- Remélem nem vagy félõs – mondja, ahogy hátrapillant rám. Legszívesebben hangosan felnevetnék erre a kijelentésre, de nem teszem. Uram atyám! Egy ember, egy nyavalyás ember aggódik értem! Sosem hittem, hogy ezt megélem, erre tessék!

- Én? Ugyan én aztán nem félek semmitõl – mondom nevetve, mire elmosolyodik. – Miért mitõl kéne félni? – kérdezek rá kíváncsian. Nincs olyan része Centralnak, ahol ne jártam volna, és nincs, ami árthatna nekem. Kivéve õt, de még a gondolattól is kiráz a hideg. Õ az egyetlen, aki képes megölni engem, ha úgy tartja kedve.

- Csak tudod én Centralnak úgy mond a sötét negyedében lakom – vonja meg a vállát egyszerûen. Igen, ismerem a sötét negyedet, nem egyszer jártam már ott, ha információra volt szükségem ehhez-ahhoz. Nincs, ami meglep. – Ide még a katonák sem mernek bemerészkedni - mondja egy gonosz vigyorral az arcán.

- Miért olyan különleges ez a hely? – kérdem, hogy kíváncsinak tûnjek, mint aki sosem járt még ott. Kim eltûnõdik egy pillanatig, mire válaszol.

- Te még nem hallottál a város ezen, részérõl? A sötét negyedbe szorult ki a társadalomnak azon része, akik lecsúsztak, akikrõl nyílt titok, hogy nem éppen jó úton járnak, vagy pedig nincs pénzük megfizetni a jó utat. Veszélyes környék, sok fura és sötét alak megfordul itt. Zegzugos kis macskaköves utcák szövik be a városnak ezen, részét. Akad egy-két baljóslatú üzlet és az alvilág nagykutyáit is itt találod meg. Itt saját törvények szerint élnek az emberek. A városnegyed ad helyet a Fekete piacnak. De itt található a kedvencem a Holtlelkek tanyája. Ezen felül ez a rész maga az Óváros, a mai Central City alapja. És itt találod a Túlvilági fuvallat lakóparkot – magyarázza hevesen útközben, és úgy tûnik, hogy szeret itt élni. Naná, mert itt mindig történik valami. Hallgatom a csacsogását, és begyûjtöm az információkat, amik még késõbb a hasznomra lehetnek. Ha ez a lány ennyire jól ismeri ezt a helyet, akkor nagy hasznomra lehet még. Közben figyelmesen tanulmányozom a járását, minden mozdulatát, a hanghordozását, a szóhasználatát. Ki tudja, mikor kell a bõrébe bújnom. Persze mindezt úgy teszem, hogy õ ne vegye észre, de tisztában vagyok vele, hogy gyanakszik rám, és õ is szemmel tart engem.  – A feketepiaccal, kezdõdik a kereskedõ negyed, a holtlelkekkel a szórakozó negyed ahol megtalálhatod a Piroslámpás házat is. Itt nincsenek katonák, nincsenek bíróságok. A magunk urai vagyunk, és úgy rendezzük el az ügyeinket, ahogy akarjuk  – von vállat, miközben a környék egyre sötétebb lesz körülöttünk. Elérjük a raktár negyedet, én pedig nagyon boldog vagyok. Örömömben nevetgélek, nemcsak azért, mert tényleg tetszik, amit mond, hanem mert botor módon fontos információkat oszt meg velem. Ugyan ezek nagy részét én is tudtam eddig is, de vannak itt még újdonságok.

- Ez nagyon jól hangzik. Jó kis hely lehet, bár még nem jártam ott. Ne aggódj, jártam hasonló helyen nem kell féltened – mondom könnyedén, ami mosolyt csal az arcára. Majd hirtelen megragadja a karom, és beránt az egyik raktárépület mögé.  – Most meg mi bajod? – kérdem mérgesen, mire csendre int.

- Ez a vasvérû, mi a francot keres itt? Tudtommal, Keleten tartózkodik  – suttogja halkan, miközben kikémlel. Ezek szerint Basque Grand visszajött a fõvárosba. Nem tetszik ez nekem, õ nem a mi emberünk, még bajt okoz, de Dante nem adott engedélyt a likvidálására. Azt mondja, hogy még hasznunkra lehet.

- Mi a baj? – kérdem az értetlent adva, mire látom, hogy Kim milyen ideges. Úgy tûnik, nem kedveli Grandot. Ahogy senki sem.

- Mikor Basque Grand utoljára a negyedbe jött tombolni, közel hatvan embert ölt meg egyetlen támadással. Mindenki gyûlöli, és a fejét akarja, de nem vagyunk mi sem ostobák. Messze elkerüljük, nehogy megint a mi területünkre tegye a lábát. Azóta is próbálok valami olyat kitalálni, ami hatásos az alkímiájával szemben, de még nem jártam sikerrel. Addig viszont nem akarom elveszíteni a fejemet, még ki nem találok a legerõsebb alkimistákkal szemben valamit – magyarázza, ahogy egy alagútban haladunk. A fényt némi gyújtós szolgáltatja, bár én remekül látok a vaksötétben is. De ezt nem osztom meg vele. Grand tombolásáról én is tudok, pedig akkor éppen délen jártam. Kár, hogy nem láttam a tombolást, de akkor éppen egy kisebb felkelést kellett kirobbantanom a déli határnál. Mindent nem lehet.   

- Látszik, hogy nagyon gyûlölöd a katonákat. Ne aggódj, én se vagyok vele másképp. Savanyú az összes -  mondom, miközben Kim meghúz egy láncot, mire a túloldalon kitárul egy ajtó. Az ajtó másik oldaláról dohány és alkoholszag csap meg minket, halk zene és beszélgetés moraja hallatszik. Meg egy csetepaté hangjai, amik egybõl felkeltik a figyelmem. Mindig szerettem az ilyesmit. Az emberek olyan könnyen egymásnak esnek bármi miatt. A pultnál három-négy ember összeverekedett, ahogy az már ennél a fajnál szokásos. Mi homonculusok bezzeg nem öljük egymást a semmiért, csak ha okunk van rá.  – Ej ha, már is tetszik a hely! – mondom füttyentve, ahogy körbenézek. Egy kés repül felém, de Kim az arcomtól pár centire megfogja. Nos, nem mintha ártott volna nekem, de ha itt mutatkozik meg a képességem, akkor egybõl kiderül, hogy nem vagyok ember. – Úgy látom jók a reflexeid. De megoldottam volna – vigyorodom el, Kim meg vissza rám, majd elhajítja a kést, ami egy férfi torkában végzi. A férfi halálhörgés közepette dõl el, a többiek pedig egybõl elfordulnak.

- Na azért. néhány órára megyek el és már is kitör a balhé? – mondja nyugodtan, ahogy végig sétálunk az emberek között.

- Még is miért félnek ennyire tõled? – kérdem kíváncsian, miközben végighaladunk a termen. Az emberek félrehúzódnak, lesütik a szemüket, amit nem értek. Mintha tisztelnék Kimet. Szóval õ itt valami fõnökféle, mi? Ez jó, így könnyû dolgom lesz, amíg eljátszadozom vele.

- Nos, azon hat ember közé tartozom, akiknek nagy befolyása van a negyedben. Mind másért felelünk. Én az automailokért, a katonákkal szembeni védelemért, és ami a legfontosabb én szerzem be az élelmet és az italt – mondja, ahogy már az utcán haladunk.

Körbenézek, és látom, az emberek félelemmel vegyes tisztelettel néznek Kimre. Többen megemelik a kalapjukat, vagy ránk köszönnek.  Ez érdekes, szóval tényleg egy vezetõvel van dolgom. Nos, azokkal is tudni kell bánni, és tudom, hogy ez még jól jön. Kim erõs, jó harcos, remek alkimista, csak ki kell aknáznia a benne rejlõ többi lehetõséget. Bár úgy sejtem, vele nem lesz olyan könnyû dolgom, mint annak idején Kimblee-vel volt. Kimben nincs meg a hatalomvágy, a gyilkolás utáni vágy, õ csak nyugodtan akar élni. De majd csak találok valamit, amivel rávehetem, hogy nekünk dolgozzon. Elvégre ez a specialitásom. Mialatt elgondolkodva sétálok mellette, persze gondosan figyelve merre megyünk, és elraktározva minden apró részletet, egy házhoz érünk. Régi, lepusztult, a vakolat is hullik, de amikor Kim közelebb megy, rájövök, hogy valószínûleg itt lakik. Valamit motoz is, majd végre bemehetünk. Bizonyára a ház és a környéke tele van csapdákkal, jó lesz vigyázni, és mindet felkutatni, ha nem akarok elpazarolni egy pár követ magamban. Azok sem tartanak örökké.

– Üdv nálam, érezd otthon magadat! – mondja, majd becsukja az ajtót. Hirtelen elõugrik a vadászgörény, és szimatolva kezd fel-alá futkosni.

- Most mit csinál? – kérdem kíváncsian, ahogy az állatot nézem, bár van egy tippem.

- Ellenõrzi a házat. Járt - e itt valaki, rajtam kívül – mondja, majd a konyha felé veszi az irányt. Legalábbis gondolom oda. – Kérsz valamit? Van sör, vagy esetleg valami erõsebb? – hallom a hangját. 

- A sör jó lesz – kiáltok utána, majd hamarosan meg is jelenik két üveggel. Az egyiket nekem nyújtja. Jóféle itókának tûnik, nem az a vízzel kevert szarság, amit sok helyen árulnak.

