|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| timcsiikee | 2012. 02. 16. 15:22:33 | #19245 |
 Karakter: Parker Henderson
Megjegyzés: ~ Silnek
Habár már nem tartod számon, de gondoltam megírom ^^
Parker:
Nem szól semmit, pár pillanatig teljesen ledermed a karjaimban, teljesen érzem, ahogy szuszogó testem mennyire különbözik tőle. Mikor lassan lefejti rólam kezeit, meglepetten meredek rá, de hagyom, hogy felüljön nekem háttal.
- Nem kéne meggondolatlanságokat beszélni, csak mert elragad a pillanat heve… - miket beszél? Leteszi lábait a földre, kissé talán megremeg, és amikor hirtelen felállna karja után kapok, nem szorítom erősen mégis határozott vagyok, s visszazúdítom testét az ágyba.
Nem szökünk… megint.
Összeszorítja szemeit, elfordul, csak hogy ne láthassa arcomat. Felé magasodok, csuklóit a párnába szorítom és lábaim közé fogom testét, hogy elszakítsak minden menekülő utat előle. Közel hajolok arcához, orrom épp, hogy nem éri el az arcát.
- Tudhatnád, hogy nem szoktam a levegőbe beszélni. – még jobban összeszorítja szemeit a közelségre. Felkínált nyakára puha csókot hintek, mire visszarántja felém az arcát végre, hatalmas szemekkel. Végre újra rám néz, kis mosollyal jutalmazom, s rabul ejtem tekintetét.
- Szeretlek – ismétlem el újra, nem szól semmit, de számomra elég reakció az, amit az arcán látok. A zavar, a pír, a hitetlen tekintet, mégis valamiért fájdalmas. Hosszú ideig nem mond semmit, ahogyan én sem, s ez az egyetlen szó cseng vissza még a saját fülemben is, leülepedve feszültséget gyújt, tovább feszítve a húrt.
- Túl… túl messzire mész a játszadozással! – mocorogni kezd, de nem hagyom. Nem menekülsz előlem. - Pont mint tegnap éjszaka… nagyon élvezted, igaz? – egyre dühösebben kezdi el kezeit feszegetni, így erősebben kell szorítanom, pedig nem szeretném.
- Jake. Nem játszadozom veled. Tényleg sz…
- ELÉG! – vág közbe azonnal, ingerülten, majd visszahalkul, s rekedtessé válik hangja. - Ne… ne mondd ezt… kérlek… - mikor lehunyja szemét sós könnyek patakot szántva csordulnak le kerek arcán. Miért sír?
Lazítok a tartáson, felemelkedem, s kihasználva kezei szabadságát tenyereibe temetve arcát fordul oldalra.
- Nem szabad… Nem szabad… - dünnyögi tenyereibe szipogva.
- Jake… miért nem szabad? – felé nyúlok, egy pillanatra megáll a kezem, végül ujjaim vállára simulnak, de úgy megrándul, mintha megütöttem volna. Az érintésre csak arrébb vánszorog.
- Mert… mert akkor megint fájni fog. Fájni fog, mikor téged is elveszítelek. Fájni fog, mikor te is egyedül hagysz.
Két pislogás után mosoly rajzolódik arcomra. Ah… reménytelen. Viszont értem már miért bukott ki ennyire. Azt hittem túl gyors vagyok, de bármikor mondom ki, ez lett volna belőle… úgy érzem. Újra rásimítom kezemet, óvatosan magam felé fordítom testét, nincs nehéz dolgom, mert hagyja magát, s karjaimba zárom, majd míg lenyugszik hátát, és fejét simogatom.
- Én mindig melletted maradok. – sóhajt még párat, homlokát nekem támasztja, s már végre teljesen lenyugodott, már ahogy én érzem.
- Ne hazudj nekem… - sóhajtja halkan, morogva.
- Nem hazudok – válaszolom egyszerűen, hátáról vállára siklik kezem, majd elkezdem letörölgetni könnyeit.
- Ha olyat ígérsz, amit nem tudsz betartani, akkor igen, hazudsz – szerencsére kezd visszatérni a zsörtölődő éne. Jó jel, bár még nem eléggé.
- Honnan tudod, hogy nem tudom betartani? – nem mond semmit. Nem is kell, tudom mire gondol. Persze, hogy nem ígérhetek olyat, hogy nem leszek beteg, vagy nem lesz balesetem vagy bármi… bármi történhet az életben. Tudom, hogy az apjára gondol. Tudom miért ilyen. De mit tehetnék ez ellen? Csak azt, hogy elérem bízzon bennem, de az nem lesz egyszerű. Olyan makacs, hogy még magának sem ismerné be ha bízik bennem, vagy ha…
Elmosolyodom.
Talán már most így érez, csak nem meri bevallani, ahogy azt sem, hogy nem csak később, hanem már most fájna az elvesztésem. Azt hiszem reménykedhetek ebben.
- Jake… - álla alá terelem ujjaimat, hogy felemeljem arcát magamhoz, így csak kicsit kell előre hajolnom, és orrunk máris összeér. – Ígérem, hogy önszántamból nem hagylak el, nem titkolok el semmit, és nem hagylak egyedül. Hiszel nekem?
- Nem tudom – hangja megint nyöszörgőssé válik a maga módján. Újabb kisebb mosolya részemről. Annyira vadnak és makacsnak mutatja magát, mint egy punk öszvér, ennek ellenére hihetetlenül érzékeny és érzelmes. Ha bárki látná szerintem nem hinné el, hogy ez Ő. Én viszont tudom… ez csak az én Jake-em marad, és csak én ismerem ezt az oldalát.
- Akkor hagyd, hogy bebizonyítsam. – ajkaimat finoman övéire nyomom, először elhúzódna tiltakozva de utána hajolok míg hátára nem fordul és így felé kerekedek, s innentől nincs menekvés, mikor mellette támaszkodom meg. Csókolni, falni kezdem, lassan kábítom el, s a kezdeti tiltakozást felváltja az, ahogy belém kapaszkodik, s jobban lehúz magához. Meglepetten nyögve reagálok, de nem szakítom meg a csókot, s hajába túrva tartom meg jobban fejét, térdeimmel teste mellett támaszkodom meg.
Mikor már egyikünk sem bírja szusszal, homlokomat nyakának döntöm, s fülemben zeng zihálása.
- Ezzel szeretnél bizonyítani? – hangjából nem tudom kivenni az érzelmet, de az biztos, hogy nem közömbös… talán évelődő…
- Fogjuk rá – válaszolom pimasz mosollyal, habár Ő ezt most nem láthatja.
- Elég gyenge próbálkozás – paskolja meg a hátam, és most már biztos vagyok benne, hogy visszatért a rendes, csipkelődő Jake.
Felemelem a fejem, hogy ránézhessek, s játékosan cirógatom orcáját, míg méregetem szemeit és ajkait, orrát, a szép arc csontot, és így az egészet.
- Ismersz már ugye? – bólint.
- Perverz vén kujon vagy. – csak elvigyorodom büszkén. Igen találó… a vént kivéve, de nem is vártam tőle mást. Megcsóválom fejem, és pár tincs az arcomnak csapódik, de nem ragad rá, hanem lefelé nyúlik, mint egy folyam, ami a semmibe vész.
- Tudod… ha akartam volna, már rég elvettem volna rendesen a szüzességed – hirtelen kipirul, először a zavartól, végül a dühtől és őrjöngve feszengeni kezd, de csak halkan nevetek rajta, és leszorítom.
- Miről beszélsz, te aberrált? – ficánkol még mindig teljesen vörös képpel.
- Tudod miért nem tettem? – kérdezem nyugodtan, mire ő is lenyugszik, majd elgondolkodva pislog fel rám, de nem is hagyom, hogy bármit válaszoljon, csak kézfejemmel arcának vonalát simítom végig – Azért mert attól féltem, hogy meggyűlölsz, és elhagysz… És én ezt nem akarom. – fejezem be teljesen komolyan, mire kitágulnak szemei, majd lehunyja pilláit és újra vörösen elfordítja tőlem a fejét. Visszafordítom magam felé, és homlokomat az övének döntöm. – Most már hiszel nekem?
Kinyitja szemeit, de amint megpillant oldalra néz inkább.
- Talán – jön a halk, duzzogó válasz, mire kiszélesedik mosolyom.
- Úgy érted biztosan… - javítom ki akkor is, ha nem ezt akarta mondani, majd hosszú puszit nyomok ajkaira, és lemászom róla. – És most a perverz kujon zuhanyozni megy, ne leskelődj! – mondom vigyorogva mielőtt kilépek a szobából, de az utolsó pillanatban a fejemnek csapódik egy párna.
- Tudod ki nézegetné a vén segged! – nevetve dobom vissza az ágyneműt felé sem nézve, majd bezárom az ajtót. Legyen akármennyire hajthatatlan, akkor is szeretem.
~*~
A döntő meccsek mindig izgalmasak. Nem egyben volt már részem, ráadásul nem egyet nyertem már meg, de mindig kiélvezem az itteni feszültséget. Még hátra van négy szett, de ha a következő kettőt megnyerem, akkor sima ügy, végig sem kell játszanunk őket, mivel annyival vezetek.
Pechemre ezt a szettet kis előnnyel az ellenfél szerzi meg.
Nem baj, így még izgalmasabb.
Egy pillanatra sincs időm a nézőtérre figyelni, mert az asztalt figyelem, és mindent, ami rajta történik. Pedig szeretném tudni, hogy Jake itt van-e, de… mivel olyan hatalmas a tömeg, a reflektorok, ráadásul a kamerák tömkelege, hogy akkor sem találnám meg, ha akarnám.
Minden figyelmem leköti a játék, mert csak egy valamit nem veszek észre, és vége.
Még jobban bosszant a tudat, hogy a meccs után még jön az interjú, és egyéb szarságok, ami miatt csak a szállodában találkozhatok vele.
Utolsó szett, döntő meccs, ilyen izgalomban viszont már rég volt részem. Talán azért lett ennyire szoros, mert folyton Jake jár a fejemben?
Nem… megmutatom, hogy akkor is képes vagyok győzni. Nem nehéz.
Végigviszem az egész szettet, csak én foglalom el az asztalt, s ezek után nem kétséges, amint a fekete golyó is a helyére kerül az eddig izgatott zsibongás üdvrivalgásban tör ki, felállva tapsolnak az emberek, a narrátorok felhangosított mikrofonokkal beszélnek, s csendes kommentárok helyett szinte kiabálva jelentik be az eredményt, hogy a tömeg zsivaján keresztül is lehessen hallani.
A szokásos díszmajomkodás megkezdődik, vigyorogva fogadom a gratulációt, s a vetélytárssal is kezet rázok.
- Majd legközelebb elkaplak – jelenti be magabiztos mosollyal, amit csak hasonlóan viszonzok.
- Legközelebb már mással fogok döntőzni – egy kacsintás a vége meglepett reakciójára, behozzák a kupát, s a kezembe nyomják, hogy mutassam fel a csodás jelképet, ami valamilyen nemzetiségi sajátossággal rendelkezik. Bár nincs kedvem azzal foglalkozni, hogy milyen alakja van, tekintetemmel a tömeget pásztázom, de esélytelen. Vagy lehet mér ki is ment.
A nagy „döntőparty” végén jön persze az interjú, a szállodában ünnepi vacsora, s mire elszabadulok a tömegtől, már éjfél is elmúlt.
Te jó ég… kivagyok.
Hulla fáradtan nyitom ki a szállodaszoba ajtaját, sötét van, a tévé hangyás, és egy szunyáló Jake hever a kanapén. Meg akart várni? Vagy szimplán csak itt tévézett nyugisan?
Ahogy beljebb lépek és a kis asztalra nézek, úgy tűnik talán mégis várt. Fáradt mosollyal nyugtázom, s az üveg mellé leteszem a kupa szerű valamit, ami halkan koppan.
Leülök mellé a kanapéra, előre hajolok, és megtámaszkodom felette. Orrát megpiszézem enyémmel, mire fintorog egyet édesen, s felnyitja bosszankodva szemeit.
- Ah… gratulálok – mormolja hót kómásan, karjait öntudatlanul a nyakamba fonja.
- Köszönöm, eddig ez esett a legjobban… - hosszan lehunyja pilláit, mintha a mondatomon gondolkodna, vagy visszaaludt de aztán megint arcomra néz. – Hol a jutalmam? – vigyorodok el, mire összevonja szemöldökét.
- Kaptál egy bazi nagy kupát, és egy csomó pénzt, mit akarsz még? – zsörtölődik mint mindig, persze, nem is Ő lenne, ha nem csinálná.
- Bármit, amit tőled, kapok, mert az sokkal értékesebb – suttogom, s válaszomra végre kipattannak szemei, legalábbis éberebbnek tűnik, majd oldalra fordítja fejét, s felkínált nyakára, majd arcára puszit nyomok, de összerántja magát, így utána már csak orrát érem el. – Szóval? Hol a jutalmam?
|
| Silvery | 2011. 11. 24. 17:05:08 | #17841 |
 Karakter: Jake Evans
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Megtámaszkodik fölöttem, képtelen vagyok megálljt parancsolni az izmaim izgatott remegésének. Összébb húzom magamat, de minden erőfeszítés hiábavaló, nem csitul a szívem észveszejtő dübörgése.
