A sötétségbe burkolózó utcákat lassan hagyjuk magunk mögött, a hazafelé szállingózó emberek szürke homályba vesznek, mintha egy másik világban léteznének. Egyikünk sem töri meg a ránk ereszkedett csendet. A tekintetem sarkából végig figyelem, és nem csak azért, mert tudat alatt még mindig váratlan támadásra számítok tőle. Furcsán nosztalgikus érzéssel tölt el, ha ránézek, mintha ismerős lenne egy rég elfeledett álomképből, pedig tudom, hogy lehetetlen. Emlékeznék, ha találkoztunk volna már, mégsem hagy nyugodni egy különös érzés. Biztos a közelségének az érzése kavarta meg a gondolataimat, hiszen több mint egy évszázada, a bukásom óta nem voltam ennyi ideig egy angyal társaságában. Előtte sem sokat, mindig jobban szerettem egyedül dolgozni és járni a világot. De akkor most miért nyugtat meg mégis ennyire az érzés?

- Remélem, hogy az öreg nem ijesztett meg, és miatta nem bírálod majd a környéket. Netán vándorként írással foglalkozol? – Kizökkent a néma ábrándozásomból, és csak ekkor döbbenek rá, hogy ha a társaságában szeretném tölteni az éjszakát, hihető válaszokkal kell előállnom.

- Nem igazán… - Érzem magamon a tekintete ólomsúlyát, és tudom, hogy a lelke mélyén már tudja, hogy nem egyszerű ember vagyok. Nem fog megelégedni egy ilyen mesével. Lehet, hogy rosszul döntöttem. Hiba volt engedni a csábításnak, és vele jönni. Le fogom leplezni magamat, és újra menekülésre kényszerülök majd. Mégis, mikor ránézek, elszáll minden aggodalmas gondolatom. A fürkésző szemeiben égő kékes tűz a mennyország jeges lángjaira emlékeztet. Azt hittem, soha többé nem láthatom ezt az árnyalatot.

- A nevem Nel. Itt mindenki csak így ismer. – A nosztalgia ismét pofon vág, így csak egy elbambult bólintással válaszolok. Hallottam már ezt a nevet. De hol? – Balszerencsés fordulat, hogy –vélhetően- egynapos átutazásod alatt pont ebbe a kötekedős alakba futottál bele. Sokszor fordul elő veled ilyen? – Ha tudná…

Kitépem magamat az emlékeim kutatásából. Ha ismerem is valahonnan az arcát és a nevét, az emlék több évszázados lehet.

- Előfordult már, de mint láthatod, eddig mindig megúsztam a dolgot. – Nem fűzöm hozzá, hogy a támadókra ez kijelentés nem igaz.

- Ezek szerint képes lettél volna magad is megvédeni? Kedves tőled, hogy nem hánytad a szememre, pedig a legtöbben egyből ágáltak volna. Olykor elég erős a férfiúi büszkeség. – A büszkeség sosem tartozott a hibáim közé. –  Hadd találjam ki, lelkipásztor vagy és egy élhető falut keresel? – A mellkasomat melegség járja át az érzéstől, ami évszázadok, talán gyermekkorom óta nem érintett. Megdöbbenve jövök rá, hogy a nevetés, ami válaszol a kérdésére, az én ajkaim közül jön. Lelkipásztor? Aligha. Oldalra nézek, a tekintetünk csupán egy röpke pillanatra találkozik, de ez is elég, hogy tudjam, az ő mosolya veszélyesebb fegyver, mint az eddig utánam küldött angyalok kardjai együttvéve. Vajon csak azért élvezem ennyire a társaságát, mert tudom, hogy nem szabadna vele lennem? Vagy ennyire hiányzott az angyalok társasága? Ezt érezném akkor is, ha még mindig angyal lennék? – Akkor színész? Eltaláltam?

- Egyik sem. – Tudom, hogy lassan elő kell állnom egy történettel, csak azt nem tudom még, hogy mi legyen az. Általában a legjobb hazugság az igazság. Persze apróbb módosításokkal.

- Meg is érkeztünk. – Engedem, hogy bevezessen egy kis házikóba, és levegye rólam a köpenyemet. Szokatlan ez a közvetlenség, hiszen angyal koromban is tartottam a távolságot társaimtól, és ők is tudták, hogy a magányt preferálom.

Beljebb sétálok a sötét szobában, az egyszerű bútorzat végigmérésének nem szentelek sok figyelmet, a tekintetem hamar visszatér rá. Épp egy gyertyát készül meggyújtani, minden mozdulata evilágon túli erőkről árulkodik. A ruházata nem kirívó, de mégsem mondanám átlagosnak sem. Talán csak azért nem, mert rajta van. Felém lép, én pedig ösztönösen hátrálok egy lépést. Most nem a félelem vagy a gyanakvás késztet erre, hanem egy másik, a mellkasomban kellemetlenül mocorgó érzés, amit nem tudok szavakba önteni. Megtorpanok, mikor a lábaim az asztalba ütköznek. - Ha hosszú út áll mögötted, biztos fáradt vagy, felajánlom az ágyamat, vagyis a nagy részét. De ha van kedved – Zavaróan, illetlenül közel lép hozzám. A testéből áradó melegtől végigfut a hideg a hátamon. A lehelete az arcomat égeti. Olyan szándékokat sejtet ez a közelség, amelyek nem méltóak az angyalok tisztaságához, inkább az emberek testi vágyait idézik. – ihatunk is előbb egyet, szívesen hallgatnék történeteket a kalandozásaidról. – A keze szándékosan simítja az enyémet, döbbenten nézek fel rá, nem tudom, mi járhat a fejében. Egy pillanatra még az is felmerül bennem, hogy tévedtem, és ő mégsem az angyalok közül való, de ezt rögtön el is vetem. Zavarodottan húzódom messzebb az érintésétől, nem tetszik az érzés, amit bennem ébreszt.

Lehet, hogy ezzel próbált tesztelni, hogy ember vagyok e? Hiszen egy egyszerű halandó nem tudna ellenállni egy angyal csábításának. Akkor már most elárultam magam. Nem számít, amúgy sem hitte volna el rólam, hogy ember vagyok.

Felemelem az egyik kupát, majd az asztalt megkerülve ülök le a legtávolabbi székbe. Az ajkain mintha egy mosoly árnyékát látnám végigfutni, de lehet, hogy csak képzelem. Sosem tartozott az erősségeim közé az érzelmek olvasása. Most jön az, hogy mesélnem kéne a „kalandozásaimról”.

- Ha mesélnék is, csak őrültnek néznél. – Elegáns mozdulattal ül le a velem szemben elhelyezkedő székre, lustán veti keresztbe az egyik lábát a másikon. Egy asztal választ el tőle, de a tekintete olyan intenzív, hogy így is úgy érzem, mintha túl közel lenne hozzám. Nem válaszol, de a kihívó szempár mintha azt mondaná, hogy „próbáljuk ki”. Kíváncsian dönti oldalra a fejét, a sötét tincsek a válláról az ölébe omlanak a mozdulattól. Halk sóhaj után folytatom. – A kalandozásiam – külön hangsúlyozva ejtem ki az általa használt kifejezést – során főként démonokra vadászom. Ezért járom a vidéket. – Mint mondtam, a legjobb hazugság az igazság elferdítése.

Semmit nem tudok leolvasni az arcáról, így felteszem azt a kérdést, amit akkor tennék fel, ha nem tudnám róla, hogy kicsoda.

- Nem nevetsz ki? – Elmosolyodik. Érzem magamon a tekintetét, egy pillanatnyi tétovázás után engedem magamnak, hogy a szemeibe nézzek. Fogalmam sincs, mire gondolhat. Természetesen angyalként tud a démonok létezéséről, valamint arról is, hogy vannak halandók, akik különböző fegyvereket és lopott mágiákat használva démonvadásznak hiszik magukat, ezért nem hiszem, hogy túlságosan meglepte az információ.

- Nem. És mivel vadászol a démonokra? – Váratlanul ér a kérdése, és az, hogy a tekintetében mintha őszinte kíváncsiságot látnék megcsillanni. Nem gondoltam volna, hogy egyből ilyen kérdéssel fog támadni, hiszen az én szemszögemből ő csak egy ember, akinek elhinnie sem kéne az előző kijelentésemet, nemhogy a részletekről érdeklődni. Úgy látszik, nem túlságosan zavarja, ha gyanút fogok a kilétéről.

Elbizonytalanodom, még nem készültem fel erre a kérdésre. Az angyalok közül senki nem ismeri a démonok irányítására használt fegyveremet, így végül ismét a legegyszerűbb utat választom.

- Van egy mágikus fuvola, aminek a hangjával irányítani tudom őket. Így tulajdonképpen nem is vadászom, egyszerűen csak hazaküldöm őket. – Összeráncolja a homlokát, feláll a székből. Mire pislogok egyet, már a székem mellett áll, a fenekét az asztal szélének támasztja. A vágy, hogy távolabb kerüljek tőle, szinte megszédít.

- Veszélyesnek hangzik. Miként tettél szert egy ilyen fegyverre? – Az államat simítják ujjai, magára vonja a tekintetemet. Megborzongok az érintésétől. Egy idegen kényszer ébred bennem, hogy elmondjam neki a teljes igazságot, de a szívem legmélyebb bugyraiba zárom.

- Ajándékba kaptam. – A szavaim egyértelműen sugallják, hogy ennél többet nem fog megtudni, ezért egy következő kérdéssel támad. El akarom tépni a tekintetünk bűvös kötelékét, de képtelen vagyok rá.

- Miért szenteled az életedet ennek? – Tágra nyílnak a szemeim, a szavaiban megérzem a mágia búgó csengését, és tudom, hogy most nem tudok hazudni neki. Óvatlan voltam, és egy pillanatra a fejembe mászott. Miért tettem fel az egész életemet a sötét erők üldözésére? Miért is? Évszázadokkal ezelőtt történt, álomképek foszlányai jelennek meg a szemeim előtt.

A víz tükre fölé hajolok, hófehér tincseim simítják a jeges felszínt. A szárnyaimat a földön pihentetem. A vér jellegzetes, fémes szaga az első, amit megérzek. Hátrafordulok, egy vörös szempár mered rám az erdő sötétjéből.  A félelem megbénít. A mozdulatai olyan gyorsak, hogy követni sem tudom a szemeimmel. Meg fogok halni.

Vér fröccsen az érintetlen hótakaróra, de nem az enyém.

A téli napsugarak hidegen csillannak az óriási aranykasza kecses pengéjén. Hatalmas, fehér szárnyak elegáns csapásai kavarják fel a nyugodt levegőt. Felém nyúl a megmentőm keze. Az ujjaim hihetetlenül aprónak tűnnek a tenyerében. Könnyes szemekkel nézek fel, de az arca homályos. Miért nem emlékszem rá?

Elmosolyodom az emlékképtől, ami több mint kétszáz éve nem kísértett. Azon a napon döntöttem el, hogy az életem célja, hogy én is olyan legyek, mint ő. Miért nem tudom felidézni az arcát?

- Kisgyerek koromban mindig elszöktem otthonról. Főleg télen, imádtam a téli tájat. Egyszer majdnem áldozatul estem egy démonnak, de egy angyal megmentett. – Halkan suttogok. Még mindig, rendületlenül fogva tartja a tekintetemet. Mikor felfogom az elsuttogott szavakat, dühösen szabadítom ki magamat a mágiája bűvköréből. A keserűség íze szétterjed a számban. Tudom, hogy jópár erősebb angyalnak van hatalma a gyengébbek akaratereje felett, de még soha senki nem férkőzött be az én védelmeim mögé. Hiszen én nem vagyok gyengébb. Ostoba voltam, hogy engedtem neki, és sokkal veszélyesebb dolgokat is elárulhattam volna magamról.

Felállok a székből, hogy távolabb kerülhessek tőle.

Zaklatottnak érzem magam, legszívesebben üvöltenék, de nem leplezhetem le előtte, hogy tudom, mit tett. Hosszú létezésem évszázadai alatt soha nem voltak még ilyen erős érzelmeim. Hogy is lehettek volna, mikor mindenkitől tartottam a két lépés távolságot. Most már emlékszem, hogy miért tettem így.

Ha önmagam lennék, ezt a pillanatot választanám a megfutamodásra, de még képtelen vagyok véget vetni a beszélgetésünknek. A kíváncsiság megint a józanész fölé kerekedik bennem.

- Ha úgy érzed, hogy már mindent kihúztál belőlem, te is elmondhatnád, hogy ki vagy és mik a céljaid. - Érdekel, hogy ő milyen mesével áll elő. Az igazsággal biztos nem.

Nelchael:

Egy újabb nap virrad területem fényes egére. Pontosabban a felügyeletem alatt álló terület szépségére gondolok. Hálát adok az Úrnak amiért ilyen kihívásokkal teli, de változatos és képességeimhez passzoló terület került alám, a felügyeletem alá. A közeli magaslatok csúcsán pihenek meg pár pillanatra, csodálva a napfelkeltét mielőtt angyali alakomban újabb felügyelő útra kelnék. A napokban hallottam róla, hogy zúgolódnak a gonosz erők a környező országokban, és ez fokozatosan terjed. Ezért sűrűbben járok a környékeken, többet látnak néha az emberek is. Persze, nem is sejtik, hisz az ő tudatukban minden nap látnak, távolságtartó de közelebbi ismerősnek hisznek mindnyájan. Naiv lelkek, néha túl irányíthatóak, s néha felmerül bennem a gondolat, hogy egyáltalán képesek-e a szabad akaratukat kellően kihasználni, de nem vonhatom kétségbe a döntéseket, csak megfigyelhetem a próbálkozásukat.

