Parker:

Õt figyelem, épp várnék valami elutasító reakció, de a látványtól egy fél pillanatra eláll a lélegzetem. Mosolyog. Most elõször látok igazi, ellágyult mosolyt az arcán. Lassan már kezdtem azt hinni, hogy ilyenre nem is képes.

- Miket mondott? – kérdi kíváncsian, valóban érdeklõdõ szemekkel. Elgondolkodom barátom szavain, szinte pontosan felidézõdnek bennem a mondatok és a jelenetek, mintha csak magam elõtt látnám. Mindig csodálattal beszélt, egész arcán és gesztikulálásán látszott, hogy mennyire is boldog ha Róla mesélhet.

- Sok mindent. – mosolyodom el - Imádott rólad áradozni… mikor 13 voltál, mérget mert volna venni rá, hogy néhány év múlva te leszel a legnagyobb riválisom… - azóta kíváncsi voltam, de akkoriban nem volt idõm, késõbb már hiába figyeltem volna meg, ilyen kis léhûtõ lett belõle, amilyen most is. El sem tudom most már képzelni, hogy valaha valóban volt célja és egy értelmes hobbyja, egy sport amiben tehetséges volt. Eddig csak annyit láttam az egészbõl, hogy tudja a szabályokat, de az árnyéka se tûnt fel annak, akirõl annyit hallottam.

Egy ideig még látom az elérzékenyült arcot, aztán mintha hirtelen ébredne egy kábulatból, arca komorrá válik és újra felölti azt a stílust, amit eddig megismertem belõle személyesen.

- Jake – nem tetszik ez nekem. Végre láttam tõle egy normális arcot, de rögtön ellenségesnek kell lennie, amint rájön hogy észrevettem. Végre felém pillant újra - Engedd meg, hogy tanítsalak. Ha csak feleannyira tehetséges vagy, mint ahogy Nelson mondta, akkor nem késõ… nem muszáj ellenségeknek lennünk… lehetünk barátok is. – meglepettségében elkerekednek szemei. Mi ebben annyira meglepõ? Oké nem volt könnyû a hisztériája után ilyen hamar kimondani, de úgy gondolom egy próbát megérne. Részemrõl már alapból így kezdtem volna, de nehéz egy ilyen makacs kölyökkel.
- Játsszunk egy meccset. Egyetlen játék… ha nem leszel olyan jó, mint amennyire elvárom, akkor soha többé nem nyúzlak a snookerrel. – talán ez az ajánlat felkelti az érdeklõdését és figyelmét.
Gyanúsan méreget, talán a megfelelõ szavakat keresi.

- Te bekattantál? Hiszen szándékosan is bénázhatok, csak hogy végre leszállj rólam… - hehh… ne hidd, hogy nem ismerlek kölyök. Jobban mint hinnéd és szeretnéd, és talán pont ez lesz ismét a „veszted”.

- Te is tudod, hogy képtelen lennél rá. Nem azért gyakoroltál az utóbbi idõben, hogy ismét annyira leégesd magad. - talán meglepi a szóhasználatom, vagy csak a tudat, hogy igazam van. Nem tudom melyik, talán mindkettõ. Látom rajta, hogy már rögtön kérdezne is, de megelõzöm szavait – Nelsontól tudom.
Az, hogy õ honnan tudja még számomra is titok, de nem is lényeges információ. Tudta és kész. Persze biztos vagyok benne, hogy Õt érdekelné, vajon mennyit is tudott meg titokzatos apja.

Elfintorodik és elfordul, gondolkodón tekint a tévé képernyõjére.

- Lehetetlen. Nem bízok benned… azok után, amiket csináltál, azt hiszed még egyszer hajlandó lennék snookerezni a közeledben? Na ne röhögtess. – ha ettõl félne egyáltalán nem maradt volna itt, ebben a házban, kettesben velem. Persze ez csak kifogás, de kifogok rajtad, nem hagylak menekülni.

- Sajnálom… és ha megígérném, hogy soha többé nem érek hozzád úgy? – szemeibõl kiolvasom hogy még mindig nem tûnik meggyõzöttnek. Na jó. - Rendben… akkor megígérem, hogy nem nyúlok hozzád, ráadásul egy olyan biliárdszalonban játsszuk le a meccset, ahol több ember van körülöttünk, és biztonságban leszel. – erre nem mondhat nemet. Egyszerûen képtelenség lenne ha magyarázkodással próbálkozna. Megvagy… Elkaptalak.

