Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Karácsonyi novellapályázat
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Full Metal Alchemist)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


Kagemare Ran2017. 09. 23. 10:34:49#35251
Karakter: Kimberly (Kim) Silver (Kitalált Karakter)
Megjegyzés: Envynek :D


 -  Az édesség a legjobb dolog, amit az emberek feltaláltak. –  Mondta Envy amin jót mosolyogtam.  – Pedig igen találékony faj. – Tette hozzá mire felvontam szemöldökeimet.

- Úgy beszélsz, mintha te nem lennél ember – Néztem rá mosolyogva, de csak vicceltem. De nem válaszolt csak nyugodtan evett tovább. Én meg azért figyeltem, a környezetünket, mert nem nagyon akartam, belefutni katonákba. Ahogy én úgy ők is mindig megragadták asz alkalmat, a balhéra és azért nem a belváros közepén akartam, leállni, bunyózni néhány katonával.

- Mondd csak! – szólaltam meg miközben majdnem elfogyasztottuk az édességünket.

- Igen? – nézet rám, kíváncsian. Én meg nem tudtam mit is mondjak majd csak hirtelen jött, amit mondtam.

- Csak kíváncsi voltam, hogy… szóval… Van hol aludnod? – kérdeztem mire döbbenten meredt rám. Amolyan most viccelsz, fejjel.  – Mert arra gondoltam, hogy… hogy is mondjam csak… ha gondolod, nálam van egy szabad szoba. Ott elalhatsz, ha nincs szállásod. Nos, mit mondasz? – mosolyogtam rá, kedvesen

Nagyon elgondolkodott, ahogy én is. Bár arra a következtetésre jutottam, hogy így legalább szemmel tarthatom. Nagyon furcsán viselkedik és tudni akartam miért. És valamiért vonzott az is, hogy megismerjem őt. Kicsit hasonlítottunk.  

- Legyen – mondta nyugodtan. – Amúgy is szállás után akartam nézni, de ha vagy olyan kedves, örömmel elfogadom az ajánlatodat. De, van egy olyan érzésem, hogy nem ingyen ajánlottad fel, valamit kérsz cserébe, igazam van? – mosolyog rám, és közelebb hajolt hozzám. – Egyenértékűség elve, mi?

- Az ember azt hinné, alkimista vagy, amiért ezt a kifejezést használod – nevetek halkan. – De igazad van. Érdekesnek talállak, régen volt részem olyasvalaki társaságában, mint te. Úgy érzem, sok bennünk a közös vonás. – Mondtam egy mosollyal és egy kacsintással kísérve.

- Hm? Úgy gondolod, Kim? – kuncog egy sort rajtam. – Nos, majd meglátjuk. És mivel az előbb te hívtál meg inni, a parfét én állom. Azt hiszem, ez így szokás. – mondta vigyorogva, amin jót nevettem.

-  Igazi úriember vagy, mi? – nevettem, de közben végig azon gondolkodtam, hogy vajon ki is lehet valójában. Jó az álcája, de vannak apró dolgok, amik elárulják őt. Engem sem ejtettek a fejemre.

- Csak udvarias próbálok lenni – von vállat, miközben némi pénzt csörget ki az asztalra. – De ha nem gond, még telefonálnom kéne egyet, mielőtt elindulunk hozzád. Ne aggódj, nincs sok csomagom. Igazából az nincs is – kuncog, én meg a fejemet ingatom. Távozunk, majd ő elmegy az első utunkba eső fülkébe telefonálni. Kicsit fura a viselkedése, de nem hozom szóba. Amég ő telefonál, én a járókelőket mustrálom, mert nem igazán bíztam meg senkiben. És bármikor felbukkanhatott valamelyik katona, akár civil ruhában is. Majd hirtelen Envy bukkan fel mellettem.

-  Mehetünk! – mondta, odalépve hozzám. Szegénynek fel kellett néznie rám, mivel egy több mint 15 centis tűsarkú volt rajtam. Sokaknak nehézséget okozna még az állás is benne, de én teljesen simán ugrabugrálok benne. Már teszteltem, mikor menekülte a katonák elől.  – Mutasd az utat! – mosolyog rám édesen. Egy pillanatra a hideg is végig futott rajtam, pedig csak rám mosolygott. Kim szedd össze magad! Szidtam magamat, majd miután gyorsan még utoljára körbe néztem, elindultam az utat mutatva neki.

- Remélem nem vagy félős. – pillantottam rá szemem sarkából, ahogy egy kicsit hátra néztem a vállam fölött.

- Én? Ugyan én aztán nem félek semmitől. – mondta nevetve, mire csak félmosolyra húztam a számat séta közben. – Miért mitől kéne félni? – kérdezte kíváncsian.

- Csak tudod én Centralnak úgy mond a sötét negyedében lakom. – vontam meg a vállam és tovább mentem. Kifelé tartottunk a belvárosból, a raktár negyed felé. Onnan lehetett néhány sikátoron át eljutni a mi birodalmunkba, amit a központiak csak sötét negyednek hívtak. – Ide még a katonák sem mernek bemerészkedni. – mondtam egy gonosz vigyorral az arcomon.

- Miért olyan különleges ez a hely? – kérdezte, kíváncsian én meg meglepődtem.

- Te még nem hallottál a város ezen, részéről? A sötét negyedbe szorult ki a társadalomnak azon része, akik lecsúsztak, akikről nyílt titok, hogy nem éppen jó úton járnak, vagy pedig nincs pénzük megfizetni a jó utat. Veszélyes környék, sok fura és sötét alak megfordul itt. Zegzugos kis macskaköves utcák szövik be a városnak ezen, részét. Akad egy-két baljóslatú üzlet és az alvilág nagykutyáit is itt találod meg. Itt saját törvények szerint élnek az emberek. A városnegyed ad helyet a Fekete piacnak. De itt található a kedvencem a Holtlelkek tanyája. Ezen felül ez a rész maga az Óváros, a mai Central City alapja. És itt találod a Túlvilági fuvallat lakóparkot.  – Magyaráztam neki útközben, szerettem itt élni, mert mindig pezseg az élet és sosem unatkozik az ember.  – A feketepiaccal, kezdődik a kereskedő negyed, a holtlelkekkel a szórakozó negyed ahol megtalálhatod a Piroslámpás házat is. Itt nincsenek katonák, nincsenek bíróságok. A magunk urai vagyunk, és úgy rendezzük el az ügyeinket, ahogy akarjuk.  – vontam vállat és egyre sötétebb lett a környék is. Már jócskán a raktárépületek között jártunk. De Envy csak nevetett.

- Ez nagyon jól hangzik. Jó kis hely lehetet bár még nem jártam ott. Ne aggódj, jártam hasonló helyen nem kell féltened. – mondta, ami megmosolyogtatott. De hirtelen berántottam az egyik raktárépület mögé.  – Most meg mi bajod? – kérdezte, de csak csendre intettem.

- Ez a vasvérű, mi a francot keres itt? Tudtommal, Keleten tartózkodik.  – mondtam halkan, ahogy a két raktár között tereltem egy titkos átjáróig, ami egyenest a Holtlelkekbe vezetett.

- Mi a baj? – kérdezte értetlenül, én meg majd felrobbantam a dühtől, de nem rá haragudtam.

- Mikor Basque Grand utoljára a negyedbe jött tombolni, közel hatvan embert ölt meg egyetlen támadással. Mindenki gyűlöli, és a fejét akarja, de nem vagyunk mi sem ostobák. Messze elkerüljük, nehogy megint a mi területünkre tegye a lábát. Azóta is próbálok valami olyat kitalálni, ami hatásos az alkímiájával szemben, de még nem jártam sikerrel. Addig viszont nem akarom elveszíteni a fejemet, még ki nem találok a legerősebb alkimistákkal szemben valamit. – magyaráztam neki, ahogy egy alagútban haladtunk. Kezemben egy gyújtóval világítottam, magam előtt.  

- Látszik, hogy nagyon gyűlölöd a katonákat. Ne aggódj, én se vagyok vele másképp. Savanyú az összes. -  Mondta miközben meghúztam egy láncot, és kinyílt előttünk egy ajtó. A túloldalról, dohány és alkoholszag áramlott, hallani lehetett a halk zenét és a beszélgetések morajlását. Meg egy csetepaté hangjait. Ahogy kiléptünk az alagútból, azt láttam, hogy a pult előtt, hárman négyen összeverekedtek.  – Ej ha, már is tetszik a hely. – mondta Envy füttyentve, ahogy megállt mellettem és körbenézett. Hirtelen egy kés repült felénk a díszes társaságból, és pont Envyt vette célba. Én csak elkaptam az arca előtt két tenyerem között megfogva a kés pengéjét. – Úgy látom jók a reflexeid. De megoldottam volna. – vigyorgott rám Envy, én meg vissza rá. Majd ahogy megfordultam azonnal visszarepítettem a kést a tulaja torkába, mire az hangos halálhörgés után végre elcsendesedett. Mindenki elfordult előlem inkább, amit már igen csak megszoktam.

- Na azért. néhány órára megyek el és már is kitör a balhé? – mondtam nyugodtan, ahogy végig sétáltunk az emberek között.

- Még is miért félnek ennyire tőled? – kérdezte a fiú, ahogy mellettem halad. Félre húzódtak az utunkból, hogy még véletlenül se keljen szembenézniük velem.

- Nos, azon hat ember közé tartozom, akiknek nagy befolyása van a negyedben. Mind másért felelünk. Én az automailokért, a katonákkal szembeni védelemért, és ami a legfontosabb én szerzem be az élelmet és az italt. – mondtam, ahogy haladtunk az utcán. Ott már másabb volt a helyzet. Nem csak félelmet lehetett látni az embereken, de a tiszteletet is. Többen úgy mentek el mellettünk, hogy megemelték a kalapjukat, vagy ránk köszöntek. Majd végre a sötét füstös utcákon sétálva oda értünk a házamhoz. Nem volt egy nagy szám, a vakolat is hullott a külsejéről, de legalább nem tűnt ki a többi közül.