Halkan hümmögve hajol közelebb, a sóhaja égeti az arcomat.
- Tényleg ne érjek hozzád? – Az ujjai végigsimítják a levegőt. Nem érint, de a képzeletem kegyetlen játszadozással érezteti velem a forró ujjak gyengéd simításait.
Elfojtott nyöszörgéssel húzom összébb magamat, minden porcikám bizsereg a közelségétől.
Elég… elég… elég…
Parker… ne tedd ezt velem. Elveszed a józaneszem utolsó foszlányait is… mióta vagyok képtelen ellenállni a csábításodnak? Mióta zuhantam ilyen mélyre a veremben, amit nekem ástál?
- Mondd ki. – A fülembe suttog, a gerincemen apró szikrák rohannak végig. Égetnek, csiklandoznak, bizsergetnek. Neh…
Érezni akarom… nem csak a képzeletemben…
Érezni akarom a valódi érintését. Az ajkait a számon… azt akarom, hogy megcsókoljon…
Halkan nyögöm a nevét, összeszorítom a szemeimet, de hiába próbálom kizárni a képét a fejemből. Lehetetlen. Megőrülök. Most annyira… annyira végtelenül gyengének érzem magamat vele szemben.
- Ez nem válasz… megérinthetlek? – Halk kuncogás. Nevet. Rajtam nevet. Most még ez sem tud zavarni.
Nem érdekel… már… már semmi nem érdekel.
Mély levegőt veszek, az izmaim összerándulnak. Mit művelsz velem?
- Igenh… - Forróság…
Mintha minden porcikámat egyszerre cirógatná… a nyakamon, a hátamon, a kezemen, az oldalamon, a combomon, az arcomon, a hajtincseim között… mindenhol… mindenhol érzem őt.
Remegek.
A nevét próbálom sóhajtani, de az ajkaim némán tátognak, nem jönnek ki hangok a torkomon.
Mozgolódni, szabadulni próbálok. Képtelenség…
Az ágyékom hevesen lüktet, mintha szét akarna szakadni. Még soha… soha nem éreztem ilyen… megfulladok. Még… még többet akarok ebből a forróságból. Még többet belőle.
Maga felé fordít, szorosan átölel. A merevedését az enyémhez dörgöli, s én belenyögök a heves, szenvedélyes csókba. Lassan, majd egyre mohóbban, érzékibben falja az ajkaimat, a vállaiba markolva próbálom tartani a tempót, próbálok nem elveszni a belőle áradó vágy forróságában.
Elhajol az ajkaimtól, zihálva kapok levegőért.
Mintha… mintha az egész testem lázban égne…
Lazul a szorítása, kábán, kérdőn pislogok fel rá.
- Elfáradtam… hosszú nap volt. Jó éjt Jake… - Lehunyja a szemeit, megremegve, leplezetlen megrökönyödéssel nézem, ahogy ellazulnak, kisimulnak az arcvonásai.
Mi a…
MIVAN?
- Mi? – Reszket a hangom. Ez csak egy vicc… ugye?
A forró vágyódás lassan hűl ki a testemben, de az ágyékom még mindig lángol. Fáj… ah… miért?
- Most komolyan máris elaludtál? – Halkan, elfojtott dühöngéssel suttogok, megpróbálom kicsit távolabb tolni magamtól, de nem tudok kiszabadulni az öleléséből.
Le merném fogadni, hogy még ébren van.
Le merném fogadni, hogy vigyorog…
Szemét… szemét, szemét, szemét, szemét, szemét!
Összeszorítom a fogaimat, lassan elernyednek az izmaim. Kifújom a levegőt, a mellkasom megereszkedik, a szívem őrült dübörgése lenyugszik, ahogy lomhán elül a vágy a testemben.
Kitisztulnak a gondolataim… nem kéne…
Talán így jobb is… ha most folytatja… ha most nem hagyja abba félúton…
… azt hiszem bármit… bármit engedtem volna neki.
~*~
Ahh… Parker… ne… ha ezt csinálod, én…
Kipattannak a szemeim.
Apró, meglepett nyögéssel meredek a reggeli félhomályba üres, álmos tekintettel. Reszket a testem.
Mi… ez… nem… nem álom volt?
Megmozdítja a kezét, a túlságosan is valóságos érzés visszacsalja a tegnap éjszaka kialudt vágyat a testembe. Ne… már megint…
Ah…
Az ujjaim ösztönösen csúsznak a csuklójára, mintha magamat győzködném, hogy ez tényleg a valóság, és már nem álmodom. Nem… ha álom lenne, nem élvezném ennyire… akkor nem lenne ilyen jó…
Forog a világ, és ahogy gyorsít a keze mozgásán, összeszorított ajkakkal nyelem le a nyögéseket, a sóhajokat. Füllesztő, felhevült csend ereszkedik ránk.
Az ajkai a fülemet cirógatják.
- Jó reggelt. – Mosolyog, az arcom lángra gyúl a szégyenletes szenvedélytől.
A nevét suttogom, a testem heves vágyakozása ellenére minden porcikám abban reménykedik, hogy a kétségbeesett sóhaj megállítja az ujjai mozgását. Naiv gondolat…
Hogy… ah… hogy csinálhatja ilyen jól?
- Mi a baj… nem ezt szeretted volna éjszaka befejezni? – Továbbra is makacsul elfojtom az egyre szaporább nyögéseket, egy-egy vékony, nyöszörgő sóhaj mégis kiszökik a zsibbadó ajkaim közül. A fogaim puhán harapnak az alsó ajkamra.
- Jake… - A fülembe lehel, néma, dermedt nyögésre nyílnak ajkaim.
Elsötétül a világ, nem hallok, nem érzek, nem látok semmit. A szívem dübörgése lüktet a fejemben, a testem reszket. Ah…
Parker…
Megfeszülnek az izmaim, az ajkaim elnyílnak.
Annyira… annyira forró…
Zihálok.
Érzem puha csókjait a nyakamon, az arcomon, a szívem kifáradt dübörgése ismét feléled. Elolvadok… olyan gyengéd… mintha… fontos lennék… nem… nem akarok ilyesmire gondolni…
Felhúzom a lábaimat, a hátam szorosan a mellkasához simul. A bőre szinte lángol. Elkábít…
Átölel, magához húz. Birtokló érintések...
Ledermedek, mikor finoman hozzám dörgöli a merevedését, a torkom összeszorul.
A… a fenébe… el is felejtettem… mármint… most… most csinálnom kéne valamit? Viszonoznom kéne? De… de én erre még nem vagyok kész… nem mintha én kértem volna, hogy csinálja azt, amit csinált…
Nem mintha bármit is ígértem volna…
Ugye… ugye nem akarja, hogy…
- Te még… - Halkan suttogok.
Legszívesebben fognék egy ásót, és elásnám magamat jó mélyre. Ég az arcom…
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer lelkiismeret furdalást fogok érezni, mert képtelen vagyok kiverni egy férfinek… fúj… ne gondolj rá… ne gondolj rá… ne gondolj rá…
Halk hümmögéssel válaszol, a gyengéd cirógatást nem hagyja abba. Ne csináld… direkt akarod, hogy bűntudatom legyen… igaz?
Összeszorítom a fogaimat, tudom, hogy képtelen lennék megszólalni.
Végtelen hosszúnak tűnő, néma másodpercek telnek el… miért nem mozdul? Miért nem mond valamit?
- Kimenjek? – Halk, reszketeg sóhaj…
Kérlek… mondj igent… mondj igent, engedj el és legyünk túl ezen a kínos pillanatot.
Mintha órák telnének el a válaszáig.
- Nem… - Megfeszülnek az izmaim. A fenébe… tényleg azt akarja, hogy… hogy én csináljam? Tudhatná, hogy nem megy… tudhatná, hogy túl korai…
Túl korai… egyáltalán valaha képes leszek rá? Fogalmam sincs.
- Akkor… - Nagyot nyelek. – Kimész te? – Lehet, hogy zuhany közben akarja…?
Újabb hosszú, szívfacsargató csend következik.
A levegőben lüktet a mosolya.
- Nem… - Tényleg az akarja.
Mit csináljak? Ha… ha megmondom neki, akkor dühös lesz? Utálni fog? Lehet, hogy többet nem is közelít felém… de én… én ezt most még… ne…
- Akkor…? – Szinte hangtalanul sóhajtom a rövid kérdést.
Ne mondd ki. Kérlek, ne mondd ki… tudom, hogy képtelen lennék nemet mondani.
Megreszketek, az ujjaim bizseregnek a képtől, ami akaratlanul is megjelenik a fejemben. Mintha érezném a tenyeremben a forró bőrét… Parker…
- Maradj itt velem. – Tágra nyílnak a szemeim. Micsoda?
Átölel, megborzongok a forróságtól. Most nem a testemben árad szét a fülledt melegség… nem… most a szívemben ébrednek édesen simogató lángnyelvek. Megreszketnek az ajkaim, érzem, hogy az arcom vöröses árnyalatot ölt… de ez most más.
Parker…
Parker… miért? Honnan tudod ilyen tökéletesen, hogy mit kell mondanod? Honnan?
Halkan, remegve suttogom a nevét, a takaróba markolok, mikor érzem, hogy a kezét közén simítja.
Most… tényleg azt fogja csinálni?
A szívem izgatottan dübörög.
- Nem kell semmit csinálnod… csak érezni akarlak… - Az ajkai puhán érintik a bőrömet, a szemeimet lehunyva engedek ki egy mély, önfeledt sóhajt az ajkaimon. Annyira jó érzés…
„Csak érezni akarlak…”
Miért…?
Érzem a mozgását, a szívem hevesen dörömböl a mellkasom falán. Egyre gyorsabb és gyorsabb tempót diktál, pont mint Parker gyorsuló, hevesebbé váló mozdulatai. Az izmai megfeszülnek, a mellkasa hullámzik, a halk, visszafogott zihálások visszhangoznak a fülemben.
Magával ragad.
A testem bizsereg, a belőle áradó forróság ismét kezd az ágyékomban összpontosulni, az ajkamra harapva próbálom elterelni a figyelmemet. Nem lehet, hogy megint… hogy megint felizgasson. Épp elég volt ennyi…
Gondolj másra… valami nyugtatóra…
- Jake… - Újra és újra a nevemet zihálja, reszketve ránt vissza a valóságba, mielőtt elkalandozhatnék. Nem enged szabadulni. Nem engedi, hogy másra gondoljak. Nem bírom…
A teste egy pillanatra mozdulatlanná dermed, elernyed, a hangos, elfojtott nyögés, végigborzolja az arcomat. Megreszket a mellkasom, szinte érzem a gyönyörét a szívemben.
Lazul a szorítás, elernyednek az izmai. Én még mindig remegek, néma pihegéssel kapkodom a levegőt. Mi ez… mi ez az érzés?
Mintha… mintha én is érezném az ő élvezetét… mintha csupán az öröme elég lenne, hogy boldoggá, izgatottá tegyen…
Vajon ha én csinálnám neki… vajon… mit éreznék? Vajon még hevesebben, még intenzívebben érezném? És… ez mit jelent? Miért… miért kötődöm hozzá ennyire? Miért ilyen fontos?
Miért?
Magához húz, az arcát a hajamba temeti. Túl közel van… túlságosan össze vagyok zavarodva.
Nem értek semmit. Nem ismerem ezeket az érzéseket.
- Szeretlek Jake. – Tágra nyílnak a szemeim, az izmaim megfeszülnek.
Mintha minden forróságot, minden vágyakozást kisöpörtek volna a testemből. Mi… miről beszél?
Lehetetlen.
Nem mondok semmit, mereven, üres tekintettel bámulom a falat. Nem tudok megmozdulni.
Hirtelen kapok levegőért, mintha még lélegezni is elfelejtettem volna hosszú pillanatokig, az arcom forrósága mintha még jobban éreztetné a szívem fagyos dübörgését.
Lehámozom magamról a kezét, anélkül ülök fel, hogy hátranéznék. Nem akarom, hogy lássa az arcomat.
Elereszt, szinte érzem a döbbent tekintetet a hátamba fúródni.
- Nem kéne meggondolatlanságokat beszélni, csak mert elragad a pillanat heve… - Halk, rekedtes hangon dünnyögök, a talpam puhán érinti a földet.
Túlreagálom?
Összeszorul a torkom, a gyomrom görcsbe rándul.
Nem tudom. Nem tudok hinni neki… hogy… hogy mondhatott ilyet? Mégis hogy lenne lehetséges? Hiszen folyton idegesítettem… hiszen alig pár napja még utáltuk egymást… nem?
Bárcsak fel tudnám idézni a hangját… de az elmém elutasítja…
Felállnék, de visszaránt. Az ujjai gyengéd erővel szorulnak a kezemre, néma nyekkenés szökik ki az ajkaim közül, mikor az ágyra zuhanok.
Remegek.
Nem merek rá nézni.