Persze ezt jelzem is felé egy önelégült mosollyal, és ez csak kiszélesedik válasza hallatán.

- Egy meccs, és ha béna vagyok soha többé nem hallok a snookerrõl. – bólintok. Én is ezt mondtam - Megígéred, hogy soha többé nem nyúlsz hozzám és olyan helyre megyünk, ahol sokan vannak. – újabb bólintás visszaidézett szavaimra - Valamint most már ténylegesen megfogadod, hogy amíg itt lakom, többet nem hozol ide semmiféle buzi csávót. – bahh… véletlen volt… úgy gondoltam nem fog éjjel hazajönni. De mit tehetnék? Az élet citrommal kínál. Újabb bólintás, bár ez nehezebben megy. Kevésbé szeretek másokhoz felmenni, valami oknál fogva. Jobban szeretem a saját környezetemet - És kapok kulcsot a szobámhoz. – szemöldököm felvonva sandítok rá. Hé, azért még hallok. Nem mentem át teljesen bólogatós kutyába.

- Te teljesen hülyének nézel? – összekucorodik a fotelban és úgy figyel rám.

- Õszintén? – persze milyen választ is vártam? Hehh…

- Akkor megegyeztünk? – nyújtom felé markomat egy férfiegyezséget jelképezõ, baráti kézfogásra, de elõször újra csak gyanúsan méreget.

- Most készülsz megígérni, hogy nem érsz hozzám, és elvárod, hogy kezet rázzak veled? – nem vagyok vicces hangulatban - Jólvan, jólvan vágom… nem kell megölni a szemeiddel… - végül sikerül megejteni a „fogadás” avagy egyezség megpecsételését. Puha tapintású, forró a keze.

- De stírölés sincs. Amint meglátom, hogy a seggemet bámulod, vége az egésznek. – duzzogja orra alatt, és hangjából ítélve kicsit sem poénosra vette ezt a plusz kikötését.

- Nyugi, biztonságban vagy tõlem – sóhajtom halkan majd egy gonosz mosoly kúszik ajkaimra – Mondtam már, hogy nem vagy az esetem. – döfök vissza, habár azóta az eset óta változott egy kissé a véleményem, fõleg hogy most láttam tõle egy kedvesebb arcot is. Ez valahogy megváltoztatja az összképet. Nem válaszol semmit, csak térdei mögé bújik. Felállok a kanapéról és nyújtózom egy jó nagyot. Nem kicsit el lehet gémberedni a kanapém – Én felmentem aludni, ha gondolod tévézz még, de ne maradj fent túl sokáig, reggel nyolckor kelés van.

Ledöbbenten fordítja felém zöld, tágra nyílt szemeit.

- Mi? Olyan korán? Mi a fenének? – háborodik fel, de nem igazán hat meg.

- A saját érdekedben. Ahova megyünk, napközben többen vannak, éjszaka pedig nem hinném hogy a sok részeg ember hatásos megfigyelõ lenne nemde? – persze hogy most is igazam van, és kiélvezem.

- Jó értem – dünnyögi halkan, elfordulva tõlem, mintha ezzel azt jelezné, hogy nem ismeri el, csak elfogadja az igazat. Hehe… aranyos. Látszik, hogy a makacsság benne van az alaptermészetében is.

~*~

Reggel az ébresztõ csipogása kelt, kómásan pislogva nyomom ki, és amikor épp visszaaludnék, újra megszólal. De utálom, hogy ennyire ismerem magam… a jó édes francba. Újra kinyomom, de most már sikerült jobban kivernie az álmot a szemembõl, így felülök és a rafinált zárral kapcsolom ki a készüléket. Remek, az ébresztõ megvolt.

Mielõtt a reggeli kávémat tenném oda, elslattyogok Jake szobájáig, komótosan benyitok, és remélem az ajtó recsegése elég, de csalódnom kell. Meg sem moccan.

- Jake – mormolom álmosan, hajamba túrok, hogy az elõre lógó tincseket hátra tereljem. Semmi reakció – Jake… - morgom kissé hangosabban, de csak álmatag, motyogós morgást kapok válaszul. Bahh… na jó. Mér épp lépnék felé, hogy felrázzam, de megígértem, hogy nem érek hozzá. Jobban mondva úgy nem érek hozzá, de eleinte biztos, hogy még az egy méter távolságot is kevesellni fogja.