Óvatosan hatástalanítottam az egyik csapdát hogy betudjunk, menni, majd beengedtem. – Üdv nálam, érezd otthon magadat. – mondtam, ahogy becsuktam az ajtót. Aleo azonnal kimászott övem neki fenntartott részéből és fel – alá kezdett szaladgálni a házban.

- Most mit csinál? – kérdezte, kíváncsian a fiú, ahogy a rohangáló görényt vizslatta.

- Ellenőrzi a házat. Járt - e itt valaki, rajtam kívül. – mondtam, ahogy a konyhába mentem és bementem a konyhába. – Kérsz valamit? Van sör, vagy esetleg valami erősebb? – kérdeztem, ahogy megálltam a hűtőnél.  

- A sör jó lesz. – hallottam a hangját a nappaliból. Kivettem két üvegsört majd miután kinyitottam őket utána mentem.

- A szobák fent vannak, külön fürdővel. Ha felmész, a lépcsőn balra van a te szobád. – mondtam mosolyogva. – Nekem még be kell fejeznem egy két dolgot. Ez a műhelyem, a padlás meg az alkimista labor. Lehetőleg ott ne nagyon nyúlkálj, ha nem akarsz a levegőbe röpíteni minket. – Mondtam vigyorogva, ahogy bementem, a műhelynek kinevezett hatalmas szobába. Leültem az asztalhoz és folytattam az automailok szerelését amit félbe hagytam .



Szerkesztve Kagemare Ran által @ 2017. 09. 23. 10:37:17


Andro2017. 07. 14. 11:04:16#35170
Karakter: Envy (Irigy)
Megjegyzés: [Kimnek]


- Rendben van, menjünk – mondja, majd biccent is hozzá. Végre! Ez egy lépéssel közelebb visz a céljaimhoz. Örülök neki, hogy nem kell még a komolyabb fegyverzetemet bevetnem.

- Akkor indulás, vár ránk a parfé! – mondom vidáman, ahogy fizet, majd elindulunk.

Central elég nagy, de én tudom, hol a legjobb cukrászda. És onnan is csak azért nem zavarnak ki, mert még nem kevertem ott balhét. És mindig rendesen fizetek. Egyébként is, ha bajt kevernék, akkor elveszíteném a legjobb helyet. Nemcsak a parfé és a sütemény miatt járok oda, de remek információkat lehet ott szerezni, ha az ember… akarom mondani, a homonculus éppen jó időben van ott. Oda jár az a legtöbb nagykutya, vállalatvezetők, azok lányai, feleségei, fiai, magas rangú hivatalnokok, meg néhány tábornok és ezredes is. Nem egyszer szereztem már hasznos információt onnan Danténak. De persze, a parféjuk is elsőrangú, a legjobb Centralban.

Az utcán természetesen megbámulnak minket, de már hozzászoktam. Nem én vagyok itt az egyetlen fura szerzet, de tény, hogy a belvárosban nem mutatok úgy, mint a többi „tisztes” polgár. Ó, ha tudnák ezek a balga, ostoba emberek, hogy hamarosan végük lesz, ha rátesszük a kezünket a kőre. Ha tudnák, hogy mi irányítunk, hanyatt-homlok menekülnének. A gondolatra magamban hangosan nevetek, de kifelé nem mutatok semmit. Végre elérjük a Blue Rose nevű cukrászdát. Találó név, bár nekem kissé bugyuta, de aranyos.

– Gyere ez Central, ha nem egész Amestris legjobb cukrászdája – mondom, mikor bemegyünk, majd helyet foglalunk. A pincér hamarosan jön is. Már ismer, de az arckifejezéséből ítélve, szeretne inkább kívül látni az ajtón, de úriemberhez méltón nem teszi szóvá. Rendelek, majd mikor elmegy, elgondolkodva nézek utána. Egyszer biztos megölöm, elkapom egy sötét sikátorban és… Igen, ezt kéne tennem. Talán meg is teszem. Egyszer.

- És mit szeretnél tudni? – kérdi tőlem hirtelen Kim, kirángatva a gondolataimból. Fenébe, pedig már elkezdtem megtervezni a pincér megölését. Olyan gyönyörű volt.

- Például hogy jött össze az alkímia és az automail – készítés? – kérdem, és látom, hogy elgondolkodik. Ez hosszú menetnek ígérkezik, de nem baj, türelmes vagyok. Úgy érzem, nála megéri annak lenni. Az alkímiája alapján erős lehet, bár a Mitugrásszal nem veheti fel a versenyt. Viszont őt jóval nehezebb lenne becserkészni, túlontúl okos, és ott van az a böhöm öccse is, aki úgy félti, mint tyúkanyó a csibéit.

–  Nos, mindig is érdekeltek a gépek, és az automailek. És mivel anyám orvos a könyveiből sokat tanultam az idegrendszerről. Innen már csak egy lépés volt, hogy automail – készítő legyek. – mondja, miközben a fejét vakarja. Ez érdekesen hangzik. Felettébb érdekes, és már raktározom is az információkat a buksimban. Fel kell majd hívnom Dantét, de nem innen. Fülkéből. – Majd apám kissé rám erőltette az alkímiát. Nem igazán érdekelt, de ő szerette volna, ha alkimista leszek. Egy jó barátja tanított még ő szolgálatban, volt – meséli, majd látom, hogy elkomorodik egy kicsit. – A mester hónapokra egy tó közepén álló szigetre vitt, minden nemű élelem és víz nélkül. És nem használhattam alkímiát, ahhoz hogy életben maradjak, mert akkor azt csúnyán megtorolta – mondja, és látom, hogy az arca fehéredik, de mire reagálhatnék, csak megrázza a fejét. 
- Minden rendben? – kérdem kíváncsian. Kíváncsi vagyok, ki lehetett a mestere, akitől ennyire fél. Szívesen megismerném. - Amúgy kissé szadista a mestered. Nem mintha a testvéreimmel különbül bánnánk egymással – közlöm nemes egyszerűséggel.

Bár Lusttal egész jól kijövök. Gluttony sem zavar, sőt a kölyök sem, ha éppen nem szenved anyakomplexusban. Sloth és Pride elmehetnek a jó fenébe! Ami meg Greedet illeti… bele sem merek gondolni, hogy mit látott Dantéban. Brrrrrrrr! A hideg is kiráz a gondolatra. A vénasszony meg az öcsém! Perverz egy kapcsolat, kissé vérfertőző. De akkor is, a hideg futkos a hátamon. Greed is csak addig volt jófej, míg nem kezdett önálló akciókba. Nem csoda, hogy Ő megbüntette. Dante nem tűri az engedetlenséget. Megborzongok a gondolatra, hogy legutóbb mit kaptam tőle, amiért kissé ellenszegültem neki. Soha többé nem akarom! Nem akarok fájdalmat! Az rossz!

-       - Minden rendben, Envy? – Kim hangja rángat ki a gondolataimból, és mikor felnézek, egy aggódó szempárral találom szemben magam. Ez olyan megalázó! Egy ember, egy nyavalyás, semmirekellő, alsóbbrendű EMBER aggódik értem! ÉRTEM! Envyért!

-      -  Persze, csak… - gondolkodom, mit mondjak. – Pár rossz emlék, semmi különös – vigyorodom el. – Ne törődj vele, megérkezett a parfénk! – nevetek fel, ahogy a pincér kihozza a kívánt édességet. Tökéletes, pont megfelelő mennyiségű fagylalt és tejszín van a pohárban, valamint a tetején ott trónol a piros, ropogós, kandírozott meggy. Erre van most szükségem, így egyből bele is kóstolok. Isteni! – Tökéletes! – állapítom meg vidáman, a lábaimat lógázva.

-     -  Tényleg finom – mondja Kim, de látom, hogy még mindig kissé aggodalmasan kémlel. – Te tényleg szereted az édességet, mi?

-     -  Az édesség a legjobb dolog, amit az emberek feltaláltak – jelentem ki. – Pedig igen találékony faj.

-     -  Úgy beszélsz, mintha te nem lennél ember – jegyzi meg, de a hangjából kihallom, hogy csak viccel.

Nem válaszolok, mert bármilyen válasz csak gyanúra adna okot. Így inkább csendben maradok, és a parfét eszegetem. Közben őt figyelem, meg hallgatózom, de úgy tűnik, ma semmi pletyka. Csak egy pár tőzsdecápa van itt, akik az árfolyamokat beszélik meg. Meg van itt egy túristacsoport és néhány gazdag diák, akik azt ecsetelik, mit, hol és mennyiért vettek. Idióták. Ostoba emberek! Bár halna meg az összes, de meg is fog, ha Dante végrehajtja a tervét. Akkor csak mi, homonculusok maradunk és uralkodni fogunk. Bár, hogy min, azt nem tudom. Fogalmam sincs Dante hosszú távú terveiről, de nem is érdekel. Én csak a parancsait követem úgy, ahogy nekem tetszik.

-      -  Mondd csak! – szólal meg hirtelen Kim, mikor már majdnem kivégeztem a parfét.

-       - Igen? – nézek rá. A tekintetéből már eltűnt az aggodalom. Helyes.

-      -  Csak kíváncsi voltam, hogy… szóval… Van hol aludnod? – kérdi, mire döbbenten meredek rá. Mi van?! – Mert arra gondoltam, hogy… hogy is mondjam csak… ha gondolod, nálam van egy szabad szoba. Ott elalhatsz, ha nincs szállásod. Nos, mit mondasz? – mosolyog rám.