- A szobák fent vannak, külön fürdõvel. Ha felmész, a lépcsõn balra van a te szobád - mondja mosolyogva. – Nekem még be kell fejeznem egy két dolgot. Ez a mûhelyem, a padlás meg az alkimista labor. Lehetõleg ott ne nagyon nyúlkálj, ha nem akarsz a levegõbe röpíteni minket – vigyorog rám, majd fogja magát, és magamra hagy. Gondosan megfigyelem, hogy melyik ajtón megy be, majd a sörömet iszogatva úgy döntök, hogy megnézem magamnak a házat. Elvégre, ha itt fogok élni egy ideig, át kell kutatnom.

A ház nem túl nagy, a saját szobámat hamar megtalálom. Egyszerû, nincs sok benne, csak egy ágy, szekrény, asztal, szék. Minimalista összkomfort, de nekem megteszi. Habár Dante házában sokkal szebb szobám van, de amennyi idõt én ott töltök… Meg amúgy is jobb szeretek a szabad ég alatt pihenni, hiszen aludni nem nagyon szoktam, habár idõtöltésnek jó. Homonculusként nem igénylek alvást, nem vagyok puhány ember. Megiszom a sör maradékát, majd az üveget az asztalra teszem, és az ablakhoz lépek. Sötét van, csak a csillagok világítanak. Jó kis hely ez, itt mindig történik valami, és vigyorogva gondolok arra, hogy most még több dolog fog történni, mivel én is itt vagyok. Én, Envy, a világ legerõsebb, legjobb, legpszichopatább és legkegyetlenebb homonculusa. Ezt hamarosan Kim is érezni fogja, de nem fedhetem fel magam elõtte. Még nem, majd csak akkor, ha már bízik bennem.

Átsétálok a fürdõbe, ami egy kádból, és a többi tartozékból áll. Van vezetékes víz, meg egy bojler, ami melegíti a vizet. Jobban belegondolva, rám férne egy fürdés, mert ami azt illeti, a szagom nem emlékeztet egy csokor rózsára. Normális esetben nem zavar, de nem akarom, hogy bárki szóvá tegye a dolgot. Vizet engedek a kádba, majd beleülök. A vetkõzéssel nem nagyon foglalkozok, hiszen így én is, meg a ruháim is tiszták leszünk. Kész pazarlás lenne még levetkõznöm is, meg aztán nem igazán szoktam levenni a ruháimat. Kivéve bizonyos alkalmakkor, amikre itt is lesz lehetõségem. Kényelmesen megfürdöm, majd megtörlöm magam, és úgy döntök, ideje végre szétnézni picit a házban. Csak a vadászgörény ne kövessen. Nem szeretem a házi kedvenceket, fõleg az olyanokat nem, amik gondot okozhatnak. De meg sem ölhetem, mert akkor Kim egybõl rám gyanakodna.

Mit is mondott Kim? Hogy ne menjek a padlásra, mert ott a laborja? Hm… Mikor is szoktam én szót fogadni? Soha! Elvigyorodom, miközben kilépek a szobából, és halk, puha léptekkel elindulok a házban. Szemközt is van egy ajtó, az valószínûleg az õ szobája, de azt hagyom utoljára. Vajon eszébe jutott, hogy átkutatok mindent? Valószínûleg, különben nem figyelmeztetett volna. Akkor pedig jobb, ha nem bolygatok most semmit, hadd higgye, hogy megbízhat bennem, bár a labor piszkálja a fantáziámat. De úgy döntök, inkább a ház többi részében kutakodom egy picit. A labor maradhat máskorra is.

Hallgatózom, de nem jön semmiféle nesz lentrõl. Így valószínûleg még dolgozik. Leóvakodom a lépcsõn, majd a konyhát veszem célba, de kutakodásom nem jár eredménnyel. Semmit sem találok a szokásos tárgyakon kívül, amik egy ilyen helyiségben lehetnek. A nappali már érdekesebb. Van egy könyves szekrény tele könyvekkel, egy kanapé, asztal, két fotel. A falon néhány portré függ, talán a szüleirõl. A feltevésemet megerõsíti az, hogy az egyik kép egy gyereket ábrázol a szüleivel. Vajon õk most hol lehetnek? Meghaltak talán? Persze kifaggathatnám, de nem akarom, majd késõbb. Nem lehetek túlságosan mohó, vagy rájön, hogy tervezek valamit. És nem értem, mit érdekel engem, mi történt a szüleivel. Bár információnak jó, ha majd ellene fogom felhasználni. Ha a szülei még élnek, õ pedig nem hajlandó együttmûködni, nos… Hirtelen egy másik kép vonja magára a figyelmem, ami egy kis szekrényen áll. Kim van rajta egy igen ismerõs személlyel. A nõ láttára a szemeim elkerekednek. Ez… Izumi Curtis, a kölyök anyja! Ezek szerint a lány mestere Wrath szülõanyja! Ez nem jó! Nagyon nem jó, mert õ az Acélmitugrász és a Bádogdoboz tanára is, és tudvalevõleg igen erõs alkimista. Már értem, hogy Kim honnan szerezte a tudását, és miért ilyen tehetséges. Így már minden világos, és jobb, ha óvatos vagyok. Azzal a nõvel még én sem szívesen húznék ujjat, bár nem is az én dolgom végezni vele. Wrath majd elintézi, ha okot adok rá, hogy megölje azt a nõt. Egy terv kezd körvonalazódni a fejemben most, hogy némi információt már megtudtam. Hirtelen lépteket hallok a hátam mögött, és nem is kell megfordulnom, hogy tudjam, ki az.

-       - Nem tudsz aludni? – hallom meg Kim hangját mire megfordulok.

-      - Mindig is rossz alvó voltam – vigyorgok rá. – Nem akartalak zavarni, így lejöttem körülnézni. Ugye nem baj? Nem nyúltam semmihez.

-       - Nos, itt nincs olyan, ami felrobbanhatna – kuncog Kim, majd közelebb lép hozzám. A kezein és a ruháján olajfoltok látszanak. Bizonyára most végzett a munkával. – Mit néztél olyan nagyon?

-       - Ezt a képet itt – mutatom fel a bekeretezett fényképet. – Ki ez a nõ itt melletted? Egy rokon?

-       - Nem – rázza a fejét. – Õ a mesterem, Izumi Curtis.

-      -  Á! – bólintok, mint aki most értett meg valamit. – Már hallottam róla, azt mondják, nagyon erõs alkimista és remek harcos. Nem csoda, ha ilyen tehetséges vagy. És ha jól hallottam, bár az információim nem biztos, hogy megbízhatóak, akkor õ az Acél alkimista egykori tanára is. Meg az öccséé.

Látom, hogy Kim szemei elkerekednek. Mint aki errõl nem tudott. Hûha, meglepetést szereztem neki, ez igen! De úgy tûnik, hamar összeszedi magát, és rám pillant.

-       - Ezt honnan tudod? – kérdi gyanakodva.

-     -  Az emberek beszélnek mindenfélét – vonok vállat. – Meg, egy ideig délen éltem, na, nem Dublith-ban, bár ott is megfordultam egyszer-kétszer. Izumi Curtis igen híres arrafelé, és csak hallottam, hogy egy idõben egy testvérpárt is tanított. Egy szõke testvérpárt, akik elveszítették a szüleiket. És az Acélmitugrász ugye szõke.

-       - De az öccse mindig azt a páncélt hordja – mondja Kim.

-      - Elvileg valami hobbi – nevetek fel halkan. – Bár ki tudja. Mindenestre, hobbinak elég furcsa a dolog. De ha tényleg õ tanította a Babszemet is, akkor nem csoda, hogy ilyen erõs. Állítólag csak a Láng alkimista veheti fel vele a versenyt. – A szekrénynek dõlök, és onnan nézek Kimre. Kíváncsi vagyok, bekapja-e a csalit. Ha összeugrasztom az Aprósággal, akkor kiderül, melyikük a jobb.

-     -  Nos, én még nem harcoltam vele – mondja Kim. – De egyszer szívesen összecsapnék Edward Elrickel. Mondjuk, erre sosem téved, és nem tudhatjuk, mikor tartózkodik Centralban. Õ is folyton úton van.

-      -  Hát, akkor csak ki kell derítenünk, hogy a városban van-e, nem igaz? – mondom könnyedén. – Ha pedig igen, csak picit inzultálni kell a termetével és már meg is van az ok, ami miatt harcolhattok.

-    -   Ez igaz – biccent Kim, majd elvigyorodik. – Te honnan szedsz ilyen beceneveket az Acél alkimistának? Nagyon találóak.

-     -  Van idõm ezen agyalni – kuncogok. – De most elmennék aludni, kissé elfáradtam. Holnap majd beszélünk.

-       - Oké, jó éjt! – biccent, majd mikor elindulok a lépcsõ felé, még utánam szól. – Remélem, szereted a tojást. – Kérdõen nézek rá, mire folytatja. – Csak mert reggelire azt fogok készíteni.

-     -  Nekem jó – vonok vállat. – Nem vagyok válogatós, mindent megeszek – mondom, bár nem kötöm az orrára, hogy nincs szükségem ételre. – Jó éjt! – Azzal felsétálok a lépcsõn.

A szobámba érve jólesõen dõlök az ágyra. Sikerült elindítanom valamit, bár hogy mit, azt még nem tudom. De az elsõ lépést már megtettem azért, hogy megszerezzem Kimet. A Mitugrásszal több gondom lenne, mert ismer, de a lány számára én tök idegen vagyok. Valószínûleg tisztában volt vele, hogy át fogom kutatni a házat, de nem kapott rajta semmin. Viszont gyanakszik, de amíg óvatos vagyok, semmi baj nem érhet, nem igaz? Nem bukhatok le túl hamar, mert akkor mindennek vége, és akkor nekem is annyi lesz. Dante nem fog elnézni egy újabb baklövést, én pedig nem akarok meghalni, nem akarom, hogy újra lecseréljenek! Nem cserélhetnek le! Nem egy tárgy vagyok! Muszáj sikerülnie a tervemnek! Vagy így, vagy úgy! Végül úgy döntök, hogy idõtöltés gyanánt alszom egyet, így bevackolom magam a takaró alá. Egészen kényelmes, és jó meleg. Persze sosem alszom túl mélyen, és hallom, ahogy Kim benyit, hogy ellenõrizzen. Tényleg gyanakszik rám, de nem érdekel. 