Makacsul elfordítom a fejemet, a mellkasom hevesen emelkedik fel, majd süllyed vissza a hangtalan zihálástól. Ne… kérlek… ne mondd ki…
Fölém mászik, a csuklóimat lefogva támaszkodik fölöttem. Túl közel van…
- Tudhatnád, hogy nem szoktam a levegőbe beszélni. – Összeszorítom a szemeimet, a lehelete végigsimítja a bőrömet. Neh…
Megborzongok, s mikor gyengéden csókol a nyakamba, elkerekedett szemekkel fordulok felé.
Ne… ne érints ilyen finoman. Ne nézz rám ilyen meleg pillantással.
Ne mosolyogj így!
Rabul ejti a tekintetemet, képtelen vagyok elfordulni. Elvesztem…
- Szeretlek. – Mélyen a szemembe nézve suttogja a rövid vallomást, a szoba dermedt csendje mintha vidám, dallamos dúdolással ismételné meg újra és újra…
Belülről simogat a hangja.
Megreszketek, az arcom kipirul, a lélegzetvételeim tovább gyorsulnak.
A szívem majd’ kiugrik a helyéről, összeszorított fogakkal tépem el az egyre intimebbé, mélyebbé váló szemkontaktust. Elég!
Ne…
Csönd…
Nem akarom hallani. Nem akarom érteni… nem akarom felfogni.
Mit csináljak? Istenem… mit csináljak? Olyan… olyan boldognak érzem magam.
Nem szabad…
- Túl… túl messzire mész a játszadozással! – Megpróbálok kiszabadulni a szorításából, de sokkal erősebb nálam, képtelen vagyok kitörni. – Pont mint tegnap éjszaka… nagyon élvezted, igaz?
Miért kínoz? Miért nem enged el?
Miért… miért tesz ilyen boldoggá, hogy nem enged el?
- Jake. Nem játszadozom veled. – Közelebb hajol, az ajkai végigsimítják az arcomat, majd a fülembe apró csókot hint. – Tényleg sz…
- ELÉG! – Félbeszakítom, szinte ordítva, felemelt hangon vágok közbe, mielőtt ismét pofon csaphatnának a szavai. – Ne… ne mondd ezt… kérlek…
Forró könnycseppek csordulnak végig az arcomon, a hajam tövében találnak végső nyugalomra.
Megrökönyödve emelkedik fel rólam, s ahogy lazul a szorítása, könnyedén szabadítom ki a kezeimet. Oldalra fordulok, az arcomat a tenyerembe temetve rejtem el a felerősödő zokogást.
Nem bírom.
Nem tudom… nem tudom abbahagyni. Egyszerűen nem megy
- Nem szabad… - Halk, reszketeg sóhaj. – Nem szabad…
Nem engedhetem közel magamhoz. Nem akarom, hogy megint fájjon… nem akarok több szenvedést.
Egyedül annyival könnyebb.
Nincs vesztenivalóm.
- Jake… miért nem szabad? – Halkan suttog, összerezzenek, ahogy a vállamra simítja az ujjait, a hátamon érzem a belőle áradó meleget.
Vonzz magához.
Távolabb húzódom.
- Mert… mert akkor megint fájni fog. Fájni fog, mikor téged is elveszítelek. Fájni fog, mikor te is egyedül hagysz.
Nem akarom… soha többé nem akarom érezni azt a fájdalmat. Soha többé.
Hosszú csend követi a szavaimat, gyengéd érintés csal hamis örömöt a szívembe. Maga felé fordít, nincs erőm ellenkezni. Minden érintése finom és óvatos. Miért?
Átölel.
Némán, szótlanul húz magához, a sírásom felerősödik a vigasztaló öleléstől.
Ne…
Rázkódik a vállam, az ujjai a hajamba bújnak, lágyan simogat. Türelmesen, csendben várja, hogy elfogyjanak a könnycseppek, fáradtan, kimerülten ernyedek el a karjaiban.
Nem rég ébredtem, mégis mintha hetek óta nem aludtam volna… a szemeim zsibbadnak, a szemhéjaim ólomsúlyúnak tűnnek a hosszú sírástól, a szívem lassan, fáradt meghittséggel dübörög.
- Én mindig melletted maradok. – Halkan suttog, megreszketve hunyom le a szemeimet.
Mindig tudod…
Mindig tudod, hogy milyen szavakat kell gyengéd szeretettel a fülembe suttognod, igaz?
Hogy csinálod? Mondd, hogy csinálod?
Nem mozdulok, egy utolsó, apró, néma könnycsepp csordul végig az arcomon, a homlokomat a mellkasára simítom.
Az illata szinte elkábít, nyugtatgatva vonz magához.
- Ne hazudj nekem… - Halk, erőtlen sóhaj. Nem tudok hinni neked... nem megy...
|
| timcsiikee | 2011. 11. 12. 23:34:10 | #17704 |
Karakter: Parker Henderson
Parker:
Mire kijövök a fürdőből nem látom sehol. Se az előszobában, se az én szobámban, de még a sajátjában sem. Csak nem megint elment sétálni? Hah… mit is reméltem? Azt hiszem hozzá kell igazán szoknom ahhoz a gondolathoz, hogy nagyon sokáig tényleg csak így fog menni az egész. Pedig… úgy érzem szinte mindent megtettem azért, hogy ne így legyen. Ha akkor… régen. Ha Azt nem tettem volna meg vele, most vajon jobb lenne a helyzet? Szerintem igen. Csak magamat hibáztathatom.
De erőszakkal akkor sem fogom rávenni semmire.
Felöltözök, és mivel nem vagyok fáradt, ezért a szálloda bárja felé veszem az irányt. Talán több ismerős arc is lesz lent, akikkel elüthetem az időt.
~*~
Ismerős hangok csendülnek fel, az utolsó oszlop mögül lépek elő, és máris látom a műsor tárgyait.
A mai ellenfelem nyaknál fogva a ruhát Jake-et szorongatja méreggel teli arckifejezéssel.
- Stevens! – dörren hangom a csarnokba, a nagy falak szinte visszaverik minden rezdülését. Odacsörtetek melléjük, Jake-et elrántom karmaiból – Ne merészelj hozzáérni! – nem hiszem el. Dühös tekintettel meredek rá. Nem hittem volna, hogy lealacsonyodik erre a szintre. Régen ennél sokkal többnek hittem, minthogy egy vereségtől részegen nekimegy az elő piszkálható embernek. Csalódtam benne… Mormol valamit ami ráadásul még nem is bocsánatkérés, de már nem is érdekel. Jake-et a karjánál fogva vonszolom magam után.
Lehet, hogy Stevens kezdeményezte az erőszakot, de az tudom, hogy nem indoktalanul. Biztos, hogy nem véletlenül ment neki Jake-nek.
- Az ilyesmit tiltja a hotel házirendje. Azt akarod, hogy kirúgjanak? – másrészt… még ismeretlen ebben a snookeres körben… nem lett volna virágzó, ha rögtön úgy ismerték volna meg, hogy „oh igen ő volt az aki összezörrent Stevens-el”. Bár már így is lehet, hogy többen észrevették, de talán nem annyira, hogy majd emlékezzenek rá.
Bemegyek vele a szobába, bezárom az ajtót, és végre egy nagy levegővel az összes hirtelenjött feszültséget kifújom vele.
- Mi volt ez az egész?
- Nem tehetek róla. Azt mondta, hogy meleg vagyok, és… és… - Ennyi?
Talán… nagyon talán kezdem érteni.
- Ne nézz így rám! – már surranna is tovább, menekülve minden elől, de nem hagyom, csuklójánál fogva rántom vissza magam mellé.
- Jake… az ilyeneket nem szabad magadra venni. Ne törődj vele, hogy mit mondanak. Az erőszak nem megoldás. – pp hogy kiejtem a szavakat ismét erőre kapva szakítja ki magát.
- Pont te mondod? Nem úgy rémlik, mintha te profi lennél az ilyesmiben. – ennyire él még benne az a dolog… ennyire nem felejtette el. De akkor is… miért? - Jobban örülnél, ha a te módszereidet alkalmaznám erőszak helyett? – kölyök… komolyan, néha nem értem, hogy miért pont ezt a stílust választja. Most nem nyúlok utána mikor lassabban távolodik el, gondterhelt sóhajom felszakad tüdőmből és erre lassan megáll. Én a hátát nézem míg Ő dermedten áll előttem.
Gondolkodik… talán. Remélhetem azt, hogy rájött végre? Szeretném ezt hinni… hogy végre megérti.
- Sajnálom… - ez az egy, gyengébben csengő szó lenyugtatja a felszakított sebeket - ez nem ugyanaz a helyzet, mint ami veled volt… én… én nem vagyok meleg! – feje előre bukik, egy pillanatra meglepődöm, majd elmosolyodom. Érti is és nem is… jobban mondva nem akarja elfogadni. Nem könnyű, ezt tudom… de legalább… már érzem… értem.
Egy gyors lépéssel elé kerülök, egy apró taszítás, és máris a falhoz szegezem testét, megtartva kezeit. Arcomat övéhez simítom, hajába bújok, illatába burkolózom, félig lehunyt szemekkel. Testemet az övének préselem, hogy alig tudjon szabadon mozogni.
- Valóban? – búgom halkan, nem szól semmit, csak finoman megrázza a fejét. Ez nem lesz könnyű menet.
Ismét pár pillanat műve az egész, elengedem, elhajolok tőle, majd sarkon fordulva a szobám felé lépek, lassan.
- Akkor sajnálom, hogy rád erőltettem a közelségemet. – lehet, hogy így történt, bár… nem hiszem… Mindig bennem élt a vonzalom iránta, lassan tört fel mint egy alvó gejzír, s a végső pont az volt, amikor megtudtam, hogy valójában még Ő sem tud róla, de… valahol mélyen kedvel. Talán ettől gyorsabban fog menni az, hogy beismerje… Talán… remélem, hogy így lesz. Nem… bízom benne. – Jó éjszakát – mondom még utoljára, majd belépek a szobámba.
Az illata… még mindig érzem. Sóhajtok egy nagyot, majd az ágyba vetem magam, oldalra fordulva takarózom be, de álom nem jön a szememre. Nem vagyok álmos, ráadásul… várok. Tudom, hogy ez így lesz helyes. Ismerem már annyira, hogy tudjam… végre rájön akkor is, ha először nem fogadja majd el.
Fejemben cikázbak a gondolatok, nem figyelem az idő múlását, egy kis idő után a zuhanyt hallom meg, majd újra néma csend. Lehet, hogy kellesz egy egész nap? Vagy hét? Nem… ennyire nem makacs és együgyű, ennyire nem. Tudom, hogy el fog jönni.
Épp hogy végetér fejemben a gondolat, az ajtó halk, óvatos nyikordulással adja jelét, hogy valaki belépni készül a szobámba. Akaratlanul is egy széles mosoly jelenik meg arcomon, de azonnal visszafojtom, és rendezem arcvonásaimat.
- Parker – hangja remeg, suttog és mellette tele van bizonytalan érzelmekkel. Nem mozdul, talán vár. Érzem, hogy közvetlenül az ágy mellet áll.
- Igen?
- Sajnálom… - hosszú szünet, kisebb sóhajok után újra folytatja - Én… lehet, hogy mégis… - mosolyom lassan ismét kifakad, egyszerűen nem bírok neki ellenállni. Igen… már nem kell sok és teljesen az enyém vagy. Fejed búbjától a lábujjad hegyéig. Csak mondd ki, és soha nem eresztelek. - …lehet, hogy… hogy egy kicsit meleg vagyok… - Ó igen…
Apró, kellemes kuncogásom tölti meg a szobát, felé fordulok, megfogom lelógó kezét és magam mellé húzom, de egyelőre csak leül az ágyra.
- Azt hittem, soha nem jössz rá. – lerántom fekvő helyzetbe – Jó sokáig várattál – ajkaimat az övéhez nyomom, lassan megmozdítom őket, s fokozatosan finom csókba hajszolom. Teljesen felé kerekedek, teste felett támaszkodom meg, alig pár centiket hagyva magunk között.
- Ugye… ugye nem mondod komolyan, hogy tudtad, hogy ide fogok jönni az éjszaka közepén? – hangja még mindig remeg. Erre mit is mondhatnék?
- Jake… Az arcodra van írva, hogy belém estél. Hogy ne tudtam volna? – próbál ellökni de hagyom, kicsit felemelkedem róla addig, hogy hasra tudjon fordulni, nekem háttal. Oh, tökéletes pozíció.
- Utállak. Hagyj békén, ne érj hozzám… - csak vigyorgok tovább. Nem túl kényelmes, de nem is kényelmetlen így támaszkodnom fölötte.
- Hmm… - mormolom halkan, kezemet úgy simítom el felette, hogy éppen nem érek hozzá, de tudom, hogy hatással van rá. – Tényleg ne érjek hozzád? – suttogom halkan, folytatva a közvetett kínzást.
- Mhh… - halkan, nyögve, visszafojtva sóhajt egyet, látom a sötétben hogy összeszorítja a szemét. Ajkamat résnyire nyitva az arcát közelítem meg de nem érek hozzá, ahogyan kezemmel sem.
- Mondd ki… - susogom fülébe, de szintén nem érek hozzá, csak leheletem csiklandozza, megmozgatva pár hajtincset.
