|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| timcsiikee | 2011. 08. 21. 19:03:09 | #16143 |
 Karakter: Parker Henderson
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Parker:
Kezem után kap és meglepetten fordulok vissza, felé. Az Ő arcán is meglepettséget látok… lehet hogy csak ösztönösen mozdult?
- Nem akarok aludni rá – mondja halkan, majd lesüti tekintetét, sőt még el is fordítja a fejét. Lassan lecsúszik rólam a keze, de hiába is próbálja tincsei mögé rejteni, nem tudja elfedni előlem arca pirosságát. Biztos, hogy nem láz vagy más… ez nem az a reakció. Fenébe… nem bírom…
Elé lépek, közvetlen közelre de hiába hátrálna, ott a kanapé támlája.
- Ugye tudod, hogy ha igent mondasz, már nem vonhatod vissza? – erre a kérdésre végre felnéz rám, de látszik a nemtetszés benne. Szerintem nem kérdeztem olyan meglepő dolgot.
- Igen, tudom – ez az arc… nem bírom ki legalább egy mosoly nélkül, de ez még jobban zavarba hozza. Engem meg csak szimplán összezavarsz. Jake… mi az amit nem mondasz el nekem? Most már tudom és érzem, hogy van valami… felnyílt a szemem…
Ujjaim arcát érik, égetnek mint a parázs, a színük is hasonló, lesiklom arcáról, a háttámlára támaszkodom, majd így kerekedek felé, egyre közelebb ér közelebb hajolva. Nem lökött el, nem taszított el, pedig már rég megtehette volna. Ekkora sok nincs, hogy leblokkoljon és ne legyen képes tiltakozni, ha ennyire undorodna… pedig… az nem lehet.
Arcunk összesimul, füléhez érnek ajkaim.
- Jake… - duruzsolom fülébe - Mit érzel, mikor hozzád érek? – tudni akarom. Elhajolok, hogy láthassam arcát, de nem sok a változás. Piros arc, megrökönyödött tekintet, halkan piheg.
- M-mégis mit éreznék? Természetesen undort. – talán még el is hinném, ha nem reszketegen ejtette volna ki a szavakat. Egy visszafogott sóhajjal hajolok el tőle, talán kisebb megkönnyebbülést ugyanakkor csalódott testtartást veszek észre.
- Nem hiszek neked. – de nem is várok választ. Hazudik ami azt jelenti, hogy nem akarja elmondani. Most nem… talán később, de abban sem vagyok biztos. Nem firtatom, és nem zaklatom vele, mert nem lenne értelme. Talán csak a másnaposság, és most félreértem… lehet csak ennyi az oka, igen.
Elpakolom a többi cuccot is a konyhában, de mikor visszamegyek még mindig ott van a kanapén.
- Jake, ha a kanapén alszol, megint fájni fog a nyakad. – figyelmeztetem, de csak mocorog.
- Te voltál az, aki nem hagyott felkelni. – hehh… persze, legyek én a hibás. Az már nem is lehet opció, hogy lusta felkelni. Na de rajtam nem múlik.
Felkapom ölbe, automatikusan kapaszkodik a nyakamba, és már felfelé s tartok vele.
- Hé! Mit műv…?
- Felviszlek – szerintem egyértelmű, ezért is szakítom félbe mondatát.
- Tegyél le… fel tudok menni egyedül is. – ez már nem tetszik mi? De már késő, kis hercegnő… Hehe…
- Nekem nem úgy tűnt. – sőt ha nem szólok rá, lehet megint elalszik a kanapén, aztán másnap a nyaka miatt panaszkodik. Felérünk a szobába, leteszem az ágyára nem dobom, mert nem biztos hogy már hatott a gyógyszer. Rögtön össze is kuporodik.
- Kizárt, hogy megköszönöm. – dünnyögi a párnába, mire egy vigyorral túrok hajába, hogy jól összeborzoljam. Persze, hogy nem… az már haladás lenne.
- Édes vagy másnaposan. – akkora szemekkel néz rám, hogy attól félhetnék lassan kiakadnak, gyorsan ki is indulok a szobájából mielőtt robbanna a bomba, és mikor becsapom az ajtót még fél füllel hallom szitkait, majd a párna tompa puffanását. Halk kuncogással, fej rázva megyek vissza a konyhába. Kajás vagyok…
~*~
Mióta itthon gyakorlunk, sokkal több időt és pénzt spórolunk meg. Nem mintha a pénz akkora gond lenne, de feleslegesen akkor sem szeretek költeni. Másrészt… nincsenek zavaró hangok, más asztalról átsugalló koccanások, beszédek és a tekintetek, amikről gondolom azt hitték, hogy nem vettem észre. Sok idióta… lehet hogy én hoztam nagyobb forgalmat annak a szalonnak, mert ahogy észrevettem minél tovább oda jártunk, egyre többen szoktak oda… minő véletlen.
Figyelem, ahogy előre hajolva, tökéletes tartással céloz, majd lök, de még a lökés után is az asztalon fekve figyeli, ahogy legurul a golyó a lyukba. Mögötte állok, és egy bamba, kósza pillantással stírölhetem a seggét, amíg nem figyel. Hehe… Szerencsére nem bambulok el annyira, hogy észrevegye, résen vagyok mert ugye megígértem, hogy semmi stírölés. De ugye… én nem tartom be az ígéreteimet. Legalább egy kis igazat adjak neki akkor is, ha nem tud róla. Hehe… Mást úgy sem tudnék kihasználni.
- Ki akarok mozdulni… nincs kedved egy mozihoz? – felegyenesedik, és kizökken egy pár pillanatra a játék koncentrációjából, majd egy pimasz mosollyal vonja fel egyik szemöldökét.
- Az egy dolog, hogy itthon megbízom benned, de… - be sem kell fejeznie a mondatot, elvigyorodom, és el is fordul. Már félszavakból is értem. Amikor elfordul az én arcom úgy komorul el. Ő talán jobban érzi magát, hogy nem firtatom a hétvégi kérdésemet, de én nem tudom elfelejteni. Nem hagy nyugodni a gondolat. Látom… és bosszant, hogy nem mond el valamit. Még ha nem is az, amit Angela mondott, tudni akarom. Bármi is az, tudni szeretném. De magától nem fogja elmondani…
Mióta vége a sulinak szinte egész nap játszunk. Nekem azért jó mert gyakorlok, neki ugyan ezért, és fejlődik. Néha már tényleg meg tud fogni. De most ő hibázik, viszont egy nehéz helyzetet hagy hátra. Hehe…
Az asztalhoz lépek, körbejárom, és keresek egy jó lökési lehetőséget, de nem egyszerű… csak sok rizikós helyzetet szül a golyók állása.
- Ha így folytatod, jövőre nevezhetnél a nyári kupára. – rá sem nézek, de hallom hogy megfagy a levegő. Talán nem tudja mit mondjon. Találok egy rést, amit talán még ő sem vett észre, az egyetlen kockázat, hogy pattintani kell a labdát ahhoz, hogy a megfelelő golyót találja el. Még jó, hogy ebben is jó vagyok… Hehe…
Sikerül a gurításom, hosszan figyelem a lyukat az után is, hogy legördült a piros golyó, majd rá téved tekintetem. Engem figyelt eddig… persze mi mást nézhetett volna még?
- Ugye bepakoltál már? – kérdezem egy mosollyal, majd keresem a célgolyót és meg is van, de mielőtt löknék, megvárom a válaszát.
- Persze… de mit pattogsz? Csak pénteken indulunk nem? És ha jól tudom még csak szerda van – elégedetlenkedve förmed rám, amiből azonnal lerí, hogy hazudik.
- Jake – morranok halkan, mire csak karba teszi kezeit – Holnap kérlek pakolj össze mindent, mert valamit el fogsz felejteni.
- Jól van már nagyi, inkább lökj! – duzzog válaszként, de csak halkan kuncogok rajta, és folytatom a játékot.
~*~
A minőségi szálloda csillogása úgy néz ki kissé ámulatba ejtette, de csak egy mosollyal figyelem a szemében lévő élénk csillogást. Örülök, hogy élvezi és remélem, hogy még fogja is.
Nincs ez másképp egy nappal később, sem, az első megnyert játszmám után. Talán túlságosan is megrészegült a luxustól, mert még azt is hallottam a szájából, hogy gratulál.
- Ugyan… ez még csak az első kör volt és Davison még kispályás volt.
- Attól még meg lehetne ünnepelni nem? – a két szoba közötti közös nappali részen ülünk le, én is elkényelmesedek, majd elgondolkodón nézek falra.
- Végülis… de. Holnap nem lesz semmi, és nem lenne rossz körbenézni a városban sem… Már ha érdekel.
- Ó, én nem erre gondoltam – vigyorodik el, majd oldalra fordítja a fejét. Ha nincs a közelemben könnyen ölti magára ezt az arckifejezést, de csak bizonyos távon kívül. Ezt már megfigyeltem a hónapok alatt. Ahogy sok minden mást is.
- Jake… min jár az eszed? – visszanéz rám, majd biccent fejével a bárszekrény felé – Nem – vágom rá határozottan, erre elfintorodik.
- Ne légy már ilyen savanyú… ha jól tudom nem vagy antialkesz… - további elhatározással rázom meg a fejem, mire átvált egy kissé nyafogósabb stílusba… balszerencséjére ez sem szokott nálam beválni. Nagyjából már kiismertem. – Ha nem elég a mai kis győzelmed, akkor… tegyük még hozzá azt, hogy a játékod tiszteletére ma nem gyújtottam rá… - egy kis kelletlenség is van a hangjában a meggyőzés mellett.
- Tényleg? Gyere ide – intek kezemmel, de csak bizonytalanul áll fel és lassan lép felém. Ha még nagyobb zavarba akarnám hozni a kezét vagy a haját szagolnám meg, de most nincs szükség rá. Elég hosszan az arcát és a szemét figyelnem és látom, hogy igazat mond. Habár lehet csak a közelségemtől nem szürke az arca, de a szeme mindent elárul – Na jó… a kedvedért egy kicsit – állok fel mosolyogva, és kikerülöm – De a többit tartogassuk a végső győzelemre – a bárszekrénytől még félig felé fordulok, látom, hogy elmosolyodik az egós kijelentésen majd levágódik a puha kanapéra.
Csak egy kicsit.
Részegen még édesebb, mint másnaposan. Ezt minden gúnyos szándék nélkül jelenthetem ki. Felszabadultabb, jobban megered a nyelve, kevesebb a beszólás, bár azok annál ütősebbek és viccesebbek is. Spiccesen elemezzük ki a mai játékot és az ellenfelem balfaszságát. Nos igen, egy „örök kezdő” ellen nem nehéz veszteni.
- Szerintem még te is simán leverted volna – jelentem ki az utolsó korty előtt majd azt is legördítem a torkomon, az üres pohár pedig a kis asztalon csattan, nem túl nagy zajt keltve.
- Szerintem is… sőt már téged is majdnem – vigyorodik el, mire csak sandán nézek rá.
- Azért ennyire ne hidd jónak magad. Sosem fogsz legyőzni.
- Azt majd meglátjuk – még mindig kótyagos vigyorral nyúlna az üveg felé, hogy újra töltsön, de lefogom a kezét, mielőtt elérné.
- Jake… - szólok halkan, s csak ekkor veszem észre, hogy ezzel a lendülettel milyen közel is hajoltam hozzá. – Szerintem elég lesz – csak suttogok miközben közelről nézek a szemébe. Nem teljesen részeg, de ködösek a szemei, arca egyre pirosabb, ahogy a pihegés közben ő is felfogja a helyzetet. Erőt ad az illuminált hangulat, ajkaim résnyire nyitva zihálok én is, de csak halkan, lassan megérzem a leheletét. Közel vagyok… túl közel… Nem mozdulnak az izmaim.
Továbbra is kezét fogom, ahogy lassan, egyre közelebb kerülök, végül megszűnik a távolság, lehunyom szemem egy hosszú pillanatra, s ajkam máris magától mozdul. Puhán, finoman masszírozom megnyíló száját, fojtottan nyög fel, de nem lök el magától, csak ruhámba markol. Egyre gyorsabban lendülök bele, heves csók alakul ki az összeborulásból, szabad kezem derekára siklik, s ahogy újra halkan felnyög, elmélyítem a csókot. Lassan megdöntöm, de nem eresztem el, falom és habzsolom, nem tudok betelni vele, ahogy érzem az ízét egyre jobban begerjedek tőle, de ahogy háta puffan a párnán, én csak felé görnyedve mélyedek el riadt tekintetében. Nehéz visszafogni magam… szörnyen nehéz, nem is tudom meddig fogom még bírni.
- Jake… ne hazudj… ha undorodsz miért nem löksz el? – duruzsolom halkan, ajkaira, miközben mélyen fogva tartom tekintetét. Hosszú pillanatokig csak feszült csend ülepedik ránk, majd remegő hanggal válaszol.
- Csak részeg vagyok… kihasználtad a helyzetet – próbál ellökni, de most erősen tartom magam, meg is rezzen ahogy észreveszi semmi hatása nincs taszigálásának.
- Hazudsz – súgom továbbra is halkan, hajéba túrok, oldalra vonom fejét, és nyakára hajolok belecsókolok a puha bőrbe, és újabb sóhajba fojtott nyögést hallok, de most tisztábban, mint mikor szájára voltam tapadva. Füléhez hajolva folytatom – Áruld el Jake… Tudni akarom.
|
| Silvery | 2011. 08. 19. 15:21:47 | #16063 |
 Karakter: Jake Evans
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Kiszélesedik arcán a szórakozott vigyor, egy lassú mozdulattal dörzsölgeti meg a frissen borotvált bőrfelületet. Az ujjaimmal enyhe, furcsa idegességgel dobolok a combomon, mikor a tekintetében különös fény villan, muszáj elkapnom a pillantásomat.
- Csak nem azt mondod, hogy nem áll jól a borosta? – A hangján is tökéletesen hallatszik az élveteggé váló vigyor, zavartan harapok a tányéromon lévő szendvicsbe.
Bah… a saját síromat ásom az ilyesféle megjegyzésekkel. A borotválkozós részt ki kellett volna hagyni…
Akaratlanul is elmosolyodom, hiába küzdök arcizmaimon eluralkodó kényszere ellen. Mikor így beszélgetünk, azt is eltudnám képzelni, hogy… hogy lehetne valami…
A szívverésem felgyorsul, egy lassú, zavarodott fejrázással hessegetem el a rakoncátlan, veszélyes gondolatokat. Lehetetlen…
- Vagy tíz évet öregít rajtad… - Halkan dünnyögöm a szavakat, az önkéntelen mosoly huncut, pimasz vigyorrá szélesedik. Még tíz évet… az már nagyon durva… hehe…
Miért nyugtat meg, mikor piszkálom? Gőzöm sincs… mintha ezzel próbálnám bemesélni magamnak, hogy mégsem érzem azt, amit érzek… vagy mi…
Bekapom az utolsó falatot, a tekintetemben is szemtelen fény csillog, ahogy felpislogok rá.
- Hehh… - Lemondóan megrázza a fejét, a pultra könyökölve figyelem a mozdulatait. Most mi van? Ő dobta fel túl magasra a labdát… muszáj volt lecsapnom… - Eszek még egyet, aztán ha gondolod kezdhetjük is. – Szó nélkül bólintok, én is csinálom magamnak még egy szendvicset.
Nem beszélünk sokat játék közben, csupán néha vagy egy-egy apróbb megjegyzése, ha feltűnő hibát követek el, ami szerencsére mostanra már nem túl gyakori esemény. Tetszik, hogy már anélkül tudunk játszani, hogy minden második lökésemnél magyarázna valamit. Pedig már majdnem teljesen hozzászoktam… végülis… tényleg ez a tanítás lényege, nem? De…
Egyetlen zavaró dolog van az egészben… ahányszor ő lök, képtelen vagyok levenni róla a szemeimet. Valószínűleg nem veszi észre, hogy bámulom, mert a játékra koncentrál, de akkor sem túl biztonságos egyfolytában őt nézni. De egyszerűen nem tudok nem rá figyelni…
Apró sóhaj szökik ki az ajkaim közül, megkerülöm az asztalt. Már csak a színesek vannak fent, rutinfeladat lenne szépen sorban legurítani őket, most mégis erős koncentrációt igényel, a gondolataim egyfolytában elkalandoznak, teljesen más világokban járnak. Komolyan… lassan jobban járnék, ha valaki más tanítana… nem tudok rendesen figyelni a közelében…
Lehajolok, hunyorogva próbálok még erősebben összpontosítani a golyóra, de a figyelmem 90 %-át még mindig Parker uralja. Alig néhány lépésnyire áll tőlem, érzem magamon a tekintetét. Ez nem jó…
A gondolattól is felforrósodik a testem, egy pillanatra megremegek, de szerencsére nem rontom el a lökést. Ne gondolj rá… gyerünk, egyszerűen csak ne gondolj rá…
Megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor végre legurul az utolsó golyó is, az asztal szélére támaszkodva mosolyodom el. Tudom, hogy így sem sikerült nyerni, de legalább szorosabbá tettem. El sem hiszem, hogy sikerült… heh… komolyan azt hittem, hogy el fogom szarni…
Fél szemmel Parkerre sandítok, miközben elkezdem lassan visszapakolni a golyókat, mozdulatlanul állva mered rám. Először tovább siklik a tekintetem, majd az egyik szemöldökömet kicsit felhúzva fordulok ismét felé. Ööö… az addig oké, hogy én titkon bámulom őt, de azért nem kéne ilyen feltűnően viszonozni a szívességet.
Hé, köcsög… inkább gyere ide és segíts felpakolni a golyókat.
Kérdőn nézek rá, pár másodperces rövid hallgatás után végre megtöri a ránk ereszkedett csendet.
- Tudod hány óra van? – Ösztönösen körbefuttatom a tekintetemet a szobában, és mikor nem találok órát, ismét rá szegezem a szemeimet. Hát… kivehetném a zsebemből a mobilomat, de őszintén szólva lusta vagyok hozzá.
- Nem… mennyi? – Elmosolyodik, a tekintetében édesen kavarog a fáradt jókedv, egy röpke pillanat erejéig bennem reked a levegő. A picsába már… miért kell ennyire jól kinéznie? Hogy menne a francba az idióta sármjával és a lélegzetelállító mosolyával…
- Fél tizenegy. – Hogy mi? Fél tizenegy? Várjunk… ha három körül kezdtük, akkor az… több mint… ööö… hét óra? Nem, az kizárt…
- Komolyan? – Lepakolom a kivett golyókat az asztalra, hitetlenkedve pislogok rá. Egy kicsit megfeszülnek az izmaim, ahogy mellém lép, de elrejtem a szívem hangos dübörgésének a jeleit.
Csupán futólag pislogok az órára, mélyet lélegezve szívom magamba az illatát. Bódító…
- Szerintem menjünk aludni. Neked végképp kell, mert holnap iskola van. – Kizökkenek a felszínes kábulatból a lelombozó javaslat hallatán, undorodva fintorgok. Iskola? Muszáj? Mármint… ha most hét órán keresztül játszottunk, akkor talán holnap suli helyett is megtehetnénk…
Heh… ezt az ötletet hangosan inkább nem mondom ki… most egész jól áll a szénánk, nem akarom elbaszni egy gyerekes megjegyzéssel.
Bahhh… mióta gondolkodok, mielőtt beszélnék? Nem tudom… csak azt tudom, hogy ez a pasi nagyon rossz hatással van rám. És sajnos be kell látni, hogy jó értelembe vett rossz hatással. Hah…
Kelletlenül bólintok, egy lassú mozdulattal masszírozom meg az arcomat. Most, hogy megtudtam, hogy ennyi az idő, tényleg érzem, hogy kimerített a sok koncentrálás. Talán tényleg nem olyan rossz ötlet az alvás.
A szemem sarkából látom, hogy elégedetten mosolyodik el, nincs időm felkészülni az érintésére. Az ujjai puhán, gyengéden csúsznak a tincseim közé, a szemeim elkerekednek, ahogy forró bizsergést csal testembe a játékos mozdulat. Kedvesen borzolja össze a hajamat, a hangja meleg és simogató, mikor megszólal. Ne…
- Jól voltál. – Lesütöm a tekintetemet, a kezeim megremegnek, ahogy a biliárdasztal szélére csúsztatom az ujjaimat.
Már megdicsért néha eddig is… de most más… most tényleg tudok hinni neki… az a mosoly… az a tekintet. Még… akarom még. Többször…
- Büszke vagyok rád. – Se gúny, se irónia nincs a hangjában, őszinte törődéssel ejti ki a szavakat, az arcom mintha felgyulladni készülne. Ellép tőlem, lassan követem, hogy ne keltsek feltűnést, imádkozom, hogy ne nézzen hátra. Nem láthatja az arcomat…
Kisétál az ajtón, megkönnyebbülve, lassan csúsztatom a kezemet a villanykapcsolóra, egy röpke pillanatra a hideg falnak döntöm a homlokomat, a szemeimet lehunyva élvezem ki a szavai hatásának utolsó bizsergését.
Büszke rám? Tényleg? Mindazok után, hogy miattam veszítette el a szöszit? Mindazok után, amiket mondtam és tettem? Hihetek neki?
És miért? Miért sóvárgok ennyire a figyelme, a dicséretei után?
Nem tudom…
~*~
Szinte félholtként esek be az ajtón, ásítva, kábán szenvedem le magamról a cipőket. Lehet, hogy egyszerűbb lett volna, le előtte kikötöm a fűzőt. Áh, kizárt… bahh, ahhoz le kellett volna hajolnom.
Csak néhány rövid lépésre futja, a nappaliba érve egyből felhívja magára a figyelmet az üresen tátongó kanapé. Ahh, mintha hívna… még egy párna is van. Szunya…
Levetem magamat, a világ forog körülöttem, a gyomrom kellemetlenül bukfencezni kezd a hirtelen helyzetváltoztatástól. Nem tudom, mi baja a vízszintessel, a fejemnek sokkal jobban tetszik ez az állapot.
Fényes… sötétet akarok… sötétet…
Összébb húzom magamat, a háttámla felé fordulva próbálom figyelmen kívül hagyni a kintről betörő délutáni napsugarakat. Áh, tök jó érzés, ahogy melegítik a hátamat… nem kéne ez a hülye dzseki… najó, kizárt, hogy felülök csak azért, hogy levegyem.
Hamar magával ragad a sötétség, zavaros, nyugtalan félálomba merülve szorítom össze a szemeimet, de a szédelgés émelyítő, hányingerkeltő érzése mindvégig elkísér. A picsába… soha többé nem iszom…
Kelletlenül forgolódva mocorgok kicsit, a hátamat a támlának döntve próbálom minél biztosabb helyzetbe küzdeni magamat, hogy enyhüljön a szédülés… hah… soha többé nem iszom alkoholt. Most komolyan fekve émelygek?
Forró érintést érzek a fejbőrömön, az izmaim mintha ellazulnának, a testem elnehezedik a puha matracon. Mi ez? …annyira… annyira jó.
Lágy cirógatás, most az arcomon érzem, az ajkaim elnyílnak, a légzésem egyenletesebbé válik. Megáll a pörgés, elillan az émelyítő rosszullét. Már nem forog a világ… még… még akarok ebből az érzésből… többet…
Álmodok? Igen, ez biztosan egy álom… ez azt jelenti, hogy végre sikerült elaludnom…
Hosszú, fülledt másodpercek telnek el, a forróság egyre valóságosabb, a testem szinte izzik, és én mozdulatlanul fürdök az ismeretlen, kábító érzésben. Megsülök… tuti, hogy csupa verejték lesz a pólóm, mikor felébredek.
Az ajkaim megrezzennek, apró mozgolódással köszörülöm meg a torkomat, egy puha hajtincs végigcirógatja az arcomat. Megborzongva, kómásan nyitom ki a szemeimet, bágyadt irritáltsággal hunyorgok, ahogy a napsugarak ismét rám találnak.
Ezért volt olyan geci meleg… nem… nem, az más volt… most már nem érzem azt a forróságot.
Halkan morogva tápászkodom fel annyira, hogy le tudjam venni a kabátot, egy könnyed mozdulattal vágom el a francba. Már nem kell.
- Hé! Nem a szobádban vagy. – Összerezzenek, ahogy egy hangos, szigorú morranás töri meg az áldásos csendet, a kezemet a halántékomhoz kapva fintorodok el. A faszomba már… meg akar ölni?
Lágyan masszírozom meg a halántékomat, a fejem élesen lüktet a fájdalomtól. Áúúúcs.
Muszáj ordibálni? Ha normális hangerővel mondja, azt is felfogom…
- Nem lehetne halkabban? Széthasad a fejem… - Rekedtes hangon dünnyögök, a hirtelen felüléstől ismét szaltózni kezd a gyomrom. Komolyan, mintha valami talajtorna versenyen lenne… bukfenc, szaltó… bah…
Hunyorogva, morcosan pislogok rá, ahogy mellém lép, egy pillanatig értetlenül meredek a kezembe nyomott cuccokra, majd leesik, hogy miket is adott. Gyógyszer… ahh, megmentő.
Gyorsan bekapom a kicsi bogyót, a kellemesen hűvös víz mintha az egész testemen végigcsordogálva frissítene fel. Halk, elégedett sóhaj hagyja el ajakimat, kinyitom a szemeimet. Végre nem kapar a torkom, és nem érzem úgy, mintha három napot töltöttem volna a sivatagban víz nélkül. Heh…
- Erre inkább már nem mondok semmit. – Értetlenül pislogok rá, majd finoman összehúzom a szemöldökeimet. Most mivan? Nem csináltam semmit… asszem…
Néhány másodpercig csend ereszkedik ránk, szemforgatva csóválom meg a fejemet, de a lüktető fájdalom ismét visszatér. Áh… mindig elfelejtem… a fenébe már…
Megint a halántékomhoz emelem a kezemet, morcosan, elhúzott szájjal masszírozom meg. Alvás… alvás kell. Ez a kanapé nagyon szar. Újra és újra elhiteti velem, hogy kényelmes, aztán mindig pofára esek. Becsapós. Nem tudom, hogy csinálja…
… lehet, hogy én vagyok a hülye? Heh…
- Felmegyek… szerintem holnapig fel sem kelek. – Egyszerű kijelentésként ejtem ki a szavakat, már állnék is fel, de ő könnyedén visszanyom. Hé… mi akar?
Van fogalma róla, milyen nehéz volt annyi lendületet összekaparni, hogy felemeljem a hátsómat? Gondolom nincs.
- Tudom, hogy szörnyen nyúzott vagy, de ha csak holnap kelsz fel, akkor most szeretném megbeszélni veled. – Jaj, ne már…
Most komolyan azt várja, hogy gondolkodjak valamin? Ez megőrült? Örülök, hogy hazajutottam… annak meg még jobban, hogy a kanapét is megtaláltam… na jó… annak talán annyira mégsem.
Fáradt, már-már hisztis sóhajjal fonom össze a kezeimet, még mindig kicsit hunyorogva sandítok rá.
- Nem ér rá holnapig? – Egy fejrázást kapok válaszul. Remek…
- Nem tudom biztosan így megkérdezem most, majd alszol rá egyet. – Aludni rá egyet? Komoly témának hangzik. Hjajj… azt mondanám, hogy ha fontos és komoly kérdés, akkor inkább hagyjon békén, de most már felkeltette az érdeklődésemet. Kíváncsi vagyok, miről lehet szó.
Furcsa izgatottság, és elkalandozó ábrándok sejlenek fel bennem, apró, megadó sóhajjal bólintok. Na jó…
- Mi lenne az? – Egészen kijózanodva, értelmesnek tűnő tekintettel pislogok rá, mély levegőt véve kezd bele.
- Nos… júliusban, mikor már nincs iskola Angliában lesz a következő snooker kupa. Ha szeretnéd eljöhetsz velem, fizetnek mindnet. – Elkerekednek a szemeim, a maradék kábaság is elillan, hitetlenkedés, gyanú veszi át a helyét. Mi… miket beszél? Vele menni Angliába? A snooker kupára? A snooker kupára, amit minden évben nézek a tévében?
Ez nem lehet igaz…
Hol… hol van a csapda? Lehet, hogy csak baromkodik, és mikor beleélem magam, a pofámba röhögve jelenti ki, hogy igazából csak a versenyzők mehetnek?
Ösztönzésnek jó lenne… bunkó, köcsög módszer, de hatásos…
- Ez… most komoly? – Halkan, összeszűkült szemekkel nézek rá, képtelen vagyok elhinni, amit mondott. Pedig annyira szeretném… még soha nem voltam Angliában. El akarok menni…
Vele… vele…
A gondolattól felgyorsul a szívverésem, elakadt lélegzettel, szorítom össze az ajkaimat. Ugye nem viccelt? Bárcsak komolyan gondolta volna…
- Persze… Sőt szeretném, ha eljönnél, és élőben látnád a profi játszmákat. – Ismét elkerekednek a szemeim, egy pillanatra kellemes melegség árad szét a mellkasomban. Tehát… akkor… nem csak szivatott?
Megremegnek az ajkaim, már épp válaszra nyitnám őket, de a hangja belém fojtja a szavakat.
- Talán jobb lenne, ha tényleg aludnál rá egyet, majd halogatom egy kicsit a választ. Most már mehetsz nyugodtan pihenni. – Még mindig kábán, dermedt mozdulatlansággal figyelem, ahogy feláll mellőlem, csak most tudatosul bennem, hogy milyen közel ültünk egymáshoz.
A szívem kihagy egy ütemet, az ajkaim ismét szólásra nyílnának, de nem jönnek ki a hangok a torkomon. Utálom, hogy a testem megbolondul mellette. Mintha nem is én lennék. A gondolataim lelassulnak, a szívem őrültként zihál, a testemet égeti a fagyos borzongás. Be fogok kattanni…
Nem tudok megszólalni.
Parker a konyha felé indul, épp elhalad mellettem, mikor a kezem magától mozdul, hogy megállítsam. A szemeim tágra nyílnak, ahogy az ujjaim puhán csúsznak a tenyerébe, a bőrömön mintha ezernyi apró szikra pattogna végig.