- Úgy beszélsz, mintha te nem lennél ember – Néztem rá mosolyogva, de csak vicceltem. De nem válaszolt csak nyugodtan evett tovább. Én meg azért figyeltem, a környezetünket, mert nem nagyon akartam, belefutni katonákba. Ahogy én úgy õk is mindig megragadták asz alkalmat, a balhéra és azért nem a belváros közepén akartam, leállni, bunyózni néhány katonával.

- Mondd csak! – szólaltam meg miközben majdnem elfogyasztottuk az édességünket.

- Igen? – nézet rám, kíváncsian. Én meg nem tudtam mit is mondjak majd csak hirtelen jött, amit mondtam.

- Csak kíváncsi voltam, hogy… szóval… Van hol aludnod? – kérdeztem mire döbbenten meredt rám. Amolyan most viccelsz, fejjel.  – Mert arra gondoltam, hogy… hogy is mondjam csak… ha gondolod, nálam van egy szabad szoba. Ott elalhatsz, ha nincs szállásod. Nos, mit mondasz? – mosolyogtam rá, kedvesen

Nagyon elgondolkodott, ahogy én is. Bár arra a következtetésre jutottam, hogy így legalább szemmel tarthatom. Nagyon furcsán viselkedik és tudni akartam miért. És valamiért vonzott az is, hogy megismerjem õt. Kicsit hasonlítottunk.  

- Legyen – mondta nyugodtan. – Amúgy is szállás után akartam nézni, de ha vagy olyan kedves, örömmel elfogadom az ajánlatodat. De, van egy olyan érzésem, hogy nem ingyen ajánlottad fel, valamit kérsz cserébe, igazam van? – mosolyog rám, és közelebb hajolt hozzám. – Egyenértékûség elve, mi?

- Az ember azt hinné, alkimista vagy, amiért ezt a kifejezést használod – nevetek halkan. – De igazad van. Érdekesnek talállak, régen volt részem olyasvalaki társaságában, mint te. Úgy érzem, sok bennünk a közös vonás. – Mondtam egy mosollyal és egy kacsintással kísérve.

- Hm? Úgy gondolod, Kim? – kuncog egy sort rajtam. – Nos, majd meglátjuk. És mivel az elõbb te hívtál meg inni, a parfét én állom. Azt hiszem, ez így szokás. – mondta vigyorogva, amin jót nevettem.

-  Igazi úriember vagy, mi? – nevettem, de közben végig azon gondolkodtam, hogy vajon ki is lehet valójában. Jó az álcája, de vannak apró dolgok, amik elárulják õt. Engem sem ejtettek a fejemre.

- Csak udvarias próbálok lenni – von vállat, miközben némi pénzt csörget ki az asztalra. – De ha nem gond, még telefonálnom kéne egyet, mielõtt elindulunk hozzád. Ne aggódj, nincs sok csomagom. Igazából az nincs is – kuncog, én meg a fejemet ingatom. Távozunk, majd õ elmegy az elsõ utunkba esõ fülkébe telefonálni. Kicsit fura a viselkedése, de nem hozom szóba. Amég õ telefonál, én a járókelõket mustrálom, mert nem igazán bíztam meg senkiben. És bármikor felbukkanhatott valamelyik katona, akár civil ruhában is. Majd hirtelen Envy bukkan fel mellettem.

-  Mehetünk! – mondta, odalépve hozzám. Szegénynek fel kellett néznie rám, mivel egy több mint 15 centis tûsarkú volt rajtam. Sokaknak nehézséget okozna még az állás is benne, de én teljesen simán ugrabugrálok benne. Már teszteltem, mikor menekülte a katonák elõl.  – Mutasd az utat! – mosolyog rám édesen. Egy pillanatra a hideg is végig futott rajtam, pedig csak rám mosolygott. Kim szedd össze magad! Szidtam magamat, majd miután gyorsan még utoljára körbe néztem, elindultam az utat mutatva neki.

- Remélem nem vagy félõs. – pillantottam rá szemem sarkából, ahogy egy kicsit hátra néztem a vállam fölött.

- Én? Ugyan én aztán nem félek semmitõl. – mondta nevetve, mire csak félmosolyra húztam a számat séta közben. – Miért mitõl kéne félni? – kérdezte kíváncsian.

- Csak tudod én Centralnak úgy mond a sötét negyedében lakom. – vontam meg a vállam és tovább mentem. Kifelé tartottunk a belvárosból, a raktár negyed felé. Onnan lehetett néhány sikátoron át eljutni a mi birodalmunkba, amit a központiak csak sötét negyednek hívtak. – Ide még a katonák sem mernek bemerészkedni. – mondtam egy gonosz vigyorral az arcomon.

- Miért olyan különleges ez a hely? – kérdezte, kíváncsian én meg meglepõdtem.

- Te még nem hallottál a város ezen, részérõl? A sötét negyedbe szorult ki a társadalomnak azon része, akik lecsúsztak, akikrõl nyílt titok, hogy nem éppen jó úton járnak, vagy pedig nincs pénzük megfizetni a jó utat. Veszélyes környék, sok fura és sötét alak megfordul itt. Zegzugos kis macskaköves utcák szövik be a városnak ezen, részét. Akad egy-két baljóslatú üzlet és az alvilág nagykutyáit is itt találod meg. Itt saját törvények szerint élnek az emberek. A városnegyed ad helyet a Fekete piacnak. De itt található a kedvencem a Holtlelkek tanyája. Ezen felül ez a rész maga az Óváros, a mai Central City alapja. És itt találod a Túlvilági fuvallat lakóparkot.  – Magyaráztam neki útközben, szerettem itt élni, mert mindig pezseg az élet és sosem unatkozik az ember.  – A feketepiaccal, kezdõdik a kereskedõ negyed, a holtlelkekkel a szórakozó negyed ahol megtalálhatod a Piroslámpás házat is. Itt nincsenek katonák, nincsenek bíróságok. A magunk urai vagyunk, és úgy rendezzük el az ügyeinket, ahogy akarjuk.  – vontam vállat és egyre sötétebb lett a környék is. Már jócskán a raktárépületek között jártunk. De Envy csak nevetett.

- Ez nagyon jól hangzik. Jó kis hely lehetet bár még nem jártam ott. Ne aggódj, jártam hasonló helyen nem kell féltened. – mondta, ami megmosolyogtatott. De hirtelen berántottam az egyik raktárépület mögé.  – Most meg mi bajod? – kérdezte, de csak csendre intettem.

- Ez a vasvérû, mi a francot keres itt? Tudtommal, Keleten tartózkodik.  – mondtam halkan, ahogy a két raktár között tereltem egy titkos átjáróig, ami egyenest a Holtlelkekbe vezetett.

- Mi a baj? – kérdezte értetlenül, én meg majd felrobbantam a dühtõl, de nem rá haragudtam.

- Mikor Basque Grand utoljára a negyedbe jött tombolni, közel hatvan embert ölt meg egyetlen támadással. Mindenki gyûlöli, és a fejét akarja, de nem vagyunk mi sem ostobák. Messze elkerüljük, nehogy megint a mi területünkre tegye a lábát. Azóta is próbálok valami olyat kitalálni, ami hatásos az alkímiájával szemben, de még nem jártam sikerrel. Addig viszont nem akarom elveszíteni a fejemet, még ki nem találok a legerõsebb alkimistákkal szemben valamit. – magyaráztam neki, ahogy egy alagútban haladtunk. Kezemben egy gyújtóval világítottam, magam elõtt.  

- Látszik, hogy nagyon gyûlölöd a katonákat. Ne aggódj, én se vagyok vele másképp. Savanyú az összes. -  Mondta miközben meghúztam egy láncot, és kinyílt elõttünk egy ajtó. A túloldalról, dohány és alkoholszag áramlott, hallani lehetett a halk zenét és a beszélgetések morajlását. Meg egy csetepaté hangjait. Ahogy kiléptünk az alagútból, azt láttam, hogy a pult elõtt, hárman négyen összeverekedtek.  – Ej ha, már is tetszik a hely. – mondta Envy füttyentve, ahogy megállt mellettem és körbenézett. Hirtelen egy kés repült felénk a díszes társaságból, és pont Envyt vette célba. Én csak elkaptam az arca elõtt két tenyerem között megfogva a kés pengéjét. – Úgy látom jók a reflexeid. De megoldottam volna. – vigyorgott rám Envy, én meg vissza rá. Majd ahogy megfordultam azonnal visszarepítettem a kést a tulaja torkába, mire az hangos halálhörgés után végre elcsendesedett. Mindenki elfordult elõlem inkább, amit már igen csak megszoktam.

- Na azért. néhány órára megyek el és már is kitör a balhé? – mondtam nyugodtan, ahogy végig sétáltunk az emberek között.

- Még is miért félnek ennyire tõled? – kérdezte a fiú, ahogy mellettem halad. Félre húzódtak az utunkból, hogy még véletlenül se keljen szembenézniük velem.

- Nos, azon hat ember közé tartozom, akiknek nagy befolyása van a negyedben. Mind másért felelünk. Én az automailokért, a katonákkal szembeni védelemért, és ami a legfontosabb én szerzem be az élelmet és az italt. – mondtam, ahogy haladtunk az utcán. Ott már másabb volt a helyzet. Nem csak félelmet lehetett látni az embereken, de a tiszteletet is. Többen úgy mentek el mellettünk, hogy megemelték a kalapjukat, vagy ránk köszöntek. Majd végre a sötét füstös utcákon sétálva oda értünk a házamhoz. Nem volt egy nagy szám, a vakolat is hullott a külsejérõl, de legalább nem tûnt ki a többi közül.