Elgondolkodom. Ha elfogadom, fokozottan óvatosnak kell lennem, viszont nyerek is vele. Így könnyebben behálózhatom, és amilyen ostoba, önként besétál egy nyilvánvaló csapdába. Ha nem fogadom el, nehezebb dolgom lesz, de ő is gyanakodni fog. Viszont biztos vár valamit cserébe. Nem ostoba, annyi bizonyos. Sejt valamit, sejti, hogy nem vagyok hétköznapi alak, és valószínűleg kíváncsi. Nos, ha ő szemmel akar tartani, akkor én is szemmel tarthatom, nem igaz? Bólintok.

-       - Legyen – mondom. – Amúgy is szállás után akartam nézni, de ha vagy olyan kedves, örömmel elfogadom az ajánlatodat. De, van egy olyan érzésem, hogy nem ingyen ajánlottad fel, valamit kérsz cserébe, igazam van? – mosolyodom el, és közelebb hajolok hozzá. – Egyenértékűség elve, mi?

-     -  Az ember azt hinné, alkimista vagy, amiért ezt a kifejezést használod – nevet fel Kim. – De igazad van. Érdekesnek talállak, régen volt részem olyasvalaki társaságában, mint te. Úgy érzem, sok bennünk a közös vonás.

-       - Hm? Úgy gondolod, Kim? – kuncogok fel. – Nos, majd meglátjuk. És mivel az előbb te hívtál meg inni, a parfét én állom. Azt hiszem, ez így szokás.

-      - Igazi úriember vagy, mi? – jegyzi meg, de a tekintetén látom, hogy valami jár a fejében. Istenem, az alkimisták olyan bonyolultak.

-       - Csak udvarias próbálok lenni – vonok vállat, miközben némi pénzt csörgetek ki az asztalra. Ennyi elég lesz. – De ha nem gond, még telefonálnom kéne egyet, mielőtt elindulunk hozzád. Ne aggódj, nincs sok csomagom. Igazából az nincs is – kuncogok, ő meg a fejét rázza.

Távozunk, majd én elugrom az első utunkba eső fülkébe telefonálni. Dante némileg rezignáltan veszi tudomásul a dolgot, és a lelkemre köti, hogy ezúttal ne nagyon hibázzak. Igen, tudom, mi lesz a következménye. Bár a hangjából ítélve felkelti az érdeklődését, hogy választott áldozatom nemcsak alkimista, de az automail-készítésben is jeleskedik. Azt hiszem, sikerült meglepnem, nem is kicsit. Persze, nem kötöm az orrára, hogy beköltözöm Kimhez, Dante ezt nem venné túl jó néven. Túlzottan is tart tőle, hogy az emberek olyan puhánnyá tehetnek, mint amilyenek ők maguk. Pride-tól és Sloth-tól eltérően mindig tiltott az emberekkel való túlzott interakcióktól. Nem is értem, miért. Rám nem lehet úgy hatással egy ember, mint Lustra, aki nem bírt megölni egy férfit, mert az emlékeztette valakire. Lust gyenge volt abban a pillanatban, ami velem sosem fordulhat elő.

Nem húzom az időt, mert Kim vár, és nem akarom, hogy gyanút fogjon. Így is gyanús lehet neki, amiért nem bentről telefonáltam, de nem kerített neki nagy feneket. Vagy nem érdekelte, vagy tapintatos és nem hozza szóba a dolgot. Bármelyik is, az én malmomra hajtja a vizet vele. Végül befejezem a telefonálást és kilépek a fülkéből.

-      - Mehetünk! – mondom, odalépve Kimhez. Fel kell néznem rá. Eddig az egyetlen, nálam magasabb nő Lust volt. – Mutasd az utat! – mosolygok rá édesen. Látom, hogy egy pillanatra megremeg, pedig nem is tettem semmit. Még.


Kagemare Ran2017. 07. 08. 17:50:13#35162
Karakter: Kimberly (Kim) Silver (Kitalált Karakter)
Megjegyzés: Envynek


 A bunyó után volt némi kupi a lebujban, de ez engem nem zavart. Nem úgy, mint azt a vén bolondot és ilyenkor mint mindig alaposan lehúzott, nem csekély összeggel.  Közben pedig a fura idegennel beszélgettem, bár eleinte nem volt valami bőbeszédű. Bár az is megeshet, hogy az a fránya első benyomás lehet az oka. Kevesen tudják feldolgozni a megjelenésem és a stílusomat. Az ivási szokásaimról már nem is beszélve. Mivel jó volt a kedvem meghívtam őt is egy italra.

- Nem utasítom vissza – vigyorog, és mellém telepszik. A lába nem ér le a magas székről, de nem teszem szóvá. Nem mindenki nő magasra, amúgy én sem lennék egy égi meszelő, ha nem tűsarkúban járnék. Tök jól meglehet téveszteni az embereket egy ilyen egyszerű trükkel. Majd ahogy iszogatunk beszélgetésbe elegyedünk.  – Egyébként, még be sem mutatkoztunk egymásnak – mosolyog rám. Kicsit egy macskára emlékeztetett a mosolya. Nem tudnám pontosan megmondani miért, de akkor is.  – A nevem Envy – mutatkozott be kezét felém nyújtva.

- Envy? – húzom fel egyik szemöldökömet a neve hallatán.  – Szokatlan név – mondom, ahogy kezet fogunk. – Kimberly Silver, de hívj csak Kimnek. És mi szél hozott Centralba, Envy? – kérdezem tőle a pultra könyökölve. Nem csak a megjelenése különleges, de még a neve is. Érdekes pasi, hozzá hasonlóval nem találkoztam még. Gondolkodtam, ahogy válaszára vártam.

- Mondjuk úgy, hogy üzleti ügy – a vállát vonogatja, ahogy folytatja – Van némi elintéznivalóm – kacsint rám, én meg félmosolyra húzom a számat.  Majd mikor mondanék valamit, a kocsmáros kiáltása zavar meg minket. Hirtelen hátra fordulok, és akkor veszem észre, hogy az egyik támadóm, kinyiffant.

- Ez… meghalt… - döbbentem meg, és már a kocsmárossal egyszerre indultunk a telefon felé, de egy Envy megállított.

- Ilyesmi előfordul – von vállat egyszerűen. – A verekedések néha halállal végződnek, nem? Emiatt felesleges lenne hívni a fél hadsereget. – mondja nyugodtan.

- Miért? – kérdezem tőle kíváncsian. – Legalább mulathatnánk. Hátha kijönne az a buggyant ezredes, meg a szőke testőrnője. Vagy akár a kis törpe is. – mondom egy vigyorral, ahogy ránéztem.

- Ó! Csak nem Roy Mustang ezredesre, azaz a Láng alkimistára és a szemrevaló Hawkeye főhadnagyra célzol? – bámul rám kerek szemekkel – És, a törpén gondolom a kis Acélmitugrászt érted.

- Acélmitugrász? – kuncogok a név hallatán. Igaz, ami igaz illik rá ez a név.  – Á, szóval te is ismered Edward Elricet.

-  Szerinted van, aki nem ismeri a kis törpét, akit egy két lábon járó, két méter magas konzervdoboz kísérget? Róluk még az is hallott, aki a hegyekben él – nevet és én is vele nevetek. Bár igaz hogy a töpszlit lenyomtam, legutóbb de az öccse az durván bele döngölt egy téglafalba egyetlen egy ütéssel. – Istenem! Olyan vicces, amikor felhúzza magát minden apróságon.

- Igen, és olyan könnyen fel lehet bosszantani – bólogatok keresztbe font karokkal és nem tehetek, róla vigyor kúszik az arcomra, a dührohamaitól. Elég hamar felkapja a vizet. Látszik, hogy még csak egy kölyök.  Ahogy vissza ültünk a bárpulthoz újabb és újabb beceneveket aggattunk, a törpére és a többiekre. Nagyon nem voltam oda értük, és Mustang azt hitte milyen sármos és ellenállhatatlan pasi. Valahogy nálam nem nyert. Ahogy beszélgettünk kicsit olyan volt mintha egy rokonlélekre találtam volna benni. Neki is egyedi a stílusa és ugyan úgy utálja Edwardot, és társait, mint én. Ezt jó jelnek tekintettem.

 

Nem igazán figyeltem az időt, és Envy is jól bírta az italt. Éreztem ha ezt folytatjuk a végén érdekes lesz haza jutni. Lassanként a leütött vendégek és kezdenek magukhoz térni és eloldalognak, mielőtt kapnának még egyet. Szerencsére egyiknek sem volt kedve folytatni, ami megnyugtatott mert becsípve lehet nem boldogultam volna olyan jól.  Majd Envyre terelődött a figyelmem. Furcsa volt számomra, és nem tudtam miért, majd tekintetem megállapodott a combján pontosabban egy  Uroborosz - tetováláson.

- Szép tetoválás – mondom de ettől sem jön zavarba.

- Kösz – biccent miközben felhajtja a maradék sört a korsó aljáról. – Hogy úgy mondjam… családi szokás. A testvéreimnek is ilyen van.

- Vannak testvéreid? – kérdezem tőle.

- Hat – mondja nemes egyszerűséggel, nekem meg kikerekednek a szemeim. – De nem állunk túl közel egymáshoz. Mind… másmilyenek vagyunk, ha érted, hogy értem. Nem illünk bele a világba – hajol hozzám közelebb. – Sokszor még egymást sem bírjuk elviselni, legalábbis hosszú ideig.

-       - Azt hiszem, értem – mosolygok rá  – De azért irigyellek. Neked legalább vannak testvéreid. – mondom ahogy a pultra szegezem a tekintetemet. Nekem nincsenek testvéreim, apám meghalt anyám meg elüldözött otthonról. Nem egy szívderítő történet. Épp ellenkezőleg.  Leugrik a székről és megragadja a karomat.  Én csak kíváncsian pillantok rá, mert nem tudtam mit akar.

