- Már ennyire város fiam?- néz, rám kérdõn mire felsóhajtok.

- Fogjuk rá, de most már lassan induljunk. –mire bólint és elindulunk.

A pusztaságnak is megvannak a maga szépségei. Az egész egy varázslatnak mondható sok dombbal és egy csomó állattal. Mégis már fél útnál látható a szomszédos törzs élõhelye. Még a gyomrom is bukfencezik, nem akarom én ezt. Szerintem még a másik törzsfõ lánya sem. Ránk erõltetnek valamit, ami nem is valós. Felsóhajtok magamban és apára pillantok. Az õ hibája minden, és ha valamit elcsesz õt fogom mindenért okolni. Nemsokára meg is érkezünk a törzs kedvesen és kíváncsian fogad minket. Elterelnek, a fõnöki sátor felé legalábbis gondolom én. Leszállok, Árnyékról majd bemegyünk, a törzsfõ már helyén ül a gyerekekkel. Apámmal beszédbe elegyednek, de oda sem figyelek, majd nyílik a sátor ajtaja és arra nézek.

Egy férfi és egy lány lép be rajta. Helyet foglalnak a törzsfõ mellett, mint gyermekeik legalábbis gondolom én. A lány igazán szép. Harci ruháját öltötte magára, ami még jobban kiemeli szépségét. Hosszú gesztenyebarna haja van, ami igazán puhának látszik. Szemei gyönyörûek és kifejezõek az élénkzöld színeiben pompáznak. Arcának két oldalán egy-egy vörös és alatta zöld csík látható. Tipikus indián lány. Még a hangjai is gyönyörû.
- Elnézést, hogy megvárakoztattam önöket- rendezi vonásait és udvariasra veszi a figurát.
- Nincs semmi gond- szív egy nagyot békepipánkból édesapám.
- Akkor kezdhetnénk is- tér a lényegre a törzsfõ. Látszik, ahogy végig mér. Biztosan csodabogárnak hisz és a pokolba kíván. Bár ezt nem is vethetem a szemére. Csak ezzel az a baj, hogy nem a megfelelõ személyt bünteti. Elgondolkodom és lehunyom szemeimet egy pillanatra. Csak nadrág van rajtam ez a mi törzsünknél amolyan szokás. Felsóhajtva hallgatom a tanácskozást bár a felét nem s hallom, mert a lányt nézem. Valahogy jobban érdekel, hogy biztosan õ lesz ennek az egésznek az áldozata.
- Jogos érvek- kezdi az édesapám- De mi hasznunk van abból, ha letesszük a fegyvert? Hisz éppen a haszon és a jobb megélhetés miatt rántottuk elõ õket- mondja, majd a pipa a lányhoz kerül. Megköszöni, majd õ is mélyeket szív belõle.
- A béke érdekében kérhet, bármit cserébe- mondja komolyan a törzsfõ. Még szív párat, majd az felém nyújtja a kezében lévõ vörös mintákkal díszített tárgyat. Mikor kiveszem a kezébõl, az ujjaink érintik egymást, minek következtében rá mosolygok, de õ csak komoly tekintettel néz vissza rám.
- Bármit?- kérdezi fondorlatos vigyorral az arcán apám, ami már nekem nem tetszik, és rá néz a lányra mire a törzsfõ kérdõn tekint vissza rá.
- Bármit- erõsíti meg. Határozott és magabiztos haja a lánynak csak úgy hasítja a levegõt, mire apja meglepetten rá néz, de õ bátortón rámosolyog.
- Ez esetben…- kezdi, majd hozzá fordul-, a béke megkötését nem szimbolizálhatná semmi sem jobban, mint gyermekeink közötti házasság- mondja ki a rám és a lányra nézve a végzetes szavakat. Bennem megáll az ütõ. Ezt nem teheti! Ez õrültéség és kegyetlenség is! Sõt embertelen hisz két ember életérõl beszélünk nem tárgyakról. Undorító elkomorulok, de ezt a többiek nem láthatják, a lány lehajtja a fejét. Látom, ahogy könnyek gyûlnek szemébe s az apja szemébe is. Gratulálok édesapám megint tönkretettél valamit. Két ember életét és nem csak két emberét, hanem többét. Ökölbe szorítja a kezeit, nem engedi legördülni könnyeit. Büszkén felszegi a fejét. Határozott és kemény, komor tekintettel mered az elõtte ülõkre.
- Sajnálom, de ezt ne…- kezdi édesapja, de közbe vág.
- A falum érdekében bármit megteszek!- jelent ki makacsul- Ha ehhez házasságra kell lépnem az örökössel, legyen. Büszkén vállalom ezt azokért, akiket mindennél jobban szeretek! –nyújtja elõre a kezeit és hajol meg. A háta mögött ülõk, megdöbbenten morajlanak fel, de köztük is édesapja döbbenete a legnagyobb. Buta lány a halálos végrendeletedet írtad alá vele együtt az enyémet is. Dühösen meredek apámra, amit a többiek nem vesznek észre.
- Ez esetben, mi hazafelé is vesszük az irányt. A tárgyalásnak vége, s béke kora köszönt ránk- vigyorog az öregapám- Holnap reggel érted küldöm pár emberemet, addigra búcsúzz el régi életedtõl, s csomagold össze a holmidat.