Óvatosan hatástalanítottam az egyik csapdát hogy betudjunk, menni, majd beengedtem. – Üdv nálam, érezd otthon magadat. – mondtam, ahogy becsuktam az ajtót. Aleo azonnal kimászott övem neki fenntartott részébõl és fel – alá kezdett szaladgálni a házban.

- Most mit csinál? – kérdezte, kíváncsian a fiú, ahogy a rohangáló görényt vizslatta.

- Ellenõrzi a házat. Járt - e itt valaki, rajtam kívül. – mondtam, ahogy a konyhába mentem és bementem a konyhába. – Kérsz valamit? Van sör, vagy esetleg valami erõsebb? – kérdeztem, ahogy megálltam a hûtõnél.  

- A sör jó lesz. – hallottam a hangját a nappaliból. Kivettem két üvegsört majd miután kinyitottam õket utána mentem.

- A szobák fent vannak, külön fürdõvel. Ha felmész, a lépcsõn balra van a te szobád. – mondtam mosolyogva. – Nekem még be kell fejeznem egy két dolgot. Ez a mûhelyem, a padlás meg az alkimista labor. Lehetõleg ott ne nagyon nyúlkálj, ha nem akarsz a levegõbe röpíteni minket. – Mondtam vigyorogva, ahogy bementem, a mûhelynek kinevezett hatalmas szobába. Leültem az asztalhoz és folytattam az automailok szerelését amit félbe hagytam .

- Rendben van, menjünk – mondja, majd biccent is hozzá. Végre! Ez egy lépéssel közelebb visz a céljaimhoz. Örülök neki, hogy nem kell még a komolyabb fegyverzetemet bevetnem.

- Akkor indulás, vár ránk a parfé! – mondom vidáman, ahogy fizet, majd elindulunk.

Central elég nagy, de én tudom, hol a legjobb cukrászda. És onnan is csak azért nem zavarnak ki, mert még nem kevertem ott balhét. És mindig rendesen fizetek. Egyébként is, ha bajt kevernék, akkor elveszíteném a legjobb helyet. Nemcsak a parfé és a sütemény miatt járok oda, de remek információkat lehet ott szerezni, ha az ember… akarom mondani, a homonculus éppen jó idõben van ott. Oda jár az a legtöbb nagykutya, vállalatvezetõk, azok lányai, feleségei, fiai, magas rangú hivatalnokok, meg néhány tábornok és ezredes is. Nem egyszer szereztem már hasznos információt onnan Danténak. De persze, a parféjuk is elsõrangú, a legjobb Centralban.

Az utcán természetesen megbámulnak minket, de már hozzászoktam. Nem én vagyok itt az egyetlen fura szerzet, de tény, hogy a belvárosban nem mutatok úgy, mint a többi „tisztes” polgár. Ó, ha tudnák ezek a balga, ostoba emberek, hogy hamarosan végük lesz, ha rátesszük a kezünket a kõre. Ha tudnák, hogy mi irányítunk, hanyatt-homlok menekülnének. A gondolatra magamban hangosan nevetek, de kifelé nem mutatok semmit. Végre elérjük a Blue Rose nevû cukrászdát. Találó név, bár nekem kissé bugyuta, de aranyos.

– Gyere ez Central, ha nem egész Amestris legjobb cukrászdája – mondom, mikor bemegyünk, majd helyet foglalunk. A pincér hamarosan jön is. Már ismer, de az arckifejezésébõl ítélve, szeretne inkább kívül látni az ajtón, de úriemberhez méltón nem teszi szóvá. Rendelek, majd mikor elmegy, elgondolkodva nézek utána. Egyszer biztos megölöm, elkapom egy sötét sikátorban és… Igen, ezt kéne tennem. Talán meg is teszem. Egyszer.

- És mit szeretnél tudni? – kérdi tõlem hirtelen Kim, kirángatva a gondolataimból. Fenébe, pedig már elkezdtem megtervezni a pincér megölését. Olyan gyönyörû volt.

- Például hogy jött össze az alkímia és az automail – készítés? – kérdem, és látom, hogy elgondolkodik. Ez hosszú menetnek ígérkezik, de nem baj, türelmes vagyok. Úgy érzem, nála megéri annak lenni. Az alkímiája alapján erõs lehet, bár a Mitugrásszal nem veheti fel a versenyt. Viszont õt jóval nehezebb lenne becserkészni, túlontúl okos, és ott van az a böhöm öccse is, aki úgy félti, mint tyúkanyó a csibéit.

–  Nos, mindig is érdekeltek a gépek, és az automailek. És mivel anyám orvos a könyveibõl sokat tanultam az idegrendszerrõl. Innen már csak egy lépés volt, hogy automail – készítõ legyek. – mondja, miközben a fejét vakarja. Ez érdekesen hangzik. Felettébb érdekes, és már raktározom is az információkat a buksimban. Fel kell majd hívnom Dantét, de nem innen. Fülkébõl. – Majd apám kissé rám erõltette az alkímiát. Nem igazán érdekelt, de õ szerette volna, ha alkimista leszek. Egy jó barátja tanított még õ szolgálatban, volt – meséli, majd látom, hogy elkomorodik egy kicsit. – A mester hónapokra egy tó közepén álló szigetre vitt, minden nemû élelem és víz nélkül. És nem használhattam alkímiát, ahhoz hogy életben maradjak, mert akkor azt csúnyán megtorolta – mondja, és látom, hogy az arca fehéredik, de mire reagálhatnék, csak megrázza a fejét. 
- Minden rendben? – kérdem kíváncsian. Kíváncsi vagyok, ki lehetett a mestere, akitõl ennyire fél. Szívesen megismerném. - Amúgy kissé szadista a mestered. Nem mintha a testvéreimmel különbül bánnánk egymással – közlöm nemes egyszerûséggel.

Bár Lusttal egész jól kijövök. Gluttony sem zavar, sõt a kölyök sem, ha éppen nem szenved anyakomplexusban. Sloth és Pride elmehetnek a jó fenébe! Ami meg Greedet illeti… bele sem merek gondolni, hogy mit látott Dantéban. Brrrrrrrr! A hideg is kiráz a gondolatra. A vénasszony meg az öcsém! Perverz egy kapcsolat, kissé vérfertõzõ. De akkor is, a hideg futkos a hátamon. Greed is csak addig volt jófej, míg nem kezdett önálló akciókba. Nem csoda, hogy Õ megbüntette. Dante nem tûri az engedetlenséget. Megborzongok a gondolatra, hogy legutóbb mit kaptam tõle, amiért kissé ellenszegültem neki. Soha többé nem akarom! Nem akarok fájdalmat! Az rossz!

-       - Minden rendben, Envy? – Kim hangja rángat ki a gondolataimból, és mikor felnézek, egy aggódó szempárral találom szemben magam. Ez olyan megalázó! Egy ember, egy nyavalyás, semmirekellõ, alsóbbrendû EMBER aggódik értem! ÉRTEM! Envyért!

-      -  Persze, csak… - gondolkodom, mit mondjak. – Pár rossz emlék, semmi különös – vigyorodom el. – Ne törõdj vele, megérkezett a parfénk! – nevetek fel, ahogy a pincér kihozza a kívánt édességet. Tökéletes, pont megfelelõ mennyiségû fagylalt és tejszín van a pohárban, valamint a tetején ott trónol a piros, ropogós, kandírozott meggy. Erre van most szükségem, így egybõl bele is kóstolok. Isteni! – Tökéletes! – állapítom meg vidáman, a lábaimat lógázva.

-     -  Tényleg finom – mondja Kim, de látom, hogy még mindig kissé aggodalmasan kémlel. – Te tényleg szereted az édességet, mi?

-     -  Az édesség a legjobb dolog, amit az emberek feltaláltak – jelentem ki. – Pedig igen találékony faj.

-     -  Úgy beszélsz, mintha te nem lennél ember – jegyzi meg, de a hangjából kihallom, hogy csak viccel.

Nem válaszolok, mert bármilyen válasz csak gyanúra adna okot. Így inkább csendben maradok, és a parfét eszegetem. Közben õt figyelem, meg hallgatózom, de úgy tûnik, ma semmi pletyka. Csak egy pár tõzsdecápa van itt, akik az árfolyamokat beszélik meg. Meg van itt egy túristacsoport és néhány gazdag diák, akik azt ecsetelik, mit, hol és mennyiért vettek. Idióták. Ostoba emberek! Bár halna meg az összes, de meg is fog, ha Dante végrehajtja a tervét. Akkor csak mi, homonculusok maradunk és uralkodni fogunk. Bár, hogy min, azt nem tudom. Fogalmam sincs Dante hosszú távú terveirõl, de nem is érdekel. Én csak a parancsait követem úgy, ahogy nekem tetszik.

-      -  Mondd csak! – szólal meg hirtelen Kim, mikor már majdnem kivégeztem a parfét.

-       - Igen? – nézek rá. A tekintetébõl már eltûnt az aggodalom. Helyes.

-      -  Csak kíváncsi voltam, hogy… szóval… Van hol aludnod? – kérdi, mire döbbenten meredek rá. Mi van?! – Mert arra gondoltam, hogy… hogy is mondjam csak… ha gondolod, nálam van egy szabad szoba. Ott elalhatsz, ha nincs szállásod. Nos, mit mondasz? – mosolyog rám.