Hófehér szárnyaim szélesen kitárom, majd félig magam elé tartom őket, hogy a napfény még az arcomra átszűrődjön a tollakon, de hirtelen felzúgó szél csak finoman kapjon a hajamba. Így is olyan néha mint a fátyol, nem szeretem ha túlzottan száll az arcom körül. Egy apró szökellés csupán, újabb kitárt szárnyak segítik, hogy a hegyoldalba csak suhanó árnyékot vessek, pillanatokkal később már sokkal távolibbnak tűnik a szárazföld, fák sűrűsödnek, s nem kell sokat várni, hogy a legközelebbi települést elérjem, távolabb pedig egy nomád csoportot veszek észre. Itt már nem hagyok magam után árnyékot sem, ebben a formában nem látnak a halandók. A falutól nem messze egy lerombolt tisztást látok, ahova le is szállok, s kifinomult szimatom elárulja, itt nem holmi vadcsörte történt, a Föld számára természetfeletti erők dúlták fel az avart és a növényeket. Egy letört ágon ujjhegyemmel simítok végig, majd mint aki koszt talált, elmorzsolom ujjaim között. A láthatatlanságból halványpiros füst születik, de egy pillanat múlva el is tűnik. Igen, jól sejtettem, démonok harcoltak, de vajon egymással? A faluban nem láttam semmi nyugtalanság nyomát, szóval nem is tudhattak róla. Különös…

A faluba sétálva sem találok semmi nyomot, az emberek kedvesek, nyugodtak a maguk módján, ki-ki milyen stílusban, de olyan felhőtlen édes tudatlanságban tengetik mindennapjaikat, mint mindig.

Ideje tovább állnom.

~*~

Napnyugtáig semmi különöset nem találok. Sőt… túl nagy a csend és a nyugalom. Igaz mindez tart estig, ahol a jóhiszemű embereket is eléri a fény hiánya. Ilyenkor születnek sötét gondolataik, amikről azt hiszik, hogy az éj leple alatt elfedettek maradnak, csak az éjszaka része, s reggelre mindez elillan. Pedig aki éjjel gonosz, az nappal sem különb, csak a fényárban jobban álcázza magát.

Ilyenkor a legjobb lesben állva figyelni, s nem a nappali mindenki szeme előtt keresni egy nyomot arról, amiről még fogalmam sincs. A kihívás miatt mosolyom állandó arcomon, mint egy stagnáló jókedv, de belül állandóan dolgozik elmém a lehetőségeken.

A faluban kószálva alkonyat idején ruházatom szürke, érzékeny szeműek észre sem vesznek, mert az árnyékokban sétálok. Délután egy idős hölgy a templom kertjében kapálva mesélt nekem egy fickóról pletykákat, így gondoltam megnézem ezt a saját szememmel. Talán ha lakozik benne valami gonoszság, vagy születendőben van egy újabb démonfajzat, netán megszállta, mindenképp meg kell állítanom. A helyi ivó körül hesszelek, amikor már elég késő van a parsztemberek számár ahhoz, hogy igyanak, de nem elég a lefekvéshez, mert csak otthonukban térnek nyugovóra, hogy a másnapot korán kezdhessék.

Épp egy újabb kört teszek meg, messzebb kerülve, amikor a leírásnak megfelelő alak – akit később a nevén is szólítanak így biztos lehetek a dolgomban – kitámolyog, de újta mintha nem a szokott lenne, léptei bizonytalanok, de határozott cél felé halad. Amikor meglátom merre sétál, egy apró momentum csupán míg pillantásom átfut a vörös árnyon, ami szinte rikít a sötétben, épphogy csak nem világít, s vonzza a tekintetem, de még nem érzem az, hogy ez különösebb erő lenne, talán csak egy vonzalom kisugárzása. Követem őket, lassan lemaradva, de éber és éles tekintettel. A sikátor végében én nem fordulok be, vakon csak megállok előtte, és hallgatom, mi történik, de a mozdulatok elég egyértelműek. Ideje közbelépni. Hiszem, hogy egyikük sem rám figyel, így elég pár lépés, és elkapom a paraszt csuklóját, a kés megremeg benne, amikor észrevesz és felpillant rám.

-           Mi a…?

-           Veszélyes fegyver ez egy férfi kezében. – a remegése nem is hagy alább, elejti az eszközt, s míg a tekintete az enyémbe fúródik, tudat alatt sugallok neki képeket a kárhozatról, s arról ,hogy még változhat, de mi történhet vele, ha nem fog. Egy kis löket, egy kis emlékeztető talán elég ennek a szerencsétlen léleknek, és alábbhagy az öldöklési kedve.

Félelemmel a szemében elfut a sikátorból, így kettesben maradok majdnem-áldozatával, akinek külön figyelmet szentelek, de sokkal kedvesebbet. Nem tudnám megmagyarázni, de vonzza a figyelmemet, különös energiát érzek körülötte, de megfoghatatlan. Egy biztos, ha ember, nem szimpla ember. Valami köze van a felső hatalmakhoz. De vajon mi? Itt válik érdekessé számomra ez a nap.

-           Jól vagy? – válasz helyett először csak végigmér, az ő tekintete is fürkésző, akárcsak az enyém. Tehát valami kölcsönös. Számomra ezzel egyre érdekesebb.

-           Igen… Köszönöm – hangában semmi különöset nem érzek, de füleimnek kellemes, de nem érzem úgy, hogy úgy mondja mintha szerinte is hálával tartozna. Talán csak a büszkeség szól belőle, hogy férfi létére, valószínűáleg magát is képes lett volna megvédeni, mégis miért viselkedem vele elesett nőként? Édes büszkeség, hogy én ezt mennyire szeretem forszírozni.

-           Még nem láttalak a városban – töröm meg az újra beállt csendet, ezzel finoman érdeklődésem, felé terelve a kialakuló beszélgetést is.

-           Átutazóban vagyok. Még egyszer köszönöm – szabadulna, de nem ereszthetem. Egy egyszerű követés helyett, ha már megvolt az első kontakt, érdekesebb, ha tőle tudom meg amit akarok, és nem követéssel. Azt bármelyik nap megtehetem.

-           Van hol aludnod? Veszélyesek ezek az utcák éjszaka. – hangomból igyekszem kiszűrni minden árulkodót, a terv érzetét, hogy bizonyos szempontból szemet vetettem rá. Csupán „emberbaráti” aggódást rejtek hangomba, de mintha hanglejtésével üzenné, hogy átlát rajtam… mégsem bánja.

-           Nincs. – eltávolodom, megadva neki a teret, s elfordulok, hogy elinduljak a „szállásom felé”

-           Hogy hívnak?

-           Dorian – így talán könnyebb lesz, ha a nevén szólítom.

-           Gyere, Dorian – egyik képességemmel fűszerezem meg nevének kiejtését, miközben kezem is felé nyújtom a hívogatást felerősítve. Foglalkozzon bármivel, ennek biztosan nem tud ellenállni, s majd csak akkor eszmél, ha már késő lesz.

A kezemet nem fogadja el, nem is lep meg ezzel, csak egy sóhajjal övezett mosollyal reagálom le, de követ. Így is megteszi. A próbálkozásom célt ért, így nem panaszkodhatom, nem is szokásom. Fejemben megannyi elmélet vetődik fel, de egy fixációm van egyelőre igazán. Talán az egyike lehet olyan vándorszervezetnek, ahova gyermekként csatlakozott, és egyike azoknak, akik emberként, papi tanítások megszállottjaként azt hiszik, hogy emberként képesek a démonvadászatra, csak mert 1-2 nagyon gyengét elintéztek már. Netán ő is azt hihette, hogy az a részeg paraszt egy megszállt lélek lenne? Akkor, ha kivárok talán láthattam volna valami érdekeset is. De túl kínos a csendes séta, így inkább szóbaelegyedek vele.

-           Remélem, hogy az öreg nem ijesztett meg, és miatta nem bírálod majd a környéket. Netán vándorként írással foglalkozol? – ez is egy elmélet lehetne, csak más.

-           Nem igazán… - válaszával megint azt kapom meg, hogy erről nem szeretne beszélni, de persze ezzel csak az én elméletemet erősíti meg. A köpenye alá próbálok lesni, amikor mellém ér és egymás mellett sétálunk tovább, de ekkor pont inkább elfedi vele oldalról a testét, hogy ne kutakodhassak. A célzásból értek, nem szeretne erről beszélni. Viszont az is feltűnik, hogy az én nevem nem kérdezte meg egyből. Talán csak a stressz és a koncentrálás teszi.

-           A nevem Nel. Itt mindenki csak így ismer - mutatok magamra fennkölt csuklómozdulattal. Ruházatom, ahogy a faluhoz illő, nem túl cicomás, de nem is olyan szerény, ahogy a falubelieknek. Szürke, hétköznapi, de súrolja az elegancia határát, hogy ne tűnjek ki teljesen. A külsőm elég hozzá. Először csak biccent, jelezve, hogy hallotta és megjegyezte ezt a nevet. Látom rajta azt is, hogy gondolkodik, mit mondhatna, ami nem magára tereli a beszélgetést, de mégsem tolakodó. Ezért inkább helyette beszélek én, a lakáson belül majd úgyis igyekszem kiszedni belőle azt, amit szeretnék. – Balszerencsés fordulat, hogy –vélhetően- egynapos átutazásod alatt pont ebbe a kötekedős alakba futottál bele. Sokszor fordul elő veled ilyen?

-           Előfordult már, de mint láthatod, eddig mindig megúsztam a dolgot – nos igen, ahogy észrevettem, azon a kevés bőrfelületen ahol látom, karcolás nincs rajta. A testén máshol talán, de az alkarjain és a nyakán, arcán, semmi.

-           Ezek szerint képes lettél volna magad is megvédeni? Kedves tőled, hogy nem hánytad a szememre, pedig a legtöbben egyből ágáltak volna. – mosolygok rá negédesen, épphogy csak nem émelyítően. – Olykor elég erős a férfiúi büszkeség. Hadd találjam ki, lelkipásztor vagy és egy élhető falut keresel? – próbálok tovább puhatolózni az előző elutasítás ellenére. A reakció elsőre csak kuncogás, szája elé emeli kezét finom mozdulattal. Ez is megragadja a tekintete. Néhány mozdulat ismerős számomra, kicsit mintha „otthon” érezném magam, és ez nem lehet véletlen. – Akkor színész? Eltaláltam?

-           Egyik sem – most először látok rajta más érzelmet a feszengésen kívül, de amint ez feltűnik neki, újra az a csendes alak lesz, akivel elindultam a szállásom felé.

-           Meg is érkeztünk. – Belenyugodva, hogy még nincs válasz, csak bevezetem a kis házikóba, aminek pár szobája van, épp csak ami egy személyre szükséges holmik nélkül, egyetlen fekhellyel. Épp hogy bezáródik az ajtó, a kezemet nyújtom, hogy köpenyét levegyem, és egy szegre akaszthassam fokozva a lovagiasságot, így végre szemügyre vehetem mit rejtett eddig a köpenye, megtehetem fesztelenül amíg gyertyát nem gyújtok, mert a sötétben is látok valamelyest. A fénnyel csak simulnak arcvonásai is, és feltűnik, hogy ő is méreget kíváncsisággal telve. Talán erre is rájátszhatnék. – Ha hosszú út áll mögötted, biztos fáradt vagy, felajánlom az ágyamat, vagyis a nagy részét. De ha van kedved – közelebb lépek felé, épp hogy az asztal mögé kerüljön, és ne tudjon hátrálni. A lábai közé lépek, közelebb is hajolok félreérthető mód, hogy a végén csak kevés válassza el arcunkat, de nem tart sokáig, épp egy puha lélegzetvételig, amíg meg nem fogom a vizeskancsót, és megint elhajolok tőle elégedetten – ihatunk is előbb egyet, szívesen hallgatnék történeteket a kalandozásaidról.

Egy fából faragott kupába töltök magamnak és neki is, amit az asztalra teszek vissza, de már nem „rajta keresztül” csak nagyon közel mellette állva, épp hogy karom az övét érje, amíg ő maga el nem húzódik. Van benne valami piszkosul vonzó, és itt most egyszerre jó és rossz értelemben is gondolom ezt. Nyilván benne van a kísértés érzése, mert egy nagyon vonzó férfi… egy hozzám hasonlóan vonzó férfi, aki talán ember, de nem vagyok biztos benne. Sosem éreztem még ilyesmi vonzalmat ember iránt, ami felé részben megvan. Talán csak a kihívás érzése teszi, hogy egy nehezebb esetről van szó látszólag, és el szeretném érni, hogy vágyjon rám mint bárki más, legalább a szemében lássam azt hogy akar valamit, de nem meri kérni, pláne nem követelni. De… mindezek előtt ki kell derítenem, hogy ki is ő valójában.

Reggel van. A nap első bizonytalan sugarai szelíden simogatják végig a hátamat. Még néhány másodperc, és enyém az előny.

Angyalok viadalában néhány másodperc egy örökkévalóság is lehet.

