazudott, tényleg megjelent nála egy könyv, és a borítót kihajtva merül el az első oldalakban. Próbálom visszakényszeríteni a pillantásomat a kezeimben tartott, mostanra érdektelenségbe vesző lapokra, de mintha mágnesként vonzaná a tekintetemet a nála lévő könyv, amit eddig elkerültek a felfedezőutaim. Nem csoda, a gigantikus, több évezred tudását összefogó könyvtár aligha fedezhető fel néhány elillanó hónap alatt, főleg, ha az angyalt lépten-nyomon bujaságba csábítják a tanulmányai helyett.

Az érdeklődő pillantásom rákószál az ezüstös borítású kötet gerincébe ágyazott, félelmetesen kék színű zafírra, és a szívem kihagy egy hatalmas dobbanást. Az elmém hátsó szegletén visszhangoznak a sorok, pedig nem is látom őket. Biztosan a képzeletem játszik velem. Hosszút pislogva rázom meg a fejemet, mintha egy zavaró bűbájt próbálnék elhessegetni, ami bekebelezni készül a tudatomat. Van valami ebben a könyvben, ami magához hív. Mintha egy darab lenne belőlem.

- Mi az a könyv? – kérdezem, mikor a kíváncsiságom felülkerekedik az iménti beszélgetésünkből hátramaradt keserű szájízen.

- Pszt, olvasni próbálok. – Összeszűkült szemekkel húzom el a számat az elmúlt időszakomat látványosan kifigurázó válasz hallatán. Hahaha. Nagyon vicces, komolyan. Mindjárt megszakadok a nevetéstől. Ha nem lennék ennyire kíváncsi, már csak dacból annyiban hagynám a dolgot, de most valamiért képtelen vagyok rá.

- Olyan mintha a nevemet suttogná – vallom be, miközben felkelek a földről, és elindulok a pár lépésre ücsörgő szerelmem irányába, hogy lopjak néhány pillantást a lapok tartalmáról is, csakhogy a kegyetlen kis démonom lemásolja a mozdulataimat, és nekem pimaszul hátat fordítva indul el az ellenkező irányba. Kezd körvonalazódni bennem, hogy az egész színjátéka és a könyvválasztása is egy nagyobb terv részeit képezik, de sajnos ebbe a játékba már akaratom ellenére is belemásztam.

- Érdekes – mormogja elmélyült olvasást és figyelmetlenséget szimulálva, miközben lassú léptekkel tartja a köztünk lévő távolságot. Ilyenkor meg akarom ütni. Nagyon. Odateleportálhatnék, de abban mi lenne az élvezet?

- Hé! – gyorsítom fel a lépteimet, és ő hátra sem néz, mégis képes még mindig tartani a közöttünk lévő néhány méteres távolságot. Az ajkaimon elterülő bosszús mosollyal rázom meg a fejemet. Hihetetlen ez a démon. – Asmodeus! – Egy nagy, szárnyakkal rásegített szökkenéssel ugrok a hátára, és hátulról a nyakába csimpaszkodva, vigyorogva kukucskálok előre, de a legnagyobb csalódásomra leengedte a könyvet maga mellé abban a pillanatban, hogy a szemem elé tárult volna.

Azt a dörzsölt, jó reflexű mindenedet.

- Ne leskelődj, ott vannak a könyvek, amiket te választottál – mutat gonosz mosollyal a kis szigetem közepén tornyosuló könyvkupacra. – Ez az enyém. – Grrrr. Tényleg megütöm.

Megadón, puffogva mászok le a hátáról, mert semmi értelme ott lógnom, ha úgysem látok semmit a kíváncsiságom tárgyát képző mágikus olvasmányból.

- Rólam szól? – kérdezem a reménytelenek nyugalmával, beletörődve, hogy úgysem kapok választ.

- Mennyire akarod tudni? – fordul félig felém, és néz rám kihívó, oldalra billentett fejjel. A szívem ismét belőlem gúnyt űzve próbál kiugrani a mellkasomból, de most nem úgy, mint mikor a különös könyvre reagált a teljes lényem. Ez most a harc előtti izgatottság jóleső, feltüzelő ritmusa. Ugyanaz a ritmus, mint ami a küzdelmek dübörgő ütemét szolgáltatja, a kardok szikrázó csattanásait, a rugalmas léptek táncát és a vérünk lüktető száguldásának a fejünkben visszhangzó dobbanásait. A kezeimet ökölbe szorítva küzdöm le a csábítást, amire a hosszúra nyúló mézesheteink alatt azt hittem, éveket kell még várnom. A csábítást, hogy kicsit beverném az orrát ennek a pofátlan démonnak.

- Akármi is jár a fejedben, nem eléggé – válaszolok dacosan ragaszkodva a kezdeti elképzeléseimhez, de még én magam sem hiszem el a szavaimat, hát még az én intelligens hercegem. Látom a vigyorán, hogy tudja, hogy a markában vagyok. Idegesít. Tudom, hogy azzal bosszulnám meg a legjobban a pszichológiai hadviselését, ha közömbösen elsétálnék, de magam sem tudom, hogy képes leszek e rá. Túlságosan ismeri, mivel ingerelhet fel.

- Nézd ezt a mágikus burkot. – Emeli fel a kezében fellebegő, szürkésfekete burok mögé zárt könyvet, ami mint egy levegőben szabadjára engedett, égő lampion, lusta lebegéssel emelkedik el tőlünk. – Egy erősebb támadás elporlasztja – hinti el sejtelmes vigyorral az információt.

- Ennyire ostobának nézel? – kérdezem a mellkasom előtt összefont karokkal. Átlátok a tervein, tudom, hogy ezzel akarja kikényszeríteni, hogy kitörjek a bizonytalanságaim mozdulatlanságba záró börtönéből, de én még nem vagyok benne biztos, hogy készen állok a szabadságra. – Nem kapom be ilyen könnyen a csalit.

- Tudom, hogy ennél sokkal érettebb vagy – fűzi össze a kezeit a háta mögött, cinikus, szórakozott mosollyal, a védtelenség hamis látszatát keltve. Ezt a csalit sem kapom be. Ha Asmodeusról van szó, nem létezik az a fogalom, hogy védtelen. Nem létezik az a fogalom sem, hogy figyelmetlen. Ő minden ilyesmit számításból, pontosan megtervezett lépésekkel csinál. Lehet, hogy az elmúlt időszakban csak a szerelmes lehűtés volt terítéken, de nem felejtettem el az éveket, amiket ellenségként összezárva éltünk le itt. Lapos pillantással mérem végig az ellazult, várakozásba nyugvó tartását, majd lemondóan elfordulok tőle.

- Igen – lehelem érdektelenül. – Megyek is vissza a saját könyveimhez.

Lassú léptekkel indulok el a szavaimnak megfelelő irányba, de a felhergelt gondolataim csaknem hagynak nyugodni. Csak egy kicsit. Egy kicsit talán belemehetnék a játékba. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hozta meg hozzá a kedvemet. Utálom, hogy ilyen könnyedén tud manipulálni, de sajnos az utálat nem változtat a tényen, hogy így van. Talán ha képes lennék én is játékként tekinteni az egészre, nem érne akkora csalódásként, mikor fölém kerekedik. Kár, hogy soha nem voltam képes rá. Most sem.

Azt sem tudom, hogy a gondolat vagy a cselekedet fogan meg bennem először, a következő pillanatban már a levegőbe teleportálom magamat, a tenyerembe egy régi barát nosztalgikus köszöntésével simul bele a kardom hűvös markolata, mikor lesújtok az előttem lebegő fekete árnygömbre, de a mágikus fal lassan szétmálló ellenállása helyett egy hangos, ismerős dallamú csattanás rázza meg a testemet. A pengék találkozásának a jellegzetes szólama. A pillantásom azonnal az előttem lebegő, vad vigyorral rám meredő szempárba fúródik. A picsába. Mint mondtam. Nála nem létezik olyan, hogy figyelmetlenség.

- Arra vannak a könyveid – int balra a fejével, és én egy dühös, sarokba szorított sóhajjal teleportálok vissza a földre. Azt hittem lerendezhetem az egészet egy gyors meglepetéstámadással, de lehet, hogy valóban berozsdásodtam, mert ezekszerint nem voltam elég gyors. Akkor legközelebb gyorsabbnak kell lennem. Gyorsabbnak, erősebbnek, jobbnak.

- Tudod mit? – adom meg magamat az elhúzódó ostromnak egyre növekvő kedélyállapottal. Még nem mondtam ki a beleegyezést, de már a gondolat, hogy ki fogom, felszabadít. Olyan, mint ledobni egy túlságosan régóta cipelt csomagot, és rádöbbenni, hogy mielőtt felvetted volna, tudtál repülni. Azt hiszem, ma is visszakapok tőle valamit magamból. – Játszani akarsz? – kérdezem mélyet szívva a délutáni, napillatú levegőből.

- Nem – jelenik meg előttem olyan közel, hogy érzem a fedetlen mellkasomon a bőre melegét még a ruháján keresztül is. Felszegett arccal, büszkén állom az elsötétülő, bíborvörössé váló tekintetét, ami egyre gyorsabb üvöltésre készteti a felébresztett szívemet. – Játszani tíz perce akartam – mormogja halk, fenyegető hangszínnel, miközben az egyik ujját az állam alá simítva tartja magán a pillantásomat. A tetoválásai jobban izzanak, mint valaha, mintha a mágiája harcra kész felbolydulását tükröznék. Hátborzongatóan gyönyörű, a legveszedelmesebb fajtája a ragadozóknak. A mosolya most lassú és vészjósló, mégis izgatott bukfencet vet tőle a gyomrom. – Most már harcolni szeretnék. – Elkerekednek a szemeim a testembe nyilalló váratlan, villámcsapásszerű szikráktól, amiket a robbanó adrenalinlöket és a sötétebb, kegyetlenebb szenvedélyének a semmiből feltörő emlékei okoznak. Mélyre temetem magamban, hogy milyen ellentmondást nem tűrő, buja parancsokat dörmögött még a füleimbe ezen a hangon, és hogy miket tettem meg ezért a szigorú, hűvös tekintetért, mert ha kitisztulnak a szemeim előtt ezek az emlékek, akkor nem leszek harcra képes állapotban. A saját, arcpirító gyengeségemen elvicsorodva csapom el a kezét az államról, de egy pillanatra sem menekülök el a pillantása elől. Már nem. Gratulálok. Sikerült porrá zúznia a gátakat, újra csobog a folyó, legyen ez jó vagy rossz hír számunkra. Azt biztos, hogy változás az elmúlt hónapjaink egyszerű idilljéhez képest. A kérdés csak az, hogy mit kell majd feláldozunk a boldogságunkból a kikényszerített változás oltárán, de erre csak a jövőnk felelhet.

- Legyen – jelentem ki egyszerűen, elrejtve a fellobbant izgatottságomat a hangomból. – De már nem vagyok az a gyerek, akit fel kell öltöztetni hozzá – kötöm az ebet a karóhoz, és egy zafírkék, a nyakamon rögzített, a mellkasomra rásimuló, de a hátamat szabadon hagyó, a lábaim között hosszan lenyúló felsőt idézek magamra egy lazább nadrággal. Még vadász koromban ragadta meg a szemeimet egy sivatagi nép harci viseleteként ez a stílus, és bár akkor még túlságosan vak voltam mindenre a bosszúszomjon kívül, valamiért bennem maradt a különleges viselet. A nyakamon egy vastag arany nyakperec védi a sebezhető területeket, a kezeimet pedig egy hosszú, vállig érő kesztyű fedi, a felkarom külsején egy belevarrt aranypajzzsal. Elegem van a fehérből és a feketéből. Ideje, hogy kilépjek a mások által rám szabott szerepek közül, és önmagam legyek, végtére is mostantól én vagyok az egyetlen, akit képviselnem kell.

- Szabályok? – kérdezem érzelemmentesen, komolyra fordítva a szót.

- Képesek voltunk valaha betartani őket? – jön a hűvös gúnnyal átszőtt, szemöldök felhúzós kérdés. A vigyora elárulja, mennyire élvezi a felpezsdült eseményeket. Ugyanott vagyunk, mint régen. Neki előmászik a veszedelmes belső démona, én pedig túlságosan komolyan veszem a párharcunkat. Valamiért mégsem zavar, inkább nosztalgikus izgatottsággal ingatja meg a komor bizonyítási vágyamat. Igazából ha meg tudom szerezni a burokba zárt könyvet, az már egy kisebb lelki győzelemként szolgálhatna, nem kell azonnal porig aláznom egy fair küzdelemben. Már gyerekként is könyvet raboltam tőle, igazán testhezálló feladat. Heh.

- Morcos leszek, ha lerombolod az otthonunkat, démon – morgom aggodalmasan az orrom alatt. Jobb szerettem volna egy mágiamentes küzdelmet az újdonsült erdőségeink védelmének az érdekében, de igazat kell adnom neki abban, hogy a harc hevében aligha tudnánk elfojtani a belénk vésett ösztönöket.

- Nocsak, egy isten, aki a szívén hordozza a teremtményei sorsát? – elvigyorodok a visszaidézett hasonlaton, amiről még nem volt alkalmam kifejteni a véleményemet.

- Szeretem meghazudtolni a magukat bölcsnek gondoló aggastyánokat – duruzsolom ártatlanul, és mélyen magamba szívom az ajkai irritált rándulásának a mindent elsöprő örömét. Emlékszem ám, hogy erre harapsz, tata. Az idejét sem tudom, mikor szívtuk így egymás vérét legutóbb. Tényleg meglepően frissítő élmény.

A világunk elcsendesül körülöttünk, a mindig jelenlévő szellő most nem borzolja a frissen kihajtott fűszálakat, a világoskék égbolton lelassul a felhők örökös vándorútja. Minden arra vár, hogy szavakba lehelje a szemeiben tükröződő bűnbánást. Bocsánatot fog kérni, és ugyanoda lök vissza vele minket, ahonnan indultunk. Én meg akarom óvni őt az önostorozástól, ő pedig meg akar szabadítani engem a traumatikus emlékeimtől, ezzel örökös patthelyzetben tartva magunkat. Hogy fogunk kitörni ebből a kényszeres körforgásból? Vagy az a sorsunk, hogy örökké így kerülgessük egymást?

- Miben vagyok több nálad, Ramiel? – kérdezi végül halkan, a várt szabadkozás helyett. – Többet olvastam nálad? Fizikailag erősebb vagyok? Semmi olyan nincs a birtokomban, amit Te ne érhetnél el játszi könnyedséggel.

Játszi könnyedséggel?? Évtizedek óta próbálok a nyomába érni, és egyre csak nő a köztünk feszülő távolság.

- Én nem így érzem – suttogom megtörten, de már abban is elbizonytalanodtam, hogy ezek a különbségek aggasztanak egyáltalán. Mindig erősebb és olvasottabb volt nálam, mégsem éreztem azt, hogy kevesebb lennék. Egészen addig, amíg ő maga nem tett azzá. Mindketten elhittük, hogy túl erős és túl makacs voltam ahhoz, hogy megtörjön. Mindketten tévedtünk. Sikerült neki, csak amíg ellenségként tekintettem rá, a gyűlöletem tüze mögé tudtam rejteni a jeleit. Most már nincs gyűlölet, nincs tűz, csak a romok, amiket maguk mögött hagytak. Rettegek, hogy nem tudom visszaépíteni mindazt, ami ő és én voltunk, de talán még azt sem, aki én voltam egykor. Életemben először homályos az út, amin végig kéne sétálnom, hogy elérjek egy célt, ami még nem is körvonalazódott a szemeim előtt. Mióta őt ismerem, mindig kőbe vésett céljaim voltak, és terveim, amik közelebb vihettek ezekhez a célokhoz. Most fogalmam sincs, mit kéne tennem, hogy újra maximálisan a saját bőrömben érezzem magamat. Hány könyvet kell elolvasnom, hányszorosára kell duzzasztanom az erőimet, hogy azt érezzem, most már méltó vagyok hozzá? Lehet, hogy az idő is segíteni fog, de erre nem támaszkodhatok, mert beleőrülök. Tennem kell valamit.

Megszorítja az összefűzött ujjainkat. Emlékeztet, hogy nem vagyok egyedül, pedig ezt a harcot még ő sem vívhatja meg helyettem. Az önbizalmamat csak én tudom visszaszerezni, és ha ez valaha sikerül, talán képes leszek újra emelt fővel állni mellette. Talán még lehetek az az angyal, aki elég bátor volt meghunyászkodni és szolgálni is a közös élvezetért. Aki képes volt ennyire bízni. Most a gondolattól is jéghideg veríték csapódik ki a tarkómon.

- Akkor azt mondd meg, hogy én hogy érhetnélek utol téged, szerelmem – folytatja a meglepetések sorozatát. Zavarodottan szakadok ki a gondolataim ragacsos ingoványai közül. – Sosem volt olyan lelki erőm mint neked, Rami. Te talpon maradtál egy olyan megpróbáltatás után, amin én kegyetlenül elbuktam.

Talpon? Ezt nevezi talpon maradásnak? Egy roncs vagyok. Az egyetlen különbség az, hogy más módokon buktunk el. Ő a dühnek adta meg magát én pedig a félelemnek. Azt tudjuk, hogy számára nincs vissza út, és rettegek, hogy ebben is egyezik a sorsunk.

- Attól félek, hogy ez kevés – lehelem magam elé. – Félek, hogy még mindig egy lehetetlen célt akarok elérni. – Furcsán idegennek érződnek a szavak, még a fejemben sem tudom jól megfogalmazni az aggályaimat, nem hogy hangosan kimondva. Talán találóbb lett volna azt mondani, hogy nem is tudom, milyen célt akarok elérni, és ugyan mi lehet lehetetlenebb az ismeretlen elérésénél. Nem utolérni akarom az ő erejét, hiszen régen képes voltam egész lenni úgy is, hogy kevesebb voltam nála. A régi énemhez próbálok újra felnőni, pedig erősebb, tanultabb és idősebb vagyok nála. Mindenben több, mégis sokkal-sokkal kevesebb. Végre fény költözött a szféránkba, de én még mindig a sötétben tapogatózom, tanácstalanul, elveszve, a lelkem társa mellett is magányba zárva.

Az érintése az arcomon visszacsalja rá a fókusztalan pillantásomat. A szanaszét folyó gondolataim szépen lassan visszatalálnak az örökös medrükbe.

- Te a lehetetlenre is képes vagy. Hisz’ szeretni is megtanítottál – duruzsolja apró, bizakodó mosollyal. Egy pillanatra megfertőz, és majdnem sikerül elfeledtetnie velem a közöttünk álló múlt súlyát. Tényleg megtanítottam, nem is egyszer, hanem háromszor. Aligha mondható érdemnek, ha már kétszer képes volt sárba tiporni ezeket az érzéseket. – Drámakirálynő – fűzi hozzá vicceskedve. Ami kis megkönnyebbülés rám is ragadt a derűs mosolyából, azt el is ragadja tőlem ez az egyetlen szó, és ez a váratlan hangnemváltás.

A szféra és a mágiája összeomlása óta most először kezdem megkérdőjelezni, hogy tényleg sikerült megtanítanom szeretni őt. Ha valakit szeretsz, nem rúgsz belé, mikor a földön van. Nem próbálsz ilyesmivel szőnyeg alá seperni egy számára fájdalmas, megalázó témát. Lehet, hogy ebben is tévedtünk. Lehet, hogy mindvégig igaza volt, és tényleg nem létezik a szeretet, amit évezredekig hiába kutatott.

- Szerinted én csak „drámázok”? – kérdezem növekvő ingerültséggel. Talán azt hiszi, hogy az is csak egy színjáték volt, mikor elvakult pánikkal taszítottam el magamtól? Amennyire csak a seggem érdekelte az elmúlt napokban, kezdem azt érezni, hogy ez az egész rátalálás a szerelemre csak egy intelligensen kitervelt színjáték volt a részéről. – Bocs, hogy nem elég csak a szex, hogy mindenen túltegyem magam – szűröm a fogaim között, és ezek a szavak döbbentenek rá, hogy még mindig rajta ülök. Leugrok róla, mit sem törődve a testem borzongó ellenkezésével. Asmodeus dühös morranással ad hangot a nemtetszésének, de jelen pillanatban nem tud érdekelni az aprócska kényelmetlenség, amit őfelségének okozok a drámázásommal. Drámát akar? Hát akkor kurvára megkapja.

- Mégis mit gondolsz rólam, Asmodeus? – fordulok felé széttárt karokkal, miután visszaidézem magamra a nemrég leszaggatott ruhákat. Nem mintha lenne mit takargatnom odalent, az idegességem pillanatok alatt lelohasztotta a vágyaimat. Elegen van belőle, hogy napok óta kerülgetjük a forró kását. – Mondd meg, ha csak egy elcseszett játékbabának tartasz, hogy még most felkészülhessek lelkiekben az elkövetkező évszázadainkra – köpöm felé a szavakat. Vége lesz valaha ennek az örökös bizonytalanságnak? Már azt sem tudom, melyikünkben keressem a hibát. Belőlem is hiányzik valami, aminek ott kéne lennie.

Elhalkulva, a késlekedő válaszára várva figyelem, ahogy ő is felkel a földről, és felém lép. Próbálom leolvasni a megfeszült arcvonásairól az eltitkolt gondolatait, de túl nehéz átlátnom a saját sértettségemen, hogy olvasni tudjam az övét. A türelmetlenségem lassacskán eluralkodik rajtam. A felkaromra simuló gyengéd, szelíd érintés átmeneti, hamis nyugalmat kölcsönöz a felbolydított lelkemnek.

- Elhiszed, hogy szeretlek, ugye? – Már nyoma sincs a hangjában annak a játékos élcelődésnek, ami újra földig rombolta a törékeny bizalom illúzióját, ami ránk telepedett néhány perce. Legalább arra rájött, hogy ez most nem a viccelődés vagy a piszkálódás pillanata. Nem tudom, hogy képes leszek e valaha viccként tekinteni erre a témára.

Hogy elhiszem e, hogy szeret? Elhiszem, hogy elhiszi, hogy szeret. Az őszinteség bűbája még mindig köt minket, nem tudta volna kimondani az eddigi vallomásait, ha nem gondolná valamilyen szinten igaznak őket. A kérdés csak az, hogy képes e ugyanarra a szerelemre, amire régen volt, vagy érzelmileg mindketten csak árnyékai lettünk a gyengébb valóinknak.

- Nem unod még, hogy kérdéssel felelsz a kérdéseimre? – kérdezem morogva időhúzásként. Szívesen rávágnám, hogy nem hiszem el, de ugyanúgy őszinteségre vagyok kárhoztatva, mint az előttem álló démon. Elfintorodva, dünnyögve ismerem be az igazságot. – Igen.

- Nem tudnék szeretni „csak egy játékbabát” – önti szavakba ő is a reményeket, amik már párszor kihúztak a bizonytalanság mocsarából. Asmodeus évezredeken át kereste a szerelmet, ha képes lenne szeretni olyasvalakit, akit nem lát méltónak maga mellé, már réges-rég megtalálta volna. De nem így lett. Csak az én oldalamon találta meg. Ha másra nem is, erre büszke lehetek. – A lelked csalt magához és az erejébe szerettem bele. Hogy mit gondolok rólad? Azt, hogy te vagy az egyetlen, aki a társam lehet. A párom, a szeretőm, a barátom és a férjem. És hogy egy dologban nem fogsz soha lekörözni, mert sosem leszel nálam nagyobb seggfej.

A tökéletes szavai áttörik a vastag jégfalat, amit közénk emeltem, még a távolságtartásba dermedt arcvonásaim is megrándulnak egy elsuhanó mosoly irányába. Amennyire elbaszta az előbb a meggondolatlan gúnyolódással, most pont ugyanannyira beletrafált, hogy mire volt szüksége a lelkemben kongó ürességnek. Ezekre a szavakra. A reményre, hogy ugyanúgy a társának lát, mint egykor a régi szép időkben, mikor letérdelt elém, és a szívét tálcán felkínálva megkérte a kezemet. Mikor a férjéül fogadott, pedig fiatal és sebezhető voltam. A gyenge pontja. Mikor egy kezét feláldozta, hogy levegye rólam az átkot, és utamra engedett, csak hogy kiderítse, jelent e számomra annyit, hogy visszajöjjek. Sokkal többet jelentett annál. Ő az egyetlen, aki valaha az életem értelme lehet. A múltam, a jelenem és a jövőm.

„A párom, a szeretőm, a barátom és a férjem.”

Pontosan így. Gyűlölöm, hogy milyen könnyedén kenyérre tud kenni néhány jól eltalált szóval. Gyűlölöm, és imádom. Imádom érte, hogy próbálkozik, hogy számít neki a fájdalmam, és hogy megpróbál kiengesztelni a saját elbaszott reakciója miatt is, ahelyett hogy egyszerűen csak annyiban hagyná.

- Ezzel még nem engeszteltél ki – morgom a miheztartás végett. Sajnos hosszú, ismeretlen út áll még előttünk, ha vissza akarjuk szerezni azt, amit elvesztettünk, de percek óta először én is érzem azt a bizakodást, amit az ő mosolyában is láttam. A rémült összeomlásom óta most először érzem, hogy idővel felnőhetek még a régi önmagamhoz. Bárcsak láthatnám magamat az ő szemeim keresztül, talán hamarabb visszaszerezném a szétzúzott önbizalmamat.

Az ujjait a derekamra csenve húz közelebb magához, és azonnal tudom, hogy mit a terve a sunnyogó közeledéssel. Tényleg semmi másra nem tud gondolni?!

- Hát mivel engesztelhetnélek ki, hercegnőm? – Szinte látom a szemei előtt lepergő perverznél perverzebb ötleteket rá. Érzem az arcomon a pillantása melegét. Nem viszonzom ezt a pillantást, mert félek, hogy elveszek.

- Majd még kitalálom – jelentem ki. Mégsem mondhatom ki hangosan, hogy fogalmam sincs. Ha tudnám, most azonnal követelném, hogy tegye meg. – De addig is, próbálkozz.

Irritáltan rándul meg a szemöldököm, mikor az államnál fogva maga felé fordít, és megcsókol. Nem hagyom elcsábítani magam a puhasága és a bódítóan csodás íze által.

- Próbálkozz… – susogok az ajkai közé, miközben a szájára csúsztatom a mutatóujjamat, hogy eltoljam magamtól. – … valahogy máshogy. – Most úgy néz rám, mint egy hoppon maradt démon, akit még soha senki nem dobott ki az ágyából. Valószínűleg tényleg én vagyok az első. Lehet, hogy ez a szexepilem. – Apropó, nem vagy te egy kicsit szexmániás? – fűzöm hozzá enyhén túljátszott felháborodással, mikor a kérdő pillantása rám vetül.

- De igen. De csak ha rólad van szó, kedvesem – nyalja végig élvetegen az eltolt ajkain felejtett mutatóujjamat. A buja démon mindenit neki. Akármennyire is próbálok ellenállni, a nyelve meleg, forró nedvessége könnyedén lobbantja újra a parázzsá szunnyadt vágyakozást a testemben. Megborzongok az akaratlan képzelgéstől, hogy milyen helyeken szokott még így érinteni a nyelve. A laposan rám sandító pillantása egyenesen a szívem mélyére lát. Tudja ő is. Tudja, hogy nem tudok ellenállni neki. – De kettőnk közül nem én vagyok az egyetlen – önti szavakba a nyilvánvalót. – Egyébként is, ki provokálta ki az előzőt a fűben hemperegve mint egy kéjenc kiscica?

- Én voltam. De utána szembesülnöm kellett vele, hogy sokkal mélyebb sebeket ejtettél rajtam, mint gondoltam volna – vallom be komoran. Még engem is megleptek a feltépett sebeim mélységei, és hogy milyen eleven fájdalommal lüktetnek a lelkem elfeledettnek hitt hasadékai. Az életem egyetlen, gyorsan elreppenő évszázadában több kínzást és fájdalmat éltem túl, mint más angyalok évezredek alatt, de soha semmi nem okozott bennem olyan mélységes károkat, mint ő. – Ezek be fognak gyógyulni. Idővel. – Legalábbis nagyon-nagyon remélem. Egy öröklét van rá, hogy valahogy túl legyek rajtuk. – De gúnyolódással ne kicsinyeld le őket – utalok vissza a félrement viccelődésére. Ismerem a stílusát, és az első nagy felháborodást követően elfogadtam magamban, hogy nem szándékosan rúgott belém, de tudnia kell, hogy ez egy olyan téma, amit nem veszek félvállról. Néha partner vagyok a játékaiban, de a ha le akarom győzni ezeket a traumákat, a komoly, bölcs partneremre van szükségem támaszként, nem pedig a lelke mélyén garázdálkodó neveletlen gyermekre.

- Megértettem – válaszol azzal a csendes intelligenciával, amibe gyermekfejjel beleszerettem. – De komolyan mondtam, hogy hogyan lehetsz túl rajtuk – fűzi hozzá komolyan. Tudom. Ha túl akarok lenni a múlt fájdalmain, nem szabad menekülnöm, de ha önfeledten a karjaiba vetem magamat, és az élvezet bódulatába süllyedek napokra, hetekre, az mi, ha nem menekülés? Milyen egyszerű lenne megfürdeni a bűntudat által kikényszerített gyengédségében és mélyen magamba szívni az újra megtalált szerelmet, remélve, hogy az idő mindeközben meggyógyítja a sebeimet, de ez nem az én módszerem.

- Tudom. Pontosan ezért döntök most én. – Vissza kell szereznem az irányítást önmagam és a sorsom felett, és az első lépés az, hogy nem engedem elsodorni magamat egy kéjmámoros alternatív valóságba, ahonnan nem is biztos, hogy létezik kiút. A szavaim nyomatékosítása gyanánt fekete, lágy esésű inget és egy nadrágot idézek a pucér, felajzott kedvesemre. Tudnia kell, hogy nem haragból vagy bosszúból utasítom el, ezért egy lassú, szerelmes csókkal búcsúzom el tőle egy időre. Rettenetesen csábító a frissen visszakapott közelsége, de muszáj egy kicsit befelé is figyelnem, hogy megtaláljam a lelkem hiányzó darabkáit. Csak így válhatok újra egésszé. Ki kell töltenem valamivel a részeket, amiket összezúzott, és ha vele töltöm ki, akkor örökre függeni fogok tőle.

- Hova készülsz? – kérdezi úgy, mintha lenne valós kiút erről a helyről.

- Meditálni – válaszolom egyszerűen. Most olyan fejet vág, mintha azt mondtam volna, hogy arccal belerepülök a világunkat gúzsba kötő, halálos, kék láncokba. – Csak egy kicsit – fűzöm hozzá, hogy elűzzem ezt az idegen bizonytalanságot a tekintete mélyéről. Talán emlékszik még, sokat meditáltam a kapcsolatunk elején is, mikor volt néhány hetünk boldog, felhőtlen gondtalanságban tengődni. Nem kaptunk sok időt, de az csodálatos volt.

Felszállnék, hogy felrepüljek a felhők közé meditálni, a végtelen, meseszép világoskékbe, ami után évek óta sóvárgok, de a ruhám sarkánál fogva megtorpanásra késztet. Könnyedén ki tudnék szakadni a finom szorításából, ami igazán megállít, az a tekintete mélyén honoló segélykiáltás. A szívem összeszorul a látványától, és akaratlanul eszembe jut egy régmúlt emlék, amikor hasonló módon nézett fel rám. Akkor rövidek voltak a tincsei és sötétek a rám tekintő íriszei, mégis visszarepít a szerelmünk kezdeti bizonytalanságába. Akkor nem hitt bennünk eléggé, hogy megpróbáljon maradásra bírni.

- Kérlek ne menj el – suttogja halk kiszolgáltatottsággal, és megkönnyebbülten, meglepetten fújom ki a levegőt, amiről észre sem vettem, hogy bent tartottam. Nem tudom, miért nyugtat meg ennyire a váratlan sebezhetősége. Talán azért, mert ezt az oldalát egyedül én láthatom, senki más. A vágy, hogy érezzem az arcomon a kék égbolt szellőinek a szabadságát, szinte leteper, mégsincs esélye megnyerni ezt a harcot. Ha így kérne rá Asmodeus, magát a napfényt is újra feláldoznám érte.

Visszaereszkedek mellé a földre, és az arcára simítom a kezemet, a sápadt bőröm csodásan mutat az ő sötétebb, kellemesen kreolos árnyalatán. Elmosolyodok, mikor elégedett kiscicaként bújik a tenyerembe. Illetve nagymacskaként. Mégis ki hasonlítana egy rémisztő démonherceget egy cuki, bolyhos cicushoz. Mégis ki.

- Rendben. De egy kis nyugalomra van szükségem – vázolom fel a feltételeimet. Ha kizökkent a regenerációs szeánszomból, tényleg faképnél hagyom. Valószínűleg megérti a diplomatikusra cicomázott fenyegetést, mert hangtalanul bólint. Elégedetten helyezkedek kényelembe a friss pázsit közepén, és lehunyom a szemeimet, hogy a fizikai világunk képei ne zavarhassák meg a belső szemlélődésemet. Mielőtt elmerülök a gondolataim mély óceánjában, még érzem az ölembe nehezedni a fejét, ezt pedig békés mozdulatlanság követi. A fű frissítő illata, a szél enyhe cirógatása és az ölemet nyomó édes teher szép lassan eltávolodnak, hogy helyet adjanak a tudatom egyre hatalmasabb termeinek. Emlékszem a purgatóriumi majdnem két évtizedre, amit száműzetésben töltöttem idebent, akkoriban még csak egy erőtlen, elveszett gyermek voltam, egyetlen apró kis termecskével. Most már egy kisebb csarnokot kell bejárnom, ha fel akarom térképezni a tudásom és az érzelmeim kusza tárházait, de az elveszettség érzése elkísért idáig. Most sem tudom igazán, hogy mit keresek. Talán egy szakadást a homogén egészben, talán egy leomlott tartóoszlopot valamelyik elrejtett szegletben, talán egy űrt ott, ahol anyagnak kéne lennie. Hiába szemlélődök, nem látok semmi ilyesmit. Az elmém épnek és egésznek tűnik. Megrémiszt, mert a nem létezőt nem tudom se pótolni, se meggyógyítani. A tudatom gyógyításában már profi vagyok, de a lelkemet még én sem láthatom.

Nincs időm elveszni az első kétségbeesés hullámában, mert egy sötét árny emelkedik fölém, mint egy fenyegető cunami a távolban, ami elsöpörni készüli a világomat. Nem kell sok idő, hogy rájöjjek, ismerem ezt az árnyat, és soha nem okozna kárt bennem. Többé már nem. Magam sem tudom, hogy vagyok ennyire biztos benne. Most is önmagát szaggatja és tépi, ahelyett hogy a világomra vetne szemet. Szinte észre sem veszem, hogy megmozdulnak az ujjaim, és azonnal megtalálom a feszült ráncokat az ölemben fekvő férfi homlokán. Nem látok bele eléggé az elméjébe, hogy eldöntsem, rémálom vagy éber önsanyargatás, de nem is számít, mert ígyis-úgyis mennie kell. Az öntudatlanná váló, cirógató érintéseim szépen lassan elcsitítják az ereje tudatalatti felbolydulásait, a kivetülő sötétség eloszlik a tudatomról, és mintha eddig nem létező, ébredező napsugarakat is hagyna ott maga mögött.

Haloványan elmosolyodva élvezem az ujjaim között a tincsei csiklandozó érintéseit. A mellkasomból szétáradó langymeleg érzés kellemesen kúszik végig a végtagjaimon. Ki gondolta volna, hogy elűzni az elméjét beárnyékoló sötét fellegeket az én lelkemben fog váratlanul helyrebillenteni valamit.

***

~Horizon of Memories~

Nem tudom, mennyi ideig élvezem a tudatom megrendíthetetlen békességét, a csendet, a tartópillérek stabil biztonságát, a tágas tereket, az összegyűjtött tudás bőséges társaságát és a kellemes magányt, ami a saját gondolataim társaságában rejlik. Miután sikerült megnyugtatnom Asmodeust, képes voltam csak magamra figyelni, az egyenletes légzésemre, a vérem erőteljes pulzálására a testemben, az izmaim ellazult pihenésére, az erőm ugrásra kész jelenlétére. Engem is meglep, de elégedett vagyok azzal, amit látok. Sokszor kényszerítettem magamat fejlődésre úgy, hogy veszélyesen túlfeszítettem a saját határaimat, és mindig éreztem, hogy ilyenkor átmenetileg bizonytalanabbá, törékenyebbé váltak az elmém falai, de most nem látok mást csak erőt és megingathatatlanságot. Az itt töltött időnek gyengítenie kellett volna rajtam, de sokkal erősebb vagyok, mint hittem, hogy lehetek ennyi idő alatt. Ezt a váratlan stabilitást látva az jut eszembe, hogy nemsokára újra megpróbálhatnám kényszerrel kifeszíteni a mágiatartalékaimat, ezzel megduzzasztva azt. Legutóbb működött, és úgy látszik, hogy a következmények sem olyan súlyosak, mint vártam. Minél gyorsabban fejlődök, annál gyorsabban szerezhetem vissza a darabokra zúzott magabiztosságomat. Illetve nem tudom, hogy így működik e, de mivel meggyógyítható sebet nem látok a tudatom mélyén, ezért más módszer egyelőre nem jut eszembe. Muszáj lesz olyan erőssé válnom, hogy az önbizalomhiány és a kishitűség már ne legyen opció.

Le kell győznöm Asmodeust.

Ezzel a végszóval kivágódnak a szemeim, mintha egy túl hosszúra nyújtott éber álomból kelnék fel. A szemeim szárazak, az arcbőröm pedig hűvös. Hunyorogva, elmerengve pislogok párat. A nap állása alapján alig több, mint egy-két óra telhetett el, de valahogy a lelkem mélyén tudom, hogy ez már nem ugyanaz a nap mint mikor ledőltünk meditálni. A kérdés csak az, hogy vajon hány éjszaka és nappal suhant el felettünk. Szerelemtől terhes mosollyal pillantok le Asmodeus békés, elsimult arcvonásaira, az elsuhanó idő a régmúlt távlatába taszította a meditáció előtti, jelentéktelennek tűnő problémákat. Most mindent a közös békénk idilli nyugalma ölel át. Most nincsenek feltépett, vérző sebek és félresiklott beszélgetések.

- Asmodeus – lehelem szinte hangtalanul. Nehéz szívvel töröm meg a világunk dermedt nyugalmát, de nem maradhatunk így örökre, csak azért, mert biztonságos és kényelmes. Nincs véglegesebb halál a megalkuvásnál.

- Igen, kedves? – tárulnak fel rám a pokol tüzénél is vörösebb, szépen ívelt szemek. A mosolya megjelenik a szemei sarkában lévő aprócska ráncokban is. Nem kéne ennyire imádnom az alvilág színét, de az első pillanatunk óta kísértenek ezek a szemek.

- Csak tudni akartam, ébren vagy e – suttogom, mert még jól esik a csend és a lomhaság.

- Természetesen – válaszolja egy fokkal hangosabban, és felül az ölemből, végleg elzavarva a közös pihenésünk mozdulatlanságát. Az éjfekete tincsek szilárd vízesésként folynak végig a vállain. Most már bánom, hogy fekete inget idéztem rá, így nehezebb gyönyörködni a haja vad zuhatagában. Vajon kinevetne, ha elárulnám neki, hogy gyönyörűnek látom őt? Nincs időm elmerengni a válaszon, mert az ölébe kap, és az ajkaim közé csókolja a lágy mosolyát. Szinte érzem az ízét, de mielőtt igazán megízlelhetném, már vége is. – Ki meditáltad magad? – kérdezi a csókunk elmélyítése helyett. Egy részem beszélgetés helyett szívesebben folytatná inkább az előző tevékenységünket, de kicsit képmutatónak érezném felhozni a dolgot, miután a fejéhez vágtam, hogy szexmániás. Muszáj lesz megelégednem a mellkasa bőrének a selymes érintésével. Így legalább egy kicsit elnyújthatjuk a ránk telepedett békét is.