Dühös vagyok apámra. Hihetetlenül dühös! Hogy lehet valaki ilyen gazember és indiánnak nevezi magát! Pofátlan és kétszínû. Egész úton hozzá sem szólok. Mikor beérünk, a faluba lepattanok, Árnyék hátáról Hugo rögtön a nyomomba szegõdik és bevágtatok a sátramban. Járkálok, fel alá mire belép valaki.

- Mi a baj fiam? Végre békét kötöttünk örülnöd kéne. – néz rám értetlenül az öreg.

- Téged az egy kicsit sem izgat, hogy én és a lány ezt nem akartuk? – szinte kiabálom, le a fejét apámnak mégis tisztelettel beszélek vele.

- Fiam még megfogod, ezt nekem köszönni hidd el. Ma van a békekötési vacsora gyere inkább és légy velünk. – mondja békítõen mire szemeim villámokat szórnak.

- Én ugyan nem megyek. Jó étvágyat a vacsorátokhoz. –felsóhajt és kimegy.

Nézem azt a helyet ahol elhagyta a sátrat majd gondolok egyet. Kimegyek és megkeresem Árnyékot. Hugo is velünk tart kimegyek a folyópartra. Elkomorulok minden rajtam fog csattani. A lány is engem fog gyûlölni nem az okozót. Ha a szívem választhatott volna nem kéne megélni majd a poklot sem Odrenak sem. Figyelem a vízben visszatükrözõdõ holdat.  Elfekszem, majd behunyom szemeimet lassan itt nyom el az álom a természet lágy kezei között.

Másnap reggel arra ébredek, hogy nagy a sürgésforgás. Gondolom elküldték a követeket. Lassan visszatérek a faluba anyám vár és reggelit diktál belém. Gyorsan megmosakodom, és átöltözöm, majd megyek a szokásos körutamra. Megnézem, a gyerekeket nevetek mikor körbe vesznek. Kifaggatnak és kérdezõsködnek, igazán édesek örülök, hogy õk még legalább nem értik a felnõttek csúnya világát. Végül megyek, tovább mindenkinek köszönök, és ahol tudok, segítek. Jócskán dél felé jár, mikor megjön Odre és a többiek. Felnézek, rá lesegítem, a lóról kimérten néz, rám mire felsóhajtok.

- Hiába nézel úgy, mint egy anyagyilkosra nem én vagyok a te ellenséged.  – morgom oda.

- Gondolod? Ki tudja te nem-e vagy ebben benne… –motyogja, mire rá villantom tekintetemet.

- Odre én is áldozat vagyok, de ha acsarkodni akarsz, velem ám legyen meg az akaratod… - sóhajtom, és a sátrunkba kísérem. Nem kell, rá sok megmutatkozik édesapám is.

- Látom megérkeztél lányom. – mosolyog rá mire Odre udvarias arcot vesz fel.

- Igen köszönöm, hogy küldte a követeket. – méregeti, apámat mire õ rám pillant majd újra a lányra.

- Ugyan semmiség, az esküvõt ma este megtartjuk. –azzal távozik.

Morogva leülök és a hajamba túrok elfekszem az állatprémen és lehunyom szemeimet. Odre rám pillant, érzem, a pillantását majd ki tudja, miért leül mellém.

- Sajnálom, hogy apám egy szörnyeteg. –suttogom.

- Nem a te hibád… - motyogja.

A délután további részét csendben töltöttük el vagy éppen beszélgettünk. Végül jöttek érte, hogy felkészítsék az esküvõre és engem is öltöztetni kezdtek. A hátam közepére nem kívántam az egészet. Felsõtestem szabadon hagyták csak nyakláncot, amit tollak ékesítenek, az takar valamennyit mellkasomból. Díszes indián nadrágot kaptam és arcfestést. Lassan kilépek, a sátorból már a nagy tanács a tûz körül megyek, leülök a tûz mellé a võlegény helyére. Lassan meghozzák Odret is. Egyszerûen lélegzet elállítóan néz ki. Gyönyörû állatbõrbõl készült ruha van rajta. Haját szabadon hagyták csak tollakkal ékesítették a fejdíszét. Lehet, neki nem tetszik, sõt biztos, de szerintem lélegzetelállítóan néz ki. Leül, mellém mire felsóhajtok, rám emeli tekintetét.