Annyira forró. Ez… ez normális? Miért érzem mindig úgy, mintha égetne a bőre?
Vajon… vajon azért reagálok ilyen hevesen, mert a testem emlékszik… emlékszik ARRA?
Érzem, hogy kivörösödöm, Parker megtorpan, a megrökönyödött, ledöbbent tekintete az enyémhez hasonló. Egy hosszú másodpercig meredünk egymásra, mindketten meglepődtünk a meggondolatlan mozdulatomon. Mi a fenét művelek?
Ismét megkísérlek hangot kierőltetni magamból, de csak néma tátogás lesz belőle, és mikor végre sikerül valamennyire magamhoz térnem, visszarántom a kezemet.
Feldúltan, zavarodottan veszek egy mély levegőt, halkan szólalok meg.
- Nem akarok aludni rá. – A végén még lebeszélem magamat arról, amit igazán szeretnék… inkább… inkább most válaszolok. - Szeretnék veled menni. – Lesütöm a tekintetemet, csak a lába mozgásából látom, hogy újra felém fordult.
Az izmaim megmerevednek, furcsán feszültnek érzem ezt a pillanatot. Feszültnek… de nem rossz értelemben. Törökülésben ülök, a kezeimet az ölembe ejtem, ahogy felém lép, a hátam szinte a kanapé támlájába süpped.
Túl közel, túl közel, túl közel.
- Ugye tudod, hogy ha igent mondasz, már nem vonhatod vissza? – Kicsit kijózanodom, próbálom figyelmen kívül hagyni a szívem fülsüketítő dübörgését, határozott tekintettel emelem fel a fejemet.
Még szép, hogy tudom… ez a lényeg… gyorsan igent mondok, amíg nem gondolom át rendesen a helyzetet, hogy később ne mondhassam le. Ugye milyen jó terv?
Bár… magamat ismerve nem nagyon érdekelne, hogy elméletileg nem mondhatnám vissza… egyszerűen nem mennék el.
Megértem, hogy nem teszi, mégis rosszul esik, hogy nem bízik bennem. Heh… hát ez kész…
Sértett dac csillan a szemeimben, már-már gőgösen válaszolok.
- Igen, tudom. – Elmosolyodik, az arcizmaim egy pillanatra megrándulnak, minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne forduljak el tőle. Nyugi. Nyugi. Nyugi.
Hosszú, végeláthatatlannak tűnő másodpercekig nézünk farkasszemet, a keze lassan mozdul, ahogy az arcomra simítja az ujjait. Megremegek, a tekintetembe megrökönyödött ledöbbentség költözik, de képtelen vagyok ellökni a kezét magamról.
Olyan ismerős, olyan kellemes érzés… mintha természetes lenne… mintha ez lenne a helyes. Nem érzek undort vagy viszolygást…
A szabad kezével a fejem mellett támaszkodik meg a kanapé háttámláján, ahogy lehajol, az arca veszélyes közelségbe kerül. Elnyílnak az ajkaim, néma, elfojtott pihegéssel kapkodom a levegőt. Mi… mit akar? Mit művel? Miért?
Mintha minden csepp erőm cserben hagyott volna, tehetetlenül tűröm minden érintését.
Tűröm? Nem… nem csak tűröm… élvezem…
A fejem mellé hajol, az arcunk szinte összesimul, a bőréből süt a forróság. Istenem…
Eltűnnek a meleg, cirógató ujjak az arcomról, megborzongok, ahogy a felkaromon futnak végig lágy, pille érintésekkel.
- Jake… - Halkan búgja a nevemet, összeszorított ajkakkal tartom bent a levegőt. Nem értek semmit. Miért csinálja ezt? – Mit érzel, mikor hozzád érek? – Lágy mosollyal suttog a fülembe, összerezzenve húzódnék el tőle, de nem tudok hátrálni.
Mi az… mi az, hogy mit érzek?
Kicsit távolabb hajol, ismét megrezzennek az ajkaim, ahogy találkozik a tekintetünk.
Elégedett mosoly költözik az arcára a reakcióm láttán, halkan kapok levegőért. Mi… ez… ez az egész… vajon ez is csak egy újabb játék? Lehet, hogy észrevette, hogy furcsán viselkedek, és most tesztel?
Lehet, hogy lebuktam? Ne… nem akarom, hogy megtudja…
Nem akarom, hogy megtudja milyen végtelenül kiszolgáltatott vagyok vele szemben. A picsába… nem, nem mondhatom el.
Oldalra fordítom a fejemet, kitörök a pillantása kábító bűvölete alól, az ujjaim puhán csúsznak a mellkasára, egy erőteljes mozdulattal tolom el magamtól, és ő hagyja magát.
- M-mégis mit éreznék? Természetesen undort. – Halk, reszketeg hangon ejtem ki a tömény hazugságot, megkönnyebbülten kapok levegőért, ahogy eltávolodik tőlem Parker kellemes, jellegzetes illata.
Annyira jó volt… bárcsak nem egy játék lenne ez az egész.
Nem hihetek neki… nem tudok hinni neki. Nem tudom komolyan venni. Még mindig haloványan mosolyog, fáradtan túr a hajába és lemondóan rázza meg a fejét. Nem… nem adom meg magam ilyen könnyen… nem adok ilyen egyszerűen fegyvert a kezébe.
Azt is rögtön kihasználta, mikor megtudta, hogy szereti az óráinkat… bele sem gondolok, mi mindenre kényszeríthetne, ha tudná… ha tudná, hogy… elég!
Erre inkább gondolni sem akarok.
- Nem hiszek neked. – Egyszerűen, lágy hangon ejti ki a kijelentést, tágra nyílnak a szemeim, de nem nézek rá. Lassú, könnyed léptekkel sétál a konyhába, titkon követem a tekintetemmel.
Megremegek, ahogy végre elmegy a közelemből, újult erővel szakad rám a fáradtság zsibbasztó érzése. Amíg itt volt, az izgatottság elterelte a figyelmemet, de most…
Kimerülten dőlök vissza a kanapéra, az arcomat a matracba fújva próbálok mindenről elfeledkezni. Miért ilyen nehéz az élet? Miért nem tudom egyszerűen elmondani neki?
Elmondani neki?! Mekkora marhaság… nem… nem… soha…
Összeszorítom a fogaimat, oldalra fordulva ráncolom a homlokomat, de a gondolatok csaknem hagynak nyugodni. Aludni akarok. Mi olyan nagy kérés ezen?
Én semmire nem vágytam egy puha ágyon kívül… erre a nyakamba szakad minden baromság. Hülye-hülye-hülye gondolatok. Kifelé…
- Jake, ha a kanapén alszol, megint fájni fog a nyakad. – A távolból hallom Parker hangját, kelletlenül mocorogva próbálok egy kényelmesebb pózt találni.
Igaza van…
Ő könnyen beszél…
- Te voltál az, aki nem hagyott felkelni. – Halkan, nyúzottan, tettetett dühvel dünnyögök.
Pedig egyszer már megvolt a lendület… a fenébe is…
Azt inkább nem teszem hozzá, hogy ő volt az is, akinek a közelsége minden tartalékenergiámat leszívta. A picsába…
… még mindig érzem az ujjai érintését az arcomon és a kezemen. Annyira forró… a fenébe is, hogy ilyen jónak kell lennie. Tényleg beleestem volna?
Kába fintorral fordulok a hátamra, erőtlenül masszírozom meg az arcomat. Najó… akkor most összekaparom magamat… valahogy… asszem… muszáj lesz.
Kipattannak a szemeim, ahogy érintést érzek a hátam és a térdem alatt, gyenge kapálózással próbálom megakadályozni, hogy a karjaiba kapjon, de kudarcba fullad a próbálkozás.
- Hé! Mit műv… - Nem tudom befejezni a felháborodott kiáltást, a szavaimba vágva válaszol a félbehagyott kérdésre.
- Felviszlek. – A kezeim ösztönösen karolják át a nyakát, könnyedén indul meg velem a lépcső felé. Ismét émelygek, forog a világ… de most más okból. Nem tudom miért, de ez most kellemesebb szédelgés.
A fenébe…
Sértetten, haragos szemekkel pislogok fel rá, kelletlen, erőtlen mocorgással próbálom megnehezíteni a dolgát.
- Tegyél le… fel tudok menni egyedül is. – Halk, nem őszinte zsörtölődés, lágyan, kissé gúnyosan mosolyodik el a hisztim hallatán.
Egyáltalán hogy bír el ilyen könnyedén? Az ő korában figyelnie kéne, hogy milyen súlyokat emelget. Hehehe…
- Nekem nem úgy tűnt. – Csak egy dühös, tehetetlen sóhajjal válaszolok az élveteg megjegyzésre, a fogaimat összeszorítva fojtom magamba a kikívánkozó szitkozódást. Túl jó érzés, ahogy magához ölel… ezt nem szabadna… nem szabadna éreznem.
Megfeszülnek az izmaim, felsóhajtok, ahogy végre letesz az ágyamra.
Szinte rögtön fáradtan, kómásan ölelem át a párnámat, bágyadtan sandítok fel rá.
- Kizárt, hogy megköszönöm. – Még mindig vigyorog, a hajamba borzol, majd felegyenesedve lép hátrébb. Zavar, hogy néz… zavar, hogy igazából a legkevésbé sem zavar…
Miért kívánja egy részem azt, hogy bár tovább itt maradna?
Erre inkább gondolni sem akarok…
- Édes vagy másnaposan. – Kipattannak a szemeim, dühösen szikrázó tekintettel ülök fel, az ujjaim durván markolják a karjaimban tartott párnát.
Hogy… hogy mi?
Mi az, hogy… édes?!
- Édes a nénikéd! Seggfej… - A pofájába vágnám a puha vánkost, de még időben becsukja maga mögött a szobám ajtaját, a párnám halkan puffanva zuhan a földre. Morogva, káromkodva vágom vissza magamat a matracra, az arcomat a megmaradt párnába temetve próbálom lenyugtatni a szívem heves dübörgését.
Gyűlölöm, hogy mindig szórakozik velem…
Ez az egész csak egy unaloműző játék lehet neki…
Tudja kit nevezzen édesnek… összetéveszt az egyéjszakás ribancaival. Nem vagyok édes. Menjen a picsába a sármos vigyorával. Menjen a picsába a csábító pillantásával és a vonzó kisugárzásával. Menjen a picsába a forró érintéseivel…
A fenébe, a fenébe, a fenébe…
Mit fogok most ölelni, ha elvágtam a francba a kedvenc párnámat? Ez is az ő hibája… leverem rajta, ha emiatt szarul fogok aludni…
|
| timcsiikee | 2011. 08. 18. 21:53:32 | #16044 |
Karakter: Parker Henderson
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Parker:
Bekajál, majd hirtelen feláll.
- Nekem nyolc… nem mintha igazán érdekelt volna… - a konyhába siet, fél szemmel utána nézek, de nem sokáig. Félek túl feltűnő lenne, ha sokáig méregetném.
Hahh…most kezdem azt érezni, hogy talán kurva nagyot tévedtem.
~*~
Lágy simítás ringat álomba, vagy talán kicsalogat belőle? Nekem mindegy, de nagyon kellemes. Sőt… Bizsergeti fejbőrömet. Valós amit érzek, vagy ezt is csak képzelem? Homályosan látok egy szőke körvonalat, hirtelen illanna el tőlem az aranyszínű sziluett, de megragadom, nem hagyom hogy elszökjön, s nem csak magamhoz rántom, de felé kerekedek, hogy elzárjam menekülésének minden útját. Megvagy álomszerű lény, ki vágyamat hordozza magában. Nem látom, de érzem.
- Parker! – visítja egy hang és azonnal kitisztul fejem, majd kómásan meredek magam elé, és felfogom végre, hogy Jake fekszik alattam. Fenébe…
- Jake? Mit keresel itt? – kérdem halkan miközben lemászom róla. Mit keres itt alattam? Átmentem holdkórosba? Még világos van, szóval éjszaka sincs.
- Még mindig itt lakom… - morogja fanyalogva, és felül, hogy rendbe szedje magát. Najó… tényleg nem tudom, hogy mit csináltam.
- Tudom… nem úgy értettem… mindegy… - erősen dörgölöm arcomat, hátha eszembe jut, de semmi… Most nincs kedvem a bosszankodásához, akkor sem, ha perpill még épp oka is lenne rá.
- Még ha miattam szakítottatok is, ez nem indok, hogy a szöszi pótlékának használj. – ez az apró kis sokk amit mondata idézett bennem még jobban felébreszt és gondolkodásra kényszerít, de rájövök, hogy fáj… inkább hanyagolom. Most mi van? Miről beszél?
Elviharzik így lehetőségem sincs megkérdezni, de mindegy is… nem értek én már semmit. Halk nevetéssel dőlök vissza az ágyra.
Egy fél percnyi szusszanásra sincs időm, visszacsattog a nappaliba.
- Parker! – mi van már megint? - Kifelé! Szánalmasan festesz, kifelé az ágyból! – kezemet megfogva próbálna kirántani, de erősen tartom magam, így testem meg sem moccan. Bizserget, éget az érintése. - Ne viselkedj úgy, mint egy gyerek! – ni csak ki beszél - Elmentem a vacsorára, szóval ne szegd meg a szavad! Tartozol nekem azokkal a leckékkel, szóval jobb lesz ha összekaparod magad… - oh, értem már… nem hittem volna, hogy tényleg ennyire fontos lett neki. Mostanában már semmiben nem vagyok biztos…
- Azt mondtad, amúgy is mindig megszegem az ígéreteimet. – mosolyodom el, miközben felnézek rá. Dacos szemei lassan visszatekintenek rám.
- Akkor cáfold meg, amit mondtam. – nocsak… ezt nem vártam volna. Ahogy az előbbi kitörését sem, hogy felkeltsen. - Na, mi lesz már! Ha nem kelsz fel, esküszöm, fogok egy nagy adag kaját, felviszem a szobámba és ebéd közben elszívok három szál cigit. – képtelen vagyok visszafogni a nevetést szavai hallatán, és ennek hatására felülök a kanapén, és felállok, hogy a fürdőbe másszak. ha már a szalonba megyünk, illene megborotválkoznom.
Megéheztem.
A konyhában találom ahogyan ő is eszik. Nos… akkor én is összedobok valamit. Valahogy jobb érzés, hogy társaságom is van.
- Arra gondoltam, hogy ma tarthatnánk itthon az órát. – oh… micsoda meglepő fordulat. Leülök az asztalhoz és vele szemben ülök le, vigyorogva.
- Már nem félsz, hogy letámadlak? – beleharapok a szendvicsbe jóízűen, és csak ekor jövök rá, hogy milyen éhes is voltam. Hm… mikor is ettem utoljára? Vissza kéne szoknom rá.
- Ha azt akarnád már megtetted volna – felel kérdésemre, mire csak felvont szemöldökkel nézek rá. Nem ezt mondtam az elejétől fogva? Mindegy… örülök, hogy végre megbízik bennem… most már csak magamban kéne megbíznom. - És mielőtt még megkérdeznéd… igen, direkt azután tettem ezt a bejelentést, hogy megborotválkoztál. – először nem esik le a tantusz, de végül nagyot koppan és vigyorom még jobban kiszélesedik.
- Csak nem azt mondod, hogy nem áll jól a borosta? – sármos mosollyal dörzsölgetem arcomat, mire lesütve szemeit, elmosolyodva csóválja meg fejét.
- Vagy tíz évet öregít rajtad – pimasszá válik az a mosoly, és befejezi az evést, ahogy én is. Jó gyorsan befaltam ezt a szendvicset.
- Hehh… - reagálom le válaszát, majd leporolom kezemről a morzsákat. – Eszek még egyet, aztán ha gondolod kezdhetjük is.
~*~
Azt hiszem már a harmadik játszmánál tartunk, de nem lehet megunni. Egyszer majdnem megfogott, de még nem ér fel az én szintemhez. Ó nem… csak hagytam egy kis örömöt, hogy érezze, mennyit fejlődött… Na jó… Nem kellett hagyni magam, de tény hogy nem figyeltem eléggé, mint egy komoly meccsen.
Legördül a fekete golyó is, most először ő gurítja le, de nekem van több pontom, így megint én nyertem. Kíváncsiságból perdítek egyet csuklómon és szemügyre veszem, mennyi is az idő. Egy pillanatra ledöbbenek. Felpillantok és látom, hogy épp az asztalra pakolja vissza a golyókat, de mikor nem moccanok, végre rám néz, hosszú szuggerálás után.
- Tudod hány óra van? – körbenéz a szobában, de itt nem tartok faliórát.
- Nem… mennyi? – hehe… egy kedves mosoly szökik arcomra, némi vidámsággal.
- Fél tizenegy – látszik, hogy ő is teljesen ledöbben az idő hallatán. Na igen… azt hiszem délután három körül kezdtünk neki.
- Komolyan? – kérdez vissza és leteszi a kezében lévő golyót. Közelebb lépek, hogy megmutassam a csuklómon lévő órát.
- Szerintem menjünk aludni. Neked végképp kell, mert holnap iskola van – elhúzza a száját mondatomra, de végül beleegyezően bólint. Amíg észre sem vettük mennyi az idő, fáradtságnak semmi jele nem volt, viszont most, máris látom arcán. – Jó voltál – borzolok bele tincseibe elégedett mosollyal – Büszke vagyok rád – azért mert ennyit fejlődött, mert törődött a játékkal és mert valóban bejár újra az iskolába. Tudok mindent… előlem nem rejtheti el. Előre megyek és így Ő kapcsolja le a villanyt a szobában. Jobban érzem magam.
~*~
Azt hiszem, a szombati kis kiruccanásaiból még nem fog kinőni jó sokáig… talán majd ha kijut a középiskolai körből, vagy esetleg sikerül addig fejlődnie, hogy hivatása legyen a snookerezés. Persze ahhoz egy érettségi jól jönne. Kíváncsi vagyok, hogyan fog nekiesni jövőre. Addigra nem biztos, hogy itt marad, de… majd meglátjuk.
Vasárnap muszáj bevásárolni pár dolgot, így most ennek én esek neki, szerencsére hamar megtaláltam mindent, összekapkodtam, talán még olyat is amit nem nagyon szoktam venni, de… mindegy… sosem szerettem igazán vásárolni. Beérek a házba két szatyorral a kezemben, halkan csörögnek, ahogy ring a testem mellett. Becsukom az ajtót, lerúgom a cipőt, de ekkor látom meg, hogy dzsekiben, teljesen szétdobálva magát a kanapén terül el. Talán összetévesztette az ágyával mert ott hagytam egy párnát. Hmm…
Lepakolom halkan a szatyrokat, ami a hűtőbe kell azt elpakolom, a többit majd később. Nem akarok a szekrénnyel zajongani. Sokkal jobb idő van, hisz közeleg a nyár, így elég volt egy inggel kimásznom a lakásból. Jó idő óta kellemes volt emberek közé menni. Mivel nemsokára itt lesz a jelentkezési idő is, így ezt Jake-el is meg kell beszélnem, hogy a júliusban történő kupára velem utazik-e. Simán kifizetik a jegyét és a szállását, mert vihetek egy embert magammal, mint mindig… eddig nem igazán volt lehetőségem olyan személyt találnom, aki ráér. Persze nem számítok pozitív válaszra, de egy próbát megér. Talán a játék iránti felelevenedett lelkesedése és szeretete elég lesz ahhoz, hogy velem jöjjön. Ha élőben láthatja, abból tanulhat a legtöbbet.
Visszamegyek a nappaliba, és leülök mellé a kanapéra. Amíg a konyhában voltam fordult egyet, és most háttal fekszik a háttámlának, szinte teljesen belesüpped. Olyan nyugodt így az arca. Borzos hajába fúrom ujjaimat, de meglepően simának tűnik így könnyedén simítom ki, és máris olyan, mintha rendezettebb lenne. Ellágyult mosollyal simítom ujjaimat arcára.
Még ha szeretne is… képtelenség. Nem hinném, hogy akkor Angela igazat mondott. Egyszerűen nem tudom elképzelni. Ha féltékeny is volt, nem azért, mert szeret, csak egyszerűen gyermeki féltékenység. Viszont… képes lenne egyáltalán megszeretni? Azok után…
Közelebb hajolok, vészes közelségbe, bizseregnek ajkaim már csak attól, hogy a száját figyelem. Félig elnyílva szuszog, haja szemébe lóg, de így csak még vonzóbbá teszi. Félresimítom azt a tincset, még előrébb hajolok, de mielőtt kiakadna a fejemben a kis vészcsengő feljebb lendülök, és csak orrom ütközik hajába. Füstös és érezni benne szinte kocsma egész szagát, de alatta érzem az Ő, saját illatát is… Kellemesebb lenne ha nem lenne mellette ez a sok kesernyés illat… kíváncsi lennék. Ajkam homlokát éri, forró és szinte érzem, hogy lüktet…
Morog valamit, így ijedten kapom el tőle fejemet, hátra hőkölök, sőt nehezen véve a levegőt fel is állok mellőle. Azt hiszem kikészítek neki egy aszpirint, szüksége lesz rá. Mire visszaérek a gyógyszerrel és egy pohár vízzel, már felülve morgolódik és leveti magáról morcosan a dzsekit, majd ledobja valahova.
- Hé! Nem a szobádban vagy – morranok rá, mire fájdalmas fintor jelenik meg arcán.
- Nem lehetne halkabban? Széthasad a fejem – mellé lépek, kezébe nyomom a cuccokat, majd leülök mellé. Nem a fotelba, hanem a kanapéra. Észre sem veszi szerintem, hálásan kapja be a bogyót, hogy azonnal legyűrje, és mint aki teljesen ki van száradva úgy nyeli be a nagy pohár vizet, aztán sóhajt is hozzá jóllakottan.
- Erre inkább már nem mondok semmit – morgom halkan, elégedett mosollyal hátradőlve, ujjaimat összefűzöm. Rám néz majd csak szem forgatva fordulna el tőlem, de még ettől is megfájdul a fejem. Vicces látvány, bár nem élvezem a szenvedését látni, de… mókás arcokat vág. Csak mosolygok rajta. Hiába mondok neki bármit, lehet hogy merő dacból azért is az ellenkezőjét csinálná.
- Felmegyek… szerintem holnapig fel sem kelek – az órára néz, már épp tápászkodna fel, de vállára teszem a kezem és visszanyomom. Csodálkozva néz rám.
- Tudom, hogy szörnyen nyúzott vagy, de ha csak holnap kelsz fel, akkor most szeretném megbeszélni veled.
- Nem ér rá holnapig? – morogja kelletlenül nyafogva.
- Nem tudom biztosan így megkérdezem most, majd alszol rá egyet. – elhúzza a száját, majd ásít egy fájdalmasat és végül beadja a derekát.
- Mi lenne az?
- Nos… júliusban, mikor már nincs iskola Angliában lesz a következő snooker kupa. Ha szeretnéd eljöhetsz velem, fizetnek mindnet. – persze az részletkérdés, hogy egyedül a nevezést fizetem én, de az semmi mindenhez képest.
- Ez… most komoly? – azt hiszem tényleg nem hiszi el, kiolvasom a tekintetéből. Először csak bólintok.
- Persze… Sőt szeretném, ha eljönnél, és élőben látnád a profi játszmákat – talán tényleg egy nagyon rossz pillanatban kaptam el, de már itt volt az ideje, hogy rákérdezzek – Talán jobb lenne, ha tényleg aludnál rá egyet, majd halogatom egy kicsit a választ. – Felkelek mellőle, hogy végre elpakoljam a többi holmit is a konyhában – Most már mehetsz nyugodtan pihenni.
|
| Silvery | 2011. 08. 18. 12:37:55 | #16014 |
Karakter: Jake Evans
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Nyúzottan tápászkodom fel a matracról, megmozgatom az elzsibbadt vállaimat. A picsába, hogy ilyen kibaszott kényelmetlennek kell lennie ennek a szarnak. Fáradt tekintettel szenvedem el magamat a klotyóig, a gondolataim tompán kavarognak. Másnaposság… ahh, de gyűlölöm. Ilyenkor van az, hogy minden reggel megfogadom, hogy soha többé nem iszom... hehh… jó poén.
Magamra kapdosom a ruháimat, nem ébresztem fel Nicket. Ha már olyan mázlija van, hogy tud rendesen aludni, akkor békén hagyom.
Összefont karokkal lépek ki az ajtón, lustán pislogok a mobilom kijelzőjére. Cöh… ma nem is hívott, igen hamar feladta. Bár… ez inkább tanulékonyságra vall. Ami felesleges, az felesleges.
Biztos van jobb dolga, mint engem hívogatni.
Hazafelé indulok, még csak délután 2 van, ezért van remény, hogy a kicsi ribanc még dolgozik. Azt hiszem, kihánynék mindent magamból, ha véletlenül OLYAN pillanatban nyitnék rájuk… és most, hogy engedélyt adtam rá, azon sem lepődnék meg, ha minden nap nálunk lebzselne…
Elhúzom a számat, hideg borzongás fut végig a gerincemen. Annyira rühellem ezt az egészet… és még csak két hónapja lakom itt… két francos hónap… még hátravan majdnem kilenc…
Mikor befordulok az utcánkba, már lelassulnak a lépteim, a nyakamat behúzva próbálom kitalálni, hogy milyen fogadtatásban lesz részem. Azok után, amiket a vacsi közben a fejükhöz vágtam, azt se csodálnám, ha Parker egyszerűen kibaszna a házból. Régen leszartam volna, most furcsa, lüktető fájdalmat csal a mellkasomba a gondolat. Pedig… pedig már kezdtünk egész jóban lenni. Én szúrtam el?
Igen… először a cigivel a szobában, aztán amit vasárnap csináltam… miért nem tudtam kontrollálni, mit mondok? Egyszerűen elveszítem a fejemet a gondolattól, hogy az a kis ribi és ő… hogy ők…
Összeszorítom a fogaimat, a csalódottság kellemetlenül zsibbasztó érzése szinte lebénítja a gondolataimat. A fenébe… én nem vagyok meleg… nem… akkor miért érzek így? Még soha… soha nem éreztem hasonlót.
Már azt sem tudom bemesélni magamnak, hogy csak úgy kötődök hozzá, mint egy rokonhoz. Nem, az nem ilyen… az soha nem zavart, ha apának barátnője volt…
Parker más. Ő különleges. De miért?
Az ujjaim a kilincsünkre fonódnak, a kulcsot a zárba dugom, de megtorpanok a mozdulatban. Ennek az ajtónak a másik oldalán… alig két napja….
Lehunyom a szemeimet, a testem felidézi a belőle áradó forróság emlékét. Egy másik ember testének a melege. Parker testének a melege… ahogy hozzám simult… az ajkai a fülemet cirógatták. Csak azért csinálta, hogy megbüntessen… hogy kínozzon… mégis… mégis olyan jó volt. Basszus…
A homlokomat az ajtónak döntöm, elég az érintésére gondolnom ahhoz, hogy a szívem gyorsabb ütemre váltson, a kezeim megreszketnek. Miért kellett így történnie? Miért estem bele? És mióta?
Talán már az első pillanattól kezdve…
Végre elfordítom a kulcsot a zárban, minden akaraterőmre szükségem van, hogy erőt leheljek az izmaimba. Gyerünk… csak pár lépés és az ágyadban fekhetsz.
Összerezzenek, ahogy meghallom a hangját, a tekintetem felé vándorol. A nappaliban ülve bambulja a tévét, elfordítom az arcomat. Nem akarom, hogy lássa a pírt a bőrömön.
Gyors mozdulatokkal dobom le magamról a cipőket, csak egy intéssel válaszolok a köszönésére. Nincs kedvem jópofizni, és a támadásokat is inkább alvás után fogadnám.
Anélkül sietek fel a szobámba, hogy akár még egy pillantást vetnék rá, és mikor végre puffan mögöttem a szobám ajtaja, megkönnyebbülten fújom ki tüdőmből a benntartott levegőt.
Szerencsém volt…
Biztos túl fáradt ahhoz, hogy most rám támadjon a szitkaival… abba inkább bele sem gondolok, hogy mitől lehet annnnnyira fáradt….
~*~
Az elkövetkezendő napokban azt teszem, amihez a legjobban értek: próbálok láthatatlan maradni. Mikor felkelek, az első utam mindig a bejárati ajtóhoz visz, és igyekszem hajnalig haza sem jönni. Nem mintha félnék Parkertől, de annyira mazochista sem vagyok, hogy önként bevállaljam a szidást. Bár… kezd gyanús lenni, hogy még nem kapott el egyszer sem, mielőtt meglógtam otthonról… de ennek az okát betudom annak a ténynek, hogy ameddig én hajnalban járok haza, addig ők azt csinálnak a házban majdnem egész éjszaka, amit csak akarnak.
Akaratlanul is ismét rémképek jelennek meg a szemeim előtt kettejükről, fájdalmas fintorral fordulok át a másik oldalamra, pedig tisztában vagyok, hogy ezek után a visszaalvás esélye a nullával egyenlő. Ennyit még én is vágok matekból. Heh…
Megdörzsölöm a szemeimet, az órára sandítok. Oh… már mindjárt délután egy… ha még tartjuk a régi rendszert, akkor az sem lehetetlen, hogy Parker már elhúzott a ribihez.
Egy mély sóhaj kíséretében mászom ki a forró paplan kellemes öleléséből, megborzongva nyújtózkodom, miközben az ajtóhoz battyogok. Kaját… éhen halok…
A nappaliba érve a bekapcsolt tévé felé sandítok, az ajkaimat összeszorítva figyelem Parker mozdulatlan alakját. Oké… ennyit a reményről, hogy elkerültük egymást.
Miért van az, hogy az egyik felem zsibong a boldogságtól? Olyan rég beszéltünk… még ha szidás is lesz, amit mond…
Megfeszülnek az izmaim a saját gondolataimtól, ilyenkor úgy érzem, legszívesebben megfojtanám a szerelmes énemet.