Elgondolkodom. Ha elfogadom, fokozottan óvatosnak kell lennem, viszont nyerek is vele. Így könnyebben behálózhatom, és amilyen ostoba, önként besétál egy nyilvánvaló csapdába. Ha nem fogadom el, nehezebb dolgom lesz, de õ is gyanakodni fog. Viszont biztos vár valamit cserébe. Nem ostoba, annyi bizonyos. Sejt valamit, sejti, hogy nem vagyok hétköznapi alak, és valószínûleg kíváncsi. Nos, ha õ szemmel akar tartani, akkor én is szemmel tarthatom, nem igaz? Bólintok.

-       - Legyen – mondom. – Amúgy is szállás után akartam nézni, de ha vagy olyan kedves, örömmel elfogadom az ajánlatodat. De, van egy olyan érzésem, hogy nem ingyen ajánlottad fel, valamit kérsz cserébe, igazam van? – mosolyodom el, és közelebb hajolok hozzá. – Egyenértékûség elve, mi?

-     -  Az ember azt hinné, alkimista vagy, amiért ezt a kifejezést használod – nevet fel Kim. – De igazad van. Érdekesnek talállak, régen volt részem olyasvalaki társaságában, mint te. Úgy érzem, sok bennünk a közös vonás.

-       - Hm? Úgy gondolod, Kim? – kuncogok fel. – Nos, majd meglátjuk. És mivel az elõbb te hívtál meg inni, a parfét én állom. Azt hiszem, ez így szokás.

-      - Igazi úriember vagy, mi? – jegyzi meg, de a tekintetén látom, hogy valami jár a fejében. Istenem, az alkimisták olyan bonyolultak.

-       - Csak udvarias próbálok lenni – vonok vállat, miközben némi pénzt csörgetek ki az asztalra. Ennyi elég lesz. – De ha nem gond, még telefonálnom kéne egyet, mielõtt elindulunk hozzád. Ne aggódj, nincs sok csomagom. Igazából az nincs is – kuncogok, õ meg a fejét rázza.

Távozunk, majd én elugrom az elsõ utunkba esõ fülkébe telefonálni. Dante némileg rezignáltan veszi tudomásul a dolgot, és a lelkemre köti, hogy ezúttal ne nagyon hibázzak. Igen, tudom, mi lesz a következménye. Bár a hangjából ítélve felkelti az érdeklõdését, hogy választott áldozatom nemcsak alkimista, de az automail-készítésben is jeleskedik. Azt hiszem, sikerült meglepnem, nem is kicsit. Persze, nem kötöm az orrára, hogy beköltözöm Kimhez, Dante ezt nem venné túl jó néven. Túlzottan is tart tõle, hogy az emberek olyan puhánnyá tehetnek, mint amilyenek õk maguk. Pride-tól és Sloth-tól eltérõen mindig tiltott az emberekkel való túlzott interakcióktól. Nem is értem, miért. Rám nem lehet úgy hatással egy ember, mint Lustra, aki nem bírt megölni egy férfit, mert az emlékeztette valakire. Lust gyenge volt abban a pillanatban, ami velem sosem fordulhat elõ.

Nem húzom az idõt, mert Kim vár, és nem akarom, hogy gyanút fogjon. Így is gyanús lehet neki, amiért nem bentrõl telefonáltam, de nem kerített neki nagy feneket. Vagy nem érdekelte, vagy tapintatos és nem hozza szóba a dolgot. Bármelyik is, az én malmomra hajtja a vizet vele. Végül befejezem a telefonálást és kilépek a fülkébõl.

-      - Mehetünk! – mondom, odalépve Kimhez. Fel kell néznem rá. Eddig az egyetlen, nálam magasabb nõ Lust volt. – Mutasd az utat! – mosolygok rá édesen. Látom, hogy egy pillanatra megremeg, pedig nem is tettem semmit. Még.

- Nem utasítom vissza – vigyorog, és mellém telepszik. A lába nem ér le a magas székrõl, de nem teszem szóvá. Nem mindenki nõ magasra, amúgy én sem lennék egy égi meszelõ, ha nem tûsarkúban járnék. Tök jól meglehet téveszteni az embereket egy ilyen egyszerû trükkel. Majd ahogy iszogatunk beszélgetésbe elegyedünk.  – Egyébként, még be sem mutatkoztunk egymásnak – mosolyog rám. Kicsit egy macskára emlékeztetett a mosolya. Nem tudnám pontosan megmondani miért, de akkor is.  – A nevem Envy – mutatkozott be kezét felém nyújtva.

- Envy? – húzom fel egyik szemöldökömet a neve hallatán.  – Szokatlan név – mondom, ahogy kezet fogunk. – Kimberly Silver, de hívj csak Kimnek. És mi szél hozott Centralba, Envy? – kérdezem tõle a pultra könyökölve. Nem csak a megjelenése különleges, de még a neve is. Érdekes pasi, hozzá hasonlóval nem találkoztam még. Gondolkodtam, ahogy válaszára vártam.

- Mondjuk úgy, hogy üzleti ügy – a vállát vonogatja, ahogy folytatja – Van némi elintéznivalóm – kacsint rám, én meg félmosolyra húzom a számat.  Majd mikor mondanék valamit, a kocsmáros kiáltása zavar meg minket. Hirtelen hátra fordulok, és akkor veszem észre, hogy az egyik támadóm, kinyiffant.

- Ez… meghalt… - döbbentem meg, és már a kocsmárossal egyszerre indultunk a telefon felé, de egy Envy megállított.

- Ilyesmi elõfordul – von vállat egyszerûen. – A verekedések néha halállal végzõdnek, nem? Emiatt felesleges lenne hívni a fél hadsereget. – mondja nyugodtan.

- Miért? – kérdezem tõle kíváncsian. – Legalább mulathatnánk. Hátha kijönne az a buggyant ezredes, meg a szõke testõrnõje. Vagy akár a kis törpe is. – mondom egy vigyorral, ahogy ránéztem.

- Ó! Csak nem Roy Mustang ezredesre, azaz a Láng alkimistára és a szemrevaló Hawkeye fõhadnagyra célzol? – bámul rám kerek szemekkel – És, a törpén gondolom a kis Acélmitugrászt érted.

- Acélmitugrász? – kuncogok a név hallatán. Igaz, ami igaz illik rá ez a név.  – Á, szóval te is ismered Edward Elricet.

-  Szerinted van, aki nem ismeri a kis törpét, akit egy két lábon járó, két méter magas konzervdoboz kísérget? Róluk még az is hallott, aki a hegyekben él – nevet és én is vele nevetek. Bár igaz hogy a töpszlit lenyomtam, legutóbb de az öccse az durván bele döngölt egy téglafalba egyetlen egy ütéssel. – Istenem! Olyan vicces, amikor felhúzza magát minden apróságon.

- Igen, és olyan könnyen fel lehet bosszantani – bólogatok keresztbe font karokkal és nem tehetek, róla vigyor kúszik az arcomra, a dührohamaitól. Elég hamar felkapja a vizet. Látszik, hogy még csak egy kölyök.  Ahogy vissza ültünk a bárpulthoz újabb és újabb beceneveket aggattunk, a törpére és a többiekre. Nagyon nem voltam oda értük, és Mustang azt hitte milyen sármos és ellenállhatatlan pasi. Valahogy nálam nem nyert. Ahogy beszélgettünk kicsit olyan volt mintha egy rokonlélekre találtam volna benni. Neki is egyedi a stílusa és ugyan úgy utálja Edwardot, és társait, mint én. Ezt jó jelnek tekintettem.

Nem igazán figyeltem az idõt, és Envy is jól bírta az italt. Éreztem ha ezt folytatjuk a végén érdekes lesz haza jutni. Lassanként a leütött vendégek és kezdenek magukhoz térni és eloldalognak, mielõtt kapnának még egyet. Szerencsére egyiknek sem volt kedve folytatni, ami megnyugtatott mert becsípve lehet nem boldogultam volna olyan jól.  Majd Envyre terelõdött a figyelmem. Furcsa volt számomra, és nem tudtam miért, majd tekintetem megállapodott a combján pontosabban egy  Uroborosz - tetováláson.

- Szép tetoválás – mondom de ettõl sem jön zavarba.

- Kösz – biccent miközben felhajtja a maradék sört a korsó aljáról. – Hogy úgy mondjam… családi szokás. A testvéreimnek is ilyen van.

- Vannak testvéreid? – kérdezem tõle.

- Hat – mondja nemes egyszerûséggel, nekem meg kikerekednek a szemeim. – De nem állunk túl közel egymáshoz. Mind… másmilyenek vagyunk, ha érted, hogy értem. Nem illünk bele a világba – hajol hozzám közelebb. – Sokszor még egymást sem bírjuk elviselni, legalábbis hosszú ideig.

-       - Azt hiszem, értem – mosolygok rá  – De azért irigyellek. Neked legalább vannak testvéreid. – mondom ahogy a pultra szegezem a tekintetemet. Nekem nincsenek testvéreim, apám meghalt anyám meg elüldözött otthonról. Nem egy szívderítõ történet. Épp ellenkezõleg.  Leugrik a székrõl és megragadja a karomat.  Én csak kíváncsian pillantok rá, mert nem tudtam mit akar.

- Hé, ne kenõdj el! – vigyorog vidáman. – Tudok valamit, ami fel fog vidítani. – mondja és õ tényleg nagyon vidám volt

- És mi az? – nézek rá kíváncsian, mert fogalmam sem volt mi az ami felvidíthatna egy jó kis csetepatén kívül, bár ahhoz most nem igazán voltam valami stabil.