- Lehet, nem sokat számít, de szép vagy. –mondom, õszintén mire lesüti tekintetét.

- Köszönöm. –suttogja.

A sámánunk elkezdi a szertartást. Az egész nép lélegzet visszafojtva figyel bennünket. A folyóból hozott vizet nyújt felénk. Iszom, belõle majd felé nyújtom és õ is iszik. Homlokunkat megérintve köt össze minket. Mikor ellép, tõlünk a törzs ujjongani kezd a mi bánatunkra. Figyelem a táncot jön az étel és az ital. Mindenki a béke napjának tekinti, ezt a napot reménykedem én is benne, hogy igazuk van. Nem akarok hadakozni sem háborúzni. Megjön Odre népe is legalább apámnak erre volt esze. Látom, hogy feleségem felpattan, és hozzájuk rohan, szétnézek, majd felállok én is megyek üdvözölni õket. Megadom a tiszteletet apósomnak és anyósomnak. Majd hellyel kínálom õket. Hagyom, hogy beszélgessenek, lányukkal én mindenkit megkérdezek kér-e valamit mindenkire figyelek, apám csak dõzsöl és sütkérezik a békéjében. Mondhatom szép kis béke… Csak remélni merem, hogy nem lesz semmi baja Odrenak és nekem, mert ha igen azt apám nagyon megkeserüli. Meglátjuk, mit hoz a holnap és remélem szépséget.

 Halk kuncogásomra megáll és felém fordul.

-         Táncolsz a Holdnak?

-         Igaziból nem megy valami jól, de meg akartam nyugtatni, hogy te nem voltál itt. – Int egyet, amire elmosolyodom és föllépek hozzá a fellegekre, majd ringatózni kezdek.

 Zephilios tovább fújja kürtjét, miközben engem néz. Intek neki, hogy lépjen közelebb. Miután megteszi, táncolni kezdünk. Kezét derekamon pihenteti, még másik kezével megfogja az enyémet.Ringatózásunk a szélnél is lágyabb, szárnyatbontva felemelkedünk az égbe.

 Mosolya szebb az égen lévõ csillagok hivalkodó fényénél is, szívemet melegség tölti el, ahogy meglátom. A Hold féltékenyen ragyog fel és megvilágítja a felhõket. A csend lágy dallamot dúdol a Mennyben és mi csak sodródunk a ritmusával. Karjaim nyakára simulva érek hozzá közelebb. Magabiztosan tartja vékony derekam, ujjai néha végigsimítanak csípõmön.

 Pár óra múlva a Nap megirigyli a Hold boldogságátés átveszi a helyét. Narancs fényben úszó felhõkön pihegek elterülve. Arcom kipirult teste közelségétõl már rég, szemeim lehunyódnak.

 Meleg teste huppan mellém, a fehér szárnyak narancsosan tündökölnek Zephilios széles hátán.

 Ujjaimmal végigsimítom a puha tollakat, mire meleg pilantása arcomra téved. Zavartan mosolyodom el és megfogom a kezét. Szürke tekintetébe merülve hajtom fejem álomra.

 Épp indulnék szokásos dolgomra, mikor meggondolom magam és úgy döntök, hogy megnézem mit csinál Zephilios. Amint közeledek, látom, hogy Amedinellel társalog. Úgy látom, hogy Amediel ismét tévedt valamiben. Senki sem lehet tökéletes, még az angyalok sem. Végül egy sóhajjal útjára engedi és helyet foglal egy felhõn, mire felkuncogok.

-         Látom, nem egyszerû õrnek lenni, Zephilios.

-         Ciara, te mit keresel itt? Ilyenkor a csillagokat szoktad számlálni tudtommal.

-         Azok kis bóhókásak az éjszakát várom, hogy táncoljak a Holdnak. – mondom és ringatni kezdem magam egy eszembe jutó dallamra. Õ komolyan pillant rám.

-         Kösd fel, amit fel lehet, Ciara, mert hosszú évek után figyeld meg, hogy ma este egy gyerek vagy egy szomorú, kétségbeesett tini szólni fog neked. – Abbahagyom a táncot és viharszürke szemeibe tekintek.

-         Két éve nem imátkoztak a Holdhoz. Pont ma miért lenne így?

-         Nem tudom. Ez csak egy általános tipp. Azonban megyek, met az egyik Angyal nevében beszélnem kell az Úrral. Minden jót, Ciara. – Int és elrepül a lemenõ Nap irányába.