Fúj… most komolyan azt mondtam, hogy szerelmes? Beszarok… lehetetlen…
Mint valami nyálas tinicsaj. Hányok magamtól. Azt hiszem megártott a sok napi részegség… nem túl kellemes egyszerre aznaposnak, másnaposnak, harmadnaposnak lenni… és még sorolhatnám a napokat. Hehh…
A konyhába megyek, összeszorított fogakkal veszek elő egy hatalmas tálat és teleöntöm müzlivel. Rohadt éhes vagyok, azt hiszem ennyit simán bevágok, és mivel Angela szombat délutánonként jön, még nincs semmi ehető itthon. Na nézzük…
Öntök bele egy nagy adag tejet, szinte a fél doboz belemegy, de nem érdekel. Amíg kajálok, addig is van ürügyem itt lenni…
Basszus… már megint ezek a hülye hülye hülye gondolatok…
Mikor elkészül a kaja, tétovázva pislogok a nappali felé, ádáz harcot vívok önmagammal, hogy a konyhában kajáljak, vagy foglaljam el a szokásos helyemet a fotelban… nehéz döntés…
Bár, amilyen elmélyülten bambul a tévére az sem tűnne fel neki, ha a szobámban ennék.
A végén – a szokásoshoz híven – győz az izgatott, kíváncsi énem és a nappaliba sétálok Parker mellé. Némán ülök le a fotelba, még egy apró pillantásra sem méltat.
Elhúzom a számat, beveszek a számba egy kanálnyi müzlit, miközben szótlanul figyelem a mozdulatlan alakot. Na gyerünk… itt vagyok… másnaposan, fáradtan és kiszolgáltatottan… lehet támadni.
Semmi.
Na jó… ez már tényleg furcsa…
Az órára sandítok, és meggyőződöm róla, hogy nem néztem el az időt. Nem értem.
- Ma nem mész a kis… izédhez? – A diplomatikus megoldást választva inkább nem feszítem túl a húrt az első mondattal, így a ribanc szót mellőzöm. Pedig olyan találó…
Most már nem az órát nézem, a tekintetem Parker nyúzott, komor arcvonásain pihennek meg, kellemetlen zsibbadás éled fel a mellkasomban, lassan, lomha ráérősséggel fojtogat. Rossz előérzetem van…
- Nem. – Egyszerű, rövid, tömör válasz. Túlságosan lehangolt és komor, még Parkerhez képest is. Oké, megszoktam, hogy nem kedveli a társaságomat, ezért többnyire nem túl lelkes, mikor velem beszél, de azért ez már túlzás.
Miért nem megy a ribihez?
Összevesztek? Vagy csak rövid mosolyszünet? Mi lehet a baj?
A szívverésem felgyorsul, de a jókedvvel párhuzamosan a kellemetlen bűntudat is növekszik a mellkasomban, de még nem elég erős ahhoz, hogy lelombozzon.
- Oh… csak nem betett neki a vacsi? – Elégedettség csillan a hangomban, az ajkaim széles mosolyra húzódnak. Ilyen gyenge lett volna a pasi? Pedig kitartó kis cafkának tűnt… az elején egész jól bírta a strapát.
Végre rám néz, fél szemmel sandít felém, de ez is elég ahhoz, hogy úgy érezzem, öt fokkal megugrott a hőmérséklet a szobában.
Egy röpke pillanatig megremegnek a kezeim, majd egy falat müzlit a számba véve próbálom leplezni a zavaromat. Az ajkai halovány, hamis mosolyra húzódnak, a tekintetében borús, keserű érzelmek tömkelege kavarog, az elégedettség olyan könnyedén illan el, amilyen gyorsan rám talált és sötét, magányos bűntudatot hagy maga mögött.
Miattam van…
Ennyire megviselné egy veszekedés? Még soha nem láttam, hogy ennyire… ennyire letört lenne…
- Ugyan… hidd el, az semmiség volt… - Halk sóhaj, az arcomra kiül az értetlenkedés. De…ha az semmiség volt, akkor miért?
Oldalra dönti a fejét, a tekintetünk végre teljesen összefonódik, megszeppenve, elfojtott lélegzettel figyelem. A mellkasom minden másodperc elteltével szűkebbnek tűnik. Megfulladok…
- De megnyugodhatsz, többet nem fogod látni… hallani sem róla… - Elkerekednek a szemeim, az ujjaim elfehérednek, ahogy megszorítom a kanalat.
Többet nem fogok hallani róla? Mi a…
Ezek szerint… szakítottak? Nem, az lehetetlen… hiszen tök jól megvoltak… nem?
Tényleg miattam lenne? De azt mondta, az semmiség volt. De akkor mi miatt szakítottak? Vagy csak azért mondta, hogy ne legyen lelkiismeret furdalásom? Nem tudom… nem értem…
A szívem hevesen dübörög, hiába próbálok gátat szabni a felkavart örömhullámnak, még az is nehezemre esik, hogy legalább az arcomról eltüntessem a nyomait.
Nem szabadna ilyen boldognak lennem, mikor szenved…
Ilyen fontos volt neki a fiú? Már megint… már megint a féltékenység keserű érzése.
Undorítóak ezek az érzelmek. Örömöt, féltékenységet, reményt érzek ahelyett, hogy őszintén, szívből próbálnám vigasztalni.
Még mindig fogva tartja a pillantásomat, az ajkaim megreszketnek, ahogy megszólalok.
- Hogy-hogy? Akkor… mi történt? – Elmélyül a forró szemkontaktus, az arcomon ismét kezd felderengeni a halovány pír, a szívem a torkomban zihál.
Nem kéne örülnöm, hogy szakítottak… még ha nincs is senkije, köztünk soha nem lehet semmi… soha nem fogom elmondani neki mit érzek… soha…
Megszakítja a zavarba ejtően intimmé váló szemkontaktust, úgy kapok levegőért, mintha hosszú perces fuldoklás után végre áttörtem volna a víztükröt. Parker… miért tűnsz ilyen meggyötörtnek?
- Semmi… nem érdekes… - Hosszú, néma másodpercekig figyelem, ahogy a tévét nézi, a dermedt mozdulatlanságot csak a tv képernyőén játszódó teniszmeccs töri meg.
Nem tudom, mit mondhatnék… nem tudom, mit kéne reagálnom…
Nem akarja elmondani. Hát persze, hogy nem akarja… miért is tenné? Nem mintha barátok lennénk… vagy rokonok… vagy akárkik. Nem… én senkije nem vagyok…
Még csak a bizalmát sem sikerült kiérdemelnem két hónap alatt.
Kelletlen mocorgással próbálom elűzni a kényelmetlen érzést a mellkasomban, keserűség költözik a pillantásomba. Igazából leszarom… azt mondta, hogy nem miattam van, ennyi nekem elég. Ha azt hiszi, hogy megsajnálom csak azért, mert úgy néz ki mint egy élőhulla, nagyon téved…
Összefonom a kezeim, felállok a fotelből, és halkan, dacosan szólalok meg.
- Nekem nyolc… nem mintha igazán érdekelt volna… - A konyhába megyek, egyszerűen a pultra teszem a félig még tele lévő tálat, majd feliszkolok a szobámba. Nincs elég erőm a jelenlétéhez… ráadásul bármelyik pillanatban megérkezhet Angela…
Legutóbb a múlt heti vacsi előtt jött… ő még semmiről nem tud…
Vajon Parker el fogja mondani neki? Nem hiszem… igazából teljesen mindegy… most nincs kedvem találkozni vele… nincs kedvem a kotnyelességéhez.
„Lehet, hogy el kéne neki mondanod, mit érzel.”
A szavak újra és újra felderengnek bennem, dühösen markolok a párnámba, a következő pillanatban már a falnak csapódik a puha anyag. Nem hiszem el, hogy nem tudom kiverni a fejemből a szavait.
Elmondani? Marhaság… hiszen még csak jóban sem vagyunk…
Mit kezdene az információval? Hiszen a legelejétől fogva kijelentette, hogy nem vagyok az esete…
Oldalra fordulva kuporodom össze, mereven, megkínzott tekintettel bámulom a falat.
Igen… az ő szemében csak egy idegesítő, éretlen kölyök vagyok. Mindig lekezel… csak azért viselkedik viszonylag kedvesen, mert megígérte az apámnak.
Ráadásul azok után, amennyit piszkáltam azzal, hogy buzi… mekkora pofán csapás lenne szerelmet vallani neki… egy ütős, verhetetlen adu ászt adnék a kezébe. Inkább kihagyom…
Már csak kilenc hónap…
Kilenc hónap és eltűnünk egymás életéből… hogy bírom ki addig? Nem tudom…
El kell felejtenem. Normálisan kell viselkednem… ahogy bárki mással tenném…
Soha nem tudhatja meg mit érzek… soha…
~*~
Hétfőn unottan könyökölök a sulipadon, elgondolkodva bambulom a táblát. Természetesen nem a felírt feladaton járnak a gondolataim… az mekkora beégés lenne már…
A hétvégén folytattam a bulisorozatot és inkább szokásomhoz híven elhúztam otthonról. Nem akartam látni… féltem, hogy ha sokat vagyok ott, képtelen leszek ellenállni a késztetésnek, hogy elmondjam neki… hogy megvigasztaljam valahogy…
Én nem ezt akartam… nem azt akartam, hogy fájjon neki…
Mármint kezdetben az sem zavart volna igazán… de azóta már minden megváltozott. Mekkora barom voltam… ha nem viselkedek olyan gyerekesen a vacsorán, lehet hogy még mindig együtt lennének… ez a Parker nem tetszik… vissza akarom kapni a régit. Még akkor is, ha ahhoz hozzátartozik a kis szöszke ribi.
A tollal unottan firkálom a padot, lendületesen pattanok fel, mikor megszólal a kicsöngő. Végre…
Nem lepődöm meg, hogy a suli előtt nem látom Parker kocsiját, halk sóhajjal rázom meg a fejemet, mikor Nick noszogat, hogy menjek a törzshelyre bulizni. Majd talán este… de szerintem ma inkább kihagyom. Fontosabb dolgom van…
Végre sikerül leráznom, gyors léptekkel indulok el az úton. Nem hiszem el, hogy ezt csinálom.
Mikor az étteremhez lépek, tétovázva torpanok meg egy pillanatra, majd gyors léptekkel sétálok be, mielőtt még lebeszélném magamat arról, amit tenni készülök. Azt hiszem, most már nincs vissza út…
Egy ismeretlen pincér lép hozzám, de egyszerűen csak leintem, a szemeim haloványan felcsillannak, mikor szőke fejet pillantok meg a konyha ajtajában. Megvagy.
Tágra nyílnak a kék szemek, mikor észrevesz, valamit mond a mellette lévő kollégájának, majd odajön hozzám. Remek… azt hittem még azért is küzdenem kell majd, hogy egyáltalán szóba álljon velem. Első akadály letudva… most jöhet a következő harminc…
- Mit akarsz? – Mogorva, kelletlen tekintettel lép hozzám, de állom a pillantását. Valószínűleg jó oka van rá, hogy gyűlöljön… gondolom… mármint ha tényleg miattam mentek szét…
- Én… azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. – Halkan, egyáltalán nem bűnbánóan, de őszintén ejtem ki a szavakat, a szemei elkerekednek. Jó reakció… de ennél többet várok azért cserébe, hogy porba dobtam a büszkeségemet. – Szóval… - Megköszörülöm a torkomat. – Csak azt akartam mondani, hogy mióta szétmentetek, Parker olyan mint egy élőhalott… szóval ha miattam történt, akkor sajnálom, és ne rá haragudj, mert én vagyok a fasz… - Egy levegővel hadarom el a szavakat, a megrökönyödött tekintet átmegy hitetlenkedőbe.
Remek… most akár reagálhatna valami értelmeset is.
Apró, gunyoros mosoly szökik az ajkaira, majd zavartan fűzi össze a kezeit a mellkasa előtt.
- Nem a te hibád volt. De ha ennyire aggódsz érte, akkor inkább neki kéne elmondanod, hogy mit érzel… - Most rajtam a sor, hogy ledöbbenten nézzek rá, az arcom könnyedén pirul ki a gondolattól, a tekintetében gonoszkás gúny csillan. – Milyen érzés megtudni, hogy meleg vagy? – Megremegek, hátrálok egy lépést. Nem… soha nem mondom el neki… ő sem tudhatja meg… nem derülhet ki. Én nem vagyok meleg. Nem akarok meleg lenni. Azok után, amiket mondtam… amiket folyton a fejéhez vágtam… képtelen vagyok felvállalni.
- Én nem vagyok meleg. Csak azért aggódom, mert ilyen állapotban nem tud tanítani sem… - Halkan sziszegem az egyértelmű hazugságot, nyájasan felnevetve fordít hátat, csak a válla fölött mondja vissza az utolsó szavakat.
- Akkor sajnálom Parkert, mert feleslegesen baszta el a kapcsolatunkat.
Hogy…
…
…
…micsoda?
Hosszú, hosszú másodpercekig pislogok bambán, próbálom felfogni a felfoghatatlan szavakat. Miről beszél? Mi az hogy feleslegesen baszta el? Ezt úgy érti, hogy… nem… nem, az nem lehet…
Megremegnek az ajkaim, de mire sikerül kizökkennem a mély ledöbbentségből, a szöszinek már hűlt helye van… elment…
Nem értem.
Megfordulok, lassú léptekkel indulok el hazafelé, miközben újra és újra lejátszom a fejemben az utolsó, gúnyos megjegyzést. Lehet, hogy félreértettem valamit…
Vagy csak bosszúból mondta, hogy szivasson… igen… búcsúajándéknak tökéletes… egy kis összezavarodás…
De miért érzem azt, hogy nem viccelt? A hangja… a tekintete…
Nem tudom… nem tudom, és ez irritál…
Miattam rontotta el a kapcsolatukat? De miért? Lehet, hogy Tonynak nem tetszett, hogy Parker próbál eleget tenni a feltételeimnek? Lehet, hogy úgy érezte, hogy túl sokat törődik velem…
Féltékenység? Ennyi lett volna?
Nem tudom…
Talán nem is kéne komolyan vennem… csak a remény az, ami elhiteti velem a nevetséges szavakat. Mindig, mindig a remény…
Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy szinte észre sem veszem, hogy már az utcánkban sétálok, bambán nyomom le a kilincset, és meg sem lepődök, hogy Parkert a kanapén elnyúlva találom. A szemei lehunyva, mozdulatlanul fekszik, a tévé halk háttérzajként tölti meg a szobát élettel.
Remek… nekünk óránk lenne, ez meg bekómál.
Vajon egy pohár vízzel felébreszteni túl drasztikus megoldás lenne?
Meddig tervezi még ezt csinálni? Tönkreteszi magát…
Az ajkamra harapva sétálok mellé, a táskámat ledobom a fotelre és a kanapé mellett leguggolva figyelem a kisimult arcvonásokat. Milyen békésnek tűnik…
Halk, szinte néma sóhaj hagyja el ajkaimat, az ujjaim maguktól mozdulnak. Nem tudom, mit művelek.
Lágyan kisimítom a tincseket az arcából, a bőre forrón perzseli az ujjaimat. Miért van az, hogy ha mást érintek meg, nem érzem ezt a felhevült forróságot? Nem értem…
Parker… ha rólad van szó, semmit nem értek… semmiben nem találok logikát, semmire nincs magyarázat. Miért? Bosszantóan különleges érzés…
Apró mosoly szökik ajkaimra, puhán, gyengéden játszom egy hosszú, barna tinccsel. Fel kéne ébresztenem… igen… mindjárt… csak még egy perc.
A szemeim elkerekednek, ahogy hirtelen nyílnak ki a vadítóan kék szemek, hátrébb hőkölnék a meglepettségtől, de ő elkapja a csuklómat, és magához ránt.
Felszisszenek, a tekintete még homályos, a mozdulatai akadoznak, látszik rajta, hogy nincs teljesen magánál. Finom erőszakkal húz a kanapéra és maga alá gyűr, remegve, riadt pillantással engedem, hogy lefogja a kezeimet. Mi a…
Még álmodik? Mit művel? Azt hiszi, hogy a kis szöszi vagyok?
A szívem feléled, heves zihálással jelzi tetszését, forró bizsergés rohan végig a testemen. Ne...
- Parker! – Erőteljesen, hangosan ejtem ki a nevét, az arcvonásai megrándulnak, egy rövid pislogással hessegeti el szemeiből az álomport. Kijózanodik a tekintete, a pillantásunk összefonódik. Mozdulatlanul, megrökönyödve meredünk egymásra, a mellkasom hevesen reszket a visszafogott pihegéstől. Annyira közel van… már megint…
Mit fog… mit fog csinálni…?
- Jake? – Halk, értetlen kérdés, elengedi a kezeimet, és fáradtan túr a hajába, a szívem kihagy egy ütemet. – Mit keresel itt? – Feltámaszkodik, én pedig lassú mozdulatokkal csúszok hátrébb, hogy a kanapé végébe ülve távolodjak el tőle.
Értem… tényleg…
Tényleg csak összetévesztett vele…
- Még mindig itt lakom… - Kelletlenül dünnyögök, miközben elrendezem az összegyűrt ruházatomat, a szemem sarkából figyelem, ahogy fáradtan, megkínzottan masszírozza meg az orrgyökét.
Gyűlölöm, hogy így kell látnom… gyűlölöm, hogy miatta van ilyen állapotban.
Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire fontos neki… ha tudtam volna…
Akkor… vajon akkor máshogy csináltam volna? Nem hiszem… nem gondolkodtam. Hagytam, hogy a vak, őrjöngő féltékenység vezessen… észre sem vettem, hogy valami fontosat rombolok porrá… a fenébe… a fenébe…
- Tudom… nem úgy értettem… mindegy… - Halk sóhajjal, zavarodottan válaszol, összeszűkülnek a szemeim. Tudom, hogy hogy értette… tudom, hogy rá számított…
De az én hibám… hisz ki más ébresztgetné lágy simogatással? A picsába… az a szerencsém, hogy valószínűleg még túlságosan sokkos állapotban van hozzá, hogy összekapcsolja az információkat.
- Még ha miattam szakítottatok is, ez nem indok, hogy a szöszi pótlékának használj. – A szavaimban rejlő keserűség most teljesen őszinte, lassú, nehézkes mozdulatokkal kászálódom fel a kanapéról, hogy a konyhába menjek.
Távolság… igen, távolságra van szükségem. Túl közel van…
Túl nagy a kísértés, hogy mindent elmondjak. Ha még addig mondanám el neki, amíg szenved, akkor lehet… lehet, hogy fájdalmában beleegyezne… ki kéne használnom a gyengeségét?
Megfeszülnek az izmaim, kényszerítem magamat, hogy ezeknek a gondolatoknak még a csíráját is kiirtsam a fejemből. Lehetetlen. Nem… soha… nem leszek másnak a pótléka. És soha nem ismerem be, hogy mit érzek… ezt már megfogadtam.
Halk, keserű nevetést hallat, a konyhából látom, ahogy ismét elfekszik a kanapén. Na nem… végre rávettem valahogy, hogy legalább ülő helyzetig eljusson.
Lendületes léptekkel viharzok a nappaliba, a tekintetem eltökélt.
- Parker! – Kinyílnak a fáradt szemek. – Kifelé! Szánalmasan festesz, kifelé az ágyból! – Megfogom a kezét, hogy felhúzzam, de ellenállásba ütközöm. Nem bírom el… hé… egy kicsit azért segíthetne. – Ne viselkedj úgy, mint egy gyerek! Elmentem a vacsorára, szóval ne szegd meg a szavad! Tartozol nekem azokkal a leckékkel, szóval jobb lesz ha összekaparod magad… - Dühösen dünnyögve engedem el a kezét, a lábammal várakozón topogva állok a kanapé mellett.
Na gyerünk… mi lesz már… éledj fel…
Egy röpke percig hitetlenkedve, meglepetten néz rám, valószínűleg nem várt tőlem ilyesféle bátorítást… vagy követelőzést… vagy minek is nevezzem, amit itt lerendeztem. Így visszaidézve a szavakat inkább tűnik hisztinek. Heh…
Elmosolyodik, elfordítom a tekintetemet, mielőtt még teljesen kipirulnék a pillantásától, a kezeimet karba téve figyelem a szemem sarkából. Nem hiszem el, hogy ezt művelem… ez is az ő hibája… miért kell ilyen sebezhetőnek tűnnie? Így képtelen vagyok ellenséges lenni…
- Azt mondtad, amúgy is mindig megszegem az ígéreteimet. – A hangja szórakozott, ismét felé fordulok, hogy megbizonyosodjam a mosolyáról. Istenem… tényleg mosolyog…
Nem gúnyosan… lágy, meleg mosoly.
- Akkor cáfold meg, amit mondtam. – Tettetett sértődöttséggel dünnyögök, pár másodpercig némán nézünk egymás szemébe, majd ismét én töröm meg a csendet. – Na, mi lesz már! Ha nem kelsz fel, esküszöm, fogok egy nagy adag kaját, felviszem a szobámba és ebéd közben elszívok három szál cigit. – Megremegnek a vállai, hangtalanul nevet fel, majd lemondó mosollyal ül fel a kanapén.
Elégedett vigyorra húzom az ajkaimat, a szívemben kellemesen gyengéd melegség izzik fel. Annyira jó…
Elfordulok mielőtt még észrevehetne valami idióta arckifejezést a képemen, a hűtőhöz lépve keresek valami ebédet, amíg ő elkészül.
Nincs szüksége sok időre, húsz perc múlva megborotválkozva, felöltözve battyog le a lépcsőn, de az arca még mindig tükrözi a fáradtság nyomait. Lustán könyökölök a pultra, mozdulatlanul követem a tekintetemmel, ahogy ő is a hűtőhöz lép.
- Arra gondoltam, hogy ma tarthatnánk itthon az órát. – Halkan szólalok meg, elfordítom az arcomat. Nem akarom látni a reakcióját.
Mármint… érdekelne a reakciója, csak attól félek, hogy én hülyén reagálnék rá… hehh… bonyolult és tök logikátlan… éljen a szarkavarás…
Mellém ül, a tányérján csak egy szalámis szendvics van, vigyorogva harap bele.
- Már nem félsz, hogy letámadlak? – Megrázom a fejemet, miközben a lenyelem a számban lévő falatot, kicsit felé fordulok a széken, majd lustán a hajamba túrok.
- Ha azt akarnád már megtetted volna. – Halkan dünnyögök, csak egy leintő pillantással válaszolok az „én is ezt magyarázom két hónapja” nézésére. Jólvanna… szükségem volt egy kis időre, hogy erről megbizonyosodjak… - És mielőtt még megkérdeznéd… igen, direkt azután tettem ezt a bejelentést, hogy megborotválkoztál. – Attól még, hogy itthon marad, nem kéne úgy kinéznie, mint egy 40 éves csövesnek… a tisztaság és az ápoltság jól áll neki… így sokkal helyesebb… kizárt, hogy ezt valaha is hangosan kimondom.
Bahh… még attól is ég az arcom, hogy a gondolataimban megfogalmaztam.
|
| timcsiikee | 2011. 08. 17. 23:21:37 | #15992 |
Karakter: Parker Henderson
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Parker:
Délután öt körül érek haza, és amikor beérek a lakásba elégedetten látom, hogy Jake itt van. Kellemes csalódás.
- Oh remek… el sem hiszem, hogy még itthon vagy, azt hittem rohangálnom kell utánad. – így felesleges idő és energiapocsékolást előztünk meg egymásnak. Már az ajtóból érzem a finom illatokat, levetem cipőmet, és a konyha felé lépkedek, hogy megnézzem hogyan áll a vacsi
- Az hogy még itt vagyok nem jelenti azt, hogy itt is maradok. – közli dacosan, már épp tépné fel az ajtót, de épp hogy résnyire nyitja mögötte termek, és rácsapom tenyeremet, ezzel meggátolva szökését. Hátához simulok és úgy támaszkodom az ajtónak, hogy közrefogjam, moccanni is alig legyen képes. – Engedj… - susogja kérését, ami inkább tűnik parancsnak, de ahhoz nem elég határozott a hagnja.
- Nem. Megmondtam… hármas vacsora lesz. – lassacskán végre elengedi a kilincset.
- Mi a francot akarsz ezzel elérni? – nem igaz, hogy még nem jött rá.
- Már elég idős vagy ahhoz, hogy megtanuld: a tetteidnek következménye van. Ez az, amiért meg kell jelenned a vacsorán, akármennyire irtózol a gondolattól. – felmorranva durván hátrál, még engem is ellök magától.
- Nem kényszeríthetsz! Nem érdekel a buzulásotok! – elrohan mellettem de utánakapok, és visszarántom az ajtóhoz, háta nekicsapódik, de nem szisszen fel, kezeit összefogom feje felett. Nem hiszem el, hogy csak ennyitől megint ennyire ellenszenvesnek kell lennie.
- Eressz el! Ne rajtam éld ki a perverz vágyaidat, mikor van pasid. Hülye buzi. – szitkozódik és rángatózik. Mintha hiszti rohama lenne, komolyan.
- Jake… már annyit fejlődött a kapcsolatunk, ne akard, hogy visszamenjünk az elejére. – füléhez hajolva súgom a következő szavakat – Ugye emlékszel mi volt az elején? – lassacskán lenyugszik így eleresztem, leejti kezeit. Jólvan…
- Rendben. Akkor próbáljuk máshogy. – vigyorodom el. Ha szép szóval nem megy, jöhet a „zsarolás”. - Ha ezentúl is semmibe veszed a kéréseimet, akkor nem tanítalak tovább. Nincs több snooker lecke. – tudom, hogy mennyire élvezi mára a játékot, így talán ezzel meggyőzhetem.
- De hiszen… te kényszerítettél. Ez nekem csak jó… - vigyorom kiszélesedik válaszától. Ugyan…
- Nem tudsz nekem hazudni, Jake. Szóval ennek tudatában dönts, hogy eljössz e a vacsorára. – ökölbe szorítja ujjait, kissé megremeg.
- Gyűlöllek… - csattal fel, majd elrohanva mellettem felszalad a szobájába… gondolom én. Még szerencse, hogy Tonyt előre felkészítettem mindenre… remélem komolyan vette, mennyire is ellenségeskedő.
Hahh…
Egy sóhajjal hajamba túrok, majd besétálok a konyhába Angelahoz.
- Nem értem mi baja… pedig mostanában kezdtünk egész jól kijönni – nem tudom mit csinálok, csak leülök és „magamnak” azaz neki beszélek. – Csak egy vacsora… semmi más, szerintem nem hal bele, ha megismeri.
- És ha mégis? – Angela nekem háttal áll, és kavargat, majd épp lekapcsolja a gázt és mosolyogva felém fordul, de én csak felvonom kérdőn egyik szemöldökömet.
- Mire gondol? Nem értem – kérdezek vissza, teljesen értetlenül. Miért hala bele abba, ha látná, hogy ez is lehet majdnem olyan normális dolog mint egy nő és férfii között?
- Arra nem gondolt még, hogy féltékeny? – először csak meglepetten kerekednek el a szemeim, majd halk, zavart nevetésben török ki.
- Ugyan… mire lenne féltékeny? Ez abszurd. – lassan elcsitul a nevetésem, és ha jobban belegondolok… tényleg az után kezdte újra és még jobban, mikor mindez összejött. – De most komolyan – most már nem nevetek, nem is mosolygok, Angela viszont igen, de csak lemondóan csóválja a fejét.
- Sötétek vagytok mind a ketten – megtörölgeti a kezét, és leveszi a kötényt. – Készen vagyok mindennel, így ha nem bánja hazamennék.
- Persze, tessék csak – intek neki lezserül, én meg továbbra is bambán ülök a konyhaasztalnál. Azt hiszem még meg is kéne teríteni… vagy mi.
Most nincs kedvem.
Féltékeny… hülyeség. Mire lenne? Eddig sem kérte a figyelmemet vagy törődésemet, akkor miért akarná? Nem értem… Vagy inkább nem akarom érteni? Beleborzolok hajamba. Gááh.
Tény, hogy sokkal ingerültebb lett attól, hogy erőltetem ezt a vacsorát, és számítottam is arra, hogy nem igazán fog neki tetszeni, de… ha jobban belegondolok. Kezdtünk egész jól kijönni, hét közben el is vagyunk, főleg abban a két órában amikor gyakorlok vele, de hétvégére… teljesen letörtnek látom. Eddig betudtam annak, hogy alapból nem valami életvidám a jelenlétemben, és ha nem köt minket össze a játék, akkor bármilyen módon goromba és szereti orrom alá dörgölni gúnyosan identitásomat olyan megjegyzések körítésében, mintha azt akarná nyimatékosítani, hogy akkora fertő és bűn az egész.
És ebből higgyem azt, hogy féltékeny? Angela, szerintem valamit nagyon eltévesztettél…
Sóhajtva felállok a székről, előveszem a tányérokat és evőeszközöket, hogy megterítsek. Még majdnem egy egész óra van hatig, nem sokkal kevesebb. Benézek a hűtőbe, kiveszek valamit inni, de amikor bezárom, csak meredek előre, a fehér, sima fémfelületre.
Felidéződik bennem ahogy kissé kipirul mikor megfogom állát, visszafojtott lélegzettel, dermedten, szinte várja, hogy lecsapjak rá, semmi tiltakozás nincs benne, csak a tekintetében némi félelem.
Ha ennyire homofób lenne, rögtön, talán visítva tépte volna ki magát a karmaim közül, vagy legalább bemosott volna.
Komolyan hihetem azt, hogy féltékeny? Lehet… hogy ő maga sem tudja? Amilyen együgyű, ha magáról van szó, akkor el tudom képzelni. A pulton keresztül átlátok egészen az ajtóig, amihez az előbb nyomtam neki. Felelevenedik most bennem az összes olyan pillanat, amikor közelebb sikerült kerülnöm hozzá. A kocsiban a váltásnál, a szalonban, mikor segítettem megoldani egy lökő helyzetet… minden alkalommal eszembe jut arcán az a kifejezés, amit eddig… talán direkt figyelme kívül hagytam.