- Igen – bólintok.

- Akkor elrabolhatlak magammal, vagy még heverésznél kicsit? – Összevonom a szemöldökeimet. Az ilyen ötletei általában rosszul vagy legalább furcsán végződnek. Hogy tud elrabolni egy helyen, ahová évek óta be vagyunk zárva?

- Mit tervezel? – teszem fel a szokásos kérdést leplezetlen gyanakvással. Már meg sem lep, hogy nem kapok választ, csak felemelkedik velem a puha fűszálak közül. Elégedetlenül nyekkenek egyet, mikor dob egyet rajtam a karjaiban. Minden áldott alkalommal ezt csinálja. Mindig. Ez a póz nem nekünk való, legalábbis nem akkor, mikor elöl vannak a szárnyaim. – Tényleg ennyire szeretsz cipelni? – Tudom, hogy ő a nagy, erős, domináns démon szerető, de átjön a stílus anélkül is, hogy letörné az egyik szárnyamat.

- Tényleg – jön a még mindig semmitmondó válasz. Haha. – És az jutott eszembe, hogy még át sem vittelek a küszöbön.

Ez legalább azt megmagyarázza, hogy teleportálás helyett miért kutyagolunk a friss pázsiton. Legyalogolja a drágalátos kis fűszálaimat. Ha eltelt volna elég idő, hogy képes legyek viccelődve beszélni a témáról, talán emlékeztetném, hogy igenis átvitt már a küszöbön, csak akkor agyonvert, megerőszakolt és félholt voltam. Tudom, hogy nem teleportációval vitt be az udvarról, mert láttam a földön a vérem odavezető nyomait, és a vastag csíkokat, amiket az ernyedt szárnyaim rajzoltak az örökös porba. Volt elég időm szemlélődni, mikor a trónhoz voltam láncolva. Gyönyörű emlék egy ilyen napsütéses délutánra. Tökéletes arra, hogy elrontson mindent. Az emléket ugyan el tudom hessegetni egy hosszú, erőltetett pislogással, de a rossz szájízt, amit maga mögött hagy, nem.

- Nem gondoltam volna, hogy érdekelnek az emberek értelmetlen szokásai – adok hangot a teljesen más okokból származó ellenérzésemnek. Ha már választ egyet a bugyuta szokások közül, jobban örültem volna egy gyűrűnek. – És amúgy is, ezzel már elkéstél, nem? – fűzöm hozzá, csak hogy tovább törjem a borsot az orra alá. Meg is kapom a várt fintort.

- Ne légy már ilyen ünneprontó – dünnyögi haragosan az orra alatt. Egészen aranyos, ahogy próbálkozik. Most rajtam a sor, hogy apró, gonoszkás mosoly kússzon az ajkaimra. Sokkal jobb a piszkálódó, mint a piszkált szerepében lenni.

Odaérünk a kapuhoz, ami hangos dörrenéssel adja meg magát Asmodeus erőteljes rúgásának. A két szárnyú ajtó nyikorogva tárul ki előttünk. Színpadiasan lassú léptekkel sétál be velem a váratlan fényárban fürdő csarnokba, és egy pillanatra elakad a lélegzetem a látványtól. A késő délutáni lapos napsugarak élesen kirajzolódva törnek be a karcsú, plafonig nyúló ablakokon, olyan hatást keltve, mintha egy fényből készült boltív alatt sétálhatnánk el a trón pódiumáig. Vissza kell vonnom az iménti gondolataimat. Ide még tényleg nem hozott be soha. Letesz a földre, és én öntudatlanul, a látványban elmerülve igazgatom meg a felcsúszott ruhámat, miközben elámulok rajta, hogy milyen könnyedén tölti meg élettel a termet a napfény és a vörös színben pompázó, táncoló lobogók. Mintha még tisztább és modernebb is lenne, a földet sötét, matt csempe borítja a régi piszoktenger helyett, a pódiumhoz pedig egy vörös bársonyszőnyeg vezet végig a bejárattól kezdve. Most tényleg olyan, mintha egy büszke király udvarában lennénk, egy nyomort terjesztő zsarnoké helyett. Lehet, hogy az előző őszintébb volt, de ez jobban tetszik.

Asmodeus elindul a trón pódiuma felé a hosszú szőnyegen, én pedig kelletlenül követem a ráérős lépteit. Mikor elérünk a terem végéhez, már nem marad más látnivaló, csak a csarnokot megkoronázó gigantikus trónus. Ez is változott valamicskét, de tudom, hogy soha nem lesz a kedvenc helyszínem. Túl sok rossz emlék kötődik hozzá.

- Csináltál magadnak egy nagyobb trónust? – kérdezem megrökönyödve. Ez a legszembetűnőbb változás rajta. Ekkorát még az egója sem nőtt az elmúlt években, a feneke pedig pláne.

- Nem csak magamnak – érkezik a körmönfont válasz. Elkerekednek a szemeim a mögöttes jelentésétől. Tényleg azt akarja nekem mondani, hogy a nagy, rettegett démonherceg megosztja valakivel a trónt, ami a szférája szívét és lelkét képezi? Ezért teremtette ilyen hatalmasra? Mert kettőnké lenne?

A kimondatlan kérdések záporát a felém nyújtott keze szakítja félbe. Az apró meghajlás, amivel magával invitál, talán minden eddiginél megdöbbentőbb. Az ujjaimat izgatottan simítom a tenyerébe, miközben azon gondolkozom, hogy vajon hallja e felgyorsuló szívverésemet. Most tényleg úgy érzem magamat, mint egy hercegnő, akivel épp megosztja a birodalmát a mesebeli herceg. Talán degradáló lenne a gondolat, ha nem nézne rám így. Ezzel a tisztelettel, rajongással és odaadással. Ebben a pillanatban el tudom hinni, hogy halálosan komolyan gondolta a szavait, mikor azt mondta, hogy a társa vagyok. Mikor azt mondta, hogy egyenrangúak vagyunk. Talán tényleg így lát engem. Bárcsak én is így láthatnám magamat.

Felvezet a néhány lapos lépcsőfokon, ami a trónhoz visz, majd a kézfejemre hintett csókkal engedi, hogy helyet foglaljak. Egyedül. Hirtelen nem is tudok mit kezdeni magammal a tágas ülésen, tétován, de kíváncsian kezdek kényelmetlen helyezkedésbe, a szárnyaim átölelik a karcsú háttámlát, míg az ujjaim bebarangolják a kő íves mintázatait és a hűvös, kemény anyagot elfedő puha szőrméket, de képtelen vagyok igazán otthon érezni magamat. Még mindig fölém kerekednek a múlt árnyai, a pillantásom vissza-visszajár a lépcsőzetre, ami egykor az ágyam, az otthonom volt. Annyi dolog történt azóta, mintha egész emberöltőket éltünk volna le ebben magányos száműzetésben. Ültünk már itt együtt akkor is, mikor teleportálni tanított, mégis most, mikor próbálok újra boldog lenni mellette, zúdulnak rám a kegyetlen emlékek.

A karfán matató kezemen érzett lágy, szelíd érintés kizökkent a belső vívódásaimból. Felnézek Asmodeusra, aki türelmes, higgadt vendégként szobrozik a saját trónja mellett, és mintha a legkevésbé sem zavarná, hogy kitúrtam az őt megillető pozícióból. Nem értem, hogy milyen játékot űz.

- Remélem tetszik – mosolyogja le rám.

Zavarodottan bólintok. Nem nekem kell tetszenie, ha rajtam múlik, a lehető legkevesebb időt fogjuk itt tölteni. Nem mintha tényleg egy működő birodalom királyai lennénk, akik elé járulnak az alattvalóik segítségért és tanácsért a tróntermükbe.

- És te hol fogsz ülni? – kérdezem fellengzősen. Ideje kiugrasztani a nyulat a bokorból. Ha egyelőre nem is ismerem a játékszabályokat, néhány lépést azért ki tudok ragadni bármilyen játszmából. Most például látványosan elterpeszkedve tudatom vele, hogy okosabb lett volna dupla trónt csinálnia egyetlen nagy helyett, mert én aztán nem fogom összehúzni magamat. Nézzük meg, milyen gyorsan tudom kiprovokálni, hogy kipenderítsen innen, és újragondolja ezt a bőr alá mászó, létidegen nagylelkűséget.

A cinikus gondolatok a pillanat töredéke alatt oszlanak semmivé, mikor váratlanul letérdel előttem. Hatalmas szemekkel nézek le a leereszkedő, kissé előre hajló alakjára. A gyomromat görcsbe rántó izgatottságra nem álltam készen, egy kicsit meg is reszketek az erejétől. Mit művel? Miért?

- Többnyire alattad, hercegnőm – közli halkan, tényszerűen, miközben egy pillanatra sem ereszti szabadjára a foglyul ejtett pillantásomat. Az ujjai finoman simítják végig a combjaim külső részeit a derekam felé vezető lomha útjukon, a maguk mögött hagyott, imádott forróság elcsitítja a kezdeti remegésemet. Nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörténik épp. Az elmém már felfogta, hogy mire készül, de a szívem még képtelen elhinni. Az ajkain honoló visszafogott, várakozással teli mosoly most közel sincs ahhoz a perverz vigyorhoz, amivel általában közeledni szokott hozzám. Ez az egész pillanat inkább olyan, mintha egy burkolt engesztelés, egy hatalmi játszma okosan kitervelt szeletkéje lenne, de ez a hatalmi játszma most nem az ő, hanem az én hatalmamról szól. A hatalmamról felette, arról, hogy már nem az a letaszított, megalázott angyal vagyok, akit a tükörben látok a mai napig. Próbálkozz valahogy máshogy. Ez lenne az? – De jelenleg itt a helyem – fejezi be az elnyújtott mondatot, és felsóhajtok, mikor az ajkai végre elérik a combom libabőrössé vált belső oldalát. Kitágult pupillákkal, a fülemben szédítően dübörgő szívvel iszom magamba az észbontó látványát, és nem csak a látványt, hanem a semmihez nem fogható, megdöbbentő érzést, hogy ezt megteszi értem. A gyógyulásomért, a kiengesztelésemért, a szerelmemért. Azért, hogy talán egy kicsit egyenlőbben álljon a mérleg nyelve közöttünk. Megszámlálhatatlanul sokszor értek már hozzám az ajkai, de most minden apró cirógatás, minden elhintett puszi többszörös erővel hat rám csupán a tudattól, hogy a trónján ülök, és a lábaim között térdelve készül kielégíteni a vágyaimat. Arra még gondolni sem vagyok képes, hogy most épp olyan, mintha az ágyasom vagy a szolgám lenne, mert még ebben az előre görnyedő, térdre ereszkedett pozícióban is üvölt róla, hogy az ő kezében van a gyeplő. Valamiért ez most egyáltalán nem zavar. Talán azért, mert egyre közelebb kerülnek az ajkai a ruháim könnyed anyagán dudorodó sátorhoz. Megőrülök ettől a látványtól. A hosszasan elterülő trónteremtől a háttérben, a lobogói lusta táncaitól, a fényárban fürdőző, gyengéd mosolyától, a pillantásomat újra kisajátító pokolvörös, felsandító szempártól. A fogai óvatos erőszakkal mélyednek el a bőrömben, az ajkaim közül reszketeg, jóleső sóhaj szakad fel. A válasza egy izgatott, mély morranás és egy kisajátító szorítás a combomon. Tényleg pocsék szolga válna belőle. Még szerencse, akkor nem is lenne méltó hozzám.

Nem bírom tovább a kínzóan lassan vánszorgó előjátékot, egy elégedetlen nyöszörgéssel csúszok lejjebb a trónon, hogy közelebb kerülhessek a gyönyör ígéretét hordozó ajkakhoz. Az önelégült mosolya végigcirógatja a belső combom legérzékenyebb kis szegletét, a nyelve forró puhasága a bőrömön elmeszaggató őrület. Többet akarok. Gyorsabban akarom. Tudom, hogy a tenyerén hordozott szerető illúzióját próbálja elém festeni, de még most is úgy érzem, hogy ő űz gúnyt belőlem. Egyre közelebb vagyok ahhoz, hogy egyszerűen magamhoz rántsam, és kényszerítsem, hogy végre valóra váltsa a pillantásában rejlő érzéki ígéreteket. Most lehet, hogy még ezt is elnézné nekem.

Hangtalanul felsóhajtok, mikor végre felszabadul a fájdalmassá vált merevedésem a ruhák börtönéből, a levegőt hűvösnek érzem a nedves bőrömön. Az egész testem végigborzong, ahogy a forrongó vágyak és a hűs levegő libabőrt hozó érintése ádázul összecsap a testemben. Már nem tudok máshova nézni, csak őrá, a szemeiben ott ég az a láng, ami a szívemet is felemészti. Az összekapcsolódó, mágikus bilincsbe záródó pillantásunk talán ebbe a szenvedélyes, türelmetlen pillanatba fagyasztaná az időt, de nem engedem neki. Nem engedhetem neki. Már nem bírom tovább. A szemkontaktust képtelen vagyok megtörni, de a dermedt pillanatunkat igen. Az ujjaim az arcára simulnak, nem tudom, hogy néma köszönetmondás, könyörgés vagy utasítás. Ő tudja. A nyelve puhán, gyengéden érinti meg a farkam hegyét, az ajkaim közül kiszökő levegőt mintha évek óta tartogattam volna a tüdőmben. A testem ellazul a sóvárgott érintéseitől, megfeszül a vad gyönyörtől, elernyed a nyelve nedves, simogató puhaságától, majd újra összerándul a szája forró ölelésétől. Az ujjaim a tincseit markolják, de nem irányítom, mert anélkül is túlságosan csodálatosan csinálja a kínzó, őrületes tevékenységét. Még mindig felfoghatatlan a látvány. A nedvessé váló ajkai mozgása a farkamon, a laposan rám sandító, bódítóan vörös szemek, a markáns, a saját vágyától megfeszülő arcvonásai. A tudat, hogy legszívesebben már rég belém vágta volna magát, de nem teszi, mert ez a pillanat rólam szól.

A buja, irányíthatatlan démonhercegem önmegtartóztatást gyakorol.

Értem.

Felszabadít. Most először, ebben a gondolatoktól, félelmektől, józanságtól mentes pillanatban érzem meg a szféránk erőtől duzzadó lüktetését, a minket szolgáló, szabadon formálható végtelent, az évről évre egyre jobban egymásra hangolódó mágiáink lassacskán összegabalyodó manaörvényeit, a világunkat, teljes egészében, mégis molekuláris darabjaira bontva. Egyszerre látom őt magát, az imádott vonásait, és mindent körülöttünk, és még ebben a mámorittas pillanatban is van elég lélekjelenlétem rádöbbenni, hogy ez nem csak egy trón, hanem sokkal több annál. Már elmondta, de soha nem figyeltem igazán.

Ez teszi még különlegesebbé azt, amit tőle kapok. Feloldozást a brutális emlékek alól. Behódolást az elnyomás helyett, gyengédséget az erőszak helyett, szerelmet a gyűlölet helyett.

- Gyönyörű vagy, Ramiel – leheli rekedtes sóvárgással a nedves bőrömre, a szavai által hozott szellő újabb borzongással simogat végig, még a lábujjaim is megfeszülnek tőle. Furcsán kellemetlen, mégis észvesztően jó. Zihálva küzdök levegőért, nem hagyom, hogy az édesen elmormogott, sóvárgott szavak magukkal sodorjanak a mélybe. Még nem lehet vége, pont most, mikor ráéreztem az ízére. – Minden porcikád... a hangjaid... az illatod…

Nem bírom tovább, a mozdulataim felülkerekednek rajtam, vad hévvel tépek a selymes, éjfekete tincsek közé, hogy visszarántsam magamhoz.

- Fogd be végre – lihegem kétségbeesetten. – Most van jobb dolga a szádnak.

És folytatja. Már nincs összeolvadó, hipnotikus szemkontaktus, nincsenek elsuttogott, vágy ihlette szavak, csak a testünk súrlódásainak az izgató hangjai és az én hangos, gátlástalan nyögéseim, amik megbabonázóan visszhangzanak a hatalmas csarnok erre megalkotott akusztikájában. A csípőm magától mozdul ellentétesen az ő ütemessé váló kényeztetésével, nem fogom vissza a szégyentelen vágyaimat, hogy újra és újra a szájába lökjem magamat, és elvegyek mindent, amit enged elvenni. A teremben lévő lobogókat olyan szelek tépik, amiknek nem is szabadna létezniük idebent, a szféra központjában összpontosuló elemi erők megzabolázhatatlanul kavarognak körülöttem. Az ujjaim megfeszülnek a haja kócossá váló zuhatagában, és levegőért kapok, mielőtt egy hangos, reszkető nyögéssel élvezek a szája bódító forróságába. Mintha soha véget nem érő percekig tartana a lassan múló, gyönyörteljes érzés, a testem rándulásaival együtt a minket szaggató szél is elcsitul körülöttünk. Az ajkai lassan emelkednek fel rólam, a mosolyra kanyarló szája magával viszi az hazaérés melegének az érzését a bőrömről. Felemelkednek a szempilláim, mintha az érintése hiánya rángatna ki az orgazmus utáni mély elpilledésből. Egy örökkévalóság, mire képes vagyok ráfókuszálni a nedves, duzzadt ajkaira és a vigyorgó, veszélyes lánggal lobbanó pillantására. Felfal a szemeivel, kéjsóvár szikrákkal marja végig a gerincem vonalát. A kielégültség futó illúziója már tova is suhan a kifáraszthatatlan testemből.

Nem várom meg, hogy magához ragadja ezt a pillanatot, és élcelődni kezdjen a testem árulkodó, buja reakcióján, az elfojtott lihegésemet leküzdve húzom fel a földről a lábaimat, a talpaimat megtámasztom az ülés peremén, hogy feltárjam neki azt a részt, amire a legjobban vágyik.

- Azt hiszed, ennyivel kielégíthetsz? – kérdezem kihívóan, oldalra billentett fejjel. Az ajkain átfutó ragadozómosoly azonnal elárulja, hogy bele fog menni a játékba. A szemei mosolyognak, de nem kerüli el a figyelmemet az izmai ugrásra kész feszessége. Imádom ezt a kettősséget. Az önfegyelmet, amit csak én tudok kiváltani belőle.

- Hogy elégíthetlek ki, hercegnőm? – kérdez vissza enyhén gunyoros beleéléssel. Felszegett állal, csábos vigyorral csúsztatom az egyik lábfejemet az ágyékához, és a lábujjaimmal óvatosan kitapogatom a laza nadrágja alatt dudorodó keménységet.

- Ezzel – lehelem kívánatosan, a bokámra kulcsolódó ujjak megállítják a lábujjaim kacéran masszírozó mozdulatait a farka teljes hosszán. A tekintetünk újra összeolvad a megtorpanó pillanatunkban. Hiába próbálom kiolvasni a vörös lángok közül, hogy túl messzire mentem e, nem látok ott mást, csak elfojtott, féken tartott szenvedélyt, pedig nem hiszem, hogy bárki más túlélt volna egy ilyen könnyelmű, nagyzoló bánásmódot az alvilág egyik legrettegettebb hadurával szemben. A pillantása magában rejti a lehetőséget, hogy mindjárt a hasamra perdít, és vad dominanciával tanít meg rá, hogy ne kezeljem úgy mint egy rendelkezésre álló szolgát, de nem ez történik. A ránk ereszketett mozdulatlanságot az töri meg, ahogy lassan az ajkaihoz húzza a foglyul ejtett lábamat, a fogai a kelleténél egy leheletnyit erősebben harapnak rá a nagylábujjamra. Döbbenten nyögök fel a váratlan fájdalommal fűszerezett gyönyörtől, ami végigcikázik a testemen. A lassú, veszedelmes mosolya újra felkorbácsolja az épphogy csak lecsillapodott szívverésemet. Mielőtt észrevenném, az ajkai ismét a bőrömön vándorolnak végig, a bokámra, és a vádlimra lehel nedves, lassú csókokat, miközben a másik lábamat is a mellkasához húzza. A fenekem a trón ülésének a pereméhez csúszik, a szárnyaimat egy gondolattal tüntetem el, hogy ne gyűrődjenek alám a félig fekvő pozíciómban, miközben elakadó lélegzettel, hatalmasra nyílt szemekkel csodálom a szerelmem megdöbbentően türelmes gyengédségét. Mint egy báránybőrbe bújt farkas. Bárcsak nekem is ilyen önuralmam lenne. – Asmodeus – ejtem ki halkan, félig kérlelően, félig parancsolóan a nevét, mikor ismét túlságosan hosszúra nyúlik a vihar előtti csend. Elég volt a várakozásból, már érezni akarom a bőrömön a frissítő esőcseppeket.

Összerezzenek, mikor végre a fenekemhez simul a merevedése ismerős, kemény selymessége. Forrónak érzem a bőrömön. Lassan belém csúszik, és mintha ennyi elég is lenne, hogy egy pillanatig újra teljesnek és tökéletesnek érezhessem magamat. Valakinek, akire képes így nézni, akit minduntalan megkíván, aki különleges helyet kapott a sötét szívében. A szelíd hullámzás, amivel ki-be mozog belőlem, egyszerre kínzás és őrjítő kéjmámor. A pillantása a lángcsóvák lusta táncát idézi, és pontosan ugyanúgy éget, mint ahogy azok tennék. Rabul ejti, kisajátítja a félig lehunyt szempillák mögé rejtett, sóvárgó tekintetemet. Sokáig csak halk, elnyújtott, élvezkedő sóhajokkal fürdőzök az érzékien ráérős simogatásban, de a felbolygatott vágyaim lassacskán felülkerekednek rajtam.

- Gyorsabban. Erősebben – suttogom az erőtlen parancsokat elhaló lélegzettel, pedig tudom, hogy szándékosan gyötör. Meglepődök, mikor mégis elsőre teljesíti a kéjsóvár követelőzésemet. Hangos, megdöbbent levegővétellel, a karfa puha szőrméjébe kapaszkodva fogadom a felgyorsuló lökéseit, a testemben pillanatok alatt duzzad többszörösére az iránta érzett kínzó vágyakozás, de valami még hiányzik. Mindennek tökéletesnek kéne lennie, mégis egy növekvő hiányérzet tölt ki belülről. Ez az én pillanatom, ő maga ajándékozta nekem, mégsem teljes. A testem darabokra hullik az élvezettől, de a lelkemnek szüksége van valamire, amit nem találok. Az egyik remegő kezemet a lábaim között átvezetve csúsztatom az ujjaimat az alhasa kővé feszülő izmaira, hogy megállítsam a mozgásban. – Nem elég – nyöszörgöm elégedetlenül. – Túl messze vagy. Gyere ide – nyújtom felé mindkét kezemet, hogy az ölelésembe invitáljam. A bosszússág apró jeleit hordozó fintor azonnal megenyhült mosollyá lágyul az ajkakon, amiknek a csókjáról álmodozom. A pillantása most nem futótűz, hanem lassan teret nyerő, mindent bekebelező lávafolyam. Ki sem csúszik belőlem, miközben egy könnyed mozdulattal felemel, és a trónra feltérdelve nyomja a hátamat a háttámla stabil falának. A lábaimat a derekára, a kezeimet a nyaka köré kulcsolva csimpaszkodok rá, az egész testünk olyan szorosan összesimul, mintha eggyé tudnánk olvadni a köztünk parázsló forróságtól. EZ. Ez hiányzott. Túlságosan enyém volt az a pillanat, nem pedig a miénk. Hiányzott belőle Ő. A bőre a bőrömön, a lehelete az ajkaim között.

- Így jó, szerelmem? – suttogja az arcom bőrére éhes vigyorral.

- Nagyon – mosolyodok el én is, az ajkaim futón érintik az övéit, mielőtt alig hallhatóan folytatnám. – Szeretlek.

Szavak helyett az eddig féken tartott szenvedélye válaszol nekem. Elillant a lomha pillanat, vége a türelemnek, vége a játszadozásnak, mohón faljuk egymás ajkait, a csípője heves, lendületes mozgásával löki mélyen belém magát újra és újra. A testemet tépő, a gerincem vonalán végigszikrázó élvezet elragadja tőlem a kontrollt, mikor épp nem az ajkaiba veszek, hangosan nyögdécselve harapom, nyelem a levegőt, a testem vágyakozó hullámzással lovagolja meg a vad, erőteljes lökéseit. Fogalmam sincs, hogyan és mikor kerültek a kezeim a fejem fölé, Asmodeus az ujjainkat összefűzve passzírozza a kézfejeimet a támla puha szőrméjébe, mintha tudná, hogy a lelkemnek minden létező kontaktusra szüksége van, amit adni képes. Hálás boldogsággal szorítom meg az ujjait. Soha többé nem engedem el. Most, hogy végre megkaptam az igazi valója megrendíthetetlen szerelmét, soha többé nem engedem el ezt a kezet. Szeretem. Szeretem. Szeretem. Még. Többet. Nem elég.

A második, ágypusztító szeretkezésünk óta nem volt ilyen lelkileg feldúlt aktusunk, az erőink vadul, szinte fizikai valót öltve kavarognak körülöttünk, mint két hatalmas orkán egy túl kicsi szobába zárva. A pokol vöröse a halál kékjével összegabalyodva. Még soha nem láttam ennyire gyönyörűnek együtt ezt a két színt. A szárnyaim nem tudom, mikor tértek vissza hozzám, a felkavart mágiám kényszerből lökte ki őket magából, és most vad szél tépi, cibálja a tollakat, de ez sem érdekel. Csak ő érdekel, és a világunk mindent átjáró, lüktető ősereje.

- Szeretlek Ramiel – morogja a fülembe a megkésett szavakat, a boldogság langymeleg könnycseppjei várakozva ülnek ki a szemem sarkába. – Egyetlen Ramielem – a lehelete forró az arcom bőrén, a fogai megkaristolnak, de fájdalmat nem okoz, csak egy görcsösen szorító sóvárgást a lelkem legmélyén. Nehéz levegőt venni. Némán felzokogva fordulok felé, hogy ellopjam magamnak azokat az ajkakat. – Szerelmem – zihálja, mielőtt újra kisajátítja a szám legmélyebb zugait. Túl sok. Túl kevés. Mi kellhet még? A testünk és a lelkünk is összeolvad a boldogság édes táncában, de a minket ölelő mágikus erők többet követelnek. Nem tudom mit, de többet. Mindent.

- Még mindig nem elég. Többet. Admodeus, kérlek. Jelölj meg valahogy – zihálom végül az alig érthető, zagyva könyörgést, amiről azt sem tudom, hogy mit jelent. Lehet, hogy az emberek gyűrűinek a gondolata rögzült belém, lehet, hogy a régi mágikus kapocs hiányzik, ami összekötötte az elménket, mielőtt kegyetlenül ki nem tépte belőlem. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy szükségem van valamire magamon, ami az övé. Éreznem kell, hogy összetartozunk. Egy éjfekete, mágiával átszőtt hajtincs a csuklómra, egy belém vésett rúna, egy bűbáj, akármi. Szükségem van rá. Az ujjai megszorítják az enyémeket, a szemeinek a fehérje mágikusan élénk vörös színben úszik, mintha már nem is velem lenne. Nem tudom, melyikünk veszítette el jobban az önkontrollt.

- Fájni fog – szűri a józanészbe kapaszkodó szavait a vicsorgó fogai között. Az ujjai még mindig majdhogynem gyengéden szorítják az enyémeket, pedig minden izma reszket a visszafogott erőitől.

- Nem érdekel – nyöszörgöm kétségbeesetten. Megborzongok, mikor az arcát a nyakamba temetve zihál a bőrömbe, a levegőt sűrűvé, nehézzé és enyhén pokolillatúvá teszi az ajkairól lepergő néhány démoni szó. Régen rosszul voltam ettől a kátrányos szagtól, most mégsem tudok undorodni tőle, túlságosan a részemmé vált. Nem tudom, hogy hangosan suttogott e vagy csak képzelődtem, és az elmém szőtte a kísérteties hangokat a vérvörös rúna mögé, ami a mellkasom bőrébe ivódik. Kipattannak a szemeim a fájdalomtól, ami nem csak a testembe hasít bele, hanem sokkal mélyebbre is eljut. Pecsétet éget a lelkem, a mágikus kivetülésem legmélyére is, de valamiért mégsem idegen, mert az övé. Átformál, kívül-belül, pedig születésem óta hozzám tartozik. Egyszerre változtat meg bennem mindent, és hagy érintetlenül. A bőrömet mintha a saját kék mágiám égetné fel az egész testemen, megfeszülve lihegek, üvöltök, vergődve hullámzok az ölelésében, hogy egy kis gyönyört csempészhessek a hasogató kínok kínjaiba, és ő készségesen ajánlja fel az ajkait édes menedéknek. Ő az örök biztos pont a bizonytalanságok tengerében, a megnyugvás a gyötrelmek végén, a hívás, amire a lelkem mindig válaszol. Kíméletlenül lomhán pereg tovább az idő homokórája, épp elhiszem, hogy vége a tortúrámnak, de újabb fájdalmas nyögéssel feszülök a karjaiba, mikor a lángoló fájdalom kegyetlenül lassú lecsengése után mintha szétszakadni készülne a bőröm a hátamon, a gerincem visszhangzó recsegése még a döbbent üvöltésemet is elnyomja. Egy kőszikla már összeporladt volna az ujjaim görcsös szorítása alatt, de Asmodeus keze meg sem rezzen. Ha nem képeztek volna erre hosszú, gyötrelmes évekig, talán elájulnék a fájdalmak sűrű sorozatától, de a véget nem érő csókja és a csípője újrainduló, heves lökései a víz fölött tartják a reszkető, elsüllyedő tudatomat. Az ajkai sós ízt simogatnak a szám mélyére, és rádöbbenek, hogy az én szemeimből ömlenek kínkeserves könnycseppek. Nem tudom, mi történik körülöttünk, a minket ölelő forgószél szinte tőből kitépi az érzékennyé váló szárnyaimat, összekuszálja a hajunkat, mégis lassacskán újra nyögések lesznek a nyöszörgésből és az élvezet bizonytalan sikolyai felváltják a fájdalmas üvöltést. Ő mindvégig itt van velem, és úgy passzíroz a megingathatatlan trónusba, hogy nincs az az orkán, ami kitéphetne a karjaiból. A bőre bársonyos melege belém ivódik, megnyugtat, elfeledteti velem az átélt fájdalmakat. Csak mi létezünk. Még nem fogom fel, hogy mi változott, de a testi, a lelki és a mágikus hiányérzet is megszűnt létezni, csak a beteljesülés boldogsága és az élvezet elhatalmasodó hullámai ölelnek át.

A közös orgazmusunk hűvös vízesés a száraz sivatag után, hangosan felnyögve, reszketve nyelem le az ajkaimba haló mély, állatias nyögéseit, remegő combokkal szorítom az oldalán összeránduló izmokat, az ujjaim úgy kapaszkodnak az övéibe, mintha csak ő tarthatná meg az elgyengülő testemet és tudatomat. Nem tudom kontrollálni a remegésemet, egy kisebb örökkévalóságnak tűnik, mire kicsit elcsitul, és vele együtt megdermed maga az idő és a zúgolódó szféránk is. A vágyak kielégülésével elpilledek, amilyen feldúltan kavargott körülöttünk a világformáló mágiánk pusztító hatalma, olyan kimerültnek és üresnek érzem most magamat. De ez furcsán kellemes, elégedett üresség. Az a fajta, amelyik a legédesebb álmokat leheli a szemünkre, de én még nem akarok elaludni, még túl jó itt lenni vele, az átmenetileg meglelt békénkben. Apró kis mosollyal engedem, hogy finoman kicsúsztassa az ujjait az enyémek közül, és óvatosan a karjaiba vegyen. Megfordul, majd a trónon elterpeszkedve, velem az ölében mutatja be a szék rendeltetésszerű használatát. Csak arra van erőm, hogy a vállára ejtsem a fejemet, és szinte teljesen lehuny pillák alól végignézzek magamon. Túlságosan magával sodort a szédítő fájdalom, hogy lássam, mi történik velem, de érezni minden pillanatát éreztem. Tudat alatt talán már akkor sejtettem, hogy milyen ajándékot kaptam tőle, mikor a saját veszedelmes mágiám végignyalta a bőrömet. Az összetartozásunk legszembetűnőbb bizonyítékát. A hófehér bőrömön a lángjaimhoz hasonlatos mágikusan kék színben pulzálva vonulnak végig az ő tetoválásainak a pontos másai. Ugyanazt a hatalmat, ugyanazt az tekintélyt sugározzák, mint az ő testét díszítő pokolvörös mintázat. Olyan érzés viselni őket, mintha önmagából épített volna belém egy darabot.

Soha nem értettem, hogy tud ennyire összeilleni valami, ami a mennyből származik a pokol uralkodó színével, de az elmúlt évek során rá kellett döbbennem, hogy a tisztítótűznek pont annyira van helye a mennyországban, mint az angyalnak, aki átokként hatalmául kapta azt. Semennyire. Még szerencse, hogy valahol máshol rátaláltam az otthonomra.

- Gyönyörű vagy – leheli a homlokomra. Bárgyú mosollyal térek vissza az összetartozásunkat örökre lepecsételő pillanat meghitt varázsába.

- Tényleg megjelöltél – somolygom levakarhatatlan, de fáradt mosollyal.

- Te kérted. – Most vitatkozhatnék, hogy nem voltam túl beszámítható állapotban, de ő maga sem. Eszem ágában sincs vitatkozni.

- Tudom, és imádom – vigyorgom tovább erőtlenül, miközben az egyik kezemmel végigsimítok egyet a hasamon húzódó íves, királykék vonulatok közül. – Majdnem olyan szexi, mint rajtad. Már-már bánom, hogy soha senki nem fogja látni rajtunk kívül – dünnyögöm meggondolatlanul, de azonnal meg is bánom az ostoba témaválasztást. Ez nem a jó pillanat ehhez. Még nem állok készen arra, hogy elmondjam neki, milyen bűbájjal kötöttem meg a saját kezeimet és a szabad akaratomat az ellenséges éveink során, nehogy a jövőben szabadjára engedhessem őt. Biztos nem örülne, ha megtudná, hogy a saját mágiám tart éles kést a torkomhoz. Csak a porhüvelyem pusztulna el, de Asmodeus nem az a fajta démon, aki szívesen várna egy évezredet, mire újraéledek az ellenségei főhadiszállásán. A mosolya azt a reményt kelti bennem, hogy átsiklik az elejtett megjegyzésem felett. Neki van igaza, túlságosan tökéletes ez a pillanat ahhoz, hogy a jövőre koncentráljunk.

- Gyere – leheli halkan, de mielőtt lehetőségem lenne bármit is tenni, feláll velem a kezében, és felteleportál minket a hálónkba. Már el sem fintorodok a teleportálás megszokottá vált kellemetlenségétől, ez semmi azok után, amiket az elmúlt percekben átéltem. Most nincs erőm beszólni neki, hogy egész nap cipelget, kivételesen még jól is esik. Mintha csak fellázadna a megadó gondolat ellen, leereszt a földre a hatalmas, fal méretű tükör előtt. A térdeim megremegnek a súlyom alatt. Hátulról lép hozzám, és a földre rogyott szárnyaim töveihez simul. Megborzongok a jóleső melegétől, a pillantásom követi az övét a tükörben. Igaza volt. Tényleg gyönyörű vagyok. A karcsú testem arányos, szépen ívelt vonulatait kiemelik a szemeim színéhez hasonlatos, sejtelmesen pulzáló tetoválások. Szinte szemmel látható bennük a mágia örökös lüktetése. – Nézd meg az új testedet, szerelmem – az ajkai megcirógatják a füleimet, a kezei a felkarjaimat kulcsolják át finom gyengédséggel. Egyre nehezebbé válnak a szempilláim a biztonságérzettől, amit az ölelése nyújt. Kicsit túlzásnak érzem, hogy az új test megnevezést, csak kidíszítette egy kicsit, az érdem nagy része ettől még az enyém. – Férjem – érzem a mosolyát az arcom bőrén, mielőtt újra megcirógat a leheletével. Soha nem fogom megunni ezt a megnevezést az ajkairól. Szeretek a férje lenni. – Szeráfom.

Egy szívdobbanásnyi időbe telik, mire felfogom az utolsó szavát. A szemeim kipattannak, mintha az álomvilág nem tartotta volna félig már a markában a tudatomat. Asmodeus kicsit hátrébb lép, az ujjai finoman karcolják a gerincem vonalát, az elernyedt, kimerült izmaim megfeszülnek az érintése nyomán, mintha ő lehelne erőt beléjük, pedig valójában a döbbenetem teszi. A szárnyaim kecsesen széttárulkozva, a lusta pihenésükből kiszakítva emelkednek fel a földről. Három pár hófehér, széles szárny tölti be az összeszűkölő teret. Merev, hitetlen pillantással nézem őket, képtelen vagyok elhinni, hogy hozzám tartoznak. Nem túlzott, ő mindvégig erről beszélt, csak nem tudtam jól értelmezni a szavait. Tényleg új testem lett. De hogyan? Hogy nem vettem észre? Pont én, aki mindent szoktam látni a lelki szemeimmel és jobban ismerem a testemet, mint bárki a világon. Elvonta a figyelmemet az, amit Asmodeus tett velem, és túl elfoglalt voltam figyelni arra, ami bennem történik. Hát ezért merültek ki ennyire a mágiatartalékaim. Ezért érzem úgy, hogy hetekig tudnék aludni. Átváltoztam. Nem hiszem el.

Szeráf vagyok.

Annyi érzés kavarog bennem, hogy megszédülök tőlük. Döbbenet, hála, végtelen megkönnyebbülés, öröm, és talán egy kicsi gyász is, hogy végleg lezárult az életem első szakasza. Villámként csap belém a tudat, hogy soha semmi nem lesz már a régi. Az elmúlt napok bizonytalanságaiban is ezen a gondolaton siránkoztam. Hogy soha nem kapjuk vissza azt, amit elvesztettünk. Azt a könnyed, naiv szerelmet, a bolond bizalmat és a vad kalandokat. Tényleg soha semmi nem lesz már a régi. Siránkoztam, pedig örülnöm kellett volna mindennek. Lehet, hogy nem térhetünk vissza abba a gondtalan, szabad szerelembe, de cserébe soha többé nem leszünk ellenségek sem újra. Ha hátrafelé nézek, nem fogom látni azt, ami előttünk áll. Látni akarom. Minden percet, órát, napot, évet, évszázadot. Látni akarom a törhetetlenné kovácsolódó egységünket és a közösen kiépülő birodalmunkat. Látni akarom, milyen élvezetesen őrült módokat fog még kitalálni, hogy megbocsájtást nyerhessen. Látni akarom meddig tudjuk mélyíteni a kapcsolatot, amiről mindig azt hiszem, hogy ennél szorosabbá már nem válhat, és valahogy mindig meghazudtol az élet. Elegem van az akadályokból. Eljött az idő, hogy elinduljunk a közös utunkon.

- Meggyógyítottál – suttogom még mindig a saját látványom bűvöletében. Az, amit velem tett, valahogy átrúgta a küszöbön az évek óta megtorpant fejlődési folyamatomat, pedig azt sem tudom, hogy pontosan mit tett. Még nem volt időm megvizsgálni, hogy változott e valami a mágiánkban vagy csak egy fájdalmasabb szépítkezési beavatkozáson estem túl.