A fegyverem körülöttem kering, óriási korona alakja folyékony aranyként áramlik a hűvös levegőben, pajzsként véd a velem szemben állótól. Egyikünk sem mozdul. Percek óta ízlelgeti az erőmet, eddig nem jutott a közelembe. Még a szárnyaimat sem kellett előhívnom. Szőke, göndör haja selyemként lebben a szélben, ahogy felém táncol, kitartóan keresi a rést a védelmemben. Kezeim gyorsan mozdulnak, a testemet eddig körülölelő penge kígyóként előretör, mintha egy láthatatlan harcos csapna aranyszín lasszójával. Visszaugrik, miután erőmmel irányított fegyverem hárítja bősz csapásait, mintha egy nem létező, de várt támadást akarna kikerülni a mozdulattal. De én nem támadok. Fegyverem emberi szem számára követhetlen sebességgel fonódik újra körém, elölről kezdve óvó keringését.

Most.

Szárnyaim a semmiből csapnak elő. A másodperc töredéke alatt, apró szökkenés után emelkedem el a talajról. A tavaszi hajnal sunyi, alacsonyról törő napsugarai végigsimítják kemény vonalú arcát, melyre eddig árnyékot vetett előtte álló alakom. Elég az a másodperc, amíg kipislogja szeméből a vakító fényt, hogy behozhatatlan távolságra tegyek szert. Ezt ő is tudja. Nem követ. Valószínűleg arra is rájött, hogy nem tud legyőzni. Nem tudom, hogy erősebb vagyok e nála, de a sajátos harc stílusom mindigis kedvezett a kardforgatók ellen. Nem ő az a harcos, aki végre fogja hajtani rajtam a mennyek ítéletét.

A felkelő nap irányába, keletnek tartva repülök órákig, alig veszem észre, mikor hátam mögött hagyom a fényes égitestet.

Ha csak az angyali erőmre hagyatkozhatnék, most napokig kéne repülnöm, hogy távolabb kerüljek a helytől, ahol rám leltek. Az előző küldöttjükkel 5 éve küzdöttem meg, és most sem tervezek elég nyomot hagyni ahhoz, hogy ennél hamarabb rám találjon a szőke angyal erősebb utódja. Már nem csak az angyali erőmre hagyatkozhatok, így lábujjaim finoman érintik az erdő nyirkos talaját, mikor a napnyugtát követő szürkület magába burkolja a vidéket. Markomban hideg tűz gyúl, halk morajlással nyílik meg lábaim előtt a föld, feltárul előttem a mélybe vezető lépcső, és én habozás nélkül lépek be a pokol kapuján.

Ezt természetesen megtehettem volna az angyallal való küzdelem helyett is, hiszen ide nem tudott volna követni, de nem szeretném felfedni előttük az új képességeimet. Egy mélyen lakozó, vészjósló érzés azt sugallja bennem, hogy egyszer az életem megmenekülésének zálogát fogják jelenteni a titokban tartott erők. Örökre nem menekülhetek.

Elhessegetem a gondolatot.

***

Az éjszaka sötétjét száműzi a felhő mögül előbukó telihold sápadt sugara. Fehér árnyakat vet az öreg épületek falaira. Lehunyom szemeimet és hallgatom a csendet. Az ölemben fekvő éjfekete fuvola súlya emlékeztet csak arra, hogy az éjszakát a vadászatnak szenteltem. Az általam megbűvölt démonokból áradó sötét erő átjárja a testem, távolról is érzem jelenlétüket, szinte mintha az ő szemeiken keresztül nézhetnék az éjszakába. Az utasításaimat bábként követve üldözik elkorcsosult, vad, felszínre szökött társaikat, mielőtt újabb ártatlan emberi vér folyhatna miattuk. Mint egy bábmester, úgy irányítom őket a város legmagasabb pontjáról, a templom tetejéről.

Ironikus.

A szemem sarkából figyelem, ahogy kecsesen mellém repül a legeredményesebb szolgám. Teste egy csontváz, élettelen tűz izzik a mellkasában, hús nélüli hátán groteszk látványt nyújtanak a puha, telt, éjfekete tollakkal borított szárnyai. Sosem fogom megszokni. Ha nem lenne az irányító dallam bűvkörében, valószínűleg meg akarna ölni. A pokol erősebb démonjai közül választottam őt, az alvilágban hatalmas tiszteletnek örvend és saját tudata van. Szörnyű lehet más akaratát szolgálni ilyen hatalommal. Mindkét kezében a nyakánál fogva tartja egy-egy alacsonyabb szintű társát, a karmait áztatja azoknak a vére, akiket nem tudott élve elfogni. Elengedem őt, ereje miatt nem tudom egy óránál tovább biztonságosan az irányításom alatt tartani. A levegő felhasad, ahogy utat nyit magának a saját szabadsága felé, és ő belép a sötét repedésbe, hogy hazatérjen. Fellélegzem, a testem könnyebbnek tűnik, vállaimat már nem nyomja a kordában tartásának terhe.

Elfáradtam, ideje lassan a többiek számára is véget vetni az éjszakának.

Néhány óra múlva a város melletti tó vizében úszom. A hajnal közeledtét még csak a harmat finom cseppjei jelzik a fűszálakon. Elégedett, fáradt nyugalom járja át a testemet. A város megtisztítását sikeresnek tekinthetném, de egy nyomasztó sötétség még ide köt. Az elvadult, vérszomjas szörnyetegek olyanok, akár egy apró fekete lyuk a tiszta lelkek tömegében. Már angyal koromban is megéreztem, vonzott ez a sötétség, így segítve munkámat, hogy ráleljek a veszélyes teremtésekre. Ugyanilyen kisugárzása van az élvezetből elkövetett gyilkosságra vetemedő embereknek is. A lelkükben eltörik valami, amit nem tudok megmagyarázni, de örökre megváltoztatja őket. Talán az én lelkemben is eltört valami aznap, mikor megöltem az első ilyen embert. Talán ekkor gyúlt ki az a fényesség a lelkemből, ami az angyalok sajátja, ami segítségként szolgál, hogy felfedjük társaink hollétét.

Nem mintha jelenleg nem örülnék, hogy a lelkem nem világít jelzőtűzként az angyalok seregének.

Lehunyom a szemeimet, csupán egy röpke nosztalgikus emlékfoszlányt engedek meg magamnak az érzésről, mikor még tartoztam valahova. Nem bántam meg semmit, de a veszteség érzése mégis marja a torkomat.

Ezt a gondolatot is elhessegetem. A városban garázdálkodó gyilkos vérszomjának a szaga átjárja a testemet. Még nem mehetek tovább.

***

Vörös hajam lágyon omlik a vállaimra, örök emlékeztetőül szolgálva múltamról. A múltról, amit ma megismétlek. Nappal meghúztam magamat a város melletti erdőben, kipihentem az előző éjszaka vadászatát. Most, hogy lassan alkonyodik, a város utcáin lépkedek, szokásos piros köpönyegem ma nem fedi könnyed, kirívó öltözékemet. Az emberek saját világukba burkolózva szállingóznak hazafelé, felkészülnek az est érkeztére. Nem akad meg rajtam a tekintetük. Én is csak futólag illetem őket pillantásra, lelkük szürke fénye elfeledett emlékeket ébreszt bennem.

Mire megtalálom a zsákmányomat, már javában esteledik. Az éjszakai város alkohollal vegyült emberszaga fintorgásra késztet. A kocsma ajtaján kilépő negyvenes éveiben járó férfin pihen meg tekintetem. Mereven nézem őt, megrázom a hajamat, mintha ezzel vetném le magamról a szürkeség tömegekbe olvadó auráját. Elsétálok előtte, érzem magamon a tekintetét. Tudom, hogy gyönyörűnek lát. A levegőben szétárad a kegyetlen izgatottság izzadt bűze. Lassan sétálok, hagyom, hogy kövessen az egyre kihaltabb utcákon. Zsákutcába érek. A hold most nem olyan kegyes, mint előző este, bújkálva engedi a világot teljes sötétségbe burkolózni, így nem látom követőm arcát, de épp elég hallanom a zakatoló szívverését. Mintha tudná, hogy nemsokára örökre pihenhet.

Megállok a zsákutca végén, lassan fordulok vissza, érzem arcomon a belőle áradó elégedettség melegét. Felém lép, én nem mozdulok. Szemem a kezében lévő hosszú késre siklik. Vágyának forrósága megkérdőjelezhetlenné teszi, hogy mire készül, és lelke sötétségéből tudom, hogy nem először teszi. Ennél több bizonyítékra nincs szükségem. Felemelem a kezem, hű fegyverem már majdnem válaszol hívásomra, mikor túlságosan ismerős jelenlét cirógat meg közelségével.

Eláll a lélegzetem.

A férfi már majdnem hozzám ér, mély hangján motyog valamit, amit nem is hallok, figyelmemet már rég egy másik lélek birtokolja. Egy tisztább, fényesebb. És ennek a léleknek a birtokosa már-már lusta mozdulatokkal kapja el a felém tartó férfi kést szorongató karját. A támadóm kizökken a vérszomjjal keveredett vágyakozás bűvöletéből, irritáltan néz fel az őt megállító erőre. Részben osztozom az érzésein, hiszen az én tervem is kudarcba fulladt.

- Mi a...? - A halandó mérgesen fröcsögi a szavakat, de félbehagyja a mondatot, mikor szemei az ismeretlen angyalra siklanak.

- Veszélyes fegyver ez egy részeg férfi kezében. - Nyájas hangsúly, gúnnyal szőve. A hangja hallatán egy kellemetlen érzés fut végig a hátamon. Mosolyog. Az angyal tekintete a sötétbe burkolózik, nem látom. A kés halkan koppan az utca kövén. Elengedi a karját, a férfi hátrálni kezd, majd több szót nem ejtve iszkol el. Nem érdemli meg a menekülést, amit ajándékba kapott.

Csak egy pillanatig gyászolom zsákmányomat, figyelmemet ismét magára vonja a sötét hajú megmentőm. Már arra sem emlékszem, hogy legutóbb mikor találkoztam úgy egykori társaim egyikével, hogy nem célpont voltam a szemében. Emberfelettien szép arcvonásai kisimulnak, miközben felém lép.

A gyanú csupán egy pillanatra éled fel a szívemben. Lehet, hogy ő a következő üldözőm? Nem, az lehetetlen. Még egy hét sem telt el, mióta elmenekültem a legutóbbi küldöncük elől, ilyen gyorsan nem találhattak meg, főleg, hogy a pokol utait használtam. Ez csak egy véletlen találkozás, és az ő szemében valószínűleg egy erősebb lelkű embernek tűnhetek. Persze sosem találkoztam angyalként bukott angyallal, így nem ismerem az érzést, de ha a kisugárzásomról felismernének, gyorsabban megtaláltak volna eddig is.

- Jól vagy? - Ő töri meg a ránk ereszkedő csendet, ezzel megszakítva gyanakvó gondolataim fonalát. A zöldeskék szemek az enyémeket kutatják, megtöröm a túlságosan méllyé váló kontaktust, mintha attól tartanék, hogy megtalálja lelkem hibáit. Tekintetemmel végigsimítom a derekáig omló sötét hajzuhatagot.

Csodaszép.

- Igen.. - Szinte suttogok, nem akarok visszanézni rá, de valami erre késztet. - Köszönöm.

Nem tudom, miért mondok köszönetet, hiszen igazából nem engem mentett meg. Évszázadok óta nem állt hozzám ilyen közel senki, és úgy érzem, ezzel tovább húzhatom a pillanatot.

Ha most megtámadna, védtelen lennék.

A rádöbbenés kijózanít. Lehet, hogy rájöttek, hogy így a legkönnyebb a fegyverem és közém férkőzni? Hiszen máshogy eddig nem sikerült nekik. Nem. Ez nem a mennyország stílusa. Az ő örök stílusuk a nyílt küzdelem, akkor is, ha az évszázadokon át húzódik.

- Még nem láttalak a városban. - Tényszerű kijelentés. Gyanakvást látok a szemeiben. Nem tudom, hogy érzi e rajtam, hogy nem vagyok egyszerű halandó, vagy csak a reakcióim túl egyértelműek, de az biztos, hogy nem húzhatom tovább a nosztalgikus találkozást. Túl sok mindent kockáztatok ezzel. Még nem fejeztem be a munkámat ebben a világban.

- Átutazóban vagyok. Még egyszer köszönöm. - Kikerülném, de egy finom lépéssel elém áll. Mosolyog, mélyre látó szemeiben már csak melegség tükröződik, és még valami, amit nem tudok megfogalmazni, de kényelmetlen érzést kelt bennem.

- Van hol aludnod? Veszélyesek ezek az utcák éjszaka. - Most rajtam a sor, hogy összeszűkült szemekkel nézzek fel rá. Így, hogy már csak egy lépés választ el minket egymástól, még nyomasztóbbnak érzem a magasságunk közti különbséget. Védekezőn, felhőtlen kuncogással emeli fel a kezeit kutató tekintetem láttán - Ha bántani akarnálak itt is megtehetném.

Jogos érvelés, bár valószínűleg teljesen másféle bántalmazásra gondol, mint amitől én tartok. Óriási a kísértés, hogy vele menjek, és egy kicsit még élvezzem azt a kiváltságot, melyet évszázadokon át ignoráltam. Csak ez az éjszaka. Csak még egy kicsit hadd érezzem az ismerős jelenlétet. Mintha otthon lennék.

Mikor legutóbb engedtem egy kísértésnek, és kíváncsiságomtól hajtva beléptem a pokol kapuján, új erőket kaptam ajándékba a csatáim megvívásához. Most egy egészen más kísértésnek engedek, de hátha ez is erősebbé tesz.