-  Hát a parfé! – kiált fel nevetve, teljesen döbbenten pillantok rá. Nem tudtam elhinni, hogy komolyan gondolja. – Ugyan, a parfét mindenki imádja, fõleg a csokoládésat, tejszínhabbal és cseresznyével a tetején. Nehogy azt mondd, hogy nem szereted, a parfénál nincs jobb a világon! Na, mit mondasz? És közben mesélhetnél nekem az alkímiáról. Ugyanis ahogy közelebb lépett lábujjhegyre állva gebeszkedett és tarkómnál húzott lejjebb hogy szemünk egyvonalban legyen, és hangját is halkabbra vette. -, engem roppantmód érdekel az alkímia. Ráadásul még sosem találkoztam automail-készítõ alkimistával. Nos? – billenti félre a fejét én meg elgondolkoztam.– Mit mondasz, Kim? – kérdezte én meg nem tudtam mit feleljek.

- Rendben van, menjünk. – mondtam, ahogy biccentettem. Imádtam a csokit és az édességeket, de szökõ évente egyszer ettem csak édességet, mert tudtam, ha elcsábulok, a végén még elhízok.

- Akkor indulás, vár ránk a parfé. – mondta vidáman és miután kifizettem a számlát elindultunk. Õ vezetett én meg követtem. Nem igazán ismertem a cukrászdákat így rá hagyatkoztam. Mint mindig az utcán alaposan megbámultak, de örültem, hogy nem egyedül engem bámultak meg. Mondhatni õ még nálam is feltûnõbb jelenség volt. – Gyere ez Central, ha nem egész Amestris legjobb cukrászdája. – mondta, ahogy bementünk, és leültünk egy asztalhoz majd megrendelte az édességeket.

- És mit szeretnél tudni? – kérdeztem tõle ahogy vártuk a rendelést.

- Például hogy jött össze az alkímia és az automail – készítés? – kérdezte én meg elgondolkoztam, kicsit.

– Nos, mindig is érdekeltek a gépek és az automailek. És mivel anyám orvos a könyveibõl sokat tanultam az idegrendszerrõl. Innen már csak egy lépés volt, hogy automail – készítõ legyek. – mondtam, és megvakartam a fejem gondolkodás közben. – Majd apám kissé rám erõltette az alkímiát. Nem igazán érdekelt, de õ szerette volna, ha alkimista leszek. Egy jó barátja tanított még õ szolgálatban, volt. És eszembe jutottak a kemény kiképzések. – A mester hónapokra egy tó közepén álló szigetre vitt, minden nemû élelem és víz nélkül. És nem használhattam alkímiát, ahhoz hogy életben maradjak, mert akkor azt csúnyán megtorolta. – mondtam kissé elfehéredve, az emléktõl, majd megráztam a fejemet. Nem volt valami kellemes idõszak. 
- Minden rendben? - kérdezte kíváncsian, gonolom a fejrázásra. - Amúgy kissé szadista a mestered. Nem mintha a testvéreimmel külömbül bánnánk egymással. - mondta nemes egyszerûséggel, Envy.

Pár pillanatig még vizslat, majd végül elteszi a villáskulcsot és a pulthoz lép. Felhajtja a maradék italt, miközben én csak nézem. Nem semmi egy nõszemély, meg kell hagyni, és ha helyesen játszom ki a kártyáimat, még hasznomra is lehet. Akkor pedig Pride, Sloth, Lust, de még Dante is megnézheti magát. A Törpét nehéz behálózni, túl okos, de ez a lány sem tûnik ostobának.

- Örülök, ha elnyerte tetszésedet a mûsor – mondja, majd int a csaposnak egy újabb korsó sörért.  – Nem láttalak még itt talán átutazóban vagy, ibolyaszemû? – kérdi tõlem, ahogy végigmér.

Na, így sem hívtak még, úgy tûnik, kaptam egy új becenevet. Látom, hogy szokatlannak találja a külsõmet, de én imádom. Dante és az az átkozott legalább valamit jól csináltak. Eddig hívtak szörnyetegnek, torzszülöttnek, lelketlen démonnak, pszichopata tömeggyilkosnak, de sosem hívtak még ibolyaszemûnek. Szokatlan, de tetszik. Hirtelenjében nem tudom, hogy feleljek a kérdésére, hiszen valamit válaszolnom kell.

- És a károkat ki fogja kifizetni? – kérdi a kocsmáros, akinek a hangja kizökkent a gondolataimból.

A lány nevetve vakargatja a tarkóját, én meg vállat vonok. Kit érdekel? A kocsma ugyan romokban, de örüljön, hogy még áll. Ha rajtam múlt volna, már rég lángolna, és az eget gyönyörû, narancsszín és vörös lángok borítanák. Ó, de gyönyörû lenne! Már a puszta gondolatra is megborzongok a gyönyörtõl.

- Bocs öreg, tudod a rossz szokások. – közli a lány, majd egy pénzköteget tesz a pultra. – Tudod, hogy soha nem hagylak cserben, ha kárrendezésrõl van szó. – még mindig vigyorog, majd rám néz. Emberhez képest nem is csúnya. – Mivel sikerült levezetni a feszültséget most jókedvemben vagyok. Gyere, meghívlak egy körre – csap a pultra maga mellett.

- Nem utasítom vissza – vigyorgok rá, és mellé telepedem. Bár kissé vágyakozva gondolok a félbehagyott kajámra. Nem baj, majd pár csokoládés parfé kárpótol. A lábam nem ér le a magas székrõl, és ez úgy tûnik, a lánynak is feltûnik, de nem teszi szóvá. Ez van, ha az ember nem túl magas, de én legalább felérem a pultot, nem úgy, mint egy bizonyos személy. – Egyébként, még be sem mutatkoztunk egymásnak – mosolyodom el, miközben egy korsó sör kerül elém a pultra. Azonmód belekortyolok. – A nevem Envy – mutatkozom be kezet nyújtva.

- Envy? – kérdi döbbenten a lány. – Szokatlan név – jegyzi meg, ahogy kezet fogunk. – Kimberly Silver, de hívj csak Kimnek. És mi szél hozott Centralba, Envy?

- Mondjuk úgy, hogy üzleti ügy – vonok vállat. – Van némi elintéznivalóm – kacsintok rá.

Éppen válaszolna, amikor döbbent kiáltást hallok, és a hang irányába fordulok. A kocsmáros rájött, hogy az egyik áldozat nem ébred fel többé. Upsz! Azt hiszem, illõ lett volna valamit csinálnom vele. De már késõ.

-      - Ez… meghalt… - nyögi döbbenten, és már indulnak a telefon felé, de elég egy pillantás, hogy megállítsam.

-      - Ilyesmi elõfordul – vonok vállat egyszerûen. – A verekedések néha halállal végzõdnek, nem? Emiatt felesleges lenne hívni a fél hadsereget.

-       - Miért? – kérdi Kim. – Legalább mulathatnánk. Hátha kijönne az a buggyant ezredes, meg a szõke testõrnõje. Vagy akár a kis törpe is.

-      - Ó! Csak nem Roy Mustang ezredesre, azaz a Láng alkimistára és a szemrevaló Hawkeye fõhadnagyra célzol? – kerekednek el a szemeim. – És a törpén gondolom a kis Acélmitugrászt érted.

-       - Acélmitugrász? – kuncogja el magát a lány. – Á, szóval te is ismered Edward Elricet.

-    -   Szerinted van, aki nem ismeri a kis törpét, akit egy két lábon járó, két méter magas konzervdoboz kísérget? Róluk még az is hallott, aki a hegyekben él – nevetem el magam. – Istenem! Olyan vicces, amikor felhúzza magát minden apróságon.

-      - Igen, és olyan könnyen fel lehet bosszantani – helyesel Kim.

Nem telik sok idõbe, és már felváltva emlegetjük a kis Mitugrászt, miközben mindenféle új nevet találunk ki neki. De persze a többiek sem maradnak ki a felsorolásból. Azt hiszem, Kimben, bár csupán ember, igazi rokonlélekre találtam. Így könnyebb dolgom lesz, nem kell annyit tepernem, mert ha õ is utálja Edwardot, vagy legalábbis nem rokonszenvezik vele, könnyebb dolgom lesz.

Vagy két órát elvagyunk így, míg újabb és újabb korsó sört rendelünk. Kim jól bírja a piát, az látszik, de engem nem tud lepipálni, hiszen elvégre én nem részegedem le. Lassanként a leütött vendégek és kezdenek magukhoz térni és eloldalognak, mielõtt kapnának még egyet. Kár, szívesen ledöftem volna párat, de azzal elárulnám magam. Egyelõre szeretnék békésnek és barátságosnak mutatkozni, de úgy érzem, ivócimborám sejt egyet, s mást. Magamon érzem Kim tekintetét, és látom, hogy a bal combomat bámulja, egész pontosan az Uroborosz-tetoválást.

-       - Szép tetoválás – jegyzi meg.

-    -   Kösz – biccentek, miközben kivégzem a sört. – Hogy úgy mondjam… családi szokás. A testvéreimnek is ilyen van.

-       - Vannak testvéreid? – kérdi Kim, mire bólintok.

-     -  Hat – közlöm, mire elkerekednek a szemei. – De nem állunk túl közel egymáshoz. Mind… másmilyenek vagyunk, ha érted, hogy értem. Nem illünk bele a világba – hajolok hozzá közelebb. – Sokszor még egymást sem bírjuk elviselni, legalábbis hosszú ideig.

-       - Azt hiszem, értem – bólogat. – De azért irigyellek. Neked legalább vannak testvéreid.

Nem válaszolok, de mintha szomorúságot látnék a szemében. Nem igazán érdekel, az ilyesmi gyarló emberi érzelem. Az emberek olyan gyengék, túl könnyen elszomorodnak, de ha elhagyja magát, akkor hogy fog a hasznomra lenni? Leugrom a székrõl és megrángatom a karját. Rám néz, a szemeiben kíváncsiság csillog.