- Csak visszaadtam valamit, amit soha nem szabadott volna elvennem – válaszolja keserű megbánással. Erőt veszek magamon és elszakítom a pillantásomat a szeráf szárnyaim lélegzetelállító látványáról, hogy felé fordulhassak. Az egyik új, alsó szárnyam elsöpör egy közeli kis asztalt a mozdulattól. Fenébe. Ezt még meg kell szoknom. Egy kevésbé komoly pillanatban tudom, hogy röhögve ugratna miatta, de most figyelmen kívül hagyjuk. Tudom, hogy mire célzott a szavaival. Mindkettőnk számára sejthető volt, hogy a kegyetlen árulása és a lelkemen ejtett mélységes sebek okozták a fejlődésem lelassulását. Az elveszített bizalom.

- Alapból is tőled kaptam – emlékeztetem nosztalgikus mosollyal arra a céltalanul bolyongó angyalra, aki őelőtte voltam. Ő tett azzá, aki vagyok. Ő ihlette a lelki erőt, ami segített minden helyzetben életben maradni. Persze ez nem oldozza fel a brutális tettei alól, de talán egy kicsit enyhít a rajtuk. – Most már nem tudod elvenni – teszem hozzá játékos mosollyal, hogy kicsit oldjam a feszültséget. Most már túl erős vagyok ahhoz, hogy lecsapjon, mint egy legyet, ha valami megmagyarázhatatlan mágikus okból ismét elfelejtené a szerelmünket. Legközelebb addig püfölöm, amíg eszébe nem jut. Azért remélem nem lesz több alkalom, semmi kedvem nem lenne még egyszer kikényszerítenem a szerelmét. Megtenném, de utána már tényleg durcás lennék.

- Soha többé nem fog megismétlődni a múltunknak ez a berögzült körforgása – fogja meg a kezemet, és húz közelebb magához. Behajtom rajta ezt az ígéretet. Az ajkai puha puszit lehelnek a homlokomra. – Nem engedem.

- Tudom. Én sem – mosolyodok el lágyan, és felsandítok a szerelemvörös szemek lomha örvényeibe. Gyönyörű. Felszegett állal nyújtózkodok fel, hogy elérjem az ajkaimmal az övéit. Kész voltam állva elaludni a karjaiban, de az átváltozásom meglepetése adott egy nagy adag adrenalinlöketet. – Mondd csak, szexeltél már valaha szeráffal? – A megvillanó, elvigyorodó pillantása azt sugallja, hogy még nem. Helyes. Szeretek az első lenni.

- Tudtad, hogy a legtöbb angyal napokig lábadozik az átváltozása után? – kérdezi kíváncsian, enyhe kis gúnyolódással a hangjában. Furcsa érzelmi egyveleg. Tetszik, hogy meg sem próbál aggodalmaskodni értem, hanem elismeri, hogy tőlem nem feltétlenül számít erre. Mintha még egy kis büszkeség is csillanna a vágytól elsötétülő szemek legmélyén. A kérdése jelentésével ellentétben az egyik keze már végig is simít az egyik újszülött, védtelen szárnyamon. Az ajkaim néma, önfeledt sóhajra nyílnak, miközben lomhán felkutatom a szétrebbenő gondolataimat. Csodálatos érzés az érintése. Túlságosan csodálatos. Természetesen tudom, hogy mennyire megviseli a testünket és a mágiánkat az átváltozás. Még mindig érzem a csigolyáim átrendeződésének a fájdalmát lüktetni a hátam vonalán. Már elnyomható, de még ott van. Nem véletlenül vonulnak el az angyalok a mennyországba vagy az erre kialakított Khaldeumi szentélybe, mikor érzik az átváltozásuk közeledtét, nagyon kiszolgáltatottá tenné őket, ha veszélyes helyen, váratlanul történne meg a folyamat. Bár a vadászokon kívül kevés angyal tölti a napjait veszélyes helyeken. Ilyenkor, ezekben a legyengült napokban szokás az elmét élesíteni, és elmerülni a beiktatásunkhoz szükséges történelmi és mágikus feljegyzésekben. Én ezeken már átrágtam magamat, mikor Raphael Khaldeumba száműzött, hogy elrejtsen Baál elől.

- Akkor muszáj lesz mihamarabb ágyba dugnod – válaszolok kihívó mosollyal. Remélem nem gondolja, hogy olyan leszek, mint a legtöbb szeráf.

Mégiscsak az egyik leghatalmasabb démonherceg férje vagyok.

***

A szél kellemesen borzolja az arcomat, a folyó halk, monoton csordogálása a természet örök békéjét sugározza. A messzeségből egy vízesés zúgó morajlása vegyül hozzá. Valahogy mindig vonzottak a természetes vizek, nem véletlenül szőttem tele a szféránkat néhány folyóval, tavacskával és vízesésekkel. A hegyvölgyes vonulatok már megvoltak hozzá, én csak kiegészítettem az alapokat. Egy-két forrás itt, két-három kisebb-nagyobb tómeder ott, néhány elnyúló erdős-mezős terület, és máris kész a tökéletes környezet a békés létezéshez. Most, hogy végre késznek tekintettem a majdnem három hete húzódó munkát, elvonultam az új kedvenc meditáló helyemre, az egyik hegytetőn vonuló folyónak egy vízfolyással közrefogott kis szigetére. A szigettől nem messze a szféra legnagyobb vízesése zuhan a mélységbe. A szárnyaimat széttárva lógatom a tollak hegyét a vízbe, játékos köröcskéket rajzolok a hűvös habokba olvasás közben. Már egyiken sincs védőrúna, az elmúlt hetekben Asmodeus segített levenni őket a rúnatörő mágiával, amivel először is megfosztott tőlük. Végre volt időm magamhoz venni a legősibb köteteket a férjecském gazdag könyvtárából. Mivel évszázadaim lesznek átrágni magamat az egészen, logikusnak tűnt kronologikusan belekezdeni. Hat könyv lebeg előttem egy félkör ívében, a nyitott, semmibe meredő szemeim az egyiket sem nézik igazán, de mindegyiket látják, miközben az összes tudást egyszerre próbálom magamba olvasztani.

Meg sem rezzenek, mikor megjelenik mögöttem Asmodeus bizalmas közelsége. Az elmúlt három hétben sikerült lépten-nyomon minduntalan letepernünk egymást, mégsem csillapszik a vágy, hogy újra és újra megkapjam a gyengéd figyelmét. Ha ő nem lenne itt, egy hét alatt pofoztam volna ki a szférát, nem pedig három, de tagadhatatlan, hogy így sokkal élvezetesebb volt. A testem azonnal reagál a belőle áradó melegre, az egyedi, szabadságot sugalló viharillatára, a kisugárzása nyomasztó erejére. Elmosolyodom, de nem zökkenek ki a mágiaigényes, megterhelő tanulásból, amiben épp el vagyok mélyedve, az elmém egy igazán apró kis szeglete figyel csak őrá.

- Mit tegyen egy démon, akit elhanyagol a férje? – duruzsolja vigyorogva, miközben mögém telepszik. Mint kiderítettük, ha szét vannak tárva a szárnyaim, a harmadik pár sem akadályozza meg, hogy hozzám simuljon hátulról. Az én egyéni véleményem az, hogy a világon nincs annyi szárny, ami őt megakadályozhatná ebben. Még mindig nem tudom megunni, mikor így hív, most is ugyanazt a kellemes borzongást váltja ki belőlem, mint máskor.

- Egész reggel szeretkeztünk – dünnyögöm még mindig nem rá koncentrálva. Megpróbálom nem felidézni az orgazmusának a vadító látványát a reggeli nap rózsás sugaraiban. Néhány óra nyugalma nem lehet itt az angyalnak?

- De már éjszaka van, Rami. – Összevont szemöldökkel, zavarodottan rázom meg kicsit a fejemet, hogy kizökkentsem az elmémet a mágikus elmélyedésből, és visszakapjam a valódi látásomat. A csillagok és az örök telihold fénye sápadtfehérre festik a minket ölelő vízfolyamot. Most, hogy kikényszerítettem magamat a rituálémból, azt is érzem, hogy megfeküdte a gondolataimat a túl gyorsan bedarált információk tömkelege. Lehet, hogy legközelebb csak négy könyvet hozok hat helyett. – Hova sietsz? Egy örökléted van mindent megtanulni. – suttogja ellágyult mosollyal, miközben előre nyúl, és finoman cirógatni kezdi a mellkasom és a hasam fedetlen bőrén húzódó királykék íveket, pont úgy, ahogy én szoktam becézgetni az övéit. Mióta szeráf lettem, szeretem ha velem vannak a szárnyaim, ezért rászoktam, hogy csak egy laza nadrágot idézek magamra. Olyan jól esik a kedveskedő simogatása, hogy megadón, ellazulva dőlök a mellkasának, és én is elmosolyodom. A könyvek egy halk pukkanással tűnnek el, és mennek vissza a helyükre a végtelen polcok sorain. Holnap is lesz nap.

- Tudom – lehelem apró mosollyal, még mindig az ujjai finom simogatásában fürdőzve. Most hozzáfűzhetném, hogy minél hamarabb utol akarom őt érni, de szerintem már unja, hogy mindig az egyenlőtlenségünkről mantrázok neki. Azt hiszem ez egy olyan dolog, amit valahogy magamban kell megtanulnom kezelni. – Asmodeus? – suttogom alig megtörve az éjszaka csendességét és a víz csobogását.

- Igen, kedves? – jön a szívmelengetően megszokott válasz.

- Szerinted engem neked teremtettek? – teszem fel a filozofikus kérdést, ami vissza-visszaköszön a tudatalattim mélyéről. Olyan, mint egy rögeszme, amit nem tudok kiverni a gondolataim közül. Ha neki is teremtett az Úr, akinek a létezése is a bizonytalanság homályába vész, akkor sem hiszem, hogy az lett volna a sorsom, hogy beleszeressek, inkább az, hogy elpusztítsam. Lehet, hogy az újonnan megismert démonias énem érezteti ezt velem, de tetszene a gondolat, hogy szembe köptük a sorsot.

- Hát, nem ígérhetem, hogy elpusztíthatatlan lesz. – A hangjában is ott rejlő élveteg, nosztalgikus vigyor a szemeim elé tárul, mikor felém fordul az ölelésemben. A pillantása visszatükrözi a vad, harcos előjátékaink pikáns emlékeit. Álomképek egy összezúzott életből, ahol nem léteztek korlátok, csak a lelkünkben égő tűz, a vérünkben lüktető mágikus erő és a testünkben zsongó vágy. Igaza van. Nem létezik szoba, amit ne tudtunk volna elpusztítani. De vajon ugyanez a jövő vár ránk? A szakadék, ami mindig ott húzódott közöttünk, most áthatolhatatlanabb, mint valaha. Hiába vannak szárnyaim, nem érem utol őt. Felizgatott, mikor álltam a sarat egy erős és veszedelmes démon ellen, de az aligha fog, mikor újra és újra földbe tipor egy démonherceg. A vérpezsdítő küzdelmeinknek befellegzett. Nem mintha a közelmúlt árnyainak az elüldözhetetlen jelenlétében megsiratnám őket. Épp eleget harcoltunk már. – De annyiszor építem újra, akárhányszor csak kell – ígéri meg előzékenyen, mit sem sejtve a borúlátó, rezignált gondolataimról. A csókja segít elereszteni a szívemet lehúzó, kishitű érzéseket, én pedig megkönnyebbülve engedem, hogy a testemet végigsimító meleg levegő csendes fuvallatként kapjon beléjük, és távolra vigye őket a kietlen pusztaság ürességébe. Most, hogy pillanatnyilag kicsúsztak az ujjaim közül a végtagjaimat elnehezítő aggodalmak, amikhez valamiért görcsösen ragaszkodom, könnyűnek érzem magam, mintha lebegnék. Jobban mondva lebegek. Még jobban mondva, már megint fel lettem kapva a földről. A lábaim áruló módjára kulcsolódnak a dereka köré, a testem ösztönösen, rég nem látott szeretőként üdvözli őt. Hé! Nem ez volt a terv.

- Mégis mire készülsz? – vonom kérdőre a kacér démonomat komolytalan felháborodottsággal. Túl jól ismerem ezt az álszentre varázsolt mosolyt. Bárcsak tudnék ténylegesen haragudni rá, de azt hiszem, jelenleg ezt nem teszi lehetővé a ránk ereszkedett, fullasztó, átláthatatlan rózsaszín köd. Ennél egyértelműbben nem tudom kijelenteni, hogy szünetre van szükségem. Voltak idők, hogy számított a véleményem a témában. Hah. Kit akarok becsapni? Ha belelendültünk, régen is csak akkor hagyta abba, mikor elájultam.

- Azt mondtad, fürödni szeretnél. – Összeszűkülnek a szemeim, pedig a szavait alátámasztandó el is indul a csábítóan tükörsima víz felé. Már szinte érzem is a bőrömön a jólesően meleg, tisztító érintést. Kár, hogy bemocskolja ezt az érzést egy sokkal tolakodóbb, a jelen pillanatban kéretlen forróság a fenekem alatt. Minden létező porcikámmal küzdök a túlságosan kellemes bizsergés ellen, ami végigrohan a gerincem teljes vonalán. Most komolyan? Azt hittem, megbeszéltük.

- Valóban. De emlékeim szerint, még tudok járni – morgom rosszallóan. Nem tudom, hogy rá, vagy a testem állhatatlan reakciójára vagyok mérgesebb.

- Én meg szeretlek a karomban tartani. – Úgy érzem, túlságosan is. Általában hízelgő lenne, de most tényleg csak egy lustálkodós mosakodásra és a józan, gondolkodni képes személyiségem megtartására vágyom. Tudom, hatalmas igényeim vannak. Majd később kiengesztelem értük. – Az még csak nem bűn. – Hát persze. Ezt az ártatlan színjátékot már akkor sem vettem be, mikor még nem is tudtam, hogy kicsoda ő, a személyének az ismeretében pedig egyenesen röhejesnek hat. Semmi ártatlan nincs ebben a férfiban.

- Nem, az egyáltalán nem az. Viszont érzek valami meglehetősen bűnös szándékút a fenekem alatt. – Egyre nehezebb figyelmen kívül hagyni a bőrömhöz simuló merevedése izgató forróságát, főleg, mikor beljebb tolakszik a fenekem partjai között. Még engem is megrémiszt, mennyire vágyom rá, hogy végre belülről is érezhessem, olyan elemi sóvárgással éhezek utána, mintha a mögöttünk álló, egymásba olvadó, kéjmámoros hetek meg sem történtek volna. A bőröm túl szűknek érződik, a levegő pedig túl fülledtnek, szinte égeti a tüdőmet. A valóság szépen lassan a karnyújtásnyira lévő, vágyott ábrándok homályába simul, halk nyögéssel, megadón lehunyódó szemekkel látom magam előtt a közeljövőnket, ahol újra a szenvedélyes csókjaiban fürödhetek langymeleg, kiábrándító habok helyett, és az elégedett sóhajai felülírnak minden gondolatot és minden kételyt, ami valaha közénk állt vagy a jövőben közénk állhatott volna. Ebben a jövőben nincs semmi, csak a húsa forró puhasága, a testünk kielégíthetetlen követelőzése, a múlhatatlan szomjúság, a fáradhatatlan ölelések és a pillanatok alatt elreppenő évszázadok súlya. Egy végtelen hajsza az örökké elérhetetlen kielégülés után. Látom magamat a vágytól izzó, mágikusan vörös szempár elsötétedő tükrében, látom kialudni a fényt a tekintetem mélyéről és szépen lassan végleg elillanni az értelmet formáló szavakat az ajkaimról. Látom az enyészetet, a szféra bomladozását, a közös börtönünk összeroppanó rácsait, de ennek az őrületnek még a szabadság sem vethet véget. Ez az őrület kegyetlenebb börtön, mint amit bármilyen mágia szülhetne. Felemelem az ólomsúlyú szempilláimat, és tudom, hogy a pillanat töredéke alatt lepergett jövőkép nem az, amit nekünk rendelt a sors. Nem lehet az. Ennél többet kell, hogy tartogasson nekünk a jövő. Nem lehet, hogy az a sok szenvedés ide vezet.

- Lebuktam. – A csókja kegyetlenül döngeti az elhatározásom omladozó falait. Az íze maga a kísértés, a minket átölelő tomboló viharillata a világ legerősebb afrodiziákuma. Mindenem válaszol a hívására, mintha soha nem is lett volna más lehetőségem, mint elgyengült szerelemmel a karjaiba olvadni. Legyőzött. Lehunyt szemekkel, tehetetlen nyöszörgéssel simulok hozzá, de a tarkómon felálló szőrszálak újra magamhoz térítenek. Ismerem ezt az érzést. Egy néma intelem egy levetkőzhetetlen függőség kezdetéről. Épp elég ostobaságot csináltam a rövidke életem során, hogy felismerjem a testem jelzését, mikor végzetes dologra készülnék. Nem egyszer mentett már meg a végső megsemmisüléstől.

A kezeim határozottan tolják el a mohó szeretőmet, aki akaratlanul majdnem a végzetünkbe sodort minket. Egy józanabb pillanatunkban majd az orrára kötöm, bár van egy olyan érzésem, hogy nem venné komolyan a baljós megérzésemet.

- Mondtam, hogy pihenésre van szükségem – jelentem ki elhatárolódva. Ha ebből sem ért, ki lesz rugdosva a saját medencéjéből. Remélem, nem kell megharcolnom vele az elmém épségéért, hátborzongatóan felidézné az elfelejteni vágyott közelmúltunkat. Az elégedetlen fintora és a frusztrált morranás, amivel az ajkaim után kap, egyelőre semmi jót nem sejtetnek. Lehet, hogy ő már mélyebben van a mocsárban, mint én, csak észre sem veszi?

- Próbálkoztam, kövezz meg. – Ahhh. Mégis mi mást várhatnék egy buja démontól? Kár, hogy az ő szavaival élve: ez már nem játék. Főleg, hogy magunkat ismerve ha újra belekezdünk, nem állunk meg egy utolsó, gyors menetnél, hanem újabb hosszú napok fognak elsuhanni mellettünk. Nagyon-nagyon rossz ötlet. A flegma, sértett vállrendítés, amit a kedvesem produkál, elbizonytalanít, hogy tényleg egy több ezer éves, tekintélyes démonherceg tart e a karjaiban. Jobban illik az elveszett kószához, akibe ostobán belehabarodtam. Ha gyerekesen fog viselkedni, akkor gyerekként fogom kezelni, az biztosan tetszeni fog neki.

- Ha nem értesz a szép szóból, akkor egyedül fogok fürdeni – teszem hozzá nyomatékosítva, tényleg mintha egy neveletlen gyereket dorgálnék. Ha elégszer elismétlem, előbb-utóbb el kell hogy érjék a szavaim. Még egy öntelt démonherceg büszkeségének sem eshet jól, ha a szeretője zsinórban tízszer lepattintja, az pedig pláne, ha erőszakhoz kell folyamodnia, hogy megkapja, amit akar. Néhány túlságosan hosszúra nyúló másodpercig még el is hiszem, hogy megtenné, de végül elengedi, hogy kicsusszanjak a karjai közül. Amint a talpaim elérik a medence alját, hátrálok egy bizonytalan lépést. Az élénkvörös szempár még mindig olyan éber pillantással mered rám, mintha egy kisegér lennék, amit csak azért eresztett el egy macska, hogy újra elkaphassa. A hangos, ingerült morranása egyenesen a lábaim közé kúszik, és olyan helyeken érint meg, ahol a legkevésbé sem szeretném jelenleg. Imádom ezt a mély, állatias hangot tőle. Utálom imádni. Hogy képes még ilyenkor is felizgatni? Egészen addig hátrálok a medencében, amíg eltűnik a bőrömről a belőle áradó forróság illúziója. Most nem csak előle menekülök, hanem a meg-megingó elhatározásom elől is.

Nyakig merülök a kellemes hőmérsékletű vízben, hogy lemossam a bőrömről az érintései ott ragadt emlékeit. Lehunyt szemekkel, egy néma sóhajjal engedem, hogy a levegővel együtt kiáramoljon belőlem az előző pillanataink felgyülemlett feszültsége is. Jobb, ha mindketten megvívjuk a saját csatánkat a saját vágyaink ellen, és ezt részemről úgy a legegyszerűbb, ha nem látom őt. És mégis, mintha egy felsőbbrendű hatalom vezetné vissza rá a kíváncsi pillantásomat, mikor a víz hullámai azt sugallják, hogy ő is elmerült a tisztító habokban. Megbabonázva figyelem a vízfelszínt áttörő, széles vállak ismerős domborulatait. Túl élénken élnek bennem az emlékek, hogy mennyi izgalmas dolgot lehet csinálni, miközben azokra a vállakra támaszkodom. A bicepszei vonzó hullámzással csalogatják magukra a tekintetemet, miközben a kezei a haját simítják ki az arcából. A bőrén táncoló, mágikus tetoválások minden áldott alkalommal a hatalmuk alá kerítenek, most egészen úgy mozognak, mintha nonfiguratív, mágikus tűzcsóvák lomha lobogását akarnák a szemeim elé idézni. Senkinek nem szabadna ennyire tökéletesnek lennie. Ő tényleg olyan, mint a pokol tüze. Mire rájössz, hogy nem csak gyönyörű, hanem veszélyes is, már megégetett. Soha nem fogom kimondani, hogy gyönyörűnek látom őt, amúgy is csak egy morcos fintort kapnék válaszul. Az elmúlt napokban boldog nosztalgiával köszöntöttem minden régről ismerős porcikáját, és kíváncsi áhítattal ismerkedtem meg az összes apró újdonsággal a testén. Soha nem fogom megunni ezt az ismerkedést. Szeretem őt. Mindenét szeretem.

Az önelégült vigyora józanító pofon az arcomon. Megrezzenve kapom el róla a rajongó pillantásomat, mielőtt meghívásnak tekinti. Csúnyán elbambultam. Ez veszélyes volt. Muszáj elvonnom a figyelmemet, különben én magam szegem meg a saját szabályaimat. Sokkal egyszerűbb lenne az egész, ha nem szédítene meg a szívem őrjöngő dübörgése.

Lassú mozdulatokkal állok neki lesúrolni magamról az elmúlt napok piszkát és ragacsait, hogy addig is valami másra figyeljek, de a tudatom egy szeglete még így is mindig csak az ő pozíciójára összpontosít. Nem nézek oda, a lelki szemeimmel mégis érzem őt, a szemeim sarkából pedig akaratlanul is lopok időnként egy-egy pillantást a medence szélére felkönyökölő alakjáról. Régen is mindig ugyanebben a pózban pihent, miközben ugyanezzel az átható tekintettel figyelte minden rezzenésemet. Pont mint akkor, most is úgy érzem, hogy a lelkembe lát, és szégyentelenül kiolvassa minden titkomat.

A nagy merengésben fel sem tűnik a pillanat, mikor megidéztem a szárnyaimat, csak akkor döbbenek rá, mikor már ösztönösen a hófehér pihéket tisztogatom. Szerencsére ők megúszták a koszrétegek legnagyobb részét. Van jó oldala is folyton szárnyak nélkül létezni, igazi nyűg lenne megtisztítani őket ilyen mennyiségű piszoktól. A rossz oldala viszont az, hogy az izmaim elszoknak a tartásuktól, most is elég néhány percnyi mosakodás és egy alapos izomátmozgató nyújtózkodás, hogy a szárnyaim lustán rogyjanak a vízfelszínre. A napokban elmegyek egy hosszabb repülésre, hogy helyrerázzam őket. Legalább addig sem kínoz a kísértés, hogy rámásszak a mohó, élvhajhász démonomra.

Erről jut eszembe, meglepően hosszú, békés percek teltek el, mióta helyre utasítottam. Nem gondoltam volna, hogy ennyi ideig kibírja rosszalkodás nélkül. Vagy akár beszéd nélkül. A drágaságom mindigis imádta hallatni a csinos kis hangját. Mintha életcéljául tűzte volna ki, hogy meghazudtoljon, szavak nélkül, egy mágikus árnycsóva segítségével húz magához. Rossz emlékeket kéne, hogy idézzen bennem a testem ilyenfajta irányítása, de van valami óvatos, valami szívszorítóan gyengéd az érintésében, ami megkülönbözteti a múltbéli bilincseimtől. Emlékszem, akkoriban égette a bőrömet az árnymágia érintése, de most egy cseppet sem zavar. Lassan tényleg elmosódnak a határok a szöges ellentéteket képviselő mágiáink között.

A vállam fölött pillantok hátra a mögöttem pihenő, még mindig makacs némaságba burkolózó szeretőmre, de nem tudom elcsábítani a hátamra rebbenő pillantását. Szinte perzseli a bőrömet a mélyreható figyelme, és mintha ez nem lenne elég, az ujjai lágy érintései szegődnek a nyomába. Néma sóhajra nyílnak az ajkaim, mindenem beleremeg az érzékeimet elbénító gyengédségbe, és elgyengülve, a szemeimet lehunyva adom át magamat a szelíd gyönyörnek, amivel megajándékoz. Ez az érintés most nem izgató vagy kéjsóvár, hanem mintha egy halk, őszinte szerelmi vallomást lenne hivatott mozdulatokba foglalni. Csodálatos.

Csak akkor vagyok képes újra kinyitni a szemeimet, mikor a keze melegsége megállapodik a derekamon, mindketten pontosan tudjuk, hogy miért pont ott, ahol. Ahogy ő, én is érzem a szeráf szárnyaim jelenlétét a bőröm alatt, és persze a manaáramomban is. Pont én ne érezném? A test és a mágia kapcsolata a szakterületem, de sajnos azt én sem tudom, hogy mivel zökkenthetném ki őket ebből a stagnáló, dermedt állapotukból. Hiába nőtt az erőm a többszörösére, mióta bezártam magunkat ide, ők makacsul várnak valamire, ami talán már soha nem jön el. Bárcsak tudnám, hogy mi az. Lehet, hogy a Mennyország közelsége. Lehet, hogy a lelkem és a szívem épsége. Lehet, hogy túl görcsösen várom, hogy megtörténjen végre. Az is lehet, hogy egyszerűen csak még erősebbé kell válnom. Csak az idő múlása és a változás felelhetnek ezekre a kérdésekre.

Kicsit hátrébb fordulok, hogy megpróbáljam leolvasni az arcvonásairól, benne milyen gondolatokat ébresztett a téma, de az egyetlen érzelem, amit látok a vörös szemek mélyén kavarogni, az az önvád. Szomorkás, gyorsan elillanó mosolyra húzódnak az ajkaim. Ha a szeráf szárnyaimmal kellett fizetnem a szerelméért, bármikor újra rálépnék az útra, amin eddig végigmentünk. Remélem, a szíve mélyén ezt ő is tudja.

Most már hiányzik a hangja. Hiányzik a bőre melege az enyémen. Pihenésre vágytam, de nem tetszik az irány, amerre a hangulat sodródik. Felesleges a múlt keserűségén rágódni, ami elveszett, az elveszett, arra kell koncentrálnunk, amit közösen építeni tudunk. Itt, a világban, ami csak a miénk. Itt nem számít, hogy hány szárnyam van, vagy hogy milyen felesleges rangot aggatnának rám az elhagyott népem tagjai. Itt csak az számít, hogy ő milyen szemekkel néz rám, és ez a mostani pillantás nem éppen a kedvencem. Jobban szeretem a rajongását, a vad szerelmét látni, mint ezt. Nem töröm meg a csendet, de a kezeimmel a saját vállaimat reszketegen átölelve jelzem szavak nélkül, hogy mennyire hiányzik a közelsége, és a pillanatnyilag elszunnyadt boldogságunk. Ennél még az is jobb volt, mikor percenként le kellett koppintanom a kezdeményezéseit. Mint mindig, most is azonnal megérti az üzenetemet, a meleg mosolya felerősíti a vakító napsugarakat, a bőre forrósága pedig mindenhol körbeölel, mikor hátulról hozzám simul, és átkarolja a derekamat. Lehunyt szemekkel, ellazulva szívom mélyen magamba a bőrömre hintett csókok szerelmes, simogató érzelmeit. Csordultig töltik a lelkemet a színtiszta, árnyak nélküli boldogsággal, amit csak ő tud adni nekem, senki más. Hátradöntöm a fejemet a vállakra, amiket mintha erre teremtettek volna, és ábrándos mosollyal élvezem a ránk ereszkedő csendes békét. Most el tudnék aludni, de helyette régmúlt emlékképeket látok magunkról. Két álmodozó fiatalt, meztelenül összegabalyodva egy tó partján, akik a szféra alkotás rejtelmeiről pletykálnak, pedig az bőven meghaladja a tudásaikat és az ismert képességeiket. Akkor másra sem vágytunk, mint elmenekülni a minket szétszakítani vágyó világ elől egy rejtekhelyre, ami csak a miénk. Most itt vagyunk, az életben, ami nekik az álmuk volt, de mégsem vagyunk itt, mert túl sokat változtatott rajtunk az ide vezető út. Vajon elég lesz valaha számunkra ez az élet? Ez a felhőtlen, eseménytelen boldogság? Ez a béke? Vajon kielégíthet egy démonherceget? Vajon kielégíthet engem?

A szám sarkába lehelt puszi csalogat vissza a kétkedő gondolatok labirintusából. Azt hittem, tovább el tudok majd veszni a nehezen visszaszerzett boldogságunkban, de az örökké nyughatatlan természetem megint elrontani készül mindent. Valami hiányzik, de még nem tudom köré fonni az ujjaimat, és megragadni, hogy mi az.

- Ha előtörnek a szeráf szárnyaid, már sokkal nehezebben fogok tudni így hozzád simulni – duruzsolja apró vigyorral. Most nem ragad rám a mosolya. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy előtörnek valaha. Szerencsére sikerül ráharapnom a nyelvemre, mielőtt hangosan is kimondanám a pesszimista jövendölést. – Bár, annak is meglesz az előnye ha már kibújtak. – Az érintése az egyik szárnyamon olyan váratlanul ér, hogy ismét akaratlanul is beleremegek. Hihetetlen, hogy még védőrúnákon keresztül is képes ilyen hatással lenni rám. Még a lábujjaim is belegörbülnek a testemen végigcikázó érzésbe. Muszáj lesz eltüntetnem valahogy a védőrúnákat. Asmodeus egyszer már nyers erővel kiszaggatta belőlem, hátha van valami barátibb módja is a dolognak.

- Csak kitalálunk majd valamit – válaszolom szórakozottan. Az esetek nagy részében amúgy is el vannak tüntetve a szárnyaim, szóval nem oszt, nem szoroz, hogy mennyi van belőlük. Ráadásul még mindig szkeptikus vagyok. A szívem mélyén kicsit reménykedtem benne, hogy ha valami csoda folytán helyrebillen a kapcsolatunk, akkor a lelkem épségével a szárnyaim is előtörnek, de nem így lett. Mindegy. Nem is kéne, hogy számítson. Csak ő számít és a kiharcolt valóságunk. Szembefordulok vele, hátha az imádott arcvonások segítenek elhitetni magammal az önáltató gondolataimat, és tökéletesen beválik a terv. Azonnal rabul ejti minden érzékemet a mosolygó, élveteg pillantása, ami leplezetlen elégedettséggel vándorol végig a testemen, forróságot hagyva maga után, a vállán lecsorgó éjfekete tincsek nedves selymessége, a bőre halvány kreol csillogása a délutáni nap elgyengülő fényében, és az alatta feszülő izmok tökéletesre formált domborulatai. Nem is tudom, hogy képes démonnak nevezni magát. A démonoknak csúnyának és visszataszítónak kéne lenniük. Ezt inkább nem mondom a szemébe, mert a végén még bebizonyítja, hogy vannak formái, amik pontosan beleillenek ebbe a leírásba. Tudom, hogy a kíváncsi énem előbb-utóbb ezeket amúgy is kierőszakolja majd belőle, de még egy kicsit szeretnék a tudatlanság naiv boldogságában fürdőzni.

- És, mit szeretnél csinálni, ha már úgyse engeded, hogy az őrületbe kergesselek? – Előre hajol, hogy az ajkaim közé csókolja a mézédes mosolya bódító ízét, de nem engedem, hogy túl mélyre csalogasson a csapdájában. Elhajolok tőle, és még pont látom az elsuhanó, gonoszkás mosoly utórezzenését az ajkain. A számító, sunyi mindenedet. Átlátok rajtad, szerelmem.

- Mondjuk kezdhetnél valamit ezzel a pusztasággal – lombozom le az unalmas ötleteimmel. Tudom, tudom, nem olyan szórakoztató, mint elmebontó, végeláthatatlan szexmániára ítélni mindkettőnket, de remélem, azért átmenetileg megteszi. A szavaim közben lezserül a mellkasára támaszkodva tökéletesítem az összhatást, hogy érezze, nem félek a közelében lenni, mert teljes mértékben bízok az ellenálló képességemben. Legalábbis szeretném, hogy ezt higgye. Bárcsak én is elhinném.

- Segítesz benne? – Az arcomra fagy az iménti csipkelődő mosolyom. Ezt most jól hallottam? Ezt úgy értette, ahogy gondolom, hogy értette? Engedi, hogy valódi befolyásom legyen az otthonunkra?

Hangtalanul rezzennek hitetlen kérdésre az ajkaim, de lenyelem a szavaimat, mielőtt kimondhatnám őket. Az ujjai gyengéd figyelemmel cirógatják az arcom bőrét, a pillantása mindentudó gyengédséggel fürkészi az összezavarodott, majd boldogságba burkolózó vonásaimat. Most az sem érdekel, ha kiolvassa minden gondolatomat a szemeim mélyéről. Soha nem gondoltam volna, hogy önszántából képes lesz egy ilyen gesztusra, azt hittem, hogy minden apró kis érvényesülésért harcolnom kell majd egy begyepesedett, ősöreg, makacs démonnal.

- Persze – suttogom felderülve. A jövőnk és a kapcsolatunk hirtelen más fényben dereng előttem, mint eddig. Azt már elfogadtam, hogy visszakaptam a szerelmét, de most először el tudom hinni, hogy talán egy kicsit a barátságát, sőt, az egyenrangúságát is. – Csak még összeszedem magamat – teszem hozzá halkan. Még be kell fejeznem a mosakodást a kényesebb részeken is, nem is beszélve arról, hogy muszáj kipróbálnom, hogy milyen mértékig tudom formálni a közös szféránkat, mielőtt botrányosan felsülök a váratlan bizalmat tanúsító férjecském előtt. Nem akarom, hogy az első próbálkozásaim szemtanúja legyen, ahhoz túl büszke teremtés vagyok.

- Rendben – válaszolja kellemes mosollyal, majd egy puha puszit lehel a homlokomra, az orromra és az ajkaimra. Hosszúakat pislogva, ellazulva élvezem a búcsúzkodó gyengédségét. A szívem hangos dobbanásai elnyomják a kapkodó légvételeim zaját, mikor megpillantom a teste hibátlan részleteit, miközben egy karnyújtásnyira tőlem kimászik az eddig takarást nyújtó habokból. A bőrömön végigfut a hideg a közelsége hiányától, de belülről mégis lángra lobbanok. Minden mozdulata könnyed és természetes, az izmai ruganyos hullámzással táncolnak a teste parancsára. Még pislogni sem vagyok képes, mereven elkerekedett szemekkel figyelem a bőre felett materializálódó ruhákat. Jelenleg képtelen vagyok ellenállni a csáberejének, az imént lerombolta minden védelmemet. Ha tudná, hogy a buja, ravasz közeledéseinek a világ végéig ellen tudnék állni, de a figyelmessége szinte azonnal megtör, biztosan fegyverként használná ellenem. Hátrapillant, és a tekintetünk találkozik. Tudom, hogy látja rajtam a változást, mindig képes volt nyitott könyvként olvasni bennem. A lomhán pergő idő végleg a pillanatba fagy, és egy szédítő szívdobbanásig azt hiszem, hogy visszafordul hozzám, de végül tovább suhan a tekintete. Pedig már éreztem a bőre illatát és a telhetetlen vágya keménységét. Mond valamit, de most tovaszállnak a szavai, nem ragadja meg őket elég gyorsan az elmém. Mire én is visszazökkenek az idő monoton zakatolásába, már egyedül vagyok, és a hűlt helyét bámulom sóvár hiányérzettel. Megrázom a fejemet, mintha egy bűvöletből próbálnám felébresztgetni magamat, az ajkaimra lassacskán visszaköltözik a boldog, izgatott mosoly. Készen állok rá, hogy teremtsek. Anyagot a semmiből, életet a pusztaságból.

A lehető leggyorsabban folytatom a mosakodást, kívül-belül megszabadulok az elmúlt napok ragacsaitól, majd mikor végeztem, néhány gondolatomba kerül csupán, hogy meggyógyítsam a mágikus károsodást szenvedett, éjfekete hajtincseimet. Mostanában túl gyakran kellett ezt megtennem, le kéne szoknom róla, hogy ilyen veszélyes mértékig kimerítem magamat. Amúgy is jobban illik hozzám a fehér színvilág, a fekete hajat meghagyom a démonomnak.

Néhány könnyed szárnycsapással emelkedek fel a vízből, a szárnyaimról szétszóródó vízcseppek a napfényben megcsillanó, szivárványszín kristályokként repülnek minden irányba. Szenvtelenül elmosolyodom a gondolattól, hogy mit reagálna a fanyar démonkám, ha egyszer az ő társaságában ráznám ki ilyen módon a szárnyaimból a vizet. Őt ismerve bosszúból visszahajítana a vízbe. A kérdés csak az, hogy vajon ismerem e őt úgy, mint régen. Mikor száraznak ítélem meg a tollaimat, leszállok, és medence peremére lépve összefűzöm a kezeimet a mellkasom előtt. Szinte gondolnom sem kell rá, a testemre egy selymes, könnyed anyagú angyalruha hullik, hogy eltakarjon a délutáni napsugarak ragyogó pillantása elől. Az ajkamra harapva koncentrálok egy leheletnyivel nagyobb feladatra, és a lábaim előtt elterülő medence elhalványulva, halványfekete köddé porladva olvad vissza a szféra monumentális manaörvényeibe. Elégedett mosollyal élvezem, ahogy a mindent körülvevő, hatalmas erők engedelmesen visszafogadják a belőlük kiszakított kis darabot. Szinte kristálytisztán látom a szféra örök körforgását, és a benne mozgolódó végtelent a lelki szemeim előtt. Csodálatos. Hihetetlen, hogy ezt az egészet ő alkotta. Hihetetlen, hogy ilyesmire képes volt. Meg kell tanulnom, hogy miként jutott el idáig. Meg kell tanulnom mindent. Soha nem fogok megelégedni azzal, hogy tudok használni egy fegyvert, amíg nem tudom megalkotni magamnak.

Ez az a pillanat, mikor megrendül a világunk eddig rezzenéstelen szerkezete. Amit én csináltam, egy jelentéktelen porszem volt ahhoz képest, hogy most milyen erők lépnek mozgásba. Ösztönösen teleportálom magamat közelebb a mozgolódás központjához, hogy az egyik magas hegycsúcsról szemügyre vehessem a semmiből az égbe kúszó tornyokat, a kiszélesedő falakon feltárulkozó ablakokat, a masszív épületet körbeölelő tágas udvart, a díszes, fából készült pavilonokat. A parancsára mintha önálló életre kelne minden kő és tégla. Dermedten, a csalódottság irracionális keserűségével figyelem a bámulatra méltó jelenséget. Azt hittem, együtt építjük fel az otthonunkat. Azt hittem, tanítani akar. Nem tudom, miért lepődök meg. Jól gondoltam, ő mégiscsak egy ősöreg, begyepesedett démon. Mielőtt felajánlotta, hogy segíthetek, természetesnek vettem, hogy mindent ő fog csinálni, szóval nem kéne csalódottnak lennem. De akkor miért?