 Napról jut eszembe, mindjárt itt az este. Felrepülök az Aranypavilonig, ahol halk, kürtök és hárfák zenéje hallszik minden nap. Amint felbukkan a Hold, testem már mozdul is. Végtelen dallamra ringatózok és siklok a pavilont tartó felhõket alig érintve. Két óra telhet el, mikor meghallom egy kisgyerek hangját. Gyermeteg hangja csak úgy zeng a falak közt. A hangszerek elhallhatnak, minden lélegzetét visszafolytva halgatja a kisembert. Imátkozik. A Holdtól kér segítséget, mert szülei folyton vitáznak. Véget ér az ima, felcsendül a zene. Nem hagyom abba táncom, bármi történjen is. Zephiliosnak igaza volt. Majd reggel megköszönöm neki, ha ébren lesz, ha nem, akkor alkonyatkor ismét ellátogatok hozzá. Bár meg tudnám valahogy érinteni a szívét. Holnap este elhozom õt a pavilonba, amúgy sem járt még itt. Ha meg megint az embereket akarja majd bámulni, akkor az ittenlévõ kút vízébõl kristálytisztán láthatja õket.

 A Hold egyik fénysugarát rámirányítja, mielõtt még eltûnne a horizonton. Mindig így köszönni meg a táncom és búcsúzik. Vagy csak én gondolom így?

 Kitárom szárnyaim és elrepülök a Palotához. Mindenhol arany és ezüst szín csillogtatja szépségét.

-         Ciara, hát te? Mit keresel itt, gyermekem? – kérdez Uriel, ki úgy hiszem õrt áll Isten ajtaja elõtt.

-         Szép reggelt! Este imátság zengett a pavilonban. Egy gyermek segélykérése.

 Rámmosolyogva bólint és beenged. Urunk a napfelkeltét szemléli, elõtte fehér szalaggal átkötött tekercsek. Mikor még egy lépést teszek felé, rám emeli tekintetét.

 Amint megkapom az engedélyt, máris indulok a Kapuk felé.

-         Jó reggelt, Ciara! Hogy-hogy ilyen korán fenn vagy? Nem vagy fáradt az este miatt? – hallok meg egy mély, férfias hangot, amire mosoly kúszik ajkaimra és szemeim ragyogással telnek meg.

-         Neked is szép reggelt, Zephilios! Az emberek közé kell lépnem, teljesíteni egy kisgyerek kérését. Beigazolódott mondatod, mégha csak tipp volt is. Köszönöm – mosolygok rá és arcára apró csókot hintek. – További szép napot, Zephilios! 

A vágytól remegni kezdek, érzem, hogy forróság ömlik végig rajtam, a kín tetõzik… Ahh… el fogok menni… Váratlanul erõs ujjaival rám mar, az érzéstõl felkiáltok. Ne… nem… nem hagyja!

- Nehogy azt hidd, hogy hagylak öt perc után elmenni… Csibehh… - nyögi mély hangján a fülembe, ami mintegy korbács, úgy rohan végig rajtam. Érzem fogait, ajkait és nyelvét a hátamon játszadozni, fájdalmasan és reszketve vergõdök alatta… A hajamba tép, felrántja a fejem, éhezõn tapad rám, ágyékom úgy lüktet, hogy arra nincs szó… Szenvedõként nyelem szenvedélyét, kezem akadozva emelem, és megtalálva hosszú, fehér haját beletépek.

- Nyögd el szépen a neved, Galambom…

- Dhh… Daal… - préselem ki magamból a választ, szemeim elõtt lassan elhomályosul minden… becsukom hát õket, de szinte azonnal felnyílnak, mikor erõsebben löki magát belém. Feljajdulok. – Chall… Engedj elmennih… kéhrlek…

Próbálom meggyõzni, törleszkedem, végignyalok dús ajkain, amik hirtelen széthúzódnak, jelezve, hogy vigyorog. Végigvág rajtam valami vad lüktetés, mikor végre elenged…

Valamit suttog, de egyszerûen képtelen vagyok odafigyelni rá, csak a heves tempót és a kemény érintéseket érzem… Gerincemen féktelen hullámzás rohangál, nyögve és zihálva hajtom le a fejem, nyakláncom a számat verdesi, mikor felhúz magához. Kábán tûröm, hogy a nyakamon vergõdjön nyelve, de mikor sokáig egy adott területen játszik…

Megmerevedek.

Most…

Uramisten!