Nem… az nem lehet…
~*~
Épp a kanapén ülve nézem a tévét, de csak kapcsolgatok, amikor hirtelen megérkezik Tony. Ki is kapcsolom, beengedem, és egy apróbb mosollyal fogadom. Kavarognak a fejemben a gondolatok, próbálom gondterhelt kifejezésemet most mélyen elrejteni.
- Szia – üdvözlöm, és kapok számra egy puszit, de utána ujjamat rá is teszem. – Amíg Jake lent van, addig semmi, rendben? Tudod miért – elhúzza a száját.
- Rendben – de aztán újra mosolyog. Ezt már szeretem.
Mire beérünk lemászik végre Jake is, és gyanúsan jókedvűnek, sőt kedvesnek tűnik. Fogadni mernék arra, hogy forgat valamit a fejében.
Kissé feszülten kezdődik az egész, nuku beszélgetés, csak az evőeszközök csilingelnek a tányérral, néha Tony felé fordulok, de pár szónál nem váltunk többet. A következő, hosszúra nyúlt, feszült csendet Jake töri meg.
- És, mióta tudod, hogy buzi vagy? Szar lehetett rájönni.
- Jake – morranok rá, de egy nyugtató kis érintés, egy tüneményes tekintet és inkább rábízom.
- Hagyd csak, nem zavar a kérdés. Tizenhat éves voltam, mikor ténylegesen rádöbbentem, de nem zavart túlságosan. Így születtem, ez van. – hehe… úgy látom eléggé felkészült, remek.
Újabb kis csend, de a feszültség egyre csak nő, érzem a következő csapást. Rosszabb mint egy röplabda meccs lassított felvételét nézni.
- Jól emlékszem, hogy pincérként dolgozol, ugye? Szar lehet… biztos kellemes egy gazdag és sikeres pasival járni. – ez nem csak övön aluli ütés, ráadásul marhaság is…
- Jake. Elég volt. – nem is ismert, hogy ki vagyok, csak a sportkocsiból jöhetett volna rá, amit még nem látott akkor az étteremből. Kizökkenek minden gondolatomból, amikor apró ujjak siklanak tarkómnál a hajamba, majd egy hirtelen rántás, és puha ajkak ejtenek rabul. Mh…
Hatalmas csattanás, beleremeg az egész asztal, és hirtelen elhajolok tőle.
- Tudjátok mit? Én elhúzok, ti csináljatok, amit akartok. – felpattan, még a szék is a földre vágódik - Felőlem akár megdughatod a fürdőben, a szobádban, vagy akár a nappaliban is. Leszarom, csak engem hagyjatok ki az egészből! – még az ajzóból visszafordul - Nem mintha eddig egy fogadalmadat is betartottad volna... Megígérted, hogy nem érsz hozzám, mégis egyfolytában molesztálsz, aztán még van pofád kiakadni néhány szál cigi miatt… de mindegy, ugyanis én sem tartottam be őket. Azt hitted, hogy majd bejárok a suliba, mi? Röhej… - még egy utolsó dörrenés, az ajtó erősen bezárul és magunkra maradunk. Tony csak mosolyog, de rosszalló pillantást küldök felé és rögtön felkapja a bűnbánó, macskatekintetet.
- Ezt nem kellett volna – morgom halkan, de csak karomhoz simul, tenyere mellkasomon talál könnyed támaszt.
- Ugyan… valahogy csak hozzá kéne szoktatni nem? Örökké nem mehet az, hogy ezt rejtegeted előle – csak sóhajtok egyet. Ha normális lenne a helyzet, azt mondanám hogy igaza van, de ez teljesen más.
- Lehet – választom a köztes megoldást, egy kedvetlen mosollyal és megfogom a kezét.
– Amúgy… miért mondta azt, hogy molesztáltad? – kíváncsi, kérdő tekintettel méreget. Csak lemondóan sóhajtok egyet.
- Neki már az is molesztálás, ha megszorítom a vállát, hogy szóljak valamit – azt hiszem ennyi magyarázat éppen elég, tudja, hogy eddig milyen homofóbnak meséltem el, és mennyire szekál minden ilyesmivel…
- Értem – csak édesen mosolyog.
– Azt hiszem jobb lenne, ha… - nem hagyja befejezni a mondatot, éhes csókkal fogja be a számat és hamar engedek, feszült izmaim elernyednek. Túl finom…
Óvatosan, egy sunyi mosollyal hajol a fülemhez.
- Hé… miért nem csináljuk azt amit mondott? Szépen, sorban – fülembe kuncog és ráharap cimpámra, dörmögve siklatom tenyeremet derekára míg teljesen át nem karolom. Egy apró nyalintás a nyakamon, és máris meg vagyok győzve. Amilyen feldúlt volt Jake, van egy olyan érzésem, hogy nem csak most éjszaka, hanem még egy ideig nem jön majd haza. Na jó, ezt most tényleg kihasználom… rég csináltam az ágyamban.
~*~
Előre görnyedek, végig simítom testét és ívbe feszül a puha érintéstől, egy sóhajjal. Sötét van, de a szemem már hozzászokott, s többet látok mint körvonalakat, látom még szemének buja csillogását is. Mrr…
Előre hajolok, hasától felfelé végigcsókolom testét, hajamba túr, vállamba markol és sóhajtozik. Elérem mellkasát, nyakát, fülét majd elérek ajkaiig. Szélesebbre tárja lábait ami egyértelmű jel, lassan csúszom be és máris hallom az elégedett, kéjes sóhajt. Oh igen… Lehunyom szemem, de azonnal meg is bánom, mert olyan képek jelennek meg szemem előtt, amiknek nem kellene. Fantáziaképek.
Kinyitom szemem, hogy a megfelelő arcot lássam magam előtt, visszahúz egy csókra, fokozatosan begyorsulok, lábait derekamra kulcsolja, és ismét lehunyom a szemem.
- Parker – nyögi élvezettel, finoman karmolja hátamat, halk, mély hangon nyögök fel.
- Jake…
Bassza meg…
Lefagyok, de nem csak én, hanem körülöttem a levegő, Tony ellenmozgása is lecsillapodik, és ennél kínosabb nem is lehetne a helyzet.
Eltol magától, szemében megtört csalódás, és méreg süt.
- Miért? – hangja megremeg, kihúzódom belőle és leülök mellé. Francba… jó kérdés.
- Sajnálom… túl sokat jár rajta az eszem… - hajamba túrok, nem is egyszer, viszont ez nem sokat segít a helyzetemen, sőt semmit. Összehúzza magát az ágy szélében, és magára csavarja a takarót. Végtelennek tűnő, hosszó, kellemetlen és feszült percek következnek, melyet az én bosszús sóhajaim töltenek be és az ő rejtett szipogásai. Persze nem sír, de látom mennyire… rossz hatással volt ez a véletlen… kiejtésem… nem is tudom hogy mondjam.
- Szereted őt ugye? – kérdi halkan, nagy szemekkel nézve rám. Szeretni? Nem tudom… nem hiszem. Viszont az biztos, hogy nem közömbös. Ez nem egyenlő szeretettel, hisz hogy szerethetnék olyat, aki csípőből utál? Ráadásul mint kijelentette ma, gyűlöl is… bár azt nem vettem komolyan.
Csóválom a fejem, a tincsek szemembe csapnak, de elsöpröm őket.
- Nem tudom… szerintem csak sokat aggódom rajta – válaszolom kedvetlenül.
- Legalább magadnak ne hazudj, Parker… ha már nekem tetted… - keserű mosollyal süti le szemeit, majd jobban magához szorítva a takarót oldalra néz, le a földre. Újabb sóhaj. Azt hiszem ezt elszúrtam… nagyon…
- Tony… - szólítom halkan, de csak összerezzen. Nem… nem akartam ezt.
- Szerintem felejtsük el ezt az egészet, nem akarok belekeveredni… - lecsúszik az ágyról, hogy összeszedje ruháit. Csak megtörten figyelem. – Most hazamegyek… - már fel is öltözött, szinte észre sem vettem. Felkapom a boxerem és felpattanva utána nyúlok.
- Várj… hazavigyelek? – lesújtóan néz vissza rám, meg is torpanok. Megrázza fejét válaszként.
- Hagyd csak… - puhán csukja be az ajtót, de a zár kattanása erősen visszhangzik a fejemben.
Elbasztam… nagyon…
~*~
Még csak alig két nap telt el, de kedvetlenül ülök a tévé előtt, és kapcsolgatom a csatornákat.
Miért?
Magam sem értem. Bár nem vagyok igazán letört, csak kissé talán csalódott… Jó volt minden, legalábbis úgy éreztem, és ha hiányzott is valami, Tony könnyen pótolta. Már el is felejtettem, hogy milyen lehet tartósan valaki mellett… Nem volt rossz, de most valamiért nem is hiányzik annyira, mint amennyire kellene… gondolom én. Elvagyok… nyáron majd indul egy újabb bajnokság, pár hét múlva és az biztosan eltereli majd a figyelmemet.
Jaket hiába hívtam, természetesen nem veszi fel. A szalonhoz nem megyek el, mert gondolom felesleges. Ha alapból nem jön haza, miért menne el oda? Egyértelmű…
Lejjebb csúszom, hátamat a kanapéba süllyesztem, de egy idő után kényelmetlen és feltornázva magam újra előre dőlök.
Halkan kattan a zár, nyílik az ajtó, oldalra fordítom tekintetem és csodák csodájára Jake lép be rajta.
- Hali… - köszönök halkan, mire válaszként csak int, talán elmorog egy sziát és megindul felfelé. Talán van benne egy kis spicc, de azt hiszem ezt majd kiheveri… pár nap múlva.
El is felejtettem az iskolát, így magamhoz kapom a telefont és tárcsázok.
A titkár, azaz a tanárok szerint régóta rendesen bejárt minden nap, még a jegyei is javultak, amit csodálattal közöltek. Mondjuk szerintem nem valami csodálatos jegy, de ha egy tanár így örül neki, van egy olyan érzésem, hogy ez fejlemény.
Annyi a bibi, hogy hétfőn és ma lógott el.
- Csak rosszul volt, ezért nem ment be. Szerintem a héten nem is biztos, hogy fog, kérem nézzék el. Sajnálom, hogy elfelejtettem szólni. – van egy nagy aduászom… az egyik tanár ismert engem, erre akkor jöttem rá, mikor egyszer bementem a tanárokkal Jakeről beszélni és azóta, mióta ténylegesen ismert vagyok a körükben a snooker miatt, kedvesebbek.
- Oh értem, akkor rendben. – ezzel ez a része az ügynek le is van rendezve… Már csak a fejemben kéne rendet tenni.
~*~
Szombaton szinte ugyan azt csinálom, mint eddig. A tévé előtt ülök, néha hozok ide inni, vagy enni talán, de máshoz nem nagyon van kedvem. Megdörzsölöm arcomat. Azt hiszem lassan borotválkoznom is kéne, megint kezd reszelős lenni az arcom.
Jóval dél után megint előbújik Jake, első léptei a konyhába vezetik. Azóta nem beszéltünk túl sokat. Ha haza is jött, akkor is csak aludni… nem szeretem a ilyet, de lassan remélem észhez tér… ideje lenne.
Egy nagy tállal ül le a fotelba, törökülésben, és hol a tévét, hol engem néz, majd végül az órára… csak a szemem sarkából figyelem.
- Ma nem mész a kis… izédhez? – kérdi viszolyogva, de nagyjából nyugodtan.
- Nem – válaszolok egyszerűen, és mereven a tévét bámulom. Megállapodok egy teniszmeccsen.
- Oh… csak nem betett neki a vacsi? – rá sandítok szemem sarkából és látom elégedett vigyorát, amit valamiért nem akarok letörölni… sőt tudom, mivel vehetném el még az étvágyát is, de nem teszem… addig nem, míg nem döntöttem el, hogy mi a fene is volt az.
- Ugyan… hidd el, az semmiség volt – felelem keserű mosollyal, oldalra biccentem a fejem, hogy az arcára nézzek. – De megnyugodhatsz, többet nem fogod látni… hallani sem róla… - furcsálló tekintettel méreget.
- Hogy-hogy? Akkor… mi történt? – mélyrehatóan tekintek szemeibe, majd amikor felvillan előttem az a bizonyos jelenet, eltépem tőle szememet és újra a sportcsatornát figyelem.
- Semmi… nem érdekes… - nem tudhatja meg.
|
| Silvery | 2011. 08. 17. 14:05:46 | #15948 |
Karakter: Jake Evans
Megjegyzés: (Timcsemnek)
Szinte egész délelőtt az ágyban fetrengek, próbálom kiheverni a tegnap éjszakai piálás utolsó nyomait. Nyújtózkodva, ásítva fordulok a másik oldalamra, a párnát magamhoz ölelve hunyom le ismét a szemeimet. Már nem szándékozom elaludni, csak pihentetem a fáradt izmokat.
Hosszú percek telnek el, a gondolataimba feledkezem. Szombat van… ilyenkor Parker hamar el szokott húzni, hogy a ribivel töltse a napot. Talán nem kéne így hívnom… végülis, ha tartós kapcsolata van, akkor annyira nem is ribanc. Áh… miért gondolkozom ilyenen? Marad a ribi.
Mosoly kúszik bágyadt ajkaimra, pedig egyáltalán nem lett jobb kedvem a gondolataimtól, mintha sötét, sűrű köd ereszkedne az elmémre. Irritál… azt hittem egy-két hét alatt elegük lesz egymásból… hát, igazából nekem tök mindegy.
Kijózanodva, kicsit zavartan ülök fel az ágyon, egy lusta mozdulattal borzolok bele a hajamba, hogy rendezett káoszt varázsoljak az elfeküdt tincsek helyére. Remek, fésülködés letudva.
Az ablakhoz csoszogok, mintha még ahhoz sem igazán lenne erőm, hogy rendesen megemeljem a lábaimat. Na, majd a szokásos ébredés utáni cigi megoldja a problémákat.
Miután elszívtam egy szálat, magamra kapok pár itthoni cuccot, újabb nyújtózkodással próbálok életet lehelni zsibbadt testembe. Na… már egyre közelebb vagyunk az életképes állapothoz.
Még várok pár percet, majd miután úgyahogy kiszellőzött a szoba, becsukom az ablakot és elindulok lefelé. Már elmúlt dél… lehet, hogy már itt sincs.
A szokásos nyomasztó érzés összébb húzza a mellkasomat, egy apró fintorral fejezem ki, mennyire utálom, mikor ezt csinálja. Ha nem lenne itthon, legalább elmaradhatna a szokásos reggeli jópofizás…
Keserű mosollyal túrok a hajamba, az utolsó két lépcsőfokot egy könnyed ugrással hidalom át.
Felemelem a tekintetemet, a szívem egy leheletnyivel gyorsabb ritmusra vált, mikor megpillantom a pultnál. Pont végzett, a szemem sarkából figyelem, ahogy feláll és a mosogatóhoz lép. Miért vagyok izgatott?
A picsába…
Nem szólalok meg, úgy teszek, mintha észre sem venném, szinte erővel kell kényszerítenem magamat, hogy ne figyeljem a mozdulatait.
- Még megvan a kulcsod ugye? – Felkapom a tekintetemet, az egyik szemöldökömet felhúzva sétálok közelebb. A kulcsom? Miért ne lenne meg?
Az ajkaim maguktól nyílnának szólásra, de még egy hang sem jön ki a torkomon. Na jó… akkor próbáljuk meg még egyszer… a reggeli rekedtség lehet az oka, vagy az, hogy egy hatalmas gombóc van a torkomban?
- Persze… - Nehezemre esik kierőltetni a választ, egy néma krákogással próbálom rendbe tenni a hangomat, nagyot nyelve tüntetem el a torkomat fojtogató gombócot.
Úgy látszik a kellő bizalom megvan… faszfej… ha eddig nem veszítettem el a kulcsot, miért pont most tenném?
- Remek… akkor ha elmész itthonról, ne felejtsd el bezárni… csak holnap jövök haza. – Mily meglepő…
Összébb szorítom az ajkaimat, a hűtőhöz sétálok, lassú mozdulattal nyitom ki az ajtaját. A tekintetemet végigfuttatom a kajákon, mintha ezzel próbálnám elterelni a figyelmemet a bejelentése kellemetlenségéről.
Anélkül is tudom, hogy szombaton a hülye kis pincér-ribihez megy, hogy minden áldott alkalommal az orromra kötné. Komolyan, lassan kezdem azt hinni, hogy szándékosan csinálja.
De miért zavar még mindig ennyire?
Néha már kezdem azt hinni, hogy… hogy… nem, erre gondolni sem akarok. Röhej az egész… egyszerűen rosszul vagyok a gondolattól, hogy azok ketten… fúj…
Soha nem próbálnám ki pasival. Soha…
Elhúzom a számat, a hangom közömbös, unott és kissé lenéző, mikor megszólalok. Sikerül száműznöm belőle a tartózkodó remegést.
- Hehh… megint a kis szöszihez mész? – Nem kapok választ a költői kérdésre, a hűtőbe nyúlva halászom ki a szendvicsemhez szükséges dolgokat, de a szemem sarkából mindvégig őt figyelem. Zavar, hogy ennyire közel van… távolabb is neki tudna dőlni a pultnak, miért csak mellettem tudja megtámasztani a seggét?
- Jó buzulást. – Halkan, morogva dünnyögöm a szavakat, ajkaimra apró mosoly szökik. Valahogy attól, hogy őket piszkálom, jobban érzem magamat. Viszont attól nem érzem jobban magamat, hogy ilyenkor akaratlanul is megjelenik a szemem előtt a kép, ahogy ő és a szöszi együtt vannak…
Összeszorítom egy pillanatra az ajkaimat, a torkom összeszorul. A kezeim megremegnek, gyorsan leteszek mindent, mielőtt lavina módjára ömlenének ki a dolgok az ujjaim közül.
Ledermedek, tágra nyílnak a szemeim, ahogy mellettem terem, ujjai puhán érintik az államat.
Mi… mit csinál?
A szívem feléled, olyan hirtelen kezd vad őrjöngésbe, hogy egy pillanatra megszédülök tőle, az az egy ment meg az összeeséstől, hogy Parker finoman szorítja a testemet a hűtőhöz. Bennem reked a levegő, minden porcikám beleremeg a közelségébe. Mi a…
Túl forró, túl kellemes…
Nem ezt kéne éreznem. Nem kéne, hogy ennyire tetsszen.
Nehezen kapok levegőért, néma pihegéssel, elkerekedett szemekkel pislogok fel rá, és a mélykék tekintet rögtön fogságba ejti a pillantásomat… ne… túl közel van.
Miért csinálja ezt? Hiszen… van valakije…
Nem értem… nem értem… miért?
Kicsit talán még közelebb hajol, a forró lehelete végigborzongatja ajkaimat. Megőrülök… a testem… a testem elárul, az ágyékomba forróság gyűlik. Ne…
- Azt hiszed elnézem minden beszólásodat? – Lágy, élveteg kegyetlenséggel duruzsol ajkaimra, a mellkasomba zsibbasztó fájdalom nyilall. Egy újabb lecke? De hiszen… megígérte, hogy nem ér hozzám ÚGY… nem akarom… - Jake… - Levegőért kapok, ahogy a nevemet sóhajtja, mintha minden erő elillanna a végtagjaimból, megremegek.
A tekintete az ajkaimra siklik, megborzongok, ahogy furcsa bizsergés rohan végig a testemen, mintha égne az arcom. Közelebb hajol, szinte összeér a szánk, már nem próbálok szavakat, ellenkezést kierőltetni magamból.
Meg fog csókolni? Annyira… Közel van…
Az utolsó pillanatban torpan meg, szinte zihálva kapkodom a levegőt, a tekintetemben hitetlenkedés, megrökönyödés csillog. Hirtelen, gyorsan hátrál egy lépést, felforrósodott testemen hűvös borzongás fut végig, a gyomrom olyan erős görcsbe ugrik, hogy legszívesebben öklendeznék tőle.
Mi… mi volt ez az egész?
Hosszú másodpercekig kapkodom a levegőt, próbálom minél gyorsabban visszanyerni a lélekjelenlétemet, de ez közel sem tűnik egyszerű feladatnak.
Az edények halkan csörrennek, ahogy lassú mozdulatokkal elpakol a mosogatóból, mély levegőt véve, hosszú pislogással nyugtatom le magamat. Nem engedhetem, hogy észrevegye…
De mit? Mit nem akarok, hogy észrevegyen? Hogy ilyen hatással volt rám?
Nem értem, mi ez az egész… miért reagál a testem ilyen hevesen az érintéseire? Lehet, hogy azért, mert megtiltottam neki? Lehet, hogy a felháborodás miatt?
Mekkora marhaság… ki a faszt akarok ilyen baromságokkal álltatni?
Visszalépek a tányérhoz, kapkodó mozdulatokkal próbálom megkenni a szendvicset, hogy minél hamarabb visszajuthassak a szobám védelmező falai közé. Amihez mellesleg még mindig nincs kulcsom, tehát annyira mégsem védelmező… de az az opció még mindig ott van, hogy a szekrényemet valahogy az ajtó elé varázsolom. Heh…
A szemem sarkából látom, ahogy végez az edények rendezgetésével, az ajkain honoló könnyed mosoly mindent elárul. Tudom, hogy neki ez az egész csak egy játék… egy lecke, amivel szivathat…
Ha azt hiszi, hogy ennyitől beijedek, akkor nagyon nagyot téved…
Elhúzom a számat, néma szitkokkal próbálom lecsitítani a szívem heves dübörgését.
- Nem arról volt szó, hogy nem vagyok az eseted? – Halkan dünnyögök, mintha próbálnék visszavágni, de miután kiejtettem a szavakat, azután döbbenek rá, hogy ez a téma nekem jobban fog fájni, mint neki.
- De… a kölyköket még mindig nem csípem. – Ja persze… mondja egy pasi, aki egy általános sulisnak kinéző fiúcskával randizik…
- És a kis… - ribanc… fejezném be, de inkább lenyelem a felettébb kedves megnevezést. Ne feszítsük tovább a húrokat. – szóval ő hány éves? – Nem hiszem, hogy sokkal idősebb lenne nálam…
De miért kérdezem ezt? Miért érdekel ennyire?
A fenébe… kezdek belezavarodni ebbe az egészbe… mire gondolok, mikor őt szidom a gondolataimban? Miért gyűlölöm ennyire?
A kis ribit tényleg gyűlölöm… nem úgy, mint Parkert… nem, őt nem tudom igazán utálni…
A picsába… túl veszélyesek és túl kavarosak ezek a gondolatok. El kéne hessegetni őket, de újra és újra megtalálnak.
Megfeszülnek az ujjaim, de nem hagyom abba a kenyér kenegetését. Csak nyugi… csak nyugi…
- Huszonhárom… miért? – Egy kicsit meglep a válasz, de egy gúnyos vigyorral eltakarom a meglepettség árulkodó jeleit.
Huszonhárom vagy tizennyolc… nem nagy különbség, főleg nem érettség szempontjából. Még egy kategóriának számítunk.
- Hehh… hozzád képest még ő is kölyök… - Majdnem mindegy, hogy 10 vagy 15 év a korkülönbség… hehh… bár megértem, hogy a fiatalok közül válogat. Szar lehet, ráncos seggbe… áhh… fúj… túl sok információ, túl sok gondolat. És én még reggelizni készültem.
Mindjárt hányok.
- Te meg miről beszélsz? – Na vajon miről? Nem kell hozzá sok ész, hogy felfogja… mármint… nem kéne… hehh…
Szórakozott mosollyal, teszem rá a vajra a tetejét, majd rápakolok néhány szalámit a szendvicsekre. Sonkát akartam tenni rá, de elvonta a figyelmemet a közelsége, mikor kipakoltam a hűtőből. Most már kizárt, hogy ki be fogom pakolgatni őket… tökéletes lesz a szalámi.
- Kíváncsi vagyok, hogy mit eszik egy ilyen vén kujonon, mint te… - Visszadobálom a hűtőbe a cuccokat, felkapom a tányért, és már mennék is a szobám felé, de a hangja megállít. Na… mivan már?
- Te hülye vagy. – Oh… nem ilyen választ vártam.
Kíváncsian döntöm oldalra a fejemet, enyhe elégedetlenséggel, morcossággal veszem tudomásul, hogy a frappáns sértésem nem ért el olyan drámai hatást, mint vártam. Pedig az olyanok, mint ő, általában allergiásak rá, ha a korukkal szórakoznak. Na mindegy…
- Még csak huszonnyolc vagyok. – Még a hitetlenkedő felhorkanás is bennem reked egy pillanatra, a szemeim elkerekednek. Mi a fasz?
Huszonnyolc? Az még elég tűrhető kor. Lehetetlen… heh…
- Ugye csak viccelsz? – Gúnyos, hitetlenkedő szavak, megrökönyödött vigyor. Inkább mondjuk úgy, hogy huszonnyolc, plusz-mínusz tíz százalék. Hehe… vagy várjunk… ööö… a tíz százalék itt csak 2,8 évet jelent. A picsába… akkor legyen ötven és hagyjuk a matekot. Nem akarom már reggel elbaszni a napomat.
Pár röpke másodpercig a farzsebében turkál, kíváncsian figyelem, ahogy előveszi a személyiét és felém nyújtja. Most komolyan meg kéne fognom? Az előbb még a seggéhez ért… heh… na jó, azért a hülye fejért megéri.
- De hülye fejed van. – Vigyorogva közlöm a kegyetlen igazságot, közelebbről is megnézem az idióta arckifejezést. A személyin tényleg mindenki debilül néz ki. Komolyan, már csak ezért megérte ma felkelnem.
- Ne azt nézd, hanem a születési évemet. – Ő is mosolyog, észre sem veszi, hogy túl közel kerül hozzám, ahogy próbálja eltakarni a képét. Most már felesleges takargatni. Már láttam…
Kikapom a kezéből, hátat fordítva próbálok egy kicsit távolabb lépni tőle, de az agyam még mindig máshol jár. Furcsa így beszélgetni vele… mikor ilyen baromságokkal hülyéskedünk, néha úgy érzem, mintha egész jóban lennénk… talán lehetnénk is… ha…
Ha máshogy állnék hozzá az egészhez…
Lehet, hogy barátságosabbnak kéne lennem? Nem tudom… mire lenne jó? Miért akarok jóban lenni vele? Nem akarom hallgatni, ahogy arról a ribancról beszél… és látni sem akarom őket…
Miért zavar ennyire ez az egész?
Belefáradtam, hogy folyton ezen gondolkozom… lassan rá kéne jönnöm a válaszra… vagy el kéne fogadnom azt a választ, aminek a gondolatát makacsul elutasítom hetek óta.
Nem… nem… nem akarok erre gondolni…
Na nézzük… 1983… ööö, az azt jelenti… hoogy… hát várjunk… én 1993-ban születtem. A picsába… akkor tényleg csak 28. Beszarok…
Összerezzenek, ahogy hirtelen kikapja a kezemből a lapocskát, a tekintetem egy másodperc alatt kitisztul, morgolódva fordulok felé. Oké, lehet, hogy csak huszonnyolc éves, de akkor is sokkal öregebb nála… még úgy is van köztük ööö 4 év. Ja nem… 5… mindegy.
- Hát matekból gyakorolhatnál egy kicsit. Majdnem eltelt egy év, mire kiszámoltad. – Szemforgatva lépek vissza a pulthoz, még a veszekedéstől is elment a kedvem.
Csak öt év… az tényleg nem sok… az olyan… normális.
Most elveszítettem az egyik adumat, amivel eddig támadhattam. Remek… miért érzek ilyen keserűséget? Az öt év normális… a tíz már sok lenne… Miért nem lehetne inkább idősebb? A tíz és a tizenöt sokkal kellemesebb érzést nyújtana… mindkettő pofátlanul nagy korkülönbség.
És ami a legfontosabb… MI A FRANCÉRT GONDOLKOZOK EZEN?!
- Jól van… professzor, nem kell úgy felvágni… - Dühösen morgok, próbálom elhessegetni a tiltott gondolatokat, nem sok sikerrel.
Miért hasonlítom magamhoz azt a ribancot? Én nem vagyok meleg… nem… én nem…
Hátat fordulok, de csak pár rövid lépést tudok megtenni, a hangja megállít.
- Nem eszel a szobában… erre van itt a konyában az asztal… - Jaj, ne mááár. Még elmenekülni sem enged? Mindketten tudjuk, hogy amint kiteszi innen a lábát, húzok fel a szobámba.
Megfordulok, a szigorú, ellentmondást nem tűrő tekintet láttán megadó sóhajjal battyogok vissza az asztalhoz, és ledobom magamat a székre.
Az óra felé sandít, lustán a pultra könyökölve figyelem, ahogy az ajtó felé siet, az ajkaim maguktól kunkorodnak lefelé. Rohadtul nincs kedvem belegondolni, hogy hova megy. Felfordul tőle a gyomrom.
- Én most megyek, ne felejtsd el bezárni az ajtót. – Eddig sem felejtettem el… nem kell óvodásnak nézni… köcsög…
Gyűlölöm, hogy folyton lekezel…
Gyűlölöm, hogy nem vesz komolyan… nem vagyok már gyerek… miért viselkedik úgy velem?
Felállok az asztaltól, elindulok a szobám felé, de megtorpanok. A picsába… már attól is elment a kedvem, hogy megszegjem a szabályait…
Miért van rám ilyen hatással? Nem értem… nem akarom érteni…
~*~
Vasárnap reggel röhejesen korán ébredek, morcosan temetem a párnába arcomat. Zavar a fény…
Már a bulik sem olyanok, mint régen. Unom az egészet… már nem foglal le a folytonos baromkodás és a részegség mámorító érzése… már nem elég… mi hiányzik?
Lehet, hogy nekem is csajoznom kéne? Lehet, hogy az jót tenne… igen, biztos az a baj…
Áh, még a gondolat is röhejesnek tűnik. Kinek van kedve ilyen felesleges dolgokkal bajlódni? Nincs kedvem azokhoz a hisztis picsákhoz… nem tudom, a többiek hogyan bírják ép gyomorral.