Csalódottság. Ez az első negatív érzelem bennem, mióta visszakaptuk a közös boldogságunkat. Kivéve, hogy ez nem így van. Már a karjai szorításában is azon ábrándoztam, hogy lehetünk e valaha újra egyenrangúak. Calekként is jóval erősebb volt nálam, de soha, egyetlen egyszer sem éreztem azt, hogy kevesebbnek lát önmagánál. Mostanáig. A csalódottság mintha felverné az elfojtott emlékeim hegyormain a havat, lavinaként csatlakozik hozzá a bizonytalanság, a bizalmatlanság, a harag és a kishitűség érzése is.

„Kedves akartam lenni, és ágyasként bánni veled, de akkor megkeféllek itt a porban, a kutyák között, mint egy szolgát.”

Összeszorított szemekkel hessegetem el a régmúlt emlékeit, de a halántékomon szinte fájdalmasan lüktető ér mégis újra és újra visszapergeti a szavakat. A szél belekap a hajamba, most mintha csontig hatolna a hidege, pedig egyáltalán nincs hideg. Ne gondolj rá. Még ő maga is belátta, hogy az emlékeinek a visszaszerzése egy időre túlságosan felbolygatta az elméjét. Az nem ő volt. A harag irányította, nem a józan ész. Én sem engedhetem át magamat a haragnak most, hogy végre visszakaptam őt.

„Térdre.”

Elég. Azt hittem, már feldolgoztam ezeket a piszkos, megalázó emlékeket, hiszen hosszú éveim voltak rá, de az elmúlt években azt dolgoztam fel, hogy ilyet tett velem egy ellenségem. Most minden megváltozott. Eljött a pillanat, hogy azt is feldolgozzam, hogy ilyet tett velem a szerelmem, a lelkem párja. Amíg az ellenségemnek tekintettem, sokkal kevésbé fájtak ezek az emlékek. Térdre. Életem legborzalmasabb pillanata volt. Vajon mit lát most Asmodeus, ha rám néz? Ha még mindig annak a megtörhető, gyenge angyalkának látna, mint mikor idekerültünk, remélem nem lett volna képes újra belém szeretni. Hihetem, hogy szép lassan újra felépítettük azt a kölcsönös tiszteletet, amit ő kegyetlenül porrá zúzott?

„A tiéd vagyok.”

Nem mondana ilyet, ha nem tisztelne. El kell engednem a múltat, ha azt akarom, hogy legyen jövőnk. Azt hittem, a visszaszerzett szerelme elég lesz, hogy megbocsássak neki, de úgy látszik tévedtem. Vannak sebek, amiket csak az idő gyógyíthat meg. Idő. Azt hittem, hogy magunk mögött hagyhatjuk végre ezt a fogalmat, de tovább kísérti a lépteinket. Mindig az idő áll közénk.

Már előre érzem a gondolataimat fogva tartó démon érkezését, még az átformálódó tér és a vadul kavargó, felrázott manaáramok zizegése sem tudja elrejteni a lényének a mindent elsöprő kisugárzását. A szárnyaimat egy tudatalatti gondolattal tüntetem el, mikor mögém lép. Még a ruháinkon keresztül is érzem a bőre élettel átitatott melegét, és a belőle sugárzó, megkérdőjelezhetetlen hatalmat. A jól ismert illata átjárja az érzékeimet, mikor hozzám bújva az arcom mellé hajol, a jelenléte frissítő nyári záporként mossa el belőlem a felbolygatott kételyek és elfelejteni vágyott sérelmek zúgolódását. Átmenetileg. A ránk telepedő vihar előtti csendben szavak nélkül figyeljük a monumentális alkotást, amit alig néhány perc alatt vitt véghez.

- Az alap kész. A többit már közösen csináljuk – mormogja a fülembe mély, karcos hangon, miközben a hasamon játszadozó ujjai ártalmatlan érintései elnyújtják a hamis békénket. Hatalmas a kísértés, hogy belesüppedjek ebbe a kényelmes boldogságba, és mélyre temessem a bennem maradt bántalmakat, de nem akarom elhallgatott sértettségekre építeni a frissen burjánzó kapcsolatunkat. Volt idő, mikor elveszett gyerekként abban reménykedtem, hogy a nagy hatalmú démon, aki elrabolta a szívemet, elrabol engem is, és megvéd, elrejt a világ elől. Az a fiú örült volna ha minden feladatot és felelősséget kivesznek a kezei közül. Sosem akartam harcos lenni, de az élet harcost nevelt belőlem, és innen már nincs visszaút, harcolnom kell az egyenlőségünkért, akkor is, ha az elérhetetlen. Szerencsére az ingerültség és a harag nagy része már távozott belőlem, ezért képes vagyok nyugodtan szavakba önteni a feldúlt gondolataimat.

- Azt hittem, segíthetek – jelentem ki tárgyilagosan.

- Segíthetsz is. – Megrándulnak az ajkaim. A rezignált nyugalmamat áttöri a bennem lobbanó feszültség egy apró kis szikrája. Fogalmam sincs, mire gondol. Remélem nem hiszi, hogy festményeket akarok aggatni a falaira, vagy áttapétázni a hálószobánkat. Attól még, hogy viszonylag gyakran szétteszem a lábaimat neki, nem válok nővé.

- Nekem késznek tűnik minden. – A hangomban még elnyomva, de már megrezzen az idegességem. Őt is magammal rángatva teleportálok fel a legnagyobb szobába, amit a tróntermen kívül találok a lelki szemeimmel. Ellépek Asmodeustól, hogy szembefordulhassak vele, miközben gyorsan végigfuttatom a pillantásomat a hatalmas, kör alaprajzú helyiségen, ami a közepén fekvő óriási franciaágyból kiindulva pont a jövendőbeli hálószobánk lehet. Egy pillanatra megakadok a hevessé váló érvelésem folytatásában az ágyat körülvevő tükrök láttán, de néhány elkapkodott pislogással elűzöm a felvillanó vágyképeket a szemeim elől, és a bútorok felé intve folytatom. – Még be is bútoroztad. Miben segítsek, színes selyemfüggönyökre vágysz? Vagy csipkés terítőkre? Porcelánkészletre a polcokon?

Minden kérdés egy leheletnyivel hangosabban érkezik az előzőnél, de a démonom megingathatatlan nyugalommal, türelmes mosollyal fogadja őket. A pillanatnyi zavaromkor, amit a szégyentelen berendezés okozott, persze azért átsuhant egy sunyi villanás a pokolvörös szemek mélyén. Régen talán irritált volna az erőltetett nyugalma, de most bűntudatot kelt bennem, hogy felesleges indulatokkal csúfítom a kiérdemelt békességünket. Ha valami miatt veszekednem kéne vele, az az, hogy miért van még a plafonon is tükör. Kár, hogy a szívem mélyén még az is tetszik. Alig várom, hogy lássam a lapockáin táncoló, vakító tetoválásokat, és a formásan megfeszülő fenekét, mikor fölöttem támaszkodik, és mélyen elmerül a testemben. Mindenki más örülne, hogy ilyen csodálatos otthont teremtettek neki, én vagyok az egyetlen, aki megint erőfitogtatási harcot csinál az egészből.

- Nincs kész. És az alapon is változtathatsz, ha szeretnél.

- Nem szeretnék – csattanok fel a semmiből. Nem bírom tovább elviselni az elkésett kedvességét. Miért mondta, hogy segíthetek, ha utána megcsinált mindent? Miért akarnék változtatni valamin, amit már megalkotott? Nem mintha számítana, hogy milyen színű márványból vannak a sakkbábúk az asztalon, vagy hogy mennyire puha plüssből lett megteremtve a fotel párnájának a huzata. A teremtés maga lett volna a lényeg az egészben.

A hangom elhalásával elfordulok tőle, és elmerengve, magamba roskadva veszem fel a fehér királynőt a sakktábláról. A vajszínű márvány fényesre csiszolt anyagában eltorzultan tükröződnek vissza a homályos vonásaim. Soha nem értettem, hogy lehet a királynő erősebb a királynál. Látszik, hogy csak egy ostobán kitalált játék. Felemelem a pillantásomat, ami most megpihen a szoba nyitott oldalán. A körív egy részén hiányzik a plafonból és a falból egy széles darab, mint egy tökéletesen megalkotott, kényelmes leszállópálya angyalok számára. Lefogadom, hogy az angyalok által használt pajzs bűbájt is kölcsönvette, hogy kint tartsa a szelet, mert nem érzem az arcomon a hűs érintését. A szívem elnehezedik a figyelmességétől, amit eddig túl sértett voltam észrevenni. Én sem teremthettem volna hibátlanabb szobát magunknak. Sőt, valószínűleg közel sem lett volna ennyire csodálatos. Még egy gőzölgő, illatozó medence is csalogat minket az egyik oldalon. Minden van itt. Minden, amit szeretek és amire szükségem van.

- Mi a baj, Rami? – Mögém lép, az érintése a fedetlen felkaromon fájdalmasan jóleső libabőrt hagy maga után. Megborzongva élvezem ki az érzéki támadást, és az imádott becenevemet az ajkain.

- Miért kérted meg, hogy segítsek, ha nem hitted, hogy képes vagyok rá? – suttogom, miközben visszafordítom a pillantásomat az ujjaim között pihenő vajfehér királynőre. Érzem Asmodeus testéből áradó meleget, mikor mellém lép, az ujjai az enyémeket körbevéve csúsznak be a leszegett látóterembe, hogy elcsenjék a kezemből a hűvös anyagú bábut. Próbálok nem arra gondolni, hogy mi mást tettek velem még azok az ujjak mostanság. Élvezetes, mocskos dolgokat. Kezd túlságosan hosszúra nyúlni a szünet, amit tartunk. Nem árulhatom el ezeket a gondolatokat, mert akkor biztosan azonnal leteper.

Megbűvölve követem a keze mozgását, amint visszateszi a királynőt a helyére, majd az arcomra simul. Elfogyott az időm, az apró noszogatásának engedve nézek fel a szerelemvörös tekintetébe, ami most meglepően közel van az enyémhez, és úgy néz rám, mintha eszement balgaságokat beszélnék.

- Felépíteni egy várat? Egymásra pakolni köveket és előteremteni néhány asztalt és ágyat? – Olyan őszinte, megrökönyödött hitetlenséggel ejti ki a kérdéseket, hogy még én magam is azonnal elhiszem, hogy nem a képességeimben kételkedett. Annyira egyértelművé teszi, hogy kezdem butának érezni magamat a gondolattól, hogy komolyan ezt hittem. A szívem hálás dübörgéssel köszönti a bizalmat, amire nem számított, az arcom felmelegszik az elvigyorodó tekintete cirógatásától. Hirtelen túlságosan közel van mindene mindenemhez, mégis zavaróan távol. A lenge, könnyed ruha mintha egy mázsát nyomna a bőrömön ott, ahol az ő bőrének kéne lennie. – Egyetlen ágyat – javítja ki magát egy pimasz, tenyérbemászó mosollyal, ami elrabolja a lélegzetemet, és egy elsuhanó pillanat erejéig az én enyhén lebiggyedt ajkaimra is átragasztja a szórakozott mosolyát. – Ne nevettess – jelenti ki végül, mintha ezzel lezártnak is tekintené a témát. Rendben, de ha tudja, hogy én is képes lettem volna mindezt létrehozni, miért tette meg helyettem? Mostanra igazán ismerhetné a rendületlen bizonyítási vágyam beteges mélységeit.

- Nem értem. Mit tudok még hozzátenni mindehhez? – teszem fel a nagy kérdést őszinte értetlenséggel. Hiszen minden majdnem ugyanolyan már most, mint előtte volt. A megenyhülő mosolyában rejlő tudálékosság kezd idegesítő lenni, mintha a válasznak ki kéne szúrnia a szememet, pedig még mindig nem látom.

- Azt, ami hiányzott, mielőtt a részemmé váltál – feleli kíváncsian, várakozón félrebiccentett fejjel. Egy mozdulat, ami nem igazán volt jellemző a démonra, akibe beleszerettem, de Asmodeus előszeretettel használja. El sem hiszem, milyen gyorsan a szívemhez nőtt, ott van az élen a csípőre tett kezek és az elégedetlen fintor mellett. Most pont úgy néz ki, mint egy démon, aki játszik egy kicsit az áldozatával, mielőtt rávezeti, hogy adja el a lelkét neki. Összevont szemöldökkel, elgondolkodva próbálom követni a gondolatmenetét, és mikor leesik, akkorát koppan, hogy talán még a régi világunkban is hallatszik. Hát persze. Tényleg kiszúrta a szememet a válasz.

- Életet? – lehelem megvilágosodva, a döbbenettől hatalmasra tágult pupillákkal. Annyira egyértelmű mégis annyira elképzelhetetlen. Életet hozhatok a szférájába. A szféránkba. Az otthonunkba. Nem csak napsütést, erdőket is kapok tőle. Nem csak kövek és fekete pusztaság várnak ránk, hanem színek és illatok is. A levelek susogása a szélben, a hajnali harmat nedvessége, a nyíló virágok émelyítően tömény illatai. Az összeset akarom.

- Életet – ismétli meg a félig kérdésként feltett, félig feleszmélésként elsóhajtott szót. Felderülve, a saját gyermeteg lelkesedésem által hajtva ugrok a nyakába, a lábaim úgy kulcsolódnak a derekára, mintha erre a pozícióra születtek volna. Mint annyiszor, most is egy rugóra jár az agyunk, kiteleportál minket az udvarra, ami már most sokkal jobb állapotban van, mint az érkezésemkor, de még mindig hiányzik belőle a lényeg. A vakítóan zöld, friss, fiatal pázsit tavaszi színe és illata. Kimászok a kezeiből, és ő csak egy pillanatra szorítja meg a fenekem domborulatait, hogy késleltesse ezt a folyamatot egyetlen röpke másodperccel, de tudom, hogy a mozdulat lényege a figyelmeztetés volt. Egy jelzés, hogy siessek, mert nemsokára szüksége lesz rám. Legalábbis hízelgőbb így megfogalmazni, mint úgy, hogy nemsokára teljesítenem kell a hitvesi kötelességeimet.

Leguggolok a földre, az ujjaim közé veszek egy csipetnyit a száraz, fekete homokból, ami az élettelen világa alapját képezi. Fekete homok és apró, törmelékszerű kavicsok. Az egész talajt elszáradtnak és halottnak érzem.

- Tényleg alkothatok növényeket? – kérdezek vissza szkeptikusan. Olyan nehéz elhinni, hogy ebből képes leszek termőtalajt varázsolni. A kétkedő gondolatot azonnal a terveim első lépése követi, a föld mélyén, apró, láthatatlan hajszálereken át egy talajvízhálózat kezdi átszőni a világunkat.

- Amennyit csak szeretnél. – Nincs is szükségem több noszogatásra, a türelmetlen kíváncsiságom egyből a második lépésre sarkall. – De nem lesz olyan egyszerű, mint az élettelen tárgyak megformálása. – Csak fél füllel hallom, amint mond, a lábaink alatt apró, élénkzöld fűszálak ezrei törik át a talajfelszínt, és mint egy szétfolyó olajfolt a víz tetején, teret nyerő zöld színvilágba borítják az udvart, ameddig a szem ellát. Gyönyörű. Felidéz egy szabad, boldog életet, vele. Nem volt otthonunk, de minden erdő, minden mező és barlang az otthonunk volt, mert ott laktunk egymás szívében. Iszom magamba a látványt, és minden nosztalgikus érzést, amit az bennem kelt, de amilyen gyorsan jött a naiv örömöm, olyan gyorsan tova is száll. A zöldből lassan barna, majd elkorhadt, élettelen fekete válik. Tágra nyílt szemekkel érintek meg egy feketére vált fűszálat a lábam mellett, de az érintésemtől élettelen hamuként porlad a semmivé. A szél, ami megsimogatja az arcomat, megérinti a halott teremtményeimet is, és ezzel akaratlanul is visszalöki az udvart a régi látképébe. Száraz, fekete hamuszerű homok mindenhol. Nem értem.

- Mit rontottam el? – suttogom elszomorodva, miközben felnézek a guggoló alakom mellett álló, fölém tornyosuló démonra. A kezeit összefűzi a mellkasa előtt, amitől a bicepszei felveszik a legcsábítóbb formát, amire képesek. A domborodó tetoválásai érzékei csalódást vetítenek elém, mintha ténylegesen ott lobogna bennük a pokol tüze. Esküszöm, csak ezért a látványért megéri bosszantani. Most is bosszús, de most nem tudom, miért. Lehet, hogy mégsem képes a szférája arra, hogy halandó életet tartson fent?

- Nem hallgattál végig – válaszolja egyszerűen, elhúzott szájjal, és hirtelen feldereng bennem a figyelmeztetés, amit roppant kényelmes volt elengedni a füleim mellett az izgatottságtól túlfűtött kapkodásomban. Upsz.

- Bocsánat – dünnyögöm az orrom alá, mint egy megfeddett diák. A szívem a torkomba költözik az új tudás ismerős izgatottságától. Asmodeus lustán leül mellém a homokba, és az egyik lábát lazán átveti a másikon. Szóval hosszú lesz. Engedek magamnak néhány pillanatot, hogy leplezett rajongással magamba szívjam a látványát. Legszívesebben az ölébe ülnék, hogy érezzem magam alatt az erejét, miközben iszom magamba az intelligenciáját, de félek, hogy elterelném vele a figyelmét, ezért csak letérdelek a fárasztóvá váló, guggoló pozícióból. Összeszorított ajkakkal, de mosolyogva hallgatom végig a tanmesét, ami egészen a szféraalkotás alapjaitól indul, hogy az itteni, belőle származó mágia jellegét kicsit jobban megismerve megértsem, hogy miért is pusztultak el az általam teremtett növények. Elmagyarázza, hogy míg a tárgyakat nem, valamennyire minden élőlényt átjár a világunk manahálózata. Még azokban a fejletlen létformákban is ott van, amik velünk ellentétben képtelenek rábírni az akaratukat. Mint egy második, láthatatlan keringési rendszer. Pontosan ezért, mikor egy fűszálat teremtek, nem csak a fűszál fizikai valóját kell megteremtenem, hanem bele kell őt szőnöm a szféra örök körforgásába, ami miniatűr, kicsit átformált mása a világénak, amiből elszöktünk.

Elmélyülten, szinte rajongva szívom magamba a megosztott tudást, a pillanatunk kísértetiesen visszaidézi az emlékeket arról, ahogy egy naiv, tudatlan angyalka menthetetlenül beleszeret egy démon meghökkentő intelligenciájába. Már nem vagyok tudatlan, de hozzá képest kicsit mindig annak fogom érezni magamat. A legfurcsább az, hogy kivételesen nem is bánom. Így örökké képes leszek így felnézni rá.

- Próbáld meg újra – némán biccentek, kikényszerítem magamat a szerelmes irányba kalandozó gondolatok közül, majd az egyik tenyeremet a földön szétterítve hunyom le a szemeimet, hogy teret adhassak a belső szemeimnek, amikkel a világot átszövő manahálózat legapróbb rezzenéseit is láthatom. A fűszálak most sokkal lomhább terjeszkedéssel növik be az udvar sivárságát, minden egyes szálat aprólékos pontossággal kell beleszőni a világ körforgásába, mintha tűvel öltenék bele sok kicsi hajszálvékony cérnaszálat egy óriási lepelbe. Nem tudom, mennyi idő telik el, mire kinyitom a szemeimet, amiket most újra a nemrég elveszített, csábítóan élénkzöld látkép fogad. Csak néhány feszült másodperc után merem átadni magamat a megkönnyebbültségnek.

- Sikerült – lehelem felszabadult mosollyal, és a szárnyaimat előhívva terülök el a selyempuha pázsiton. A számát sem tudom, hányszor heverésztem így, és bámultam a lassan vánszorgó felhőket a mézesheteink során. Túl gyorsan vége lett. Elvették tőlünk.

A szemem sarkából látom, hogy Asmodeus felpattan az eddigi eltespedett, félig ülő, félig fekvő, földön könyöklő pozíciójából, és lazán mellém guggolva, a combjára könyökölve támasztja meg a fejét. A szívem megtorpan a mellkasomban, ez a testtartás fájdalmasan ismerős a régi életünkből. Két kezemen sem tudnám megszámolni, hányszor agyalt valamin ebben a pózban a furfangos kis démonom. Most nem tudom, hogy agyal e épp valamin, úgy néz ki, mintha egyszerűen csak azért vette volna a fáradtságot rá, hogy felkeljen, hogy jobban szemügyre vehesse a fűben hempergő szeretőjét. Lehet, hogy féltékeny a fűszálakra. Ki tudja. Gondolom az ő fejében csak vele hempereghetek.

- Mit művelsz? – kérdezem szórakozott gyanakvással. Tetszik a kialakulófélben lévő hangulat. Izgatott pillangókat ébreszt a gyomrom mélyén.

- Gyönyörködöm. – Eddig bírtam elfojtani a mosolyomat, de érzem, hogy lesz valami csel a homályos bók mögött. Ennél a sunyin bazsalygó démonnál semmit nem lehet készpénznek venni.

- Nem láttál még eleget? – Hetei voltak mást sem csinálni, csak gyönyörködni bennem minden létező szögből és megvilágításból. Nem hiszem, hogy tudok újat mutatni. Persze annak örülök, ha egyelőre még nem unta meg, amit látott.

- Honnan veszed, hogy benned? Szép lett a pázsit – duruzsolja ártatlan önelégültséggel. Kész, végem. A kacagásomat messzire viszi a szél az üres udvar falai között. Imádom a játékos élcelődéseinket. Ki gondolta volna, hogy egy démonherceg tud játszani. – Hiú angyalka – teszi hozzá a következő cukkoló megjegyzését egy kihívóan féloldalas vigyorral. Felhívás keringőre. Ki vagyok én, hogy nemet mondjak? Még a tudatom hátuljában halkan megkonduló vészharang sem állíthatja meg a csábos elmosolyodásomat, csak egy elsuhanó rándulást okoz a lelkem mélyén.

- Pedig felizgatott a pillantásod – kelletem magamat, miközben az egyik térdemet lassan, hívogatóan felhúzva engedem, hogy a ruhám lágy anyaga felcsússzon a combomon, majd az összegyűrődött anyagba markolva húzom egy kicsit még feljebb, amíg már csak az ágyékomat fedi az amúgy is szinte áttetsző selyem. Asmodeus kiélesedő ragadozópillantása egy vadász precizitásával követi az ajkaimon végigfutó nyelvem hegyét. – De akkor csináld a pázsittal, biztos önzetlen szerető lesz – adom meg a kegyelemdöfést a szavaimmal és a ruhám váratlan helyreigazgatásával. Mielőtt felülhetnék, hogy nyomatékosítsam a mesterkélt elutasítást, a combjaimba markolva, szenvedélyes vigyorral ránt magához. Úgy tűnik, senki nem utasíthat el egy szándékosan felajzott démonherceget. Még szerencse, hogy pont ez volt a célom. A vészharang második, kicsit hangosabb zendülését elmossa a testembe özönlő sóvár vágy, mikor a farka a ruhámon keresztül a földről felemelt fenekemhez simul. Halk, jóleső nyögéssel dörgölőzök még közelebb hozzá. Nem elég. Többet akarok belőle. A gyenge ruhaanyag szakadását nem tudom, hogy a jelenben vagy a múltban hallom, azonnal elnyomja a vészharang feltörő, fülsüketítő süvítése. Elkésett. Az üveges pillantásom már nem lát mást, csak egy fölém magasodó sötét alakot, a vakítóan vörös szemeket és egy fekete kastély sziluettjét a háttérben. Láttam már ezt a sziluettet. Pont így, pont innen. Láttam már. Feküdtem már itt, ebben a pózban, a mágiája és a markai fájdalmas, megalázó fogságában. Most is látom az akkori eszement, őrült pillantását, látom a könyörtelenségét, a fájdalmamon, az eltiprásomon való kielégülését, hallom a kacajt, ami az öröklét végig kísérteni fog. A tarkómból kitépett rúnák helyén égni kezd a bőröm. Vergődve menekülök, pont úgy mint a múltban, egyetlen különbséggel. Most sikerül. Ez annyira meglep, hogy kiszakadok a kegyetlen éberálom élethű látomásából. Szép lassan a múlt képei elhomályosodnak, újra látom a zöld gyepet a fekete pusztaság helyén, és a szerelmet ott, ahol egykor üresség és őrület honolt. Egy mozdulatlanságba dermedt Asmodeustól két méterre, a testem köré vont szárnyaim takarásában kuporgok a földön. A halántékom lüktet és sajog, mintha az összemosott idők nem férnének el egymás mellett az elmém végtelen csarnokában. Halk, megkínzott nyögéssel masszírozom meg a homlokomat. A nyelvem hegyén táncol egy ösztönös bocsánatkérés, de nem érzem helyénvalónak kimondani. Egészen ironikus, hogy nem kizárt, hogy ő is hasonlóan érez. Vagy fene sem tudja, mit érez egy démonherceg, aki néhány éve még ilyenekre volt képes. A csalódottság ismét mellém szegődik, mint egy hű társ, akit néha szem elől tévesztesz, de sosem kóborol túl messzire. Azt hittem erősebb a tudatom, minthogy összedöntse néhány traumatikus emlék a falait. Talán mégiscsak bocsánatot kéne kérnem.

- Gyere ide – nem gondoltam, hogy képes ilyen gyengéd hangszínre a démonom. Bizalmatlanság árad szét a mellkasomban a kérésétől, de nem tudom, hogy melyikünkben nem bízok. Kit akarok becsapni? Pontosan tudom. Magamban. Felnézek, a pillantásunk összefonódik a földre rogyott szárnyaim fölött. Nem tudom eldönteni, hogy szomorúság kíséri e a komoly pillantását. Most rugdostam el magamat tőle, nem tudom, ez mennyire jó ötlet. – Ha elmenekülsz, soha nem győzöd le. – Ledöbbenek a szívembe vésődő szavaktól. Mindig tudja, hogy mit mondjon, hogy az elérjen. Igaza van. A trauma is csak egy ellenség, amit le lehet győzni, mint minden mást. Nem gyenge vagyok, csak váratlanul ért a támadása. Nem tört meg. Nem lökött vissza a múltba. Nem gyűlölöm ismét Asmodeust. Talán pont ő az, aki segíthet ebben a küzdelemben. A lelkem párja, a támaszom, a menedékem.

Felállok, két hosszú lépéssel sétálok hozzá, majd letérdelek a térdelő alakja elé. A csókja most gyengéd, és olyan édes, mint a tavaszi virágillat egy viharos hajnal előtt. Nem tudom, mikor húzott az ölébe, a bőrömet simogató kezei a világkerekség legtermészetesebb gyönyöreivel halmoznak el. Az ujjbegyeim érzéki erőszakkal fedezik fel a hátán megfeszülő izmok összes hullámzó szegletét. A csókjába nyögök, mikor lassan ráültet a merevedésére. Kitölt azzal a boldogsággal, amit soha nem lett volna lehetőségem megismerni nélküle. A boldogsággal, amiért elmondhatatlan áldozatokat hoztam, de nem érdekel, mert többet is áldoztam volna, ha úgy követeli a sors.

Hallgatok a szükség vezette ösztöneimre, és finoman a földre nyomom őt, ő pedig apró mosollyal, megadón fekszik el alattam a földön. A rádöbbenés, hogy talán végig ez volt a terve, szinte arcon csap. Ő akarta, hogy én legyek felül. Ő akarta, hogy irányítsak és lenyomjam őt. Hatalmat adott a kezembe, hogy legyőzzem az emlékeket, amikben kíméletlenül elvette tőlem azt. Éreztetni akarja velem, hogy most már nekem is van hatalmam fölötte. Ez ugyan nem igazi hatalom, de a múlt démonjait talán le tudom győzni vele. Elkeserítő, hogy még ehhez is tőle kell önbizalmat kölcsönöznöm. A mi egységünkből. Tényleg soha nem fogom őt utolérni. A bölcsességet, amivel mindig tudja, hogy mi legyen a következő lépése, és az erőt, amivel minden tervét valóra váltja. Fáj. A köztünk húzódó szakadék áthatolhatatlanságának a bizonyossága elmeborító fájdalom.

Lassú ringatózással ismerkedek újra a rég használt lovagló pozícióval, miközben elmerülök az átható pillantása fullasztó óceánjában. A szívemet sűrű ködbe borító letargia nem ereszt a vaskarmaiból. A kérdések, amik egész délután ostromoltak, kihasználják a pillanatnyi gyengeségemet.

- Ez az illúzió, – suttogom halkan, miközben összefűzöm az ujjainkat mindkét kezünkön – ez a legközelebbi dolog az egyenrangúsághoz, amit ismerni fogunk?

Már szinte érzem a testembe hatoló, fájdalommal megfűszerezett, sóvárgott megkönnyebbülést, mikor megállít. Reszketve szedem össze a megmaradt lélekjelenlétemet, hogy a nyakamba zúduló csalódottság ne lökjön át az öntudatlanság peremén, amin már így is szédelegve táncolok. Az egyetlen, ami erőt ad, az a lelkemet átölelő, minden pórusomba beszivárgó vad, tömény viharillat. Az ő illata. Egy megélt és elfelejtett szerelem illata. Az elmúlt, gyötrelmes éveinkben menekültem a közelsége elől, hogy ne kínozza az érzékeimet a szívszorító emlékeim felidézésével, de most összeszorított szemekkel engedem, hogy újra rabul ejtsen, és itt tartson a pillanatunk megragadni vágyott valóságában. Félek, hogy kicsusszan az ujjaim közül, mint a boldog álmok a keserű ébredés kapujában. Kinyitom a szemeimet, és könyörgőn pillantok le rá egy emberöltőnek érzett bénult másodperc után. Imádtam a sötétbarna szemeit, de a szívem nem véletlenül válaszolt hevesebben a mágiától felparázsló pillantásaira. Valahol talán már akkor tudtam, hogy ez tartozik hozzám. Már lemondtam róla, hogy újra láthassam a pokoli szín szerelemvörös árnyalatát. Hol rejtegetted ezeket az érzelmeket ilyen sokáig, Asmodeus? Mindig megváratsz.

- Nem fog fájni. – Az ajkaim közé suttogott varázsige szavai közül csak néhány ősöreg kifejezés dereng fel kísérteties, hátborzongató nosztalgiával, a többsége az elfeledett bűbájaink kusza homályába vész. A szívem hatalmasat dobban, mikor megérzem a népem felbolyduló mágiájának a tagadhatatlan, kézzel fogható bizonyítékát, és rádöbbenek, mire készül. Megannyi kéretlenül kapott emlékfoszlányban láttam a világot az ő angyali szemein keresztül, az álmában már találkoztam is vele az elveszített formájában, de most először érzem igazán valóságosnak a tényt, hogy Asmodeus egykor tényleg angyal volt. Egy szeráf, a népem egyik leghatalmasabbika. És ő az enyém. Az én angyalom, az én démonom. Az ősi angyali mágia langymeleg mézként csordogál végig a torkomon, és a nyomán ezernyi apró szikraként kúszik végig a tagjaimon a testembe lehelt, frissítő életerő. Az eddigi remegésem elillanó békére lel, néhány lélegzetvételig minden fájdalom tompa zsibbadás csupán. A belém tóduló émelyítő forróságot még a legtisztább angyali mágiánál is csodálatosabb dolog szüli: a szerelmes összeolvadásunk. Olyan szorosan ölel, hogy egyre nehezebbé válik érezni, hogy hol végződök én, és hol kezdődik ő. Forrón, keményen és szívszorítóan ismerősen lüktet a testemben, a szíve által diktált vad ritmusra dobban az enyém is. Hálásan ellazulva engedem át a teljes súlyomat a karjai óvó szorításának, felidézve az időket, mikor az ő ölelése jelentette az otthont és a biztonságot. A zihálása borzongató csiklandozás a mellkasom bőrén, az arcomat az éjfekete tincsekbe bújtatva, apró, izgatott mosollyal szívom magamba az illatot, ami rengetegszer ringatott békés álomba. Hazaértem. Lehet, hogy újra meg kell ismernem őt, lehet, hogy még előttünk áll, hogy lefektessük az új életünk megváltozott játékszabályait, de végre mindketten hazatértünk.

A kimerültség bódulatában sokáig tart rádöbbennem, miért bénultunk bele ebbe a kétségbeesett, édesen fullasztóvá szoruló ölelkezésbe. Ez a pillanat nem csak egy új, közös jövő kezdete, hanem a múltunk megbánása és megbocsátása is. Ha tudná, hogy amint újra nekem adta a szívét, megbocsátottam neki mindent, vajon megnyugodna? Nem. Úgy érzem, hogy kettőnk közül ő fogja tovább viselni ezeket a sebeket, de egy öröklétünk van rá, hogy meggyógyítsam. Együtt hátrahagyunk minden olyan emléket és konfliktust, ami nem fér meg közöttünk. Persze ez nem azt jelenti, hogy néhanapján nem hánytorgatom majd fel neki a tetteit, ha aljasul ki akarok zsarolni belőle valamit. Mégiscsak egy démonherceg lelki társa vagyok, nem lehetek túlságosan angyali.

Az ujjaim az ében tincsekbe bújnak, hogy gyengéd vigaszt nyújthassak számára a bűntudata nyomasztó sötétségében. Nem próbálok üresnek érződő szavakkal hatni rá, ismerem már eléggé, hogy tudjam, csak mélyebbre lökném vele. Ezt az utat most egyedül kell megtennie, de akarom, hogy tudja és érezze, amit én. Azt, hogy most már nem lesz semmi baj. Most már végleg egymásra találtunk.

- Köszönöm, hogy mellettem maradtál – leheli halkan a libabőrössé váló mellkasomra. Nem tudom, hogy az ajkai vagy a szavai forrósága árad szét bennem ismerős, rég látott barátként. Még ki sem mondja, már érzem a következő szavai melegét a bőrömön és a szívemben. Talán ezt jelenti az összetartozás. Látni a szavakat a rám ragyogó tekintetében, elgyengülni a pillantása lágy simításától és tehetetlenül elveszni a levegőben rezgő érzelmek néma dallamában. – Szeretlek, Rami.

- Megmondtam, nem élhetek a másik felem nélkül – suttogom felderengő mosollyal. Már kétszer tártam fel a mellkasomat, hogy felajánljam neki a szívem sebezhetőségét, és mindkétszer azt hittem, hogy többet nem leszek rá képes. Most, a harmadik alkalommal kell rádöbbennem, hogy érte akárhányszor megtenném. Ha a történelemnek groteszkmód ismételnie kell önmagát, legyen úgy. Minden áldott alkalommal harcolni fogok érte, vagy akár ellene, és ő végül mindig vissza fog találni a karjaimba, mert megmásíthatatlanul összetartozunk. Mint a sötétség és a fény, az árnyékok és a napsugarak, az éjszaka és a hajnal. – Én is szeretlek, Asmodeus.

A testemen végigrohanó forró borzongás jelzi, hogy a sok megmérettetés árán visszaszerzett szerelem őszinte vallomása volt az utolsó, apró kis kirakó darab, ami teljessé tette a lelkemet. Egy olyan űrt töltenek ki bennem az elsuttogott szavaink, aminek a létezéséről sem tudtam eddig. Egy olyan űrt, amit csakis az ő igaz neve tölthetett ki. Asmodeus. Valahol mélyen mindig tudtam, hogy mit jelent számomra ez a név. Az első pillanattól kezdve. Nem véletlenül voltam képtelen kiverni a fejemből, mindig ott motoszkált a tudatom egy félreeső kis szegletében. Mikor megtudtam az igazságot, túlságosan féltem a lényétől, hogy beteljesítsem a sorsunkat, miután pedig visszaadtam neki az igaz valóját, és ő eltiport cserébe, eltaszítottam magamtól. Végre eljött az idő, hogy elfogadjam, majdnem olyan mélyre van vésve a lelkemben ez a név, mint a sajátom. Ott díszelegnek egymás mellett, elválaszthatatlanul, az idők-, vagy legalábbis a létünk végezetéig. Asmodeus.

A csókja mézédes pecsét a ki nem mondott gondolataimra. Már azt sem tudom, melyikünk simította össze az ajkainkat, az íze egyszerre hozza magával a földöntúli nyugalom és a szédítő izgatottság ellentmondásos érzéseit. Minden rezzenésünket ez a kettősség írja le. A lágy, szerelmes ringatózás mögé rejtett vad sóvárgást, az erőtlen sóhajokká gyengülő nyögéseket, a türelemmel leplezett türelmetlenséget. A nekem feszülő teste mindenhol simogat, kívül-belül. Közel sem elég belőle, mégis tökéletes. Soha nem cserélném le semmire ezt a pillanatot, még akkor sem, ha meg vannak számlálva a másodperceink. Több ezer alkalmunk lesz fülledt orgazmusba hajszolni egymást az összezárt öröklét unalmában, ez most nem a kielégülés kereséséről, hanem a szerelmünk beteljesüléséről szól. A testünk és a lelkünk összeolvadásáról. A szívünk közös dobbanásairól az összesimult mellkasaink alatt. És tökéletes. A fenekem mélyén érzem a tagadhatatlan vágyait, a nyakamra lehelt sóhajaiban a lomha gyönyörét, a derekamat satuként szorító ölelésében a ragaszkodását, a lassú, óvatos mozdulataiban pedig a szívét marcangoló megbánást, aminek a terhét bár levehetném a vállairól.

- Most elég lesz ennyi, kicsim. – Megáll, és a józanító szavai nyomán döbbenek rá, hogy a testem már rég nem a kapott gyönyörtől remeg úgy, mint egy nyárfalevél egy szeles, őszi éjszakán. Közelebb van a vége, mint hittem. Még mindig nem ismerem fel a saját korlátaimat. Volt egy idő, hogy élcelődött volna ezen, de most csak szomorkás megértés van a tűzviharokat megszégyenítő pillantásában. Leemelne magáról, de a váratlan üresség és a testemet végigborzoló hideg arra késztet, hogy megállítsam. Még épp hogy csak visszakaptam a testemet kiteljesítő forróságot, nem veheti el tőlem máris. Érezni akarom az álmaimban, hogy évek óta először megéri visszatérni a valóságba.

- Ne vedd ki – kérlelem az utolsó éber leheletemmel. Még érzem visszacsúszni belém a forró merevedését, mielőtt belezuhanok az álmatlan, pihentető sötétségbe, ahol az egyetlen hang a szíve mély, ütemes dübörgése, és minden pillanat a vihar előtti csend izgalmas békéjét idézi lágy esőillattal.

***

Lassan térek magamhoz az ájult pihenésből, de azonnal tudom, hogy hol vagyok. Tudom, mert a világ legkényelmesebb matracán alhattam. A szerelmem hangtalan, lomha lélegzetvételei kellemesen elringatnak, az illata szorosan átölel, a melege pedig azonnal elbódítja a frissen éledező gondolataimat. A csábítás, hogy engedjem magamat visszacsalni a lustulásba hatalmas, de nem akarom tovább szüneteltetni a szinte hihetetlenül tökéletesnek ígérkező valóságunkat. A testi, tudati és mágikus kimerültség már a múlté, mintha véletlenül megint éveket aludtam volna órák helyett. Remélem nem, mert akkor valaki nagyon nyűgös lesz. Nem mintha hagyta volna.