- Parkerh…
- Ez nem válasz – kuncogok halkan – megérinthetlek?
- Igen – csúszik ki végre ajkain, puhán nyakába csókolok, majd nyelvemet épphogy kidugva finoman körözni kezdek bőrén, s egy erősebb sóhajt hallat. Kezem karját simítja végig, minden egyes reakciója csak feltüzel egyre jobban és jobban, végül ágyékom a fenekéhez simítom, apró mozdulatokkal dörgölöm hozzá, érzem ahogy hirtelen megfeszül. Fogaimat érzékien húzom végig nyakán és újra ellazul, tenyeremmel oldalát simítom végig, egészen a combjáig, amíg elérem, majd vissza. Megfeszül majd újra elernyed, lassan érzem, hogy igazából ficánkolni kezd.
Oldalra fekszem, magammal szembe fordítom, ujjaimmal nyakát cirógatom meg, majd tarkójánál hajába bújtatva finoman tartom, felé közelítek, s egy éhes, mégis kedves csókkal ajándékozom meg a pihegő kis ajkait. Lassan egyre mélyítem, nyelvem az övét érinti, felfalom minden porcikáját, s most szemtől szembe simulok össze testével. Mellkasát, hasát, oldalát simogatom fel és alá míg fel nem tűröm a pólót és le nem simítom róla, így végre mind a ketten csak egy vékonyabb bokszerben fekszünk egymás mellet, avagy egymással szemben. Már érzem, hogy neki is merevedése van, belevigyorgok a csókba, de nem hagyom abba, szorosan magamhoz ölelem, ölünket összedörgölöm, hogy egyre jobban éreztessem vele kemény kívánalmamat. Most kell bikaerős akaratúnak lennem.
Lassan csillapítom a csókot, kicsit elhajolok tőle, hogy gyönyörködhessem arcában és kába tekintetében, ahogy lassan felnyitja pilláit. Könnyeknek már nyoma sincs, csak édesen bódultságnak. Álcázok egy ásítás félét de végül sóhajnak sikerül, vigyoromat visszafojtom, és lehunyva szemem lazán magamhoz ölelem annyira, hogy ne szabadulhasson.
- Elfáradtam… hosszú nap volt. Jó éjt Jake… - elkényelmesedem, érzem ahogy ledermedt a teste, de előre biccentve fejemet állam a vállát érinti, így nem láthatja arcomat, erős vigyoromból egy félmosoly csúszik ki, a sötétség takarásában.
- Mi? – súgja halkan, majd mocorogni kezd, mit aki nyöszörögve szabadulni próbál. – Most komolyan máris elaludtál? – ha nem tudném visszatartani, most nevetnék, de csak apró vigyor rajzolódik arcomra. Érzem ám teste forróságán a vágyat, illata magával ragad, de tartom magam, másra gondolok és lassan lecsillapodok, álomba ringat szavak nélküli halk bosszankodása, de nem engedem, hogy kimásszon az ágyból.
Imádom… bosszantani.
~*~
Reggel szerencsére hamarabb ébredek, és ez a fekvő pozíció mindenképp nekem kedvez. Az éjszaka folyamán megint hátat fordított nekem, de mivel a karom szorosan béklyóban tartotta, így közel maradt hozzám. Tökéletes. Hasának apró kockáit cirógatom, lassan lefelé haladok benyúlva a takaró alá. Motyorog valamit mikor az ágyékát érem, könnyed simításokkal nem kell sok teljesen merevvé válik. Remélem rólam álmodtál picinyem. Hehe…
Ujjaim becsúsznak a laza alsónadrág alá, végre egyre kevesebb a hely. Rekedtes nyöszörgés váltja fel a halk, egyenletes szuszogást, ujjaimat farkincájára fonom, és lassan masszírozni kezdem a forró tagot. Artikulálatlanul mond valamit félálomban, egyre jobban szuszogni kezd, majd látom, hogy kipattannak szemei, és összeszorítja ajkait, hogy a nyögések tompák legyenek.
- Jó reggelt – susogom fülébe vigyorogva, figyelve arcán a lassan elterülő pírt. Kezei megmozdulnak, csuklómra fonódnak ujjai, de nem próbál eltolni, csak mintha látszólagos tiltakozás lenne.
- Parker… - sóhajtja kéjesen, ami az én ölemet is feléleszti. Nem is tudja mennyire buja arca van ilyenkor… egyszerűen… ennél szebb szerintem nincs is.
- Mi a baj… nem ezt szeretted volna éjszaka befejezni? – kérdem vigyorogva, de hiába próbálom beszédre késztetni, tudom, hogy nem mindig megy. Ezt is imádom benne. Résznyire nyitja ajkait, hogy válaszoljon, de végül csak egy nyögés szakad fel, s ezért büntetésképp az ajkába harap, pedig szívesen hallanám hangosabban is. – Jake – duruzsolom fülébe mélyen a nevét, finoman belecsókolok fülébe majd ráharapok, s ezzel végre újra sikerül előcsalni belőle édes hangokat. Kezem egyre gyorsul, lassacskán ívbe feszül teste, megremeg, ujjai hol szorítanak hol eleresztenek, szemeit összeszorítja, s újra nevemet nyöszörögve erősen kilövellve élvez el, szinte érzem ahogy vadul pulzál ujjaim között erekciója. Sóhajtozik, nyakába csókokat hintve finoman ébresztgetem, s ennek hatására összekucorodik, mint egy kifli, és a hátamhoz simul. Átkarolom testét, kicsit közelebb vonom magamhoz, érezni akarom a bőrömön az illatát, az érintését, testének forróságát. Pár percig hagyom lenyugodni, majd kemény ágyékomat a fenekéhez dörgölöm, kisebb mosollyal.
Erre persze megint megfeszül, de a kielégültségtől már nem annyira, mint az elején.
- Te még… - gondolom direkt hagyja félbe a mondatot, de persze pontosan tudom mire gondol. Most szavakkal nem szívózok vele.
- Ühüm… - válaszolom halkan, s karját finoman cirógatom, majd haját, de még mindig a fenekéhez nyomom magam. Hosszú ideig nem történik semmi, csak így fekszünk egymás mellett, nem mozdul, talán vár valamire.
- Kimenjek? – kérdi motyogva, s erre vigyorognom kell.
- Nem… - válaszolom kis hatásszünet után, s hasonló időközzel szólal meg újra ő is.
- Akkor… kimész te? – hangja egyre halkabb, tanácstalan, talán kissé remeg, és tart valamitől. Nyugalom kicsi Jake…
- Nem… - válaszolom még hosszabb hatásszünet után, teste egyre merevebbé válik, de cirógatásommal próbálom enyhíteni ezt.
- Akkor… ? – imádom ilyenkor… komolyan. Szorosan magamhoz ölelem, és nyakába egy puszit nyomok.
- Maradj itt velem – sóhaja meglepettséget sugall, fenekemet kicsit hátra tolom tőle, de mellkasommal mindenképp érintem, magamhoz ölelem szorosan, nyakába temetem fél arcomat.
- Parker – hangja megremeg, lassan matatni kezdek kettőnk között.
- Nem kell semmit csinálnod… csak érezni akarlak – suttogom halkan a fülébe, s miközben saját alsóba nyúlok, arcát, nyakát csókolgatom, csupasz bőrét, ahol csak érem. Jake… az illatod… annyira el tud kábítani. Ez már sokkal, de sokkal… milliószor jobb, mint bármelyik képzelet. Nyugodt szuszogásom lassan válik pihegéssé majd puha zihálássá, próbálok nem a nyakába harapni még finoman sem, bármennyire vágyom rá, ikkább olykor csak egy csókot hintek bele, de ahogy gyorsul csuklóm mozgása, úgy szorítom magamhoz testét egyre jobban.
- Jake… Jake… - halkan szuszogom nevét, egyre gyakrabban a kielégülés felé, majd fojtott, mély nyögést hallatok, minden izmom megfeszül, de lazítanom kell szorításán, így amikor lassan lenyugszik a testem, arcomat hajába fúrva, lehunyt szemmel, mélyet szívok illatából. Nekem már ez is egy nagy lépésnek tűnik. Sőt azt akarom, hogy az legyen. Akarlak Jake… azt akarom, hogy engedd… légy csak az enyém, megbánás és bűntudat nélkül, tiszta élvezettel. – Szeretlek Jake…
|
| Silvery | 2011. 09. 30. 21:49:16 | #17035 |
Karakter: Jake Evans
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Az arcán egy pillanatra megrezzen a mosoly, a varázslatosan kék szemekben meglepettség csillan. Megfeszülnek az izmaim, ha nem szorítana ilyen erősen magához, értetlenkedve hátrálnék egy lépést, így csak hátrébb hőkölve idézem fel magamban a szavaimat, amik ezt a reakciót váltották ki belőle.
„Vállald a felelősséget…”
Rajtam a sor, hogy ledöbbenjek, mikor belém nyilall a felismerés, hogy mire utasítottam alig pár másodperce, az ajkaim elnyílnak, hogy ellenkezésbe kezdjek, de ő gyorsabban kapcsol.
A vigyor ismét ott honol az arcán, levakarhatatlanul teszi őrjítően sármossá a tüzes pillantást. A szívverésem könnyedén szökik az egekbe, a fülemben lüktet a testem remegésének ritmusa. Megőrülök. Komolyan.
A picsába.
Közelebb hajol, lélegzetvisszafojtva, tágra nyílt szemekkel hagyom, hogy megbénítson a közelsége… mint mindig.
- Ugye tudod, hogy ezt már nem vonhatod vissza? – Halkan, lágy hangon suttog, s én levegőért kapva, megrezzenve pislogok fel rá. A tekintetében fellobbanó lángok perzselő szenvedélyt ígérnek, tömény kéj izzik a tüzes szempárban.
A saját síromat ásom…
Tudom, hogy nem vonhatom vissza… de vajon ha tehetném… akkor vissza akarnám vonni? Nem vagyok biztos benne, és ez a legijesztőbb az egészben.
Az ujja puhán érinti a bőrömet, az államat végigsimítva húz magához, az ajkaim bizseregnek csupán a gondolattól, hogy meg fog csókolni. Mindjárt… mindjárt érezhetem a csókja fülledt lüktetését.
Gyengéden találkoznak ajkaink, csak néhány másodpercig tart a rövid csók, én mégis elkábulva, megszédülve simítom a vállára a kezemet, de mintha olvasna a gondolataimban, mielőtt igazán rá támaszkodhatnék, felkap a földről.
A lábaim elemelkednek a talajról, az ujjaim görcsösen mélyednek a vállába, az izmaim megfeszülnek a váratlan helyzettől. Zihálva hajolok hátrébb, szólásra nyílnak az ajkaim, de ismét lenyelem a kitörni készülő makacs ellenkezést. Újra és újra lecsitítom az ellenállás utolsó hullámait… miért?
Olyan jó érzés a karjaiban lenni… ezért.
A kanapéhoz sétál velem, az izgatottság és a tartózkodás ellentétes zsibongása egyre jobban feszíti, tépi a testemet.
Rám néz, lebénulva, lélegzetvisszafojtva fogadom a huncut, élveteg pillantást, a fejemben kavargó, nyüzsgő gondolatok egyre zavarosabbá, kibogozhatatlanabbá kezdenek válni.
Ne… miért néz így rám?
Már megint… rossz előérzetem van…
- Mondanám, hogy a cigi helyett szívj mást, de… az túl korai lenne. – Hogy… hogy micsoda?
Elkerekednek a szemeim, gyenge ütésekkel kezdem püfölni a vállát, gyűlölöm az érzést, hogy a gondolat heves dübörgésre késztette a szívemet.
- Te meg miről beszélsz? Idióta! – Csak az arcvonásaiból tudom, hogy nevet, minden hangot elnyom a fülem éles sípolása, az őrült szívverések szinte összeolvadva süketítenek meg teljesen.
Ahányszor azt hiszem, hogy ennél hevesebb érzelmeket, reakciókat már nem tud kiváltani belőlem…
… valahogy megcáfolja.
Vajon meddig… meddig fogja még ezt csinálni? És ami még fontosabb… meddig bírom még, hogy ne adjam meg neki magamat teljesen?
Kiránt a gondolataimból, ahogy a kanapéra huppan velem, bennem reked a néma, riadt sikkantás. Pihegve, kitisztult tekintettel, de még mindig morcosan, rosszallóan nézek rá.
Tudja, hogy még új nekem ez az egész… nem értem, miért mond ilyeneket… ez… ez… még viccnek is rossz. Olyat csinálni… hogy a számba vegyem egy másik férfi... khm…
Soha nem leszek rá képes…
Nem tudom, mit mondhatnék, ajkaim elnyílnak, s ő kihasználja a röpke pillanatot. A szája vadul, hevesen tapad az enyémre, nyelve már az enyémet simogatja. Némán felnyögök, a szemeimet összeszorítva, megrezzenve fogadom, viszonzom a mohó, szenvedélyes csókot.
Könnyedén elfelejtet velem minden mást.
Minden aggodalmat, minden kétkedést.
- Elveszem az eszed… - Apró puszi, a fogai puhán, érzékien harapnak ajkamra. Elfojtottan nyögök fel. - …annyira, hogy gondolkodni sem leszel képes.