Álmosan forgolódva próbálok visszaaludni, de nem megy. Inkább reggelizni kéne valamit. Valami szárazat… még mindig érzem a részegség utáni hányingert.
Alsógatyában battyogok le a lépcsőn, tudom, hogy Parker ilyenkor későn szokott jönni. Dél előtt tuti, hogy nem lesz itt, szóval enyém a lakás. Egyik szombat éjszaka csinálhatnék valami bulit… na az baszna be… hehe…
Összedobok valamit, gyorsan megzabálom és a tányért mosatlanul dobom a mosogatóba. Majd az ebéd szennyeseivel együtt elmosom… amíg nincs itthon, úgysem fog pampogni miatta.
Visszamegyek a szobámba, újabb félórányi forgolódás után törődök bele, hogy most még a kaja sem képes álomba nyomni. Tudtam, hogy túl korán hazajöttem tegnap…
Kimászom az ágyból, magamra kapok pár cuccot és kényelmesen elhelyezkedem az ablakpárkányon. Egyszer tuti, hogy kizúgok a másodikról, mikor részegen próbálok meg cigizni. Heh… azt hiszem, életem utolsó hibáját követném el.
Hátradöntöm a fejemet, lehunyt szemekkel tüdőzöm le a kellemes cigifüstöt, a nikotin nyugtató hatása szinte rögtön szétárad az ereimben… ah… ez már kellett.
Tegnap fűvel is kínáltak de odáig még nem jutottam el, hogy füvezzek… heh… régebben próbáltam, de a totál képszakadást nem szeretem túlságosan… kellemesebb érzés, mikor legalább ahhoz van elég lélekjelenlétem, hogy hazakóvályogjak valahogy…
Hirtelen kopogás zökkent ki az elmélyülő gondolatokból, lehunyt szemeim riadtan pattannak ki, egy villámgyors mozdulattal nyomom el a füstölgő csikket, és a hamutartót a lábaim közé rejtve teszem le a párkányra. A picsába… a picsába…
Angela lenne? Nem, ő tegnap volt itt délután… mindig szombatonként jön…
Akkor… nem az lehetetlen… túl korán van.
A szemeim még jobban elkerekednek, ahogy Parker lép a szobába, gyorsan hessegetem el az árulkodó aggodalmat a tekintetemből, és közömbös fapofát erőltetek magamra. Meg fogja érezni…
- Remek, ébren vagy… arra go… - Elakad a hangja, és ezzel párhuzamosan bennem reked a levegő. Ajaj… ennek nem lesz jó vége… nagyon nem lesz jó vége… pedig most nem is direkt szegtem meg a szabályait… a fenébe… nincs kedvem veszekedni… túl fáradt vagyok.
Fenyegetően, vészjósló komorsággal morogja a nevemet, egy könnyed, kapkodó mozdulattal ugrom le az ablakpárkányról, hogy a levegő felkavarásával kijjebb terelgessem az árulkodó füstöt. Felesleges… kizárt, hogy nem veszi észre. A picsába…
- Mi van? – Közelebb lépek, de próbálom a testemmel takarni a mögöttem lévő hamutartót, amiben legalább tíz elnyomott csikk árulkodik a szabályszegésemről. Hé… nem az én hibám… a hülye szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket… és amúgy is, majdnem mindig az ablakban cigiztem… az már majdnem a kert.
Elém lép, elkerekednek a szemeim, ahogy az ujjai puhán bújnak a tincseim közé, a tarkómnál fogva húz közelebb magához. Bennem reked a levegő, összeszorítom a szemeimet, a szívem mintha a fülemben zihálna. A fenébe… a fenébe… a fenébe…
A hajamba szagol, az ujjaim ökölbe szorulnak, de képtelen vagyok eltolni magamtól. Fogalma sincs róla… fogalma sincs róla, hogy mit érzek…
Miért? Mit érzek? Még én sem tudom…
- Megint a szobában cigiztél… mit kértem tőled? – Az ajkamra harapok, nem tudom mit mondhatnék. Tudom, hogy igaza van… megígértem… de hát akkor is…
Kit érdekel? Ő volt az, aki először szegett meg egy fogadalmat… szóval egy szava sem lehet…
- Jó-jó, bocs… gondoltam ha nem vagy itthon, akkor… - Elharapom a mondat végét, huncut mosolyt erőltetek ajkaimra, ahogy felpislogok rá. Jól tudod, hogy mire gondolok, nem igaz?
Még inkább elkomorulnak a lágy arcvonások, a tekintetében nem leplezett irritáltság villan. Remek… ne csak én szenvedjek már… tudod, hogy igazam van…
A szobában cigizés kevésbé gáz, mint annak a fogadalomnak a megszegése… hogy miért? Azért, mert én azt mondtam.
- Az egyszer fordult elő… ráadásul nem is kértem tőled olyan nagy dolgot, és ahogy látom nem ez az első alakalom, hogy idebent cigizel… - Elhúzom a számat, ahogy a hamutartó felé biccent, úgy látszik az eltakarás akció kevésbé lett sikeres, mint hittem… na, erről ennyit… a picsába, hogy jogos, amit mond… mindegy… nem mintha törődnék vele… leszarom, és kész. Ennyi.
És mi az, hogy nem kér nagy dolgot? Tudja, milyen szar kora reggel, mikor el akar szívni az ember egy szálat, kibattyogni a kertig? Komolyan, mielőtt elszívok egy cigit, még az is teljesítmény, hogy leküzdjem magamat a lépcsőn. Azt akarja, hogy leguruljak és összetörjem magam? Ez nálam olyan, mint az öregeknél a kávé…
Összeszorítom az ajkaimat, nem válaszolok neki. Nincs mit mondanom… felesleges mentegetőzni, a félig tele lévő hamus elég egyértelmű nyom…
- Rendben… - Halk sóhajként hagyja el ajakit a rövid szó, mintha máris beletörődne a történtekbe. Na, ezaz… haladunk… úgy látszik az ő önuralma is egyre fejlődik.
Bár, a tegnap reggeli hűtőhöz nyomós akció nem ezt mutatja. Na jó… erre inkább nem gondolok…
Hátrál egy lépést, fáradtan masszírozza meg az orrnyergét, amíg lehunyja szemeit, lopok néhány titkos pillantást. Nem tudom miért, de furcsa, eddig nem érzett bűntudat éled bennem…
Mostanában egész jóban voltunk… nem akartam megbántani… nem kellett volna kiderülnie… a fenébe…
Bah.. mire gondolok? Mi ez a „nem akartam megbántani” duma? A picsába, mint valami nyálas, csöpögős szappanoperában. Ki nem szarja le az érzéseit?
- Kérlek… ígérd meg, hogy csak kint cigizel… a te dolgod, ha tönkreteszed magad, de a füst lakhatatlanná teszi a szobát. Legalább a házra gondolj, ha a kérésemet le is szarod. – Komoly szavak, most tényleg inkább kérésnek, mint parancsnak tűnik a határozott kijelentés. A fenébe…
Ha utasítgatni próbálna, könnyen nemet mondanék és szarnék magasról a fejére, de így valamiért nem megy. Túl normális… túl emberséges… a picsába…
Kelletlen grimasszal bólintva jelzem a beleegyezésemet, a kezeimet összefonom a mellkasom előtt. Remek, most örül? Viszont ha lezúgok a lépcsőn, ő fizeti a kórházi ellátást. Hehh… elfelejtettem, hogy ő a gyámom, szóval amúgy is ő fizeti. Höhö…
- És… - Kicsit határozottabban folytatja, az egyik szemöldökömet felhúzva sandítok fel rá. Nem tetszik nekem ez az „És…” Az ilyeneket általában valami nagyon rossz dolog követi. Főleg hogy ilyen önelégült tekintettel néz rám. - amiért nem tartottad be a kérésemet, ma estére áthívom Tonyt vacsorára. – Na ez nem…
Hogy én egy szobában legyek azzal a hülye ribivel? Teljességgel lehetetlen. Az ő érdekében.
- Mi van?! – Felháborodva puffogok, de a tekintete rendületlen. Kizárt. Kizárt. Kizárt! - Ez nem… nem hozhatod ide… megbeszéltük, hogy… - Mit beszéltünk meg? A picsába… Semmit nem beszéltünk meg, csak azt, hogy nem kúrhatnak a házban… a fenébe már… mekkora hülye vagyok… de mikor azt a fogadalmat kicsikartam belőle, nem gondoltam volna, hogy egyszer tartósan bepasizik és majd a dugáson kívül másra is használ valakit.
- Csak vacsora… Egy sima vacsorába nem fogsz belehalni, és semmi más nem lesz. Szerintem éppen elég megtorlás azért, hogy átvertél… nem is tudom mióta. Hidd el, még elég finom voltam. – Hé… azért az átverés fogalom elég durván hangzik… nem kell túldramatizálni…
Még elég finom volt. Cöh… akkor nem akarom megtudni, milyen az, mikor nem finom…
- De… - Halkan kezdenék ellenkezésbe, pedig még gőzöm sincs, hogy mit akarok mondani. Nem számít, mert nem hagy szóhoz jutni. Bunkó seggfej…
- Nincs apelláta. – Szigorú, ellentmondást nem tűrő pillantás, tehetetlen dühvel fújtatva sütöm le a tekintetemet. Nem igazságos… nem az apám, hogy utasítgasson. Ha azt hiszi, hogy itt maradok, akkor téved.
Mint aki jól végezte dolgát, faképnél hagy a szobámban, az öklöm halkan puffan a falon. Nem értem, miért akarja, hogy megismerjem a pasiját. Nem értem, mi értelme ennek az egésznek.
Ilyen fontos lenne neki a fiú? El akarja fogadtatni velem? Vagy más oka van rá, hogy kötelező jellegű vacsit szervez?
Fáj… miért fáj ennyire ez a kurva gondolat?
A picsába… a jó büdös picsába…
~*~
A pulton ülve lóbálom a lábamat, unottan lapozgatom az ölemben fekvő szakácskönyvet, míg Angela szorgosan serénykedik körülöttem. Általában csak szombaton jön, de a vacsi miatt mára is elhívta Parker. Mivel szombatonként általában csak én vagyok itthon délután, egész jól megismerkedtem már vele… mondjuk úgy, hogy sokkal jobb a kapcsolatom vele, mint Parkerrel…
Komolyan, jobban jártam volna, ha ő lett volna a gyámom… heh…
Fél füllel hallom, ahogy hozzám beszél, felpislogok rá, majd leszökkenek a pultról, hogy eleget tegyek a kérésének, és megkóstoljam, hogy megfelelőnek találom e a fűszerezést. Általában engem használ kóstolónak, pedig szerintem egyedül is tökéletesen menne neki. Szeretem figyelni, ahogy főz… régebben hétvégenként sokszor főztünk apával… vicces délutánok voltak…
Elmosolyodva javasolom, hogy rakjon bele még egy kis sót, majd az egyik székre ülök vissza.
- Nem akarsz csípőset is rakni bele? – Sunyi mosollyal sandítok fel rá, egy lágyan dorgáló tekintetet kapok válaszul.
- Tudom, hogy Parker és te bírjátok a csípőset, de nem tudhatjuk, hogy a másik fiú is szereti e. – Halk sóhajjal dőlök hátra, apró vigyorral bólintok.
- Tudom, ezért mondtam. - Elmosolyodva kavargatja a szószt, lemondóan rázza meg a fejét. Soha nem volt anyukám, de ha lenne, akkor olyannak képzelném el, mint ő.
Parkerrel miért nem tudok így viselkedni? Nem tudom… talán amiatt, amit még régebben velem művelt. Nem csoda, hogy az elejétől kezdve ellenségesen viselkedtem…
Az órára sandítok, elvileg hatkor vacsorázunk, és már mindjárt öt… lassan időlegesnek tartom, hogy felszívódjak. Addig kéne, amíg nincs itthon Parker… nem tudom, hova ment, de kapóra jön.
- Nem gondoltál még arra, hogy féltékenységből vagy ilyen? Mindig csak rosszat mondasz a szegény fiúról. Még te sem gondolhatod komolyan, hisz nem is ismered... – Kizökkenek a szökés tervezgetéséből, megrökönyödött pillantással meredek Angelára, az arcom mintha varázsütésre forrósodna fel. Mi a…
Már ő is kezdi? Na ne…
Elhúzom a számat, komor fintorral állok fel a székről és a szakácskönyvet az asztalra vágom.
- Mi a francért lennék féltékeny? – Durva, bunkó hangsúly, a szék lába hangosan nyikorog a padlón, ahogy beljebb rúgom.
Épp folytatnám a kiborulást, de Angela szigorú, anyáskodó pillantással fordul felém, a fakanállal felém intve szólal meg.
- Ne beszélj ilyen hangsúllyal, fiatalúr! Az nem az én dolgom, ahogy Parkerrel beszélsz, de mikor hozzám szólsz, vigyázz a szádra. – Megremegnek az ajkaim, bennem reked a folytatás, a szidalmazó szavak könnyedén zökkentenek ki az elborult mérgelődésből.
A fenébe…
Összeszorítom a fogaimat, a tekintetemet lesütve fújom ki a levegőt. Igaza van… igaza van…
A mellkasom mintha borsó nagyságúra zsugorodna, meggyötörten rogyok vissza a székre. Elegem van ebből az egészből. Nem tudok tovább hazudni magamnak… mi… mi ez az egész? Miért vagyok féltékeny? Miért fáj ennyire a gondolat, hogy együtt lássam őket?
Kedves simogatást érzek a fejemen, felpislogok Angelára.
- Lehet, hogy el kéne neki mondanod, mit érzel. – Barátságos mosoly, a szemeim elkerekednek. Mit… mit érzek? Nem… ugye nem arra gondol, hogy…
Nem estem bele… nem, az nem lehet…
Ha valamiért ilyenféle érzéseim vannak iránta, az azért van, mert olyanokat csinált a testemmel… biztos összekeverem… hiszen… végülis a testem élvezte… lehet, hogy az emlékek miatt vonzódom hozzá.
Elhúzom a számat, az izmaim megfeszülnek, ahogy ismét a földre vándorol tekintetem.
- Lehetetlen…
Megrezzen a kilincs, a szemeim tágra nyílnak, gyors mozdulatokkal pattanok fel a székből. Angela elmosolyodik, visszafordul a tűzhelyen pihenő lábos felé, kavargatni kezdi a már majdnem kész ételt.
Öt óra… azt hittem, már csak hatkor jön haza, mikor hozza a pasit… a fenébe…
A nappaliba sietek, a tekintetem találkozik Parkerével, figyelem, ahogy leveszi a cipőjét.
- Oh remek… el sem hiszem, hogy még itthon vagy, azt hittem rohangálnom kell utánad. – Gúnyos félmosolyra húzza az ajkait, a szívem kihagy egy végtelen hosszúnak tűnő ütemet. Mogorva fintorral dőlök a falnak, a kezeimet összekulcsolom a mellkasom előtt.
Rohangálni utánam? Azt megnézném… sok esélye lenne megtalálni a városban…
A fenébe, tudtam, hogy tíz perccel ezelőtt el kellett volna mennem… csak aztán jött Angela a hülye „féltékeny” témájával.
Érzem, hogy egy kicsit kipirul az arcom, ahogy felidéződnek elmémben a szavak, az ajkaim megreszketnek, ahogy elsétál mellettem, és a nappaliba megy. Remélem Angela tartja a száját… nem olyannak ismerem, aki egyből elfecsegné… ajánlom neki…
Az előszobába sétálok, gyors mozdulattal kapom fel a cipőimet.
- Az hogy még itt vagyok nem jelenti azt, hogy itt is maradok. – Dühösen dünnyögöm a szavakat, már lépnék az ajtóhoz, de mielőtt kinyithatnám, Parker keze csattan a fejem mellett, visszalöki az ajtót.
Szinte a hátamhoz simul, remegve szorítom a kilincset, az ujjaim szinte elfehérednek.
Egyikünk sem szólal meg, hosszú másodpercekig némán, mozdulatlanul állunk. Érzem a leheletét a fejbőrömön… finoman borzolja a tincseimet… forró… túl forró…
- Engedj… - Halkan, szinte suttogva ejtem ki a rövid parancsot, de magam sem igazán tudom, hogy utasítás, vagy könyörgés volt e.
Nem mozdul, összeszorítom a fogaimat.
Nem hiszem el, hogy ezt csinálja… túl közel van… annyira nagyon közel…
A szívem hevesen, már-már fájdalmasan gyorsan lüktet, az ujjaim remegnek.
- Nem. Megmondtam… hármas vacsora lesz. – Dühösen fújtatva ejtem le a kezemet a kilincsről, egy kicsit megpróbálok közelebb lépni az ajtóhoz, hogy eltávolodjam tőle, de mintha csak még közelebb kerülnénk egymáshoz. Megborzongok.
- Mi a francot akarsz ezzel elérni? – Halkan, gyűlölködve sziszegek, mintha attól félnék, hogy Angela meghallja a szomszéd szobában. Bár… a jelenléte legalább enyhe biztonságérzetet nyújt…
- Már elég idős vagy ahhoz, hogy megtanuld: a tetteidnek következménye van. Ez az, amiért meg kell jelenned a vacsorán, akármennyire irtózol a gondolattól. – Elég sajátos tanítási módszerek.
Összeszorítom a fogaimat, durván lököm hátrébb magamat, a testünk egy pillanatra összesimul, remegve szabadulok ki a szorításából.
- Nem kényszeríthetsz! Nem érdekel a buzulásotok! – Hevesen zihálva ejtek ki minden szót, elindulnék a másik irányba, hogy a nappaliba menekülve kijuthassak a karmai közül, de elkapja a csuklómat és visszaránt.
Halkan nyekkenek, ahogy a hátam az ajtónak ütközik, a kezeimet a fejem fölött szorítja össze, dühösen, ingerülten hajol közelebb hozzám.
Tágra nyílnak a szemeim, a zihálásom riadt pihegéssé csitul, a testemben zsibong, őrjöng a forróság. Túl közel van… nem jó… ez nem jó… mit… mit akar?
Mit fog csinálni? Miért?
- Eressz el! Ne rajtam éld ki a perverz vágyaidat, mikor van pasid. Hülye buzi. – Dühösen, gondolkodás nélkül sziszegek, hiába próbálom kirángatni a kezemet a szorításából, túl erős.
A tekintetemet elhomályosítja a düh tömény könnyfátyola, durván szorítom össze ajkaimat, mintha attól tartanék, hogy a következő pillanatban egy csókot próbál rám kényszeríteni.
- Jake… már annyit fejlődött a kapcsolatunk, ne akard, hogy visszamenjünk az elejére. – Közelebb hajol, hevesen megreszketek, ahogy az ajkai a fülemhez érnek. – Ugye emlékszel mi volt az elején? – Már csak suttog, de minden szavát tökétesen értem. Túl tökéletesen.
Elnyílnak ajkaim a csodálkozástól, a fejemet elfordítva próbálom elrejteni a könnyeimet. A picsába…
Hogy… hogy tehet ilyet? Megígérte… megígérte, hogy többet nem fog…
Még ha én is megszegtem a fogadalmamat… ez más…
Hallom, ahogy halk sóhaj szökik ki ajkain, forróság cirógatja végig a bőrömet. Hátrébb hajol, a kezeim a testem mellé hullanak, ahogy elengedi a csuklóimat. Remegve masszírozom meg a bőrömet, de még mindig képtelen vagyok rá nézni. Nem akarom, hogy lássa a könnyeket…
A picsába… a picsába, hogy ennyire elgyengülök mellette. Miért?
- Rendben. Akkor próbáljuk máshogy. – A hangján hallani, hogy apró vigyor honol ajkain, megfeszülnek izmaim. – Ha ezentúl is semmibe veszed a kéréseimet, akkor nem tanítalak tovább. Nincs több snooker lecke. – Elkerekednek a szemeim, a megdöbbentségtől azt is elfelejtem, hogy épp kerülni próbálom a tekintetét.
Mi… miről hadovál?
Ne… pont most? Pont most, mikor már annyit fejlődtem? Mikor már élvezhető meccseket kezdtünk játszani? Mikor már kezdtem elviselni… nem, nem elviselni… kezdtem megszeretni azokat az órákat. Lassan a vele töltött két óra a napom fénypontja… ne most…
Összeszorítom a fogaimat, egy apró nyeléssel próbálom meg eltüntetni a keserűség ízét a számból.
Ő nem tudja, hogy szeretem… nem tudhatja meg…
- De hiszen… te kényszerítettél. Ez nekem csak jó… - Halkan suttogok, félek, hogy ha hangosabban szólalnék meg, akkor hallatszana a hangom remegése.
Elvigyorodik, észbontóan vonzó, sármos pillantással néz rám, az önelégültség szinte sugárzik az arckifejezéséből.
- Nem tudsz nekem hazudni, Jake. Szóval ennek tudatában dönts, hogy eljössz e a vacsorára. – Ökölbe szorulnak az ujjaim, gyilkos, megkínzott pillantással nézem, ahogy hátrál egy lépést, egy könnyed mozdulattal veti hátra az előre hullott, gesztenyebarna tincseket.
A… a picsába… nem hiszem el… miért kell így lennie? Miért lát át rajtam ilyen könnyedén?
- Gyűlöllek… - Hangosan ejtem ki a rövid szót, lerúgom magamról a cipőimet, és hátra sem nézve viharzom a szobámba.
Gyűlölöm. Gyűlölöm. Gyűlölöm!
~*~
A szobámból hallom, ahogy zörren a bejárati ajtó zárában a kulcs, megremegve nyitom ki a szobám ajtaját. Remek… megjöttek…
A fürdőbe megyek, egy gyors mozdulattal mosom meg az arcomat, hogy eltüntessem a meggyötörtség és a harag nyomait. Rendben… játszhatunk így is…
A hajamba túrva sétálok le a lépcsőn, mire leérek a nappaliba, már ők is ott vannak. Na nézzük.
Édes bájmosolyt erőltetek a képemre, és nyájasan köszöntöm a kis ribit, nem törődök Parker gyanakvó pillantásával. Leszarom. Ezt akarta, nem? Hát most megkapja. Kedves, barátságos Jake.
Leülünk vacsizni, a hangulat feszült, ritkán szólalunk meg, akkor is inkább Parker és Tony váltanak egy két szót, elfojtott irritáltsággal figyelem őket. Nem érdekel… már nem…
Gyűlölöm… gyűlölnöm kéne… a francba…
Némán, bambán túrom az ételt, majd felpislogok két falat között, és nyájas mosollyal pillantok Tonyra.
- És, mióta tudod, hogy buzi vagy? Szar lehetett rájönni. – Édes, bájcsevejt megütő hangsúllyal teszem fel a pofátlan kérdést, nem törődök Parker intő tekintetével, halkan, szigorúan ejti ki a nevemet, megfeszülnek az ujjaim a villám, mikor Tony lágy mosollyal teszi a kezét Parker kezére.
- Hagyd csak, nem zavar a kérdés. – Felém fordul. A tekintetében ugyanaz az eltökéltség csillog mint az enyémben, de a mosolya lágy. Úgy látszik elfogadja a kihívást. – Tizenhat éves voltam, mikor ténylegesen rádöbbentem, de nem zavart túlságosan. Így születtem, ez van. – Elmosolyodik, én fintorogva kapok be egy újabb falatot.
Oké, az első kört ő vitte… de nem érdekel…
Ismét elmosolyodom, és újra én töröm meg a beállt csendet.
- Jól emlékszem, hogy pincérként dolgozol, ugye? Szar lehet… biztos kellemes egy gazdag és sikeres pasival járni. – Apró, kihívó vigyorral kapok be egy újabb falatot, és most rajta a sor, hogy elhúzza a száját. Jól gondoltam… csóró a srác. Persze ez még nem azt jelenti, hogy biztosan a pénzéért van vele, de egy dolog a lényeg… ez ellen a vád ellen nem tud védekezni. Hehh…
- Jake. Elég volt. – Parkerre nézek, de mielőtt bármit reagálhatnék a leintésre, Tony megelőz.
Lágy, álszent mosollyal csúsztatja az ujjait Parker tincsei közé, a szemeim elkerekednek, ahogy magához húzza egy csókra. Összeszorítom a fogaimat, a mellkasom mintha felszakadna a furcsa fájdalomtól.
Leszarom az egészet.
Hangosan csattan a székem a földön, olyan lendülettel állok fel, hogy hátrazuhan a könnyű bútor a kezeim puhán csattannak az asztalon.
- Tudjátok mit? Én elhúzok, ti csináljatok, amit akartok. – A szemem sarkából látom az elégedettséget Tony arcán, Parkerre villan a tekintetem. – Felőlem akár megdughatod a fürdőben, a szobádban, vagy akár a nappaliban is. Leszarom, csak engem hagyjatok ki az egészből!
Hátat fordítok, de még megtorpanok a mozdulatban, apró vigyorra húzódnak az ajkaim.
- Nem mintha eddig egy fogadalmadat is betartottad volna... Megígérted, hogy nem érsz hozzám, mégis egyfolytában molesztálsz, aztán még van pofád kiakadni néhány szál cigi miatt… de mindegy, ugyanis én sem tartottam be őket. – Kiszélesedik a gúnyos mosolyom. - Azt hitted, hogy majd bejárok a suliba, mi? Röhej… – Gyorsan, gondolkodás nélkül hadarom a szavakat, mikor végeztem, nem hagyok lehetőséget neki, hogy válaszoljon, a következő pillanatban már csattan mögöttem a bejárati ajtó, sietős léptekkel haladok a sötét utcán.
A szívem még mindig hevesen dübörög, az éles fájdalom tompa zsibbadássá zsugorodott a mellkasomban, de még mindig jelen van. Túlságosan is jelen van…
Összefonom a kezeimet a mellkasom előtt, fájdalmasan harapok az ajkamra.
A picsába… tényleg ezeket mondtam? Miért hagytam, hogy ennyire felidegesítsen?
Miért fáj ennyire? Miért marják könnycseppek a szemeimet?
És… miért kamuztam azt, hogy nem jártam be a suliba? Megérte a sok átszenvedett tanóra, ha utána ezt hazudom csak azért, hogy engedetlenebbnek tűnjek… lol… hát ez kész… beszarok… valami tényleg nincs rendben velem. Tök bekattantam.
Azt hiszem, megint Nickhez kéne költöznöm néhány napra. Jó néhány napra… ja, és minden éjjel holt részegre iszom magam… jó terv…
Legalább behozom a lemaradt lógásadagot. Remélem most boldog. Visszakapta a házát… azt csinál, amit akar…
Összeszorítom a fogaimat, Apró szipogással nyelem le a könnycseppeket. Kizárt, hogy bőgni fogok, amiatt a faszkalap miatt… kizárt.
|
| timcsiikee | 2011. 08. 16. 21:01:57 | #15920 |
Karakter: Parker Henderson
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Parker:
- Hazatalálok – válaszol unottan. Nekem nyolc… bár azt hittem, hogy ha elkapják a haverjai, ha már bemerészkedett a suliba. Váltok, gáz, még pár kanyar és már szinte csak egy parkolót kéne találni. Közben végig arra gondolok, hogy mi a fene is lesz délután. Arra sem emlékszem már, hogy milyen volt régen. Pedig nem vagyok annyi idős, hogy ilyet elfelejtsek… csak ugyebár a másik életmód… Hehh… - Miért vigyorogsz, csak nem randid lesz? – a piszkálódó megjegyzése nem is tudja, hogy mennyire beletrafált, először csak elégedetten fordul el, vigyorom olyannyira kiszélesedik, hogy olyan érzésem van kiakad az állkapcsom, de nem zavar. Lassan visszanéz rám, vigyorom még mindig levakarhatatlan, szemeimmel közben egy üres parkolóhelyet keresek. - Várj, csak hülyéskedsz, igaz? – azt hiszem végre leesett neki - Azt hittem, a pasik csak dugják egymást. Kapcsolat? Két pasi között? És én még úgy gondoltam, hogy buziság nem lehet ennél undorítóbb.
Most valamiért kicsit sem bosszantanak fel a homofób piszkálódásai és beszólásai. Most az egyszer végre fölényben érzem magam, talán csak azért, mert éppen vissza tudok szólni.
- Igen, képzeld el a férfiak között is létezik kapcsolat. – türelmesen, kényelmesen válaszolok. Ha látszatra nem is, akkor talán belül megszeppen a válaszomtól. Sőt… biztos vagyok benne, hogy egy kicsit talán észrevette magát. Nem ronthatja el a jókedvemet.
- De remélem még nem felejtetted el a fogadalmadat, hogy nincs buziszex a házban… - válasz nélkül hagyom inkább, és végre sikeresen meg tudok állni a szalon környékén.
~*~
Több féle helyzetet teszek fel, és azokat kell hiba nélkül megoldania, de az egyiknél túl sokat időzik.
- Jake – szólok rá halkan, az asztal másik oldaláról, de semmi reakció, csak mered előre. Még körbe sem járta az asztalt, csak egyszer. – Jake… - még mindig semmi, mintha a falnak beszélnék. Közelebb megyek. – Jake – na végre rám néz - Hol jár a fejed? Már kétszer szólítottalak... – nem szól semmit, viszont visszafordul az asztalhoz és most már valóban elemző tekintettel méregeti a golyókat, de még mindig semmi.
- Segíthetek? – csak bólint, de nekem ennyi is elég, mögé kerülök, fölé hajolok hátához simulva, majd irányítom kezét hogyan és milyen szögben tartsa a dákót, majd egy szép, két falas kerüléssel a piros golyó helyére talál. Pedig nem volt annyira bonyolult, a piros golyó tisztán állt a lyuk közelében, csak egy kisebb fedéssel.