Meggondolom magam, visszamászok a szobámba, felkapok egy párnát és visszamegyek. Micsoda reggeli torna… cikázás a szobák között.

- Jake… ébresztõ – próbálom meg még utoljára, de mivel most sem kapok értelmes választ így egy nagy lendülettel és egy jól irányzott, erõs dobással fejen találom a nehéz, tollal tömött párnával és végre felriad édes kis álmából, csúnya szavakkal.

Nagy nehezen rájön, hogy nem az égbõl potyognak a súlyok, és hót kómás szemei meglelnek engem majd gyilkos tekintettel hunyorog rám. Mint egy lajhár… Vagy mormota, nem tudom melyikre hasonlít jobban.

- Muszáj volt…?

- Ha nem akarod, hogy hozzád érjek, és nem kelsz fel a szavamra, akkor igen. Szóval jobb ha sisakot viselsz alváskor – vigyorodom el, karba téve kezeimet. – Gyere, mielõtt megyünk jó lesz a reggeli, ha gondolod elõtte fürödj le – biccentek fejemmel és magára hagyom, innentõl már biztos könnyebben ébred, csak ki kellett nyitni a csipáit is.



Igaz még mindig zombi fejjel, de már frissebben ül az asztalhoz a konyhában, velem szemben. Én csak egy kávét szürcsölgetek, õ meg gondolom várja, hogy elé pakoljak valamit. Jó vicc.

- Te már reggeliztél is? – kérdi miközben komótosan lapozgatom a szokásos újságomat. Megrázom fejem de megbánom, mert az ujjaimmal hátrafésült tincsek elõre buknak, de amíg nem zavarnak az olvasásban, nem nyúlok hozzájuk.

- Nem szoktam reggelizni. – válaszolok ráérõsen, majd újabbat lapozok, de a többi cikk már nem érdekel, így bezárom. – Van tojás, tej, müzli, kenyér meg belevaló. Csinálj valamit addig én is összekaparom magam. – Elmosom a bögrémet, majd megint magára hagyom. Valamiért furcsa érzés az, hogy figyelnem kell minden mozzanatomra, mert sosem tudhatom mikor moccan a kezem ösztönösen vagy megszokottan. Amíg ezt nem tudom normálisan kontrollálni, addig jobb lesz csak távolabbról kitapasztalni.

~*~

Alig egy órával késõbb már a kocsiban ülünk, bekötöm az övemet, és indulhatunk is. Kissé csalódottan figyelem, hogy ha a váltó felé nyúlok elhúzódik, de mit tehetnék ellene? Semmit…

Szerencsére ennek a helynek van egy kis parkolója, ahova könnyedén beállok, kiszállunk és le is foglaljuk az egyik asztalt. Szombat van, ilyenkor sokan jönnek és biztos vagyok benne, hogy ez megfelel az elvárásainak. Jó sok szem is szegezõdik ránk visszafogottan, amikor meglátják ki is vagyok, gondolom azt figyelik kivel jöttem.
Remélem nem lesz nyilvános parádé belõle. Hiába nem zavar ha körbeállnak, ezért ez mégis másabb, mint egy rendes meccs.

Mivel ez csak egy bárral összekötött szórakozóhely, ami nappal a hobby kedvelõinek nyújt idõtöltést így nem érvényesek a kiöltözési és egyéb etikett szabályok. Hozok magunknak két egyszerû üdítõt, remélem nem játssza majd a paranoiást, hogy valamit tehettem bele.

Mire visszaérek az asztalhoz felteszi a golyókat, de a színeseket meghagyja nekem, hogy én kezdjek.

Eddig a reggel óta elhangzott párbeszédek mennyisége nem valami kecsegtetõ, de remélhetõleg ez változni fog amint megnyerem ellene ezt a kis fogadást és jobban fog foglalkozni dologgal. Több lehetõségem lesz.

Kezdek, de nem megy le semmi. Nem véletlenül, de hogy a látszat meglegyen, az egyik piros golyó csak majdnem gurul le.

Átadom a „stafétát” és félre vonulok abba a távolságba, hogy amikor kell a színes golyókat én tegyem majd vissza a helyére.

Egy újabb arca tárul fel elõttem, amit nehezen tudok nem figyelni.

Végre látom, ahogy komolyan figyeli az asztalt, szemeiben megcsillan a kihívás és a büszkeség a tudására, s minden egyes lökés után ez a szenvedélyes játékkedv csak egyre erõsödik. Amikor észreveszi magát, és már a hatodik lökés tökéletesen siklik le, jól láthatóan ront el egy ütést.