Kemény és éles fájdalom hasít a nyakamba, de ezzel egy idõben végigrohan rajtam a fehér borzongás, ajkaim mögül kitör a megkönnyebbülés és élvezet hangja, ahogy újra és újra gyönyört okoz… Forró ajkai a nyakamon pihennek, a szívás ereje erõsödik, elgyengülve hullok le a párnák közé…

Izmaim elernyednek és megfeszülnek, szemeimet lehunyom egy hosszú pillanatra, kiélvezve a csodás csöndet, de már jön is a sötétség…

***

Mikor felébredek, hófehér párnán pihen a fejem, sóhajtva fordulok az oldalamra, kezeim drága selymet érintenek, az éjfekete huzat baljóslatúan rezzen meg ujjaim alatt. Tenyereimre támaszkodva ülõ helyzetbe tornázom magam, úgy érzem magam, mint akit fejbe vágtak egy méretes husánggal, vagy mint aki egész éjjel piált és a másnap eléggé macskajajos.

Fejemre szorítom a kezem és a hajamba túrva nézek körül. A szoba tiszta luxus, bíborszín tapéta feszül a falakon, arany indamotívumokkal, a szecesszió eme formája pompásan visszatükrözõdik minden tárgyról.

Rossz helyen vagyok, ez nem az én lakásom, ez tény.

Végigpillantok magamon, meztelen vagyok, mily meglepõ. Erõm végigrohan rajtam, begyógyítva karcolásokat s karmolásokat egyaránt, égõ szemeimmel feltérképezem a helyet. Hm. Felkapaszkodom az ágyról, leszállva a matracról félresöpröm az egyik oldalt lógó baldachin függönyt. Üvegajtókat látok meg, amik egy apró és impozáns kertre néznek, a nap az arcomon simít végig.

Fenébe.

Elhozott magával.

Felállok, körülnézve a szobában csöndesen az ajtó felé lépek, szárnyaim elõbukkannak, de ahogy kifelé osonnék, valaki elkapja az egyik szárnyam tövét, és bependerít, kitépve pár tollat.

Felhorkanok, kezem lendül, de nem érek el semmit sem.

- Képes lennél úgy lelépni, hogy nem is vagyok itt? – duruzsoló hangját mindenhonnan hallom a szobából, gyorsan elemzem a helyzetet. Ez nem mágia, tényleg itt van. Álcázza magát, de mégis hol? Elhúzom a számat, kezemen felsejlik a fehér fény, de ahogy megérintenék bármit is, váratlanul hátracsavarja, és a szárnyaim közé szorítja.

Felnyögök az érzéstõl, hátrarúgok, de csak jól szórakozva kapja el a bokámat, és húzza maga felé.

- Adj még végtagot – kuncog, kezemet jobban megszorítja, lábam hátrább rántja. Hirtelen felindulásból rúgom el magam a földtõl féllábon, majd szárnyaim segítségével megperdülök a levegõben, és sikerül arcon rúgnom.

Nem igazán díjazza, de legalább elengedte a karom.

- Szállj le rólam – morgom, ezüstös köddel vonom magam körbe, hogy ne tudjon hozzám érni. Vicsorogva közelít, nyilván sikerült felbosszantanom. Felém kap, de sisteregve vágja vissza kezét a gomolygó, füstszerû pajzs.

- Örökké nem tudod fenntartani – hangja mélyen suttogó, fenyegetõ. Leül az egyik szemközti fotelbe, és szemérmetlenül bámulni kezd. Felhúzom az orrom, egy nadrágot sikerül magamra rángatni, de inkább felülök a sarokban levõ vázatartó oszlopra, szárnyaimat eltüntetem.

Halkan szuggeráljuk egymást, Õ néha morran, én pedig néha sóhajtok.

Francba, a büdös életben nem tudom lekoptatni magamról…

Körbehordozom tekintetem a szobában, tudom jól, hogyha egyszerre akarnám megtörni a mágiáját, miközben a pajzsom aktív, mind a kettõ megszûnne. Õ rám veti magát, én pedig felkoncolódom.

Általában az ilyenek szex után kinyírják a gyengébbik felet.

- Felesleges bármin is agyalnod. Itt fogsz maradni – nyalja meg ajkait, én pedig keresztbe fonom magam elõtt karjaimat, és úgy hajolok egy kicsit elõrébb, halvány mosollyal az ajkaimon.

- Hát biztos nem – felelem, mire felhorkan, ami a nevetés és lenézés egyvelegébõl születhetett.

- Még gyenge vagy az este miatt. Ne vedd magadra, a jobbakat is megviselik a méreteim – int megbocsátón és kegyesen.

Mi van?

- Beképzelt féllény – húzom fel az orromat, mire felkuncog.

- Nem vagyok beképzelt, csak tudom, mennyit érek.