- Remek… de ha megcsinálod helyettem, attól én nem leszek jobb. – reklamál, ám nem tudja előlem elrejteni kissé kipirosodott arcát. Sokkal jobb rrakció, mint vártam. Azt hittem amint felé kerekedek hátulról, rögtön csapongva kimenekül. Haladunk, haladunk…
- Csak hiszed. – válaszolok elégedetten. Ha mutatom hogyan csinálja, és ő maga is véghezviszi a mozdulatot, a kéz-szem koordinációja hamarabb megjegyzi, mint gondolná - Most te jössz. Ugyanez az állás, de egyedül csinálod.
A játszma után mégis hajlik arra, hogy hazavigyem. Sebaj, a sportkocsival tudok még olyan gyorsan menni, hogy ne késsek.
- Jó voltál. – közlöm halkan miután elindultunk, de ahogy látom ez sem tetszik neki… Nehéz eset.
- Na mivan, gyakorlod a jópofizást a randira? – oh, szóval ezzel van a gond. Hehe… csak nem?
- Miért zavar ennyire, hogy randira megyek? – ütöm vissza a labdát, de sajnos mellé csap.
- Nem zavar. Sőt, ha pasid lesz, legalább még kisebb lesz a veszély, hogy rám veted magad… - paranoiás agymenésére csak egy halk, visszafogottabb de jóízű nevetésre futja. Van egy sanda gyanúm, de szerintem csak egyszerű gyermeki féltékenység, semmi több… Szerintem még Ő sem tud róla. Jobb ha nem is szólok neki, éppen elég ha szórakozom rajta.
Megállok a ház előtt, de kissé elbambulva szorongatja a biztonsági övet.
- Jake – hirtelen felém kapja tekintetét, mintha egy mély gondolatból zökkentettem volna ki – Megérkeztünk.
Amikor észreveszi magát kapkodva oldja ki az övet.
- Kösz – mormolja orra alatt, és már ki is pattan a kocsiból. Becsapódik az ajtó, meg sem várom igazán míg belép a házba, már hajtok is tovább, visszafelé. Egy kicsit most már késésben vagyok.
Mikor megérkezem a megbeszélt helyre, meg is látom egy szélre eső helyen, gyorsan találok egy parkolóhelyet, kiszállok, beriasztom a kocsit, és felé lépkedek. A szemében csillogó hitetlenkedés és öröm csak még jobban felvillanyoz.
Közvetlenül elé lépek, kezem észrevétlenül simul derekára és elmosolyodom.
- Bocs, még dolgom volt… sokat vártál rám? – édes kis fejrázásától tincsei ide-oda csapnak, de haja rendezett marad. Remek.
- Örülök, hogy eljöttél, azt hittem, hogy… nem fogsz. – szemérmesen lesüti szemeit, de kis keze megtalálja felkaromat kapaszkodóként.
- Ugyan… úgy nézek ki, mint aki szórakozik másokkal? – kérdem egy ellenállhatatlan mosollyal. Oké… ez költői kérdés volt.
~*~
Ahogy telnek a hetek, Jake egyre javul a játékban. Habár még mindig nem annyira barátságos, sőt szeret gyakran beszólogatni látván, hogy nem támadtam még le, mint a legutóbbi buzizós leszólásánál, egyre bátrabb. Lehet, hogy ráférne egy kis ijesztés is. A végén még teljesen elszáll magától. Hehe…
Egyre bátrabban lehetek a közelében is, nem zavarja, legalábbis ezt veszem észre, és ez kellemes érzésekkel tölt el. Legalább már nincs meg az a lelkiismeret furdalás és a bűntudat, hogy soha többé nem lesz képes normálisan a közelembe jönni.
Egyetlen egy bizonytalan tényező maradt… az iskola. Hamarosan ennek is utána kell járnom, habár nem sok kedvem van hozzá.
Szombat van így ezzel ráérek még hétfőig, csak el ne felejtsem. A szokásos ebéden van sor, nagyon ritka az ha együtt kerülünk az asztalhoz ilyenkor, de nem mondhatom azt, hogy nincs rá példa. Egyre többet tudunk beszélni, főleg akkor, ha a snooker a téma. Amikor nagyobb kedvvel fogadja, akár itthon is tanácsolok neki pár dolgot, de a közös témák valahol itt kifogynak… már annyi idő eltelt, lassan több mint két hónap, hogy együtt élek vele, és még mindig nem sikerült elég „közel” kerülnöm hozzá. Nem mintha annyira nagyon szeretnék, csak… mégis jobb lenne…
Épp mikor végzek akkor jön le, felállok az asztaltól, és elmosogatok magam után.
- Még megvan a kulcsod ugye? – kérdezem hirtelen. Nem lepődnék meg, ha egyszer, egyik este elhagyná valahol. Hehh… fasza lenne.
- Persze… - nagy nehezen kinyögi a számomra megfelelő választ.
- Remek… akkor ha elmész itthonról, ne felejtsd el bezárni… csak holnap jövök haza – a hűtőhöz slattyog, én meg elöblítem a tányért, majd a villát.
- Hehh… megint a kis szöszihez mész? – hm… honnan tudja, hogy Tony szőke. Talán emlékszik? Vagy látott? esetleg mondtam már? Nem hiszem, hisz sosem kérdez komolyan… szenilis pedig még nem lehetek… - Jó buzulást – elégedett vigyorral veszi ki a vajat és a sonkát a hűtőből, leteszi a mellette lévő pultra, de megzavarom. Amint letesz mindent a kezéből elé lépek, állát ujjaimmal finoman közrefogom, felé magasodva kerekedek felé, háta a hűtőnek feszül, és riadtan néz fel rám. Fenyegető tekintettel és egy kissé kemény ábrázatot csorbító, lágy mosollyal pillantok le rá.
Még a levegő is beléreked, elégedetten figyelem a reakciót, amit kiváltok belőle. Arcunk alig öt centire van egymástól.
- Azt hiszed elnézem minden beszólásodat? Jake… - nevét halkan duruzsolom, mélyen fogva tartom tekintetét, ajkai megremegnek, talán mondani próbál valamit. Édes…
De hülye vagyok.
Mellkasom hangosabban kezd dübörögni amikor észreveszem hogy túl közel kerültem, így félbeszakítva a játékot egy lépést hátrálok tőle, és a lecsöpögött tányért a helyére teszem. Eddigre úgy látom ő is észhez tér… valamennyire.
- Nem arról volt szó, hogy nem vagyok az eseted? – morog miközben magához veszi a kést, hogy megkenjen egy szelet kenyeret. Zavarban van így félek megvágja magát, de figyelem minden mozzanatát, kényelmesen a pultnak támaszkodva. Van még bőven időm.
- De… a kölyköket még mindig nem csípem – végre az én testem is lenyugszik, így egy könnyed mosollyal mutatom ki, hogy csak szórakoztam vele. Hehe… Elhúzza a száját, figyelmét teljesen a szendvics készítésre fordítja, habár még hozzám beszél.
- És a kis… - elakad a mondatban, talán rosszul látom, de mintha összerezzenne, majd egy kisebb sóhajt eleresztve tovább folytatja, nyugodtabb hangnemben – szóval Ő… hány éves?
- Huszonhárom… miért? – fura… még sosem kérdezett róla. Amint válaszolok neki, egy gúnyos kis félmosolyt ereszt meg. Nem értem.
- Hehh… hozzád képest még ő is kölyök – csak felvonom egyik szemöldökömet. Egyre jobban nem értem.
- Te meg miről beszélsz? – kérdezek vissza kíváncsian. Ahogy látom elég volt egy sóhaj és hogy két-három lépés távolságra kerültem tőle, máris felbátorodik. Úgy látszik, hogy a szekálós kisördög énje soha nem hal ki.
- Kíváncsi vagyok, hogy mit eszik egy ilyen vén kujonon, mint te – elteszi a cuccokat a hűtőbe, majd egy tányéron magához veszi a szendvicset és mire felém fordul egy nevetés tör ki belőlem. Meg is sértődhetnék, de… nem… ez túl vicces…
- Te hülye vagy – jelentem ki jó kedélyűen, mikor végre sikerül újra normálisabb hangnemre váltanom. Durcásan tekint rám, talán nem ezt várta. – Még csak huszonnyolc vagyok – teszem még hozzá, mire majdnem elejti a tányért. Most komolyan… hány évesnek képzelt?
- Ugye viccelsz? – hahh… egy nagy sóhajjal kotrom elő farzsebemből a személyimet. Ez már inkább ironikus… Szerencsére már majdnem teljesen felöltöztem, mert nemsokára indulok.
- Tessék – nyújtom felé és letéve a tányért rögtön magához is veszi, persze nem a számokat figyelve.
- De hülye fejed van – vigyorodik el. Közelebb lépek, egy idióta mosollyal.
- Ne azt nézd, hanem a születési évemet – próbálom eltakarni a képemet, de elkapja tőlem és elfordulva méregeti újra a nem régiben újított iratot. Eltart egy kis ideig míg kiszámolja, majd ahogy elbambul kikapom a kezéből, és visszateszem a helyére. – Hát matekból gyakorolhatnál egy kicsit. Majdnem eltelt egy év, mire kiszámoltad – elvigyorodva süllyesztem vissza farzsebembe a papírkákat.
- Jól van… professzor, nem kell úgy felvágni – duzzogva magához veszi a szendvicset és már vonulna is ki, de megállítom.
- Nem eszel a szobában… erre van itt a konyában az asztal. – nagy nehezen, egy kelletlen sóhajjal megfordul, és levágja magát az egyik székre. Helyes.
Az órára pillantok, és éppen idő van. Remek…
- Én most megyek, ne felejtsd el bezárni az ajtót – köszönök el, és már a garázsban is vagyok.
~*~
Unom már, hogy minden másnap haza kell jönnöm, ráadásul egyedül. Pedig szívesebben kelnék úgy Tony mellett, hogy nem kell utána hazamennem, hanem lazsálhatok egész nap. Megtehetném, hogy két napot maradok, viszont akkor Jake marad egyedül… nem jó ez így, nagyon nem jó… tuti, hogy soha nem akarnék gyereket akkor sem, ha nőm lenne… ennyi idő ”pocsékolást”… vagy talán csak Jake-el van így? Nem minden kölyök olyan mint Ő. Vagy lehet hogy… már magamtól aggódok érte? De minek? Az utóbbi időben ha el is járt esténként… hamarabb hazaért és nem volt hullarészeg. Sokat javult… talán nem is olyan szörnyű… Hahh… mindegy, túl sokat agyalok.
Halkan, szinte nesztelenül lépek be a házba. Tudom, hogy szeret sokáig aludni, ha itthon van, így inkább csendbe leszek. Bezárom az ajtót, levetem a vékony dzsekit, leteszem a kocsi kulcsot és ledobálom a cipőmet. Nem vagyok éhes, mert Tony megtömött reggelivel, holott nem szeretek reggel enni… de hát… hogy mondhattam volna ellent, annak a felkínálásnak? Hehe…
Automatikusan a konyhába lépek, és mosatlan tányér nyomát látom. Hehh… kölyök… de akkor úgy néz ki, hogy ébren van. Mivel a hűtőben már nem sok kaja van, talán örülne ha elmennénk valahova délután ebédelni.
Lassú, halk léptekkel megyek fel a lépcsőn, csak párat reccsennek a lécek, bár ha már nem alszik, nem tudom miért megyek ilyen halkan. Igaz dübörögni meg nem szoktam, inkább csak megyek normálisan.
Bekopogok a szobájába, várok pár másodpercet, majd csak aztán lépek be. Az ablakban ülve találok rá.
- Remek, ébren vagy… arra go… - elakadok a mondatban, a második levegővétel után. Beleszimatolok a levegőbe, és elkomorulok, majd beljebb lépek – Jake… - morgom kelletlenül. Még közelebb lépek.
- Mi van? – vég vissza nem túl nyugodtan, felpattan az ablakból és egyet előre lép, de ekkor már közvetlenül előtte vagyok. Vállán átnyúlva finoman fogom le tarkóját, felé hajolok és hajába bújtatva arcomat beleszagolok a tincsekbe. Füstös.
- Megint a szobában cigiztél… mit kértem tőled? – kezd eluralkodni rajtam egy kisebb idegesség, de könnyen kordában tudom tartani.
- Jó-jó, bocs… gondoltam ha nem vagy itthon, akkor… - direkt félbehagyja a mondatot, gyanúsan sandít fel rám, és pontosan tudom mire céloz… ezzel akar jönni? Ugyan már.
- Az egyszer fordult elő… ráadásul nem is kértem tőled olyan nagy dolgot, és ahogy látom nem ez az első alakalom, hogy idebent cigizel – fejemmel az ablakpárkány felé biccentek, mert hiába próbálja eltakarni, látom mögötte a félig teli hamust. – Rendben… - nyugszom le végül. Úgyse tudnék mit tenni… visszaforgatni nem tudom az időt, és leszoktatni sem tudom. Vagyis megpróbálhatnám, de van egy olyan érzésem, hogy bármikor venne másik dobozt akárhányat veszek el tőle, ami csak ahhoz vezetne, hogy minden pénzét arra költi. Orrnyergemet gyűrögetem, lassan végiggondolva.
- Kérlek… ígérd meg, hogy csak kint cigizel… a te dolgod, ha tönkreteszed magad, de a füst lakhatatlanná teszi a szobát. Legalább a házra gondolj, ha a kérésemet le is szarod. – remek… tök jókedvűen hazajövök, erre azt kell látnom, hogy hónapok óta átbasz… remek. Nem mond semmit, csak karba tett kezekkel biccent egyet még mindig kelletlenül. De ennyi nekem nem elég. – És… - kezdek bele, és megvárom míg figyel rám – amiért nem tartottad be a kérésemet, ma estére áthívom Tonyt vacsorára.
- Mi van? – horkan fel. Sejtettem, hogy nem tetszik majd neki az ötlet, épp ezért találtam ki – Ez nem… nem hozhatod ide… megbeszéltük, hogy…
- Csak vacsora – szakítom félbe erőteljesen mondatát, szigorú tekintettel nézve a szemeibe. Szerencsére lecsitul… valamennyire. – Egy sima vacsorába nem fogsz belehalni, és semmi más nem lesz. Szerintem éppen elég megtorlás azért, hogy átvertél… nem is tudom mióta. Hidd el, még elég finom voltam.
- De…
- Nincs apelláta – szólok újra közbe, majd magára hagyom, hogy a szobámból telefonáljak.
Akarod vagy nem, Jake… hármas vacsi lesz. Nem hagylak elszökni.
|
| Silvery | 2011. 08. 16. 12:30:59 | #15899 |
Karakter: Jake Evans
Megjegyzés: (Timcsemnek)
Lustán, bágyadtan nyitom ki a szemeimet, hunyorogva fordulok át a másik oldalamra. A résnyire elhúzott függöny mögül éles fénnyel törnek be a délelőtti napsugarak, hatalmasat ásítva nyújtózkodom. Még a kinti ruhám van rajtam, a farmernadrág kellemetlenül meggyűrődve csavarodik körém. Elég gyorsan bekómáltam…
A szememet dörzsölve ülök fel, kábán nézek körül, az álom utolsó foszlányai mintha varázsütésre illannának el, a szemeim elkerekednek a ledöbbentségtől. Mi… hol vagyok?
Egy gyors, kapkodó mozdulattal ugrom le a matracról, szinte elesek a saját lábaimban, ahogy minél türelmetlenebbül próbálok távol kerülni az idegen ágytól. Ez a szoba… nem, az nem lehet…
Aggodalmas, kissé bűnbánó tekintettel sétálok ki a folyosóra, elhadarok egy néma káromkodást, amikor beigazolódik a félelmem. Mi a francot kerestem az Ő szobájában? Akárkinek az ágyában szívesebben aludnék…
A picsába…
A szívverésem felgyorsul, idegesen viharzok a saját szobámba, úgy dobálom le magamról a ruhákat, mintha leprásak lennének.
Tényleg… tényleg az ágyában aludtam?
Érzem, ahogy vöröses pír önti el az arcomat, legszívesebben izomból pofán vágnám magam a hülye gondolatokért, amik felélednek a fejemben. Nem… csak nyugi…
Nézzük a dolgok jó oldalát. Legalább ő nem tud róla… igen… ha látta volna, tuti megint felébreszt a szuper párnahajigálós módszerrel. Soha nem kell megtudnia…
Kicsit lehiggadva, ruha nélkül iszkolok át a fenti zuhanyzóba, a szemeimet lehunyva próbálom felidézni, tegnap este mi járhatott a fejemben, mikor az ő ágyába bújtam az enyém helyett… sötétség… nem jönnek az emlékek…
Valószínűleg nem szándékos volt… biztos azt hittem, hogy az én szobám… igen…
Ki a faszt akarok becsapni? Még részegen sem vagyok akkora barom, hogy összekeverjem… a picsába… nem értek semmit… gyűlölöm ezt az érzést. Irritál.
Miután végeztem, lassú léptekkel trappolok le a lépcsőn, újabb, jóízű nyújtózkodással sétálok a konyhába. Na nézzük… mit együnk…
Kipakolok néhány dolgot a pultra, hirtelen dermedek le a mozdulatban, amikor egy oda nem illő pacát pillantok meg a nappaliban. Tágra nyílnak a szemeim, az ujjaim puhán mélyednek el a trappista sajt lágy anyagában. Mi a…
Ledobok mindent, néma, nesztelen lépésekkel lopakodom a kanapé mellé, és az aggodalmaim megint csap beigazolódni látszanak. Hosszú, dermedt másodpercekig figyelem a mozdulatlanul pihenő alakot, enyhén remegő ujjaimat a számra tapasztom.
A francba.
Itthon van. Ezek szerint… látta? Nem, nem biztos… lehet, hogy annyira részegen jött haza, hogy nem tudott felmenni a szobájáig…
Kizárt.
Miért nem ébresztett fel? A fenébe… a fenébe…
Bár, a dolog kínos részét akkor sem úsztam volna meg. A picsába… mi a faszt fogok mondani neki?
Egyszerű… megmondom, hogy részeg voltam és összekevertem a szobákat. Igen, ennyi az egész. Logikus és hihető magyarázat… viszonylag… amúgy is, ez az igazság, nem? Hisz mi másért… mi másért aludtam volna az ágyában? Mi járhatott a fejemben?
Visszasiklatom felé a tekintetemet, egy erőtlen mozdulattal rogyok a fotelre. Hosszú, hosszú másodpercekig meredek rá némán. Mikor alszik, egész normálisnak tűnik… és jól néz ki… meglepően jól. Vajon milyen tapintása van a hajának?
Az ujjaim maguktól mozdulnak, de még időben rádöbbenek, hogy mit is művelek. Megtorpan a kezem, megremegve ugrom ki a fotelből, mielőtt eleget tennék a késztetésnek, hogy összetörjek valamit a szobában.
Mi… mi a fenét művelek? Mik járnak a fejemben? Miért akarom megérinteni, miért érzek kíváncsiságot, ha rá nézek? És miért… miért zavar a gondolat, hogy hol volt tegnap?
Az ajkamra harapva sétálok fel a lépcsőn, a szobájába megyek, hogy felkapjam a takaróját. Még mindig töményen érezni rajta az illatát, pedig egész éjjel én aludtam rajta…
Visszasétálok a nappaliba, apró mosollyal nézek végig a mozdulatlan alakon. Milyen mélyen alszik…
Szépen ráterítem a meleg paplant, érzem, ahogy ellágyul a tekintetem, leguggolok a kanapé mellé, hogy közelről nézhessem a békés, nyugodt arcvonásokat. A halk, egyenletes szuszogás szélesebb mosolyt csal ajkaimra, mély levegőt véve engedem, hogy az emlékek feléledjenek elmémben.
Apa is mindig ezt csinálta… hétvégén délután a kanapén olvasgatva aludt el… neki is mindig cipelhettem a paplant… mi vagyok én, szent Teréz anya?
Ez most mégis más… más érzés…
Puhán simítok ki egy tincset a homlokából, még csak meg sem rezzen az érintésemtől. Mintha égetné a bőre az ujjaimat. Igen… teljesen más érzés.
Felállok, az ujjaim ökölbe szorulnak, ismét lehunyom a szemeimet. Igen… hiszen őt gyűlölöm… nem igaz?
~*~
Lassan vánszorog az idő, itthon kell maradnom egész nap, hogy be- és kiengedjem Angelát, hiszen Parker nincs abban az állapotban, hogy ezt megtegye. A tévé kilőve, mert nem akarom felébreszteni, gépezni nincs kedvem, így olyan szörnyűségre vetemedek, hogy kinyitom törikönyvet. Már március van, de mégis olyan a könyv, mintha szeptembert írnánk. Hehh… ezt azt hiszem bóknak vehetem.
Nemsokára megjön Angela, amíg ő a konyhában ügyködik, én a mostani leckét lapozgatom mellette. Valami olyasmit mondtak, hogy dogát írunk. Unom a karót és a kettest… a hármas mennyivel jobban néz már ki.
Néha beszélgetünk egy-egy szót Angelával, sokkal kellemesebb beszélgetőpartnernek bizonyul, mint a munkaadója, aki még mindig mélyen hortyog a nappaliban. Hihetetlen… se a csengő, se a sütés-főzés hangjai nem ébresztették fel… komolyan, szerintem akár egy egész szimfonikus zenekar is játszhatna mellette… heh…
Miután kész a kaja, és Angela a takarítással is végzett, kiengedem, és apró ásítással sétálok vissza a konyhába. Most nem vagyok éhes, majd egy kicsit később eszem.
Felbattyogok a lépcsőn, a töri könyvet az asztalomon lévő szemétkupacra hajítva tüntetem el a tanulásnak nevezett bűncselekmény nyomait. Bah… vasárnap délután van és én itthon döglöm. Mondjuk most már akár el is mehetnék… de már elmúlt 5… nincs kedvem… bár… nem várom a pillanatot, mikor Parker felébred. Talán jobban járnék, ha nem lennék itt. Vajon emlékezni fog, hogy ott aludtam?
Persze, hogy fog… soha nem hagyna ki egy ilyen lehetőséget, hogy szivasson.
Na jó… mindjárt lemegyek vacsizni, aztán inkább elhúzok innen.
Felgyorsul a pulzusom, idegesen pörgetek egy cigit az ujjaim között, az ágyon végigdőlve gyújtok rá. Hogy is volt? Amiről nem tud, az nem fáj neki…
Miután elszívtam a cigit, fáradt sóhajjal sietek le a lépcsőfokokon, halkan, csörömpölés nélkül veszek elő egy tányért, és púposan teleszedem kajával. Imádom a csaj főztjét, jobb, mint bármilyen étteremben.
Mit is mondott, mi ez? Majorannás csirke? Igen, azt hiszem ez a neve. Nem mintha számítana, majdnem mindegy mit eszem, ha finom.
Ledobom magam az egyik székre, a pultra könyökölve meredek magam elé, miközben kábán pakolom a számba a falatokat. Álmos vagyok… lehet, hogy inkább aludnom kéne ahelyett, hogy elmegyek itthonról…
Ledermedek a mozdulataimban, ahogy mozgolódás halk nesze üti meg a fülemet, kitisztult tekintetemet felkapva sandítok a nappaliba, az ujjaim enyhén megszorítják a villát, ahogy látom felállni a kanapéról. Ide jön…
A tekintetemet a tányéromra kényszerítem, csupán a léptek hangjaiból tudom, hogy besétált a konyhába, egy kicsi falatot veszek a számba.
- Hány óra van? – Rekedtes a hangja, felé sandítva győződöm meg róla, hogy nem csak a szavai mögött, hanem az ajkai sarkában is apró mosoly bujkál… nem tetszik ez a mosoly… nagyon nem tetszik.
Biztos jó éjszakája volt.
Elhúzom a számat, kedvtelenül túrogatom a kaját a villámmal. Irritál a gondolat. Mi a francért irritál? Ennyire nem utálom a buzikat…
- Fél hat… - Hmm… várjunk csak… emlékszem, hogy volt valami, amit nem akartam elfelejteni. Oh, meg is van. Hihetetlen, hogy tényleg nem felejtettem el… zseniális vagyok… heh… - Ja, és Angela szólt, hogy holnap jönne a fizujáért… komolyan, hogy fizetsz te neki? – Halkan, kissé morcosan dünnyögök, miután befejeztem a mondatot, újabb falatot veszek a számba. Amíg eszem, legalább van ürügyem nem beszélni.
Feszültnek érzem a hangulatot, de valószínűleg most csak az én részemről merev a társalgás. Szinte már várom, mikor említi meg… érzem, hogy jönni fog… idegesítően jó a kedve…
- Mi a kaja? – Még mindig enyhén rekedtes a hangja, a kelés utáni nyűgösség megcsillan benne, kicsit oldalra biccentem a fejemet, figyelem, ahogy az ajtóhoz battyog. Mókás látvány… ha nem idegesítene, azt mondanám, hogy… aranyos…
- Mint a tányéromon látod, majorannás csirke…
A következő pillanatban már velem szemben ül, lustán felsandítva nézem a fáradt mozdulatokat. Hát igen… ebben a korban… hehh…
A mosolyom kiszélesedik, ahogy a nyakához kap, ha nem feszélyezne a tudat, hogy fegyvere van ellenem, tuti, hogy fülig érne a vigyorom. Ugye hogy nem is olyan kényelmes az a kanapé, mint amilyennek első ránézésre tűnik? Már én is tapasztaltam…
Viszont ha nem gond, én nem leszek annyira jóarc, hogy megmasszírozzam…
- Ne nevess kölyök… ez is miattad van. – Ja persze… hé, attól még szórakoztat, nem azt jelenti, hogy bárkinek is kívánnám azt a nyakgörcsöt… na jó… talán neki mégis. Hehe…
- Persze… és fogd rám azt is, hogy eddig aludtál. – Csak a vigyora láttán jut eszembe, hogy mire célozhatott az előző megjegyzéssel, a fogaimat puhán összeszorítva fordulok el tőle, és magamban imádkozom, hogy ne az legyen a folytatás, amire gondolok.
Kizárt, hogy nem az lesz.
- Hát… nem tudom ki aludt az ágyamban hajnali ötkor, amikor hazajöttem – Megrezzenek, hiába voltam felkészülve a gúnyolódásra, mégis mintha váratlanul érne, a számat elhúzva fordulok vissza felé.
Előrébb dől, az idegesítő, elégedett vigyor levakarhatatlan a képéről. A helyében óvatosabb lennék, mert villa van a kezemben.
- Szerinted miért aludtam a kanapén? – Rövid csend, lassan, higgadtan engedem ki a levegőt a tüdőmből. Mindketten tudjuk, hogy miért aludt a kanapén, azt hiszem, tovább is léphetünk. Pont.
- Jó étvágyat… - Halkan dünnyögök, enyhén remegő kezekkel erőltetek a számba egy falatot, hogy addig se kelljen beszélnem.
El akarok süllyedni…
Ha amiatt ilyen elégedetten vigyorog, hogy az ágyában aludtam, mit tenne, ha megtudná, mit műveltem a múltkor a zuhanyzóban…
Érzem, ahogy az arcomba áramlik a vér, lesütöm a tekintetemet, hogy elrejtsem a szétterjedő pírt. Utálom ezt a szart, miért kell ennyitől kivörösödnöm?
Újabb falat, megreszket a kezem, ahogy lágyan, puhán ejti ki a nevemet. A hangjából még mindig süt a gúny, mégis különösen gyengéden ejti ki a rövid szót.
Önkéntelenül is felemelem a fejemet, képtelen vagyok nem rá nézni. Muszáj…
A picsába… mi történik velem?
- Miért aludtál az ágyamban? – Bamm.
Itt a kérdés. Na, látod… reggel óta ezen gondolkozom én is… faszfej… nem kéne ilyen nyíltan rákérdezni ilyen kínos dolgokra. Bár… gondolom ez a lényeg benne…
Na, akkor nézzük… azt hiszem, volt egy jó sztorim… miért nem jut eszembe? Felkészülten vártam a kérdést, mégis minden gondolat elillant. A fenébe, a fenébe…
- Hajnalban részegen jöttem haza, és összekevertem a szobákat, ennyi… - Hadarva ejtem ki a szavakat, mikor végre megtalálom a fejemben elrejtett mentegetőzést. Nem a legjobb indok, de elmegy. Remélem beveszi…
- Hát… nekem feltűnt volna a szobák közötti rendkülönbség… - Nem akarom hallani a folytatást. Nem akarom… – …csak nem hiányoztam? – Csatt.
Hangosan csörren a villa, ahogy irritáltan a tányérba vágom, a porcelán szinte belecseng az erős ütésbe. A picsába már, nem lehetne leszállni rólam? Oké, felfogtam, hogy kurvára jó kedve van, mert jól kúrt az éjszaka, de ez nem elég indok, hogy szopasson. Igenis azért aludtam a szobájában, mert összekevertem!
Mi más indokom lett volna? Gyűlölöm még csak a képét is!
- Elment az étvágyam, kösz… - Felállok, és szokásomhoz híven faképnél hagyom, a talpaim halkan csattognak a földön, némán, dühösen puffogok magamban.
És én még betakartam… meg vigyáztam, hogy ne ébresszem fel a tévével… a picsába… menjen a francba, a gúnyos, pofátlanul jóképű bájvigyorával együtt.
Pedig még szívesen megettem volna a maradék kajámat… egy kicsit még éhes vagyok… ez is az ő hibája. Minden az ő hibája.
- Pihend ki magad, mert holnap iskola. – Jókedvű, derűs hanglejtés, legszívesebben belefojtanám egy kiskanálnyi vízbe, végre elfogynak a végeláthatatlannak tűnő lépcsőfokok, az ajtóm hangosan dörren mögöttem.
Az ágyra vetem magamat, ujjaimmal erősen, durván markolom a puha ágyneműt, összeszorítom a fogaimat. Nem értem, hogy tud ennyire könnyen kihozni a sodromból. Nem értem, miért érdekel… elég ha én tudom, hogy miért aludtam ott…
De tényleg csak összetévesztettem a szobákat? Ez az a kérdés, ami igazán, őszintén irritál. Nem tudom rá a választ.