Végigsimítja a gerincem vonalát, szikrázó bizsergést hagynak maguk után a forró ujjak.
Gondolkodni sem leszek képes? Már most majdnem megfosztott minden józan gondolattól…
Halkan nyögöm a nevét, reszketve, kétségbeesett vággyal kapkodom a levegőt, a csók apró, rövid szüneteiben. Megfulladok… megfulladok a forró boldogságtól. Az érintése… a közelsége…
Miért esik ennyire jól? Miért ilyen jó érzés minden, amit velem csinál?
Megőrülök. Talán már rég megőrültem…
A testem már lángol, az ágyékom fájdalmas sikollyal feszül, de nem törődök vele. Már elvesztem a kéjes csók mély, fülledt kábításában. Átölelem, a kezeim gyengéd hévvel siklanak a selymes tincsek közé.
Ujjai megtalálják a legforróbb pontot a testemen, hátra dőlve szorítom össze az ajkaimat, hogy valamelyest elfojtsam a hangos nyöszörgést. Megmarkolja a vágyakozó, lüktető merevedésemet farmeron keresztül, és szinte ennyi elég, hogy elélvezzek.
Nem bírom… túl jó…
Nem kéne… nem kéne ennyire élveznem. Nem kéne ennyire vágynom rá, hogy még többet érintsen ott… nem kéne ilyenekre gondolnom… nem szabadna… a picsába.
Végignyalja az ajkamat, a szemeimet összeszorítva próbálom lecsitítani a testem reszketését, és az, hogy a fogaival puhán karcolja végig az arcomat, nem segít az alapból is kudarcra ítéltetett próbálkozásban.
- Csak engedd el magad. – Halkan, mosolyogva suttog a fülembe, s ahogy egy könnyed mozdulattal lehúzza a zipzáromat, összerezzenve nyitom ki szemeimet, a zipzár elhaló hangja hosszan visszhangzik füleimben.
Ne…
Levegőért kapok, a kezeim ösztönösen lendülnek, hogy megállítsam, de a meggondolatlan mozdulattal csak még jobban ágyékomra szorítom ujjait. Megreszketek, nyöszörögve, halk szavakkal próbálom rávenni, hogy vegye el a kezét, pedig a testem folytatásért könyörögve lángol.
Meg sem mozdítja az ujjait, mégis… csak az, hogy megérint… annyira… annyira jó.
Többet akarok… nem… nem… nem gondolhatok ilyenre… a picsába… miért nem tudok parancsolni a gondolataimnak? Miért nem tudom eltemetni magamban ezeket a vágyakat? A picsába…
- Azt szeretnéd, ha kikötöznélek? – Vigyorogva dörmög az ajkaimra, hevesen, tétovázás nélkül rázom meg a fejemet.
Ki… kikötözni? Mikre gondol…? Hiszen… azt mondta, hogy várni fog rám… akkor most miért csinálja ezt? Miért beszél ilyenekről? Nem értem…
Én nem ezt akartam, mikor azt mondtam, hogy terelje el a figyelmemet…
… ugye?
Miért érzem úgy, hogy már ebben sem vagyok biztos?
- Máshogy… nem tudnád elterelni a figyelmemet? – Halkan, apró mosolyt erőltetve magamra suttogok, az elégedett vigyort nem tudom levakarni az arcáról… és mégsem… mégsem vagyok képes haragudni rá.
- Nem. Viszont vállalom a felelősséget. – Hátradönt, tágra nyílt szemekkel, riadt, mégis tüzes és sóvár pillantással figyelem a rezzenéstelen mosolyt az ajkain. Finom, gyengéd mozdulatokkal szabadítja ki a kezét a szorításom alól, visszafojtott lélegzettel, apró fejrázással próbálok tiltakozni. Ne…
Nem akarom, hogy ezt csinálja… nem akarom, mert túlságosan vágyom rá.
Fölém hajol, rabul ejti reszkető ajkaimat, a csókja végleg eloszlatja a maradék ellenállásomat is.
Parker… ez csalás… csalás, hogy nem tudok nemet mondani neked.
A csókba nyögök, nyöszörögve zihálom a nevét, ahogy kiszabadítja a merevedésemet az alsónadrág alól, az ujjai határozott, szakértői gyengédséggel kezdik masszírozni az egyre forróbban lüktető testrészt. Pihegve, küszködve kapkodom a levegőt, a szemeim könnybe lábadnak az élvezettől, miközben ő nyelvével, fogaival már a nyakamat kóstolgatja.
Annyira hihetetlenül jó… ah…
Meg-megrándulnak az izmaim egy-egy erősebb érintésnél, a testem ösztönös mozgásba kezd, a csípőm lágyan, az általa diktált ritmusban emelkedik fel néha a kanapé puha párnájáról. Ah… nem bírom… túl jó… nem, még… még túl korai lenne elélvezni. Még érezni akarom… sokáig… basszus… nem tudok gondolkodni.
Lassan elsötétül a világ, a kényeztetésén, a csókjain, a forróságon kívül nem látok, hallok, érzékelek semmit. Összeszorítom a szemeimet, zihálva, nyögdécselve suttogom újra és újra a nevét. Nem tudom visszafogni, elfojtani a hangomat…
Még soha… soha nem éreztem hasonlót…
Az ajkai finom érintésekkel haladnak egyre lejjebb a hasamon, néma pihegéssel nyitom ki a szemeim, s ledöbbenten, riadt és hitetlenkedő pillantással figyelem, ahogy az ágyékom fölé hajol. Megfeszülnek az izmaim, az akaratom ellenére is a gondolataim már előre rohannak, a képzeletbeli szemeim előtt már megjelenik a kép, ahogy végignyal a merevedésemen.
Az őrült, tomboló vágy és a tiltakozás heves érzése hadakozik bennem.
Megreszketek, levegőért kapva sóhajtok fel.
- Mit csinálsz? – Rekedtes, ziháló hang.
Felnéz, mélyen a szemembe szúrja tekintetét, ajkaira forró mosoly kúszik. A szívem a torkomban dübörög, szinte öklendezésre késztet, megfojt. Nem kapok levegőt. Istenem… mit… mit fog csinálni… ne…
- Nem tudom hány lány csinálta neked eddig… - Egyre tágabbra nyílnak a szemeim, az ajkaim megreszketnek, az ujjaim a kanapé párnájába mélyednek, ahogy ismét felemeli a tekintetét az ágyékomról, hogy a szemeimbe nézzen. - …de én jobb leszek. – A nyelve puhán érinti a merevedésemet, felnyögve, összerezzenve harapok az ajkamra. Mi… miért csinálja ezt? Ne… ah… annyira… annyira forró és nedves… ne… én nem bírom…
Finoman nyalja körbe, reszketve figyelem a tevékenységét. Képtelen vagyok levenni róla a szememet, a testem lángol az élvezettől, amit a mozdulatai, a puha érintések okoznak. A szájába veszi, és én végleg elveszítem a fejemet. Hangosan felnyögök, a nyakam hátracsuklik, a szemeimet összeszorítva szakítom meg a hosszú szemkontaktust. Elsötétül minden, forog körülöttem a világ, zihálva, nyögdécselve falom, harapom a levegőt. Megőrülök. Annyira jó. Túl jó. Még… még többet akarok…
Bennem reked a levegő, egyre közelebb és közelebb vagyok a kielégüléshez, érzem, hogy már nem tudom sokáig magamban tartani. Megrezzenek, egy hosszú másodpercig elcsitul a testem remegése, az izmaim összerándulnak. Hangos, hosszú nyögés szökik ki az ajkaim közül, még a lábujjaim is megreszketnek, ahogy robban a testemben a kéj. A fenekem elemelkedik a matracról, a gerincem megfeszül, az ajkaim tátva maradnak.
Mintha a végtelenségig tartana a pillanat, lassan ernyednek el az izmaim, pihegve, türelmetlen mohósággal kapkodom a levegőt. Lassan lecsillapodik a testem zsibbasztó bizsergése, érzem a lágy cirógatását, a kedves, szeretgető érintéseket.
A testemet megnyugtatja, a szívemnek még hevesebb ritmust parancsol minden érintés.
Parker… miért vagy ilyen kedves? Fontos vagyok?
Vajon tényleg… hihetem azt, hogy valakinek hiányoznék, ha megszűnnék létezni? Hihetem azt, hogy valakit érdeklek?
Összeszorul a torkom, az ajkaimra apró, elérzékenyült mosoly költözik.
Hihetetlen, hogy ez történik. Parker és én… hihetetlen, hogy idáig jutottunk… azok után, ahogy megismerkedtünk… azok után, hogy azt hittem… sőt azt reméltem, hogy soha többé nem kell látnom. Most a gondolattól is szúrni kezd a mellkasom.
Vajon… vajon ezt az érzést hívnák… szerelemnek?
Érzem, ahogy finoman lecsúsztatja magáról a lábaimat, kicsit feljebb támaszkodva, gondolkodás nélkül szólalok meg.
- Ho-hová mész? – A hangom rekedtes, szinte fizikai fájdalmat okoz a beszéd. A torkom kiszáradt a… inkább nem gondolok bele, hogy mitől száradt ki…
Nem akarom, hogy elmenjen…
Érzem, hogy ismét pír kúszik az arcomra, a tekintetünk találkozik.
- Nos… nekem is könnyíteni kell magamon, és vagy te teszed meg, vagy én. – Mi… micsoda?
Elnyílnak az ajkaim, de egy hang sem jön ki a torkomon.
Nem erre a válaszra számítottam.
Lassan feláll, a szívverésem felgyorsul, a tekintetem akaratlanul is a kis sátorra csúszik a nadrágján. Hát persze… neki is merevedése van… de… nekem kéne... kéne valamit csinálnom? Hiszen ő azt csinálta nekem… lehet, hogy azt várná, hogy viszonozzam? Ilyenkor az lenne a normális, nem? De én… nekem… nekem ez nem megy. Nem tudom megcsinálni…
Kétségbeesetten keresem a szavakat, s mintha ő megérezné a zavaromat, meleg mosollyal, lágy pillantással néz le rám.
- Pihenj, addig megyek és lezuhanyozom. – Nem mondok semmit, valószínűleg ha akarnék, se tudnék megszólalni. Mégis mit tehetnék? Hiszen, ismerem magamat… tudom, hogy nem lennék képes rá. Még nem…
Talán soha…
Követem a tekintetemmel, ahogy a szobájába megy, megborzongva hunyom le a szemeimet. Bűntudatom van. Miért?
Megremegek, mikor rádöbbenek, hogy még mindig lehúzott zipzárral fekszem a kanapén, reszketeg mozdulatokkal teszem rendbe a cuccaimat. Felhúzom a lábaimat, ahányszor lehunyom a szemeimet, minden rövid pislogásnál megjelenik a szemeim előtt a kép, ahogy Parker gyengéd mozdulatokkal nyal végig a merevedésemen. A szívem még mindig hevesen dübörög, a testemben újra fellobban a vágy első szikrája.
Ne… nem… nem lehet, hogy már megint…
Nyugi… nyugi… gondolj másra. Ne gondolj rá. Akármire, csak rá ne! Miért nem tudom megcsinálni? Miért nem tudom kiverni a fejemből? Akár egy másodpercre… csak egy másodpercre…
Hogy fogok ezek után tükörbe nézni? Vagy rá… hogy fogok a szemébe nézni anélkül, hogy ne jusson eszembe ez?
A picsába… a picsába…
Miért nem vagyok képes elfogadni a gondolatot, hogy… hogy ez normális? Hiszen együtt alszunk… és csókolózunk… és valószínűleg idővel ennél többet is akarni fog.
Gondolom… a fenébe… de nekem… vajon menni fog? A testem vágyik rá… a szívem sóvárog utána… akkor mi a baj?
A lelkem, a tudatom nem fogadja el a gondolatot. Nem megy. Nem megy…
Felállok a kanapéról, lassú léptekkel megyek az ajtóhoz. Felkapom magamra a cipőket, halkan, nesztelenül csukom be magam mögött a hófehér ajtót. Egyedül akarok lenni…
Nem… nem egyedül. Csak vele nem. Most nem. Időre van szükségem… időre, gondolkodásra és egy nagy adag alkoholra.
Nincs kedvem messzire kóvályogni, ezért megelégszem a hotel bárjával. Nem tartom valószínűnek, hogy gyorsan végez a fürdőzéssel… khm…
A bárpultra könyökölve rendelek valami piát, és épp elég komor és irritált fejem van ahhoz, hogy a pultos csaj ne merjen személyigazolványt kérni. Amúgy is… az csak jó nekik, ha minél többet írhatnak a számlánkra…
A pulton dobolva kortyolok bele a boros kólámba, és mikor a snooker golyók ütközésének jellegzetes hangja mászik a fülembe, hátrafordulok a széken. Elmosolyodom, ahogy a tegnapi fickót látom meg az asztalra hajolni. Egyenes tartással, idegesítően pucsítva lök.
Stevens… ő az, akit tegnap megvert Parker. Szegényke… nem lennék a helyében…
És tényleg… lehetetlen, hogy én a helyében legyek, ugyanis soha nem játszottam volna olyan bénán, mint ő.