- Bahh! – fordítom el a fejem élveteg pofájáról.

***

Lassan hat órája tartalékolom az erõmet, és mindenben az a vicc, hogy folyamatosan heccel, igyekszik felidegesíteni, hogy a harag feleméssze hatalmam. Megpróbálom kizárni a jelenlétét, de most megint kitalált valamit, ugyanis rémesen vigyorogni kezdett.

Feláll, felém kezd cammogni, ellenségesen pillantok fel magas alakjára. A kezében észreveszek egy ostorszerû valamit, amit kifeszít és megrángat maga elõtt. Összerándulok, de a következõ pillanatban meglep.

Az az izé a kezében csattan, a lábam elmarja, és kiránt a ködbõl. Diadalmasan vág hasra és lép a hátamra. Felröhög.

- Jól sejtettem, hogy helyhez kötött – hajol le hozzám, ujjai a hajamba tépnek és felfeszíti a fejem, miközben rajtam áll. - És most… kárpótolsz az elvesztegetett idõért, Csibém…

- Eressz el – szakad fel ajkaim közül a szitok, felkap a földrõl és az ágyra hajít, de mikor felpattannék, valami fémes csendül meg karmai között, a csuklómon csattan valami, és máris a fém ágytámlának vagyok bilincselve.

Hátrarúgok, de mind a két lábam elkapja, így szinte kifeszítve lógok a levegõben. Megint röhög, szinte félek megnézni mit gondol, a hideg fém a kezemen felforrósodni látszik. Érzem megint a vágyát…

Rángatni kezdem a kezem, de ekkor letépi rólam a nadrágot, két keze a fenekemen csattan, karmaival megkapja õket, mire meglepetten hörrenek fel. Na nem… megint nem… Türelmetlenül fészkelõdöm, de kezei elõre siklanak mellkasomon, végigsimít bõrömön, körülrajzolja mellbimbóimat, mire az alsó ajkamba tépve hajtom le a fejem kínzottan.

- Ugyan… tudom hogy akarod – nyal bele a fülembe, hangja közvetlen közelrõl cseng, megremegek, ahogy megérzem rám nehezedni. Bizsergés fut végig rajtam, fullasztó csókot ad, zihálva tûröm el, keze oldalamon fut végig, majd a karjaimra és végül a hátamon siklik végig. Szemem láttára nyálazza be ujjait, és futtatja végig õket gerincem ívén, amibe beleborzongok, felnyögve érzem meg magamban ujjait, a bilincsem megfeszül, de nem enged.

Nyögve próbálok elhúzódni tõle, de nem ereszt, hallom morgását és sokszor ajkaim után kap, mint valami kiéhezett vadállat. Ujjai erõteljesen mozognak bennem, reszketek minden porcikámban, a párnát tépem kínomban…

Váratlanul kihúzza belõlem ujjait, és kirúgja alólam a lábaim, majd arra kapok észbe, hogy a hátam mellkasának csattan, kezeim vízszintesen kifeszítõdnek, s az ölébe ültet.

Végignyal a nyakamon kéjesen, fogaival megharapja a fülcimpámat és húzogatja, közben mocskos szavakat suttog, becenevekkel illet, ami hihetetlenül felizgat, pedig nem kellene…  Felemel, érzem, hogy merevedésé a bejáratomhoz illeszti, hangosan nyögök, mikor magára ejt.

Percekig hörgésének hangja és a saját kiáltásom visszhangzik a fülemben, erõsen mozgat magán, hátra feszít magához, kezeim megfeszülnek, ahogy fejem meghúzza, hogy ismét hevesen a számba fújtathasson.

Nem tudom meddig játszott velem, csupán a nyögés, hörgés, forróság és érintések jutnak el a tudatomig, néhány apró simítás és karmolás, harapások, fehér fény… gyönyör újra és újra, kezeimet nem engedi el a bilincs szorításából, sosem pihen és sosem nyugszik, duzzadt ajkaim mögül sikoly tör ki…

- Látom tetszik ez a „hamarabb szabadulok elv” – szabályosan felröhög, mire én ledermedek. Úristen, mit csinálok? Simán elrepülhetnék, ez az izé biztos nem tud utánam repülni, a bûbájait pedig blokkolni is tudnám…

Miért nem mozdulok?