Ha mégis csapda lenne, elmenekülök. Mekkora az esélye, hogy egyike az erős angyaloknak, akiknek lenne esélyük ellenem? Csekély.

- Nincs. – Ellép tőlem, mintha várná, hogy kövessem, de még nem mozdulok.

- Hogy hívnak?

- Dorian. – Pár lépés múltán megáll, hátranéz vállai fölött, majd felém nyújtja a kezét.

- Gyere, Dorian. – Most engem húznak a bábok madzagán. Felé lépek, kezem keze felé nyúl, de megáll a levegőben. Leejtem. Vele megyek, de a karnyújtásnyi távolságot tartanom kell tőle.

Jutalmul az én kis zsenimnek! ♥
Szeretlek!

Közelebb lép, és megölel. Ha akarnék, sem tudnék tenni semmit, sosem tudnám igazán ellökni magamtól.

- Liar, vártak rád, már úton vannak, nincs sok idõnk. Érted? Vissza kell lépned azonnal a pokolba - suttogja egyenesen a fülembe, amitõl megremeg az egész testem. Picit mégis eltávolodok tõle, hogy legalább a szemébe nézhessek. Tudnom kell, hogy hazudik-e.
- Ne nevettess, ilyen baromságot nem veszek be!
- Kérlek, hinned kell nekem! Michael mindent látott elõre! Hinned kell nekem...
A szavai magukban meggyõznek, de amikor megérzem az angyalsereget, már biztosan hiszek neki. Le kell lépnem innen, vagy nagy bajban leszek, hiszen ha jól érzékelem ez egy egész légió, és ha nincs mázlim, akkor Uriel vezeti. Márpedig miért lenne mázlim?
 - Veled mi lesz? - kérdezem, mikor már a nyitott átjáró elõtt állok. Nem felel semmit, csak közelebb lép és átölelve a derekam, velem együtt lépi át a kaput.
Mire készül ez az idióta?!

* * *

Ahogy leérünk, már keresem is a tekintetemmel. A földön fekszik, ujjaival a forró homokot marja, látom, hogy a szárnyai és a haja picit megégett. El sem tudom képzelni a kínját. Nekünk is fáj a Menny, az tény, de mi azonnal meghalunk, ha nincs valamelyik angyaltól engedélyünk. Ám õk… angyalok, õk elégnek. Lassan, fájdalmasan, így már szinte várom, hogy lángra kap, de nem. Ekkor ugrik be, hogy talán a bûne erõt ad neki…
- Anael! – szólítom meg. Pislog párat, majd rám néz és elmosolyodik, mintha ez segítene. Egyrésuzt mit keres itt, másrészt… igen. Mit keres itt? Aztán ahogy valamit a ruhája alatt matat és kibukkan egy kis üvegcse benne fénnyel, el kell takarnom a szemem mielõtt kiég. Hihetetlenül fényes és nem kell nagy ész hogy tudja, egy eredeti, Mennybõl jött fény lesz.
- Liar – szólít meg. A hangja most más, mint lenni szokott, és bele is remegek. Vágykeltõ… mély… csábító… – Segítenél eljutni Luciferhez? Üzenetet hoztam Michaeltõl. - Bumm. Két mondat és eloszlat mindent, aminek nem volt köze ahhoz, hogy megölöm. Idióta.


* * *

Ahogy a fához érek, meg is fogalmazom a bennem motoszkáló kérdést: - Mit keresel itt?

Egyenesen elém szökken a faágról, amelyen eddig tanyázott: - Ide mertél jönni ilyen kevés erõvel? - hangját fenyegetõen veszi visszább, de nem ijeszt meg különösebben. Fiatal démon még, sok mindent nem lát át igazán.

- Nincs vesztenivalóm - sóhajommal együtt ezernyi gond is felszáll belõlem. Jó ideje nem bánnám, ha szabadulnék az egész fojtogató kötelékébõl, de azzal is tisztában vagyok, hogy õ nem fog megszabadítani ettõl az érzéstõl.

- Az nekem nincs - felel mosolyogva, majd felém nyújtja a kezét: - Érzed? - nemet intek a fejemmel, nem igazán értem, mire gondol, nem érzek semmi különlegeset.

- Mit kellene? - kérdezem, mire lehunyja szép metszésû szemeit. A belõle áradó megszokott erõ most sokkal erõsebb, már-már lenyûgözõ, s az égen viharfelhõk kezdenek gyûlni, s velük együtt az én tekintetem is elkerekedik, felismerve az elõzményekbõl, mi folyik valójában.

- Te... te... - nem tudom kimondani, a szívem legmélyéig megrökönyödtem. S ezt tagadni sem tudnám, mert egyértelmûen kirajzolódik az arcomra. Ahogy a szívem is elfacsarodik, s tudom, ha megérinteném, a fájdalma égetne, amelyet magába temet. Legalább is hinni akarom.

- Elpusztult volna, és én nem tudtam volna mindig mellette lenni - fordít hátat, egész viselkedése a bûntudattól és a veszteség súlyától terhes. Olyan törékeny, ösztönösen lépek közelebb, hogy megöleljem, hogy magamhoz szorítva éreztessem, hogy nincs egyedül, nem kell a fájdalmát egyedül cipelnie, de fekete gyökerek törnek elõ a földbõl, s körbefonják a lábam.

- Ne ficánkolj, angyal - mosolyog rám, de mosolya hamis, hamisnak kell lennie.

- Elnyelted õt? - annyira hihetetlen. Ennyire elkéstem volna, ennyire nem volt sok értelme annak, amit cselekedtem?

- El - feleli visszafordulva, a szemembe nézve. - Így nem vehetitek el tõlem. Örökre bennem él tovább, és nem lesz kiszolgáltatva nektek, undorító szarháziknak - sötétül el a tekintete, hogy ne sötétülni, hiszen nem ilyen együttlétre vágyik. - De nem is ezért jöttem - rántja meg a vállát, ismét hangulatot váltva, s mielõtt eszmélhetnék, penge villan, s a húsomba mar.

- Mit csinálsz? - szisszenek fel a váratlan fájdalomra.

- Ti olyanok vagytok, mint a cápák - sérti fel a karom is, újabb fájdalmas szisszenést csalva elõ belõlem, majd azonnal forróság jár át, ahogy nyelve érinti a felsértett bõrt. - Oda rohantok, ahol vér van. Ez a cápák esetében képletes - szórakozik saját viccén.

- Miért teszed ezt? - halvány sejtésem talán van, de a józan gondolataim egy különös balsejtelembõl fakadó aggodalmam miatt elhalványulnak, s nem szeretném, ha butaságot csinálna.

- Elvettétek tõlem Sebastiant. Azért nyeltem el, hogy az õ tisztátalan ereje egybeolvadjon az én démoni hatalmammal és gazdám pici segítsége után könnyedén uralom a négy õselemet, ezzel pedig egy lépéssel közelebb kerülök a célomhoz - kuncog kárörvendõen, de még mindig nem vagyok hajlandó megérteni, talán mert nem vagyok képes rosszat feltételezni róla még akkor sem, ha ez voltaképp alapvetõ hiba a részemrõl.

Sóhajtva világosít fel, miközben az általa irányított gyökerekkel immáron teljesen mozgásképtelenné tesz: - Megölöm mindegyik Õrangyalt. De te leszel az utolsó, hiszen te is vágysz a testemre, igaz Anael? - kulcsolja karját a nyakam köré, hogy nevem már az ajkaimra suttogja. Egyszerre illetõdöm meg, hogy saját nevemen illet, nem valami szokott "becézésemen", és moccan meg bennem valami elemi erõvel, s ha nem lennének a "kötelek", fogalmam sincs, éppen mit csinálnék mostanra. Gondolkodnom azonban nem kell sokat ezen, úgy tapad ajkaimra, mint az éhezõ, s nem vagyok fukar, irgalmas szamaritánusként hagyom, tegyen, amit szeretne, s hevessége magával ragad, szárnyaim feszülni kezdenek, ahogy az erõm s egyben átkom lassan ébredezik bennem.
Ennek ellenére angyali ösztöneim sem pihennek, s megérzem õket - egész kivégzõosztag gyûlt össze valóban, ahogy mondta és várta.
- Meg tudnálak szokni - törleszkedik álságosan hízelegve, egész elvéve az eszem maradékát is.
- Hagyd abba, te alávaló démon! - ordít fel Ambriel, s már nekünk is ugrik szokásos hevességével. Szólnék valamit, figyelmeztetném, de valahogy nem jön szó ajkaimra, melyeken még mindig ott érzem ízét, amelyrõl sosem gondoltam volna, hogy még egyszer érezhetem valaha. Ezért lehet rám ilyen hatással. Igen, minden bizonnyal. Mert egyszerûen elveszek gyönyörû mozdulataiban, ahogy félreugrik a támadás elõl, rántva magával engem is.
- Késõbb foglalkozom veled, angyalom. El ne menekülj - kacsint rám pajkos csintalansággal, hogy aztán kiegyenesedve nézzen szembe az angyalsereggel. Esélye sincs...
- Erõfölényben vagyunk - dörög Rafael sziszegve, mint vihar elõtt a haragos szél.
- Nekem nem is kell innen mindenki. Egyvalakire pályázom csak - szájal vissza félelem nélkül Liar, majd rám kacsint, provokálva mindenkit, s a felismerés belém hasít, ha õrangyalra pályázik, Ambriel a célpontja, és õt akarja provokálni, s a többieket átejteni. Ismét csak szóra nyílik a szám, de már mindenki elõttem tornyosulva kíván védeni, s pupillám egész összeszûkül, ahogy eljut az agyamig, mit mûvel Ambriellel. Sorstársam és barátom felsikolt, de még ekkor is folyamatosan ömlik belõle a szitok, ahogy elönti a harag annak ellenére, ereje exponenciálisan válik semmivé.
- Engedd õt el! - bukkan fel Michael is valahonnan.
- Lucifer szajhája nekem ne parancsolgasson - "üdvözli kedvesen" Liar, amit fel sem vennék, ha Michael tõle szokatlanul nem vörösödne el fülig, de ami ennél is jobban megragadja a szívem, s szinte azonnal rezonál rá szívem: tekintete elõször fájdalmas, majd végtelenül szomorú árnyalatot ölt. Alapvetõen márványszoborhoz hasonlatos tekintetén ezek az apró árnyak alig észrevehetõk, de én már csak angyali erõm miatt is érzékeny vagyok rá, s nem kerülte el figyelmem. Ahogy a többiek elhûlése sem, ami eléggé egyértemû, csupán két valaki nem reagál: Gabriel és Rafael...
- Hát titok volt? - szítja tovább az általa keltett parazsat Liar. - De nem is baj. Gazdám üdvözletét küldi, Michael - küld felé csókot, újabb komoly sebet ejtve láthatatlanul rajta mondandója valamely részével, talán csak magával az emlékkel. Bár megállíthatnám az idõt, hogy magamhoz öleljem, és meglelhesse újra a nyugalmat, de mindenki figyelme, még az enyém is Ambrielre siklik, ahogy ismét felnyög Liar szorításában.
- Mit akarsz vele csinálni? - a hangom, amelyet eddig valahogy nem találtam, most olyan élesen töri ketté a csend fojtogató kalitkáját, hogy még magam is meglepõdöm kissé. A sejtés viszont határozott: nem elégszik meg azzal, hogy megcsonkítsa, meg fogja ölni valóban.
- A karjaimban vérzett volna el - könnyes tekintete belém mar. - Meghalt volna miattam, újra. Miattatok. Miatta - erõsödik szorítása Ambriel nyaka körül. - Nem hagyhatom bosszú nélkül, legalább te értsd meg, könyörgöm!
Könnyek kezdenek fojtogatni engem is, mert tisztán érzem, minden porcikámban érzem kavargó érzéseit, amelyek egyszeriben minden mást elnyomnak. Ajkamba harapva nézem, ahogy saját vérével mérgezi meg barátom, sors- és bajtársam. - Sajnálom - suttogja csak nekem.
Gabriel riadtan ordít fel: - Démonvér! Nem tudjuk megmenteni.
Ennyi elég neki, hogy megmeneküljön, kinyitva a pokol kapuját, ahonnan még utoljára visszanéz suttogva: - Sajnálom... - maguktól kezdenek hullani a könnyeim, miközben a gyökerek lefoszlanak tagjaimról. Mindenki Ambrielt gyászolja, egyedül én érzek bûntudatot, amiért az én szemembe mérhetetlen fájdalma csal könnyet. Michael áll meg elõttem, s tétován és kérdõn pillantok fel rá, de õ csak csendesen leguggol, s átölel, olyan óvón, ahogy én akartam õt az elõbb. Hallom, ahogy pár fiatalabb angyal megbotránkozik, ez késztet arra, hogy én is erõsebben szorítsam karjaim körülötte óvón össze. Akárhogy is, akármi is igaz vagy nem igaz ebbõl az egészbõl, õ Michael, õ ugyanúgy Michael, aki a lehetõ legjobban képes megközelíteni bölcsességével és szeretetével lelkem kínjainak lángját, enyhítve rajtuk, s csak remélni tudom, képes lehetek számára támaszt nyújtani abban a helyzetben, amelybe került.