A gyengéden ébresztgető érintés az arcomon azonnali bizonyíték az utolsó gondolatomra. A számító, rideg démonherceg talán engedte, hogy hosszú évekre magamba zuhanjak, de ha a szerelme stílusa kicsit is hasonlít arra, amit közösen már megéltünk, akkor ez soha többé nem fog megtörténni. A mellkasom mélyén lappangó, elszunnyadt boldogság aprócska mosolyával törlöm ki az álompor maradékát a szemeimből, miközben felnézek őrá. A démonra, aki a legnagyobb fájdalmaim és a legnagyobb örömeim örökös forrása. Mellette soha nem fogok megtörni az öröklét terhe alatt, az biztos. Még mindig alig hiszem el, hogy újra a magaménak tudhatom a szerelmét. És ezt a mosolyt. Ezt a mosolyt, ami akkor is a végzetemmé tette volna őt, ha nem lett volna eleve elrendeltetve a szerelmünk.

- Jó reggelt, kicsim – suttogja halkan a homlokomra. Az elképzelhetetlen gyengédségétől megborzongva élvezem a szerelme melegét szétáradni a mellkasomban. Még csak most ébredtem, de a szívem már alig fér el a szűkös börtönében. Meg kell tapintanom ezt a mosolyt, hogy biztos lehessek benne, hogy létezik. Túl szép, hogy igaz legyen. Az ujjaim bizonytalanul érintik a bőrét, mintha engedélyt kérnének, hogy helyreállítsanak egy kicsiny darabot a szilánkokra tört intimitásunkból. Volt idő, hogy nem voltak tabuk közöttünk, de most újra ki kell taposnunk a vihar által elmosott utakat.

A tenyerembe simuló arca a válasz a kimondatlan kérdésre. Megérinthetem. Szabadon érinthetem a legrettegettebb démonherceget, és ő mosolygó puszit lehel a hüvelykujjam hegyére, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Régen az volt. Idővel vajon újra azzá válhat?

- Jó reggelt – sóhajtom a múlt és a jelen összeolvadó zavarában. Lassan visszaszerzik a szemeim az elveszített fókuszt, hogy szemügyre vehessem az arcot, ami a rég megköttetett szerelmünk óta változott is, meg nem is. Néha egészen olyannak látom őt, mint a múltat idéző álmaimban, de lehet, hogy csak az évek alatt elmosódó emlékképeim kegyetlen játéka. Más lett. Az arcvonásai férfiasabbak, a tekintete idősebb, a kiállása még így, szerelmesen elgyengült mosollyal is tud valahogy tekintélyt sugározni. Meg kéne, hogy rémisszen a sok változás, de helyette gyermeteg izgatottságot érzek. Talán az ő megkomolyodása idővel magával hozhatja a kapcsolatunk további elmélyülését is. A halhatatlanok vánszorgó létezésében ritka és nehezen elérhető dolog a változás. – Sokáig aludtam? – térek vissza az elbarangoló gondolatok mezeiről.

- Nem tudom. Számít egyáltalán? – Akaratlanul is elmosolyodok a szokatlanul gondtalan kérdésen. A mindig terveket szövögető, kijutni vágyó démonherceg önként elengedné az idő gyeplőjét? Egy fejrázással adok igazat neki. Tényleg nem számít. Csak ő és én létezünk ebben a világban, két kortalan entitás, számunkra már nem létezik idő, csak a tetteink egymásutánja. Egyszerre horrorisztikus és megnyugtató gondolat. Felidézi az utolsó heteinket Calekkel, mikor az idő volt a legnagyobb ellenségünk. Végül el is veszítettük a csatát ellene, de úgy néz ki, a háborút így is megnyertük.

Lassan támaszkodok fel a mellkasán, hogy kitisztult fejjel is körbenézhessek az elpusztult szféra romjain a vakító napsütésben, a mozdulattól zavarba ejtően élvezetes szögben hívja fel magára a figyelmet a fenekemet kitöltő keménység. Magam sem tudom, hogy nyelem le a döbbent nyögésemet, az ujjaim remegve tapintják ki a testünk összeolvadásának a pontját. A könnyed játékosság a pimasz vigyorrá húzódó mosolya sarkában egyszerre idegen és meghatóan ismerős. Az arcomra kúszó meleg pír érintése évek óta először kellemes izgatottságot, nem pedig irritációt hoz magával.

- Ez meg… – dünnyögöm nehezen leplezhető zavarral. Még a régi életünkben sem voltunk olyan elvadultak, hogy órákat aludjunk összekapcsolódó testtel, márpedig ha a nap állása bármennyire is tükrözi az elhagyott világunk időbeosztását, akkor tényleg órák teltek el. Nincs sok időm értetlenkedni, mert a következő pillanatban megragadja a csípőmet, és magára szorít. Túlságosan mély, túlságosan forró. Bennem reked a levegő a testembe hasító élvezettől. Mire feleszmélek, már alatta vagyok, és ő bizalmas gyengédséggel simítja össze az orrunk hegyét. A visszakapott szerelme és a teste közelsége forró szikrákkal nyalják végig minden porcikámat.

- Azt mondtad, ne vegyem ki. – A bosszantóan önelégült vigyora feléleszti bennem a szerelmes dacot, ami megszámlálhatatlan alkalommal volt olaj a szenvedélyes kapcsolatunk sosem szunnyadó lángjaira. Rémlik, hogy ilyesmit mondtam a bágyadt, balga tompaságomban, de nem gondoltam, hogy életében először pont most lesz szófogadó. Mielőtt szavakba önthetném a játékos ellenállásomat, egy bennakadt sóhajba fojtja azt, egy könyörtelenül élvezetes csípőmozdulattal. Pontosan tudja, hogyan rabolja el a józanságomat, a szavaimat, pont, mint ahogy a szívemet is játszi könnyedséggel rabolja el minden alkalommal.

A mély, szexi morranása egyenesen az éledező farkamba cikázik, a következő mozdulatára már az én testem is izzik attól a vágytól, ami az övét hajtja. A fogai gyengéd erőszakkal tépik meg az ajkamat, hosszút pislogva élvezem ki a gyönyör legfinomabb fűszerét. Még. Többet akarok. A nyakamon végigvándorló harapások kis híján víz alá nyomják a tudatomat, de túlságosan élvezem a múltat felelevenítő incselkedéseinket, hogy máris átadjam magamat az élvezet kábulatának. A selymes tincsei közé túrva húzom el magamtól, hogy újra láthassam a most élénkvörösen parázsló, imádott szemek kihívó pillantását.

- Bárcsak minden kérésemet ilyen készségesen teljesítenéd. – A szaggatott pihegésemre egy halk, szívmelengető nevetés a válasz. Még el sem hal az elbűvölő hang, már az ajkaimra simítja az ajkait, mintha a kuncogássá fúló nevetést is a szívem mélyére csókolhatná. Az ujjaim szorítása ellazul a lehetetlenül selymes tincsek zuhatagában, amik sötét függönyként hullnak körénk, elrejtve a önfeledt csókunkat a perzselő napsugarak elől.

- Vigyázz, mit kívánsz – leheli akadozva az elmélyülő csók apró, lélegzetvételnyi szüneteiben. Túlságosan szükségem van az ízére, hogy tovább folytassam a pajzán szócsatánkat. Kivételesen az övé lehet az utolsó szó, most máshol van szükségem a szájára. Az ajkaimon, a nyakam érzékennyé váló bőrén, a fülem mögött. Elolvadok a lomha gyengédségétől, úgy ölel, mintha egy gyenge, törékeny porcelánbaba lennék, és kivételesen nem zavar. Talán valahol mélyen ő is tudja, hogy most erre van szükségem a sok erőszakkal rám kényszerített, durva együttlét után. Ezekre a ráérős, óvatos mozdulatokra, a figyelmességére, a türelmére, a szerelmére. Mintha csak alá akarná támasztani a gondolataimat, lecsókol egy hálás, élvezettől kicsordult könnycseppet a szemem sarkából. Jólesőn megborzongok tőle. Ha bele lehetne halni a boldogságba, lehet, hogy ebben a percben idejekorán véget érne az örök életem. Végre. Végre élhetünk a másikért. Végre tényleg minden a helyére zökken. Már semmi nem vár ránk, csak a közösen megélt boldogság.

A duzzadó gyönyör édes sötétséggel csábít, de képtelen vagyok lehunyni a szemeimet. Látnom kell a pillantásában ezt a rajongást és ezeket az érzelmeket. Látnom kell a férjem imádott arcvonásait, és a rájuk kiülő tagadhatatlan élvezetet. Tudnom kell, hogy neki is olyan jó, mint nekem. Rémisztően egy húron pendülünk, mert a szemeit lehunyva, élvezkedő nyögéssel adja át magát az élvezetnek, aminek a bizonyítékaira szomjaztam. A gyönyöre megsokszorozza az enyémet, és a testünk lágy, lassú hullámzása ellenére is rémisztően közel kerülök az orgazmus kapujához.

Egy pillanatra megáll, majd finoman ülő helyzetbe húz magához. A mellkasunk összesimulásában érzem a vadul dübörgő szíve kedves bókolását. Tetszik ez a póz. Még közelebb kerültünk egymáshoz. Nem elég. Mindenhol éreznem kell a bőre melegét. A nyakába kapaszkodva simulok teljesen hozzá, a lábaim a dereka köré kulcsolódva segítik a lágyan ringatózó mozgásunkat. Ő is átölel, a masszírozó, markoló, simogató mozdulatai a saját sóvár vágyaimat tükrözik. A kezeim a hátán barangolva fedezik fel újra a hullámzó, megfeszülő izmai tökéletes domborulatait, a lelkem mélyébe szívom az elégedett sóhajait és morranásait és a mindent elöntő illatát. Végre. A lelkem párja. A szívem választottja. A létezésem értelme. Újra az enyém.

Megtorpanva néz le rám, és néhány fullasztóan intim másodpercre elveszünk a másik kijózanodó pillantásában. A pokol színeit még soha nem láttam ennyire csábítóan gyönyörűnek. Ha ez vár a túloldalon, az sem érdekelne, ha elvennék a szárnyaimat érte. Az érzelmekkel megtelő tekintete azt sugallja, hogy még mindig a tudatomban van, és hallja minden árulkodó, szerelmes gondolatomat. Az arcomra lehelt csókjaitól nehézzé válik a mellkasom, mintha a szívem nem bírná el a rá szakadó érzelmek súlyát.

- Ramiel... megmentőm... őrangyalom... szerelmem... – Minden elsóhajtott szó újabb ólomdarab az elnehezedő szívemre. Sikerült. Képes voltam megmenteni őt. Megmentettem a kegyetlen múltja karmai közül, és talán adhatok neki egy szebb, békésebb jövőt, gyűlölet és elvakult bosszúvágy nélkül. Nem hiába teremtettek a számára. Ha belém is vésték ezeket az érzelmeket, már az sem érdekel. Valahol mélyen érzem, hogy mindenképp beleszerettem volna. Csak az ő oldalán lehetek otthon.

- Asmodeus – súgom az ajkaimra találó ajkakra olyan óvatosan, mintha a sokáig rettegett név kimondásával összezúzhatnám ezt a törékeny, nyugodt látomást. Tudnom kell, hogy jogom van így kimondani. Éreznem kell az összetartozásunkat. Az egész teste megfeszül, majd megborzong a neve kényszerítő erejétől. Éveket vártam rá, hogy én is sóhajthassam a valódi nevét. Évszázadokat is vártam volna erre a csodálatos érzésre. Az ujjai finoman mélyednek a fenekem húsába, de a kicsit durvább érintés a borzongásával együtt tova is száll. Most rajtam a sor, hogy kicsit feljebb nyomjam magamat az ölében, és apró puszikat hintsek az arca forró bőrére, majd az élvezettől lecsukódó, hívogató szemhéjaira. – Az én Asmodeusom – lehelem újra a homlokára. Már nem is emlékszem, hogy voltam képes valaha tartani ettől a névtől. Hogy voltam képes gyűlölni őt? Az én Asmodeusomat. A démonhercegemet. A lelkem társát. – Az enyém vagy – jelentem ki csendes, komoly véglegességgel, mikor újra egymásra talál a tekintetünk. Lazítok a combjaim szorításán, amitől lesüllyed a testem, és ő újra tövig merül bennem. A hátam ívbe feszül az elviselhetetlen élvezettől, de a lángvörös szempár pillantása nem enged elveszni az érzelmektől terhes gyönyör buja habjaiban.

- A tiéd vagyok – jelenti ki halkan, szívszorítóan őszinte mosollyal az arcomhoz hajolva. Elkerekedő szemekkel, elnyíló ajkakkal, a vállaiba kapaszkodva olvasztom a szívembe a megdöbbentő vallomását. Meg voltam róla győződve, hogy azt kapom válaszul, hogy „Te pedig az enyém”. Helyette ez a büszke, dölyfös démonherceg kimondta a szavakat, amikre még jódarabig nem számítottam tőle. Kimondta a tényt, hogy egy fiatal, tapasztalatlan, naiv kis angyalka birtokolhatja nem csak a szívét, nem csak a lelkét, de egy kicsit talán őt magát is. A lénye egészét, a jelenét és a jövőjét, az otthonát és az álmait. Elérzékenyült mosolyra húzódnak az ajkaim az övéi alatt, a vörös szemeket elhomályosítja a tekintetemet elmosó könnyfátyol.

- Én pedig a tiéd, Hercegem – suttogom a mardosó könnyeimmel küszködve. Megszakad a szívem a gondolattól, hogy valaki, aki ennyire tud szeretni, majdnem lemondott róla. – Sajnálom. Úgy sajnálom, hogy megvárattalak. – Tudnia kell, hogy nem csak az ő szívében van most megbánás. Ő is szenvedett miattam, mert elkéstem. Korábban kellett volna születnem. Korábban meg kellett volna mentenem őt a keserű magánytól, ami kétezer évig a kegyetlen társa volt.

A nevem az ajkain meggyötört sóhaj, a csókja most más, mint az eddigiek. Lassan véget ér a tapintatos ismerkedésünk, elfogy a lomha türelem és leteper minket a vágyakozás. Épp elég súlyos szó lett kimondva, épp elég örökéletre szóló vallomás lett megtéve. Elhatalmasodik rajtunk a túl sok éve szunnyadó sóvárgásunk, de a szenvedélyünk még így sem csap át a régi aktusainkra gyakran jellemző vad erőszakosságba. Mindvégig a figyelmes, szelíd vágyakozás hajt minket. A nyögéseink közé apró, szerelmes semmiségeket, beceneveket, ígéreteket fűzve, egymás ölelve, simogatva, lágy ringatózással kergetjük a megváltást nyújtó lelki és testi beteljesülést. Fogalmam sincs, mennyi ideje mozgatom a csípőmet a testébe kapaszkodva, fogalmam sincs, hányszor markolt finoman a fenekembe, hány fülledt csókot lehelt a felkínált nyakam izzadt, érzékeny bőrébe, hányszor sóhajtottam a nevét hálásan, ő pedig hányszor rántott magára kíméletes gyengédséggel jutalmul. Gyakorlott párosként, egyszerre érjük el a gyönyör megnyugvást hozó sötétségét, de hiába nyögjük, leheljük, morogjuk a másik ajkai közé az élvezetünket, hosszú évek fájdalmát képtelenség egyetlen orgazmussal elűzni. Többre van szükségünk. Sokkal többre.

Nem tudom, hányszor ment le a nap vagy kelt fel a hold fölöttünk. Túl sokszor. Öt, tíz, Ötven. Bármelyik lehet. Nem tudom hány csókot és orgazmust adtunk egymásnak, a csillapíthatatlan vágyódásunk és a kifáradhatatlan testünk soha véget nem érő, sóvárgó szeretkezésbe kényszerít minket. A ránk zúduló könnyed boldogság olyan, mint egy letehetetlen drog, egy abbahagyhatatlan függőség, egy tengernyi édesvíz a sivatag szárazsága után. Megfulladunk benne. Minden nap egy lassan növekvő őrület. Könnyes szemekkel, hangtalanul sikítom világgá a végtelenedik gyönyörömet, a homályos pillantásom a szerelmesen összekulcsolt ujjainkra siklik. A bőröm fehérje szinte virít az ő kellemesen sötét árnyalata mellett. Hason fekszem egy ágyon, ami fogalmam sincs, mikor került alánk, ő pedig fölöttem támaszkodva, lihegve, zihálva élvez újra és újra a felkínált testembe. Mikor elcsitul a remegésünk, fáradtan fordulok a hátamra alatta, ő pedig az oldalára huppanva fekszik mellém, a fejét lezserül megtámasztva néz végig a ragacsos testemen. Fizikailag még bírnám, de ha még egyszer el kell viselnem, ahogy az orgazmus pillanatában megremegnek az elmém falai, lehet, hogy végleg összedől valami odabent. Félrebiccent fejjel, szerelmes mosollyal iszom magamba az elmúlt napokban, vagy talán hetekben nem csak megszokottá, hanem imádottá vált arcvonásokat. A mutatóujjam gyengéden követi végig az arccsontján végigfutó, mágikusan izzó tetoválást. Az ellenséges éveink során végig azt hittem, hogy itt más lehet a bőre érintése. Hogy parázslani, lángolni fog az ujjaim alatt. Pedig nem. Ugyanolyan bársonypuhaságú, mint mindenhol máshol. Az elmúlt napokban többször leteszteltem ezt a teóriát az ajkaim és az ujjaim érintéseivel is a testén végigívelő összes mágikus jelen. Nem panaszkodott érte. Most is egy forró, elégedett mosollyal fogadja a kíváncsiskodó tapogatózást. Hosszú másodpercekig némán fürdünk egymás tagadhatatlan imádatában, mielőtt lehajol hozzám, hogy újra lassú, hihetetlenül mély csókra invitáljon. A nyelve forrón, nedvesen csusszan a kiszáradt ajkaim közé, a testem minden porcikája reagál a számban szétáradó ízre, a selymes puhaságára, az érintésére a szám legmélyebb, legérzékenyebb titkos zugaiban. Halkan felnyögve, minden akaraterőmet igénybe véve tolom el magamtól finoman, pedig a testem már készen áll a vágyott folytatásra. Azt hittem, hogy a kimerült elnyúlásom és a bágyadt pillantásom jelezték, hogy szünetre van szükségem, de nyilvánvalóan tévedtem. Persze az is lehet, hogy a napról napra egyre démonibb démon szeretőmnek egyszerűen nem volt kedve figyelembe venni a jeleket.

- Pihenésre van szükségem – jelentem ki a lehető leghatározottabban. Már amennyire álló farokkal hiteles lehet egy elutasítás. Az irritáló, pimasz mosolya előrevetíti a szavait.

- Nekem nem úgy tűnik – simítja végig egy kegyetlen alig-érintéssel a merevedésem feszes, nedves bőrét. Összerezzenek, de tartom magamat. Hasra kászálódva rejtem el a testem árulását, és a könyökeimre feltámaszkodva nézek végig a kietlen világunkon. A fenekemen érzett finom cirógatás övön aluli támadás. Összeszűkült szemekkel sandítok vissza a démonom pimasz vigyorára, ami megfiatalítja az arcát, és rémisztően hasonlóvá teszi a régi önmagára. Kivéve persze a szinte világító tetoválások, amik pecsétként égtek az elmém mélyére.

- Szeretlek, de nem akarom elveszíteni önmagamat. – A halhatatlanok emberfeletti fizikai regenerációjának is megvan az ára. Nem egy halhatatlan éledt újjá a mennyországban megbomlott elmével, miután évek vagy évtizedek szenvedései után pusztult csak el a porhüvelyük. Pont, mint ahogy a túl sokáig túlélt fájdalom, az őrületig hajszolt gyönyör is képes károkat okozni. Az angyaloknál a testiségekre vonatkozó szabályok miatt nem túl gyakori jelenség, de hallottam már jó pár pletykát szexőrült, mániákus démonokról, akik önkívületi állapotban, a valóságtól eltávolodva élnek, mert átléptek egy olyan határt, amit képtelen volt elviselni a tudatuk.

- Túl erős vagy hozzá. – Most nincs ott a megszokott gúnyolódás a hangjában, akárhogy keresem. Komolyan gondolná? Tényleg sokat erősödött a tudatom és az állóképességem az ittlétem alatt, de nem véletlenül ájultam el a legutóbbi maratoni szexnapjaink végén sem. Mintha évszázadok teltek volna el azóta, pedig csak pár éve volt. Itt a közös szféránkban túl gyorsan töltődök ahhoz, hogy képes legyek elveszíteni az eszméletemet, de rettegek, hogy pont emiatt lekésem a testem jelzéseit.

- Te mondtad mindig, hogy tanuljam meg felismerni a korlátaimat – adom meg a kegyelemdöfést a saját leckéi felidézésével. Most rajtam a sor, hogy pimasz vigyorral etessem meg vele a saját szavait. Persze azért valóság is van a válaszom mögött. Az utolsó néhány orgazmus után rémisztően lassan tudtam összekaparni a szétrebbenő gondolataimat, és éreztem, ahogy egy veszélyes sötétség mágnesként húz magához a gondolattal, hogy adjak fel mindent, hogy örökre vergődhessek ebben a kielégítő, boldog gondtalanságot hozó éber álomvilágban. Lehet, hogy erős vagyok, de ahogy ő is kiemelte egyszer, a fiatalságom ellen nem tudok küzdeni. Felismerem, ha veszély leselkedik az elmémre.

- Keh. – Kis híján felnevetek a fanyar arckifejezése láttán. Mintha szavak nélkül kérdezné, hogy most komolyan a saját, egy élettel ezelőtti szavaival fogom e megfosztani a következő menettől, és büszke vagyok rá, hogy a válasz igen. Imádom húzni az agyát.

- Inkább teremts nekünk egy medencét, fürdeni szeretnék – vigyorgom elkényeztetetten, fáradt nyújtózkodással. Ha megerőltetném magamat, talán nekem is menne, de nem akarok látványosan kudarcot vallani. Túl kuszák és reszketegek még a gondolataim, hogy mágiához nyúljak. Először magamhoz kell térnem ebből az eltompult bujaságból.

- Csak ha megkefélhetem… a hátadat. – Nem bírom ki, hangosan felkacagok a múltunkból idézett, pajkos megjegyzés hallatán. Nagyon vicces. Mintha újra egy fiatal, naivan szerelembe zuhant angyal lennék a tiltott démoni szerelme karjaiban. Akkor még nem tudtam, mennyi megmérettetés vár még ránk, de azt igen, hogy ez a kapcsolat örökre fog szólni. Hogy ez a végzetünk. Megkefélheti a hátamat. Sőt, a szárnyaimat is. Ha kipihentem magamat, lehet, hogy még a védőrúnákat is eltöröltetem vele, még soha nem éreztem a szerelmes érintéseit a védtelen szárnyaimon. Most jött el az idő, hogy mindent kipróbálhassunk, itt senki nem fog zavarni vagy félbeszakítani minket.

Leplezetlen, rajongó odaadással figyelem, amint kikel az ágyból, és a pillantása nyomán egy földbe mélyesztett, hatalmas medence rajzolódik ki a sivár, fekete talajban. A hófehér csempék rikítva ütnek el a koszos, rendezetlen táj sötét színvilágától. A tükörsima vízfelszínben tükröződik a magasan járó nap élénk fénye. A pillantásom a démonomra siklik, aki a maga meztelen, egzotikus tökéletességével mozgatja át a vállait, majd derékra tett kézzel néz végig a romokba dőlt otthonán. Ismerős ez a fintor. Imádok felfedezni benne részleteket a férfiból, akibe menthetetlenül beleszerettem. Olyan elkedvtelenedő tekintettel nézi a lerombolt világot, mintha ő maga is egy bűvöletből ébredezne, és csak most döbbenne rá a pusztításra, amit végeztünk. Napokig nem láttunk semmi mást a szerelmünk által diktált követelőzéseken kívül.

- Mióta itt vagy, többször kellett renoválnom, mint előtte évszázadok alatt. – Pffff. Mi ez a rosszalló hangnem? Ez most egyedül ő volt, kikérem magamnak. Én is kimászom az ágyból, a közelsége túlságosan vonz magához. Hátulról bújok hozzá, az ujjaimmal látatlanul cirógatom végig a mellkasán húzódó jelek vörös vonalait. Mostanra minden apró ívüket úgy ismerem, mint a saját tenyeremet. Puha puszit lehelek a vállára, majd kihívóan közlöm vele a kendőzetlen véleményemet.

- Helyes. Gyakorolnod kell, hogy az én ízléseimnek is megfeleljen az új otthonunk. – Elvigyorodok a gúnyos felhorkanásától. Idejében le kell fektetni a szabályt, hogy ha boldog, kiegyensúlyozott házasságot akar, engednie kell, hogy én is beleszólhassak az otthonunk részleteibe. Igen, tényleg kompromisszumot próbálok tanítani egy több ezer éves démonnak, aki megszokta, hogy nyüszítve hajt fejet neki mindenki. Ettől olyan izgalmas az egész. Ha könnyű lenne, már rég meguntam volna.

- Remélem nem rikító, lebegő palotára vágysz. – Rosszallóan idézi fel az angyalok hófehér, mágikus monstrumait, én pedig szórakozott mosollyal képzelem el, hogy mit reagálna, ha igenis arra vágynék. Ha tippelnem kéne, az arcomba röhögne, majd megalkotná a régi kastélya pontos mását. Talán fehérre festené a könyvtárszobámat a toronyban kompromisszum címszó alatt.

- Tetszett a kastélyod. De nincs szükségünk hatvankilenc hálóra – dünnyögöm sértett gyerekességgel. Nem látom az arcát, de mintha maga a szféra is melegebbé válna a levegőben rezgő mosolyától. Az ujjait összefűzi a mellkasán pihenő ujjaimmal, majd felhúzza az ajkaihoz, hogy forró csókot lehelhessen a tenyerembe. Megremegve ölelem át szorosabban a szabadon maradt kezemmel.

- Hány hálót kíván a hercegnőm? – kérdezi apró, szelíd mosollyal a hangjában. A szívem kihagy egy végtelen hosszúnak tűnő ütemet a gyengéd érzelmekkel kiejtett becenévtől, ami rémisztő hatással van rám, mikor épp nem a gúny fegyvereként használja. A hangja és a kérdése most azt sugallják, hogy bármit kérnék, ő teljesítené. Biztosan csak képzelődök. Lehetetlen elképzelni, hogy egy nagy hatalmú démonherceg bármiben is fejet hajtana egy fiatal angyal előtt. Vajon lehetünk valaha egyenrangú felek? Hiába kaptam vissza a szerelmét, még mindig a sötétben tapogatózok, ha a jövőnkről van szó.

- Egyet. Egyetlen egyet. – Suttogom a válla bőrébe alig hallható kiszolgáltatottsággal, majd hogy kicsit könnyítsek a több tucatnyi múltbéli szeretője által elrontott hangulaton, erőltetett játékossággal folytatom. – De az legyen elpusztíthatatlan.

Egy pillanat telik el vagy egy örökkévalóság, nem tudom megmondani. Magamba roskadva térdelek a legüresebb semmi közepén, miközben lassan elemészt a gyilkos fekete iszap, miként gondolataim nyomasztó folyama egyre inkább a létezés szakadékja felé sodor.

Az a tudat tett démonná, hogy a tiszta szeretet nem létezhet.

Vajon szeráfként még teljes lényemmel szerethettem volna Őt? Vagy végig kellett mennem ezen az úton, hogy tudjam, a szeretet lehet igaz? A sors gonosz fintora, hogy egy olyan entitásként kellett erre ráeszmélnem, ami számára létidegen az igaz szeretet.

És most ismét megtagadom önmagamat. Ami az erőmet, a lényemet adja.

Vajon kibír a lelkem még egy ilyen roppant törést? Valószínűleg nem. Az lehetett a sorsom, hogy belepusztulok abba, hogy megtaláljam és elfogadjam amit kerestem. De legalább megleltem Őt. Abban tudatban veszíthetek ebben a nevetséges szélmalom harcban, hogy mostmár biztosan tudom, hogy létezett. Hogy Ő, a szerelmem létezett. Hogy Ramiel az enyém volt. És, ha nem is tudtam sokáig belátni, de én is az övé. Így már megbékélhetek a halállal.

Meggyötört lelkem szépen lassan a magam teremtette pusztulásba fullad.

A halál síron túli fültépő csendjét egy óvatos hang szakítja ketté, mint fekete eget késként szelő villámcsapás. Mintha félálomban pillantanék fel az előttem álló alakra aki a nevemet suttogja, de mégis mindennél tisztább hangon szól ebben a vérszennyes világban. Az üresség közepén, ahol már csak a lassan megfojtó halál várt, Ő lép elém.

-Ramiel? – fáradt hitetlenséggel nézem az előttem derengő jelenést és még úgy is keserédes nyugalommal tölt el az, hogy láthatom, hogy a valódi Ramiel nem lehet itt és csak a megtört elmém játszik velem csalafinta, hamis ábrándképet. Ám ahogy még közelebb lép hozzám, az egész világomat beterítő sötét métely elmenekül a tisztasága elől, az engem ellepő pokolfekete miazma megrettenő, ugrásra kész fenevadként húzódik vissza a jelenléte hatására. Tényleg ő lenne? - Mit keresel itt? – lehelem csendesen.

Végtelenné nyúló másodpercekig áll előttem szótlanul és már majdnem valóban elhiszem, hogy csak a képzeletem szülte hamis remény árnyékát látom, mikor halvány mosollyal arcán lehajol hozzám és elmondhatatlan melegséget árasztó érintéssel simítja arcomra puha tenyerét.

-Téged – súgja lágyan. Már biztos, hogy tényleg Ő az. Csak egy pillanatra behunyom a szemem és az érintése nyomán felkavarodó érzelmeim alattomos módon döfnek abban a minutumban hátba. A szívem összeszorul, ahogy a bensőmben lappangó gyilkos sötétség belém mar véres agyaraival, hogy kitulajdonítva tépje ki oda kívánkozó lényemet Ramiel ujjai közül. Visszafojtom lázadó érzéseim, de már ott lappang bennem az elkerülhetetlen pusztulás előszele. – És Te? Te mit keresel itt, szerelmem?

Ahogy felnézek a rám ragyogó lágy szerelemmel sugárzó szemekbe, szeretnék elsüllyedni bennük, mint egy meg nem álmodott álomban. De képtelen vagyok rá. Elvesztem. Hiába vagyok egy karnyújtásnyira a megmeneküléstől, mégis egy acsarkodó, dögbűzös démonokkal teli végtelen szakadék tátong közöttünk, amin nem tudok átkelni.

Tanácstalanul sütöm le szemeimet és az előttem heverő könyvre pillantok ismét. Lapjait megmásíthatatlanul ellepte a kénszagú pokol sötét szurka, a fehér lapok végérvényesen elenyésztek. Már nem lehet visszacsinálni. Ha a szeretetet választom, akkor ez az iszapos sötétség elemészt vagy örökre átveszi felettem az irányítást és őrjöngő tombolásba kezd, amit abba se hagy, amíg a világmindenség vagy én magam bele nem pusztolok. Erősebb nálam a bennem lakó démon tébolya, aki megtagadja a szeretet minden aspektusát.

-Elveszítetted a kontrollt az erőd felett, mint régen?

Kérdése egy régi emléket idéz fel, de az akkor történt események köszönő viszonyban sincsenek a jelenlegiekkel, már-már mulatságosan ironikus a helyzet lehetetlen abszurditása. Nem a kontrollt veszítem el, hanem önmagamat. Ha kitépek még egy darabot a lényemből, nem marad semmi, meghalok vagy annál is rosszabb. Túl sokszor téptem cafatokra a saját lelkemet és minden alkalommal elveszett valami, amit már nem lehet visszahozni. Vagy ha mégis, az mint egy áruló, végső pusztulásig vezető csatába vezet, ahol senki sem nyerhet, mert a győzelem maga a kietlen pusztaság és végtelen fájdalom. De ezt ő nem értheti. És addig van ez jól, amíg nem érti, mert akkor még nem szaggatták darabokra a lelkét a saját téveszméi.

-A démoni természethez nemigen illik a szerelem – fogalmazom meg tömören. Kimerült vagyok a magyarázkodáshoz.

-Ez faszság – vágja rá azonnal.

Ellentmondást nem tűrő, heves reakciója felkavaró villámcsapásként zökkent ki a rezignált beletörődésből. Újból felpillantok rá, kavargó gondolataim a pillanatba fagyva szakadnak meg, feszült figyelemmel adózva az elutasító szavainak.

A királykéken ragyogó szempár eltökélten tekint le rám.

-Az angyalok is tudnak gyűlölni, miért ne szerethetnének a démonok? Nem azért fordult ellened az erőd, mert szeretsz, hanem azért mert elhiszed, hogy meg kell tagadnod a sötétséget, hogy szeress. Mint ahogy azt is elhitted, hogy el kell dobnod a fényt, csak mert képtelen voltál szeretni egy kétszínű istent.

Szavai ellenállhatatlan erővel kavarják fel mérgező emlékeim hadát. Hiszen miattuk vesztettem el mindent! Miattuk üresedett meg az az érzés, aminek mindennél tisztábban kéne bennünk léteznie. De csak ármány, hazugság, fájdalom és gyűlölet töltötte fel a helyét. Miattuk... miatta.

Felkavarodó érzelmeim kicsapongva korbácsolják fel az eleddig tanácstalan mozdulatlanságba dermedt világomat.

-Azért fordultam a menny ereje ellen, mert elárultak! El akartak pusztítani! – dörrenem megfeszülő állkapoccsal, felidézett haragomat tárt karokkal és hegyes fogú vigyorral üdvözlik belső démonjaim.

-Igen, de a döntés a tiéd volt! Mint ahogy most is TE dobod el a pokol erejét, nem pedig fordítva.

Észre se vettem, hogy mikor álltam talpra összetört, legyőzött pozíciómból, de mostmár én nézek le Ramielre. Ahogy felszáll hirtelen haragom tompa köde, ismét őt látom. Iménti haragom keserű fájdalommá korcsosul. Én is szeretném... szeretném, hogy együtt lehessünk... szeretném, hogy ne legyen bennem semmi más, csak az iránta érzett szerelem... de...

-Ez nem ilyen egyszerű, Ramiel – suttogom halkan lelkem fájdalmát. Ez a fájdalom lassan elemészt. Táptalajt ad a sötétségnek, ami minden másodperccel egyre magasabb ormokkal csúcsosodik fölém, hogy aztán rám omolva maga alá temessen.

-Tedd azzá! – kiált rám hirtelen – Te uralod ezeket az erőket, és nem fordítva.

Az érzéseim, belső démonaim körülöttünk is alakot öltenek, fölénk magasodva a végső csapásra készülve, haragos óceánként gyűrődtek fel. Valahogy érzem, hogy nem Ramiel a célpontjuk, de őt is maguk alá fojtják, ha itt marad. Jelenleg az egész univerzumban én vagyok rá a legnagyobb veszéllyel, az én belső vívódásom.

-Menned kell, Ramiel – a torkom kiszárad. Csak egy gondolatomba kerül és száműzöm őt lelkem halálra ítélt viharából. Még csak búcsút sem tudok tőle venni. Mint legutóbb. De most talán meg tudom Őt óvni magamtól.

Döbbenten merevedek le egy pillanatra, mikor konstatálom, hogy még mindig mellettem van. Dühös vicsorral áll ellen erőmnek, majd a pillantása a fejünk fölé villan, hogy aztán egy fényáradatban fürdő burokkal védjen meg minket a lezúduló fekete miazma bekebelező sötétjétől. Az ében tajtékok a búrán csapódnak, és odakinn mintha milliónyi csalódottan dühödt démon sikoltana fel és vájná minden egyes hullámmal hegyes karmait a minket óvó védelembe.

Ramiel vicsora fájdalmasan elégedett vigyorra húzódik.

-Nem tudsz száműzni, Asmodeus. Eldobtad az erőket, amikkel tudnál.

Fogaim összeszorulnak, ahogy a mellkasomat is szinte összezúzza a kétségbeesett harag. El kell mennie. Nem maradhat itt. Ő nem halhat meg.

Ahogy közelebb lép, kihívó testtartása óvatos közeledéssé szelídül, fölényes pillantása óvó aggodalommá csitul. Összetör belülről, hogy még mindig nem tudom megvédeni és mégis ő akar engem megmenteni.

Puha tenyere ismét az arcomra simul és egy pillanatra a pajzsunkat ostromló tomboló hullámok, a védőburok dobhártyaszaggató recsegése, démonaim vérszomjas sikoltozása, minden elnémul.

Csak én vagyok és Ő. Ahogy szemembe néz. Amivel azt üzeni, hogy bármi is történjék mellettem marad.

-Nem hagylak itt, így – súgja halk nyugalommal.

Ujjaimat arcomon pihenő kezére simítom. Éreznem kell még egyszer a szeretete melegét. A mellkasomban szivettépő erők most sokkal kegyetlenebbnek hatnak, mint a körülöttünk tomboló gyilkosfekete óceán.

-Nekem itt nem eshet bajom, de neked igen – hazudok neki utoljára. Nincs már más ütőkártyám, amivel megpróbálkozhatnék, hogy megóvjam őt.

-Kérlek ne kérj rá, hogy kintről, tehetetlenül várjam, hogy elveszíted e a csatát önmagad ellen. Pontosan tudod, hogy te mit tennél fordított helyzetben.

Keskeny könnypatakok szelik át csodaszép arcát, ragyogó vonalakat rajzolva alabástrom bőrére. Dühöt kéne éreznem és féktelen haragot, hogy ellenszegül nekem. Tombolnom és harcolnom kéne ellene, hogy elűzzem a közelemből, de nem megy. A szívemben már a keserű fájdalom eluralt mindent. Mégis, a fájdalom mellett egy halvány sugárral egy sokkal nemesebb érzés ragyog. Hála. Hogy nem hagy magamra a végén. Ha végleg elhamvadok a saját elmém okozta őrült káosztól, egy kicsi, önző részem örül, hogy Ő itt van velem. Megint az önzés...

Ramiel lesüti szemeit, elrejtve előlem egyre patakzó könnyeit. Szomorú tekintettel követek egy aláhulló cseppet, ami tompa koppanással érkezik a lábunknál heverő, mocskosfekete könyv nyitott oldalaira. Azt várom, hogy a sötétség feneketlenül elnyeli a kristálytiszta könnycseppet, amit Ő értünk hullatott, de nem így történik. Döbbenten figyelem, ahogy a könyv oldalai kitisztulnak, mintha egy apró csillag ragyogása egyik pillanatról a másikra fényárba borítaná az egész eget.

Ramiel lehajol a vaskos kötetért és ahogy felemelkedik vele a nyitott oldalon feltűnik a korábban odarótt szavacska. „Szeretet”

Elhűlve figyelem a megmagyarázhatatlan eseményt, mert nem értem, hogy tisztíthatott meg az én poklom szennyétől bármit is egy apró könnycsepp. De hiába lebeg a szemem előtt újra a válasz, még mindig nem érzem a legfontosabb dolgot, a jelentést a szó mögött.

Elrévült döbbenetemből a könyv hangos csapódása zökkent ki, ahogy összecsukódnak előttem a megtisztult oldalak.

-Ha a szeretet szavakba lehetne önteni, nem törnének ki és érnének véget háborúk a nevében.

Értetlenül tekintek Ramiel halvány, együttérző mosolyára, de tekintetemet azonnal valami más bilincseli le, ami azonnal jeges karmokkal béklyóz meg és rémülettel tölt el. Hajának hófehér tincsei sorra válnak ébenfeketévé, eltéveszthetetlenül jelezve, hogy erejének a határán táncol és csak másodpercek választják el a haláltól. A fagyos döbbenetből felocsúdva nyitnám a szám, mozdulnék, hogy újra megpróbáljam kitaszítani a halál karmaiból, de megelőz. Ujjai a hajam közé simulnak és gyengéd erőszakkal húz le magához. Homlokunk bőre összesimul és már nem látok semmi mást, csak őt. Miért... miért kell látnom őt meghalni? Ez lenne a büntetésem a sok szörnyűségért amit valaha elkövettem?