-       - Hé, ne kenõdj el! – vigyorgok rá vidáman. – Tudok valamit, ami fel fog vidítani.

-      -  És mi az? – kérdi.

-      -  Hát a parfé! – kiáltok fel nevetve, mire megütközve néz rám. – Ugyan, a parfét mindenki imádja, fõleg a csokoládésat, tejszínhabbal és cseresznyével a tetején. Nehogy azt mondd, hogy nem szereted, a parfénál nincs jobb a világon! Na, mit mondasz? És közben mesélhetnél nekem az alkímiáról. Ugyanis – lépek hozzá közelebb és ágaskodom fel, majd húzom lejjebb a fejét, hogy a szemünk egyvonalban legyen -, engem roppantmód érdekel az alkímia. Ráadásul még sosem találkoztam automail-készítõ alkimistával. Nos? – döntöm félre a fejem. – Mit mondasz, Kim?

Látom, hogy bizonytalan, mint aki nem tudja biztosan, mit kéne most reagálnia. Némi félelmet és tétovázást látok a szemében, de muszáj meggyõznöm. Ha nem sikerül, oda a tervem, és most nem számíthatok senkire. Az Acéltörpével már megjártam az Ötös Laborban, pedig õ kiváló alany lett volna. Ha Kim nem válna be, meg kéne ölnöm, már ismer, már látott. De most életemben elõször azt kívánom, hogy ne kelljen gyilkolnom. Érdekel engem ez a lány, akarom, kell nekem õ és a tudása. 

Dühösen lépek ki a Központi Parancsnokság épületébõl. Pride az az idióta! Nem értem, mibe került volna neki egyetlen szívesség. De õ csak azt hajtogatta, hogy Dante, akit persze mi sosem nevezünk a nevén, mert megtiltotta, más utasítást adott. Igen, tudom, nekem kell felkutatni azt, aki elkészíti a Bölcsek Kövét, de akkor is! Ha tehetném, megölném ezt az átkozottat, aki csak gondot okoz, de Õ nem engedné. A legutóbbi baklövésem után is úgy ellátta a bajomat, hogy egy hétig alig tudtam leülni. Odalett a méltóságom, már az a kevéske, ami maradt azok után, ami történt. Még mindig sajog az egész testem, ha rágondolok. Megborzongok, ahogy Dante tekintetének emléke az eszembe jut. De hát tehetek én róla, hogy az az ostoba ember inkább megölte magát, mintsem a hasznunkra legyen? Én sem vagyok mindenható! Bár az is igaz, hogy talán nem kellett volna olyan messzire mennem. Néha nem tudom, hol a határ, pedig én csak szórakozni akartam. Lehet, hogy amikor a lánya képében agyonlõttem magam, az már kissé sok volt. De hát muszáj volt látnom az arcát, tudnom kellett, hogy mire képes. Hát igen, arra, hogy fogta a pisztolyt és fõbe lõtte magát. Azt hiszem, nem csoda, ha Dante kissé kiakadt. De Pride-nak akkor sem kellett volna visszautasítania. Ha nem félnék attól, hogy Dante dühös lesz, Amestris imádott Führere már nem is élne. Ó, pontosan tudom, hogy hol tartja a koponyát, ami legyengíti, éppen csak transzmutációs kört nem tudok rajzolni.

Sloth, az a kurva pedig adta alá a lovat! Ott mosolygott, mintha mindennel egyetértene. Ha belegondolok, hogy én pesztráltam, amikor Dante megmentette! És ez a hála?! Miért mindig nekem jut ki a rosszból?! Végigsétálok a folyosón egy katona álképébe bújva. Így senkinek sem szúrok szemet, és hála égnek, senki sem akar beszélgetést kezdeményezni. Mielõbb ki kell innen jutnom, nem is értem, Pride és Sloth hogy bírják elviselni ezeket az ostoba lényeket. Az emberek buták, az orrukig sem látnak, állandóan ölik és bántják egymást, könnyen halnak és könnyen manipulálhatók. Észre sem veszik, hogy az állam vezetõje nem is ember, és minden parancsát vakon végrehajtják. Néha sajnálom õket, de igazából csak lenézem. Ám sajnálatos módon, még egy ideig szükségünk van rájuk, míg el nem érjük a célunkat. Ám azután minden a miénk lesz, mert csak mi, homonculusok érdemeljük meg, hogy fennmaradjunk. Az embereknek veszniük kell!

Mire kiérek az épületbõl, már meg is nyugszom valamelyest. Újabb terven dolgozom. Muszáj találnom egy megfelelõ alkimistát, aki elkészíti a követ, vagy Dante nagyon mérges lesz. Lust és Gluttony valahol nyugaton téblábolnak, ugyanezen cél érdekében. Ha jól értesültem, Lust ráakadt valami férfira, akit most próbál behálózni. Na, igen, õ mindig jól értett hozzá, hogy tegye a szépet a férfiaknak. Ellenben nekem teljesen mindegy, kivel bújok ágyba a cél érdekében. Nyújtózom egyet, majd sietve hagyom el a parancsnokság területét. Amint elég messze vagyok, egy sikátorban visszaveszem kedvelt alakomat. Máris jobban érzem magam gyönyörûen, fiatalon. Nem is értem, Dante miért úgy alkotta meg Pride-ot, hogy öregedjen. Öregedni nem jó, jobb dolog az örök fiatalság. Délelõtt esett, még van pár pocsolya az utcákon, az egyikben kedvtelve nézegetem magam, de tudom, hogy nem maradhatok itt örökre. Kajára vágyom, pedig nincs is szükségem ételre, de akkor is szeretek enni. És már tudom is, hol szerzem be, amit akarok.

~*~

Egy kocsmában ülök, bár próbálják étteremnek álcázni, de attól még kocsma, tele ittas, félig ittas, vagy már majdnem félig ittas alakokkal. ”Kedves” kis hely, ha az ember, akarom mondani, a homonculus el bírja viselni ezt a fajta társaságot. Egy hátsó asztalnál ülök, elõttem egy tányér jóféle húsétel, amit nagy élvezettel falatozgatok. Meg persze egy korsó jófajta sör, amivel leöblíthetem. Még jó, hogy nem leszek részeg, ihatok, amennyit akarok. Már majdnem a felénél tartok a kajámnak, és azon gondolkodom, hogy egy kis desszertre át kéne ugranom a kedvenc cukrászdámba, amikor nyílik az ajtó, és a beszélgetés hirtelen félbeszakad. Kikukkantok az asztalomtól, és félredöntöm a fejem a látványra. Egy meglehetõsen lenge öltözetû, nem túl nádszálvékony lány lép be. Az öltözéke inkább feltûnõ, mint szolid, és jobban el tudnám képzelni valami éjszakai klubban, mint egy ilyen lepukkant kricsmiben. Jóval magasabb nálam, telt alakú, barna hajában narancsszín és kék melírcsíkok vannak. Emberhez képest egészen csinos arcú, már amennyire én ezt meg tudom állapítani. Végigsiklatom rajta a tekintetem, és látom, hogy az oldalán szerszámos táskát visel, valamint egy hatalmas villáskulcsot. Talán gépész, vagy automail-készítõ. Egyik sem lenne meglepetés. Erre abból is következtetni tudok, hogy a jobb lába is automail, valószínûleg elveszítette.

Úgy látom, nemcsak én nézem meg magamnak, hanem a kocsma összes vendége. És a többiek szerint még öltözöm kihívóan. Igaz, engem is végigmértek, mikor bejöttem, de elég volt egy pillantás, hogy mindenki egybõl másfelé nézzen. Most viszont minden férfi szeme kocsányon lóg. Undorító faj az ember, én mondom. De a lány állja a tekintetüket, és a pulthoz lép, majd leül az egyik székre. Most látom, hogy egy állat is van vele, egy vadászgörény, ha nem csal a szemem.

-       - Sört! – közli a lány. Dallamos hangja van.

-       - Azonnal – biccent a kocsmáros. – De az állatot hagyja kinn!

-       - Szerintem meg tudunk egyezni – mosolyog a barnaság, és valamit a pultra csúsztat. – Nem látott semmit.

Pénz, hát persze. Visszatérek az ételemhez, de a lány igen érdekes. A szemem sarkából látom, hogy a férfiak mozgolódnak. Na, erre már kíváncsi vagyok.

-       - Hé, cica! Nem lenne kedved hozzánk ülni? – kérdi egy tagbaszakadt, elég ittasnak tûnõ férfi. Na, ez jól kezdõdik. Két kezemet az állam alá téve figyelem a mûsort.

-       - Bocs, de hülyékkel nem ismerkedem – válaszolja a lány. – Keress magadnak más balekot, haver!

-       - Mit mondtál, szuka?! – hördül fel egy másik. – Inkább vedd megtiszteltetésnek, hogy egyáltalán meghívtunk! Mit kéreted magad, amikor így öltözöl? Na, gyere csak szépen!

Utána nyúl, de még el sem éri, amikor a lány keze gyorsan lendül, és mire a fickó feleszmél, már a földön fekszik, és a fejét fogja. Hamar kitör a verekedés, mert úgy tûnik, a többi férfi sem bír nyugton maradni. A lányra támadnak, aki elõkapja a villáskulcsát, és úgy forgatja, mint valami kardot. A szemeim elkerekednek a látványra, szám széles mosolyra húzódik, és halkan kuncogok, ahogy a sok részeg idióta egymás után dõl ki. Igen, végre egy kis szórakozás. Felállok, és közelebb megyek, de nem túl közel, nem akarok megsérülni, az fáj. Az egyik részeg fazon nekem esik, én pedig nemes egyszerûséggel töröm el a nyakát, és dobom a földre a testet.

-      - Nem szeretem, ha szórakoznak velem! – hallom a lány hangját. – Úgyhogy ezt kapjátok ki!