* * *

Michael kenegeti épp a sebem maradékát. Az eset óta több, mint egy hónap telt el, mégis minden olyan mozdulatlan, mintha nem is lenne Pokol, s a teremtés boldog végóráit élnénk a nagy szakítás elõtt. Nem engedtek cselekednem, sem a Földre lépnem, s megértem, Ambriel halálát is az én felelõtlenségem okozta elsõ körben. Ha nem lettem volna legyengülve, nem jöttek volna értem, s akkor még élhetne és itt üvöltözhetne velem, amiért megmentettem annak a "kis patkánynak" az életét, ahogy õ nevezte Liart. Felmerülhet persze a kérdés, s többek között ezért is "tiltottak el" lényegében ezzel a kivonással, hogy már az hiba volt, hogy meg akartam menteni, de azt sosem fogom megbánni, akárhányszor rágom meg a történteket. Egyedül azt bánom, nem sejtettem meg tervüket konkrétan, és nem próbáltam meg õket jobb belátásra téríteni. Mert minden egyes halál csak ok egy újabbra...

Michael viszont végig velem volt, visszafogva sokszor attól, hogy badarságra ragadtassam magam, s mégis szinte igényelve a társaságom. Tudom, miért: egyedül én vagyok képes ugyanúgy kezelni, mint régen, s bár Gabriel és Rafael sem szólnak semmit, velük egyébként sem volt jóban, és kezdtem megérteni, miért. A két arkangyalnak tudnia kellett róla, és ha végiggondolom, ez egy olyan ok lehet, amiért Lucifert számûzhették. Nem ismerem a részleteket, s nem is szándékozom rákérdezni, csak szeretném, ha visszatérne az a nagyon halvány mosoly az arcára, ami a jelenlétemben jellemezte folyton elérhetetlennek és magányosnak tûnõ alakját.

- Mi a baj, Anael? Kérdezni szeretnél valamit? Nyugodtan tedd fel, tõled nem érintene rosszul, biztos vagyok benne - riaszt fel gondolataimból végigsimítva az arcomon. Kissé elpirulok, mint a rajtakapott kisgyerek, s megrázom a fejem.

- Nem fontos, csak szokás szerint szétgurulnak a gondolataim ezerfelé - mosolyodom el melegséget sugározva.

- Mondd, megbántad egyszer is, hogy ezt a sebet felvállaltad? - simít végig a mellkasomon. Tekintetemmel követem ujjai útját.

- Nem - felelem sziklaszilárdan, hiszen így gondolom. - Csak azt sajnálom, hogy nem érkeztem elõbb. Olyan végtelenül egyedül érezte magát, és üresség sajgott benne a vesztesége miatt... - gondolataim megint nekikezdenek annak, hogy szétszaladjanak, s én belefeledkezzek az italba, amit Michael hozott, ha nem zökkentene ki megint, egész közel hajolva.

- Nem vagy rá kíváncsi?

- Hogy? - értetlenkedem.

- Luciferre - néz mélyen a szemeimbe.

- Nem - felelem, és kissé mintha meglepõdne, de nem hagyom ennyiben a dolgot, folytatom, hogy megértse, nem rá nem vagyok kíváncsi, meg arra, hogy mi van vele, hanem egyszerûen nem ítélem el, amiért bármilyen nemû kapcsolatban is volt Luciferrel. - Arra viszont kíváncsi lennék, hogy még mindig szereted-e?

Arcára egy hónap óta elõször mosoly szalad: - Nem is te lennél, ha nem ez foglalkoztatna inkább - hangja szelíd, majdhogynem boldog a sok keserûség ellenére.

- Szeretem - pillant rám félszegen, mellém telepedve.

- Akkor miért nem vagy vele? - a kérdés olyan meggondolatlanul csúszik ki a számon, hogy azonnal el is szégyellem magam miatta, fõleg, hogy arca ismét felhõssé válik, s mosolyából még csak emlékeztetõ sem marad.

- Ha igazán szeretem, nem teszem meg - néz rám fájdalmasan szomorú tekintettel. Nem értem, de érzem, ha kérdeznék is, nem kapnék rá egyértelmû választ.

- Bár tudnék segíteni - sóhajtok elheveredve az ágyon. - Ha tehetném, valahogy semmissé tenném ezt az egészet, a különbséget menny és pokol között, az örökös háborúskodást, a szenvedést, amely mind a két oldalt mételyezi.

- Ha valaki képes lehet ilyesmit véghez vinni, azt hiszem, Anael, te lennél az. Senki másban, akinek nincs megkötve a keze, nincs akkora potenciál és békevágy, mint benned - pillant rám meleg tekintettel. Szava jól esik, de nem hinném, hogy így lenne. Bárki alkalmas lehet, s én is elbukhatok. Már ha egyáltalán lehetséges, mert minden apró próbálkozásom kudarcra lett eddig ítélve. Csak bukdácsolok a jószándékomtól hibákkal teli úton, s nem érzem, hogy javulna a helyzet. Minden csak romlik...

- Ugyan! - hárítom is el azonnal.

- Amúgy, veled mi a helyzet? - vált témát puhatolózva. - Mármint ez a Liar...

Felsóhajtok: - Nem tudom - felelem, de közelebb hajol vizsgálódva. - Tényleg nem tudom! - ismétlem meg kissé kapkodón, mire azért kissé felderül.

- Ha tudnád, nem is lenne igazi - állapítja meg, s megint nem tudom, mire gondol. Sokszor nem tudom, mi járhat a fejében.

- Akkor sok minden igazi lehet, mert elég sokszor érzem ezt a bizonytalan állapotot - nevetek fel, s õ együtt nevet velem. Akármi is bántotta, azt hiszem, végre visszatette azt arra a polcra, ahonnan Liar leverte.

* * *

- Anael! - lép be hozzám riadtan Michael, mire kérdõn nézek rá, hogy mi történt, ami ennyire felizgatta. - Merihim betört a Mennybe... Liarral... - az utolsó nevet halkabban ejti ki, mintha óvatoskodna, de tudja, hogy muszáj elmondania azt is. Felpattanok azonnal.

- Menjünk! - utasítom, s bólint. A megfigyelõállomás elõtt már egy sereg angyal gyülekezik. Gabriel tekintetével üdvözöl minket, majd kiadja a parancsot: - A Földre!

Kicsit furán nézek Michaelre, de végül megrántom a vállam, végül is egy Pokolhoz tartozó teremtmény, lett légyen az bármilyen erõs, nem képes sokáig a Mennyben tartózkodni, ahogy egy angyal sem képes a Pokolban. Elméletileg...

* * *

Michael lendül elõre a leghamarabb, s azonnal megpróbál keményen fellépni, ami már csak azért sem illik hozzá, mert valójában nem tud kemény lenni még szeretetbõl sem.

- Engedély nélkül léptél a Mennyek földjére.

- Attól volt engedélyem, aki a seggedbe vágyik, angyal - üti meg fülem a már megszokott gúnyos nevetés. - Nahát... készültetek rám. Megtisztelõ - néz végig rajtunk, ám magabiztossága mintha megtörne, mikor tekintetünk összekapcsolódik. S szája ismét némán suttog felém valamit, mielõtt tovább siklana tekintete. Közelebb lépnék, de Rafael megragadja a karom, s ahogy visszanézek rá, kemény tekintetével találom szembe magam, aminek hatására lehajtom a fejem.

Nem is figyelek fel, csak arra, ahogy az angyalok tömege felmorajlik, s Rafaellel szinte szinkronban emeljük tekintetünk arra, amit mindenki bámul, s a levágott fejre ismét összeszorul a gyomrom. Újabb halál, amely ellen nem tudok semmit tenni. Dühösen és elkeseredett tehetetlenséggel ciccentek egyet.

- Ez hamisítvány - hallom Gabriel hangját, s azt is kihallom belõle, õ sem hiszi, amit mond, csak kapaszkodik a sekélyes gondolatba.

- Ugyan, kérlek. Ez Piruel feje - rúgja el Liar az emlegetett testrészt, s Gabriel reflexbõl, de borzadva kapja el a határok védelmére küldött angyalt, aki sosem léphetett be a mennyek országába, folyton csak a határokon kóborolhatott, de ennek ellenére úgy tudom, jó barátok voltak Gabriellel.

A történtek ezen a ponton azonban felgyorsulnak, mert Liar Michael mellett terem, s a hajába tép. Védelmezõn lépnék, hogy közbeavatkozzam, de mire lomhán mozdulok - mert még mindig nem vagyok az igazi - már elõttem áll, körénk tûzcsóvát húzva.

- Muszáj - nyögi, s mielõtt úgy igazán eszmélhetnék, ajkaimra tapad, hogy össze is ránduljon a teste, ahogy egy lövés eltalálja, s míg én az agyam mocsarába süppedek, õ visszatér a túloldalra.

* * *

- Jól vagy, Michael? - lépek a szobájába. Fején kötés, igaz csak egy tincsét tépte ki Liar, mégis elég csúnyán vérzett.

- Jobban, mint illene - feleli, s valóban halvány mosoly játszik az ajkán, majd felpillant rám. - Még mindig szeret õ is - gyûlnek könnyek a szemébe, ahogy magához húzva dönti fejét a hasfalamnak, hogy ne láthassam arcát. Gyengéden simítok bele a hajába.

- Gabriel igen maga alatt van - súgom. - Õ és Puriel? ... - csak utalok, Michael nem buta, biztosan tudja, milyen kérdések forognak mostanában a fejemben. Bár nem, talán még õ sem sejti, hogy lassan alapjaiban kérdõjelezõdik meg bennem sok minden.

- Puriel szerelmes volt Gabrielbe - súgja, de még mindig nem néz rám, csak ölel, és rejti arcát.

- És Gabriel? - puhatolózom tovább.

- Gabriel is szerette Purielt, de nem úgy. Gabriel csak a barátjának tartotta mindig is, de azok közül a legjobbnak, Puriel pedig belenyugodott ebbe, így Rafael úgy határozott, elküldi a határok õrzésére. Akkoriban ez még felesleges feladatnak tûnt, a Pokol nem akart kapcsolatot a Mennyel, mert Lucifer még gyenge volt, nagyon gyenge... De Lucifer visszavágyik ide, de tudod, sokszor kívánom azt, bár lemondott volna már errõl, bár elfelejtene...

- De hiszen az elõbb még örültél, hogy... - életemben elõször élem meg, hogy Michael a szavamba vág felpillantva rám könyörgõn, hogy fejezzem be.

- Nem szabad neki elérnie, amire vágyik! - csak pislogok rá, õ pedig valószínûleg elszégyelli magát, mert elengedve kuporodik összébb, a térdére hajtva a fejét, s oldalra pillantva kerülve tekintetem.

- Lucifer gyönyörû angyal volt: ébenfekete, combközépig érõ hajjal, amelyet mindig fonatokban hordott, szemei a többi angyaltól eltérõen szintén feketék voltak, olyan mélyek, mint a csillagtalan éjszaka, és mégis, Isten fénye volt rajta, amelytõl sugárzón gyönyörû volt, a legtökéletesebb mindünk közül, s a legerõsebb, az, aki a leginkább megközelítette Isten erejét közülünk. Az egész csak úgy megtörtént. Fogalmam sincs, mikor léptük át a vékony határt barátság és szerelem között, de a mai napig úgy gondolom, amikor mellette lehettem, akkor éreztem magam a legteljesebbnek ezen a világon.

- Nem értem - szorul ökölbe a kezem. - Az Úr miért haragudott meg, miért kellett számûznie Lucifert, hiszen a szerelem olyan csodás dolog. Az emberek odalenn... - nem tudom kifejezni igazán, de odalenn az emberek között nem épp a szerelem a legszebb intézmény, a házasság alapja is? Vagy az, hogy kisebb gyermekeinek már elnézi, ennek kompenzációja, elismerése annak, hogy tévedett?

- Rosszul gondolod, Anael - hangja lágy, nyugtatólag hat háborgó szívemre. - Nem Isten számûzte Lucifert. Nem az Isten ítélte el, ami közöttünk történt. Gondolj csak bele, Anael, tudsz olyan alkalmat mondani, mikor Isten megparancsolt nekünk bármit is, mikor elõírt, mikor meghatározott? Az embereknek megírta a Tíz Parancsolatot, de nekünk adott ilyet valaha is?

Elgondolkodom, s hiába töröm a fejem, valahogy semmi nem jut eszembe. Minden így van, mióta csak emlékszem, és mindent mi intéztünk magunk között: mi tervezünk, mi szervezzük meg az életünk, mi határozunk a jövõ dolgairól, felmerült problémáinkról, Isten csak akkor jelenik meg, ha valamelyikünk szívében túlbuzognak a kétségek, s bátorításra szorul, de olyankor is - legalább is nekem biztosan - csak annyit mond mindig, hallgassak a szívemre, és aszerint cselekedjek.

- Akkor ki? - nem értem, ha az Úr nem ítélte el a dolgot, akkor Lucifer miért lázadt fel és ma miért ül a Pokol trónján, szembeszállva az Istennel.

- Mi magunk. Az angyalok, a vezetõk - feleli immáron egész halkan. - Lucifer nem fogadta el a határozatot, amit hoztak, akik soha nem fogadták el a dolgot. Istent hibáztatta, aki nem szólt közbe, aki hagyta, tegyenek kedvükre, s a szívében eleddig ismeretlen érzelmek lobbantak, amellyel lángra lobbantotta a Túlvilágot s megmérgezte a születõ Földet. Rafael büntetésbõl egy másik dimenzióba zárta, egy olyan térbe, amelyet õ maga nem, csak szolgái képesek elhagyni. Az idõk viszont változnak, ahogy az ereje is, a másik tér a maga szabályaival alakulóban vannak. Rafael azt hiszem, arra számított, végleg eltüntetheti Lucifert, megvonva tõle Isten éltetõ fényét, de Lucifer maga az Isten Fénye, neki nincs szüksége Isten látására, közelségére, hogy tovább éljen, s hatalma fennmaradhasson. Õ az egyetlen, akinek erre teljességgel semmi szüksége. Mintha az Úr elõre látta volna, hogy szüksége lesz rá...