Cigi után nyúlok, könnyed mozdulatokkal gyújtok rá, és egy fokkal máris jobban érzem magam. Mintha kiegyenlítenék azzal, hogy olyat csinálok, amit megtiltott. Röhejes és gyerekes gondolkodásmód… de ki nem szarja le? Amíg enyhíti a dühömet, addig tökéletes. Heh…
~*~
Kissé türelmetlenül dobolok a padon a tollammal, a tábla fölé akasztott óra mintha lassított felvételben működne. Már nincs sok… gyerünk…
A tanárra nézek, aki irritálóan széles gesztikulációs mozdulatokkal magyaráz valamit a táblánál, a tekintetem végigfut a krétával felfirkantott egyenletek hosszú soraira. Pfff… épp eleget láttam ahhoz, hogy ne akarjak többet.
Hátradőlök a széken, kicsit lejjebb csúszva hunyom le a szemeimet, és kizárom a fejemből a külvilág zavaró zajongását. Vajon ma is elfelejti az órát? Tegnap odamentem a szalonhoz, de nem volt ott… gondolkodtam rajta, hogy felhívom… de ha már egyszer elfelejti, ki vagyok én, hogy emlékeztessem? Ennyire nem hülyültem meg. A végén még azt hinné, hogy tanulni szeretnék. Beszarás…
Apró mosoly kúszik az ajkaimra, lustán nyitom ki a szemeimet mikor valaki megbök hátulról a tollával. Csak a fejemet fordítom kissé oldalra, elveszem a nekem nyújtott cetlit. Levelezés órán… komolyan, mint általánosban… hehh…
„Suli után a törzshelyen?”
Összegyűröm a papírt, ismételten hátrasandítok Nickre, és csak a hüvelykujjam felemelésével jelzem a beleegyezésemet. Ha tegnap elfelejtette, ma miért jutna eszébe? Én meg nem vagyok akkora balek, hogy magamtól odamenjek megint. Max felhív, tudja a számom…
Végre elérkezik a várva várt pillanat, amint megszólal a csengő, a diákok fele – vagyis inkább a hátsó egy-két sor – szó nélkül felugrik, a cuccainkat összedobálva özönlünk az ajtó felé. A tanár megadó sóhajjal fejezi be egy feladat közepén az órát, felemelt hangon jelenti ki, hogy az a házi feladat, hogy befejezzük az órait. Házi feladat… hehe… jó vicc.
A szekrényeknél még elidőzünk, megvárjuk, míg az idegesítő pisisek kiözönlenek a szüleikhez, majd az utolsó hullámmal végre mi is magunk mögött hagyjuk a gyűlölt épületet. Elgondolkodva, fél füllel hallgatom, ahogy Nick mesél valami csajról, akit hétvégén szedett fel, és kétszer is elmondja, milyen kár, hogy nem voltam ott… ja persze, mintha annyira érdekelne a csajozás. Nem mintha szükségem lenne ennél több bonyodalomra és idegesítő dologra az életemben… így is van elég…
Kijjebb érünk, lustán, unottan futtatom végig tekintetemet a zúgolódó, lelkes tömegen, pillantásom megakad egy ismerős alakon. Tágra nyílnak a szemeim, egy röpke pillanat ereéig szinte teljesen leblokkolok, még azt is elfelejtem, hogy el kéne fordítanom a fejem.
Találkozik a tekintetünk, a pillantása kizökkent a ledöbbentségből, szinte rögtön oldalra fordulok, a szívem mintha a torkomban dübörögne. Ez meg… mi a francot keres itt?
Nem vagyok már pisis, hogy hurcolásszon… ráadásul… miért nem tudja elfelejteni? A fenébe…
Lehet, hogy nem is értem jött… igen, nagyon valószínű… mekkora marhaság. Ki másért jött volna? Mindegy… tegyél úgy mintha nem láttad volna, csak nyugi…
Nick felé fordulva sétálok tovább, ledermedek a mozdulatban, mikor a nevemet hallom magam mögül. A picsába már… hát, azt hiszem felesleges tovább tettetni…
- Figyelj Nick, most le kell lépnem… talán később még benézek, oké? – Értetlenül pislog rám, de a végén bólint, én pedig kelletlen fintorral fordulok meg, hogy odamenjek hozzá.
Mintha száz meg száz tekintet fúródna a hátamba, a kezeimet mogorván fűzöm össze a mellkasom előtt. Ennél nagyobb feltűnést nem is kelthetett volna a pöpec kis luxus sportkocsijával…
Komolyan… ez a pasi nem ismeri a diszkréció kifejezést? Vehetne valami normális járgányt is…
Dühösen háborgok magamba, míg odaérek, meg sem várom, hogy köszönjön, máris ki kell adnom az ingerültségem egy részét.
- Mit keresel itt? Én is eltaláltam volna abba a szalonba – Tegnap is megoldottam valahogy…
Mosolyogva áll fel a félig ülő helyzetből, amivel a motorháztetőnek ült, összeszorítom az ajkaimat, mintha így könnyebb lenne lenyelni a torkomban lüktető gombócot.
- Egyértelmű, érted jöttem, pattanj be. – Végre egy jó ötlet… minél gyorsabban eltűnni a suli közeléből.
Sietős léptekkel kerülöm meg a kocsit, szinte bevágódom a puha ülésre. Remek. Indulhatunk is.
Lecsúszom az ülésben, szinte elfekve figyelem, ahogy a fák megindulnak mellettünk. De régen volt már, hogy valaki felvett a sulinál… talán még általánosban, mikor apa vitt a snooker órákra. Heh… nosztalgia…
Most valamiért nem zavarnak annyira az emlékek, mint máskor.
- Jut eszembe… remélem utána van valami programod. – Felé kapom a tekintetemet, ahogy hangja kizökkent az elkalandozó gondolatokból, az egyik szemöldököm felszalad a homlokomon.
Reméli, hogy van programom? Nagyon kedves… hehh… ennyire zavarná, ha otthon lennék? Hát, elhiheti, hogy én sem kívánom jobban a társaságát.
Vagy lehet, hogy megint el akar vinni kajálni? De akkor nem így kérdezte volna… bár a legutóbbi alkalom tapasztalata azt mutatja, hogy nekünk nem kéne együtt menni sehová. Miért érzem azt, hogy mégis elmennék vele, ha meghívna? Gőzöm sincs.
- Még nem tudom… miért? – Diplomatikus válasz. Ebből még bármit ki lehet hozni attól függően, hogy miért érdeklődik. Heh…
- Mert nekem van. Szóval ha lejátszottuk ezt a két órát, utána én megyek a dolgomra. Ha gondolod hazaviszlek előtte. – Oh, értem.
Egy lusta ásítással borzolom össze a hajamat, az ajtóra könyökölve figyelem az utat, miközben unottan válaszolok.
- Hazatalálok. – Felé sandítok, az arcán szokatlanul jókedvű mosoly honol, a szemeim résnyire összeszűkülnek. Mi a fene baja van? Hiszen épp velem van, és az elkövetkezendő két órában össze vagyunk láncolva. Ilyenkor minimum, hogy neki is rossz kedve legyen… ez így nem ér… - Miért vigyorogsz, csak nem randid lesz? – Elmosolyodom a saját kérdésem hallatán, olyan röhejesen hangzik a „randi” szó Parker említése kapcsán. Majd pont ő fog randizni, aki minden héten más pasit visz ágyba. Hehh…
Még mindig szórakozottan fordulok felé, az arcomról lefagy a mosoly, ahogy meglátom a sunyi vigyort ajkain. Az arckifejezése többet mond minden szónál.
Összeszűkül a mellkasom, az ujjaim megfeszülnek a combomon. Mi… micsoda? Ez most komoly? Csak valami vicc lehet.
Randizni? Ő? Mégis kivel?
Nincs akkora idióta, aki elmenne vele.
- Várj, csak hülyéskedsz, igaz? – Apró kuncogást erőltetek magamra, de a gúnyos nevetés egy cseppet sem hangzik őszintének. Miért zavar ennyire a gondolat? – Azt hittem, a pasik csak dugják egymást. Kapcsolat? Két pasi között? És én még úgy gondoltam, hogy buziság nem lehet ennél undorítóbb. – A végét szinte már csak magamnak dünnyögöm, elfordulok tőle.
Biztos csak szivat… nincs ember a földön, aki elviselné őt hosszútávon. Én is csak azért vagyok képes rá, mert erre kényszerültem…
Az ujjaimmal türelmetlenül dobolok a combomon, az ajkaimat erősen összeszorítom, mielőtt folytatnám a megbotránkozást, és még kínosabb helyzetbe keverném magamat. Nem értem…
- Igen, képzeld el a férfiak között is létezik kapcsolat. – Hallom a hangján, hogy mosolyog, az izmaim megfeszülnek a törhetetlen jókedv láttán.
Elhúzom a számat, ideges fintorral figyelem mozdulatait a szemem sarkából.
De hiszen… régebben ha így gúnyolódtam volna vele, már a kormányt szorítaná, hogy levezesse az ingerültségét… miért kell ennyire boldognak tűnnie? Csak mert valami hülye kis pasi ribivel találkozik? Röhej… úgy viselkedik, mint egy tapasztalatlan tinédzser… idegesít… idegesít…
- De remélem még nem felejtetted el a fogadalmadat, hogy nincs buziszex a házban… - Keserű dühvel dünnyögök a tenyerembe, lustán támasztom meg a fejemet.
Nem kapok választ a bunkó kijelentésre, de remélem a hallgatást beleegyezésnek vehetem…
~*~
Gyakorlás közben csak annyit beszélünk, amennyit muszáj. Most nem meccset játszunk, hanem különböző pozíciókat rak fel, nekem pedig meg kell oldanom… valahogy.
Azaz… kurva nagy szopás és még a játék élvezete sincs bene… királyság…
Az asztal szélére támaszkodva meredek a snooker pozícióra, amit felrakott, tanácstalanul döntöm oldalra a fejemet. Mekkora szar… nincs olyan irány, ahonnan meg lehetne fogni… csak ha két fallal csinálnám, az pedig rohadt nehéz. Utálom ezt a pasit, mondtam már? Igen, tuti hogy mondtam.
Biztos unja az egészet, de még most is vigyorog. Vajon azért ilyen jókedvű, mert engem szopathat, vagy a randija jár a fejében?
Megszorulnak az ujjaim a dákón, képtelen vagyok koncentrálni. Folyton elkalandoznak a gondolataim más irányba… mármint, mindig ugyanabba az irányba… miért nem tudom egyszerűen csak kiverni a fejemből? Randija lesz és kész. Mit aggódok ezen?
Ha lesz egy tartós kapcsolata, az nekem csak jó, nem? Még kisebb az esélye, hogy csak úgy poénból letámad… ráadásul ha van egy kis szerencsém, ezentúl még a mostaninál is kevesebb időt fog otthon tölteni. Akkor miért irritál? Örülnöm kéne…
Már amennyire lehet lelkesedni egy olyan visszataszító dologért, mint a szerelem két férfi között. Szerelem? Ki beszél itt szerelemről… valószínűleg csak állandó szexpartnerre vágyik mindkettejük. Így megspórolják azt, hogy csábítgatni kelljen másokat. Hasznos… Heh…
Összerezzenek, ahogy a nevemet hallom magam mellől, a kába, homályos tekintetem rögtön kijózanodik, a fejemet kicsit megrázva egyenesedem fel. Oh, igen… épp löknöm kéne… el is felejtettem.
- Hol jár a fejed? Már kétszer szólítottalak... – Közvetlenül mellém áll, a fenekét lustán támasztja az asztal szélének, ellenállok a kényszernek, hogy hátráljak egy lépést. Behatol a személyes szférámba…
Nem válaszolok, szemforgatva fordulok vissza az asztal felé, még mindig kicsit bódultan mérem fel a golyók állását. Oh, még mindig ugyanaz… mintha abban reménykedtem volna, hogy ha elég ideig bámulom, megváltozik…
Halk, fáradt sóhaj szökik ki ajkaim közül, mintha teljesen leszívták volna minden erőmet az aggodalmas, ellentmondásos gondolataim. Elegem van már ebből az egészből… hjaj… miért kell itt szenvednem, mikor tökre világos, hogy béna vagyok az egészhez? Soha nem leszek olyan jó, mint ő…
Érzem, hogy mögém áll, megfeszülnek az izmaim, ahogy a testének a melege zavaró emlékeket kavar fel bennem. Most mégsem érzek gyűlöletet.
- Segíthetek? – A hangja most már nem olyan jókedvű, komolyabbnak, kissé talán még komornak is tűnik. Összeszorítom az ajkaimat, képtelen vagyok megszólalni, némán bólintok.
Hozzám simul, és ahogy lehajolunk, irányítja a kezemet. Sokkal magasabb nálam, így fölém hajolva is könnyedén látja a golyókat, a szívem heves dübörgése szinte megsüketít.
Már sajnálom, hogy engedélyt adtam neki…
Együtt lökjük meg a fehér golyót, hibátlanul pattan az első, majd a második falon is, halk koccanással ütközik neki a takarásban lévő pirosnak. Tökéletes…
Az ajkamra harapva egyenesedek fel, miután ellépett mögülem, komor, lesújtó pillantást küldök felé. Nem tudtam, hogy a „segítség” ilyen közeli érintést igényel… mindegy…
- Remek… de ha megcsinálod helyettem, attól én nem leszek jobb. – Durcásan dünnyögök, elfordítom az arcomat. Nem akarom, hogy lássa rajta a pírt.
- Csak hiszed. Most te jössz. Ugyanez az állás, de egyedül csinálod.
~*~
Fáradtan teszem le a dákót, mikor végre letelik a két óra, együtt megyünk kifelé a szalonból. Addig csináltatta újra és újra a feladatokat, amíg nem sikerült… szadista állat…
- Biztos ne dobjalak haza? – A parkolóban felém sandít, a kezeimet zsebre vágva emelem fel a tekintetemet a földről.
- De. – Mi a francot művelek? Csak azért egyeztem bele, mert…
Nem az nem lehet… nem, nem akarom szándékosan elérni, hogy elkéssen a randijáról. Soha nem tennék olyat… heh…
Int a fejével, és én bepattanok az anyósülésre, a szokott laza, félig fekvő pózba vágom magamat, és makacs némaságba burkolózom.
Furcsa… mintha a szokottnál egy leheletnyivel kevésbé lenne feszült a hangulat… lehet, hogy tényleg jót tenne nekünk, ha lenne valakije?
- Jó voltál. – Elfojtok egy halk, hitetlenkedő horkanást, kicsit feljebb csúszom a székben. Persze… tudom, hogy a fejlődés nem egy nap alatt jön, de ma akkor is kifejezetten béna voltam.
Az ő hibája… elvonta a figyelmemet a hülye randis kijelentésével.
- Na mivan, gyakorlod a jópofizást a randira? – Sértetten, durcásan dünnyögök, azzal, hogy kimondtam a gondolataimat, csak még mélyebbre ásták magukat a fejemben. A picsába már… tapasztalat: az ilyen beszólásokat ezentúl inkább lenyelni.
Látom, ahogy elmosolyodik, élveteg, sunyi pillantással sandít felém. Nem tetszik, ahogy rám néz. Már előre félek a következő szavaitól.
- Miért zavar ennyire, hogy randira megyek? – Cöh… gyűlölöm, hogy mindig beigazolódnak a félelmeim.
Tágra nyílnak a szemeim, összefonom a kezeimet a mellkasom előtt. Az arcom mintha lángra akarna gyúlni. A picsába… Hogy miért zavar? Jó kérdés… én sem igazán tudom rá a választ… nem kéne…
Talán attól félek, hogy ha sok ideig együtt lesznek, át fog járni hozzánk a pasi, és még egy langyi jelenlétét kell tűrnöm nap mint nap? Meglehet…
- Nem zavar. Sőt, ha pasid lesz, legalább még kisebb lesz a veszély, hogy rám veted magad… - Szinte csak magamban morgom a szavakat, elfordulok tőle. Nem akarom látni az arckifejezését, az is éppen elég, ahogy hallom jóízűen felnevetni… nem tetszik, mikor jó kedve van… jobb volt az ideges, dühös Parker…
Befordulunk az utcánkba, összeszorítom az ajkaimat. Nem akarok kiszállni…
Mindegy… egyszerűen csak nem törődöm vele…
|
| timcsiikee | 2011. 08. 15. 14:54:38 | #15873 |
Karakter: Parker Henderson
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Parker:
A kocsiban véletlenül egyszerre nyúlunk a rádió felé, de az én kezem hamarabb ér oda így az enyémbe ütköznek ujjai, hirtelen kapja el, mint aki tűzbe nyúlt, majd bekapcsolom végre a rádiót. Figyelem reakcióit. Ez a feszült csend nem valami jó. Bár még nagyon az elején vagyunk annak, hogy egyáltalán megpróbáljunk egymással normálisak lenni.
Belépünk végre az étterembe és kellemesebbé válik a hangulat.
- Dohányzó vagy nem dohányzó asztalt szeretnének? – Jake már épp válaszolna, amikor közbevágok.
- Nem dohányzót – a pasas csak biccent és vezet minket egy asztalhoz. Az kéne még, hogy nyilvános helyen dohányozzon, egy étteremben… komolyan nem gondolkodik? Ez nem egy bár, ahol nem érdekli a többi embert hány éves.
Látom rajta, hogy nem tetszik neki a dolog.
- Jake, le kéne szoknod a dohányzásról. – szólok halkan, mire csak szótlanul elbújik az étlap mögé. - Harminc évesen úgy fognak remegni tőle a kezeid, hogy képtelen leszel véghezvinni egy rendes lökést.
- Te már csak tudod… - hahh… kölyök. Hosszú percnyi néma csönd következik, amíg csak az étlapot bújjuk és kiválasztjuk az ételt és rendelünk. - Arra gondoltam, hogy a snookerleckéket csinálhatnánk suli helyett. – amikor felnézek arcára látom, mennyire elégedett a saját ötletével. Hehh…
- Felejtsd el. – komolyan azt hiszi, hogy ilyenbe belemennék? Most komolyan. EZ olyan, mint amikor megpróbálkozott kulcsot kisajtolni belőlem az egyezség kötése alatt. - Jake… a te érdeked is, hogy tanulj… bár, gondolom mondhatok akármit, csak a falnak beszélek. – mint mindig, ha valami pozitív javaslattal állnék elő… azt hiszem ehhez is hozzá kell szoknom.
- Nem tudom, miért pofázol… nem mintha értelmiségi melód lenne… - egyre jobb. Ahogy látom és jó pár dolgot tudok róla, míg ő rólam semmit. Csak elmosolyodom.
- Ha érdekel, nekem van diplomám. Jogi egyetemre jártam. – még ha van benne egy cseppnyi értelem vagy logika, akkor is kölyök maradt. Komolyan azt gondolta, hogy csak a snookerből élek? Ugyan már…
- Ezért utálom az olyan pasikat, mint te. – ez érdekesen kezdődik, így felsandítok rá. - Okos vagy, gazdag, jóképű és sikeres… és emiatt azt hiszed, hogy tiéd a világ. Pedig egyvalamin nem változtat ez az egész. – azt hiszem az a kedvenc időtöltése, hogy vagy engem szekáljon, vagy legalább csak kiborítson, de lehet csak jól esik neki, hogy van akin kiélheti a bosszantási vágyait. Valószínű, hogy az apjával nem ilyen volt- Kíváncsi lennék, hogy vele hogyan viselkedett, mert ahogy kezdett elzülleni, annál kevesebbet hallottam róla.
Közbevág az egyoldalú vitába a szőke kis pincérfiú, aki már az előzőleges rendelés felvevésekor is elragadta egy pillanatra a figyelmemet. Jólfésült, ápolt és kedves modorú. Valahonnan talán ismerős is.
Leteszi az ételt, majd sorolni kezdi, hogy milyen desszertek vannak, ha esetleg kérnénk, de Jake közbevág mondandójába, nem is akármilyen módon. Lehet akármilyen szemtelen, de ezt azért tőle sem vártam volna.
- Azt tanácsolom, vigyázz, hogy nézel rá, a végén még félreérti. – egy kisebb hatásszünet után előrébb hajol és csak suttogja az utolsó szót. – Meleg – ujjaim megfeszülnek az asztallapon, másik kezem a villát markolja, de vigyáznom kell, nehogy elhajlítsam. Épp zavartan pillantanék a pincérre, aki reakciója még jobban meglep, mint Jake kitörése. Ír valamit a cetlijére, rózsaszín arccal és édes kis mosollyal, majd a kezembe nyomja.
- Itt a számom. – beszarok… komolyan. Kizökkent Jake csattogása az asztalon, nem rohanok utána amikor kiviharzik, meg sem próbálom utolérni. Ha már a szavamra nem hallgat. Nem rendezek még nagyobb jelenetet. Mit csináljak, kényszerítsem vissza az asztalhoz, mint egy hülyegyereket? Ilyen korban ez már felesleges.
A kis pincérfiú rögtön visszasiet, aggodalmas tekintettel néz rám, majd az asztal mellett megállva Jake után aki épp „finoman” becsapja az ajtót.
- Valami gond van? – kérdi tőlem, mire csak sóhajtok egyet.
- Azt hiszem a másik ételre nem lesz szükség. Ne aggódjon, kifizetem – felkapja a tányért, én pedig ujjaim között pörgetem azt a kis cetlit, amit az előbb adott.
- Arra semmi szükség – bájos mosollyal viszi el a tányért, én meg lenyugodva enni kezdek. Szeretem ezt az éttermet, a hangulatát és az ételeket is, ráadásul éhes vagyok. Jake biztos ma sem fog egy ideig hazajönni, így nem strapálom magam, úgyis visszajön. Tudom…
Végzek az étellel, pont elég volt ahhoz hogy ne legyek éhes és ne tömjem túl magam. Ezt is szeretem ebben a helyben, mindig eltalálnak mindnet a fűszerezéstől kezdve… a személyzetig.
Ismét a kis pincérfiú tér vissza, most már sokkal lelkesebben és bájosabban, mint a legelején az ételrendelés felvételekor. Felveszi az üres tányéromat, közben néha arcomra figyel, én csak tekintetét keresem.
- Ajánlhatok valami desszertet? – kérdi kiegyenesedve, én csak kényelmesen támasztom meg államat, felnézve rá.
- Persze… mikor végzel? – kérdezek vissza sejtelmes mosollyal.
~*~
Hajnalban ébredek… mindig ez történik, ha nem otthon töltöm az éjszakát. A szervezetem automatikusan kilök az ágyból, vagy ahonnan vagyok és riaszt, hogy azelőtt el kellene tűnnöm, mielőtt a másik fél felébred. Felülök az ágyon, álmosan gyűröm meg arcomat, halkan morogva. Édes…
Sokkal jobb volt az este, mint számítottam rá, és végre sikerült úgy kikapcsolódnom, ahogy régóta kellett volna. Sok minden jött közbe… de most legalább kiegyensúlyozottabbnak érzem magam, és a kedvem is jobb.
Tony… azt hiszem. Egész jól elfeledtetett velem minden hülyeséget, a társasága sem volt rossz. Nem beszélve…
Ha nem lennék ellenére a hosszabb távú elviselésnek talán… vagy talán vagyok már elég koros ahhoz, hogy tartósan legyen valakim. Zavar a gondolat, hogy ez pont most jut eszembe ennél a fiúnál. Csak van egy kis gond… Jake… Amíg ő nálam él, addig eléggé korlátozva vagyok. Mintha egy kiskölyök pottyant volna a nyakamba. Kész parádé.
Még egy ideig elidőznék ártatlan arcának bámulásával, de lehet felkölteném előbb utóbb. Ha jól sejtem nem ismert meg, hisz be kellett mutatkoznom az este folyamán. Kíváncsi lennék…
Lassan felöltözök, hagyok az ágyon egy cetlit. Sport 3, 11:40.
Csendben kimegyek a kocsimhoz, majd szépen hazahajtok.
Jó korán kelhettem, mert még csak alig múlik el öt óra, amikor belépek a házba. A nappaliban csend fogad. Lehet megint egy hétig nem merészkedik majd haza? Az azért sok lenne egy ilyen egyszerű kiborulásért. Ugyebár aki másnak vermet ás… egy szóval sem mondhatja azt, hogy én provokáltam azt a finom fiúcskát. Kész röhej… lehet meg kéne köszönnöm, hogy hála neki volt végre egy jó estém? Na attól tuti még jobban kiborulna.
Felmegyek a szobámba, minden szinte fekete mert be vannak húzva a súlyos függönyök. Felkapcsolom a villanyt, hogy amíg ruháimat lekapom és visszafekszem, legalább addig lássak valamit, de azonnal ledermedek a harmadik ruhaeltávolító mozdulatban, amikor meglátom, hogy az ágyam nem üres. Mi a fene?
Közelebb lépek, már csak egy kigombolt ing és egy alsó virít rajtam, amikor az ágy felé állok. Akaratomon kívül is mosoly szökik arcomra, a nyugodt arc láttán. Jake alszik… az én ágyamban. Ha nem zavarna, hogy fölkelteném, most hangosan felnevetnék, de vasárnap van… most hagyom aludni.
Mosolyogva megcsóválom fejem, majd lekapom az inget, helyére egy pólót veszek és egy párnát elcsaklizva visszamegyek a nappaliba. Az hétszentség, hogy én nem alszom a szobájában, jó lesz nekem a kanapé is. Jó kényelmes.
Sokáig felvoltam, nyughatatlan volt a kissrác, így nem sokat aludtam, meglátszanak rajtam a fáradtság nyomai, mert épp hogy kényelembe helyezem magam, máris alszom.
~*~
Mire felkelek sötétebb van a szobában mint kéne, jobban mondva a nappaliban és a fény a konyhából szűrődik ki. Egy takaró van rajtam, amire nem is emlékszem. Hány óra van? Feltápászkodom, de úgy érzem kávéra nincs szükségem. Egyrészt mert mindjárt este van, másrészt túl sokat aludhattam. Este meg nem iszom kávét ha ekkor kelek fel, ha nem.
Kicsit meggyűröm arcomat, majd ásítva hajamba túrok és felállok a kanapéról. Miért is aludtam itt? Ja már emlékszem. Kisebb mosollyal lépek be a konyhába, ahol épp Jake vacsizik… ha jól látom. Jó ötlet, kissé éhes vagyok. Tegnap este óta nem ettem semmit.
- Hány óra van? – kérdem kissé reszelős, komor hangon, de egy kis torokköszörülés segít ezen.
- Fél hat – válaszol egy falat előtt nem valami jókedvűen, de most nem figyelek rá. Jó kedvem van és nem hagyom, hogy elrontsa. – Ja, és Angela szólt, hogy holnap jönne a fizujáért… komolyan, hogy fizetsz te neki?
- Mi a kaja? – kérdezek újra én, mintha meg sem hallottam volna amit mond, és a hűtőhöz slattyogok.
- Mint a tányéromon látod, majorannás csirke… - kiszedek a tányérra egy adagot, megmelegítem és leülök vele szemben. Amikor előre hajolnék hirtelen kiegyenesedek, mert megfájdul a nyakam. Odakapok és masszírozni kezdem, ekkor meglátom a kis sunyi mosolyt az arcán.
- Ne nevess kölyök… ez is miattad van – fél mosollyal arcomon fordulok felé, majd amint kimasszíroztam a húzódó görcsöt, visszafordulok a finom ételhez.
- Persze… és fogd rám azt is, hogy eddig aludtál – amint leesik neki, hogy mit is bökött ki én már rég vigyorgok, de ő csak elfordítja arcát egy kis duzzogó arckifejezéssel.
- Hát… nem tudom ki aludt az ágyamban hajnali ötkor, amikor hazajöttem – erre a kijelentésre ledermed, és lassan visszafordul felém. – Szerinted miért aludtam a kanapén? – nem válaszol, inkább csak kikerüli a kérdést azzal, hogy dünnyögve jó étvágyat kíván. Hehe… - Jake… - szólítom halkan mire kíváncsian pillant fel. – Miért aludtál az ágyamban? – elmosolyodom saját kérdésemen. Most rajtam a sor, hogy kicsit szekálódjak vele.
- Hajnalban részegen jöttem haza, és összekevertem a szobákat, ennyi… - magyaráz kissé hadarva, édesen zavart arckifejezéssel, mire csak felvonom egyik szemöldökömet.
- Hát… nekem feltűnt volna a szobák közötti rendkülönbség… - jelentem ki halkan – csak nem hiányoztam? – elégedett kis vigyorkával kapom be a következő falatot, mire belecsapja a villát a már majdnem üres tányérba, és csikorog a szék, ahogy hirtelen feláll.
- Elment az étvágyam , kösz… - morogja kelletlenül, és mezítlábas talpakkal kicsattog, majd fel a lépcsőn.
- Pihend ki magad, mert holnap iskola - Csak halkan kuncogva nézek utána, végig figyelem ahogyan felfelé halad, majd jóízűen befejezem a vacsorát.
~*~
Hétfőn sikeresen elfelejtem a délutáni „edzést” Jake-el, mert annyi elintéznivaló maradt. Mivel nem volt hajlandó kicsit sem foglalkozni a saját apja temetésével, mindent én rendeztem el. Sebaj… még ott a holnap. Míg Jake suliban van megérkezik Angela is a mondott időre. A tárcámért nyúlok, elkezdek kutakodni benne, és míg kifizetem kiesik egy cetli. El is köszön, én pedig lehajolok a papírdarabért, és amikor meglátom tartalmát először csak elgondolkodom. Számok… egy telefonszám? Oh, már emlékszem. Ajkaimra ragadozó mosoly kúszik, elkényelmesedek a kanapén, előkapom a telefonomat és tárcsázni kezdek.
- Hallo? – izgatott pihegést hallok, és nagyon kívncsi kis hangot ami ismerős. Ez még szélesebb vigyorgásra késztet.
- Tony, ugye? – kérdezek vissza mély, halk hangon, a heves pihegés kicsit felgyorsul, sőt magam elé képzelem a felélénkülő kék kis szemeket is.
- Igen, én vagyok. – válaszol kissé akadozva. Remek, sikerült a nevét is megjegyeznem, király vagyok.