- Oh, gyerünk, folytasd csak, nagyon jól csinálod! – süppednek ujjai mélyre tincseim között, én pedig magamban nyöszörögve folytatom tovább kényeztetését… Kezével végigsimít a hátamon, beleborzongok a fehér ujjak érzetébe, s letépi rólam a ruhát…

Innen már nincs visszaút…

Érzem merevedésén, hogy beindítja az amit lát, szinte lüktetni kezd, ujjai lesiklanak a hátamon, és mikor a fenekembe markol, felmordul, én pedig nehezen bár, de visszafojtok egy nyögést…

A hajamba markol, fogást talál rajta, majd hátra rántja a fejem, így szinte rögtön, ragadózó madárként lecsap a számra. Elhomályosul elõttem robosztus alakja, ajkaim megremegnek, szája egy kaján vigyorra húzódik, és hosszú nyelve a számba siklik…

Mély levegõt veszek az orromon, majd engedve az ördög kísértésének viszonzom domináns csókját, de hirtelen szakad el tõlem, én pedig kidugott nyelvvel próbálom szaggatott lélegzetvételeimet rendszerezni, de sikertelenül, ugyanis újra kínozni kezd…

Szinte a nyelvemet kezdi el szívni, nyalogatni, olyan, mintha… ahhh…

- Ugyan, ne hagyjátok abba. Szép kis mûsort csináltatok az imént. Már épp azon töprengtem, hogy beszállok… - hallok meg egy vérszomjas hangot, melynek nevetése felér a Sátán körömcsikorgatásával. Meglepetten pislogok, merrõl jöhet ez a förtelmes erõ. Hirtelen betuszkol a hátam mögé, és elém áll, így végleg nem látok semmit, de ha már engem, alkalmi partnerét is védelmez, akkor nem sok jóra számíthatok…

- Mit akarsz? – alacsonyan hömpölygõ, vörös ködszerûség ömlik végig a szobán, és két bakancsba bújtatott lábat pillantok meg, de felsõtestét nem látom az elõttem strázsálótól.

- Ugyan… így kell üdvözölni egy nagyon jó barátot? Szexéhes a levegõ! Miért nem folytatjátok?

- Még egyszer és utoljára megkérdezem! Mit akarsz… Sigfrid?

Ekkora döbbenetet a világtörténelem még nem látott, amit ennek a névnek hallatán produkáltam. Ez nem az én napom… Talán az egész univerzum két legerõsebb és szexmániás démonát kaptam ki, egyetlen egy éjszaka leforgása alatt… Ennek tudatába még a fogam is megfájdul kínomban.

Ha esetleg összekapnak, akkor… el tudnék szökni…

- Én? Ugyan semmit, csak úgy gondoltam, mozizok egyet, amíg ti elszórakoztatjátok egymást… - hallom a szõrszálhasogató kuncogást, és rögtön kattogni kezd az agyam. Most már biztos, hogy össze fognak marakodni, nekem pedig semmi más dolgom nincs, mint kirepülni az ablakon…

És ha megegyeznek?

Kizárt. Ezek hataloméhesek és agresszívek, szeretnek kisajátítani másokat. Tapasztalat.

Sigfrid leül az egyik fotelbe, és szinte látom, ahogy kihívóan mered felénk, én pedig megpróbálok láthatatlanná válni, de ezt még sosem próbáltam, csupán elméletben tudom, hogyan kellene, de jelenleg nem vagyok olyan állapotban, hogy…

- Takarodj.

- Ugyan már… - gúnyos és lemondó ciccegést hallok meg. - Téged szophat, én hátulról dugom, aztán cserélhetünk is… Ahogy jól esik. De ha gondolod, kicsit elõbb kivéreztethetnénk egymást, úgy sokkal izgalmasabb lenne…

- Állok elébe.

És megmozdulnak. Két hihetetlenül gyors sávot látok, majd morgást, karistolást… Úgy összemarakodtak, hogy pillanatokon belül meg is sebzik egymást, a vér lepereg a drága perzsa szõnyegre, a bûz szinte elviselhetetlen. Ahogy tépik egymást, haraguk egyre jobban fellobban, idegesség és ingerültség söpör végig az apró folyosón, szinte égeti a bõrömet, ahogy erejük összefeszül és durván egymásnak csapódik…

Az ablak felé araszolva megpróbálom kinyitni, de sikertelenül, csak a saját tükörképem néz vissza rám. Rosszallóan, megvetõen, ki tudja milyen indokból, a zöld szempár szinte örvénylik.

Feszigetni kezdem, de nem sikerül, fejem mellett egy villám csapódik a falba, törmelékek takarnak be, én pedig gyorsan oldalra ugorva az ajtót próbálom, de az már akkor sem nyílt, amikor ideûzött…

Hátulról erõsödik a morgás, szinte látom az eltorzult arcokat a szemem elõtt, így megpróbálom berúgni az ajtót, de ekkor hirtelen csend lesz. Nem nézek hátra. Recsegés, ropogás, zihálás és megint horkantások, morgás.