- Miért mondod el ezeket nekem? - emelem fel a szemöldököm. Beszélhetett volna róla már annyiszor, miért éppen most?

- Csak szeretném, ha megértenéd és helyesen látnád, az, hogy érzelmeket táplálsz valaki iránt, aki oda származik, nem eredendõen bûn, csak annak ítéltetett késõbb - feleli, s kissé zavarba jövök.

- Továbbra sem tudom, mit érzek - jelentem ki.

- Tudom - néz rám kissé pajkosan. - Csak mondtam. Tudod, elõre. Hátha aktuális lesz.

- Megint álmot láttál? - hajolok le, hogy egy magasságba kerüljön a szemünk. Kiismerhetetlenné mélyülnek halványkék szemei, ahogy válaszol.

- Hallottam ezt-azt. Híreket. Híreket arról, hogy figyelemmel kísérik a Pokol átjáróit. Mivel Rafael teremtette, neki megvan hozzá az ereje, hogy érzékelje, ha változik, ha kinyílik, ha bezárul.

- Likvidálni akarják? - nem kellene, de a tudatra egész megrémülök. Sejtelmesen pillant rám, mintha keresne valamit a tekintetemben.

- Nem mindegy? - kérdezi könnyedén, mégis izgatottan, ugyanazzal a várakozással a hangjában, mint ami a szemeibõl is sugárzik.

Félrefordulok, most én kerülve az õ fürkészését. - Egyszerûen csak nem lenne fair. Lehetett volna boldog, szerethette volna azt az embert, erre elvesztette, s mikor visszakapta, megint elvesztette.

- Nem fordult meg egyszer sem a fejedben, hogy talán boldoggá tehetnéd valahogy? kutat tovább valami után.

- Nem - felelem, talán kissé kiábrándítva. - Csak az érdekelt volna nagyon - ragadom meg egyik kezemmel a másik karom, kissé esetlennek érezve saját magam: -, hogy érte el az az ember, hogy szeresse. Min múlik, mi volt az az apróság, ami miatt megtörtént? Hogy lesz képes valaki valakit szeretni, míg mást, még ha hasonló is, nem?

- Ez egy isteni rejtély - tûnik el Michael arcáról a kutakodó arckifejezés, s mintha megnyugodott volna.
- Láttam egy álmot - kezd bele hirtelen, s bár sejtettem, mégis váratlanul ér, fõleg mert az elõbb rezzenés nélkül ignorálta az ezzel kapcsolatos kérdésem. - Az álmomban meghaltál, hogy megmentsd, de az áldozatod hiábavaló volt.
- És azt szeretnéd, hogy ne menjek? - kérdezem kissé megsemmisülten a kezeimre pillantva, azokat kissé megemelve. Ezek a kezek sosem képesek arra, hogy úgy igazán megvédhessenek valakit...
- Valóban nem szeretném, de úgyis mennél, nem igaz? - siklatja tenyerembe ujjait. Gyengéden fogom meg kezét.
- De, igaz... - mosolyodom el szomorkásan. Legalább ismer, és nem kívánja, hogy megtagadjam saját magam.
- Segítek neked, de cserében egy szívességet szeretnék kérni tõled - áll fel, s húzódik egész intim közelségbe, ezzel elérve, hogy felemeljem a szemöldököm.
- Mi lenne az? - érdeklõdöm kissé bizonytalanul, kényelmetlenül érezve magam a nem szokott módú közelségétõl.
- Vigyél el neki egy üzenetet, kérlek! - súgja, s ajkaimra hajol...

* * *

Ha ezt valóban túlélem, komoly büntetésre számíthatok, tudom. Fel is készültem rá lelkileg, bár arra még inkább, hogy többé nem látom már sem a Földet, sem a Mennyet. Egyfajta különös megkönnyebbülés uralkodik rajtam emiatt. Felszabadít a gondolat, hogy számomra értékes dolog miatt készülök feláldozni a létem. Nem vagyok elégedetlen, kívánhatnám, hogy bár többet tehetnék, de talán ennyi is elég. Ha végre elindulna az erjedés mind a két oldalon, ha mind a kettõ elgondolkodna legalább egy egészen kicsit a történteken, már fõleg megérte, de már azért is, ha kicsivel tovább élhet.

Michael által megjelölt helyen várakozom, a város felett lebegve. Kezem a nyakamban lógó kis üvegcsére kulcsolom: Istenem, kérlek segíts nekem egy kicsit, ha csak egy csipetnyit is pártolod a tettem!

Az események azonban beindulnak feltartóztathatatlanul, ahogy felnyílik az átjáró. Döbbenete kiül az arcára, de még így is kitér és védekezõ állást tesz fel, megjegyzem, teljesen természetes az ilyesfajta reakció, csak most nem feltétlen van rá idõ.

- Anael... Mit... miért? - ad is hangot megilletõdöttségének, de csak a szemeibe nézek mosolyogva, és kitárom a kezem, hogy láthassa, nem készülök semmi aljasra, és lassú mozdulatokkal közelebb lépve ölelem át.

- Liar, vártak rád, már úton vannak, nincs sok idõnk. Érted? Vissza kell lépned azonnal a pokolba - súgom a fülébe.

- Ne nevettess, ilyen baromságot nem veszek be! - tolna el magától, de ahogy szembetalálkozik bús és féltõ aggodalommal teli szemeimmel, elbizonytalanodik.

- Kérlek, hinned kell nekem! Michael mindent látott elõre! Hinned kell nekem... - szinte könyörgöm, de hiába, nem ez töri meg, hanem az, hogy minden bizonnyal megérzi azt, amit én: a Menny nagy koncentrációjú erejét, ahogy errefelé tart. Iszonytatóan sok angyalról lehet szó. Pillantása kissé zavarodott, de végre cselekszik kibontakozva ölelésembõl, s kinyitja azt a kaput, amely nemrég zárult be mögötte. Mégsem tûnik el benne rögtön, mielõtt megtenné visszafordul kérdõn: - Veled mi lesz? - sejtheti, hisz õ volt már áruló, hogy az ilyesmit nem bocsátják meg egyik oldalon sem, talán ezért döbbenhet le még jobban, mikor megragadom a derekánál fogva, és belevetem magam lehunyt szemmel én is az átjáróba.

- Anael?!... - hallom még magam mögül angyaltársaim hördüléseit.

Mert áruló lettem...

* * *

A forróság szinte megöl, ahogy a rám szakadó gyûlölet, rosszindulat, fájdalom, szenvedés, sóvárgás, gyûlölet és még ezernyi lélekölõ érzés megpróbál satuhoz hasonlatosan kiszorítani belõlem mindet önmagamból. Egyedül a mérhetetlen szexuális vágy az, lett légyen akármilyen durva, ami nem zavar, az sajátom nekem is. De még így is ordítani tudnék, úgy mardossa a lelkem a Pokol minden bugyrából felböffenõ, e világot éltetõ borzalom.

Minden különösebb küzdelem vagy fékezõ kapálódzás nélkül zuhanok a földre, s a kétségbeesés olyannyira elönt, hogy érzem, kibuggyannak a könnyeim. Próbálok mélyeket lélegezni, hogy megnyugodjak, de minden egyes lélegzet végigperzsel belülrõl. Mellkasom felõl azonban enyhet adó hûs érzés árad szét. Erõtlenül fordítom arra tekintetem a fejem mozdítása nélkül, a fehéres fény szinte bántó a sok vörös és fekete közepette.

Lehunyom a szemem, hogy minden erõm összegyûjthessem az apró mozdulathoz. Michael szavai pörögnek le közben ismét a fejemben:

"-Egy angyal sem élhet az Isten fénye nélkül. Odalenn a pokolban nincs ebbõl a fénybõl, egyedül Lucifer hordozza saját magán belül, de ha szándékozna, sem volna képes másnak adni belõle. Ha le is mennél, hiába a bûnöd, amit birtokolsz, kevés, mert az angyali éned, amely egészed uralja, meghalna, s odavesznél. De ha ezt az üvegcsét magaddal viszed, tudom, hogy sikerrel fogsz járni.

- Mi ez?

- Isten fénye, amelyet azért adott a kezünkbe, hogy alakítsunk segítségével a világon, bizonyos dolgokat a magunk ízlése szerint alakítva benne.

- Miért van nálad akkor még?

- Valami különlegeset akartam alkotni a maradékból, de nem jutott rá idõ, aztán egy részét elhasználtam, hogy Lucifer haragját és az emberekre hozott balszerencsét enyhíthessem, s az eredendõ bûn megválthatóvá válhasson, a többire pedig azt mondta Isten, tartsam meg, mert egyszer még hasonlóan nagy hasznát vehetem.

- S elpazarlod rám?

- Nem... Olyan dologba fektetem, amiben hiszek, s bízom benne, hogy meghozza majd azt a gyümölcsöt, amelyet remélek tõle. "

Michael néha kifejezetten olyan, mintha sakkozna. Lát, következtet és cselekszik, miközben olybá tûnik, teljesen belenyugodott a történtek alakulásába, mégha sokszor látszólag cseppet sem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt õ remélte. Sokszor úgy érzem, teljesen megértem, de még többször, mostanában pedig kifejezetten úgy érzem, voltaképp semmit sem tudok arról, mi is jár valóban a fejében, vagy hogy milyen is valójában. Csak egyet tudok, és abban ha csalódnom kellene, akkor az valószínûleg létembe kerülne: soha nem szúrna hátba senkit a saját céljai érdekében.

Na de jobban járok, ha inkább a kis üvegcsére koncentrálok, és a mozdulatra, amellyel talán végre elõ tudom venni, magamba szívva látványának minden áldásos hatását. Nem tart sokáig, csak egy rántás… Mégis, most milyen soknak tetszik…

- Anael! – fáradtan nyitom fel a szemhéjam. Smaragdszín szemeim õt keresik, s mosolygom, nem érti, és nem tudja, hogy cselekedjen, és azt hiszem, alapvetõen frusztrálja, hogy nekem köszönheti az életét, na meg hogy így fuccsba megy a terve, miszerint engem öl meg utoljára. Ne aggódj, még nem szándékozom feladni.

Ujjaimmal megragadom a nyakamban levõ láncot, s akaratommal kényszerítem magam mozgásra, csak a célra koncentrálva. A kis üvegcse elõbukkan a ruhám alól, s Liar kissé meghökkenten távolodik, eltakarva szemei elõl a szikrázóan kékesfehér fényt. A nyomasztó érzések, amelyek eddig a földhöz szögeztek, engednek súlyukból, s bár még így is lényegében védtelennek számítok a terephez képest, mérföldekkel jobban érzem magam, s meg kell állapítanom, szárnyam és hajam kissé megperzselõdött ugyan, de ettõl és az émelygõs gyengeségtõl eltekintve szerencsésen túléltem a Pokolban tartózkodás eddigi idõszakát. Mondhatni túl vagyok a kritikus ponton.

- Liar – szólalok meg most elõször mióta a kapu kinyílt. Hangom reszelõs, fúú, olyan, mintha szétdohányoztam és szétittam volna, legalább is ha az embereket veszem mintául. – Segítenél eljutni Luciferhez? Üzenetet hoztam Michaeltõl.

Taccs, azt hiszem tízbõl tíz pontot kaphatnék a „Hogyan akasszunk ki teljesen egy démont” versenyen.

* * *

Rátámaszkodva haladok végig a folyosón, magamtól nem lennék képes erre. A Pokol kifejezetten olyan hely, amit erõsen meg kell szokni egy magamfajtának, legyen velem akár maga az Úr is. Igaz, jól esik, hogy mellettem van, botor dolog, de biztonságot nyújt az érzés, talán mert õt legalább ismerem. Neki biztosan csak teher, de azt hiszem, nem merne Lucifer elé állni azzal, hogy amúgy jött egy üzeneted, de felfalattam inkább a pokol szolgáival. S mivel magamtól nem tudok jönni, sokáig egy helyben maradni a kisugárzásommal meg nem egészséges eme kopár tájon, így kénytelen volt lényegében cipelni.

- Igazán sajnálom, hogy gondot kell okozzak, nem feltétlen így képzeltem - vigyorgok az õ megfogalmazásában, mint rohadt tök a kirakatban, bocsánatkérõn, de csak morog. Lehet, jobb lenne, ha meg sem szólalnék, de olyan kis aranyos, szó szerint megmosolyogtat, mikor csak ilyen ártalmatlanul acsarkodik.

Végül megérkezünk az ajtó elé. Halványan még emlékszem Luciferre, de emlékeim eléggé megkoptak róla, így egész megnézem magamnak, ahogy feltárul az ajtó és belépünk. A fürkészõ tekintet, amellyel a másikat méregetjük, kölcsönös, de míg õ a maga torz feketeségével mégis fenséges látványt nyújt a sok évezred után is, és mondhatni nem vagyok épp partiképes...