A helyzet súlyával ellentétben meglepően csendesen és lágyan szólal meg.

- Mondd csak, mit áldoznál fel érte, hogy megments?

-Bármit – vágom rá azonnal a zsigeri választ, amit egyszerre diktál minden porcikám. Lágy mosolyát látva kiürül minden gondolatom, a pillanatba fagyva, a jövő pengeéles peremén táncolva.

-Szerinted kell ennél több jelentés a szó mögé? -suttogja.

Lasút pislogva pillant le a kezében tartott, ismét nyitott könyvre és én is követem tekintetét. A lapon a korábban felrótt „Szeretet” szó alatt kék ragyogással tűnik fel két rövid sorocska.

„Mit áldoznál fel érte?”

„Bármit.”

Megremeg a tekintetem és végre megértem. Nem számít létezik e válasz, nem számít, hogy egy démon belepusztul e a szerelembe vagy hogy létezett e valaha a szeretet, vagy hogy csak belénk plántált ösztön vagy magunk választott sors. A lényeg mi vagyunk. Mi. Azon túl nem számít semmi más, mert bármilyenek is vagyunk a teljes lényünk a másikhoz tartozik.

A pillanat alatt elsuhanó felismerést a felettünk omladozó védőkupola végelgyengült reccsenése zárja le, és az előttem összeeső Ramiel látványa. Ösztönösen nyúlok a kapkodva betoluló fekete tombolás felé és a sötétség megremegve engedelmeskedik visszatartó akaratomnak. Fogaimat összeszorítva tartom féken a ránk boruló iszonyatot, de már nem sokáig. A hozzám tartozó sötétség puhatoló érintéssel kúszik tagjaimra, beleissza magát belsőmbe és régi ismerősként üdvözölve tölt fel újult erővel. Lepillantok Ramielre, az egyetlen okra, amiért még visszatartom a ránk toluló tömeget.

-Most menj!

Ahogy erőtlenül felkel és elém lép, rám ragyognak gyönyörű szemei. Látom bennük, hogy már ő is tudja, hogy nem lesz baj, bízik benne, hogy megteszek bármit, ami kettőnk közös jövőjéhez kell.

Azt várom, hogy ismét az arcomra simítja kezét, vagy, hogy egy megnyugtató csókkal tűnteti el ajkaimról az erőfeszítés vicsorát, de nem így tesz. Bizakodó lágy mosollyal tesz ígéretet.

-Ha nem ébredsz fel, visszajövök és megöllek.

A könnyelmű hangnem ellazítja testem feszültségét és nyugodt mosollyal figyelem amint Rami eltűnik mellőlem. Lassan lecsukom a szemeim, fejem előre biccen, kezeimet megadón ejtem magam mellé. Nem küzdök tovább önmagam ellen. Széttárt karokkal engedem, hogy rám omoljon az irdatlan fekete irtózat tengere.

☆
 

Az öntudatlanság és az álomvilág összemosódó határmezsgyéjén táncolva az első dolog amit felfogok, az a sötétség. Nem vad, gyilkos szándékot rejtő alattomos sötétség, hanem egy nyugodt örök éjszaka semleges sötétje. Ramiel nem szereti a sötétet. Ha ki tudnám nyitni a szemem, akkor vajon napfényt látnék? Még nem vagyok rá képes. Tagjaimba kínzóan lassan kúszik vissza az erő, a pihentető álom utáni sóvárgás csak komótos lustasággal vonul vissza. A második dolog ami eljut tudatomig az egy ismerős súlyú nyomás az alhasamon. Lassan húzódnak mosolyra ajkaim, miközben megragadom az utóbbi érzést és már felismerem a rajtam pihenő test ismert puhaságát, a belőle áradó szeretett meleget. Ez már elég erőt ad hozzá, hogy felnyissam a szemeim.

Felpillantok és egy gyönyörű látvány tárul a tekintetem elé. Ramiel arca. Ajkain halvány mosoly, vonásai végtelen nyugalmat és békességet tükröznek, ahogy fehér bőrét kiemelik a felkelő nap első éltető sugarai. Olyan természetességgel fogadom el eleddig örök viharban fürdő világomban felemelkedő nap létezését, mint ahogy az ember levegőt vesz. Hiszen Ő érte jött létre, így hát nincs is annál természetesebb, hogy létezik.

Kezem hasonló természetességgel indul útjára, hogy ujjaim megérinthessék a szeretett arcot. Ha nem érezném minden egyes porcikámmal a jelenlétét, azt hinném káprázat. Amint óvatosan hozzáérek rám rebben az azúrkék szempár csodás pillantása, amiben a festői fény hatására mintha ezer csillag ragyogna. Elakad a szavam a látványától.

Ahogy előre hajol hozzám, arcomat kutató tekintete szinte hitetlenséget tükröz, mintha még félne megadni magának a boldogság kényelmét. Ajkain elsuttogott nevem lélekmelengető cirógatás, ujjai puhasága vértől szennyes arcomon tisztító érintés.

Ahogy felülök vele szemben, kicsit megrettenve hőköl hátra, mintha váratlanul ránk szakadhatna a mindenség és újra beborítana minket a magunk mögött hagyott örök sötétség.

-Eljött az ideje, hogy végre felkeljen a közös napunk, Ramiel – súgom neki halkan, nyugtató mosollyal. Megremegnek gyönyörű ajkai és közelebb húzódva biccenti homlokát az enyémre. A fémes vérszagon át is a tudatomba kúszik megmásíthatatlan szerelem illata és bőrömet ostromolja testének lágy melege, ami ösztönösen vezeti karcsú derekára kezeimet. Megreszket az érintéstől.

-Álmodom? – csendes szavai egy régről ismerős, boldog érzést csalogatnak elő bennem és nosztalgikust mosolyt varázsolnak ajkaimra.

-Csak ha én is.

Fáradtan nevet fel és megrázkódnak a vállai, majd a következő pillanatban egy meleg könnycsepp zuhan kettőnk között az ölembe. Aztán sorra törnek elő könnyei, megállíthatatlan zivatarként zúdulva ránk. Érdekes módon nem kavar fel vagy szomorít el zokogó kedvesem látványa, inkább megnyugtat a szabadjára engedett érzelemkitörés. Azt remélem, hogy ezek az őszinte cseppek minden fájdalmat, keserűséget és megbánást elmoshatnak, megtisztíthatják a jövőnket mint ahogy lelkem lapjait is megtisztították. Feloldozott mosollyal várom meg, míg lankad a szinte szűnni nem akaró könnyáradat, hogy aztán ujjaimmal dörzsöljem le az arcát csúnyító ezüst patakokat. Lágy mosollyal hajolok arca másik oldalához, hogy ott ajkaimmal tűntessem el az utolsó cseppeket is. Ahogy a szám ismét a bőrét érintheti, végigbizsereg a testem, a tarkómon égnek meredő szőrszálak kellemesen izgatott várakozásra intenek. Egyszerűen nem bírom otthagyni bársony puhaságú bőrét, csókokkal, gyengéd puszikkal hintem tele arcát és állát, minden könnyáztatta porcikáját. Ajkaim már maguktól barangolnak hívogatóan forró és édes nyakának bőréhez és akarva, akaratlanul óvatosan elkezdem hagyni, hogy a szerelme utáni sóvárgás átvegye az irányítást mozdulataim felett.

-Mindig ilyen sírós voltál? – kérdezem nyakának bőrébe suttogva, lágy mulattatottsággal.

-Fogd be – vakkantja vissza sértett önérzettel, de nem húzódik el tőlem, hirtelen dacos mérge ellenére érzem, hogy egyre inkább ellazul az ölemben. – Régen is ilyen seggfej voltál?

Szavai hatására újabb szenvtelen mosoly kanyarodik a szám sarkába, miközben tovább kóstolgatom finom bőrét.

-Heh. Tudod jól, hogy igen.

Ajkaim visszavándorolnak arcának bőrére, míg szépen lassan megtaláljak az ő mézédes ajkait. Finom gyengédséggel ostromlom meg, kiélvezve minden másodpercét a szelíden csábító csóknak. Puhán érintem, puszilom, óvatosan szívom meg ajkait. Milyen finom és édes, nem egy erőszakkal ellopott élvezet, minden érintésében teljes és valódi. Örökké tudnám így csókolni. Ujjaim lassan simulnak tarkójának puha hajszálai közé, hogy a kellemes tapintás végigborzolja minden porcikáját. Meg is van a hatása, szája elhaló sóhajjal nyílik szét, hogy vágyakozva invitáljon beljebb puha forróságába. Számtalanszor éreztem már mámorító ízét, de még mindig nem tudok betelni vele és amint teste forrón hozzám domborodik és kezei izgató vándorútra kelnek a vállamon és a hátam izgatottan megránduló izmain, a puhatolódzó csók szenvedélytől fűtött csábítássá alakul.

Gyerekes izgatottsággal teli türelmetlenség lesz úrrá a testemen, ahogy duzzadt ágyéka is az enyémhez dörgölődik. Igen, ez AZ. Ez hiányzott. Hogy akarjon, hogy szeressen. Hogy tudjam szeretni és hogy engedje, hogy szerethessem. Hogy a szívünk közös dübörgésénél semmi ne legyen fontosabb.

Levegőért kapva egyszerre szakítjuk meg az elharapódzott csókot és kissé kábán pillantok le kedvesem kéken ragyogó szemeibe. Ködfátyolos tekintettel néz fel rám, elnyíló ajka szélén játszó bágyadt mosoly beleegyező üzenete most kihívóan perzsel fel. Mélyen szemébe fúrva pillantásom markolok kerek fenekébe, hogy még jobban magamhoz vonjam, mire az eddig fokozott vágy tűzhullámként cikázik végig a testemen. Meglepett nyögését hallva a gerincem mentén izgatott lúdbőr szalad végig, de erőtlenül előre rogyó teste kétségekkel józanít ki. Pihegve nyomja arcát a nyakamba, de a lehelete még így is izgató cirógatás.

-El fogok ájulni néhány perc múlva – zihálja rekedtesen. Összeszűkülnek a szemeim és aggódóan kutató tekintettel pillantok le rá. Valóban az egész teste reszket a kimerültségtől és a mágikus kisugárzása is csak pislákol. Az i-re a pontot a legnyilvánvalóbb és a legfájdalmasabban kijózanítóbb jel teszi fel, hiszen mellkasomra omló selymes hajtincsei ébenfeketén folynak végig bőrünkön.-...de előtte érezni szeretnélek magamban.

Felhördülök a kettős érzéstől, ami felkavarodik bennem szavai hallatán, amikkel csak még inkább felkorbácsolta vágyaimat. Egyszerre szeretném felfalni, összeolvadni vele, beteljesíteni szerelmes vágyunk követelését és megóvni őt a végkimerültség kíméletlen sötétjétől. Fenekébe markolva rántom feljebb magamhoz és bosszúsan morgom mellkasának bőrébe csalódott szavaim, miközben megtalálom egyik érzékeny mellbimbóját. Édes kis sikkantása csak olaj a tűzre.

-Megint magamra akarsz hagyni a közepén?

Ujjai a hajamba tépnek, úgy húzza el arcomat magától, de csak hogy lehajolva kívánatos ajkai épphogy csak leheletnyi távolságra kerüljenek az enyémektől.

-Kérlek...-súgja reszkető hangon a számra.

Azt a kegyetlen mindenedet. Ezek után a továbbiak felérnek egy kínzással. Akaratomat megfeszítve, mély levegőt véve nyugtatom le magam és terelem vissza kezelhető mederbe elszabadulni kívánó vágyaimat. Csókja után vágyakozva fújtatok ajkaira szenvedélyesen, miközben belopom ujjaimat fenekének domborulatai közé. Megteszem amire vágyik, még ha egy kicsit újra beleőrülök is. Olyan óvatossággal nyúlok hozzá, mintha most lennénk először együtt. De teste remegése egyre csak fokozódik és érzem hajamba markoló ujjait megfeszülni. Reszketőn zihálva szakítja meg ajkaink között a minimális távolságot is, és ellentolva őt tartó kezeimnek nyomakodik közelebb érte ágaskodó merevedésemnek.

-Nem érdekel ha fáj, csak siess... szükségem van rád – számba vesző zihálása, mint a kemencét szító fújtató.

Legszívesebben elégedetten felmorrannék a tolakodó gesztus hatására, de nem hagy nyugodni kimerült kedvesem vészjóslóan közeledő ájulása. Fenekét tartó kezem megfeszül, nem engedem, hogy kapkodva siettesse ezt a percet, nem hagyom, hogy átvegye az irányítást, miközben magamat is igyekszem a józan ész határai közé terelni. Nem akarom, hogy erről az élményről a fájdalom jusson majd eszébe, elég szenvedésben volt már része. De ehhez meg kell egy kicsit nyugodnom. Ahogy ellenállóan megtagadom a kérését, egy pillanatig fogait és szemeit feszülten szorítja össze. Pár másodperc csupán, mire sikerül kellő mértékben visszafognom magamat. Várakozón pillantok fel rá, majd óvatos gyengédséggel simítom ajkaimat bársonypuha szájára és laposan feltekintve várom meg, hogy újra rám ragyogjon a már szinte könyörgő azúrkék szempár.

-Nem fog fájni – suttogom halkan s kísérőként egy csendes varázsigét mormolok ajkai közé, miközben lágyan megcsókolom. A bódító érintés nyomán az angyali mágia arany ragyogása sejlik fel egy pillanatra de én már közben figyelmes lassúsággal ültetem őt mélyen magamra. Felmorranok a visszafojtott vágytól, amint háta gyönyörű íjként megfeszülve hajlik kecses ívbe, ujjai erősen kapaszkodva markolnak tarkóm fürtjeibe és szorítják forró mellkasa puhaságához arcomat miközben bennakadt levegővel veti hátra fejét.

Zihálva állok meg amint már megszűnik közöttünk minden távolság, merevedésem hosszan, keményen lüktet teste forró ölelésében. Szinte fájóan szűk, mégis bársonyosan puha. Elbódítja az érzékeimet, vad vágyat korbácsol és kielégíthetetlen sóvárgást szít. Egyszerre mintha egy teljesen új élményt élnék meg és egy majdnem elfeledett emléket idéznék fel Vele. Szorosan karolom át keskeny derekát, mintha egy hamis álomképként bármikor elillanhatna a kezeim közül. A kecses test lassan ellazul, arcát finoman dönti a fejemre, pihegését majdnem elnyomja a belőle áradó egyre erősebb reszketés. A fájdalmát elmulaszthattam a testi sebeivel együtt, de a pihenését nem tudom varázslattal pótolni.

Némán ölelem így magamhoz, beszívom szenvedélyes szerelem illatát, gyengédségének végtelen lágyságát és törődésének simogató melegét. Hogy felejthettem ezt el? Nem, nem felejtettem el. Annál egy sokkal szörnyűbb dolgot tettem. Megtagadtam ezt az érzést. Keserű fájdalommal vonom ha lehet még közelebb magamhoz, mintha feloldozást nyerhetnék a belőle áradó melegtől és kegyetlenül próbára tett szerelemtől. De ha Ő még képes is lesz valaha szemet hunyni, én soha nem fogom megbocsájtani magamnak. Soha.

Kecses ujjak nyugtató simogatása szalad végig tarkómon, mintha csak a múlt nyomasztó terhét próbálná leseperni elgyengült vállaimról. Szorosan bújik hozzám, érzi, hogy mennyire szükségem van rá, hogy ne vesszek el az önvád pusztító mocsarában. Nem mondja ki, de egész lénye egy halk ígéretet sugároz. Most már nem lesz semmi baj. Évezredek távlatából, két ellentétes világ harcosaként, szférákon átívelő rögös utakon, de végre végleg egymásra találtunk.

-Köszönöm, hogy mellettem maradtál – suttogom selyem puhaságú bőrébe, majd elemelem tőle arcomat, hogy végtelenkék szemeibe pillanthassak. – Szeretlek, Rami.

Elgyengült tekintettel, halvány mosollyal reszkető ajkakkal viszonozza pillantásom.

-Megmondtam... – súgja halkan, arcomra simuló tenyerei nyugtató érintés felizzó bőrömön.-...nem élhetek a másik felem nélkül. Én is szeretlek, Asmodeus.

Hozzám hajolva simítja lágy ajkait érte sóvárgó számra és én dübörgő szívvel, gyengéd, de határozott szenvedéllyel viszonzom. Ajkaimra súgott szerelmi vallomása alig hallható, mégis mindennél tisztábban ég minden porcikámba. Érezni akarom az ízét, a lágyságát, a szerelme izzó melegét az ajkaim közt, szorosan a testemhez simulni, elolvadni a mellkasomban. Kifulladásig csókolom, majd levegőért kapkodva hajtom vissza arcomat nyakának puha ívébe. Lassú ringatózással kezdek mozogni benne, szememet behunyva, arcomat selymes bőrére simítva élvezem az egyszerre kellemes és kínzóan feszes szorítást amivel teste körbe ölel. Elveszek a magával ragadó érzés csodájában, olyan melegséggel tölt el a tudat, hogy most így vagyunk újra együtt, amitől már-már szétreped a mellkasom. Minden mozdulat odaadó simogatás, minden halk sóhaj egymásnak suttogott néma vallomás. Elhaló nyöszörgése a hajszálaim között végigtáncolva csiklandozzák fejbőröm, de egyre jobban fokozódó, végkimerült reszketését érezve egy visszafojtott sóhajjal lassítok le, majd torpanok meg. Finom csókokat hintek kulcscsontja szép ívére és nyakának csábító vonulatára, hogy aztán államat vállán megtámasztva súghassak rekedt hangon fülébe.

-Most elég lesz ennyi, kicsim.  – Tovább csókolgatva, óvatos mozdulattal kezdem leemelni magamról, de egyik keze ujjai erőtlen szorítással fonódnak csuklómra.

-Ne vedd ki...- pihegi hihetetlen halkan. Tétovázva torpanok meg, majd lassan bólintva engedem le, majd ölelem óvón magamhoz. Pár másodperc csupán és egy alig hallható, álomba ájuló sóhajjal ernyed el a karjaim között. Gyengéden magamhoz szorítva Őt dőlök lassan hátra, a hátamat érintő rideg kő szöges ellentéte a mellkasomhoz simuló kellemesen meleg, egyenletesen szuszogó, bársonyos testnek.

Hollófekete tincsei közé fúrom arcom és mélyen magamba szívom az Ő egyedi, mámorító illatát. Olyan békés most így itt. A tagjaimban egyszerre szétárad a kimerültség és a meleg mézként körbe ölelő, valószerűtlenül mélységes nyugalom. Bár az erőm visszatért, mégis az elmúlt történések engem is mélyen kimerítettek szellemileg és érzelmek terén. Szememet behunyva, a rajtam fekvő Ramiel testét óvón átkarolva veszek lassú, mély lélegzeteket és még félálomban teremtek egy reánk hulló szőrme takarót. A szívem felett visszhangként dobogó másik szív elmondhatatlan békéje engem is szépen lassan az álomvilág csendes sötétjébe ringat, ahol ezúttal nem vár már más, csak végtelen nyugalom, csend és a hazatérés érzése.

☆

Óvatos moccanás, leheletnyi érintés csalogatja vissza tudatomat az óceánoknál is mélyebb és sötétebb mezsgyékről. Lassan pislogva nyitom fel szemeim, felettem az ég abszurd mód idegen kékje tárulkozik elém. Az álomtól lomhán megtisztuló tudattal, csendesen idézem fel, hogy hogyan is keveredtem ebbe helyzetbe, milyen elképesztő változások zajlottak le nem is olyan rég, egy halhatatlan szemével szempillantásnyi idő alatt.

Egy álomból feltörő sóhaj tereli magára a figyelmemet és elmosolyodva sandítok le a rajtam heverő fiú még ráérősen ébredező alakjára. Gyengéd simítással futtatom végig ujjaim kisimult arcán, selyem tapintású hajtincsein. Megrebbennek hosszú szempillái, majd lassú, mély pislogások közepette nyitja fel szemeit. Felém fordul az ékkőkék írisz álmos ragyogása és akaratlan viszonzom a halvány mosolyát a barackszín ajkaknak.

-Jó reggelt, kicsim – súgom neki halkan és leheletnyi csókot hintek homlokára. Szemeiben még ott játszik a pihentető álom bágyadt fénye, miközben óvatosan, szinte félve nyúl fel arcomhoz és simítja ujjait bőrömre. Bíztató mosollyal bújok tenyerébe és csókot hintek ajkaimnál játszó hüvelykujjára.

-Jó reggelt – viszonozza az idilli üdvözlést és már látom rajta, hogy kezd kitisztulni a tekintete. – Sokáig aludtam?

-Nem tudom. Számít egyáltalán? – lágyan simogatom meg én is finom arcocskáját. Csak mosolyogva nemet int fejével, majd komótosan elkezd felemelkedni a mellkasomról. Azonban arcát hirtelen elfutja a vörös pír és kikerekedett szemekkel torpan meg. Szórakozott mosollyal vonom fel egyik szemöldököm ráocsúdását látva, miközben hátra nyúl egyik kezével és ujjhegyeivel óvatosan kettőnk még mindig egymásba olvadó találkozásához ér.

-Ez meg...- hápogja tőle szokatlan zavartsággal, mire már nem tudom visszafogni az arcomon elterülni kívánkozó vigyort. Egyik kezemmel csípőjét erősen az ölembe szorítva egy gyors mozdulattal fordítok a helyzetünkön. A mutatványtól az eddig minket takaró derékalj egyenesen Ramiel alá fordul. Mikor stabilan megállapodunk, orrhegyét az enyémmel megcirógatva, kaján mosollyal suttogok meglepetten elnyílt ajkaira.

-Azt mondtad, ne vegyem ki. – Csípőmmel egy-két finom kört leírva mozdulok meg benne. Egy pillanatra reszketve lecsukódó szemeit látva és elhaló nyögését hallva, vágytól felmorranva harapok érzékien telt alsóajkába és megismétlem az iménti izgató mozdulatot. Amint elhúzódok kissé tőle, hogy nyakához hajolva ott is újra végig kóstolhassam, ujjai gyengéd erőszakkal markolnak a hajamba és tart magától pár centis távolságra. Pihegve tekint fel éhes szemeimbe, rosszalló fintora mögött rejlő kacér mosoly ismerős egy másik életből.

-Bárcsak minden kérésemet ilyen készségesen teljesítenéd – szuszogja kihívóan. Alamuszi mosollyal kuncogok fel halkan, hogy aztán hajamat markoló kezével mit se törődve egy izzóan erotikus csókkal birtokba vegyem szájának csábító forróságát.

-Vigyázz, mit kívánsz...- duruzsolom lihegve, egy lélegzetvételnyi szünetben.

Vigyorogva tapadok ajkaira és egy határozott mozdulattal lökök rajta egyet csípőmmel, mire a számba sikkant. Hangjától izgatott szikrák szaladnak végig a gerincem mentén, a tarkómtól egész a derekamig. Órákig benne voltam selymes kis testében, így már eléggé hozzászokott, de az újból felkorbácsolt heves izgalomtól érzem, hogy egyre szűkösebbé válik a farkam körül alfelének gyötrően csábító barlangja. Folyamatos csókban forrnak össze ajkaink, nyakam köré fonódnak kapaszkodó karjai, miközben kínzóan kéjes komótossággal kezdek mozogni benne. Pihegve nyöszörög alattam én pedig áttérek ajakairól arcának nyugodt, szerelmes puszilgatásába. Halvány mosollyal üdvözli az érzékeny érintést, miközben egy apró, álomittas könnycseppet csókolok le szeme sarkáról. Picit felemelkedve róla figyelem gyönyörű arcát, finoman elnyíló ajkait, résnyire nyitva tartott égszínkék szemeit. Minden kimért mozdulatomat egy apró sóhaja követ. Kecses lábai a derekamra fonódnak és vágyakozó szorítással tart ellen lökéseimnek, hogy még mélyebben belé hatolhassak. Elégedetten felmorranva hunyom be egy pillanatra a szemeim és kiélvezem a csodás érzést amit fizikailag és érzelmileg nekem nyújt. Az egész testem lángol a tettrekész feszültségtől de nem akarok kapkodni.

Hirtelen ötlettől vezérelve a dereka alá nyúlva feltérdelek és húzom fel őt is magammal, mire mosolyogva fonja karjait a nyakam köré és tapad ajkaimra. Lágy ringatózása az ölemben megőrjít, annyira élvezem. Simogatom hátát, markolom a fenekét, combját. Minden porcikáját meg akarom érinteni, kiakarom élvezni a sok szenvedés árán elért boldogságot Vele. Kissé elhúzom tőle a fejem, hogy újra gyönyörködhessek csodaszép látványában. Szinte el se hiszem, hogy itt van, hiszen ez az egész olyan mint egy abszurd káprázat. Kíváncsian kutató tekintettel fürkész és magamhoz térít hihetetlen kék szemeinek szerelemittas ragyogása. Ellágyult tekintettel pillantok rá és lassan hajolok vissza hozzá, arcbőrének minden pontját újra puha csókokkal hintem tele, miközben halkan búgom őszinte szavaim.

-Ramiel... megmentőm... őrangyalom... szerelmem...

Távolabb lép tőlem, én pedig félig csalódottan, félig megkönnyebbülten ellazulva fújom ki a feszülten bent tartott levegőt. A sakktábla hófehér márványasztala túloldalán elhelyezkedő bársonyborítású plüssfotel puha, érdes anyagán alig hallhatóan súrlódik a köntöse, amint kényelembe helyezi magát.

- Mert egy álszent pöcs, vagy elvakult bábú az összes. – Pffff. Képtelen vagyok véka alá rejteni a reakciómat a váratlanul kicsinyes és semmitmondó válaszra. Lehet, hogy félreértette az elégedetlen grimaszt, mert gúnyos szabadkozásba kezd. – Persze a jelen lévők mindig kivételek. – Persze.

Ügyetlen színjátszással harapok el egy haragos fújtatást. Egy pillanatig sem próbáltam beletuszkolni magamat a gondolkodás nélkül elővakkantott felületes skatulyáiba, főleg, hogy egyiket sem érzem túl testközelinek a viselt dolgaimmal. Valamiért azt hittem, hogy az előző találkozásunk komor, kiábrándító zátonyra futása után képesek leszünk komolyan, játszadozás és gúnyolódás nélkül beszélgetni egymással, de kezdem úgy érezni, hogy tévedtem. Életemben talán először örülnék, ha elővenné a kedvemért az érzelemmentes démonherceget, ahelyett, hogy a gyerekes humor szarkazmusa mögé rejtőzik.

Nem engedem, hogy feldühítsen, a körmeim mégis apró kis félholdakat vájnak a fehér királynő díszesre faragott domborulataiba. Tudtam, hogy előnyömre fog válni a szemeim pihentetése. Ha látnom kéne az arcán honoló kaján vigyort, ami minden bizonnyal a szavait kísérte, még kevésbé lennék képes megőrizni ezt a törékeny nyugalmat.

- Ha ennyire ragaszkodsz az igazadhoz, miért kell titkolni a valódi indokaidat? – Halk hidegvérrel keresem tovább a rést a pajzsán, előbb vagy utóbb úgyis kicsalom belőle a válaszokat a kérdéseimre. Tudom, hogy a lelke mélyén Ő is vágyik rá, hogy megértsem az indíttatásait. Meg azt is, hogy imád beszélni.

- Nem is tudom. – Még mindig magára erőlteti a megszokott flegmaságot, de a hangja legmélyén már ott rezeg az őszinteség utáni sóvárgás feszültsége. Újabb előnye a sötétségnek, hogy így, hogy nem vakít el a képi világ hazug káprázata, a figyelmem kiéleződhet minden más téren. Sajnos a szobát szép lassan, alattomosan betöltő csábító, hátborzongató záporillat sem kivétel ez alól. – Megszokásból? Vagy talán mert „félek”? – Az, hogy még mindig csak kényszeresen kifigurázva tudja kiejteni a vádat, amit legutóbb a fejéhez vágtam, csak alátámasztja az igazamat. Azt hiszem, ez nem a legjobb pillanat, hogy felhívjam erre a figyelmét. – Egyébként is, angyalom. Bármily csábító a gyors győzelem érdekében, de nem nyithatjuk a legerősebb figurával a játszmát. – Hm.

Megtorpannak a fehér királynőn játszadozó ujjaim. Ha felvezetésre van szüksége ahhoz, hogy komoly témákról beszéljen, akkor beiktathatunk egy kis előjátékot. Hátha egy vereség megoldja a nyelvét.

Elillanó mosollyal teszem le a vezért a hófehér mezejére. Mostanra annyira megszoktam, hogy ne a szemeimmel lássak, hogy szinte kristálytisztán érzem a minket övező manahálókra ráhangolódott tudatom mélyén kirajzolódni a fekete-fehér táblán sorakozó bábuk elegáns vonulatait. Remélem nem haragszik meg, ha kivételesen eltekintek a színsorsolástól. Szeretném megmutatni neki, hogy ha kezdeni nem is lehet a legerősebb figurával, igenis játszhat fontos szerepet az elejétől.

- Gyalog a d4-re. – Az élettelen hangom halkan simul bele a kimért csendbe. A megnevezett hófehér gyalog engedelmesen válaszol a mágia rezzenésére a hangomban, egy lassú mozdulattal csúszik az említett mezőre. Egy szívdobbanásnyi megtorpanás után Asmodeus is megmozdítja a gyalogom sötét ellenpárját. Szinte észre sem vettem, hogy izgultam, hogy elfogadja e a partit. Mikor legutóbb, évtizedekkel ezelőtt sakkra invitáltam, kinevetett, és helyette rám mászott. Akkor kezdődött minden.

Vajon most is azt az unott arckifejezést viseli, mint amit annyiszor láttam az álmaimban? A tekintete melege az arcomon olyan érzéssel tölt el, mintha mosolyogna.

- Mit csináltál az elmúlt hetekben? – A tudatalatti megkönnyebbülésem akaratlanul csalja elő belőlem a kíváncsi kérdést, miközben egy gondolattal utasítom a szomszédos gyalogot a vesztébe. Bármire lefogadnám, hogy készséggel elfogadja a szándékosan felkínált gyalogáldozatot. A következő mozdulata alátámasztja a sejtésemet. A tanulmányaim során mindig lenyűgözött a vezércsel kezdés, de régen, gyermeki fejjel nem volt merszem kipróbálni a gyakorlatban. Pedig rávilágít az élet egy fontos igazságára: nincs győzelem kockázat nélkül.

- Gondolkodtam. A kijutáson, a történteken. – Mintha megállna az idő, mielőtt kimondaná a lényeget. – Rajtad. – Ledermedek a váratlan őszintesége hallatán. Lehet, hogy tényleg elég volt egy pótcselekvésre invitálni, hogy ne tudjon a hárításra és az ironizálásra koncentrálni? Vagy az erőltetett távolságtartásom hozta meg a hatását, és szeretne kizökkenteni.

- És min gondolkodtál velem kapcsolatban? – A halk kuncogása majdnem meghozza a hatását, és árulkodó mosolyt csal az ajkaimra, de az elmúlt hetek mélabús hangulata szerencsére még nem hagy szabadulni.

- Azt hittem jobban fog érdekelni, hogy sikerült e megoldást találnom a szabadulásra. – Magam sem tudom, mióta, de egy ideje sokkal jobban foglalkoztat a lábadozó kapcsolatunk, mint egy hálátlan világ sorsa. Nem is beszélve arról, hogy ha megtalálta volna a módot, hogy porrá zúzza a rácsainkat, valószínűleg nem velem múlatná az időt. A gondolat egyszerre tölt el lehangoló keserűséggel, és vezeti vissza a figyelmemet a kikerült kérdésemre.

- Most éppen nem. – Miért nem tudtam egyszerűen bevallani, hogy már nem? Az túl súlyos vallomás lenne. Még mindig nem bízom benne eléggé hozzá. Talán már sosem fogok.

- Úgy emlékeztem, hogy szereted az éjszaka fényeit és kedvedre való lenne. – Megint hárít. Nem fog válaszolni. A picsába. Azt hittem válaszolni fog.

A csalódás újabb hulláma kizökkent a dermedt mozdulatlanságomból, lassan elfordulok tőle, mert úgy érzem, mintha még a lehunyt szemhéjaimon keresztül is a lelkemben olvasna. Egy hófehér huszár hangtalan lépéssel előzi meg egy támadását, ami négy lépésen belül mattot hozott volna neki. Máshogy játszik, mint legutóbb, ezt még évtizedek távlatából is érzem. Türelmetlenebb.

De mit is mondott az előbb? Csak annyit tudok, hogy nem válasz volt a kérdésre, amit lélegzetvisszafojtva várok. Ó, emlékszem. Egykor valóban szerettem az éjszaka fényeit. A titokzatosságukat, a változást és az izgalmat, amit hoztak a nappal őszinte, vakító fényáradata után. A minket átölelő sejtelmes sötétséget, ami elrejtett mindent, amit csináltunk. Igen, szerettem a közös éjszakáinkat. De legfőképpen a hajnalt szerettem. A nap újjászületett melegét az arcomon, a harmat frissességét a bőrömön, az ébredező világ finom illatát a lelkemben.

- Nehezen tűröm az örök éjszakát. – Szomorúan vallom be neki őszintén a lelkem egyik legfájdalmasabb sóvárgását. Szépen lassan megnyomorít ez a konstans, változás nélküli, reménytelen sötétség, ami belülről emészt fel mindent, ami vagyok. Még számomra is meglepő, de az éltető napfény hiánya majdnem ugyanannyira megvisel, mint a szereleme után bennem maradt tátongó üresség. Egyszerre veszítettem el minden melegséget az életemből.

Döbbent, borús hangulat ereszkedik a mozdulatlan szobára. Nem tudom, hogy az Ő szívszorító esőillata, vagy a levegőben rezgő feszültség sugallja azt, hogy a vihar előtti csendbe vagyunk beledermedve. Mintha még a sakkbábuk is megpihennének. Minden, kivéve a mellkasom börtönében dübörgő szívem.

- Például azon gondolkodtam, hogy vajon miért tűröm, hogy állandóan felbosszants... – A csendet átszelő szavai darabokra zúzzák a búskomor béke fullasztó, hamis illúzióját, és újra mozgásba lendítik nem csak a világunkat, de engem is. Egy fehér bábu hangtalan lépéssel készít elő egy távolba mutató, megfontolt támadást.

- Hogy Én bosszantalak Téged? Én próbáltam...

- Igen, Te, Engem. – A kíváncsiságom felülkerekedik a makacsságomon, ezért elfojtott dühvel a nyelvemre harapva engedem, hogy belém fojtsa az ellenkező szavakat. – És tudod mire jutottam? Semmi racionális okom nincs rá. Már rég el kellett volna pusztítsalak, miután kiderült, hogy nem vagy hasznomra. – Pont mint Ő maga, egy koromfekete futó is agresszív, de meggondolatlan támadásba lendül. A felszínre törő indulatai furcsamód erősítik a nyugalmam meglepően stabilnak bizonyuló pilléreit. A hideg, brutálisan őszinte szavai rosszul kéne, hogy essenek, de valamiért inkább várakozással teli izgatottsággal töltenek el.

A tudatom egy hátsó szegletében hosszan emésztgetem az előző lépését, és a látszólagos hibát, amit vétett vele. Csapdát keresek a védtelenül maradt gyalog helyzetében, de az istenért sem találok rá. A világos huszár halk koppanással veszi át a sötét gyalog helyét, ami hangtalanul lebeg az elesett bábuk közé.

- De nem tetted. Miért?

Az irritált fujtatása felkavarja a szoba mozdulatlan levegőjét, és apró szellővel simogatja végig az arcomat. Az érintése alig érezhető, mégis libabőrös leszek tőle. Hirtelen kényelmetlenné válik az eddigi mozdulatlan, szoborszerű pozícióm.

- Csak nem rá akarsz vezetni valamire, hercegnőm? – A kérdésre csak egy elmerengő mosollyal és egy halk hümmentéssel válaszolok. Úgy érzem, hogy a hallgatásom most többet mond minden szónál. Ha elkezdeném győzködni az igazamról, csak találna valami kivetnivalót a szavaimban, amibe bele tud kötni, ezzel kikerülve azt, hogy valóban elgondolkodjon a kérdésemen. Ha nem talál rá magától ezekre a válaszokra, akkor amúgy is felesleges tépnem a számat. Akkor felőlem aztán el is pusztíthat.

Csendes feszültségben várja ki a türelmes, ráérős mocorgásomat, amivel még mélyebbre süppedek a puha plüssfotelben. A halk, mély nevetés, ami mintha melegebbé varázsolná a szobát, görcsbe rántja a gyomromat. Látni szeretném, de félek, hogy ha kinyitom a szemeimen, elillan a pillanat őszinte varázsa.

- Nagyon furcsa angyal vagy te. Vajon mi az oka annak, hogy ennyire különbözöl az elvakult társaidtól? – Egy évszázada kérdezgetem magamtól ugyanezt. Mindig a kék lángjaimra fogtam azt, hogy nem tudok beilleszkedni a társaim közé, és ironikus, hogy csak mostanában, az Ő korai emlékeinek az átélésével jöttem rá a valódi válaszra. Az emlékeiben megismerhettem azt, amit éreznem kellett volna az Úr iránt. Azt az elhivatottságot, a megingathatatlan hitet, a feltétel nélküli szeretet és odaadást. Mindazt, amit Asmodeus megtagadott a bukásakor, belőlem viszont eredendően kimaradt. Lehet, hogy angyalnak születtem, de a szárnyaimon és a rám nehezedő elvárásokon kívül nem kaptam semmit, ami igazán angyallá tett volna. Lehet, hogy születésemkor a lelkem ezen részét áldoztam fel a lángjaimért? Azt hittem, azzal a céllal jöttem erre a világra, hogy megállítsam Őt, de ha létezik a Jóságos Isten, miért hozna létre magának egy hűtlen fegyvert? Nincsen semmi értelme.

- Különleges erővel születtem. – Erőltetett érdektelenséggel, komoran suttogom a homályos féligazságot. Még nem bízom benne eléggé, hogy megosszam vele ezeket a kételyeket. Nem akarom, hogy arra próbálja meg felhasználni, hogy maga mellé állítson. Főleg azért, mert egyre inkább úgy érzem, hogy sikerülne neki.

- Az erőd most mellékes. A lényeg az, hogy más vagy, mint ők. Egyedi vagy. – És meg is érkeztünk. Fogadok most jön a „mellettem sokkal több lehetnél” rész. De nem akarom elpusztítani a világot, amiben megismertem és megszerettem Őt. Nem akarom elpusztítani a helyeket, ahol újra és újra szenvedélyes szerelmet vallottunk egymásnak. A helyeket, ahol egykor az Övé lehettem, Ő pedig az enyém.

- Ha most valami kacifántos módon meg akarsz győzni, hogy forduljak a népem ellen, akkor előre szólok, hiába töröd magad. – Talán, ha le tudna mondani az évezredes hadjáratáról a Mennyország ellen. Talán akkor mellette maradhatnék. De vajon megtenné? Ha átlátna a gyűlölete vakító függönyén, akkor Ő is rájönne, hogy ha felborítja a Mennyország és a Pokol törékeny egyensúlyát, akkor a hátrahagyott világ szép lassan káoszba fullad és elenyészik.