Parker annyival szexibb nála, mikor játszik…
Meg máskor is… heh…
A hátamat a pultnak támasztom, elhúzott szájjal figyelem az ajkai közül kilógó cigit. Faszomba már, hogy mindenhol dohányzik valaki. Direkt kínoznak?
Elrontja, és én halk horkanással kortyolok az italomba. Szórakoztató műsor nézni, hogy mennyivel jobb vagyok nála. Kellemesen elvonja a figyelmemet… más dolgokról…
Felém villan a tekintete, de nem mond semmit. Hehe… megértem, hogy szar kedve van… kiesett a bajnokságból.
- Azt hittem a kiesett játékosokat kivágják a hotelból. – Vigyorogva szólalok meg, miközben lusta mosollyal kortyolok bele a piámba. Imádom levezetni a feszültségemet mások basztatásával. Heh… bár… egyszer-kétszer már megbántam a dolgot. De szerencsére most sokan vesznek körül minket, ezért nem félek. Amúgy is egy nyámnyila köcsögnek tűnik a faszi.
- Tessék? – Megfeszült arcizmokkal egyenesedik fel, látom ahogy az ujjai megszorulnak a dákón. Olyan jó érzés.
Szemét vagyok? Oh igen… és imádom. Nem baj, a bénák ezt érdemlik… nem igaz?
- Semmi. – Kiszélesedik a vigyorom, tudom, hogy ez az a válasz, ami a lehető legjobban fel fogja húzni, és nem is marad el a várt hatás. Rácsap az asztal szélére, a másik pasi, akivel játszik a vállára teszi a kezét.
- Hé, csak nyugi. Direkt ingerel. – Oh… elrontja a szórakozásomat. Nem ér…
Újabb korty, majd halkan folytatom.
- Legalább az egyikőtöknek van esze… gondolom snookerezni is jobban tud nálad. – Felhorkan, de már sikerül kordában tartania a dühét. Oh… olyan uncsi…
- Ki a franc vagy te? – Nem válaszolok, de ő egy rövid szünet után folytatja. – Emlékszem rád… te jöttél Hendersonnal. – Kiszélesedik a mosolyom, büszkeséggel tölt el a tudat, hogy a bajnokság győztesének a kísérője lehetek. Igaz, még nem győzött… de ez csak idő kérdése…
Belegondolni is csodálatos, hogy milyen érzés lesz az, mikor a bajnokság lehetséges győzteseként leszek itt… és nem csak a győztes kísérőjeként. Alig várom.
Szinte teljesen belefeledkezem egy pillanatra a gondolataimba, a témaváltás ismételten Parker felé tereli az ábrándjaimat. Nem jó…
Mégis… mégis annyira jó…
Elvigyorodik, idióta tekintettel néz rám, a gyanús pillantás kizökkent az álmodozásból. Most meg mi baja? Agyára ment a vereség?
- Hallottam már pletykákat, hogy Henderson meleg, de nem gondoltam volna, hogy magával hozza a kurváját. – Elkerekednek a szemeim, az idő mintha egy pillanatra megtorpanna, az ereimben megfagy a vér.
Gyerünk. Röhögj. Tagadd le, hogy együtt vagytok.
Röhögj a pofájába, mintha hihetetlen marhaság lenne az egész.
Miért nem megy?
Hosszú másodpercek telnek el, mikor végre sikerül összeszednem magamat, elhúzom a számat, és gúnyosan felhorkanva kortyolok bele a piába.
- Szánalmas próbálkozás. Azért vagyok itt, mert jobban játszom, mint a versenyzők többsége. Példának okáért nálad is. – A flegmaságot talán egy leheletnyire eltúlzom, idegesen szorulnak meg az ujjaim az üvegen.
A picsába.
A végén még én leszek az, aki jobban felhúzza magát. Ehhez most túl instabil a lelki állapotom.
Túlságosan támadható ez a téma. Régen én is kihasználtam Parker ellen… nem is egyszer…
Ismét fájdalmas bűntudat húzza össze a mellkasomat, erőltetetten gunyoros vigyorral folytatom.
- Ha nem hiszed el, játszhatunk. – Összefonja a kezeit a mellkasa előtt, az egyik szemöldökét felhúzva válaszol.
Irritál.
- Inkább menj a szobádba, késő van már és a pasid biztos vár. Amúgy sem játszom buzikkal. – Dühösen felhorkanva csapom le a poharat a pultra, mintha elszakadna bennem valami. Nem gondolkozom, előre lépek, és a következő pillanatban már az öklöm puffan az arcán.
- Tudod kit nevezz buzinak. – Nem. Nem. Nem. Nem. Nem.
Nem vagyok az.
Csak egy lépést hátrál, elsötétül a tekintete, ahogy az arcára simítja a kezét. Nem vagyok nagydarab, de elégszer kerültem kocsmai verekedésekbe ahhoz, hogy tudjam, hogy kell fájdalmat okozni a másik félnek. Zihálva lép közelebb, megragadja a pólómat, és nem tudok kiszabadulni a szorításából. Fellendül a keze, a szemeimet összeszorítva várom az ütést, de ismerős hang mászik a fülembe helyette.
- Stevens! – Tágra nyílnak a szemeim, és Stevens is ledermed a mozdulatban. Oldalra fordulok, ahogy lazul a szorítás, Parker határozott léptekkel siet mellém, erősen ragadja meg a felkaromat, ahogy szigorúan, mégis oltalmazón maga mögé ránt. Mi a… - Ne merészelj hozzáérni! – Nem látom az arcát, de elég hallanom a hangját, hogy tudjam, hogy dühös. Összeszorítom a fogaimat, Stevens fújtatva vakarja meg a tarkóját, miközben elmormog valami „leszarom az egészet, túl sokat ittam”-ot. Már csak fél füllel hallom, mert Parker hosszú léptekkel indul el, és maga után húz.
Mi a… miért ilyen dühös?
Eddig is verekedtem… eddig is bajba kerültem… most ez miben más?
- Az ilyesmit tiltja a hotel házirendje. Azt akarod, hogy kirúgjanak? – Irritáltan, komoran ejti ki a szavakat, mire az ajtóhoz érünk, már lenyugszik annyira, hogy gond nélkül kinyissa az ajtót.
Értem… tehát ezért akadt ki?
- Mi volt ez az egész? – Halkan, lassú sóhajjal túr a hajába, fáradtan nyújtózva dől az ajtónak, miközben én leszenvedem magamról a cipőket.
Hogy mi volt ez az egész?
- Nem tehetek róla. Azt mondta, hogy meleg vagyok, és… és… - Elakad a hangom, ahogy a tekintetem találkozik Parkerével, kérdőn, kicsit megdöbbenten néz rám.
Mintha azt kérdezné a szemeivel, hogy „ez minden?”.
Elhúzom a számat, megremegek az ingerültségtől.
- Ne nézz így rám! – A kelleténél kicsit hangosabban, dühösebben sikerül kimondanom a szavakat, majdnem ordítva fordítok neki hátat, de mielőtt a szobámba viharozhatnék, elkapja a csuklómat és megállít.
- Jake… az ilyeneket nem szabad magadra venni. Ne törődj vele, hogy mit mondanak. Az erőszak nem megoldás. – A hangja most már teljesen nyugodt, lágyan és gyengéden, szinte suttogva beszél. Mintha ellensúlyozni próbálná az idegességemet a túlzott nyugalmával.
Kitépem a kezemet a szorításából, a tekintetem gúnyosan csillan.
- Pont te mondod? Nem úgy rémlik, mintha te profi lennél az ilyesmiben. – Tudom, hogy a célzás talált, a nyugodt arcvonások megrezzennek.
Ahhoz képest, hogy most ezt mondja, úgy rémlik, régen ő sem tűrte sokkal jobban az én beszólásaimat.
- Jobban örülnél, ha a te módszereidet alkalmaznám erőszak helyett? – Felhorkanva, erőltetett vigyorral hátrálok egy lépést, Parker gondterhelt sóhaja lelassítja a lépteimet.
Mit művelek? Miért veszekszem vele?
Nem… én ezt nem akartam… nem akarok ilyen durván beszélni vele… már nem…
Nem mond semmit, a csend egyre feszültebb, kínosabb. Egyre nyomasztóbban nehezedik ránk, érzem, hogy nemsokára megtörök a súlya alatt.
A hangom halk, megcsillan benne a bűntudat.
- Sajnálom… ez nem ugyanaz a helyzet, mint ami veled volt… én… én nem vagyok meleg! – Lehajtom a fejemet, meglepetten nyögök fel, ahogy váratlanul elém lép, és finom erőszakkal a falhoz tol. A fülemhez hajol, felgyorsult, kapkodó lélegzetvételekkel simulok a hideg tapétához.
Mi a…
Nem látom az arcát… látni akarom a tekintetét. A szemeit. Tudni akarom, hogy dühös e. Dühös? Vagy szomorú? Lehet, hogy inkább csalódott?
Megrémiszt…
A kezeimet finoman lefogja, így nem tudom távolabb tolni magamtól, miközben a fülembe suttog.
- Valóban? – Hallom a hangján, hogy mosolyog, de ez most nem az a meleg, lágy mosoly, amit mostanában mutatott. Nem… ennek köze sincs ahhoz a mosolyhoz.
Megborzongok, összeszorított szemekkel rázom meg a fejemet.
Hirtelen távolodik el tőlem, mire észbe kapok, és kinyitom a szemeimet, már háttal áll nekem és a szobája felé sétál komótos, mégis határozott léptekkel.
- Akkor sajnálom, hogy rád erőltettem a közelségemet. – A hangja komoly. Túlságosan is komoly, kissé rekedtes. Ne…
„Várj” – mondanám, de egy hang sem jön ki az összeszorult torkomon, megreszkető kézzel nyúlok előre, de nem érem el. Ne…
Én nem ezt akartam.
- Jó éjszakát. – Halkan csukódik mögötte a szobájának az ajtaja, könnybe lábadt szemekkel hátrálok a falig, hogy megtámaszkodhassak valami szilárdban, mielőtt összerogyok.
Én tényleg nem ezt akartam.
Miért… miért mondtam ezeket?
Összeszorul a mellkasom, mintha a saját testem ellenem fordulna. Megfulladok. Megfulladok. Parker… ne…
Hosszú másodpercekig némán, mozdulatlanul kapkodom a levegőt, próbálom újra és újra lejátszani a fejemben a történteket. Hol rontottam el? Miért kellett ezeket mondanom?
Ezek szerint… most… most mindennek vége? NE!
Én… én… nem… viszont ha most utána megyek… akkor végleg el kell fogadnom azt, amire soha nem lennék képes. Nem… nem vagyok buzi. Az lehetetlen.
Szédelegve megyek a szobámba, elgyengülve vetem magam a hideg ágyra. Napok óta nem aludtam itt… mindig… mindig vele…
Hiányzik az illata.
Hosszú percekig meredek mozdulatlanul a falra, nem tudom, talán egy óra is eltelik, a gondolataim nem hagynak megnyugodni.
Mikor megunom, elmegyek zuhanyozni, majd kába fáradtsággal fekszem vissza, de még mindig nem tudom kiverni a fejemből Őt. Megbántottam?
Nyilván… hiszen mindazok után, amiket mondtam neki… hogy nem zavar, hogy megcsókol… és amiket csináltunk. Amit ő csinált ma este… mindazok után…
Nem tudom… nem tudom, miért zavart ennyire, mikor azt mondta, hogy meleg vagyok. Kit érdekel mit mond az a pancser? Inkább csak meglepett. Váratlanul ért. Eddig emiatt nem kellett aggódnom. Ha valaki le is buzizott, eszembe sem jutott a gondolat, hogy talán komolyan mondja. Ez amolyan… általános sértés.
Összeszorul a torkom, egész apróra kuporodva próbálok elaludni.
Olyan nagy a csend. Nem hallom a lélegzetvételét.
És vajon… vajon megéri feladnom azt a boldogságot, amit nekem nyújtott a gátlásaim miatt? A félelem miatt, hogy egyszer kiderülhet mindez? Hogy egyszer mindenki tudni fogja…
Felforrósodik a testem, az elmém dühösen küzd a gondolat ellen, míg a szívem heves zihálással próbál meggyőzni, hogy válasszam a boldogságot. Nem akarom elveszíteni.
Már most hiányzik a közelsége… talán… talán meg kéne próbálnom… elfogadni?
Lassú mozdulatokkal kászálódok ki az ágyból, a szívem a torkomban zihál, ahogy átsétálok a nappalin. Remegnek az ujjaim, ahogy a kilincs hűvös anyagára simítom őket.
Parker…
Vajon… vajon még haragudni fog?
Valószínűleg már alszik… nem fekhetek be mellé csak úgy, azok után, amiket mondtam…
Halkan nyitok be, a korom sötétben csak bizonytalan, lassú, óvatos léptekkel közelítek felé.
- Parker… - Halkan suttogok, a torkom végleg összeszorul. Nem… nem bőghetem el magam. A picsába.
Miért érzékenyedek el ilyen könnyen, ha róla van szó?