- Nem emlékszem, hogy vendéget hívtam volna - fordul felénk teljes testtel, jobbára kérdõn nézve Liarra, bár érzem, hogy õ is tisztában vele, hogy ez egyedül a démon mûve nem lehet. Markom kissé összébb szorul az üvegcse körül, hogy erõt és bátorságot meríthessek belõle. Mielõtt Liar válaszolhatna bármit is, ellököm magam tõle bizonytalan egyensúlyt keresve inogva meg, de végül megtalálva egyenesedem ki valamennyire megpróbálva megállni a Pokol ura elõtt.

- Szabad akaratomból jöttem, és üzenetet hoztam a számodra tõle - nem erõlködöm nagyon a meghajlással, vagy egyéb szertartásos elemekkel, örülök, hogy meg tudok állni a saját lábamon, és bízom benne, hogy ezt õ is megérti.

Fekete szemei összeszûkülnek, ahogy érdektelenséget szimulálva trónjára telepszik hanyagul, lábát a karfán vetve át.

- Nem érdekelnek az öreg alkui, Anael - válik rideggé a hangja. De ahogy megrázom a fejem, halvány remény csillan meg szemeiben, s ennek érzelmi hullámait meg is érzem. Nem merte hinni, hogy tõle hoznék üzenetet, ezért inkább nem is ringatta magát bele, s tudom, hogy magammal is jót teszek, ha inkább kimondom hangosan, amit remélni sem mer. - Nem Istentõl, hanem Michaeltõl hoztam üzenetet.

Egy pillanatra egész teste megmozdul, de végül fékezi magát. AZ évezredek õt is minden bizonnyal sok mindenre megtanították, mert egészen más lett, régen kifejezetten hevesebb volt, most viszont a mi értékrendjeink szerint gonoszabb, mint valaha. Az viszont érdekes kérdés lenne, hogy nem pont a mi értékrendjeink voltak-e azok, amelyek idáig sodorták, s nem pont azok az értékrendek hibásak-e azért, hogy olyasmikre vetemedett, mint amelyek nevéhez fûzõdnek. Hiszen voltaképp most én is azon értékrendek egy részén tapodom páros lábbal...

- Mit akar? - a kérdés sokkal inkább követelõzõ, és hangzik úgy, mintha azt szeretné közölni, hogy ne csigázzam tovább, mint szándékozta eme érzését közvetíteni.

Apró mosoly suhan át a szám szegletén, majd fogam összeszorítva lépek közelebb, de félúton orra bukok. Liar lép mellém, és mérges sóhajtással segít fel, és jószerivel épp csak fel nem emel, hogy odavonszoljon ura elé. Neki minden bizonnyal sokkal könnyebb megértenie ura türelmetlenségét, mint bárki másnak, aki nem ismeri igazán azt a fajta sóvárgást, amelytõl Lucifer lelke ég.

- Köszönöm - jön belõlem õszintén, a jutalmam meg körülbelül annyi, hogy a lehetõ legbarátságtalanabbul “ejt” ura lábai elé. Kíváncsiságát viszont nem tagadhatja, mert eszébe sem jut hátrébb lépni.

- Szóval? - hajol lejjebb Lucifer zöld szemeimbe nézve. Tekintete valóban, mint a csillagtalan éjszaka.

- Magam nem tudom, mert lepecsételte õket - mutatok ajkaimra, mire Liar mellettem robban, és megragadja a “grabancom”.

- Ne szórakozz!... - fújtatna, de az ura a vállára teszi a kezét, amely megzavarja. Lucifer nem szól, csak a kezét meglendítve hessegeti el, mint földön a legyeket szokás. Liar mélyet nyel, mintha ezzel akarná visszanyomni magába a dühét, s lassú mozdulatokkal enged el.

- Ha belegondolok, hogy érintette ezeket az ajkakat, kedvem lenne kibelezni téged - siklatja Lucifer negédes hanggal állam alá a kezét, majd mindenféle indíttatás vagy érzelem nélkül hajol ajkaimra, amely gesztusát hasonlóan közömbösen fogadom.

Az egész olyan, mintha csak átszaladna az agyamon, és õ ezeket a gondolatokat kiszívná belõlem, épp a fordítottja annak, amit akkor éreztem, mikor Michael rám bízta õket, és ahogy akkor sem, ezek után sem fogok semmire emlékezni belõle, még érzet szintjén sem, pedig most világosan kirajzolódik elõttem az egész. Michael törékenyen karcsú és magányosan szomorkás, mégis mosolyt magára öltõ alakja rajzolódik ki elõttem, ahogy lágyan Luciferre pillantva tesz olyan gesztust, mintha az általa odaképzelt kedves arcát simítaná végig.

- Álmot láttam - kezd bele, s ugyanolyan elhaló gondolatként átfut az agyamon, hogy Michael tudja egyáltalán másképp kezdeni a mondanivalóját? -, nem mondhatok el mindent, mert még mindig figyelnek rám. Szeretlek, de jelen állapotomban nem láthatlak. A tanács aznap nem csak téged számûzött, megátkozott engem is. Kérlek, értsd meg, egy pillantásom örökre elpusztítana, s Rafael épp ezt akarja, ezt akarta mindig is. Viszont sosem adtam fel, hogy ismét veled lehessek, s Anael magában rejti a változások szelének lehetõségét. Kezében láttam az Igazság Kardját, s miközben kezét angyalvér mocskolta be, szíve szikrázóbb és tisztább volt, mint valaha, ahogy arra a démonra pillantott. Kérlek, vigyázz Anaelre. Nyitott arra, hogy megértsen sok dolgot, de magának kell ráébrednie, és magának kell úgy döntenie, tesz érte, ha enélkül indul útnak, az Igazság Kardja sosem fogja szolgálni. Így is sokkal több szenvedés vár rá, mint amit megérdemel... - arca hirtelen fordul félre, mintha megzavarta volna valami, majd még visszafordul egész rövid idõre, s a képzeletbeli Luciferhez, amelyet egész jól elképzelhetett, mert valóban olyan, mintha megtenné, hajol, s könnyû csókot lehel ajkaira, majd semmivé foszlik szét.

A valóságban az egész nem tarthatott egy pillanatnál tovább, legalább is erre következtetek Liar várakozó pillantásából. Bosszúsága leírhatatlan, ahogy Lucifer elhajol tõlem, és felsóhajtva állapítja meg, rádöbbentve a kis kíváncsit, hogy bizony lemaradt mindenrõl: - S ezek után mit csináljak veled, Anael? Nálam jobban senki nem láthatja, vissza nem mehetsz, itt viszont sokáig nem, élsz meg.  Õszintén szólva az is csoda, hogy eddig bírtad. Nem gondoltam volna, hogy egy fõbûn ennyi erõvel ruház fel idelenn.

- Nemcsak az - engedem el az üvegcsét, s a menny apró fénye derengõn árasztja el a szobát. Arca érdekessé válik, mintha valami eszébe jutott volna.

- A kis drága még mindig milyen körültekintõ a terveit illetõen. Rendben: szerintem szépen bezárlak egy jobb fajta kalitkába, mint a madarakat szokás, kissé megtépázunk, hátha csicseregsz még nekünk érdekes dolgokat, majd kivetünk innen, mondván, hogy még játszani kívánunk a fentiekkel, mielõtt végeznénk veled, hiszen Liar listáján pechedre az utolsó helyen állsz, és nem kívánom kedvét szegni azzal, hogy felborítom a sorrendet. Ha szerencséd van, visszafogadnak, ha nem, akkor annyi volt, de amint elnézem, nem nagyon bánod, tekintve a nyugodtságot az arcodon. Liar - vált hangja dörgõvé. -, amíg itt tartózkodik különleges vendégünk, a te gondjaidra bízom, tégy vele belátásod szerint! Rád bízom.

fáradtan hajtom le a fejem. Tehát válasza nincs az üzenetre. Mondjuk megértem, közel sem biztos, hogy tudnám kézbesíteni.

- Hogy vagy, Anael? - hallom meg Michael hangját. Az Igazság Kardja gyengéden simít végig a homlokomon, ahogy megpróbálok felegyenesedni, hogy visszanyomjon a felhõmre, amelyig jutva elaludtam. - Ne mocorogj, még pihenned kell. Mostanában kissé túlhajszoltad magad, s még az a veszélyes démon is... Jobban kellene vigyáznod magadra, Urunk aggódik miattad.

Lágyan elmosolyodom: - Üzenem neki, hogy nem szükséges aggódnia miattam. Annyi gondja közepette igazán felesleges még ezzel is foglalkoznia. Nem azért lettem az, ami, hanem hogy levehessem a terheket válláról.

- Tudja jól, és azt hiszem, talán ez aggasztja leginkább.

- Különös észjárással dolgoztok ti ott, Urunk s a hét Arkangyal - legyintek, mintha el akarnám hessenteni, de tisztában van vele õ is, ezt nem sértésnek szánom, csak a közöttünk kifeszülõ negatív gondolatokat kívánom elûzni.

- Hamarosan támadni fognak. Mozgolódnak odalenn. Kérlek, ne keveredj ezúttal bele, a lélekenergiád visszacsökkent 10%-ra, s te is érted, és átérzed, milyen galibát okozna eltûnésed. Néha így is azt érzem, már ez sem elég az egyensúlyhoz.

Hümmögök egyet, de nem felelek. Ismeri makacsságom, s sóhajtva áll fel.

- Azért vigyázz magadra! - int még, mert tudja, hogy nem adtam szavam, azt jelenti, hogy nem vagyok köteles visszatartani magam a harcoktól.

* * *

Csak kóválygok önmagamhoz képest, pedig betömtem már jó pár adag erõsítõt, amit angyaltársaim hurcoltak elém. Jól esik szeretetük, egész ellágyulok a kellemes érzéstõl. Olyan ritkán kapok hasonlót odalenn. Az emberek elfelejtettek önzetlenül megbízni egymásban, de a legszomorúbb, hogy lassan elfelejtenek érdek nélkül szeretni is.

Azért lassan ideje egy kissé letelepedni. Befoglalok egy felhõbuckát, s leülök megtámaszkodva. Ahogy lehunyom a szemem, arca jut eszembe, s elönt a bûntudat. S valami keserûség is. Mert ugyan már, ha egyszerû szolgákat képtelen vagyok természetüktõl elválasztva megmenteni legalább a Földnek, ha a Mennynek nem is, vele fõképp nem lesz másképp. Pedig olyan furcsa keserûséget árasztott magából...

Istenem, olyan nagy bûn, hogy szeretném megmenteni õket, akkor is, ha több ezer lélek veszte tapad kezeikhez?

Nagyot sóhajtva masszírozom meg kissé a homlokom, s a szemeim környékét. Jól esik. Bár sokkal jobban esne más kezétõl ez a kis gondoskodás. Az itteniek szeretnek, nem tudnának ebben hazudni, de ugyanúgy távolságtartók is, hiszen olyasmiket tehetek, amely õket taszítja, természetes, hogy taszítani is fogja õket. Úgy vágyom arra, hogy valaki magam miatt kedveljen kissé, s ne a kötelesség, s a testvéri szeretet fûzze mellém. Szerelem, vagy hogy nevezik a Földön...

Vajon az odalentiek küzdenek hasonló gondolatokkal?

A kürt hirtelen harsan fel, meg is riadok kissé, s felpattannak szemhéjaim. Michael arra kért, ne menjek... De talán az irányító szektorba ellátogathatok.

- Mi a helyzet, fiúk? - lépek be az említett helyiségbe, de ahogy szemem a kijelzõre réved, elborzadok: nemcsak arcát láthatom, hanem mellette közvetlen a pusztítás diagrammjait is, s elszorul a szívem. Hatalmat adok neki, hogy magamhoz láncoljam, s végül ugyanazt tegyem vele, amit tesz most õ odalenn. Uram, mi értelme ennek az egésznek?

* * *

Meg akartak állítani, de nem volt semmi esélyük. Jönni akartam, s lám itt is vagyok, mégha csak 50%-os bevethetõséggel is.  Bár meg tudnám fékezni a pusztítást!...

Szívem elborzad a képre, amelyre érkezem. Két élet egy csapásra, igaz?... A keserûség mérge terjeng a számban, ahogy megszólalok. Nyugalmat erõltetek ugyan magamra, de dühös vagyok, dühös vagyok magamra, mert ez megtörténhet. Én adtam rá erõt... Uram, hát valóban megéri?!

- Mit csinálsz itt?

- Ölök - felelhetném, hogy látom, de csak hallgatom szavait, amelyek újabb billogokat égetnek belém. Nem is értem, hogy lehet még hely számukra... - Elpusztítok mindenkit, amíg nem találok megfelelõ energiát magamnak. Jó szórakozást, angyal! - röppen fel, gyors, az állapotomhoz képes pedig túlságosan, mégis követni akarom, mert ha jelen vagyok, ha ott vagyok, akkor talán megmenthetek egy-kettõ lelket. Talán valahogy... Miért vagyok ilyen gyenge? Mi értelme ennek az egész szánalmas mutatványnak? Magamhoz ölelném, és leszidnám érte, mint apa a gyermekét, könnyeket ejtve bûneiért, de még csak megérinteni sem tudom, oly messze van lelke enyémtõl. Lucifer, mire jó ilyen gyermekeket teremteni a világra? Hatalmasabb lettél tõle? Kevésbé magányos? Megtaláltad legalább azt, amire vágytál, mikor fellázadva vetted szádra az Úr nevét, bemocskolva?