- Hé, ne kenődj el! – vigyorog vidáman. – Tudok valamit, ami fel fog vidítani. – mondja és ő tényleg nagyon vidám volt

- És mi az? – nézek rá kíváncsian, mert fogalmam sem volt mi az ami felvidíthatna egy jó kis csetepatén kívül, bár ahhoz most nem igazán voltam valami stabil.

-  Hát a parfé! – kiált fel nevetve, teljesen döbbenten pillantok rá. Nem tudtam elhinni, hogy komolyan gondolja. – Ugyan, a parfét mindenki imádja, főleg a csokoládésat, tejszínhabbal és cseresznyével a tetején. Nehogy azt mondd, hogy nem szereted, a parfénál nincs jobb a világon! Na, mit mondasz? És közben mesélhetnél nekem az alkímiáról. Ugyanis ahogy közelebb lépett lábujjhegyre állva gebeszkedett és tarkómnál húzott lejjebb hogy szemünk egyvonalban legyen, és hangját is halkabbra vette. -, engem roppantmód érdekel az alkímia. Ráadásul még sosem találkoztam automail-készítő alkimistával. Nos? – billenti félre a fejét én meg elgondolkoztam.– Mit mondasz, Kim? – kérdezte én meg nem tudtam mit feleljek.

- Rendben van, menjünk. – mondtam, ahogy biccentettem. Imádtam a csokit és az édességeket, de szökő évente egyszer ettem csak édességet, mert tudtam, ha elcsábulok, a végén még elhízok.

- Akkor indulás, vár ránk a parfé. – mondta vidáman és miután kifizettem a számlát elindultunk. Ő vezetett én meg követtem. Nem igazán ismertem a cukrászdákat így rá hagyatkoztam. Mint mindig az utcán alaposan megbámultak, de örültem, hogy nem egyedül engem bámultak meg. Mondhatni ő még nálam is feltűnőbb jelenség volt. – Gyere ez Central, ha nem egész Amestris legjobb cukrászdája. – mondta, ahogy bementünk, és leültünk egy asztalhoz majd megrendelte az édességeket.

- És mit szeretnél tudni? – kérdeztem tőle ahogy vártuk a rendelést.

- Például hogy jött össze az alkímia és az automail – készítés? – kérdezte én meg elgondolkoztam, kicsit.

– Nos, mindig is érdekeltek a gépek és az automailek. És mivel anyám orvos a könyveiből sokat tanultam az idegrendszerről. Innen már csak egy lépés volt, hogy automail – készítő legyek. – mondtam, és megvakartam a fejem gondolkodás közben. – Majd apám kissé rám erőltette az alkímiát. Nem igazán érdekelt, de ő szerette volna, ha alkimista leszek. Egy jó barátja tanított még ő szolgálatban, volt. És eszembe jutottak a kemény kiképzések. – A mester hónapokra egy tó közepén álló szigetre vitt, minden nemű élelem és víz nélkül. És nem használhattam alkímiát, ahhoz hogy életben maradjak, mert akkor azt csúnyán megtorolta. – mondtam kissé elfehéredve, az emléktől, majd megráztam a fejemet. Nem volt valami kellemes időszak. 
- Minden rendben? - kérdezte kíváncsian, gonolom a fejrázásra. - Amúgy kissé szadista a mestered. Nem mintha a testvéreimmel külömbül bánnánk egymással. - mondta nemes egyszerűséggel, Envy.


Andro2017. 07. 03. 20:32:08#35157
Karakter: Envy (Irigy)
Megjegyzés: [Kimnek]


Pár pillanatig még vizslat, majd végül elteszi a villáskulcsot és a pulthoz lép. Felhajtja a maradék italt, miközben én csak nézem. Nem semmi egy nőszemély, meg kell hagyni, és ha helyesen játszom ki a kártyáimat, még hasznomra is lehet. Akkor pedig Pride, Sloth, Lust, de még Dante is megnézheti magát. A Törpét nehéz behálózni, túl okos, de ez a lány sem tűnik ostobának.

- Örülök, ha elnyerte tetszésedet a műsor – mondja, majd int a csaposnak egy újabb korsó sörért.  – Nem láttalak még itt talán átutazóban vagy, ibolyaszemű? – kérdi tőlem, ahogy végigmér.

Na, így sem hívtak még, úgy tűnik, kaptam egy új becenevet. Látom, hogy szokatlannak találja a külsőmet, de én imádom. Dante és az az átkozott legalább valamit jól csináltak. Eddig hívtak szörnyetegnek, torzszülöttnek, lelketlen démonnak, pszichopata tömeggyilkosnak, de sosem hívtak még ibolyaszeműnek. Szokatlan, de tetszik. Hirtelenjében nem tudom, hogy feleljek a kérdésére, hiszen valamit válaszolnom kell.

- És a károkat ki fogja kifizetni? – kérdi a kocsmáros, akinek a hangja kizökkent a gondolataimból.

A lány nevetve vakargatja a tarkóját, én meg vállat vonok. Kit érdekel? A kocsma ugyan romokban, de örüljön, hogy még áll. Ha rajtam múlt volna, már rég lángolna, és az eget gyönyörű, narancsszín és vörös lángok borítanák. Ó, de gyönyörű lenne! Már a puszta gondolatra is megborzongok a gyönyörtől.

- Bocs öreg, tudod a rossz szokások. – közli a lány, majd egy pénzköteget tesz a pultra. – Tudod, hogy soha nem hagylak cserben, ha kárrendezésről van szó. – még mindig vigyorog, majd rám néz. Emberhez képest nem is csúnya. – Mivel sikerült levezetni a feszültséget most jókedvemben vagyok. Gyere, meghívlak egy körre – csap a pultra maga mellett.

- Nem utasítom vissza – vigyorgok rá, és mellé telepedem. Bár kissé vágyakozva gondolok a félbehagyott kajámra. Nem baj, majd pár csokoládés parfé kárpótol. A lábam nem ér le a magas székről, és ez úgy tűnik, a lánynak is feltűnik, de nem teszi szóvá. Ez van, ha az ember nem túl magas, de én legalább felérem a pultot, nem úgy, mint egy bizonyos személy. – Egyébként, még be sem mutatkoztunk egymásnak – mosolyodom el, miközben egy korsó sör kerül elém a pultra. Azonmód belekortyolok. – A nevem Envy – mutatkozom be kezet nyújtva.

- Envy? – kérdi döbbenten a lány. – Szokatlan név – jegyzi meg, ahogy kezet fogunk. – Kimberly Silver, de hívj csak Kimnek. És mi szél hozott Centralba, Envy?

- Mondjuk úgy, hogy üzleti ügy – vonok vállat. – Van némi elintéznivalóm – kacsintok rá.

Éppen válaszolna, amikor döbbent kiáltást hallok, és a hang irányába fordulok. A kocsmáros rájött, hogy az egyik áldozat nem ébred fel többé. Upsz! Azt hiszem, illő lett volna valamit csinálnom vele. De már késő.

-      - Ez… meghalt… - nyögi döbbenten, és már indulnak a telefon felé, de elég egy pillantás, hogy megállítsam.

-      - Ilyesmi előfordul – vonok vállat egyszerűen. – A verekedések néha halállal végződnek, nem? Emiatt felesleges lenne hívni a fél hadsereget.

-       - Miért? – kérdi Kim. – Legalább mulathatnánk. Hátha kijönne az a buggyant ezredes, meg a szőke testőrnője. Vagy akár a kis törpe is.

-      - Ó! Csak nem Roy Mustang ezredesre, azaz a Láng alkimistára és a szemrevaló Hawkeye főhadnagyra célzol? – kerekednek el a szemeim. – És a törpén gondolom a kis Acélmitugrászt érted.

-       - Acélmitugrász? – kuncogja el magát a lány. – Á, szóval te is ismered Edward Elricet.

-    -   Szerinted van, aki nem ismeri a kis törpét, akit egy két lábon járó, két méter magas konzervdoboz kísérget? Róluk még az is hallott, aki a hegyekben él – nevetem el magam. – Istenem! Olyan vicces, amikor felhúzza magát minden apróságon.

-      - Igen, és olyan könnyen fel lehet bosszantani – helyesel Kim.

 

Nem telik sok időbe, és már felváltva emlegetjük a kis Mitugrászt, miközben mindenféle új nevet találunk ki neki. De persze a többiek sem maradnak ki a felsorolásból. Azt hiszem, Kimben, bár csupán ember, igazi rokonlélekre találtam. Így könnyebb dolgom lesz, nem kell annyit tepernem, mert ha ő is utálja Edwardot, vagy legalábbis nem rokonszenvezik vele, könnyebb dolgom lesz.

Vagy két órát elvagyunk így, míg újabb és újabb korsó sört rendelünk. Kim jól bírja a piát, az látszik, de engem nem tud lepipálni, hiszen elvégre én nem részegedem le. Lassanként a leütött vendégek és kezdenek magukhoz térni és eloldalognak, mielőtt kapnának még egyet. Kár, szívesen ledöftem volna párat, de azzal elárulnám magam. Egyelőre szeretnék békésnek és barátságosnak mutatkozni, de úgy érzem, ivócimborám sejt egyet, s mást. Magamon érzem Kim tekintetét, és látom, hogy a bal combomat bámulja, egész pontosan az Uroborosz-tetoválást.

-       - Szép tetoválás – jegyzi meg.

-    -   Kösz – biccentek, miközben kivégzem a sört. – Hogy úgy mondjam… családi szokás. A testvéreimnek is ilyen van.

-       - Vannak testvéreid? – kérdi Kim, mire bólintok.