Mintha nem is önmagam lennék… teljesen megbabonáz. Édes börtön… nem akarok kiszabadulni belőle… nem akarom elveszíteni azt a forróságot, amit nekem nyújtott… azt a szenvedélyt… amit ő ismertetett meg velem…
- Igen? – Megrezzenek, nem számítottam válaszra, igazából csak azért suttogtam a nevét, hogy megbizonyosodjak a tényről, miszerint alszik. A szívem majd kiugrik a helyéről, remegve állok meg az ágy mellett.
- Sajnálom… - Alig hallható a hangom, hosszú, nyugtalan csend követi a rövid szót. Nem könnyíti meg a dolgomat, folytatnom kell. – Én… lehet, hogy mégis… - Elakad a hangom, egyre nehezebben jönnek a nyelvemre a szavak. A szívem tovább hajszol. - …lehet, hogy… hogy egy kicsit meleg vagyok… - Halkan, jóízűen nevet fel, megreszketve hajtom le a fejemet.
Meleg, barátságos nevetés… nem gúnyos, nem kegyetlen…
Forró ujjakat érzek a kezemhez érni, gyengéden húz le az ágyra, és én engedelmesen ülök le.
- Azt hittem, soha nem jössz rá. – Hallatszik a hangján, hogy vigyorog, tágra nyílnak a szemeim, ahogy folytatja. – Jó sokáig várattál. – Leránt magához, nincs időm a felháborodott döbbenet kimutatására, a szavakat belém fojtják ajkai.
A csókunkat megfűszerezik az arcomon végigcsurranó könnycseppek.
Remegve, zihálva adom meg magamat, felforrósodik a testem, ahogy átengedem magam az élvezet édes gyönyörének. Hosszú, mély csókkal kábít el, miközben fölém mászik, s mikor végre elszakadnak egymástól az ajkaink, s van néhány másodpercem, hogy rendezzem a gondolataimat, halkan, szemrehányóan szólalok meg.
- Ugye… ugye nem mondod komolyan, hogy tudtad, hogy ide fogok jönni az éjszaka közepén? – Halkan kuncog fel, az orra puhán simítja az arcomat, megreszketek, ahogy a nyelve érintése követi. Forró és nedves… borzongatóan kellemes érzés.
Ne… már megint… teljesen elbódít, és nem fogok tudni gondolkozni. Lehetetlen, hogy ilyen hatással legyen rám… lehetetlen…
- Jake… - Rövid szünetet tart, kiélvezi a hatást, amit kiváltott belőlem a nevet sóhajtásával. – Az arcodra van írva, hogy belém estél. Hogy ne tudtam volna? – Vigyorog. Érzem, hogy felforrósodik az arcom, irritáltan csúsztatom a kezemet a vállára, hogy ellökjem magamtól, összeszorított ajkakkal, de nem őszinte haraggal fordulok el tőle.
- Utállak. Hagyj békén, ne érj hozzám… - Halkan nevet, összefonom a kezeimet a mellkasom előtt. Nem hiszem el… átvert… direkt elérte, hogy bűntudatom legyen, mert tudta, hogy úgysem tudom elengedni. Hülye szemétláda. Köcsög seggfej. Irritáló vadbarom.
Gyűlölöm, hogy ennyire vonz magához még a bunkósága is.
Gyűlölöm, hogy ezt is imádom benne.
A picsába, hogy nem tudok haragudni rá…
|
| timcsiikee | 2011. 09. 26. 22:27:37 | #16920 |
Karakter: Parker Henderson
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Parker:
Egy ideig kellemes cirógatása ébresztget fel, ahogy kézfejemen érzem ujjait, de lassacskán újra mocorogni kezd, viszont nem hagyom. Nem Jake… tőlem nem szabadulsz meg ilyen könnyen.
- Parker… engedj… - motyogja halkan, szinte csak magának, mintha testrészeimet akarná néma mormolással szuggerálni. Esélytelen. Kómás kis szemekkel felém fordul óvatosan, hasonló tekintettel nézek fel rá, de mellé egy apró, fáradt kis mosoly is társul, egy kis ledöbbentséget okozva ezzel édes kis áldozatomnak.
- Nem engedlek el – súgom a választ, s mielőtt megmozdulhatna, vagy mondhatna valami felsiklik kezem, állát óvatosan megragadom, és közelebb vonom magamhoz, egy puha kis csókra. Persze a végeredmény ennél sokkal szenvedélyesebbé válik, felé kerekedek, de mikor elhajolok tekintetében milliónyi érzelmet látok kavarodni. Ez már nem csak egyszerű félelem, s undor sincs benne, mint régebben. Vágy keveredik a nyugtalansággal, s mintha éppen ez a két fő érzelem az ami dulakodna, s különös érzéseket vált ki. Különös érzés és látvány egyszerre.
Óvatosan érintem meg, mellkasát, hasát simítom, s letérek az ágyékig, melyet az alsónadrág fed, de nem rejtheti el az a bizonyos dudort. Ha farmer lenne rajta akkor is látnám, előlem nincs menekvés. Féléknek oldalra fordítja a fejét mikor megérintem, arca kipirul, mellkasa szabálytalanul emelkedik fel és le. Hihetetlenül édes reakció, amit soha nem néztem volna ki belőle, és mégis… csak én láthatom… csak enyém ez az arcod, jake, és nem adom senki másnak. Egyedül csakis az enyém mindez, és ebből nem engedek.
- Jake… - megretten halk, suttogó szólításomtól, ajkaim forró bőrét érintik, szinte érzem az alatta lüktető ereket. Megrezzen újra, kezem gyengéden simítja tovább lassan, de nem teszek semmilyen új mozdulatot, míg nem reagál rám. Ahogy vigyázva nyitja ki szemeit, a meglepettség is az érzelmek tárházába vegyül.
- Nem kell félned… – halkan búgom a szavakat kezét megfogom és mellkasomra vezetem. Persze talán nem lehetek annyira izgatott mint ő, hisz a félelem engem nem kerülget csupán a vágy, mégis… úgy érzem mindjárt veszettül kiszakad a helyéről, s üres mellkasom marad utána. Ahogy forró keze rányomódik bőrömre mintha csak hatványozná az érzéseimet, s ennek hatására újra szólásra nyitom szám. - Nem csak te érzel így. – Nem válaszol, csak ismét szemérmesen fordítja oldalra fejét. Míg nem figyel lassan lejjebb simítom magamon kezét, élvezem ezt az irányított érintést, s habár tudom, hogy nem önszántából teszi mégis kéjjel tölt el. Szemei elkerekednek amint megérinti és észre is veszi hova vezettem ujjait, ennél talán aligha lehetne meglepettebb, mégis…
Gyengéden szorít rá, mintha csak meg akarná vizsgálni, hogy valódi-e, de ezzel csak szítja a tüzet, amit éppen hogy el kéne oltani, mielőtt erős lángokba csap, hogy fékezhetetlenné válik. Eleresztem kezét, sőt elirányítom magamról elővigyázatosan, és újra közelebb hajolok hozzá, hogy tovább élvezhessem illatát.
- Fogalmad sincs róla, hogy mennyire vágyom rád. – ha tudná… talán még ettől is megrémülne. Hosszú hallgatás után a forró, puha kis ujjak tincseimbe túrnak, kíváncsi szemekkel várva valamiféle reakcióra, nevemet sóhajtja, s nem sok kell, hogy elszakadjon a cérna. Jobb lesz ha itt félbeszakítom ezt a tüzes idillt, mielőtt olyat teszek amit megbánnánk mindketten… talán…
- Na, menj el nyugodtan zuhanyozni, utána pedig bemehetnénk a városba. Megfelel? – apró csók, inkább csak puszi ajkaira, s megpaskolom combját, és mellé hengeredek, hogy helyet és mozgásteret adjak neki. Ágyékom szinte már fájdalmasan lüktet a kielégületlenségtől, de bárhogyan is könyörög ágaskodóan, az akaratom még erősebb… még…
Gyorsan kihasználva a felajánlott menekülési lehetőséget felkapja farmerját, meg sem igazítja rendesen, és már siet is az ajtó felé.
- Jake – még megáll szólításomra, s csak sunyi, lapos vigyorral fogadom tekintetét. - Gondolj rám, miközben kivered.
Durcásan és felfújt arccal, mégis szótlanul rohan ki, és csapódik az ajtó, de csak rekedtes kuncogásom követi az erős hangot. Hátamra fekszem az ágyon, végigsimítom a mellkasomat, hasamat, ujjaim az alsó alá bújnak.
Én rád fogok gondolni.
~*~
Ahhoz képest, hogy egy fényűző szállodában vagyunk, olyan mintha egy megszokott kis otthoni fészek lenne, tipikus otthoni tevékenységekkel. Persze itt nem a főzésre gondolok, mert minden nap vagy az itteni, vagy másik étterembe megyünk főként, inkább… az egyéb programokra gondolok. napközben vagy játszim vagy együtt nézzük mások játszmáit, és mivel nincs iskola ráadásul nem otthoni környezetben van, talán… kissé unatkozhat. Szinte minden este eljár „sétálni”, de már bízom benne, hogy semmi komolyabb baja nem eshet. Ha eddig nem történt semmi… saját hibájából nem hiszem, hogy ez után bármi is lehetne.
Ingerülten csapódik a bejárati ajtó, a tévét lehalkítom, sőt némítom, bár eddig sem érdekelt igazán a béna kommentátor hangja.
Köszönök de fel sem veszi, a bárpult felé trappol, mint egy sebes kis vonat. Nem szól, de látom az arcán, és a tekintetén, hogy valami nem jó. Felállok, követem, felé lépek, de menekülni próbál.
- Lefekszem aludni. – mormolja morcosan, de elkapom csuklóját és inkább magamhoz vonom. Bárhogy próbálja elrejteni, előlem nem lehet. Ezt már megtanulhattad volna, Jake.
- Jake… mi a baj? – talán máris egy fokkal nyugodtabbnak látszik, lesüti szemeit, és oldalra sandít.
- Semmi, csak… csak hiányzik a cigi. – tényleg ennyi ideje nem gyújtott volna rá?
„Anélkül annyival finomabb vagy.”
Elmosolyodom.
- Értem. – értem tenné mindezt? Persze ezt eddig is gondoltam… de nem hittem volna, hogy eddig kitart. Ez valahogy… örömmel tölt el. - Szeretnéd, hogy eltereljem a figyelmedet? – sunyi mosolyom megbújik szám sarkában, próbálom visszafogni magam, de ezt olykor még én sem tudom irányítani. Felé hajolok hogy csókot lopjak de elhajol, szemeiben ártatlan dac és egy élveteg kis mosollyal fűszerezi meg. Nocsak.
- Igen. A te hibád, szóval vállald a felelősséget. – meglepődök a válaszon, hisz ezt nem vártam volna. Talán össze is zavarodik kicsit enyhén ,eglepett arcomtól, de persze nem hagyom magam sokáig a csekély döbbenetben. Lassan újra mosoly kúszik arcomra, mely mögé élveteg vigyoromat bújtatom.
- Ugye tudod, hogy ezt már nem vonhatod vissza? – kérdem sejtelmesen halk hangon, csak kérdőn néz rám, de lassacskán álla alá csúsztatom ujjaimat, s közelebb vonom magamhoz, egy finom csók erejéig. Napok óta együtt alszunk, minden reggel érzem merevségét, s hiába fedném – ha egyáltalán akarnám – saját tagom is minden reggel csak attól feszül, hogy mellettem alszik. Ideje lépni ez ellen… avagy ennek érdekében.
Hirtelen szorosabban ölelem át derekát, felemelem magam felé, így előre kell biccentenie a fejét, hogy elérjem ajkait, de a meglepettségtől elhajol, mély levegőt vesz és erőtlenül, inkább csak megszokás szerűen tiltakozva feszeng a karjaimban míg vigyorogva a kanapé felé viszem.
Megállok egy pillanatra, felfelé emelve fejem megragadom tekintetét, s elcsendesedik a szemezés közben. Talán érzi azt a kis enyhe feszültséget, ami lassacskán újra előcsalja sunyi mosolyomat. Vigyorrá fajul a kép, s az első dolog kicsúszik a számon, ami épp eszembe jut.
- Mondanám, hogy a cigi helyett szívj mást, de… az túl korai lenne – dörmögöm halkan mégis úgy, hogy tisztán hallja, ahogy gyorsan felfogja célzásomat még a füle is elvörösödik és erősebben csapkod.
- Te meg miről beszélsz? Idióta! – csak jóízűen nevetek, majd egyik kezem lejjebb csúsztatom oldalra rántom, majd így lehuppanok vele a kanapéra, és rögtön az ölemben köt ki, oldalt ülve. A lendülettől a vállamba kapaszkodik, meglepetten felnyög, de rögtön elillan a feszültség, ahogy akjaihoz hajolva éhesen csókolom meg, felfalom száját, s levegőhöz is alig hagyom jutni.
- Elveszem az eszed… annyira, hogy… gondolkodni sem leszel képes – akadozva suttogom a szavakat ajkaiba, alig megszakítva a csókot. Tenyerem hátát simítja, másik kezemmel tartom őt, s néha érzem, ahogy erősebben szorítja meg vállamat, végül pihegve hagyom levegőhöz jutni.