- Szó sincs róla. Csak azon töprengtem, hogy mennyi mindenben hasonlítunk. – Hah. Ez egy egészen új megközelítése a parasztvakításnak. Szerintem bármiféle hasonlóság megáll ott, hogy különleges pozíciót foglaltunk el az angyalok között. Ő az évezredek alatt felhalmozott, kiemelkedő, fenyegetővé váló ereje és mágikus hozzáértése miatt, én pedig a velem született kék lángok miatt. Ennyi.

Taktikai csendbe burkolózva várom, hogy hátha jobban kifejti a légből kapott kijelentését, de csak egy halkan koppanó támadást kapok a sakktáblán. Még mindig szokatlanul agresszív a játéka, de a pár lépéssel ezelőtt megszerzett gyalog előnyön kívül nem sikerült más hibát kicsalnom belőle. Ami késik, nem múlik.

- Ezzel vissza is kanyarodtunk a legelső kérdésedhez. A rövid, tömör válasz az, hogy mert elárultak. – A figyelmemet hiába csalogatja a csúcspontján lévő sakkparti, minden érzékem a velem szemben ülő férfira van ráhangolódva. Az önkéntes vakságomat kéretlenül bevillanó, éles emlékképek szakítják meg egy idegen életből. Emlékek, amiket átéltem, de eddig nem tudtam elhelyezni térben és időben.

Homlokráncolva zavarom el az idegen emlékeket, mert már így is szétszakad a figyelmem egy megnyerni kívánt játszma és egy elnyerni kívánt szív között.

- És a hosszabb verzió? És mi köze ennek ahhoz, hogy szerinted hasonlítunk?

- A hosszabb verzió bonyolultabb és szorosan összefügg a köztünk lévő hasonlóságokkal.

- Van időnk. – Próbálom elrejteni a hangomból a bennem éledő türelmetlenséget. Fogalmam sincs, hogy lehet ennyit beszélni anélkül, hogy bármi érdemlegeset mondana. Remélem lassan belekezd a történet elmesélésébe ezek helyett a ködösített előrevetítések helyett.

- Én nem születtem különleges képességekkel, de volt bennem ambíció. Mindent tudni akartam és mindenben a legjobbá akartam válni, hogy „isten” tökéletes katonája legyek. Tulajdonképpen kezdetben a szöges ellentéted voltam. – Ez már hihetőbben hangzik. Az ambíció és a tudásvágy igen távol álltak a fiatal önmagamtól. Egészen addig, ameddig meg nem ismertem Őt. Lehet, hogy az élet törvénye, hogy csak a szeretet képes igazán nagy tettekre ösztökélni minket. Nem véletlenül van szüksége az angyaloknak az Úr iránti igaz szeretetre. – Kiemelkedő harcossá és stratégává váltam és hogy segítsem a népemet létrehoztam egy ereklyét, amivel azelőtt eldőltek a szent háborúk, hogy kitörtek volna.

- Az Aetatis Suae Temporet. – Némán bólintva egészítem ki a szavait, részben azért, hogy biztosítsam a figyelmemről. Őt ismerve mostanra biztosan irritálja a makacsul elzárt tekintetem hiánya, de félek, hogy ha most ránézek, kizökkentem a múltja elmeséléséből. Hiába kutattam Asmodeus után éveket, az angyalok túlságosan ügyesen elástak róla minden apró információmorzsát. Ő maga az egyetlen, akitől ezeket valaha megtudhatom.

- Úgy van. Nem meglepő módon, ezután kivételesen fiatalon bejutottam a Tanácsba. Mint később világossá vált, pusztán azért, hogy szemmel tarthassanak és kalitkába zárjanak a világ elől. A kezdeti lelkesedésem az egyszerre örökkévalónak és másodpercnyi időnek tűnő évszázadok alatt lassan kihunyt, a tudásvágyam kiégett és már csak messziről, mélységes érdektelenséggel tekintettem le a halandók világára. És egy idő után, ráébredtem valamire. Hogy nem akarok egy örök létet halott mozdulatlanságban fuldokolva tölteni, nem akarok a végtelen elaggás begyepesedett szürkeségében lenni. Élni akartam, de nem tudtam hogyan, hiszen már semmi nem adott értelmet az életemnek. – Eddig sem voltam kicsattanó hangulatban, de végleg elkomorulok a képtől, ahogy az én szenvedélyes, humoros, jó kedélyű szeretőm örök magányra kárhoztatva bolyong a Mennyország elhagyatott, élettelen boltívei között, mígnem a bezártság szépen kifacsarja a lelkéből a hitet, a szívéből pedig a szeretet. Ellökték maguktól, aztán megbüntették érte. Könyörtelen. Vajon másként történt volna, ha akkoriban megszületek? Vajon ha tanácstag lett volna, mikor világra jövök, felismerte volna, hogy összetartozunk, vagy csak egy kis hangya lettem volna a szemében, túl jelentéktelen, hogy észrevegyen? Talán megmenthettük volna egymást? Kétlem, hogy engedték volna. Ha akkoriban egymásra találunk, valószínűleg tragikusabb véget ér a szerelmünk, mint amin így keresztül kellett mennünk. Lehet, hogy ennek az egésznek így kellett történnie. Lehet, hogy csak így volt jövőnk.

Megrezzenve szakadok ki a hangtalan mélázásomból, mikor tovább folytatja.

- Akkor tekintettem újra a halandók világa felé, hiszen nekik a rövid életük alatt kell rátalálniuk, hogy miért érdemes élni. És egy dologra leltem, amiért még egy angyalnak is megéri feláldozni a szárnyait, és az az igaz szeretet. – Valamiért egy kicsinyes, kellemetlen bizsergés rántja görcsbe a gyomromat csupán attól, hogy tudom, hogy máshol próbált rálelni a szerelemre. Volt egy idő, hogy elszántan kereste azt, ami most kiszúrja a szemét, mégsem veszi észre. – Csakhogy akkor még nem tudtam, hogy ez nem létezik. Ugyanis a szerelem önzést hoz és birtoklási vágyat. A szeretet miatt törnek ki a háborúk, történnek gyilkosságok és erőszak. És mindezt önmagunkért tesszük és nem másért. Ezért nem eshet szerelembe egy angyal, különben a sötétség hozzáférést nyer a lelkéhez. – Csalogató szünetet tart, és összeszorított fogakkal állítom meg magamat, hogy az ellenkező szavaimmal megtöltsem a csendet, ami szinte könyörög érte, hogy vitába szálljak vele. Annyi mindent akarok mondani, de rettegek félbeszakítani a szokatlanul komoly, őszinte szóáradatot. Szinte rögtön tudom, hogy jól döntöttem, mert folytatja.

- De meg akartam tapasztalni és már akkor tudtam, hogy nagy árat kell majd fizetnem érte. De reménykedtem, hogy mivel Számára mindennél értékesebb a szeretet, ezért egyszerre cselekszek helyesen és adok újra értelmet a saját létezésemnek. Ezért olyat tettem, amihez korábban egy angyalnak sem volt mersze. Kiemeltem a lelkemből azt a szikrát, amit nem a saját, valós érzéseim szültek, hanem eredendően van belénk táplálva, éppen ezért soha nem lehet teljesen igaz.

Újra elhallgat, és valamiért ez a szünet véglegesebbnek tűnik, mint az előző kis megtorpanása. Szóval kitépte magából az Úr iránti feltétlen szeretet, de nem ez okozta a bukását, hiszen ekkor még angyal maradt. Pont mint ahogy én is angyal vagyok, pedig soha egy percig nem imádtam a Mindenhatót, ráadásul már rég beszennyezték a lelkemet a szerelem árnyai. De az égvilágon semmi nem lehet csak fekete vagy csak fehér, minden érmének két oldala kell, hogy legyen. Ismerek angyalokat, akiktől nem áll messze az irigység, az önzés vagy a gyűlölet, pedig még csak nem is szerelmesek.

Mókás belegondolni, hogy lehet, hogy a bukása adott lehetőséget a közös jövőnknek. Ezt a gondolatmenetet végigkövetve lehet, hogy Számára tényleg mindennél fontosabb a szeretet. Mi másért eresztené el a karmai közül két értékes katonáját is, ha nem azért, hogy a szabadságukban egymásra találjanak?

- Ha elaludtál, akkor biztos lehetsz benne, hogy bosszúból rád mászok... – Mintha csak a távolból, víz alól hallanám a hangulatromboló böszmeségét, de most még ez sem tudja elkergetni a ránk telepedett búskomor letargiát. A fejem olyan nehéznek tűnik a kuszán cikázó gondolatmenetektől, hogy ha nem támasztaná a kezem, lehet, hogy már leszakadt volna a nyakamról. Szinte suttogva válaszolok, miközben egy pillanatig újra engedem, hogy a figyelmem a sakkpartira tévedjen.

- Nem aludtam el, csak hallgatlak. És eddig az a tapasztalatom, hogy szívesebben beszélsz értelmes dolgokról, ha nem nézlek közben. – Azt hittem, nekem fog segíteni az önkéntes vakságom, de úgy tűnik, hogy mindkettőnknek jót tett. Így mintha kevésbé érezne kényszert arra is, hogy feleslegesen tegye az agyát.

A szórakozott kacaja meghazudtolja az előző gondolatomat. A pillanat komoly varázsa úgy illan tova, mintha soha nem is szegődött volna mellénk.

- Akkor mi lenne, ha rám néznél azokkal a csodás szemeiddel és egyelőre berekesztenénk a történelem órát? Már úgyis unom járatni a szám. – A komolytalansága fertőző, megrezzenő ajkakkal mozdítok stratégiai pozícióba egy hófehér futót.

- Pff. Nem hiszek neked, a zaklatásomon kívül a kedvenc hobbid hallgatni a saját hangodat. – Mindenem megfeszül, mikor vele együtt a szoba dermedt hangulata is mozgásba lendül. A levegőt felkavarja a ruhája néma lebbenése, megborzongok a felerősödő, közeledő illatától. Remélem a sápadt fény fehér leple elrejti az arcomat csípő pírt.

- Szívesebben hódolnék az előbbinek. – Az ajkaimat csiklandozza a lehelete lágy fuvallata, minden önuralmamra szükségem van, hogy ne futtassam végig a nyelvemet a számon. Rettegek, hogy meghívásnak venné.

- Az eddig soha nem sült el jól.

- Már akinek, angyalka. – Az ajkamra harapva, dühös hümmentéssel fordulok el tőle. Bárcsak leszokna erről a lekicsinylő, fájdalmasan személytelen megnevezésről. Mindig az a pillanat jut eszembe, mikor először nevezett így. Mikor összetörte a szívemet, a reményeimet, és ráébresztett, hogy vége. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer akár odáig eljutunk újra, hogy békésen sakkozgatunk, nemhogy oda, hogy győzködni fogom, hogy nyissa ki a szemét, és vegye észre, hogy szeret.

- Bah. Hogy lehetsz egyik pillanatban halálkomoly, a másikban pedig ilyen gyerekes?

- Úgy, hogy a kedvem szerint élek. – Idegesítő, hogy emögé a szabados „azt teszem, amihez kedvem van” életszemlélet mögé bújva próbálja kikerülni a komoly, kellemetlen témákat, de tudom, hogy ha most leállok vitatkozni vele arról, hogy a vágyott boldogsághoz vezető utat nem csak nyiladozó virágok szegélyezik, akkor soha nem jutunk egyről a kettőre. Kezdem úgy érezni, mintha egy neveletlen kölyköt próbálnék kijátszani, hogy valahogy rávegyem a helyes magatartásra. Egy kicsit most már idegesítő. De én is tudok ám idegesítően kitartó lenni.

- Ezek szerint találtál értelmet az életedben. – A témaváltás okozta csalódottsága szinte tapintható, de leszarom.

Sértődött kamaszként huppan vissza a foteljába, miközben én némán emésztgetem a flegma, átgondolatlan lépését az egyre inkább háttérbe szoruló partinkban. Egészen meglep, mikor tisztességes választ kapok a burkolt kérdésemre.

- Nem egészen. Sokáig kerestem, szabad, de legfőképp tiltott módokon az új élményeket és a szerelmet, de nem találtam mást, csak csalódást. – Meh. Új élmények, mi… azt el tudom képzelni.

- Vagyis összefeküdtél fűvel-fával. – A keserű megjegyzés azelőtt szalad ki a számon, hogy megálljt parancsolhatnék neki, de azonnal meg is bánom. Nem is kell látnom az irritáló, gőgös vigyorát, mert szinte lyukat éget az arcomba. Tudom, hogy ez most nem a féltékenység ideje és helyszíne, de egyszerűen felbosszant a gondolat, ahogy szerelem után kutatva mászik egyik ágyból a másikba, míg nekem, a lelke másik felének minden egyes alkalommal küzdenem kell, hogy végre rám találjon. Lassan igazán kereshetne engem is.

- Mondhatni. – Feldühít az a pökhendi mosoly, ami még mindig ott rezeg a hangjában. Ha az önelégültség fájna, valószínűleg most torkaszakadtából üvöltene. Egy halk sóhajjal engedem ki a felesleges feszültséget, ami inkább hátra mozdítana, mint előre. Semmi jó nem fog származni belőle, ha lesüllyedek a gyerekessége szintjére.

- És aztán? Hogyan fajult odáig a helyzet, hogy a Tanács végleg meg akart ölni? – Az alaptalan féltékenységet sikerül ugyan elhessegetnem, de a hangomban csengő türelmetlenné váló noszogatást nem. Egy szívdobbanásnyi ideig döbbent csend ereszkedik ránk, és ugyanabban a pillanatban jövök rá az okára, amint Ő is felfedi azt.

- Honnan tudod, hogy már szeráfként a végleges halálba akartak küldeni? – Remek. Ő a sakkban tesz meggondolatlan lépéseket, én pedig a társalgásunkban. Félőszinte ferdítéssel mondhatnám, hogy a Mennyországban már megtudtam róla ezt-azt, hiszen nem tudhatja, hogy kitörölték a múltja nagy részét, de nem akarom féligazságokra építeni ezt a beszélgetést. Ha Ő kivételesen képes őszintén megnyílni előttem, akkor az a minimum, hogy én is ezt teszem.

- Mikor feldühödtél és magamra hagytál a fürdőben, láttam részleteket a múltadból. A régmúltadból. – A levegő megtelik a morcossága egyedi kisugárzásával, szinte érzem az idegessége apró szikráit végigrohanni a bőrömön. Érthető a haragja, bárkit zavarna, hogy illetéktelen személyek csámcsognak a múltja viszontagságainak a részletein. Félek, hogy az iménti felelőtlen nyelvbotlásom véget vet az eddigi váratlan nyitottságának.

- Akkor minek tépem itt a szám?

- Tőled akartam hallani. – Minden szót gondosan megfontolok, mielőtt halkan kiejteném, nehogy valahogy még jobban felbosszantsam. – És sok részlet homályos vagy érthetetlen.

- Akkor mit akarsz pontosan tudni? – Meh. Nem tetszik ez az ingerült hangnem, nem épp a legjobb kiindulópont az egyik legfontosabb kérdéshez. Valaki, aki az Ő pozíciójában kockára teszi, majd el is veszíti a szárnyait, csak hogy egy kicsit élhessen, és hogy megtalálhassa a szerelmet, miért hagyja abba a keresést. Miért mondott le valamiről, amiért ennyi mindent feláldozott?

Nem bírom az irritált tekintete súlyát az arcomon, elfordulok tőle. Hiába emésztgetem magamban újra és újra a következő szavaimat, ezt a kérdést nem lehet tapintatosan megfogalmazni.

- Miért adtad fel?

A kérdésemet mintha ismét a vihar előtti rémült csend fogadná, a zord falak suttogva verik vissza a nyers szavakat. Tudom, hogy vékony jégen táncolok, és hogy minden kérdésem, szavam vagy akár mozdulatom lehet az utolsó, ami elszakítja a türelme pattanásig feszült húrját. Nem tudom, hogy utána tombolni fog vagy újra az érdektelenség álarca mögé bújik, de ez a jövőbeli énem problémája.

- Mint mondtam, kutattam, de nem találtam. – A hangja vérfagyasztóan komoly és túlságosan fegyelmezett. Mintha a nyugodt felszín alatt újraélné a múlt csatáit és csalódásait. Valamiért veszélyesebbnek érzem Őt most, mint mikor tomboló őrültként pusztított az ébredése után, viszont van egy óriási különbség. A szívem mélyén már biztosan tudom, hogy rám soha többé nem fog veszélyt jelenteni ez a férfi. Ez a meggyőződés akár boldoggá is tehetne, de ennyi már nem elég. Többet akarok. Mindent, amit adni tud. – Felőrölt a keresés és a rádöbbenés, hogy hiába minden próbálkozás. Rá kellett jönnöm, hogy tévesen hittem azt, hogy az élet értelme, hogy megoszd valakivel. Egyetlen következtetésre jutottam. Hogy mindenki csak magának él. Hosszú, a keserűség fájdalmával és a csalódás haragjával mérgezett időbe került ezt feldolgozni, de még akkor sem halt ki belőlem egy apró szikrája a hiú reménynek. Az egyetlen olyan személyhez fordultam, aki a legközelebb állt hozzá, hogy a barátom legyen és akitől segítséget kérhettem. De ő elárult.

Mozdulatlanságba dermedve koncentrálok a szomorú történetre, aminek eddig csak kiragadott, érthetetlen részleteit ismertem. Mostanra minden figyelmemet Ő birtokolja, a sakkpartit négy lépésen belül elkerülhetetlenül megnyerem.

Pontosan tudom, hogy Raphael árulta el, és ha valaha úgy hozza a sors, hogy viszontlátom őt, akkor ő is megtanulja a leckét, amit évtizedekkel ezelőtt ő maga nyomott le az én torkomon, mikor a Purgatórium feltehetőleg örökös száműzetésére ítélt. Hogy minden döntésünknek következménye van, akkor is ha zöldfülű fiatalként, igazságtalanul kevés élettapasztalattal csöppenünk a nálunk hatalmasabbak játékaiba. Lehet, hogy én elárultam a népemet a szeretetért, de ő a szeretet árulta el a semmiért. Talán gyáván elhitette magával, hogy a népéért teszi, de Asmodeus, a férfi, aki kétségbeesetten kutatott a szeretet után, soha nem jelentett volna veszélyt rájuk, ha nem kényszerítik erre.

- Elmondta a Tanácsnak, hogy mit követtem el. Hogy miket tettem. Hogy milyen kéréssel fordultam hozzá, hogy kiűzze belőlem a felgyülemlett fájdalmas dühöt, amit angyal nem érezhet, hogy oldozzon fel a vállamra szakadt végtelen tehertől. És ők ahelyett, hogy segítettek volna, elítéltek. Nem segítettek, hogy újra fénnyel töltsem meg a lelkem. Mert nem tudtak segíteni. Azokban, akikben a legmélyebb, igaz szeretetnek kéne léteznie, csak félelmet, undort és haragot mutattak felém. El akartak pusztítani, hogy véletlenül se legyek az ellenségük és pont ezzel tettek azzá. Milyen ironikus.

Hallom megrezzenni a mosolyt a szája sarkában, és a múltja keserű iróniája engem is néma mosolyra invitál, és a mellkasomra ereszkedő, szűnni nem kívánó súly mintha a semmiből döbbentene rá. Igaza volt. Mi ketten tényleg hasonlítunk egymásra. Megannyi hosszú, unalmas éjszakán bolyongtam a Fekete Erőd üres, hideg folyosóinak a monoton rengetegében, hogy találjak valamit, bármit, ami értelmet ad ennek az életnek csúfolt létezésnek, amit ránk kényszerítettek. Hiányzott belőlem a társaim céltudatossága, a motiváció, a szeretet. Én abban a formában születtem, amivé Asmodeust a végeláthatatlan magány tette. És engem is elárult a személy, aki a legközelebb állt hozzám. Ő. Én is lemondtam a szeretetről, és inkább az elhidegülésbe és a bosszúvágyba menekültem.

Kibaszott ironikus. Tényleg.

De akkor mi a különbség közöttünk? Miért lett ennyire más az utunk? Vajon ha engem is végleges halálra próbált volna ítélni a Tanács, akkor én is eltaszítom magamtól a fényt? És miért nem tették? Kétlem, hogy a kék lángoktól féltek, hiszen még csak egy gyerek voltam, túl gyáva, túl gyenge hogy egyáltalán használjam őket. Raphael… lehet, hogy tanult a múlt hibájából? Lehet, hogy megbánás gyötri? Lehet, hogy mikor elárulta, ő maga sem tudta, hogy a Tanács ilyen szigorú ítéletet hoz majd.

Vagy a különbség egyszerűbb, mint hiszem: Gabriel. Az ősöreg, konzervatív, maradi Gabriel. A örökös szigor és a rend vasöklű atyja. Lehet, hogy ő volt minden gyűlölet forrása, ami a Tanács kegyetlen döntéseit táplálta? Lehet, hogy az évezredek az ő elméjét sem kímélték, csak ő máshogy szenved. Vajon életben lennék még, ha ott lett volna a tárgyalásomon? Még szerencse, hogy Asmodeus elpusztította a porhüvelyét. Mondtam már, hogy milyen kibaszott ironikus?

Hangtalanul felsóhajtva kelek fel a puha fotelből, hogy közelebb sétáljak a férfihoz, aki az utunk elején elárult. De nem csak elárult, hanem meg is mentett. Először kiszabadított a monotonitás rácsai mögül, utána pedig meggyógyította a sebet, amit a lelkemen ejtett nem csak az árulása, de a létezés üres céltalansága is. Megmentett a lemondástól, az elhidegüléstől és a bosszúvágytól is. Őt nem mentette meg senki. Az Ő lelkén senki nem gyógyította be a sebeket. Ezidáig.

Halkan suttogom a nevét, az ujjaim puhán érintik a fotel bársonyhuzatát, hozzá nincs merszem hozzáérni. Bárcsak közelebb engedne magához. Bárcsak engedné, hogy meggyógyítsam, vagy legalább megpróbálkozzak vele.

- Sajnálom, hogy amikor a legnagyobb szükséged volt rá, nem szeretett senki. – A komoly, a múltja eseményein szánakozó kijelentés már-már röhejesnek hangzik. Olyan nehéz elképzelni, hogy az én erős, érinthetetlen démonomnak vigaszra lenne szüksége. Talán ha látnám a tekintetében a szerelem utáni gyötrő sóvárgást, akkor kevésbé érezném ide nem illőnek a saját szavaimat, de nem merek odanézni, mert a szívem mélyén tudom, hogy nem azt találnám a vörös szempárban, amit fájdalmas elszántsággal keresek. A válasza megerősít, hogy jól döntöttem. Elutasít. Mint mindig, most is elutasít.

- Ne légy nevetséges – Megint elmenekül előlem. Távolabb lép, és a szokásos gúnnyal cifrázott ellenségessége védfalai mögé bújik. Nem is tudom, hogy hogyan vagyok képes újra és újra csalódni benne, azt hinném, hogy egy idő után tanulok a saját hibáimból. – Ha akkor még lett is volna értelme, most már teljesen felesleges valaminek a hiányán sajnálkozni. Ha nem tűnt volna fel, már démonná váltam. Már nincs szükségem ilyesmire. – Ha nem zúznák porba minden ostoba, hiú reményemet a szavai, akkor talán kicsalna belőlem egy irritált horkanást a téves kijelentés. Mindenkinek szüksége van szeretetre. Mindenkinek. – Mivoltomhoz hűen, sokkal tisztább és szabadabb életet élek mint angyalként bármikor. – Hogy ez mekkora marhaság. Egyszerűen annyi változott, hogy egy mások által megszabott börtönből átköltözött a saját érzelmeinek a rácsai mögé. És észre sem veszi. Észre sem veszi, hogy soha életében, egy percig sem volt szabad. Tudom, hogy dühítenie kéne. Idegesnek kéne lennem, üvöltenem és tombolnom kéne, de képtelen vagyok rá. Hol van most az érzés, hogy meg akarom fojtani?

A jogos ingerültség megmagyarázhatatlan hiánya olyan fájdalmas ürességet hagy bennem, hogy egy pillanatig meginognak a lassú lépteim, amik maguktól visznek egy kicsit közelebb hozzá.

- De hiszen most sem vagy szabad. – Még engem is meglep a komoly hangom mélyén csendülő gyászos szomorúság, és egy pillanatra megrémiszt, hogy mivan, ha a múlt jól ismert elhidegülése szegült ismét társamul. Sosem voltam az a türelmes fajta, de Őrá várni nehezebb, mint bármely megpróbáltatás az eddigi életem során.

- Valóban nem, hisz be vagyok ide zárva. – Hah. Hát persze. Nekem vannak csukva a szemeim, de mégis Ő az, aki nem lát. De miért kerül el még mindig a harag? Hol vannak az indulataim?

- Nem a rácsok zárnak be. Hanem a gyűlölet és a bosszúvágy, amit nem tudsz elengedni.

- Most már elég! – Az alattomos rezignáltság nyomasztó bűvöletében magamra hagy a harcos önfegyelem, és összerezzenek a tenyere hangos csattanásától az asztalon. Mintha az elszunnyadt szívemet ébresztené fel a síri csendet szilánkokra roppantó hang, a csapongó haragja és a dühös szenvedélye megfertőznek engem is. Az arcom szinte felgyullad a testemet átjáró reszkető feszültségtől, a körmeim mély, józanító sebeket vájnak a tenyerembe. – Az előbb mondtam, hogy már démon vagyok. Ezek az érzések hozzám tartoznak, ezek adnak létjogosultságot a létezésemnek. – Ahhh. Felbosszant. Mekkora faszság! Nincs olyan lény, akinek a létezését csupán ennyi éltetné. Egyszerűen nem lehet. Ha így van, akkor tényleg megérdemeli a világ a pusztulást.

Annyira megörülök a szívemet buzdító váratlan indulatoknak, hogy a kelleténél egy leheletnyivel agresszívebben esek neki.

- Még akkor is, ha végre megtalálhatnád amit kétezer évvel ezelőtt kerestél?! – Miért nem vesz észre? Miért menekül előlem? Tudnia kell, hogy mit tudunk nyújtani egymásnak, hiszen már átéltük. És mégsem fogadja el. Hihetetlenül fárasztó megint egy zárt kaput döngetni, és egyre inkább úgy érzem, hogy mint ahogy a könyvtárjába se tette, a szívébe sem fog soha beengedni. – Ha hajlandó lennél kinyitni a szemed.

Halkan sóhajtom ki az általa hirtelen felkorbácsolt feszültséget, a magamhoz képest szolid, visszafogott kitörésem nem hagy maga után semmit, csak a gyűlölt, érzelemmentessé váló belenyugvást.

- Miért maradtál, Ramiel? – Megreszket a mellkasom egy néma, keserű nevetéstől, ami nem jut el az ajkaimig. Ha ezt újra meg kell kérdeznie az elmúlt heteink után, akkor rajtam a sor, hogy megkérdezzem tőle, hogy minek tépem a számat. – Szörnyűségeket tettem, nem csak a világgal, de veled is. És nyilván tudtad, hogy a puszta jelenléted nem fog visszatartani, hogy előbb vagy utóbb, de önerőmből kiszabaduljak innen. Tehát miért zártad össze magad velem?

Összefűzöm a kezeimet a mellkasom előtt, a felidézett múlt árnyai egy pillanatra újra sötét leplet terítenek a gyengéd érzelmeimre. Valóban szörnyűségeket tett. Megbocsáthatatlan dolgokat, nem csak a világunkkal, hanem velem is. De már akkor is tudtam, hogy micsoda Ő, mikor beleszerettem. Lehet, hogy akkor még fogalmam sem volt a személyéről és a szörnyűségek mértékéről, de számít ez egyáltalán? Tudtam, hogy démon. Tudtam, hogy gyilkos. Tudtam, hogy valószínűleg bántani fog. És mikor kiderült a személyazonossága elfogadtam azt is, hogy az én felelősségem megvédeni a világot a haragjától. Szeretném elhinni magamról, hogy ha nem tudja elengedni ezt a gyűlöletet, akkor képes lennék megölni Őt, ha sikerülne kitörnie innen. Illetve nem „ha”, hanem „,mikor”. Remélem, képes leszek megölni Őt, mikor sikerül kitörnie innen. Nem csak a világért, hanem érte is. Ez az egy mód van rá, hogy megmentsem azt, ami a lelkéből maradt.

- Tudod, hogy miért. – Halkan suttogom a semmitmondó szavakat. Ha erre a kérdésre nem tud magától válaszolni, akkor tényleg felesleges tovább folytatnunk ezt a sehova nem vezető, szívszorító beszélgetést.

Annyira elveszek az elburjánzó önsajnálat kusza gondolataiban, hogy csak a fekete király tompa koppanása térít magamhoz. Feladta. Már megint. Ez egy üzenet, de még nem tudom, az érzései ellen folytatott hadjárat feladását vetíti előre, vagy csúfos emlékeztető arról, hogy hiába döngetem a szíve kapuját, Ő már azelőtt feladta a harcot értünk, hogy az elkezdődhetett volna. Már nincs merszem reménykedni az elsőben, és az elnyúló csend minden fojtogató másodperce azt támasztja alá, hogy jól teszem.

A felkavart érzelmek eltompítják az érzékeimet, ezért csak abban a pillanatban döbbenek rá, hogy mellettem van, és meg akar érinteni, hogy megtorpan. Az érintése okozta hiányérzet és a csalódás most sem marad el, az ujjaim ökölbe szorulnak a mellkasomba hasító megbánástól, és jobban átkozom a múltbéli önmagam kirohanását, mint az elmúlt órában bármikor.

- Azt mondtad meg akarsz ismerni. Gyere velem.

Mire kérdésre nyithatnám a számat, már nincs mellettem, és szinte azonnal megérzem a jelenlétét a könyvtárja bejáratánál. A szemeim elkerekednek, de szinte észre sem veszem a hosszú sötétség utáni vakító félhomályt. A gyomrom mintha vetne egy hatalmas bukfencet, ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt hinném, hogy hányingerem van. Be fog engedni. És biztosan tudom, hogy ez most nem csak a könyvtárról szól. Be fog engedni a fal mögé, amit eddig makacs határozottsággal tartott közöttünk. A szívem szédítő ritmusban dübörög, de csak egy elrohanó pillanatot adok magamnak, hogy helyrerázzam a látszólagos nyugalmamat. Újra lehunyom a szemeimet, a remegő kezeimmel pedig lepaskolom a várakozással teli mosolyt az arcomról, mielőtt utána teleportálok én is.

Szinte rögtön mögém lép, a levegővételei lágy fuvallattal simogatják végig a bőrömet, kellemes borzongást lehelve rá. Szinte észre sem veszem, hogy elnyílnak az ajkaim az érzéki közeledésétől, az eddig feszülten tartott izmaim ellazulnak a jóleső melegségtől, ami lassú mézként csordogál végig az egész testemen. Halálosan megrémiszt, hogy csupán a tudat, hogy ekkora lépést tesz a szerelmünk irányába, megváltoztatja a közelsége teljes kisugárzását, és az érzéseket, amiket bennem kelt. Minden idegszálam kiéleződik Őrá, a hátamon érzem a mellkasából sütő forróságot, hallom a szívverését az enyém örökös párjaként, és mikor finoman a vállamra simítja a kezét, mintha évek óta először érintene. Félek, hogy elolvadok.

- A kedvemért… - Óvatosan tol előrébb, hangtalanul felsóhajtva állok ellen a csábító késztetésnek, hogy közelebb bújjak a fülembe suttogó ajkakhoz. Lehet, hogy tagadja a szerelem létezését, de képes lenne anélkül ilyen figyelmes gyengédségre? – …kinyitod a szemed?

Ebben a röpke pillanatban, bármit megtennék a kedvéért. Lassan nyitom ki a szemeimet, az elém táruló fényáradat valósággal megvakít, de nem vagyok elég türelmes, hogy várjak. Egy percig sem gondoltam volna, hogy olyan látvány fog a szemeim elé tárulni, ami most kicsalhat a karjai közül. Tényleg nem gondoltam volna. De mire feleszmélek, már előrébb léptem, hogy még mohóbb kíváncsisággal szívhassam magamba a káprázatos látomást, amelynek egy kicsit talán a részévé válhatok általa. A hatalmas kupolából sütő napfény derűs csillogással borítja be a könyvespolcok lélegzetelállító tömkelegét, minden apró részletre, minden sarokra, minden szegletre a déli napsütés legerősebb sugarait vetve. A polcok sorai között fotelek, heverők vannak elszórva, és valahogy minden bútor, minden formaív, minden szín Őt foglalja magában. Óvatosan lépek ki az előttem lévő perem szélére, elkerekedett szemmel tekintek végig a mélybe süllyedő emeletek haloványra sötétülő sorain. Csodálatos. Mint egy álom. A fények, a hangulat, a könyvek sajátos illata, az Ő tömény, vegytiszta jelenléte mindenhol. Ha választanom kéne, hol töltök el egy örökkévalóságot, ez lenne az a hely.

Megérzem magam mögött a jelenlétét, a belőle áradó forróság kiszakít a gyönyörködő bámészkodásból. Elbűvölt mosollyal, felgyorsuló szívveréssel fordulok felé, hogy hetek óta először a szemeimmel is láthassam Őt, de amit látok, az ismét megtorpanásra késztet. Nem gondoltam, hogy egyből odaadó szerelmet vagy rajongást fogok találni a világ legvörösebb szemeinek a tükrében, de arra sem számítottam, hogy szomorú lesz. Elnehezedő mellkassal próbálom kiolvasni a lelke titkait, de képtelen vagyok rá. A keze lassan, szelíden simítja a felforrósodó arcomat, az, hogy végre nem állítja meg az érintéseit, a világ legnagyobb megkönnyebbülése. Hihetem azt, hogy ez is egy üzenet? Hogy azt jelenti, hogy készen áll szeretni?

- Miért késtél majd’ kétezer évet? – A szavai mintha egy számonkérést rejtenének magukban, de a darabokra hulló szívem képtelen akként felfogni őket. Nem, ez nem számonkérés volt, hanem egy keserűségbe és bánatba burkolt szerelmi vallomás. Szinte széttép belülről a tehetetlenség, a minket ért igazságtalanság okozta harag és a vágy, hogy bepótoljak vele minden időt, amit elvettek tőlünk, hogy meggyógyítsam a sebeit, amiket a kényszerű várakozás szült, hogy újra és újra emlékeztessem, hogy vége, hogy már nincs egyedül, hogy már elengedheti a görcsös gyűlöletet és a bénító bosszúvágyat. Újra boldogak lehetünk, mint ahogy már voltunk is. Együtt. Bárcsak megtalálnám a szavakat, amikkel mindezt átadhatom neki, de úgy érzem, hogy nincs elég méltó megfogalmazás arra, hogy megköszönjem neki. Hogy megköszönjem azt, hogy megvárt, hogy túlélte ezidáig, hogy nem engedte, hogy az idő vasfoga szétmarcangolja az elméjét, és hogy talán képes túllépni a kétezer éves múlt fájdalmain értünk. Létezhetnek egyáltalán megfelelő szavak erre?

Az ujjai megrezzennek az arcomon, furcsa remegéssel simítanak egy tincset a fülem mögé, és ekkor döbbenek rá, hogy már nem engem néz a ködös szempár üvegessé vált pillantása. A hajamat cirógató keze bizonytalan szorítással csúszik a vállamra, mintha ösztönösen támaszt keresne egy megmagyarázhatatlan megingás miatt.

- Asmodeus? – Halkan suttogom a nevét, de a szemei még mindig nem fókuszálnak rám. Finoman simítom az egyik kezemet az oldalára, hogy valamennyire tartani tudjam, a másikat pedig az arcára, hogy finom cirógatással próbáljam meg visszacsalogatni a mi kis világunkba abból az ismeretlenből, ami elrángatta tőlem. Még így is, hogy nincs teljesen magánál, az ujjaim bizseregnek a bőre hihetetlenül selymes tapintásától. Emlékszem régről, hogy mindig csodáltam, hogy lehetnek egy ilyen durva, erős, könyörtelen démonnak ennyire puha és selymes részei, és ez az érzés a kezei által átélt kegyetlen kínzások után csak sokszorozódott bennem. Hogy lehet még mindig ennyire bársonyos és hibátlan a bőre? Azok után, amiket tett, az lenne a minimum, ha száraz pikkely vagy legalább tüskék borítanák. Nem mintha panaszkodnék…

Hosszút pislogva üldözöm el az ostoba gondolatmeneteket, mert minden másodpercben egyre aggasztóbbá válik Asmodeus tudatának a távolléte. Eddig azt hittem, hogy csak egy pillanatnyi kizökkenésről vagy befelé fordulásról van szó, de most már kétlem, hogy ilyen egyszerű a helyzet, mint ahogy azt is, hogy szándékos. Nem hagyna itt ennyi időre azután a költői kérdés után, amit feltett, hiszen még költői választ sem volt alkalmam adni neki.

- Asmodeus! – A keze, ami azóta is a vállamon ragadt, megrándul, az ujjai finom erőszakkal süppednek a bőrömbe. A szemei láthatatlan hajszálerei szép lassan elfeketednek, és mikor kibuggyan egy hatalmas éjfekete könnycsepp az egyik mereven nyitva tartott szeméből, megrökönyödve kapom el a kezemet az arca puha melegéről. Az első cseppet szinte azonnal követi egy újabb és egy újabb, mígnem nyomasztó, átláthatatlanul fekete csíkokat rajzolnak a szoborrá dermedt arcra. A vére ismerősen fémes szaga fanyarul mászik az orromba, és feszülten döbbenek rá, hogy ezeknek semmi köze a könnyekhez.

A nem túl hosszú, de annál balszerencsésebb és csalódásokkal kikövezett életutam során azt hittem, már megismertem a félelmet. Tévedtem. A félelmek, amikkel eddig találkoztam, ösztönöztek, belém rúgtak, de mindig előrébb terelgettek az utamon. De a félelem, hogy elveszíthetem Őt ugyanabban a pillanatban, hogy visszakaptam, egy egészen új szintje ennek az elmebontó érzésnek. Mélyen a mellkasomba vájja a karmait, megbénít, elveszi tőlem a cselekvőképességemet, a gondolataimat, de még magukat az ösztöneimet is. Bambán, ledermedve meredek a visszakapott szerelmem véráztatta, mozdulatlan vonásaira, és fullasztó pillanatokig nem teszek semmit.

A zavart pislogása véget vet életem leghosszabb másodperceinek, és új lendületet ad a vánszorgó időnek, de még így sem vagyok elég gyors, hogy megtartsam Őt, mielőtt térdre rogyna. Mintha valaki kirúgná alólam a földet, én is lerogyok vele szemben, és szinte csak egy ködfelhő mögül észlelem, hogy elkapom és magamhoz ölelem az előre dőlő, élettelen testét. Sokáig meredek tágra nyílt szemekkel, bénultan a napfényben fürdő könyvtárszoba tátongó ajtajára, amin pár perce gondtalan derűvel és lélekemelő reményekkel sétáltam be.  Sokáig fókuszálok hunyorogva a fényen túli folyosó sötétbe burkolózó vonulatára, mire felfogom, hogy az ott mocorgó sötét árnyak nem a képzeletem szüleményei, hanem a vár omladozó falainak a darabokra hulló kősziklái.

Nem. Miért történik ez? Összeomlik a szféra. Miért? Az nem lehet, hogy…

NEM.