-     -  Hat – közlöm, mire elkerekednek a szemei. – De nem állunk túl közel egymáshoz. Mind… másmilyenek vagyunk, ha érted, hogy értem. Nem illünk bele a világba – hajolok hozzá közelebb. – Sokszor még egymást sem bírjuk elviselni, legalábbis hosszú ideig.

-       - Azt hiszem, értem – bólogat. – De azért irigyellek. Neked legalább vannak testvéreid.

Nem válaszolok, de mintha szomorúságot látnék a szemében. Nem igazán érdekel, az ilyesmi gyarló emberi érzelem. Az emberek olyan gyengék, túl könnyen elszomorodnak, de ha elhagyja magát, akkor hogy fog a hasznomra lenni? Leugrom a székről és megrángatom a karját. Rám néz, a szemeiben kíváncsiság csillog.

-       - Hé, ne kenődj el! – vigyorgok rá vidáman. – Tudok valamit, ami fel fog vidítani.

-      -  És mi az? – kérdi.

-      -  Hát a parfé! – kiáltok fel nevetve, mire megütközve néz rám. – Ugyan, a parfét mindenki imádja, főleg a csokoládésat, tejszínhabbal és cseresznyével a tetején. Nehogy azt mondd, hogy nem szereted, a parfénál nincs jobb a világon! Na, mit mondasz? És közben mesélhetnél nekem az alkímiáról. Ugyanis – lépek hozzá közelebb és ágaskodom fel, majd húzom lejjebb a fejét, hogy a szemünk egyvonalban legyen -, engem roppantmód érdekel az alkímia. Ráadásul még sosem találkoztam automail-készítő alkimistával. Nos? – döntöm félre a fejem. – Mit mondasz, Kim?

Látom, hogy bizonytalan, mint aki nem tudja biztosan, mit kéne most reagálnia. Némi félelmet és tétovázást látok a szemében, de muszáj meggyőznöm. Ha nem sikerül, oda a tervem, és most nem számíthatok senkire. Az Acéltörpével már megjártam az Ötös Laborban, pedig ő kiváló alany lett volna. Ha Kim nem válna be, meg kéne ölnöm, már ismer, már látott. De most életemben először azt kívánom, hogy ne kelljen gyilkolnom. Érdekel engem ez a lány, akarom, kell nekem ő és a tudása. 



Szerkesztve Andro által @ 2017. 07. 03. 20:33:15


Kagemare Ran2017. 07. 02. 12:37:20#35152
Karakter: Kimberly (Kim) Silver (Kitalált Karakter)
Megjegyzés: Envynek


 Majd meg öl az unalom a műhelyben. Szinte már az utolsó megrendelést is teljesítettem ma, úgy hogy gyorsan el is döntöttem, hogy szórakozni megyek. Ezért gyorsan át is öltöztem, és szokásos szerszám övemet felcsatolva, el is indulok. Mielőtt a házból kiléptem volna Aleo a vadászgörény szaladt oda hozzám és lábamon felmászott egész a szerszámos övig, amiben volt egy külön zseb számára, ami báránybőrrel volt bélelve, hogy kényelmesen ellehessen. Ahogy elindultam többen megbámultak, bár már kezdtek hozzá szokni a látványomhoz. A fővárosnak nem épp a legjobb környéke ez, de csak erre volt pénzem miután anyám kidobott otthonról. Bár nekem tetszett ez a hely, és jól megtudtam, szedni magam, és nem igazán kívánkoztam el innen. Végre elértem az egyik kedvenc helyemet, bár ide csak akkor jöttem, ha nagyon unatkoztam, és valami balhét akartam keverni. Lételemem volt a káosz és a zűrzavar. Ezért is szoktam a katonákat bosszantani, főképp azt az emeletes kerti törpét. Annyira könnyen feltudom, húzni, hogy az már kész vicc. Mikor belépek, a csehóba minden szem rám szegeződik, de nem nagyon érdekel. Nyugodt léptekkel a pulthoz sétálok és leülök, egy székre. 
- Sört! – mondom, egyszerűen hisz a csapos már ismer, nem kell bemutatkoznom neki. 
- Azonnal – biccent a kocsmáros. – De az állatot hagyja kinn! – mondja a görényemre nézve én meg csak rámosolyogok. 
- Szerintem meg tudunk egyezni – mondom bájos mosollyal és a pultra csúsztattam némi pénzt – Nem látott semmit. – Ahogy le tesz elém egy korsó sört gyorsan elveszi a kenőpénzt és csak biccent egyet majd ott hagyott. Épp hogy bele kortyoltam italomba már is zaklatni kezdenek. Ez gyorsan ment mit ne mondjak. Gondolkodtam és letettem a korsót. 
- Hé, cica! Nem lenne kedved hozzánk ülni? – kérdi egy tagbaszakadt, elég ittasnak tűnő férfi. Én csak végig mértem a társaságot egyik szemöldökömet felhúzva, és még a hideg is kirázott. 
- Bocs, de hülyékkel nem ismerkedem – válaszolom hanyagul, és folytatnám az ivást – Keress magadnak más balekot, haver!
- Mit mondtál, szuka?! – hördül fel egy másik. – Inkább vedd megtiszteltetésnek, hogy egyáltalán meghívtunk! Mit kéreted magad, amikor így öltözöl? Na, gyere csak szépen! - 
Utánam nyúl, de még el sem ér, mikor is egy hatalmasat behúztam neki és a földön terült el a fejét fogva. Hamar kitör a verekedés, mert úgy tűnik, a többi ember sem bír nyugton maradni. Gyorsan felpattanok a székemről és a villáskulcsot elővéve úgy harcolok, mintha kard lenne nálam. Ahogy az egyik felém veti, magát csak oldalra fordulok és az automailel gyomron térdelem, majd a villáskulccsal jól kupán vágom, amitől azonnal elájul.   
- Nem szeretem, ha szórakoznak velem! – mondom dühösen. – Úgyhogy ezt kapjátok ki!
A padlóra rajzoltam gyorsan egy transzmutációs kört. A padló megremeg, és egy kéz nyúlik ki belőle, ami felkapja a legközelebb levő embert és az utcára hajítja. Ahogy körbe néztem láttam, hogy több jelentkező nem akadt a bulira, így el akartam rakni a villáskulcsot, de hirtelen valaki kuncogni kezdett mögöttem. Felé fordultam és összehúzott szemekkel felemeltem a villáskulcsot. Azonnal abbahagyta a nevetést, de attól a vigyort nem törölte le a képéről. 
- Te is ki akarsz kezdeni velem? – kérdezem ellenségesen, mert nem tudtam mire számítsak tőle. És semmi kedvem nem volt ahhoz hogy valaki kinyírjon jelenleg. 
 -  Ó, nem, ellenkezőleg – vigyorog továbbra is és közelebb lép felemelt kezekkel. – Nincs kedvem harcolni, mert akkor megsérülhetek, az pedig fáj. De ahogy elintézted őket, az fantasztikus volt, régen szórakoztam ilyen jól. – mondta vidáman, én meg pár pillanat gondolkodás után, eltettem fegyveremet, majd a pulthoz léptem, hogy felhajtsam a maradék italomat. 
- Örülök, ha elnyerte tetszésedet a műsor. – mondtam gúnyosan, és a csaposnak intettem, hogy még egy korsóval kérek.  – Nem láttalak még itt talán átutazóban vagy ibolyaszemű? – kérdeztem tőle, ahogy végig mértem. És még engem tartanak feltűnőnek. Gondolkodtam ahogy végig futtattam rajta a tekintetem. Hosszú zöld haj lila szemek, és ez a furcsa ruha? De meg kellett hagynimintha illett is volna hozzá. De a szemei azok gyönyörűek voltak, bár mintha azokban a szép szemekben alattomosság és kegyetlenség ragyogott volna. Nem mintha nem lettem volna hozzászokva a kegyetlenkedéshez. Valahogy ez elütött angyal szerű arcától. De nem igazán válaszolt mintha azon gondolkodott volna, mit mondjon. Mikor a kocsmáros oda jött az újabb korsóval, elég csúnyán nézett rám. 
- És a károkat ki fogja kifizetni? – Kérdezte én meg boci szemekkel néztem rá, de nem hatottam meg.  Majd végig pásztáztam a kocsmát, ami szinte romokban hevert. Mire a tarkómat vakarva rávigyorogtam. 
- Bocs öreg, tudod a rossz szokások. – vigyorogtam tovább majd az övem egyik zsebéből, elő vettem egy jókora köteg pénzt. – Tudod hogy soha nem hagylak cserben ha kárrendezésről van szó. – vigyorogtam majd az idegenre néztem. – Mivel sikerült levezetni a feszültséget most jókedvemben vagyok. Gyere meghívlak egy körre, -csaptam a pultra magam mellett. 
 


Szerkesztve Kagemare Ran által @ 2017. 07. 02. 13:19:39


Andro2017. 07. 02. 11:34:45#35151
Karakter: Envy (Irigy)
Megjegyzés: Kimnek (Kezdés)


Dühösen lépek ki a Központi Parancsnokság épületéből. Pride az az idióta! Nem értem, mibe került volna neki egyetlen szívesség. De ő csak azt hajtogatta, hogy Dante, akit persze mi sosem nevezünk a nevén, mert megtiltotta, más utasítást adott. Igen, tudom, nekem kell felkutatni azt, aki elkészíti a Bölcsek Kövét, de akkor is! Ha tehetném, megölném ezt az átkozottat, aki csak gondot okoz, de Ő nem engedné. A legutóbbi baklövésem után is úgy ellátta a bajomat, hogy egy hétig alig tudtam leülni. Odalett a méltóságom, már az a kevéske, ami maradt azok után, ami történt. Még mindig sajog az egész testem, ha rágondolok. Megborzongok, ahogy Dante tekintetének emléke az eszembe jut. De hát tehetek én róla, hogy az az ostoba ember inkább megölte magát, mintsem a hasznunkra legyen? Én sem vagyok mindenható! Bár az is igaz, hogy talán nem kellett volna olyan messzire mennem. Néha nem tudom, hol a határ, pedig én csak szórakozni akartam. Lehet, hogy amikor a lánya képében agyonlőttem magam, az már kissé sok volt. De hát muszáj volt látnom az arcát, tudnom kellett, hogy mire képes. Hát igen, arra, hogy fogta a pisztolyt és főbe lőtte magát. Azt hiszem, nem csoda, ha Dante kissé kiakadt. De Pride-nak akkor sem kellett volna visszautasítania. Ha nem félnék attól, hogy Dante dühös lesz, Amestris imádott Führere már nem is élne. Ó, pontosan tudom, hogy hol tartja a koponyát, ami legyengíti, éppen csak transzmutációs kört nem tudok rajzolni.