A rejtegetésrõl még van mit tanulnod, kölyök. A pókerarcon sem ártana javítani, de persze erre ráérek késõbb is. Nem tanítom, most csak játszunk.

Visszalépek én az asztalhoz, most õ tölti be a játékvezetõ azon szerepét, aki visszapakolja a színes golyókat.

Egy lökés, még egy lökés, majd egy újabb, eljutok egészen addig, hogy körülbelül hat piros lemegy, majd újra átadom a lehetõséget egy elrontott lökéssel. Nem nehéz kifogást találni egy versenyasztal, és egy egyszerû bár asztala között, nem beszélve a fényviszonyokról.

Mereven figyelem. A játék szellemét és szenvedélyét nem tudja eltüntetni, az ilyet nem lehet csak úgy kiirtani, ha belelendül az ember. Magával ragad. Tudom milyen érzés, és az, hogy ezt most rajta is látom… végre megelevenül az a kép, legalábbis egy része, amirõl annyit hallottam már.

Lelöki a rózsaszínt, visszateszem a helyére, miközben Õ krétázik. Az asztal állását méregeti, én meg az arcát stírölöm, amíg nem figyel.

- Ez után beülhetnénk valahova enni – jegyzem meg halkan, de mintha észre sem venné, szemei ide-oda cikáznak, és keresik a megfelelõ célgolyót.

- Oké – válaszol végül egyhangúan ezzel csak azt jelezve, hogy hallotta, mikor hozzá szóltam. Remek.

Újabb remek lökés, viszont a következõ helyzet olyanra sikeredik, hogy valóban nem tudja folytatni, csak érinteni tudja a golyót. Én térek vissza az asztalhoz, körbejárom és találok egy rést, apró kis mosollyal az elõnyös helyre lépek, elõre hajolok, és folytatom a játszmát. Innen már könnyen megy. Egy krétázás alatt felpillantok az órára, elég elhúzódott a dolog… repül az idõ, ha jól érzi magát az ember.

Most már végigjátszom, mert kezdek éhes lenni, legördül végre a fekete is, és letéve a dákót az asztalon a helyére, felé fordulok.

A helyzetben az a különös, hogy mindkettõnknek magabiztos a tekintete, sõt talán jókedvûnek mondható, de az övé kicsit más. Talán még mindig csak az elõzõ játékélvezetet látom benne, amit megpróbál visszafogni.

- Akkor? – kérdez könnyedén, mintha egy egyértelmû választ kéne adnom. Számomra egyértelmû is lesz.

- Mostantól amíg nem vagy iskolában, napi két órában foglalkozom veled, hétvégét nem számolom bele.

Szemei meglepetten tágulnak ki, még karba tett karjai is teste mellé zuhannak élettelenül lógva, majd zavartan hadonászni kezd vele, apró mozdulatokkal.

- De… simán legyõztél, ez szerintem azt jelenti, hogy béna voltam… vagy nem? És hogy jön ide az iskola? – csak halkan felnevetek.

- Azt hitted le tudnál gyõzni? Vicces vagy – gúnyos vigyorra húzom a számat. – Arról volt szó, hogy ha a játékod megfelel az elvárásaimnak, akkor foglalkozni fogsz a snookerrel és segítek benne. Le sem tudnád tagadni, hogy jó vagy, de a profibb szinthez van még mit fejlõdnöd – látom, hogy nem igazán jut szóhoz… ebbõl nem igazán van menekvés. Sejtettem, hogy így lesz, és szerencsére beigazolódott, pont ahogy számítottam. Ha tényleg annyira nem szeretné a sportot ahogy állította, nem játszott volna így, ilyen érzelmekkel az arcán.

Nagy nehezen beletörõdõen sóhajtozik. Remek, csak fogadd el. Gondolom hangosabb jelenetet sem mer rendezni mások elõtt, ez csak elõnyös  számomra.

- Gyere, inkább menjünk ebédelni – már épp válla felé nyúlva tenném rá a kezemet, hogy kifelé tereljem, de félúton megáll karom a mozdulatban és ledermed. Észreveszi, így nem tudok mit tenni, egy keserû mosollyal visszahúzom magamhoz a kinyújtott tagot, és inkább csak fejem oldalra biccentésével jelzem, hogy kövessen.

Nehezebb visszafogni, mint gondoltam.