Nem jelentheti azt, hogy Asmodeus…

A harcos makacsság és a túlélési ösztön szédítő villámcsapásként vág belém, a következő pillanatban már a karjaimban viszem Asmodeus megállíthatatlanul vérző, élettelen testét egy szélesebb szófa felé. Óvatosan fektetem le a puha bársonyhuzatra, majd kisétálok a széteső világ őrjöngő viharába. Egy közelebbi hegycsúcsra teleportálok, hogy felmérjem a helyzet komolyságát, és brutálisan mellkason vág, amit látok. A máskor sötétvörös alkonyatban fürdő égbolt most átláthatatlan éjfeketébe öltözött, a hegyeket vad földrengés rázza, felreppenek, mikor a lábaim alatt széthasad a hideg kő, és a széles, éhes szájként tátongó repedés mélyén mintha nem lenne az égvilágon semmi, csak maga az üres, magába szippantó vákuum. Az egyre csak erősödő, viharos szél vadul tépi a szárnyaimat és a hajamat, mintha minden erejével ki akarna rángatni, lökni a világ repedésein az élettelen semmibe. A hideg, amit magával hoz, szinte a csontomig hatol. A saját szobámba teleportálom magamat az ellenséggé roskadó világ viszontagságai elől, és nem lepődök meg, hogy ez a helyiség egy fokkal jobb állapotban van, mint a környezet és a kastély átlagos termei. Ki gondolta volna, hogy felhúz egy-két plusz védelmi réteget köré…

Az ajkaimon szomorkás mosollyal veszem fel a sakktábláról a fekete királyt és a fehér királynőt. Sosem tartottam magamat szentimentális típusnak, de úgy érzem, hogy valamit meg kell tartanunk abból a pillanatból, ami végre összeterelgetett minket. Engedem magamnak, hogy egy veszedelmesre nyúló másodpercig elmerengve figyeljem a választott bábukat, majd egy határozott mozdulattal teszem vissza a fehér királynőt a táblára, és a fehér királyt bújtatom a markom rejtekébe a fekete mellé. Már rég megfogadtam, hogy egyenrangú társává válok, és eljött az idő, hogy ezt bebizonyítsam neki is.

És ezzel búcsút is mondtam a kastélynak, és a szobának, amiket aligha neveztem az otthonomnak az elmúlt években, de valahol mégis azok voltak. A következő pillanatban már a könyvtárszoba küszöbén állok, a sarkam mögött már csak tátongó üresség és egy egykor felhőket kaszaboló kastély tornyainak a porzó romhalmazai állnak. Becsukom magam mögött az ajtót, és megengedek magamnak egy megkönnyebbült sóhajt, mikor látom, hogy a könyvtárat védő mágia mechanizmusai automatikusan életbe lépve zárnak el minket a haldokló világ végső tombolásától.

Az elmémet kint megfertőzött őrült, sötét erőket figyelmen kívül hagyva masszírozom meg a lüktető halántékomat. Majd szinte ösztönösen égetem magamba a szférától elzáró rúnát, ami sok csatában kísért már hű társként. Ahhh. Sokkal jobb.

Úgy érzem, hogy ez a szféra már nem a barátom.

A szemeim gondterhelten siklanak a mozdulatlanul fekvő férfira a szófán. Pont ott, ahol hagytam.

De akkor már az Övé sem.

***

Életem leghosszabb óráin vagyok túl. Mindent megpróbáltam, hogy magához térítsem Asmodeust, vagy legalább elállítsam a lassan, de rendíthetetlenül csordogáló vérét, de mindhiába. Mintha beleragadt volna egy megsebzett, kómás állapotba, amiből képtelen vagyok kirángatni fizikai vagy mágikus behatásokkal.

Ha már ahhoz kevés voltam, hogy felébresszem, legalább alkottam magunknak egy védőburkokkal és fénypajzzsal körülvett kis bunkert a bejárat előtt. A szűkös kis menedék közepén magányosan áll egy hatalmas ágy. A lepedőjét már eláztatta Asmodeus kénfekete vére, ami mostanra a szürke kőre csepegve kezd el dagasztani egy lassan növekvő, térhódító pocsolyát. Ingerülten, a mellkasom előtt összefont kezekkel masírozok fel-alá, a tehetetlenség és az ötletek hiánya még soha nem volt ennyire idegesítő. Mindenemet fekete foltok borítják, a vére szaga mostanra mintha a bőröm alá ette volna magát.

Nem sok dolog van, ami véglegesen megölhet egy halhatatlant, de a saját mágiájának a „betegségei” vezetik a listát. Nem véletlenül annyira gyilkosak az én lángjaim is, hiszen a manát is mérgezik, nem csak a testet.

„Korábban soha nem vesztettem el ilyen formán a kontrollt. És minden hasonló alkalommal egyre nehezebb újra uralnom a saját erőmet.”

A múltból felidézett szavai baljós árnyakként kísértik minden léptemet és gondolatomat. Lehet, hogy igaza volt, és tényleg nem szerethetnek a démonok? Lehet, hogy tényleg nem összeférhető ez az érzés a sötét erőkkel? De hiszen régen is szeretett, ugye? Ő maga mondta, hogy a szeretet önzést és birtoklási vágyat szül, akkor pont hogy engem kéne, hogy megtámadjon az erőm miatta. Arrrrgh. Felrobban a fejem, és ez a haszontalan filozofálás kurvára nem visz sehova.

A könyvtár eddig meglepően stabilan álló falán végigfutó repedésre kapom a tekintetemet. Ha Asmodeus elveszíti a csatát a lelkéért, akkor ez a hely sem lesz sokáig biztonságos. Dühös vicsorral torpanok meg. Nincs több időm. A picsába. Hiába vagyunk halhatatlanok, mintha ez az örökké visszatérő érzés kísérné minden percemet. Soha nincs elég időnk. Ha semmilyen módon nem tudom kirángatni onnan, akkor csak egyetlen megoldás maradt.

Nekem kell bemennem.

Nincs is jobb terv, mint egy feldúlt, valószínűleg élet-halál harcot vívó démonherceg álmába belépni kiszolgáltatottan és hívatlanul. Pontosan az ilyen ötleteimért szokott régen jól leteremteni.

Bárcsak ismerném a bűbájt, amivel évekkel ezelőtt bemászott az álmomba, a fenébe is. Ha most kapkodó kutatómunkába kezdek ebben a végeláthatatlan könyvrengetegben, akkor meg sem kell gyógyítanom a fekete tincseimet, mert maguktól fognak kiőszülni.

A perifériámban megrezzenő mozgásra kapom a pillantásomat, a kezeim automatikusan védekező pozícióba emelkednek, de le is dermedek, mikor meglátom, hogy csak egy könyv lebeg felém lassú céltudatossággal. Leeresztem a kezeimet, és összevont szemöldökkel, megrökönyödve nézem végig, ahogy a könyv szép lassan elém repül és kinyílik. Halkan suttogva olvasom fel a bal oldali lap tetején virító kacskaringós betűkkel odavésett címet.

„Álomjárás”

Ohhhhh. Hát ez hasznos volt.

Alig pár perc tanulmányozás után már tisztában vagyok az alapokkal, Asmodeus mozdulatlan testére mászva helyezkedek el az alhasa kemény vonulatán, kinyitva ejtem a könyvet a feketére szennyezett takaróra. Lenézek a férjem szívfájdítóan véráztatta arcára, az egykor derűfényes napsütés mostanra már épphogy csak pislákol, mintha rohanó viharfelhők táncolnának előtte. Egy kellemetlen előérzet szorító hurkot vet a nyakam köré. Előre hajolok, futó puszit lehelek a kihűlt, élettelen, vérízű ajkakra.

Miért van olyan érzésem, hogy most látom Őt utoljára?

***

Olyan sokáig volt otthonom a sötétség, hogy az elém tárulkozó, ismerősen vakító mennyei fényáradat ösztönösen hunyorgásra késztet. Amerre a szemem ellát, minden irányban üres, végeláthatatlan fényesség honol. Az egyetlen, ami megtöri a látomás édenfehér monotonitását, az a földön csordogáló, bokáig érő kénfekete óceán. Nem ér hozzám az sűrű folyadék, mintha a mágikus kisugárzásom taszítaná a puszta létezését, sötét árnyként kavarog a bokáim körül tisztes távolságban. Kíváncsian lépek párat, a fekete hullámok lassú örvényléssel tárulnak szét a mezítlábas lépteim előtt, majd zárulnak össze a földön húzott köntösöm mögött. Leguggolok, lassan nyúlok a némán bugyogó koromtenger felé, de elmenekül az ujjaim kíváncsi közeledése elől. A szívem nehezebbé válik a gondolattól, hogy hol láttam már ezt az elfelejthetetlen árnyalatát a pokolfeketének. Szinte érzem a testmelegét az ujjbegyeimen, a gyomrom fájón összeszűkül. Merre vagy, kedvesem?

Újra végignézek az elvérző világ rezzenéstelen ürességén, amibe mintha csak az én tétova, hangtalan lépteim csalnák az élet magányos illúzióját. A távoli horizonton, mint a sakktábla mezői, éles vonalban találkozik a fekete és a fehér örökös ellentéte. Elindulok arra, amerre a szívem, és a lelkünket összekötő mágikus kötelék húz, pedig a végtelen horizonton kívül semmit nem látok.

Mintha hetek óta gyalogolnék, mikor megpillantok a távoli messzeségben egy hófehér, porszemnyi alakot kiemelkedni a mostanra térdig érő óceán morajló habjai közül. Mintha még ugyanennyi idő lenne, mire elérem a térdre rogyott, mozdulatlan férfit. Tudom, hogy ki Ő, pedig a szemeim még nem ismertél fel benne a férjemet. Lehajtott fejjel, üveges tekintettel mered maga elé a testét körbeölelő éjfekete hullámokra, a szokatlanul sápadt bőre alatt fekete pókhálókként futnak az erei, a véres arcát keretező hosszú, hófehér tincseket egykor egy büszke szeráf viselte. Megállok előtte néhány méterrel, a tekintetem végigsimítja az éjfekete habokba rogyó, hatalmas, hófehér szárnyak piszkosfehérré vált tollait, miközben magyarázatot próbálok találni a megmagyarázhatatlanra.

Hosszú ideig nézem Őt némán. Tétován lépek közelebb, a lábaim előtt szétrebbenő hullámok megtörik az Őt körbevevő habok mozdulatlanságát, de mégsem néz fel. Növekvő irritáltsággal teszek felé még egy lépést. A természet minden létező törvényének ellentmond így látni Őt. Angyalként, megtörten, élettelenül, tehetetlenségbe fagyva.

- Asmodeus? – A kérdő hangom, mint egy betolakodó, nem illik a csendes világ visszhangzó kietlenségébe.

Hirtelen ragyognak fel rám az aranyszín íriszek, döbbenten dermedek le, mintha attól félnék, hogy mint egy hívatlan vendéget, elzavar a lassú, magányos haláltusájáról. Nem ismerem ezeket a szemeket, amikben fullasztóan sokáig hiába keresem a felismerés lángját.

- Ramiel? – Hatalmas kő esik le a szívemről, miközben halk sóhajjal teszek felé egy utolsó lépést. A közeledtemre végleg elmenekülnek körüle is a sötét habok, feltárva az eddig sötétbe vesző, földre ejtett könyvet tartó kezeit. – Mit keresel itt?

Hosszú ideig emésztgetem az elém táruló látványt, a szeráfot, akinek már nem szabadna léteznie, az arcát bemocskoló koromfekete vércsíkokat, a bőre alatt futó mérgezett ereket. Egy túl sokszor megtört lélek darabokra hulló romjait.

Még nem tudom, hogy az út, amire ma ráléptünk, a közös utunk kezdete vagy a vége, de egy valamiben biztos vagyok. Akármelyik is, együtt fogunk végigsétálni rajta.

- Téged. – Lágy mosollyal simítom a kezemet az arcára. Mintha átléptem volna egy tiltott határvonalat, az eddig mozdulatlan horizont dühös morajlással lázong a beavatkozó érintés ellen, de nem törődök a távolban ébredező haragos hullámokkal. A mutatóujjamat gyengéden vezetem végig az állíve markáns vonalán. Szeráfként is tetszett volna, de démonként lopta el a szívemet. – És te? Te mit keresel, szerelmem? – Szeretném elhinni, hogy jól láttam a szemein átsuhanó érzelmeket a megnevezés hallatán, amit egy élettel ezelőtt használtam utoljára.

Sokáig nem válaszol, ami rosszabb előérzettel tölt el, mint bármilyen válasz tehette volna. A tekintete visszazuhan a kezében tartott könyvre, az ujjai megfeszülve szorítják a feketévé szennyezett lapokat. A semmitmondó, piszkos kötet valamiért hosszú másodpercekig fogva tartja a tekintetemet, mielőtt újra visszapillantanék az aranyszín szemek rezignált fényébe.

Nem fókuszál rám, mintha egy sötét fátyol mögül nézné az elkerülhetetlenül vérbe fulladó álomvilágot. Most először jut eszembe a lehetőség, hogy fel sem fogja igazán, hogy itt vagyok. Úgy érzem, ha nem zökkentem ki ebből a lagymatag belenyugvásból, akkor mindkettőnket elnyel ez a szép lassan, alattomosan felborzolódó kénfekete óceán.

Eszembe jut egy démon, akit a saját ereje őrjített vérengző fenevaddá, csak mert megmentett valakit. Vajon tényleg elpusztíthatja a puszta szeretet? Az túl igazságtalan lenne, még a mi balsorsunkhoz mérten is.

- Elveszítetted a kontrollt az erőd felett, mint régen? – Kelletlen, szórakozott fintorra húzódnak az ajkai, mintha keserű iróniát találna a szomorú helyzetében.

- A démoni természethez nemigen illik a szerelem. – Hm. Nekem mégis úgy tűnt, hogy egy időben elég jól illett hozzá. Hozzánk. Pedig ugyanígy démon volt, csak az évezredes konok meggyőződései hiányoztak.

- Ez faszság. – Zavarodottságot tükrözve rezzennek meg a hosszú, hófehér pillák az eddigi bágyadt álomhoz aligha illő, trágárul felütött hangszínem hallatán. A szemöldökei összefutnak, és az aranyozott szemekről mintha egy pillanatra felemelkedne a homályos ködfelhő. Most először érzem azt, hogy nem csak felnéz rám, hanem valóban lát is engem. A szívem fojtogató tempóra kapcsol a figyelme súlyától, és az itt létem óta először tudatosul bennem igazán, hogy a férjem egykor tényleg ez a tekintélyt parancsoló, lélegzetelállító szeráf volt. Egy tanácstag, egyike a népem leghatalmasabbjainak. Kár, hogy a legmagasabbról lehet a legnagyobbat zuhanni. Az ajkaim megremegnek a furcsa izgatottságtól, amit a személye ébreszt bennem, de eltökélten folytatom. – Az angyalok is tudnak gyűlölni, miért ne szerethetnének a démonok? – A pillantása visszazuhan a kezében tartott könyvre, de nem engedem, hogy tovább meneküljön a válaszok elől. Az ujjaimat gyengéden az álla alá simítva vezetem vissza magamra a komor, kétségekkel teli tekintetét. – Nem azért fordult ellened az erőd, mert szeretsz, hanem azért mert elhiszed, hogy meg kell tagadnod a sötétséget, hogy szeress. Mint ahogy azt is elhitted, hogy el kell dobnod a fényt, csak mert képtelen voltál szeretni egy kétszínű istent. – A múlt fájdalma keserű lángokat lobbant az elsötétülő mézszín szemek mélyén, elfojtott elégedettséggel figyelem az éledező indulatoktól megremegő izmait. Zaklatottan áll fel és emelkedik fölém, az eddig hűen szorongatott könyv hangtalanul puffan a földön. Mintha vele együtt a fekete habok is kizökkennének a várakozással teli, lassú ármánykodásaikból, a távolban felmorajló hullámok fenyegető visszahúzódása egy pusztító szökőár ébredezését vetíti elénk.

- Azért fordultam a menny ereje ellen, mert elárultak! El akartak pusztítani! – A hangja mély, felháborodott dörrenése mintha a világ mennydörgését visszhangozná, a föld megremeg a lábunk alatt. Már nyoma sincs a halottas mozdulatlanságnak, ami fogadott, a fekete óceán eltávolodott, vad hullámai szédítő tánccal rejtik el a szürkületbe boruló horizont egykor vakító hófehérjét. Már csak az előttem álló szeráf tükrözi a mennyek színeit a sötétség készülődő viharában.

- Igen, de a döntés a tiéd volt! Mint ahogy most is TE dobod el a pokol erejét, nem pedig fordítva. – Egy pillanatra megtorpan az arcába vágott szemrehányó szavak hallatán, és már épp reménykednék, hogy talán kilép a makacssága börtönéből, és átgondolja a tanácsomat, mikor elzárkóznak előlem a gyönyörű szemek.

- Ez nem ilyen egyszerű, Ramiel. – Hát persze, hogy nem.

Egy halk sóhajjal leheli ki az iménti feszültséget, de a felbőszült világ gyorsuló omladozását ez már nem fékezi meg. Már nem tudom tovább figyelmen kívül hagyni a rémisztő sebességgel közeledő éjfekete cunamit, ami hosszú másodpercek óta egyre magasabbra és magasabbra tolja a horizont elmosódó vonalát.

Üvölteni tudnék, de csak egy irritált fintorra futja. Vészesen fogytán az időnk.

- Tedd azzá! Te uralod ezeket az erőket, és nem fordítva. – A tömény vérszagot hordozó szél durván tép a hajunkba, egyszerre fordulunk a fölénk magasodó pokolfekete kéntenger pusztításra kész tornyai felé.

- Menned kell, Ramiel. – Hátrahőkölök a mágikus lökettől, ami a mellkasom közepén kap el, egy pillanatra megszédülök, a testem mintha millió apró szilánkra akarna roppanni tőle, de ellenállok az erejének. Kitágult pupillákkal, dühösen kapom vissza a fejemet az előttem álló férfi felé, aki erőszakkal próbált meg kilökni az álmából. De hiába vagyunk az Ő elméjében, az Ő szférájában, ebben a törékeny pillanatban, a kivéreztetett ereje hiányában Ő most csak egy harmatgyenge gyalog egy vezérrel szemben.

A ránk zúduló gyilkos, sötét habok hangosan, dühödten csapódnak a minket átölelő vakítófehér buborékpajzson, amit megidézek. A mellkasomat csípő fájdalom, ahol a támadása ért gúnyos, kárörvendő mosolyt csal az arcomra.

Azért az durva, hogy még így is ekkorát üt, bassza meg.

- Nem tudsz száműzni, Asmodeus. – Kiélvezem minden pillanatát annak, hogy életemben talán először, és remélem utoljára, erősebb vagyok nála. Kihívóan széttárom a karjaimat, és közelebb lépek hozzá. – Eldobtad az erőket, amikkel tudnál. – Asmodeus tehetetlen, dühös vicsora elfeledteti a tompuló fájdalmat a mellkasom közepén, és visszavezeti a figyelmemet az eredeti célomra. A hangom elhalkul, közelebb lépek a szívem örök választottjához, és újra az arcára simítom a kezemet. – Nem hagylak itt, így.

Mostanra teljesen körülvette a kis védőburkunkat a feldúltan örvénylő óceán tömény sötétje, a vad hullámok újabb és újabb erőszakos dobbanással döngetik a pajzsom rendíthetetlen falát, de minden löket, minden csapódás kitép belőlem egy apró darabot.

A kezét végtelen gyengédséggel simítja az enyémre az arcán, ez elgyengült, szinte kérlelő pillantás, amivel rám néz, összetöri a szívemet. Most már biztosan tudom, hogy szeráfként is elkerülhetetlenül elrabolta volna a szerelmemet.

- Nekem itt nem eshet bajom, de neked igen. – A rekedtes hangja mélyén rejtőző törődés és szeretet reszketésétől egy néma könnycsepp égeti végig az arcomat. Az elmúlt években megannyi magányos pillanatomban álmodoztam erről az örökre elveszítettnek hitt óvó gyengédségről, de most, hogy megkaptam ellen kell állnom neki.

- Kérlek ne kérj rá, hogy kintről, tehetetlenül várjam, hogy elveszíted e a csatát önmagad ellen. Pontosan tudod, hogy te mit tennél fordított helyzetben. – A kép, ahogy lassan, de megállíthatatlanul elvérzik a karjaimban, örökre kísérteni fog. Rettegek, hogy ha magára hagyom ebben a sorsdöntő ábrándképben, újra látnom kell abban a legyengült, kiszolgáltatott állapotában. Ez így nem helyes. Neki erősnek, önteltnek és idegesítőnek kell lennie.

Előre biccentem a fejemet, hogy elrejtsem a gyötrő emlékek, a fájdalom és a tehetetlenség által előcsalt újabb és újabb lázforró könnycseppeket. A tekintetem követi az egyik lehulló cseppecskét, ami halkan koppan a lábaink között fekvő koromfekete könyv szétnyílt lapjain. A tiszta, áttetsző könnycsepp szétfut a piszkos pergamenen, mintha könnyedén tisztára moshatná a szennyezett oldalakat, és mire leguggolok és felemelem a különös tárgyat, már az öreg papirusz jellegzetes barna árnyalatát viselik a lapok. Kíváncsian megérintem az üres papírt, az érintésem nyomán a semmiből összeáll egy fekete tintával odafirkantott szó.

„Szeretet”

Asmodeus ujjai csatlakoznak az enyémhez a papíron, és legnagyobb meglepetésemre Ő is hozzám hasonló értetlenséggel fürkészi a magányosan álló szavacskát a lap tetején. Kíváncsisan fürkészem a szomorú, zavarodott pillantását, amit mintha képtelen lenne elfordítani a fájóan üres lapról. Elmosolyodva fogom meg a másik kezemmel is a könyvet, és egy feleslegesen erőteljes mozdulattal csukom össze, hogy megtörjem a furcsa bűbájt, amit a férjemre szórt.

- Ha a szeretet szavakba lehetne önteni, nem törnének ki és érnének véget háborúk a nevében. – A hangom erőltetetten könnyed, pedig a testem minden másodpercben egyre nehezebbé válik. Nem olyan egyszerű dominanciát gyakorolni Asmodeus sötét erőivel szemben a saját otthonukban.

Végre rám ragyog a mennyei szempár melege, de nem azt a megértést látom a tekintetében, amire várok, hanem sápadt rémületet. Megrezzenve követem a pillantását a vállamra omló éjfekete hajtincseim felé. Óh, a picsába. Ez várhatott volna még egy-két percet.

Szinte hallom a következő szavait, amiben ismét távozásra próbál bírni, de elébe megyek a dolognak. Még mindig két kézzel a könyvet szorongatva nézek fel rá, most, hogy felhívta a figyelmemet a végelgyengülésem rémisztő közeledtére, már képtelen vagyok nem észrevenni az egész testemet rázó fagyos remegést.

A minket körülvevő elvékonyodott, áttetsző védburok ugyanúgy a végét járja, mint én magam, a mögötte kavargó éjfekete hullámok felbőszített kígyókként tekeregve várják, hogy végre eljöjjön az idejük. Eszembe jut, mikor évekkel ezelőtt Caleknek a sötétség erejével kellett kiűznie belőlem az életerőmet felzabáló mennyi fényt. Soha nem felejtem el a pokol kénszagú, gusztustalan érintését a torkomon, mint egy lenyelhetetlen, nyálkásan fojtogató pióca, ami kiszippant, kifacsar minden fényt és életet a lelkemből. Ha megválaszthatnám, nem ilyen halált kívánnék magamnak, de ha ebben a bizonytalan állapotában itt hagyom Őt, odakint csak a megbánás fog várni rám.

Felnyúlok, az egyik kezemmel a tarkójába kapaszkodva húzom le magamhoz, de nem csókot követelek tőle, csak mélyen a szemébe nézve összesimítom a homlokunkat.

- Mondd csak, mit áldoznál fel érte, hogy megments?

- Bármit. – A válasz gondolkodás nélkül jön, és megingathatatlan. Elmosolyodom a megnyugtató melegségtől, ami szétárad a mellkasom mélyén. Hiába a mögöttünk lévő megannyi ellenséges év, az ébredező szerelme simogató melege olyan természetes érzés, mintha tegnap kötöttük volna össze a lelkünket.

- Szerinted kell ennél több jelentés a szó mögé? – Lassú, határozott mozdulatokkal nyitom vissza a nehéz kötetet. Még pont láthatjuk, hogy királykék színekkel az oldal közepére vésődik két rövid sorocska a „Szeretet” szó alá.

„Mit áldoznál fel érte?”
„Bármit.”

A minket ölelő fényburkon hangos roppanással szalad végig egy hajszálrepedés, én pedig erőtlenül rogyok térdre. Elkéstem. Az előre zuhanó tincseim között már egyetlen fehér szálat sem látok, zihálva kapom fel a tekintetemet az árnytengerre, aminek már rég ránk kellett volna zúdulnia. A fekete hullámok most zavarodott, reszkető rángatózással örvénylenek, mint egy láncra vert szörnyeteg utolsó, kétségbeesett vergődése a megízlelt szabadságért. A fekete, cseppfolyós árnyak gőzölgő indákként kúsznak Asmodeus feszülten fenntartott kezei köré, a sötét érintésük mintha megfertőzné a szeráfot, aki egykor volt, és visszaalakítaná Őt a férfira, akibe beleszerettem. A rám villanó pokolvörös szemekben már ott honol az a vad erő, amitől minden egyes alkalommal elakad a lélegzetem és izgatott görcsbe ugrik a gyomrom.

- Most menj! – Vicsorogva sziszegi az ellentmondást nem tűrő utasítást, pedig valószínűleg mostanra egy kisujjával ki tudna penderíteni az elméjéből. Semmi kedvem megízlelni a darabokra szaggatás érzését, ráadásul nem akarom, hogy rám pazarolja a visszaszerzett erőmorzsáit, szóval erőtlenül emelkedek fel és lépek elé.

- Ha nem ébredsz fel, visszajövök, és megöllek.

Az utolsó dolog, amit látok, mielőtt szertefoszlik az ábrándkép, egy lassú, magabiztos mosoly.

***

Felhördülve kapok levegőért, de a tüdőm nem engedelmeskedik. Rémisztően hosszú másodpercekig tart rádöbbennem, hogy azért, mert nincs. Csak a harcos élettől ajándékba kapott lélekjelenlét, és a Purgatóriumban átszenvedett évek mentenek meg a bénító tehetetlenségtől és a pániktól, az alattam fekvő mozdulatlan testen feltámaszkodva, levegő nélkül dolgozom fel a történteket. Alig pár másodperc múlva már a mágikus öngyógyító képességemmel hozom helyre a túlzott mágiahasználattól véglegesen elsorvadt létfontosságú szerveimet a megszaggatott manaáramom mélyén. Az apróságok, mint a hajam vagy a szárnyaim, még ráérnek. Mindig érdekelt, hogy vajon rögtön meghalok e, ha egy varázsige felemészti az összes tincsem életerejét. Jó tudni, hogy még van egy kis tartalékom ezen felül is. Ha Asmodeus egy kicsit is visszakap a régi aggodalmaskodásából, akkor jobb, ha ezt az információt megtartom magamnak.

Gondterhelten hunyorogva próbálok foltokat kivenni a mostanra teljes vaksötétbe borult szféra elcsendesült romjaiból, de mindhiába. A metsző, síri csend és a sötétség ismerős egy másik életből, de Asmodeus testének a melege ide köti a tudatomat. A tenyeremet szétterítem a mellkasán, a szíve életerősen dübörög az érintésem alatt. Annyi erőm sincs, hogy egy fényt kölcsönző tűzcsóvát idézzek mellénk, pedig bármit megtennék, hogy lássam, vérzik e még. A többi érzékemre nem hagyatkozhatok, mert már most is mindenünk vérben úszik. Legszívesebben eldőlnék, és álomba merülnék a szíve megnyugtatóan kiegyensúlyozott ritmusára, de rettegek, hogy arra ébredek, hogy elhallgatott. Ébren kell maradnom, töltődnöm, és segítenem neki. Nem veszíthetem el most, hogy végre visszakaptam. Egyszerűen nem. Akkor én döntöm romokba a világot, ami ezt tette velünk.

A szféra távoli horizontján narancsos fénycsóvák törnek a magasba, egy meleg hajnal elérhetetlen illúzióját keltve. Megbűvölt ámulattal figyelem a lomhán elnyújtózó sugarakat, a szemeim elkerekednek, mikor a felkelő nap vakító íve is áttöri a végtelen sötétséget. A narancssárga fényjáték lassan rózsaszínes fátylat terít a világunk élettelen, földig rombolt maradványaira, szinte érzem az emlékeimben őrzött hajnalok friss illatát. A pirkadat még soha nem volt ennyire szívszorítóan gyönyörű.

Fogalmam sincs, hogyan lehetséges, amit látok, de ebben az elillanó pillanatban már az sem érdekel, ha ez a vég. Nem pusztítom el a világot egy értelmetlen hadjáratban, ami úgysem hozza vissza Őt. Ha el kell mennie, inkább békével vele megyek én is.

Összerezzenek a váratlan érintésétől az arcomon, és kényszerrel tépem el a pillantásomat a napkelte varázsáról, hogy lenézhessek az egyetlen érdemlegesebb látványra. A szerelemvörös szemek gyengéd mosolya lélegzetelállítóbb színeket tükröz elém, mint bármilyen hajnal tehetné. A szíve fölött pihentetett kezemen megtámaszkodva hajolok előrébb, a szívfájdító remény rémülete és az örömkönnyek peremén egyensúlyozva keresem a pillantásommal a csordogáló vérfolyamok nyomait az arcán, de már nincsenek ott. Csak az a lusta, szívszaggató mosoly, amivel elbúcsúzott tőlem az álmában. Halkan sóhajtom a nevét, a szabad kezem remegő ujjait végigfuttatom a rászáradt vértől érdessé vált bőrén, mintha attól félnék, hogy csak álmodok. A  hangja az egyetlen, ami megtöri a szféra várakozással teli, síri csendességét.

- Eljött az ideje… - Tágra nyílnak a szemeim, mikor váratlanul felül, az elmúlt években rajtam maradt ösztönökre hagyatkozva hátrahőkölök, és védekezőn a vállaira csúsztatom a kezeimet. – …hogy végre felkeljen a közös napunk, Ramiel.

Vannak pillanatok az életben, amikről azonnal érezni lehet, hogy az emlékük a halálunkig kísér majd minket, legyen az a halál egy hét vagy évezredek múlva. Ilyen volt, mikor először vallotta be, hogy szeret vagy mikor megkérte a kezemet. Még nem tudom, hogy ez is egy ilyen pillanat lesz, vagy csupán a legyengült, kimerült tudatom játszik velem egy utolsó kegyetlen játékot, mielőtt rám szakadna a sötétség. A lustán emelkedő nap sugarai egyre erőteljesebb fényjátékot szórnak a világra, vakító glóriaként ölelik körbe az előttem lévő férfi fekete sziluettjét, viszont sötét árnyak mögé rejtik a kiolvasni vágyott arcvonásait.

Fullasztóan dübörgő szívvel hajolok közelebb hozzá, a homlokomat fáradtan pihentetem meg az övén. Úgy látszik, megint a szemeim nélkül kell látnom. A vére fémes, jellegzetes szagán kívül semmit nem érzek, de a szívem pontosan tudja, hogy ott van alatta az Ő megmásíthatatlan, jellegzetes, felkavaró viharillata. A derekamra csúsztatott kezek érintése váratlanul gyengéd, rémisztő, leküzdhetetlen izgatottságot és egy elfeledettnek hitt boldogság reményét kelti bennem.

- Álmodom? – Halkan suttogok a sötétbe vesző ajkakra, a lehelete forró simogatás az arcomon.

- Csak ha én is. – A múltból kiragadott szavak egy könnyekkel küszködő nevetést csalnak ki belőlem, de szinte rögtön el is veszítem a harcot életem első szánalmas, mellkas rázó, hüppögő sírása ellen. Milyen ironikus, hogy amit nem tudott kierőltetni belőlem kínzással, most megtette gyengédséggel. Mintha megnyitnák az elnyomott érzelmek csapját a lelkemben, egyszerre tör elő belőlem az elmúlt évek összes feszültsége, a félelem, a gyász, a veszteség, a bizonytalanság, az elérhetetlennek tűnő remény, a csalódások végeláthatatlan sorozata, és az utolsó cseppek a pohárban, a kimerültség és a megkönnyebbülés mindennek a végén. A gyerekes könnyek mögött megannyi kimondatlanul maradó szemrehányás bujkál: hogy hazudott, mikor azt mondta, hogy semmi nem választhat el minket, hogy elárult, hogy elhitette velem, hogy nincs jövő számunkra, hogy túl sokáig félt elfogadni az érzéseit, hogy elutasított, megváratott, menekült, és végül, hogy kis híján engedte, hogy legyőzze a saját ereje. Rázúdítanék minden sérelmet, minden fájdalmat, de csak záporozó, kövér könnyek jönnek helyettük, és mintha minden egyes csepp levenne a vállaimról egyet a nyomasztó vádak terheiből.

Asmodeus türelmesen várja, hogy alábbhagyjanak a könnyektől kapkodó lélegzetvételeim, de szinte tapintani lehet a lágy mosolyát a levegőben. Az egyik keze lassan csúszik fel a testemen a derekamról az arcomra, puha mozdulattal keni szét az arcom baloldalán lévő nedves csíkot a hüvelykujjával, az ajkai ugyanezt teszik a jobb oldalon. Hosszút pislogva, a gyengédsége melegében fürödve lehelem ki az utolsó zaklatott sóhajomat.

- Régen is ilyen sírós voltál? – Nem tudom, mikor sunnyogtak az arcomról a nyakamra az ajkai, megborzongok a lehelete csiklandozásától a fülem mögött. Lassan fogom fel a szavait, és őszintén nem tudom eldönteni, hogy nevessek, vagy inkább itt helyben felkoncoljam. A hangom még rekedtes az iménti keserves, de megkönnyebbülést hozó sírástól, miközben sértődötten válaszolok a harcos büszkeségemen sebet ejtő kérdésre. Szerinte mégis kinek a hibája?

- Fogd be. Régen is ilyen seggfej voltál? – Szórakozottan hümmögve kuncog a nyakam bőrébe, az alattomosan ránk ereszkedő könnyed, az eddigi lappangó feszültségtől mentes hangulattól mintha lebegne az egész testem. Mintha soha nem is viselkedett volna máshogy, mint az én gúnyolódós, csipkelődős férjecském.

- Tudod jól, hogy igen. – Könyörtelen gyakorlottsággal játszik az érzékeimmel, elnyújtott puszikkal hinti végig az állam vonalát, az ajkai lassú útját egy olyan csók követi, amiről örökre lemondtam, mikor azt hittem, hogy elveszítettem a szerelmét. Az ajkai engedélykérően cirógatják meg az enyémeket, az arcomon lévő keze a tarkómra csúszik, az ujjait úgy simítja az égnek álló hajpihékre a nyakamon, mintha pontosan tudná, hogy már ennyitől libabőrös lettem. Valószínűleg pontosan tudja. Még meg sem csókolt rendesen, de az érintéseiben megbúvó félreérthetetlen, gyengéd érzelmek úgy forrósítják fel a testemet, mintha lomhán csordogáló láva perzselne végig belülről. Elmondhatatlanul hiányzott az érzés, hogy a puszta pillantásától képes legyek így felizgulni. A viszonzott szerelem semmihez nem fogható izgatottsága szinte darabokra tép.

Jólesőn, összerezzenve sóhajtok fel, mikor finoman megdörzsöli a tarkómat a hüvelykujjával, és amint a levegő kiszökik az ajkaim közül, a nyelve nedves forrósága veszi át a helyét. A testem magától mozdul, teljesen hozzá simulva engedem, hogy elcsábítsa a nyelvemet az övével. A kezeim, amiket eddig védekezőképpen pihentettem a vállán, most vándorútra indulnak a hátán és az ében tincsek selyemzuhatagában.

Egyikünk sem törődik a felkelő nap csodálatosan éledező melegével, a testünkön a mágikus vihar által megtépázott, véráztatta ruhákkal, se a bőrünket borító vastag koszréteggel. Semmi nem számít csak az összesimuló testünk, a nyelve mocorgó íze az ajkaim között, az egymáshoz feszülő ágyékunk izgató dörgölőzése, és az egy ütemben dobbanó szívveréseink bódító ritmusa.

Egymás ajkára zihálva kapunk levegőért, ködössé váló pillantással kutatom a szerelemvörös szemek simogató érintését a hajnal teret hódító fényeiben. Az adrenalin, az izgatottság, a vágy eddig sikeresen szőnyeg alá sepregették a kimerültségem egyre árulkodóbb jeleit, de tudom, hogy nem tudok sokáig küzdeni a természet törvényei ellen. A megkönnyebbülés, hogy jól van és a karjaiban érzett nosztalgikus biztonságérzet mintha szép lassan lehúznák a függönyt az elmém előtt. Annyi kérdésem lenne, annyi minden szeretnék mondani neki, és csinálni vele, de tudom, hogy nincs időm.

Asmodeus kezei céltudatos követelőzéssel simulnak a fenekemre, finoman markol bele, hogy még közelebb szorítson magához. Egy meglepett nyögéssel zökkenek vissza a jelenbe, és a fejemet a vállára ejtve bújok a nyaka melegébe.

- El fogok ájulni néhány perc múlva. – Még mindig a csóktól pihegve közlöm vele a tényt, ami szép lassan kezd nyilvánvalóvá válni a gyengülő életjeleim és a nulla környékén stagnáló manaszintem alapján. Nem törődök az érintésem alatt megfeszülő izmaival, még az eddiginél is mélyebbre fúrom az arcomat a bőrébe, és így dünnyögöm a kijelentés önző befejezését. – …de előtte érezni szeretnélek magamban. – Azt akarom, hogy kitörölhetetlen nyomot hagyjon bennem, mielőtt átengedem magamat a pihentető sötétségnek, hogy mindvégig érezzem a kemény forrósága emlékét a testemben, és tudjam, hogy ez az egész nem csak egy kimerült képzelgés.

A kezei, amik mióta oda találtak, egy pillanatra sem hagyták el a fenekem domborulatait, most a kelleténél egy leheletnyivel erősebben markolnak bele, és emelnek fel az öléből térdeplő helyzetbe. A mozdulattal kiszakítja az arcomat a puha búvóhelyéről, szinte kérlelőn pislogok le rá az éjfeketévé sorvadt hajtincseim leomló zuhatagából. Egy ingerült horkanást követően éles pillantással hajol a mellkasomhoz, a fogai visszafogott dühvel tépik meg az egyik mellbimbómat, én pedig a megremegő alsóajkamra harapva rezzenek össze és nyelem le a meglepett nyögésemet.

- Megint magamra akarsz hagyni a közepén? – A hangját rekedtessé teszi a szavaiban rejlő keserűség és a láncra vert szenvedély, a szívem fájdalmasan nehézzé válik a bűntudattól, de nincs az az isten, hogy most kihátráljak. A vállaira könyökölve hajolok hozzá, az ujjaim finoman tépik a tarkóján lévő selymes hajtincseket.

- Kérlek… - A reszkető sóhajom már az ajkait cirógatja, és hiába az iménti felháborodott szavai, az ujjai készségesen a fenekem partjai közé csúsznak. Megremegek a türelmes, gyengéd érintéstől a bejáratomon, lassan, finoman masszírozó mozdulatokkal vezeti belém egy ujját, de a saját nyugtalanságom nem hagyja, hogy elolvadjak a figyelmességétől. A kezeim ökölbe feszülnek a selymes tincsek között, kapkodó zihálással érintem az ajkaimat az övéhez, hogy a szájába suttoghassak. A csípőmet követelőzőn tolom lejjebb, a merevedése meleg érintése a fenekem bőrén a húsvér valóságunk legcsábítóbb bizonyítéka. –  Nem érdekel, ha fáj, csak siess… szükségem van rád.