Sloth, az a kurva pedig adta alá a lovat! Ott mosolygott, mintha mindennel egyetértene. Ha belegondolok, hogy én pesztráltam, amikor Dante megmentette! És ez a hála?! Miért mindig nekem jut ki a rosszból?! Végigsétálok a folyosón egy katona álképébe bújva. Így senkinek sem szúrok szemet, és hála égnek, senki sem akar beszélgetést kezdeményezni. Mielőbb ki kell innen jutnom, nem is értem, Pride és Sloth hogy bírják elviselni ezeket az ostoba lényeket. Az emberek buták, az orrukig sem látnak, állandóan ölik és bántják egymást, könnyen halnak és könnyen manipulálhatók. Észre sem veszik, hogy az állam vezetője nem is ember, és minden parancsát vakon végrehajtják. Néha sajnálom őket, de igazából csak lenézem. Ám sajnálatos módon, még egy ideig szükségünk van rájuk, míg el nem érjük a célunkat. Ám azután minden a miénk lesz, mert csak mi, homonculusok érdemeljük meg, hogy fennmaradjunk. Az embereknek veszniük kell!

Mire kiérek az épületből, már meg is nyugszom valamelyest. Újabb terven dolgozom. Muszáj találnom egy megfelelő alkimistát, aki elkészíti a követ, vagy Dante nagyon mérges lesz. Lust és Gluttony valahol nyugaton téblábolnak, ugyanezen cél érdekében. Ha jól értesültem, Lust ráakadt valami férfira, akit most próbál behálózni. Na, igen, ő mindig jól értett hozzá, hogy tegye a szépet a férfiaknak. Ellenben nekem teljesen mindegy, kivel bújok ágyba a cél érdekében. Nyújtózom egyet, majd sietve hagyom el a parancsnokság területét. Amint elég messze vagyok, egy sikátorban visszaveszem kedvelt alakomat. Máris jobban érzem magam gyönyörűen, fiatalon. Nem is értem, Dante miért úgy alkotta meg Pride-ot, hogy öregedjen. Öregedni nem jó, jobb dolog az örök fiatalság. Délelőtt esett, még van pár pocsolya az utcákon, az egyikben kedvtelve nézegetem magam, de tudom, hogy nem maradhatok itt örökre. Kajára vágyom, pedig nincs is szükségem ételre, de akkor is szeretek enni. És már tudom is, hol szerzem be, amit akarok.

~*~

Egy kocsmában ülök, bár próbálják étteremnek álcázni, de attól még kocsma, tele ittas, félig ittas, vagy már majdnem félig ittas alakokkal. ”Kedves” kis hely, ha az ember, akarom mondani, a homonculus el bírja viselni ezt a fajta társaságot. Egy hátsó asztalnál ülök, előttem egy tányér jóféle húsétel, amit nagy élvezettel falatozgatok. Meg persze egy korsó jófajta sör, amivel leöblíthetem. Még jó, hogy nem leszek részeg, ihatok, amennyit akarok. Már majdnem a felénél tartok a kajámnak, és azon gondolkodom, hogy egy kis desszertre át kéne ugranom a kedvenc cukrászdámba, amikor nyílik az ajtó, és a beszélgetés hirtelen félbeszakad. Kikukkantok az asztalomtól, és félredöntöm a fejem a látványra. Egy meglehetősen lenge öltözetű, nem túl nádszálvékony lány lép be. Az öltözéke inkább feltűnő, mint szolid, és jobban el tudnám képzelni valami éjszakai klubban, mint egy ilyen lepukkant kricsmiben. Jóval magasabb nálam, telt alakú, barna hajában narancsszín és kék melírcsíkok vannak. Emberhez képest egészen csinos arcú, már amennyire én ezt meg tudom állapítani. Végigsiklatom rajta a tekintetem, és látom, hogy az oldalán szerszámos táskát visel, valamint egy hatalmas villáskulcsot. Talán gépész, vagy automail-készítő. Egyik sem lenne meglepetés. Erre abból is következtetni tudok, hogy a jobb lába is automail, valószínűleg elveszítette.

Úgy látom, nemcsak én nézem meg magamnak, hanem a kocsma összes vendége. És a többiek szerint még öltözöm kihívóan. Igaz, engem is végigmértek, mikor bejöttem, de elég volt egy pillantás, hogy mindenki egyből másfelé nézzen. Most viszont minden férfi szeme kocsányon lóg. Undorító faj az ember, én mondom. De a lány állja a tekintetüket, és a pulthoz lép, majd leül az egyik székre. Most látom, hogy egy állat is van vele, egy vadászgörény, ha nem csal a szemem.

-       - Sört! – közli a lány. Dallamos hangja van.

-       - Azonnal – biccent a kocsmáros. – De az állatot hagyja kinn!

-       - Szerintem meg tudunk egyezni – mosolyog a barnaság, és valamit a pultra csúsztat. – Nem látott semmit.

Pénz, hát persze. Visszatérek az ételemhez, de a lány igen érdekes. A szemem sarkából látom, hogy a férfiak mozgolódnak. Na, erre már kíváncsi vagyok.

-       - Hé, cica! Nem lenne kedved hozzánk ülni? – kérdi egy tagbaszakadt, elég ittasnak tűnő férfi. Na, ez jól kezdődik. Két kezemet az állam alá téve figyelem a műsort.

-       - Bocs, de hülyékkel nem ismerkedem – válaszolja a lány. – Keress magadnak más balekot, haver!

-       - Mit mondtál, szuka?! – hördül fel egy másik. – Inkább vedd megtiszteltetésnek, hogy egyáltalán meghívtunk! Mit kéreted magad, amikor így öltözöl? Na, gyere csak szépen!

Utána nyúl, de még el sem éri, amikor a lány keze gyorsan lendül, és mire a fickó feleszmél, már a földön fekszik, és a fejét fogja. Hamar kitör a verekedés, mert úgy tűnik, a többi férfi sem bír nyugton maradni. A lányra támadnak, aki előkapja a villáskulcsát, és úgy forgatja, mint valami kardot. A szemeim elkerekednek a látványra, szám széles mosolyra húzódik, és halkan kuncogok, ahogy a sok részeg idióta egymás után dől ki. Igen, végre egy kis szórakozás. Felállok, és közelebb megyek, de nem túl közel, nem akarok megsérülni, az fáj. Az egyik részeg fazon nekem esik, én pedig nemes egyszerűséggel töröm el a nyakát, és dobom a földre a testet.

-      - Nem szeretem, ha szórakoznak velem! – hallom a lány hangját. – Úgyhogy ezt kapjátok ki!

Arra leszek figyelmes, hogy valamit a padlóba karcol, és döbbenten veszem észre, hogy az egy transzmutációs kör. Ezek szerint az alkímiához is ért! A padló megremeg, és egy kéz nyúlik ki belőle, ami felkapja a legközelebb levő embert és az utcára hajítja. Azt hiszem, ő volt az utolsó. Pár pillanatba beletelik, mire magamhoz térek a meglepettségből és az örömből. Még mindig halkan kuncogok, mire a lány hátrafordul, és a tekintetünk találkozik. Összehúzza a szemét, fenyegetően felemeli a villáskulcsot. Azonnal abbahagyom a nevetést, de attól a vigyor nem távozik az arcomról.

-       - Te is ki akarsz kezdeni velem? – kérdi ellenségesen.

-     -  Ó, nem, ellenkezőleg – vigyorgok, és közelebb lépek, felemelve a két kezem. – Nincs kedvem harcolni, mert akkor megsérülhetek, az pedig fáj. De ahogy elintézted őket, az fantasztikus volt, régen szórakoztam ilyen jól. – Talán ő a segítségemre lehet, hogy megalkossuk a követ. Feltéve, ha sikerül manipulálnom.