Arra leszek figyelmes, hogy valamit a padlóba karcol, és döbbenten veszem észre, hogy az egy transzmutációs kör. Ezek szerint az alkímiához is ért! A padló megremeg, és egy kéz nyúlik ki belõle, ami felkapja a legközelebb levõ embert és az utcára hajítja. Azt hiszem, õ volt az utolsó. Pár pillanatba beletelik, mire magamhoz térek a meglepettségbõl és az örömbõl. Még mindig halkan kuncogok, mire a lány hátrafordul, és a tekintetünk találkozik. Összehúzza a szemét, fenyegetõen felemeli a villáskulcsot. Azonnal abbahagyom a nevetést, de attól a vigyor nem távozik az arcomról.

-       - Te is ki akarsz kezdeni velem? – kérdi ellenségesen.

-     -  Ó, nem, ellenkezõleg – vigyorgok, és közelebb lépek, felemelve a két kezem. – Nincs kedvem harcolni, mert akkor megsérülhetek, az pedig fáj. De ahogy elintézted õket, az fantasztikus volt, régen szórakoztam ilyen jól. – Talán õ a segítségemre lehet, hogy megalkossuk a követ. Feltéve, ha sikerül manipulálnom.

Bölcsek köve.
Halhatatlanság.
Na és persze az Elric testvérek.
Ez az a három dolog, ami kitette az elmúlt napokat. Már, majdhogynem fájdalmassá is vált, hisz ez utóbbiak bele tartoznak a „nem könnyû eset”-ek közé és akkor nem túloztam.
Maga az ország mérföldekkel különbözik a miénktõl, szinte össze sem hasonlítható. Meg ez az alkímia… erre lesz szükségem mindenféleképpen. Csak egy baj van sose tanultam még alkahesztriát és valószínûleg már nem is lenne értelme megtanítani nekem.  Ebbõl meg az következik, kéne valaki, aki viszont ért, hozzá, vagy ami még jobb lenne, ha idevalósi és alkimista. Elric-ék meg nem rávehetõk.

Nem bírom ezt a tétlenséget! Egyszerûen le kell lépnem. Fu bácsi a testvéreket követi, ezért biztos rábízott Lan Fan-ra mert nem óhajt tíz méternél messzebb menni tõlem. De most nem érdekel! Ránézek, a lányra ki még mindig a szökõkútnál tevékenykedik, majd hirtelen felindulásból, futva indulok, meg az elsõ irányba, ami eszembe jut.

-          Ling úrfi – kiálltja egybõl rám és nem kell hátra néznem ahhoz, hogy tudjam már követ is.

Kiérve a parkból egy fõútra tévedhettem, mert azok furcsa kocsik gördültek mindenfele a macskaköves utakon.

-          Ling állj meg – csak nem adja fel.

Nem törõdve vele futnék tovább, míg hirtelen rántást nem érzek, ami szó szerint ki akasztva állít meg. Csak egy gyors pillantást vetek a nõre ki elkapott, majd hevesen kezdem kitépni karom a kezeibõl, de messze nem egy gyenge nõ.

-          Engedjen már el!

-          Nem – válaszolja kereken – a kisasszony magát keresi, és most szépen megvárjuk, hogy ideérjen.

-          Köszönöm asszonyom – hálálkodik egybõl Lan Fan amint beér minket, tõlem csak egy fintort kapott cserébe.

-          Elizabeth – mutatkozik be – és nem hiszem, hogy asszonyomnak kellene szólítanod. De azért szívesen. Miért üldözted?

-          Hé, engedjen már el – mondom kissé hangosan, most már. – És nem tartozik magára!

-          Ling úrfi – szól rám Lan Fan.

-          Oké-oké – emberelem meg magam, és mint varázsszóra a nõ elenged.

Indulatosan nézek fel a nõre, de hamar el is múlt ez az érzés, és érdeklõdve mérem végig. Bár valószínûleg idõsebb lehet, egy-két évvel nálam mégis fölé érek. Hosszú fekete hajában fényesen villannak meg a szõke tincsek, melyek kifejezetten megnyerõ stílust ad szép arcának.  Látszik, hogy bõrét szépen ápolja még annak ellenére is, hogy valószínûleg katona, vagy ehhez hasonló, hisz kék egyenruhában van, ami nem „mellesleg” elõnyösen simul rá. Azt kell, mondjam igencsak szemre valóan dögös. Bele nézve sötét szemeibe, le se tagadhatja, hogy nem tetszett neki, hogy ennyire végig stíröltem.
De hát, na… ami szép az szép és én meg férfi vagyok.

-          Szóval mért is futottál úgy, mint akit kergetnek? – kérdezett élesen Elizabeth.

-          Mert kergettek – vonom meg a vállam.

-          Ling úrfi valószínûleg megunta, hogy egésznap a védelmem alatt áll – vágta rá Lan Fan mérgesen. – Csak, hogy megnehezítse ezzel a munkámat. Komolyan úrfi, mint egy ötéves.

-          Jól van – sóhajtom felemelve a kezem védekezõen – Rendben-rendben. Értem én megjött a havi agybaj – vigyorgom.

-          Ling – újabban mérgesen ejtik a nevem állandóan.

-          Nem megyek sehová – nézek a lányra, mire mindkét nõ felhúzta az egyik szemöldökét. – Ígérem – adom fel végül.

-          Amúgy – tart némi kis szünetet – kik vagytok?

-          A lány Lan Fan – mutatom be.  Én pedig Ling Yao vagyok és Xing Birodalomból jöttünk.

-          Értem – gondolkodik el. – Láthatnám az itt tartózkodási engedélyeteket?

Igen elérkeztünk ehhez a kínos pillanathoz is. Mert engem, naná, hogy egy katonának kellett elkapnia, még véletlenül sem egy virág bolti eladónak mondjuk.

-          Sajnos nekünk most mennünk kell - mosolyodik el kényszerülten Lan Fan, de mielõtt csak egy lépést is tettünk volna már egy-egy bilincs került elõ a semmibõl, amit kísért egy kis alkímia is.

-          Óh, a francba – kommentálom.

A kihallgató teremben semmi extra nincs. Egy sötét lyuk, ablak nélkül, középen egy asztal és két szék. Az egyiken én tehénkedek, úgyhogy a fejemet az asztalon pihentetem, Elizabeth kisasszony pedig, fel és alá járkál a szobában, akinek kezdek nagyon az idegeire menni. Lan Fant azóta nem láttam, hogy behozott minket, de tudom, õt aztán nem kell féltenem, úgyis kitalál valamit.

-          Akkor még egyszer megkérdezem, mióta vannak Amesztriszben – ez legalább már tízszer elhangzott amúgy.

-          Két hete- felem tizedszerre.

-          Mi célból – ismételten.

-          Kultúraismerkedés – válaszolom unottan. A lányon megpattantak az erek, és dühösen levágta a kezét az asztalra az épet és az automailest is, ami szinte belevillant a szemembe. Közvetlen mellettem állt meg, így jázmin illatú parfümje kellemesem érte el az orromat.

-          Most komolyan azt várja, hogy ezt beveszem? Az a lány egyfolytában „úrfinak” hívta, maga nem turista az egyszer biztos – mondta keményen. Ebben nem téved.

-          Nagyvonalakban nem hazudtam – morgom. – Tényleg köze van a kultúrához is, meg vannak itt furcsa dolgok, amiket lehet Xingbe is be kéne vezetni.

-          Hogyne persze – bólogat „megértõen”. – Ne térjen el a témától!

-          Nem térek ki. Például ezek az automailek számomra nagyon érdekesek és hasznosnak tûnnek – mutatok az övére.

-          Önöknél nincs – kérdi meglepetten.

-          Nincs. Nálunk az alkahesztriát használják a gyógyászatban, de persze az sem mindent tudó, ezért jöttem ide, mert az alkímia lehet, segíthet benne.

-          És most el kéne hinnem, hogy csupán emberbaráti szeretetbõl, kutatja nálunk az alkímiát – ejti ki élesen.

-          Jó lenne – állok fel ültembõl, így pontosan mellé kerülök. – De ha ez nem válik be, még mindig van egy b és egy c tervem.

-          Ó igen – emeli fel a szemöldökét. – Mi a „B”?

-          Tudjaaaa… - nyújtom el a szót és közben elé lépek. – Igencsak reménykedem abban, hogy bejövök magának – mosolyodom el és óvatosan az asztalra támaszkodok, ezzel satuba zárva. Hisz vékony kis derekát épp kezeim közé helyeztem. Közelsége részegítõen hat rám. Gyönyörû, gyöngyház színû sötét szemei vannak, szem feketéje szinte nem is látszik, ebben szó szerint el lehet veszni. Azok az ajkak, pedig tökéletesen vörösnek tûnnek, azt hiszem fel kéne õket duzzasztani is. Mondjuk pár apró csóktól.
Lassan hajolok ajkaira, de mielõtt megérinthetném, hátrébb húzódik, míg én csak egy félmosoly kíséretében figyelem, hogy arca kipirosodott.

-          Ha nem hagyja abba akár szexuális zaklatásért is itt tarthatom – akár a jég olyan a hangja, de azért eltávolodok tõle.

-          Kár – biggyesztem le ajkaim megjátszva magam – mert, az azt jelenti, hogy már csak a „C” variáns maradt. Az pedig ... – hangomat elnyelte a falnak dobott kicsi bomba, amely egy kisebb füsttel, de annál nagyobb törmelékekkel járt.

-          Jöjjön Ling úrfi – hallom meg hangját Lan Fannak én pedig meg is indulok.

-          Még találkozunk – intek Elizabethnek, azzal eltûnök a füstben, melyben  már az egész folyosó áll.