- Vissza a párkányra csibém.

Nem mozdulok, él bennem az ösztön, hogy meneküljek, védjem amim van, de a másik pedig… Ocsmány módon marasztal… Kielégületlen vagyok, ahogy Õ is. Csak egyszer segítenénk egymáson… Egyetlen egyszer…

Dolga végeztével felém fordul, én pedig teljesen felhúzódom a párnák közé a párkányra, ahogy közeledik. Felsõtestén folyik ellenfele, és saját vére, szemei tûzben izzanak, karmai még helyesek, és bõrdarabkák szorultak alá… A félelem mindenféle vágyat kicsapott belõlem, igyekszem az ablakot a kezeimmel kinyitni, de durván megragad, és lecsapja felsõtestem, s fölém magasodik.

- Befejezzük, amit elkezdtünk, csibém – dörmögi, hangja karcos a harc élvezetétõl, de most más is lüktet benne… A vágya szinte elviselhetetlenül, fojtogatóan telepszik rám, szinte kiprésel mindent a tüdõmbõl, a levegõ forró lesz, alig kapok levegõt…

Lehajol hozzám, és erõszakosan tapasztja száját az enyémekre, felfalja a számat, többször erõsen meg is harapja ajkaimat, majd vastag nyelvét a számba kényszeríti, amit szinte nyeldekelve fogadok be. Merevedése keményen döfködi a lábam, én pedig kezdek szédülni, a nagy forróságban szinte azt sem tudom, hová kapjak.

Végül döntök…

Hajába fúrom ujjaimat, érezve a selymes tincseket elsiklani közöttük, domináns illata szinte drogként hat rám. Visszacsókolok, mire elégedett morgást hallat, szinte rám fekszik, én pedig egyik kezemmel megsimogatom a nyakát, vállait…

Elválik a számtól, hangos morgást hallat, és egy pillanat alatt lekerül róla a nadrág, én pedig hosszú ujját megérzem magamban… Élvetegen felnyögök, szinte már nem is érdekel, hogy Õ gonosz és förtelmes, hogy egy aljadék szemétláda és hogy mások kizsákmányolásából él… Ágyékom lüktet a megkönnyebbülésért, Õ pedig olyan testtel rendelkezik, akár egy angyal…

- Ez az, dalolj madárkám… - hörgi, és nyakamat kezdi el harapdálni, nyalogatni, szinte látom, ahogy kismillió csóknyomot hagy magaután. Forrón a fülébe sóhajtok, mire megrándul, és gyorsabban kezdi mozgatni ujjait, majd csatlakoztat hozzá még kettõt. Megkapaszkodom széles vállaiban, hagyom, hogy elöntsön teljesen a vágy és a forróság, a hév, a szenvedély, ami addig tart, akárcsak a tiszavirág élete…

Egy napig, egy adott pillanatig, a párzásig…

- Ahh… nyögök fel hangosan, mikor kihúzza ujjait belõlem, vadul csókolom a nyakát és a vállait, többet akarok belõle, még többet… Hozzádörgölõzöm, körmeimmel szinte a hátába vájok, tudom, hogy az ilyenek attól indulnak be, és mennyire imádják… Simogatom, ahol érem, és meg is kapjuk mindketten, amit szeretnénk…

Vadul belémvágja magát, én pedig érzésére felnyögök, olyan hangosan, hogy biztos meghallották pár házzal arrább… Rögtön mozogni kezd, méretes merevedése szinte teljesen kitölt, érzem, ahogy felemeli lábaimat, és izmos csípõje köré tekeri õket, én pedig felkapaszkodva hozzám karmolászom élvezettel a hátát…

- Ahrrr… Finom vagy… csibém… De még mennyire, megérted ezt a cécót… - egy fullasztó csókra hajol le hozzám, én pedig felvéve féktelen ritmusát mozgok vele egyszerre, így még mélyebbre hatol belém, szemeim szinte fennakadnak, annyira jó, annyira…

- Baszki, örökké dugni foglak… - dörmögi még, szexi hangján, amely a vágytól olyan rekedt, hogy szinte semmit nem értek, de nem is érdekel… Forró leheletem végigszalad bõrén, ami alatt az izmok mindig megrándulnak, tüzes szuszogása a fülemet perzseli… Erõs karjai megragadják a csípõmet, még jobban magához vág, én pedig csak nyögni tudok, nyögni és nyögni…

Mikor megérzem, hogy lassan eljutok a csúcsra, és neki sem kell már sok, kihúzódik belõlem, majd a következõ pillanatban azon kapom magam, hogy a párkány elõtt térdelek, felsõtestem fel van fektetve rá, és újra meg újra magáévá tesz…