Rauko2014. 03. 03. 11:55:37#29464
Karakter: Edward Elric
Megjegyzés: ~ Yoshimnak


 

- Na és ki a fenéről nem tudok még?! - kiabál rám Winry.
- Róluk sem tudnál, ha nem kutatnál a holmijaim között - sziszegem idegesen.
- Épp ez az! Miért nem tudok én erről?! - vágja hozzám a mappát. Kiperegnek a levelek, így kapkodva szedem össze őket. Meg tudnám ölni…
- Mert semmi közöd sincs az életemhez, nem érted? - kérdezek vissza halkabban.
- A feleséged vagyok! Szültem neked egy gyereket és ennek most kell kiderülnie?! - ordít rám. Elegem van, ideges vagyok és nem tetszik, hogy olyan szemekkel néz rám, mintha embert öltem volna, így visszaüvöltök.
- Még jó, hogy nem nekem kellett elmondani! - kiabálom.
- Takarodj innen - mutat az ajtó felé. - Látni sem bírlak, gusztustalan vagy!
- Én vagyok gusztustalan… hát hogyne… - morranok rá, de felkapom a kabátomat és elindulok kifelé. A mappa a kezemben, egyenesen az állomásra megyek. Al most fog megérkezni. Úgy volt, hogy nálunk alszik, de így mehetünk Pinakóhoz mindketten. Nem is baj…

Ülök a padon és csak olvasok. Lin és Scar levele is itt van. De miért nem hiszi el senki, hogy egyikükkel sem… Scar nem akarta, mert mások voltunk és azt mondta, tudja, hogy hamarabb meghal majd mint én, Lin pedig nem volt hajlandó megérinteni ott, ahol nem bőr van, hanem fém, így vele én nem akartam. Mégsem hiszi el az az idióta Mustang sem, hogy csak csók volt. Semmi több, csak csók.
- Nii-san… - áll meg előttem Al. Felpillantok, letörölve a könnyeimet mosolygok rá. - Mi történt? Hol van Winry és Isaac?
- Otthon - sóhajtok fel.
Elindulunk és én mindent elmesélek. Ő tudott mindenről, ami történt velem, nem lepi meg, csak az, hogy nem szóltam Winrynek az egészről. Szerinte tudnia kellett volna, így mire elérjük Pinako házát, már kétszer összevesztünk. Most, hogy nem páncélként él, ugyanolyan magas, mint én.

Winry persze este megérkezik Pinakóhoz. Vele van Isaac is, így amíg ő engem félrehív, a fiamra Pinako és Al vigyáz.
- Ne haragudj, Edward - sóhajt fel. - Meg kell értened, nekem ez így nem megy.
- Nem értelek, Winry - nézek rá. - Attól, hogy mi történt a múltamban, téged szeretlek és Isaacet is.
- Az a baj, hogy ennyire jól ismerlek - mosolyog rám és megfogja a kezem. - Te nem vagy velem boldog, Ed. Lásd be - simít végig a kézfejemen.
- Te nem érted, én…!
- Ne hazudj, legalább nekem ne, Ed - mondja lágyan. - Mindketten tudjuk, hogy nem működik. De mivel barátok vagyunk, elválhatunk békében is, nem igaz?
- El akarod enni tőlem Isaac-et? - kérdezem félve.
- Nem mehet veled, értsd meg. Te úgyis visszamész állami alkimistának, addig ő hol legyen, amíg te küldetésekre mész? Természetesen ha hosszabb ideig leszel Amestrisben, akkor menni fogunk, és láthatod, akár ott is hagyom veled, de velem fog lakni. Rendben van így? - Elgondolkodom. Igaza van, nem tudnék egy helyben maradni a fiam kedvéért sem, hiszen ha máshol kapok küldetést mennem kell.
- Rendben, de akkor hozod, ha hívlak, igaz? - Bólint.
- Mindenképp el fog jutni hozzád, ha nem is én viszem, akkor a nagyi, de ha lesz rá időd, el fog menni hozzád. Négy éves nagyfiú, nem lesz baja veled sem - mondja.
Sóhajtok.
Akkor ennyi volt a családi életem…?


* * *

Egy bárban ülünk. Még nem mentem el Allal Mustanghoz, erőt kell gyűjtenem, hogy lásam. Mindigis furcsa volt vele szembenézni. Egy részem vágyik rá, hogy lássam, egy másik viszont gyűlöli, amiért gyereknek néz és nem vesz komolyan.
- Tudod nii-san, én megértem Winryt - jegyzi meg Al.
- Ez is csak azért van, mert még mindig bele vagy esve - sóhajtok fel. Tudok róla, hogyne tudnék, de nem zavar. Nem érdekel, most meg már pláne.
- Talán - mondja halkan. - De nem értem, miért nem szóltál neki. Ez nem szégyen.
- Nem? Tényleg? Nem emlékszel mit mondtál, mikor megtudtad? Mert én igen - fordulok fellé dühösen.
- Azt mondtam, hogy ez természetellenes - bólogat. - Attól, hogy annak gondolom, nem ítélem el. És neked van egy fiad. Nem vagy teljesen olyan.
- Ja, különösen hogy akkor egyszer voltunk igazán együtt és én akkor is be voltam rúgva - sóhajtom.
- Nahát, nem is tudtam, hogy te tudsz inni, hagane - hallok meg a hátam mögött egy nagyon is ismerős hangot. Fintorba szalad az arcom, de megfordulok.
- Nahát, Mustang… - Mióta győztünk a homonculusok ellen, nem szólítottam a rangján. Nem kell…
- Mit keresel te itt? - lép közvetlenül elém. Túlságosan közel, de valamiért leköt, hogy a szemébe nézzek. Szép… még mindig szép szemei vannak, pedig öt éve nem láttam. - Véget ért a sírig tartó románc a mérnököddel? - A hangja csöpög a gúnytól. Vajon ő hogy lát engem öt év után…? Még mindig kölyöknek néz?
- Véget. Egyszer minden véget ér - nézek fel rá.
- Való igaz - feleli. - Ennek örömére talán meghívhatlak valamire? - kérdezi és egyik kezével megtámaszkodik mellettem.
- Esetleg - mosolygok fel rá. - Valami lágyra és finomra - jegyzem meg a lehető legkétértelműbben. Flörtölök vele, de jól esik. Tenni is és az is, hogy viszonozza. - Addig kiülünk. Kellemes, meleg az idő - jegyzem meg, majd ahogy ellépek mellette, finoman hozzáérek.

Ahogy kint vagyunk, Al sokat sejtetően néz rám, mire csak morogva felelek a pillantásra, de kellően el is pirultam. Elfelejtettem, hogy mindent hallott odabent.
- Mit nézel így? Helyes férfi.
- Ja… az… szinte láttam a szikrákat is - vigyorog.
- Ne vigyorogj, nincs min.
- Az biztos. Le is lépek inkább. Kopogj, ha hazaérsz, kinyitom majd az ajtót - mondja, majd feláll és elindul. Ahogy bámulok utána eszembe jut, hogy mennyire örülök, hogy ő van nekem. Az egyetlen biztos pont… hiszen Isaac még olyan kicsike. Al viszont támogat engem… mindig mellettem volt és örökre mellettem is marad majd.
- Az öcséd már el is ment? - áll meg mellettem Mustan, megszakítva az elmélkedésemet.
- Fáradt. Mit hoztál? - pillantok fel rá.
- Bort. Vöröset. - Leül és egy ideig egyikünk sem szól semmit, majd ő töri meg a csendet. - Megértem Winryt - sóhajt fel.
- Ma ilyen nap van? - csattanok fel finoman. - Mindenki megérti?!
- Kellemetlen lehet, ha a férje szebb, mint ő - vigyorog rám. Köldökig pirulok, így inkább elfordítom a fejem.

- Jó érzés, hogy tudsz a titkomról és ki is használod? - szuszogom idegesen. - Nem akarom, hogy ezzel is belém köss, csak igyuk meg a bort és menjünk - javaslom és elkapom a poharamat, de nem húzom le azonnal, várok, hogy koccint-e velem. 


henne-chan2013. 02. 05. 15:20:52#25071
Karakter: Ling Yao
Megjegyzés: Methennek


 Unottan bámulom az előttem lévő szökőkutat és figyelem, ahogy Lan Fan arcot mos benne. Az emberek boldogan nevetgélve haladnak el előttem, néhol párok, családok, iskolából haza tévedő gyerekek. Igazából úgy két hete lehetünk az országban, de sokkal többel ne lettünk okosabbak, mint mikor ide érkeztünk. Pedig igazán kijárhatna nekünk végre egy kis nyom, ha már átjöttünk a sivatagon. 

Bölcsek köve.
Halhatatlanság.
Na és persze az Elric testvérek.
Ez az a három dolog, ami kitette az elmúlt napokat. Már, majdhogynem fájdalmassá is vált, hisz ez utóbbiak bele tartoznak a „nem könnyű eset”-ek közé és akkor nem túloztam.
Maga az ország mérföldekkel különbözik a miénktől, szinte össze sem hasonlítható. Meg ez az alkímia… erre lesz szükségem mindenféleképpen. Csak egy baj van sose tanultam még alkahesztriát és valószínűleg már nem is lenne értelme megtanítani nekem.  Ebből meg az következik, kéne valaki, aki viszont ért, hozzá, vagy ami még jobb lenne, ha idevalósi és alkimista. Elric-ék meg nem rávehetők.

Nem bírom ezt a tétlenséget! Egyszerűen le kell lépnem. Fu bácsi a testvéreket követi, ezért biztos rábízott Lan Fan-ra mert nem óhajt tíz méternél messzebb menni tőlem. De most nem érdekel! Ránézek, a lányra ki még mindig a szökőkútnál tevékenykedik, majd hirtelen felindulásból, futva indulok, meg az első irányba, ami eszembe jut.

-          Ling úrfi – kiálltja egyből rám és nem kell hátra néznem ahhoz, hogy tudjam már követ is.

Kiérve a parkból egy főútra tévedhettem, mert azok furcsa kocsik gördültek mindenfele a macskaköves utakon.

-          Ling állj meg – csak nem adja fel.

Nem törődve vele futnék tovább, míg hirtelen rántást nem érzek, ami szó szerint ki akasztva állít meg. Csak egy gyors pillantást vetek a nőre ki elkapott, majd hevesen kezdem kitépni karom a kezeiből, de messze nem egy gyenge nő.

-          Engedjen már el!

-          Nem – válaszolja kereken – a kisasszony magát keresi, és most szépen megvárjuk, hogy ideérjen.

-          Köszönöm asszonyom – hálálkodik egyből Lan Fan amint beér minket, tőlem csak egy fintort kapott cserébe.

-          Elizabeth – mutatkozik be – és nem hiszem, hogy asszonyomnak kellene szólítanod. De azért szívesen. Miért üldözted?

-          Hé, engedjen már el – mondom kissé hangosan, most már. – És nem tartozik magára!