- Na mi van, Anael? Az egy dolog, hogy gyorsabb vagyok, de hogy nem is úgy sikerült a kis terved, ahogy akartad - gúnyolódik, kiszakítva kételkedõ gondolataim körébõl. Terv? Pokol teremtménye, túl sokat képzelsz magadról, de még rólam is, pedig szeretnél lenézni...

- Állj meg, és magyarázd el, miért csinálod ezt! - kérem. Érteni szeretném, mire jó ez. Az alacsonyabb szintûek a hatalomért ölnek, azt keresik, és ezért könnyû elcsábítani õket. Csak megtartani lehetetlen lelkük... A hatalmasak miért teszik? Van rá olyan magyarázat, amelyet bár nem értek, de el tudok fogadni indokként? Vagy az egész épp olyan értelmetlen, mint amilyen értelmetlennek érzem saját magam?

Lassan kiérünk a városból, s amint megáll, egy kaput nyit a túlvilágra. - Hogy van képed magyarázatot követelni tõlem, te álszent rohadék? Megaláztál, megérintettél, és azt hiszed, hagyom, hogy megúszd büntetlenül, szörnyeteg? Rosszul tetted, hogy Liarral kezdtél ki, féreg! - önti rám most kétségtelenül jogos dühét. Hirtelen kell a fejemhez kapnom, ahogy belevetít egy képet, Nathalielét. - Õt fogom megölni legközelebb - nevet fel. Közelednék, de ahogy sejtettem, belép a kapun, s immáron érinthetetlenné válik. Isten engedélye nélkül, hiába lennék képes bûneimnek hála belépni, nem tehetek egy tapodtat sem. Õ pedig nem fog engedélyt adni rá, mivel Õ mindenkinél jobban tudja, az voltaképp a halálos ítéletemmel lenne egyenlõ. Bár néha elgondolkodom rajta, hogy Lucifer képes lenne nagyobb zsivány lenni ennél, s meghagyná az életem. - Tanumányozd a démonok történelmét, szörnyeteg, és keress meg engem. Aztán könyörögj, hogy kíméljem meg a neked fontos személyeket - feljegyzem gondolatban. Legalább megtudhatok róla valami minimális, torzított információszerûséget, amivel talán már tudok kezdeni valamit. Tudnom kell azonban kutatásainkhoz még valamit.

- Nem kívánod az erõmet?

- Dehogyis nem, angyal. A terved ezen része remekül bevált. A baj csak az, hogy én nem egy agyatlan bunkó vagyok, mint azok, akiket eddig tõrbe csaltál ezzel. Liar nem hagyja, hogy ezzel elpusztítsd - ordibál, s kedvtelenül pillantok vissza rá.  - Annyi halandót és angyalt ölök majd meg, amennyi kielégíti az étvágyamat. A legközelebbi viszont látásra, te alávaló angyal - int, s a kapu bezárul. Hogy ez a tombolás szimpla hiszti volt-e vagy van valami hosszabb távú cél is mögötte, hát, õszintén megmondom, a viselkedésébõl nem szûrtem le, amit nem feltétlen venne hízelgõnek, ha mégis csak valami átfogó terv bombasztikus kezdete akart lenni.

- Anael - érzem meg Michael kezét a vállamon. - Jól vagy?

Bólintok, majd hozzáfûzöm: - Vannak adataink valami Liar nevû démonról?

* * *

Nem késlekedem, pihenésképp felállíttattam az angyalokkal egy erõs védõgátat Nathaniel köré. Hiába erõs, jó ideig eltarthat, mire áttöri, hasonló védõgyûrû övezte régen Jézus Krisztust is, míg várta a feltámadást, s lám, egy démonnak sem sikerült közel kerülnie hozzá, pedig maga Lucifer is hadba indult. Persze azóta fejlõdtek a technológiák, és mi is, õk is fejtettek meg régi módszereket, de a varázs még most is oly erõs, hogy megadja a munkát. Hiszen a szenteltvíz csodáján még mindig nem sikerült kifogni, s szerintem soha nem is fognak felülkerekedni eme isteni csodán. Ahhoz Lucifer túl gyenge, hiába igyekszik hatalmát növelni. Egy teremtmény sosem gyõzhet az igazi teremtõ ellen, hacsak a teremtõ másképp nem dönt.

A másik dolgom az volt, hogy míg teletömnek mindenféle erõsítõ izébigyóval, amiknek persze förtelmes íze van, a könyvtárba vettem be magam, s Katalintól (az emberek csak Alexandriai Szent Katalinként ismerik)  kértem segítséget. Kaptam is vagy 2000 oldalnyi tekercset.... A könyvtárosok határozottan túl lelkesek, ha nem határolod be konkrétan, mit is szeretnél...

De nincs mit tenni, jobbára hozzákezdek átnyálazásuknak. Teljesen agyalágyult azonban nem vagyok, a tárgymutató indexeket böngészem. Naiv viszont vagyok, mert Liarként konkrétan nem sok mindent találok. Nem szoktuk nagyon elnevezni alvilági “kollegáinkat”. Meg hát azért vannak a háttérmunkában tevékenykedõ kisebb angyalok, hogy ezekkel tisztában legyenek. Pedig én most pártatlanabb elõadásban akartam információt szerezni, de azt hiszem, errõl lemondhatok. Csüggedten térek vissza a könyvtárospulthoz, mikor letámad hátulról egy “ifjoncunk”, csupán 300 éve emelte fel az Úr angyallá, ha jól emlékszem a lélekkönyvi kivonatok részlegén dolgozik, s izgatottan hadonászik épp az orrom elõtt valami papírral.

- Anael, nézd mit találtam, szerintem érdekelni fog - lelkendezik, mire lepillantok rá kissé kérdõn, de türelmesen, s kinyújtom a kezem, hogy belehelyezhesse a papírt, mert ha rángatja, én ugyan nem fogom tudni elolvasni, hiába vagyok angyal.

- Mi ez? - emelem magam elé a “megszerzett” papírt. Egy teljesen átlagos kivonatnak tûnik.

- Ez a lélekjelentés egy bizonyos Sebastian M'corvittal nevû emberrõl  - jelenti ki boldogan.

- És? - nem akarok lelombozó lenni, de nem igazán értem, nekem miért kellene örülnöm, hogy kaptam egy lélekjelentést valami Sebastianról.

- Az esetre élénken emlékszem, igen különös volt. A lélek megérdemelte volna, hogy a mennyországba kerüljön, de szabályszerûen könyörgött, hogy a pokolra juttassuk. Azt mondta, hogy ott van, aki neki mindennél fontosabb volt a világon, s szeretne vele, még akkor is, ha ezzel az örök szenvedést vállalja, együtt lenni - még mindig ugyanazzal az arckifejezéssel bámulom a buzgómócsing újonckát. - Nem találod ki, ki volt az a valaki, igaz? Pedig a nevét is tudod - nevet izgatottan, s most már kételkedõ arcra cserélem a korábbit.

- Azt mondod, valaki akinek köze van Liarhez? - kérdezem bizonytalanul, mire hevesen bólogatni kezd.

- A fickó állítólag a párja volt.

- Párja? - na jó, hol a kandikamera, és melyik volt az az ízléstelen humorral rendelkezõ tündérbogár, amelyik kitalálta ezt a sztorit? Mert ha engedély nélkül császkált lenn a  földön, akkor bizony most leszúrom gondolkodás nélkül.

- Pontosan. Nem tudni, miért, de hozzá ragaszkodott, s többször is voltak együtt anélkül, hogy megölte volna. Az kétségtelen, a lélek energiaszintje oly magas volt, hogy simán lehetett volna belõle szent is, aki megérdemelhette volna az angyali rangot, de eme bibike miatt csupán a mennyországbéli tartózkodást érdemelte ki, de errõl is lemondott. Lucifer viszont nem volt hajlandó átvenni a  lelket. Érted ezt? Hiszen iszonyatos energiákkal rendelkezett! S te mondtad, hogy a démonod szárnyán egyértelmûen látszottak az árulás jelei, nem hinném, hogy más démon is létezne ugyanezen névvel.

Jobban megnézem a papírt. A tények, legalább is a papírra vetett betûk e történet igazságáról tanúskodnak, s mi angyalok egyébként sem vagyunk képesek hazudni. Ez viszont így már sokkal érdekesebb, mint a 2000 oldalnyi tömény szöveg.

- S végül mi lett vele?  - kezd érdekelni a történet egyre inkább.

- Nem tudom - jellemzõ... -, magunk részérõl teljesítettük kívánságát, s a pokolba küldtük, ahol Lucifer elõször nem fogadta, hogy utána mi lett vele, pontosan nem tudom, de emlékeim szerint végül bekerült a pokolba.

- Hmmm - adok hangot “tömény” véleményemnek.

* * *

Nem tudom, miért, de olyan érzésem van, ma fog eljönni. A kávém szürcsölgetem Nathanielék házának közelében egy padon. Hogy miért épp ma támadna vagy támadnának, nincs különösebb indoka, csak ma valahogy a Hold vörösebbnek tetszik, mint máskor, s megint megszállt az a csaták elõtti mélabú. Sebastian képét nézem, ahogy egy ideje elég gyakran. Jó ember lehetett, különleges, hisz olyasmire volt képes, amire én még sosem, pedig esküszöm, próbálkoztam minden egyes alkalommal.

- Éreztem, hogy itt leszel - szólalok meg hirtelen, ahogy megérzem jelenlétét.

- “Megtisztelõ”, hogy páholyból kívánod végignézni legújabb áldozatom szenvedéseit - köpi felém a szavakat.

Zöld szemeim rávetem, s elmosolyodom.

- Igazából arra nem vagyok kíváncsi, sokkal inkább rád. Mostanra, hogy én teljesen feltöltõdtem, neked eléggé meg kellett éhezned - nem szándékom sértegetni, de azonnal felfújja magát.

- Csak szeretnéd, gusztustalan állat!

- Megértem - emelem magam elé fordítva a képet. - Ilyen köteléken azt hiszem, még Isten eme ajándéka sem kerekedhet felül. Jó ember volt, minden tiszteletem az övé, fõleg, mert képes volt a poklot választani, csak hogy a számára fontos személyhez közel legyen.

Csak azért nem tombol, mert koncentrációja java részét lefoglalja az, hogy megnövekedett, így a “trükk” bevetése nélkül is igen erõs vonzalmat érezhet irántam. Keze mégis ökölbe szorul, ahogy ajkait is apróra préseli.

- Bár megfejthetném a titkát, hogy mivel kötött magához, nem kellene többé egy partneremnek sem áldozattá válnia!  - sóhajtok fel. Fura, hogy kikívánkozik belõlem, de úgy hiszem, mivel õ is kissé más, mert képes volt lehorgonyozni, õ megérti, vagy ha nem is, legalább nem néz rám úgy, mintha valami félkegyelmût látna.

- Csak egy valamit nem értek - folytatom õszinte gondolatmenetem. -, ha ott van neked, miért van szükség másra, miért kell másokat tönkretenni, miért nem elég, hogy Sebastiant magadhoz öleled?

- Ne merd a mocskos szádra venni a nevét! - tör ki belõle valami csontig maró. - S ne merészelj gúnyt ûzni belõlem!

- Gúnyt? - lepõdöm meg, mert nem éreztem igazán gúnyosnak a mondanivalóm. Engem õszintén érdekel a dolog, s még tisztább szívvel kívánom, hogy mindketten legyenek boldogok. Most már még inkább szeretném, ha megmenthetném, ha megmenthetném ennek a Sebastiannak a lelkét, s nem kellene a háborúnk során életét vennem. Hisz még a gondolat is kegyetlenségnek tûnik fel elõttem. Akár magammal szemben is, mert õk hitet adnak nekem. Hitet, hogy annak ellenére, ami vagyok, van esélyem rá, hogy találjak valakit, aki szereti, ha magamhoz ölelem anélkül, hogy egy cseppnyi energiát is adnék cserébe.

- Ne játszd a hülyét, bár megjegyzem, kétségtelen jól megy! Õ a túlvilágon a lehetõ legmesszebb került tõlem, de nem is bánom! Fén fasz - hinnék neki, hinném, hogy tévedtem, és ezek a valódi érzelmei, de a hangja olyannyira megremeg.

- A legmesszebb? Eltaszítottad magadtól? - pillantok kissé szomorkásan a férfi képére.

- Semmi közöd hozzá! - támad nekem, nem foglalkozva a centiméterek fogyásával növekvõ vágyával testem iránt. Csak megragadja a felsõm durván, s villámokat szóró tekintettel ordítja a képembe. - Kinyírlak!

- Nyugalom - ölelem meg, s teste megmerevedik egészen. Homlokára lehelek puha csókot, némileg enyhítve a testét mostanra minden bizonnyal mardosó vágyat, aztán elengedem. - Õ sokkal többet adhat, s ennyi enyhíti a te vágyódásod is.
Menj haza, öleld magadhoz, és szeresd! Bizonyos vagyok benne, ha a tested most égetõ vágyon felülemelkedsz, megszabadulhatsz tõle - biztatásképp mondom, bár tudom, hogy ha találkozunk, úgyis felébred benne, csinálhat bármit. - Szerencsés vagy, hogy szeret valaki, foglalkozz inkább vele, s hagyj mindenki mást, ne bántsd meg velük õt, mert nem érdemli meg - magam részérõl befejezettnek tekintem az ügyet. Hiszem, hogy nem kell majd megölnünk, mert neki van vesztenivalója, nem fogja hagyni. Legalább is én nem hagynám, az biztos.