- Parker vagyok… ráérsz holnap délután?
~*~
Másnap reggel, korábban kelek a kelleténél. Olyan vagyok mint egy rossz tini, komolyan. Ezer meg egy éve nem volt kifejezetten randinak nevezhető találkám. Na jó azért annyira idős nem vagyok, de régen volt az már biztos. Mire Jake felkel már elő van készítve neki egy papírzacsiba kaja, én csak nyugisan kávézom ahogy sietve lebattyog.
- El fogsz késni – morgom halkan, de nem is igazán figyel rám, vagy legalábbis úgy tesz – Amúgy az a tiéd – ujjammal a pulton lévő zacsira bökök.
- Kösz… - válaszol egyhangúan, magára kanyarintja a kabátot, de mielőtt elköszönne még visszatartom.
- Ma suli után elmegyünk ugyan abba a szalonba, mint a múltkor. Tudod, ahogy megegyeztünk – elégedett mosollyal teszem karba kezeimet az ajtóban állva, vállammal megtámasztom az ajtó keretét.
- Jó-jó – hadarja gyorsan, majd mint aki menekül úgy siet ki és majdnem erősen csapja be az ajtót.
Délután a sulija előtt parkolok le a járda mellett, épp tíz perccel az utolsó órák előtt. Szeretem, ha készségesek az iskolai titkárságon, bár van egy olyan érzésem a nyájasságom sem volt utolsó tényező.
Kiszállok a kocsiból, a motorháztetőnek támaszkodva oldalt, zsebre vágott kezekkel. Kicsengetnek, pár pillanatnyi hatásszünet után elkezdenek kiözönleni a kölykök, és mindegyiket megfigyelem, aki egy kicsit is hasonlít Jake-re.
Sokáig hasonlót sem látok, egyre kisebb sűrűséggel jönnek kifelé, így legalább jobban megfigyelhetem őket… csak nem tévesztettem el. Épp ekkor lép ki az épületből, talán nincs egyedül, jobban mondva valaki társaságában jön ki, és nem vesz észre, viszont amikor véletlenül találkozik is a tekintetünk, már hiába fordul meg.
- Jake! – kiáltok utána és most valamiért megáll, nem úgy mint az eddigi alkalmaknál, amikor csak egyszerűen elviharzott. Nagy nehezen visszafordul végül kiköt előttem, csak most veszem észre, hogy egyre több szem szegeződik felém. Vagy felénk?
- Mit keresel itt? Én is eltaláltam volna abba a szalonba – morogja kissé paprikásan, de csak közönyösen, némi jókedvvel fűszerezve válaszolok rá.
- Egyértelmű, érted jöttem, pattanj be – megkerüli a kocsit és végre beszáll, ahogyan én is. Remélem nem csak véletlenül kaptam el, és nem csak most maradt végig az összes órán, hanem máskor is. Beindítom a motort, szerencsére kevés feltűnéssel indulunk meg a szalon felé. Beveszek egy kanyart, kiérünk a szélesebb útra, és váltok. – Jut eszembe… remélem utána van valami programod. – Az utat figyelem, habár szemem sarkából még láthatom őt is.
- Még nem tudom… miért? – kíváncsian kérdez vissza, megállok a pirosnál, így jobban meg tudom figyelni arcát.
- Mert nekem van. Szóval ha lejátszottuk ezt a két órát, utána én megyek a dolgomra. Ha gondolod hazaviszlek előtte. – ajánlom fel válaszom végén, majd látom, hogy máris sárga a lámpa, így újra elindulok. Innen már csak pár saroknyira van a szalon.
|
| Silvery | 2011. 08. 14. 19:20:50 | #15851 |
Karakter: Jake Evans
Megjegyzés: (Timcsemnek)
Lazul a szorítása, s mikor elereszt, úgy kapom vissza a kezemet, mintha megégettem volna magam, szinte a fotel háttámlájába olvad a hátam. Még mindig érzem az érintését…
- Nyugi, biztonságban vagy tőlem… - Élveteg, gúnyos mosolyra húzódnak ajkai, egy pillanatra összeszorítom a fogaimat, bennem reked a levegő. - Mondtam már, hogy nem vagy az esetem. – Megrezzennek arcizmaim, irritáltan markolok a fotel karfájába, kissé lejjebb csúszva próbálok elrejtőzni előle… mi… mi történik velem? Mintha nem is önmagam lennék…
Miért nem érzek elégedettséget? Igen… vigyorognom kéne, és öntelten a képébe mondanom, hogy még jó, hogy nem vagyok az esete…
A picsába már…
Nem nézek rá, makacsul fixírozom a térdeimet, csupán a szemem sarkából látom, hogy feláll a kanapéról. Az izmaim megfeszülnek, mintha még mindig attól tartanék, hogy mindjárt rám veti magát… pedig a szívem mélyén már elhiszem a szavait. Talán tényleg nem volt hátsó szándéka, mikor befogadott…
… talán tényleg csak azért csinálta, hogy teljesítse apám kérését?
Miért érzem úgy, hogy ez az opció még jobban zavar? Csak ezért… igen, nyilván… tanítani is ezért akart. Hogy segítsen valóra váltani az ő álmát…
Mi lehetett a kapcsolatuk? Már megint ez a kérdés. Vajon kapok rá valaha választ?
- Én felmentem aludni, ha gondolod tévézz még, de ne maradj fent túl sokáig, reggel nyolckor kelés van. – A gondolataimból az ő hangja zökkent ki, lassan fogom fel az eldörmögött szavakat. Reggel… nyolckor… micsoda?
Miről beszél ez?
Holnap szombat lesz… asszem… és ha szombat, az minimum délig alvást jelent.
Felháborodva, nem leplezett értetlenkedéssel pislogok fel rá, de mikor nem válaszol, kénytelen vagyok szavakba önteni az aggályaimat.
- Mi? Olyan korán? Mi a fenének? – Már rég elmúlhatott éjfél… az addig okés, hogy engem szopatni akar, de ezzel magával is kiszúr, nem igaz? Vagy talán olyan sokat ér a szivatásom, hogy ő is bevállalja érte a korán kelést? Az szép lenne…
- A saját érdekedben. Ahova megyünk, napközben többen vannak, éjszaka pedig nem hinném hogy a sok részeg ember hatásos megfigyelő lenne nemde? – Elhúzom a számat, a szemeim előtt megjelenik a sok részeg disznó képe, kelletlen fintorral sóhajtok fel. Tényleg nem nyújtana túlságosan nagy biztonságérzetet a jelenlétük.
Gyűlölöm, hogy igaza van. Mekkorát röhögnék, ha egyszer pofára esne…
- Jó, értem… - Kizárt, hogy beismerem. Ennyi most elég lesz… ha még egy kicsit növelem az egóját, nem fog beférni a házba… ami mondjuk lehet, hogy számomra előnyös lenne…
Elfordulok, nem akarom látni az elégedettség csillogását a szemeiben. Nekem is aludni kéne… úgy érzem magamat, mintha kétszer átment volna rajtam az úthenger…
Komolyan, egy fél órás beszélgetés vele felér 24 óra ébrenléttel…
Ismét megfeszülnek izmaim, ahogy elsétál a fotel mellett, lopott pillantással pislogok utána, figyelem, ahogy felsétál a lépcsőn, a puha, ritmusos léptek elhalnak, ahogy csukódik a szobájának az ajtaja.
Furcsa… most nem érzek gyűlöletet… nem érzem a szokott irritáltságot, amit a közelében mindig szoktam… egyszerű, finom bizsergéssé csitult… talán lassan kezdem megszokni? Lehet…
Felsóhajtok, egy könnyed mozdulattal nyomom ki a tévét. Miért van olyan érzésem, hogy végre képes leszek elaludni? Nem tudom, de szinte biztosra veszem, hogy menni fog…
~*~
Hirtelen pattannak ki a szemeim, ahogy puha ütést érzek az arcomon, összerezzenve kapok levegőért. Szinte kapálózva küzdöm ki magamat a hatalmas tollpárna fojtogató fogsága alól, kábán, dühösen, hunyorogva ülök fel az ágyon.
Mi? Hol? Miért?
Körbenézek, de a látásom még nem tisztult ki, az első próbálkozás csúfos kudarcot vall. Remek.
Megszorítom a tollpárnát, a gondolataimat lassan eresztik a bódult álmok. Gyerünk… hol vagyok… a szobám… az ágyam… viszont… nem az én párnám.
Felpislogok, irritáltan, fáradtan nézek a zavarba ejtően kék szemekbe.
Máris reggel lenne? Hiszen csak most vonszoltam fel magamat a nappaliból…
- Muszáj volt? – Kelletlenül, a szokott reggeli, morgós hangon dünnyögök, fáradtan dörzsölöm meg a szemeimet. A párna az ő illatát árasztja…
Kurvára idegesítő, hogy kora reggel ezt kell éreznem…
Ennél jobb ébresztő nem jutott eszébe? Nagyon kreatív… bár… még mindig jobb, mintha leöntött volna egy pohár hideg vízzel.
Elég a hűvös víz gondolata, hogy az egész testemet kirázza a hideg, fáradtan fonom össze a kezeimet a mellkasom előtt.
- Ha nem akarod, hogy hozzád érjek, és nem kelsz fel a szavamra, akkor igen. – Már megint az az öntelt vigyor… nagyon büszke lehet magára… tegnap este azt mondtam volna, hogy már nem idegesít? Azt hiszem, nagyon fáradt lehettem… - Szóval jobb ha sisakot viselsz alváskor. – Hahaha, mindjárt elröhögöm magam.
Elfojtok egy kelletlen fintort, bágyadtan borzolom össze az amúgy is rendezetlen tincseimet. Remek, most már ébren vagyok… akár fel is szívódhatna a szobámból.
- Gyere, mielőtt megyünk jó lesz a reggeli, ha gondolod előtte fürödj le. – Végre kimegy, s én lendületesen dőlök vissza a párnáim közé, a szemeim szinte rögtön lecsukódnak.
Kába mosollyal, bágyadtan ölelem át a párnát, a kellemes illat cirógatja az orromat.
Kipattannak a szemeim, úgy lököm el magamtól a párnát, mintha fertőző vírusokat hordozna, ajkaim megremegnek, ahogy kipattanok az ágyból.
Mi a fasz? Nem… nem… nem öleltem át a párnáját. Nem! Egy percig sem gondoltam arra, hogy kellemes az illata. A picsába már!
Dühösen kapom fel a puha vánkost, a szoba legtávolabbi sarkába hajítom, a tollal bélelt anyag halk puffanással zuhan a földre. A picsába.
~*~
A reggeli a megszokott módon zajlik, ő újságot olvas, én kajálok és egyikünknek sem fűlik hozzá a foga, hogy megtörjük a kínos némaságot. Miután végeztem, szinte rögtön elindulunk, egy fáradt ásítással dobom be magamat az anyósülésre.
Remélem nincs messze a hely, különben komolyan bekómálok útközben.
Csend. Még mindig az a sűrű, makacs csend, amit csak a kocsi és az ébredező város halk neszei törnek meg. A szemem sarkából őt figyelem, ahányszor keze a váltó felé nyúl, a testem ösztönösen megfeszül. Mintha titkon azt várnám, hogy mikor nyúlnak tovább az ujjai, hogy megérintsen… Még mindig nem bízom benne… a testem jobban tudja, mint a gondolataim.
Elhúzódom tőle, bágyadtan figyelem a mellettünk elszáguldó épületeket, megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor végre kiszállhatok mellőle… pedig nem is csinált semmit… paranoiás lennék?
Teljesen mindegy… még ha az is vagyok, akkor is az ő hibája, tehát nem jogtalan a viselkedésem. Ilyen egyszerű.
Jól megy a játék… túl jól. Az elmúlt napokban, hetekben elhanyagoltam a snookert, de az egy éves szorgalmas gyakorlás így is lerí minden mozdulatomról. Igaza volt…
A fenébe, hogy már megint igaza volt. Nem tudom máshogy csinálni, egyszerűen már képtelen vagyok rá. Nem emlékszem, hogy kell bénázni…
Koncentrálok, a szívemben felizzik a büszkeség. Talán nem is akarom igazán elszúrni… talán a büszkeség, a bizonyítási vágy az, ami nem engedi… meg akarom neki mutatni, hogy az apám nem ok nélkül áradozott rólam… meg akarom mutatni, hogy van valami, amit még én is jól tudok csinálni.
Muszáj… muszáj…
A hangulat feszült, lélegzetvisszafojtva próbálok a lehető legkevesebbszer felé sandítani. Elvonja a figyelmemet az asztal állásáról, a koncentrációról, a meccsről… annyira szeretem nézni, ahogy játszik…
Hihetetlen… hihetetlen, hogy én szítottam benne a szemeiben felparázsló tüzet… most én vagyok az ellenfele, és komolyan veszi. Komolyan kell vennie ahhoz, hogy legyőzzön.
Egy évvel ezelőtt csak játszadozott velem. Ez most már… most már igazi mérkőzés.
Már ennyi elég, hogy büszke legyek. Szánalmas… mióta lettem ilyen puhapöcsű? Mióta epekedek néhány dicsérő szóért?
Most nem oktatgat, mint ahogy legutóbb tette, szinte szó nélkül játsszuk végig a játékot. Tetszik, hogy nem zavar. Mintha legalább ennyi tiszteletet mutatna irántam.
Hosszúra nyúlik a játszma, egyre nehézkesebbek az ütések, lankad a figyelmem, de a makacsságom még mindig tökéletes játékra késztet, nem engedi eluralkodni rajtam a fáradtságot.
- Ez után beülhetnénk valahova enni. – Csak távolról, mintha egy másik világból hallanám a szavait, az agyam lassan dolgozza fel a hallottakat, gondolataimat túlságosan birtokolja a golyók felállása. Nem túl szerencsés, érzem, ahogy egyre távolabb csúszom a hibátlan játéktól. Hibázni fogok.
- Oké. – Mire is mondtam igent? Nem tudom, csupán ösztönből jött a válasz. Nekem nyolc.
Hosszút pislogok, kicsit megrázom a fejemet, hogy elűzzem a felkavart gondolatokat, ismét a játék birtokolja a figyelmem száz százalékát.
Lehajolok, lágyan koccan a fehér golyó, csont nélkül pottyan a kiszemelt piros a középső lyukba.
Elhúzom a számat, elégedetlenül figyelem, ahogy a fehér golyó a kívántnál hátrébb gurul, lassú, komótos mozdulattal áll meg a fal mellett. Éééés… itt is van a várva várt hiba.
A fenébe. Úgy látszik erőltetnem sem kell, jön magától a bénázás.
Egy keserű sóhajjal hajolok le, mást nem tudok csinálni, elérem, hogy legalább érintse a fehér az egyik színes golyót, és ne kapjak mínusz pontot.
Túlságosan is könnyű állást hagyok hátra, gyerekjáték számára. Remek. Legalább nem kell ezzel szarakodnom, és nem fog tovább nyaggatni. Mindenki jól jár.
Több szabadidőnk lesz és nem kell elviselnünk egymás társaságát. Amúgy sem jártam volna el az „óráira”, de azért szórakozásnak jó volt ez a kis játék. Már-már hiányzott.
Összeszorítom a fogaimat, gyűlölöm, hogy képtelen vagyok igazán hazudni önmagamnak. A keserűség kellemetlen íze apró fintort csal ajkaimra, de mikor felém fordul, elhessegetem az irritált grimaszt, és magabiztosan állom a tekintetét. Jól van… legyünk túl rajta. Most elmondja, hogy milyen gáz vagyok, és utána pápá.
- Akkor? – Elmosolyodva fonom össze a karjaimat.
- Mostantól amíg nem vagy iskolában, napi két órában foglalkozom veled, hétvégét nem számolom bele. – Lefagy az arcomról a műmosoly, a szemeim elkerekednek, ahogy értetlenkedve pislogok rá.
Mi a fasz? Már meg is süketültem? Vagy képzelődöm?
Áh… nem… biztos csak hülyéskedik… most jön az „április bolodja” rész… bár… április elsejéig még majdnem két hét van.
Várok. Némán, ledermedve várok, de nem jön a folytatás.
Ez most… komoly? Minden nap? Miről hadovál?
De hiszen…
Leengedem a kezeimet, tanácstalanul keresem, hogy hol van a hiba az elméletemben. Valami nagyon nem stimmel.
- De… simán legyőztél, ez szerintem azt jelenti, hogy béna voltam… vagy nem? És hogy jön ide az iskola? – Gúnyos nevetést, és a szokásos öntelt, magabiztos mosolyt kapom válaszul, az ujjaim puhán szorulnak ökölbe.
Most mi van? Nem akarom, hogy tanítson… nem kérek az egójából. Minden nap… hahhh, na persze… a következő meg az lesz, hogy egyetemre akar küldeni. Beszarok…
- Azt hitted le tudnál győzni? Vicces vagy… Arról volt szó, hogy ha a játékod megfelel az elvárásaimnak, akkor foglalkozni fogsz a snookerrel és segítek benne. Le sem tudnád tagadni, hogy jó vagy, de a profibb szinthez van még mit fejlődnöd… - Ellenkezésre nyílnak ajkaim, de nem tudom, mit mondhatnék. Nem jutok szóhoz.
Magamnak is nehéz beismerni, de különös elégedettséget érzek, a szívverésem felgyorsul szavai hallatán. Nem kéne örülnöm… nem kéne ennyire örülnöm…
Hova tűnt az idegesség és a harag?
„Le sem tudnád tagadni, hogy jó vagy…”
Most komolyan ezt mondta, vagy tényleg bealudtam a kocsiúton és mindjárt felébredek?
Zavarodottan túrok a hajamba, az egyik felem elégedetten lelkendezne, míg a másik ellenkezésre sarkall. Ki a fenének van kedve egyfolytában ezzel vacakolni?
Halk, nehézkes sóhaj szökik ki ajkaimon, ismét összefonom a kezeimet mellkasom előtt. Talán… talán meg kéne próbálni… ha megunom, akkor egyszerűen ellógom a foglalkozásokat. Ennyi az egész… nincs vesztenivalóm… eddig soha nem mutatkoztak olyan jelek rajta, hogy hátsó szándékai lennének… talán tényleg az apám emlékéért csinálja?
- Gyere, inkább menjünk ebédelni – Felém nyúl, ujjai a vállamtól csupán pár centire torpannak meg, a szemeim elkerekednek egy pillanatra. A bőröm bizseregni kezd a póló alatt, mintha a hosszú ujjak végigsimították volna a vállamat. Olyan forró…
Találkozik a tekintetünk, kelletlen fintorral fordítom el az arcomat, a szemem sarkából látom csupán, ahogy elindul, a fejével intve hív maga után.
Mintha fáznék és magamat ölelném át, összefonom a kezeimet a mellkasom előtt, megborzongok egy röpke pillanatra. Mi… mi ez az egész? Miért nézett rám olyan csalódott szemekkel? Miért bujkált az örökké magabiztos és öntelt mosolyban egy leheletnyi keserűség?
Nem értem…
Ennyire zavarná a feltételem? De… mit várt? Azok után, amit velem csinált… lehet, hogy tényleg megbánta? Lehet, hogy bűntudata van?
Hát az lehet is… megérdemli…
Összeszorítom a fogaimat, próbálom elűzni a kavargó gondolatokat… nem sok sikerrel.
Kimegyünk, némán dobom be magam az anyósülésre, a halk, nyugodt lélegzetvételeit hallgatva meredek ki az ablakon. Zavar a csend, ujjaim megszokásból lendülnek a rádió felé, visszarántom megremegő kezemet, ahogy meleg, puha akadályba ütközöm. Az ő gondolatai is hasonlók lehettek, halkan felszisszenek a röpke érintéstől, mintha megégettem volna a kezemet.
Mi a franc? Egyszerre nyúlunk a rádióhoz? Komolyan, mint valami nyálas, röhejesen csöpögős filmdrámában. A picsába már…
Elhúzom a számat, egyikünk sem szólal meg, egy lassú gombnyomással indítja el a zenét, de tökéletesen látom, ahogy a nyakán és a vállain megfeszülnek az izmok.
Összezavar…
A levegő olyan sűrű a szikrázó feszültségtől, hogy szinte vágni lehetne, az ujjaimmal idegesen dobolok a kocsi ajtaján a zene ütemére. Gyerünk… érjünk már oda…
Ismételten fellélegzem, ahogy végre kimászhatok az autóból, zsebre dugott kézzel sétálok utána az étterembe, a tekintetem unott és közömbös. Nincs kedvem veszekedni vele, pedig nem szokásom ilyen puccos helyeken kajálni… túl sokáig tart míg kihozzák az ételt… komolyan arra vetemedik, hogy ilyen sokáig elviselje a társaságomat? Hát, végülis az ő dolga.
Én viszont kieszem a vagyonából…
- Dohányzó vagy nem dohányzó asztalt szeretnének? – A gondolataimból kizökkenve pislogok fel a fekete-fehérbe öltözött pasira, körbevezetem a tekintetemet az étteremben.
Természetesen dohányzót…
- Do… - Nem tudom végigmondani a kijelentést, Henderson egy jelentőségteljes pillantással fojtja belém a szavakat, majd a pincér felé fordul.
- Nem dohányzót. – Összefonom a kezeimet, szemforgatva harapok az ajkamra, hogy magamba fojtsam az ellenkezés kitörni készülő szavait. Jól van… jól van… csak nyugi… direkt azért csinálja, hogy felhúzzon, ne add meg neki az örömöt.
A pincér bólint és egy szélső fülkéhez vezet minket, sértetten vágom le magamat a párnázott székre. Nehezére esett volna dohányzót kérni? A biliárdszalonban sem lehetett, tök ki vagyok…
Megkapjuk az étlapokat és végre eltűnik a szöszi pincércsávó.
Makacs, lázongó némaságba burkolózva kezdem el nézegetni a kínálatot, halk, fáradt sóhaja megtöri a köztünk pattogó szikrák feszültségét. Lustán, dühösen sandítok fel rá, tekintetünk találkozik.
Az asztalra könyökölve dől előrébb, összefűzött ujjain támasztja meg az állát, a pillantása zavarba ejtően komoly. Mint valami pszichológus… menekülnöm kéne?
- Jake, le kéne szoknod a dohányzásról. – Válasz nélkül süllyesztem vissza a tekintetemet a lapokba, mintha meg sem hallottam volna a szavait.
Újabb sóhaj, hallom, ahogy ő is kinyitja az előtte lévő étlapot.
- Harminc évesen úgy fognak remegni tőle a kezeid, hogy képtelen leszel véghezvinni egy rendes lökést. – Elvigyorodom, a szavaiba bele sem gondolva teszem le az étlapot.
Gúnyos mosollyal könyökölök az asztalra, a lábaimmal idegesen dobolok a földön.
Zavar ez a beszélgetés… zavar, hogy ilyen közel van…
- Te már csak tudod… - Hány éves is lehet? Harmincöt, negyven?
Rövid csend ereszkedik ránk, a kínos pillanatot a pincér érkezése töri meg, leadjuk a rendelést.
Elgondolkodva játszom a villámmal a terítőn, figyelem, ahogy a besütő nap sugarai megvillannak a fényes ezüstön… vajon valódi ezüst? Kizárt, annyira nem puccos ez a hely… sajnos annyira nem is drága, mint hittem… a „kieszem a vagyonából” dolgot máskorra kell halasztani.
- Arra gondoltam, hogy a snookerleckéket csinálhatnánk suli helyett. – Vigyorogva pislogok fel rá, miközben előadom a csodálatos ötletet.
Mindenki jól járna… én azért, mert nem kéne az iskolában rohadnom, a tanárok azért, mert nem kéne elviselniük, Henderson meg azért, mert valamennyire TALÁN komolyan venném a tanítását. Tök jó… még szép, hiszen nekem jutott eszembe.
- Felejtsd el. – Egyszerű, ellentmondást nem tűrő kijelentés, a tekintete komor és lekicsinylő.
Már megint ezt csinálja.
Összeszorítom a fogaimat, egy lendületes mozdulattal vetem magam hátra, szinte félig fekvő helyzetbe csúszva kulcsolom össze a kezeimet a mellkasom előtt.
De most komolyan… tényleg azért van az egész, hogy szopassanak.
- Jake… a te érdeked is, hogy tanulj… bár, gondolom mondhatok akármit, csak a falnak beszélek. – Fintorogva grimaszolok egyet, majd dühösen morogva kezdek el dobolni a lábamon ujjaimmal.
Még mindig az a zene megy a fejemben, amit a kocsiban hallgattunk. Kellemes, legalább elvonja a figyelmemet.
- Nem tudom, miért pofázol… nem mintha értelmiségi melód lenne… - Apám legalább orvos volt, tőle megértettem a „a tanulás fontos, kisfiam” szentbeszédet… de ő… a snookerezéshez nem kell diploma. Sőt érettségi sem. Akkor meg mi a francért vacakoljak ilyen felesleges dolgokkal?
Másban úgysem vagyok jó…
- Ha érdekel, nekem van diplomám. Jogi egyetemre jártam. – Apró, büszke vigyorral ejti ki a szavakat, a szemeiben megsemmisítő lenézés csillan.
Elkerekednek a szemeim, halkan felhorkanva ülök fel a széken, a kezeim finoman csattannak az asztal lapján.
Jogi egyetem? Beszarok… nem is tudom, miért lepődöm meg.
Már értem miért van az, hogy ahányszor beszélek vele, olyan érzésem van, mintha szögesdrótokat tekernének a nyakam köré. Egy hülye, beképzelt jogász… egyre fényesebb jövő jósolok a kapcsolatunknak…
- Ezért utálom az olyan pasikat, mint te. Okos vagy, gazdag, jóképű és sikeres… és emiatt azt hiszed, hogy tiéd a világ. Pedig egyvalamin nem változtat ez az egész. – Lehet akármilyen tanult, akármilyen pénzeszsák és akármilyen macsó… akkor is buzi marad. Hehh… szopás… szó szerint… najó, ebbe inkább nem gondolok bele, mert felfordul a gyomrom.
A kemény, feszült szemkontaktust egyszerre törjük meg, ahogy megérkezik a pincér, negédes mosollyal pakolja le elénk a tányérokat, az ujjaim görcsösen markolják az asztal szélét.
Kifújom a levegőt, ezzel hessegetem el a sértések kikívánkozó áradatának folytatását. Csak nyugi…
Hallom, ahogy fecseg valamit a szőke pincér, irritáltan sandítok fel, majd gúnyos vigyorral szólalok meg.
- Azt tanácsolom, vigyázz, hogy nézel rá, a végén még félreérti. – Értetlen pillantást kapok válaszul a szöszitől, aki épp a desszerteket sorolta, ezért kiszélesedett mosollyal suttogom az utolsó szót. – Meleg. – Látom, ahogy Henderson ujjai megszorulnak az evőeszközön, a győzelmi mámor édes íze szétárad az ajkaimban.
Finomabb lesz az ebéd, mint hittem.
Látom a pincér zavart mosolyát, felé sandít, majd csábosan az ajkaira harapva dönti oldalra a fejét. Ír valamit a rendelőcédulára, majd kacér mosollyal kacsint Hendersonra.
- Itt a számom. – Elnyílnak az ajkaim, dermedt döbbenettel figyelem, ahogy ellebben a szöszke, az asztalra csapva állok fel.
Ez… lehetetlen…
Most komolyan… elfogytak a hetero pasik a világon? Hahó, ki fog halni az emberiség!
- Nem hiszem el… már senki nem normális? Nekem ebből elegem van… - Hallom a nevemet magam mögül, de pár másodperc múlva már az utcán lépkedek. Kizárt, hogy visszamegyek oda.
Sőt… kizárt, hogy bárhova elmegyek vele a snookerórákon kívül… kit akarunk becsapni? Egyszerűen képtelenek vagyunk beszélni egymással. Vagy akár elviselni egymást…
Ennyit az ebédről. Faszom… mi ez már?
Kis ribanc… „itt a számom”… hogy nem ég le a pofájáról a bőr… és amúgy is… mi a francot esznek azon a vén tatán? És miért irritál ez az egész ennyire?
Utálom, hogy ilyen népszerű. Bárcsak egyszer valahogy levakarhatnám a képéről azt az elégedett vigyort.
~*~
Éjfél körül esem haza, a cipőimet lustán rúgom le magamról, ahogy belépek a sötét előszobába.
Csend. Egy villany sincs felkapcsolva.
Elment volna itthonról? Végülis… szombat van… dicséretes, hogy most nem hozott haza egy hülye kis kurvát…
Fáradt ásítással dülöngélek be a konyháig, a pultra támaszkodva nézek a hűtőbe. Kéne valami ehető… áh… nincs étvágyam… a picsába, hogy megint túl sokat ittam.
Leülök az egyik székre, a hátamat a pultnak döntve masszírozom meg a homlokomat. Lehet, hogy pont a szöszi pincérrel kamatyol. Vén kujon… nem értem, mi a jó a folytonos egyéjszakázásban…
Megrázom a fejemet, hogy elhessegessem az egyre zavaróbbá és kínosabbá váló gondolatokat, dühösen csapok a pultra.
Nem… nem… nem kéne elképzelnem őket együtt… nem képzelem el, ahogy megcsókolja, és… és…
A picsába már.
Aludni… igen, aludnom kell.
Felállok, a hajamba túrva indulok el a lépcső felé. Nyugi, mindjárt ott vagy…
Egyik láb, másik láb… első ajtó balra…
Nem, ez nem az én szobám… még soha nem voltam itt…
A tekintetem megakad az ágyon, a puha matracra zuhanva markolok a finom tapintású ágyneműbe. Az ő illata… miért van az ágyamon az illata? Vagy ez nem is az én ágyam?
Olyan fáradt vagyok… annyira…
Vajon az ő matracán fekszem? Akkor ez az a hely, ahol AZT szokta csinálni?
Összeszorítom a szemeimet, egész apróra kuporodva ölelem át a párnát. Bukfencezik a gyomrom… nyugalmat akarok…
|
|