-          Ling úrfi – szól rám Lan Fan.

-          Oké-oké – emberelem meg magam, és mint varázsszóra a nő elenged.

Indulatosan nézek fel a nőre, de hamar el is múlt ez az érzés, és érdeklődve mérem végig. Bár valószínűleg idősebb lehet, egy-két évvel nálam mégis fölé érek. Hosszú fekete hajában fényesen villannak meg a szőke tincsek, melyek kifejezetten megnyerő stílust ad szép arcának.  Látszik, hogy bőrét szépen ápolja még annak ellenére is, hogy valószínűleg katona, vagy ehhez hasonló, hisz kék egyenruhában van, ami nem „mellesleg” előnyösen simul rá. Azt kell, mondjam igencsak szemre valóan dögös. Bele nézve sötét szemeibe, le se tagadhatja, hogy nem tetszett neki, hogy ennyire végig stíröltem.
De hát, na… ami szép az szép és én meg férfi vagyok.

-          Szóval mért is futottál úgy, mint akit kergetnek? – kérdezett élesen Elizabeth.

-          Mert kergettek – vonom meg a vállam.

-          Ling úrfi valószínűleg megunta, hogy egésznap a védelmem alatt áll – vágta rá Lan Fan mérgesen. – Csak, hogy megnehezítse ezzel a munkámat. Komolyan úrfi, mint egy ötéves.

-          Jól van – sóhajtom felemelve a kezem védekezően – Rendben-rendben. Értem én megjött a havi agybaj – vigyorgom.

-          Ling – újabban mérgesen ejtik a nevem állandóan.

-          Nem megyek sehová – nézek a lányra, mire mindkét nő felhúzta az egyik szemöldökét. – Ígérem – adom fel végül.

-          Amúgy – tart némi kis szünetet – kik vagytok?

-          A lány Lan Fan – mutatom be.  Én pedig Ling Yao vagyok és Xing Birodalomból jöttünk.

-          Értem – gondolkodik el. – Láthatnám az itt tartózkodási engedélyeteket?

Igen elérkeztünk ehhez a kínos pillanathoz is. Mert engem, naná, hogy egy katonának kellett elkapnia, még véletlenül sem egy virág bolti eladónak mondjuk.

-          Sajnos nekünk most mennünk kell - mosolyodik el kényszerülten Lan Fan, de mielőtt csak egy lépést is tettünk volna már egy-egy bilincs került elő a semmiből, amit kísért egy kis alkímia is.

-          Óh, a francba – kommentálom.

A kihallgató teremben semmi extra nincs. Egy sötét lyuk, ablak nélkül, középen egy asztal és két szék. Az egyiken én tehénkedek, úgyhogy a fejemet az asztalon pihentetem, Elizabeth kisasszony pedig, fel és alá járkál a szobában, akinek kezdek nagyon az idegeire menni. Lan Fant azóta nem láttam, hogy behozott minket, de tudom, őt aztán nem kell féltenem, úgyis kitalál valamit.

-          Akkor még egyszer megkérdezem, mióta vannak Amesztriszben – ez legalább már tízszer elhangzott amúgy.

-          Két hete- felem tizedszerre.

-          Mi célból – ismételten.

-          Kultúraismerkedés – válaszolom unottan. A lányon megpattantak az erek, és dühösen levágta a kezét az asztalra az épet és az automailest is, ami szinte belevillant a szemembe. Közvetlen mellettem állt meg, így jázmin illatú parfümje kellemesem érte el az orromat.

-          Most komolyan azt várja, hogy ezt beveszem? Az a lány egyfolytában „úrfinak” hívta, maga nem turista az egyszer biztos – mondta keményen. Ebben nem téved.

-          Nagyvonalakban nem hazudtam – morgom. – Tényleg köze van a kultúrához is, meg vannak itt furcsa dolgok, amiket lehet Xingbe is be kéne vezetni.

-          Hogyne persze – bólogat „megértően”. – Ne térjen el a témától!

-          Nem térek ki. Például ezek az automailek számomra nagyon érdekesek és hasznosnak tűnnek – mutatok az övére.

-          Önöknél nincs – kérdi meglepetten.

-          Nincs. Nálunk az alkahesztriát használják a gyógyászatban, de persze az sem mindent tudó, ezért jöttem ide, mert az alkímia lehet, segíthet benne.

-          És most el kéne hinnem, hogy csupán emberbaráti szeretetből, kutatja nálunk az alkímiát – ejti ki élesen.

-          Jó lenne – állok fel ültemből, így pontosan mellé kerülök. – De ha ez nem válik be, még mindig van egy b és egy c tervem.

-          Ó igen – emeli fel a szemöldökét. – Mi a „B”?

-          Tudjaaaa… - nyújtom el a szót és közben elé lépek. – Igencsak reménykedem abban, hogy bejövök magának – mosolyodom el és óvatosan az asztalra támaszkodok, ezzel satuba zárva. Hisz vékony kis derekát épp kezeim közé helyeztem. Közelsége részegítően hat rám. Gyönyörű, gyöngyház színű sötét szemei vannak, szem feketéje szinte nem is látszik, ebben szó szerint el lehet veszni. Azok az ajkak, pedig tökéletesen vörösnek tűnnek, azt hiszem fel kéne őket duzzasztani is. Mondjuk pár apró csóktól.
Lassan hajolok ajkaira, de mielőtt megérinthetném, hátrébb húzódik, míg én csak egy félmosoly kíséretében figyelem, hogy arca kipirosodott.

-          Ha nem hagyja abba akár szexuális zaklatásért is itt tarthatom – akár a jég olyan a hangja, de azért eltávolodok tőle.

-          Kár – biggyesztem le ajkaim megjátszva magam – mert, az azt jelenti, hogy már csak a „C” variáns maradt. Az pedig ... – hangomat elnyelte a falnak dobott kicsi bomba, amely egy kisebb füsttel, de annál nagyobb törmelékekkel járt.

-          Jöjjön Ling úrfi – hallom meg hangját Lan Fannak én pedig meg is indulok.

-          Még találkozunk – intek Elizabethnek, azzal eltűnök a füstben, melyben  már az egész folyosó áll. 


Methen2012. 09. 21. 20:06:28#23489
Karakter: Elizabeth Hachet (kitalált karakter)
Megjegyzés: ^ Lingnek


- Igenis, értettem, azonnal indulok.
A folyamatos pattogtatás lassan elkezdi kienni az idegeimet, ezt biztosra vehetem. Az egyetlen állandóság csak az, hogy folyamatosan más és más hivatalban üldögélő állami alkimista adja ki számomra azokat az utasításokat, amelyeket ők maguk képtelenek megcsinálni - vagy csak szimplán lusták, és nem akarnak lealacsonyodni arra a szintre, amelyen még egy újonc van.
Kék egyenruha, amelyet a legtöbb katona visel. Tökéletesen megfelel nekem is, habár sok férfi fordul meg utánam az utcán, ami egy idő után hihetetlenül idegörlővé válik. Főleg, ha valakivel el is jutok oda, hogy randevú, majd meglátják a szép, fényes acélkaromat, és máris nem mutatnak olyan érdeklődést az irányomba, mint annak előtte.
Elfogadtam, és nem is panaszkodok emiatt.
Indulás előtt megállok a tükör előtt, majd megigazítom a ruhámat. Hogy is festenék, ha csak egy gyűrődés is lenne a ruhámon? Azonnal leszólnának, hogy mit is képzelek magamról, hogy nem tisztelem a hadsereget, és a többi. Mintha gyűrött felsővel nem ugyanazt a munkát végezném, amit egyébként egy tökéletesen kivasalttal lehetne.
Kellene egy macska a lakásba, hogy valami kedves, puha és aranyos dolog várjon itthon, mikor megérkezem. Nem kellett volna ott hagyni Morgot Edwin bácsinál, de hogyan is szokhatta volna meg a fővárosi környezetet?
Meg amúgy is, ki tudja, mikor hova küldenek, északnak vagy nyugatnak...
A kis lakást, amit pár utcányira bérlek a parancsnokságtól, gyorsan magam mögött hagyom. Mit hoz ez a nap? Mustang meg a parancsai, "Menj a Déli Városba!", utána "Irány Youswell!". Igaz, utána megszabadulok tőle egy időre, és jönnek az utasítások másoktól, de hogy megint ő talál meg, az csak egyet jelent egy következő utazással. Na abból most nem eszik!
Pár autó elpöfög mellettem, némelyik egészen új, a többi pedig kész romhalmaz a külsejét tekintve. Nem bírom én ezeket a gépeket, a vonat sokkal kényelmesebb, bár városon belüli közlekedésre nem az igazi. Sétálni viszont egészségesebb, mint pedálokat nyomkodni a kormánykerék alatt.
- Ling, állj meg!
Felemelem a tekintetem a macskakövekről, és egy felém száguldó alakot pillantok meg - és még egyet, ami közvetlenül követi. Egy fiú és egy lány, biztosra veszem, hogy fiatalabbak nálam. Ahogy a srác megpróbál kikerülni, úgy kapom el jobb kezemmel a karját, és állítom meg. Majdnem magával ránt a lendülete, de végül mindketten talpon maradunk.
- Engedjen már el!
- Nem, a kisasszony magát keresi, és most szépen megvárjuk, hogy ideérjen.
Ahogy próbálja kiszabadítani magát, feltűnik, hogy nem ide valósi. Rólam se lehet ezt elmondani, de én legalább ebből az országból származom.
- Köszönöm, asszonyom! - mondja a fekete hajú lány, aki üldözte.
- Elizabeth, és nem hiszem, hogy asszonyomnak kellene szólítanod. De azért szívesen. Miért üldözted?
- Hé már, engedjen el! És nem magára tartozik!


© Copyright 2009-2017. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).