- Parker… - újra azon az édes hangon hallom tőle a nevem, s eddig tartott az önuralmam, nem tovább. Újabb fullasztó csókkal kábítom el elméjét, ujjai hajamba túrnak végre, érzem forrni a levegőt, parázslani a vágyat, forró bőréhez érek ahogy feltűröm a pólót, s nyekkenése hallatán megrezzen ágyékom. nyelvemmel körözök övé körül, oldaláról lesiklik tenyerem, és a farmeron keresztül markolok rá feszülő vágyára. Oh, igen.
Egy pillanatra hajol csak el, míg összeszorítva ajkait felnyög, de végignyalom a keskennyé vált édes kis száját, finoman beleharapok arcába, csak fogaimmal karcolom. Nyelvemmel letérek nyakára, fültövére kis köröket rajzolok vele.
- Csak engedd el magad. – susogásommal egyszerre zizzen a zipzár, kipattannak kába szemei, és rögtön csuklóm után kapna, de ezzel csak azt éri el, hogy lenyomja a kezem magára, így sokkal jobban érzem a forró lüktetést ami farkacskájából árad.
Artikulálatlanul nyekereg valamit, imádom ha ilyenné válik, bár a dac még jobban fűszerezi tekintetét, és ez izgat. Nem egyszerű félékség ez… közel sem. De legalább már abban biztos vagyok, hogy ez nem az a félelem, amit nem akarok látni szemeiben.
- Azt szeretnéd, ha kikötöznélek? – apró fejrázás ad választ, bár kezeit még mindig nem veszi le rólam.
- Máshogy… nem tudnád elterelni a figyelmemet? – talán kissé idétlen, de számomra akkor is bájos mosolyt mutat felém, de csak egy elégedett vigyorral válaszolok.
- Nem. Viszont vállalom a felelősséget. – újra hátra döntöm, háta már a párnákat nyomja, kezeit lefejtem magamról, s szabad kezemmel simítani kezdem még a ruhán keresztül. Sóhajai a csókba vegyülnek, egyre keményebbé válik, s egyik pillanatban csak becsúszik ujjam az alsó alá, a másikban már felszabadítom a ruhák alól az élveteg erekciót, s finoman markomba fogom. Látni akarom Jake… élvezni a látványt, ahogy valóban élvezed az érintésem. A pillanatot, amikor a gyönyör a tetőfokára hág. Én akarok lenni az első, aki igazán gyönyört okoz neked.
Néha hallom még számba suttogva saját nevem, olykor én is susogok válaszként, majd hagyom zihálva levegőhöz jutni egyre hevesebbé váló masszírozásom közben. Hajamba, vállamba markol, nyakát csókolom így megfeszül, kissé hátra veti fejét, nyelvemmel addig körözök finom bőrén, míg el nem érem a póló nyakát. Szabad kezemmel feltűröm hasán a pólót, kicsit lejjebb csúsztatom ölemből, hogy kényelmesebben érhessem el, és előre hajolok. Ajkaim kemény hasfalán hagynak csóknyomokat, oldalán finoman megkarcolom fogammal a bőrt, és ugrik egyet-kettőt, viszont ujjaim tevékenykedését egy pillanatra sem hagyom abba. Elérem nyelvemmel alhasát, egyre forróbbá válik bőre, illata megrészegít.
Mikor megérzi, sőt látja hogy kényeztetett ágyéka felé hajolok, felemelkedve hasáról, mereven figyel.
- Mit csinálsz? – hangja kissé rekedtes és nyekergő, de még így is tisztán hallok minden hangot.
- Nem tudom hány lány csinálta neked eddig, – mondatom közben makkját simogatom és méregetem, majd felemelem pilláimat, hogy mélyen rabul ejtsem tekintetét – de én jobb leszek – közlöm vigyorogva, s óvatosan megnyalom hegyét, már ennyitől rezzen egy nagyon aprót. Nyelvemmel körbe nedvesítem, hangját próbálja elnyomni, sikertelenül, de én ezt csak élvezem. Már mélyebben számba fogadom, monoton mozgással kényeztetem, s ekkor felpillantok újra kipirult arcára, s csak szemeit keresem. Mikor sikerül rátalálnom tekintetére, nem eresztem.
Kezem tevékenyen siklik hasán fel és le, egészen mellkasáig feljut majd visszatalál. Nem kell túl sok bár ajkaim már bizseregnek, elszakítja tőlem szemeit s hátra veti fejét, érzem az erős pulzálást, tenyerem felsiklik mellkasára, s ottmarad hogy ujjammal éppen elérve mellbimbóját, kényeztetve cirógassam. Egy hosszú pillanatra elhalkul, majd aprót, mélyet sikkantva tör ki, s csak ekkor látom hogy a kanapé kispárnáját markolja.
Lassan ernyed el, cirógatásom nem csitul, viszont van itt még egy probléma, amit valószínűleg nekem kell megoldanom. Egy utolsó csókot kap még hasára, majd megpróbálom óvatosan lecsúsztatni magamról.
- Ho-hová mész? – kicsit akadozva ejti ki miközben nyel egyet, s talán rájön, hogy kiszáradt a torka. Csak elmosolyodom.
- Nos… nekem is könnyíteni kell magamon, és vagy te teszed meg, vagy én – a mosoly vigyorrá alakul, majd észrevétlenül sikerül combomról lecsúsztatni lábait. Gondolom míg az ölemben ült nagyon is érezte, hogy nyomja valami a formás kis seggét. Felállok a ágyról, nem fedve a kis sártat, bár annyira nem is tűnik fel, hála a… khm… jó tartásnak. Visszanézve rá újra csak mosolygok. – Pihenj, addig megyek és lezuhanyozom.
|
| Silvery | 2011. 09. 20. 20:35:05 | #16778 |
Karakter: Jake Evans
Megjegyzés: (Timcsemnek)
Az ujjaim gyengén érintik a hűvös acélt, de még nem szedtem össze magamat eléggé, hogy lenyomjam a kilincset. Mély levegőt veszek, a szemeimet lehunyva süllyedek a gondolataimba. Vagyis süllyednék, ha képes lennék józanul gondolkodni… azt hiszem, tényleg kezdek bekattanni. Megrészegítenek ezek az érzések…
Egy hangos, rekedtes sóhajjal engedem ki a tüdőmből a percekig fojtottan bent tartott levegőt, megszorítom a markomban tartott kilincset.
Gyerünk már!
Ha olyat akar csinálni, amit én nem szeretnék, akkor egyszerűen csak elküldöm a picsába…
Amit én nem szeretnék… ez a legnagyobb probléma… hogy igenis szeretném.
Nagyot nyelek, szinte érzem végiggördülni a torkomon a feszültség keltette hatalmas, fojtogató gombócot, a zavaros gondolatokat rendszerezve, lecsitítgatva lépek be az ajtón, és komor, lusta mozdulatokkal dobom le magamról a cipőket.
Érzem magamon a tekintetét. Szinte éget, de nem mutatok túlzott érdeklődést. A szívem mintha bekapcsolta volna az önvédelmi rendszert, mielőtt még olyat tennék, amit később megbánok. Nem tudhatja meg, hogy milyen kiszolgáltatott vagyok… nem tudhatja meg, hogy mennyire elgyengülök mellette.
Még akkor sem, ha izzad a tenyerem, a torkomban zihál a szívem és csupán a tudat, hogy egy légtérben vagyunk teljesen önkívületi állapotba lök. Nem akarom, hogy megint bántson…
Még mindig engem néz.
Miért árul el a testem? Miért szolgáltat ki ennyire?
Soha nem tudhatja meg.
- Egész hamar visszaértél. – Lemondó pillantással nézek rá, nem engedem, hogy az érzelmek eluralkodjanak az arcomon. Még ellenállok…
Ez most bók akart lenni vagy oltás? Heh…
- Ha gondolod vissza is mehetek. – Halkan, szinte morogva dünnyögöm a rövid mondatot, nem engedem meg magamnak a hosszú magyarázkodást. Félek, hogy ha túl sok időt töltök vele, lehullik a lepel. Nem akarom…
Gondterhelten felsóhajt, csupán a szemem sarkából figyelem, ahogy lustán hátrasöpri az előre hullott hajtincseket az arcából. Nyelek egyet, az ajkamra harapva tartom vissza a lélegzetemet.
A mosolya csak egy röpke pillanat erejéig rezdül meg, túlságosan is hamar visszatér a csábos arckifejezés. Elég egy rövid pillantás, a tekintete mélyen rabul ejti a szemeimet, csak homályosan, elmélyült kábasággal érzékelem, hogy felém int, majd puhán megpaskolja maga mellett a kanapét.
Azt akarja, hogy üljek mellé…
Melléülni… hogy érezzem a testéből áradó melegséget… hogy megérinthessen.
Miért remegnek a kezeim?
A szívem a torkomban zihál, mintha évszázadok telnének el néhány lusta másodperc alatt. Oda akarok menni. Annyira akarom. Annyira nagyon akarom.
Lassan mozdul a lábam, mintha hipnotizáltak volna, s csak akkor zökkenek ki, mikor érzem a csuklómra kulcsolódni a hosszú, meleg ujjakat. Lenyelem a meglepett nyögést, amikor maga mellé ránt, és finom erőszakkal öleli át a vállamat. Az ajkaim szólásra nyílnak, de az ellenkezés feldúlt, háborgó szavai bennem rekednek.
Képtelen vagyok utálni azért, amit velem csinál… nem tudok undorodni az ölelésétől. Nem megy…
Meddig akarok még hazudni magamnak?
Hiszen már neki is elmondtam, hogy nem utálom az érintéseit és a csókjait… akkor én miért vagyok rá képtelen, hogy felfogjam. Eszementség…
Elkényelmesedve húz még közelebb magához, mintha természetes lenne az összebújós pozíció, pedig az én szívem mintha szét akarná tépni a mellkasomat, az izmaim szinte fájdalmasan megfeszülnek.
Nem csinál semmit, mintha mi sem történt volna, lomha gombnyomásokkal kapcsolgat tovább a csatornák között. Eltelik néhány másodperc, a testem lassan kezd lehiggadni, az izmaim fokozatosan elernyednek, ahogy hozzászokok az eddig olyan idegennek tűnő közelséghez.
Olyan jó illata van…
- A videótárat még nem néztem meg… milyen filmet néznél meg? – Megrezzen az arcom, rajtakapottan, a mély gondolatokból kizökkenve pislogok fel rá, az ajkaim válaszra nyílnak. Egy pillanatig úgy érzem, hogy kudarcba fullad a próbálkozás, hogy hangokat préseljek ki magamból.
- Nem tudom… talán egy akciófilmet? – Némán figyelem, ahogy lépeget a filmek között, és anélkül bólintok rá az elsőre, hogy elolvasnám a címét. Nem mintha lehetséges lenne a filmre koncentrálni mellette. Túl közel van… túl forró…
Elkezdődik a film, merev tartással, feszülten húzom fel a lábaimat, a szemeim hiába nézik a képernyőt, az agyam nem dolgozza fel az információkat. Most nem tud érdekelni.
Felém fordul, felgyorsul a légzésem, de elfojtom a pihegés hangjait. Nyugi… nyugi…
A hajamba temeti az arcát, a lehelete simogat, cirógat, perzsel. Az ujjaim a combomba mélyednek, egyre nehezebb lecsitítani a szívem dübörgését, s hiába vegyül érzéki fájdalom a heves zihálás mellé, a szívem legmélyebb, eldugott és eltemetett zugaiból újra és újra kiszökik, felsejlik egy csábító gondolat… még… még többet…
- Örülök, hogy nem gyújtották rá… - Halkan suttog, a gerincemen szikrák pattognak végig.
Miért érzem úgy, hogy ez a mondat elég hozzá, hogy kárpótoljon a nikotin okozta hiányérzet miatt?
Tényleg örül?
Elfordítom az arcomat, a tekintetemet a kanapé előtt álló dohányzóasztalra siklatom.
- Nem azért, mert… - Elakad a hangom, mély levegőt véve, enyhe hadarással folytatom. - …mert azt mondtad… csak épp nem volt kedvem. – Hazugság. Nyilvánvaló hazugság. Vajon ő is tudja?
- Értem… - Mosolyog. Igen… ő is tudja…
Végigsimítja a felkaromat, az ujjai érintése lúdbőrt hagy maga után. Lehunyom a szemeimet, amikor a kellemes bizsergést már a tincseim között érzem.
A tekintetemet ismét a képernyőre szegezem, de a testem minden porcikája az engem cirógató ujjakra koncentrál. Gyengéden, szinte játszadozva rajzol köröket a bőrömre, szinte álomba merülök a finom simogatástól.
Nem tudom, mennyi idő telik el, a szemeim szinte leragadnak, a figyelmemet csupán néha, pár rövid pillanatig birtokolja a lövöldözéssel és üldözésekkel teli film.
Aludni kéne… ha elalszom a vállán az nagyon gáz…
Összeszorítom a szemeimet, majd kényszerítem magamat, hogy kitépjem az elmémet a félálom ködös világából. A szobám biztonságot nyújtó falai közé vágyom. Egyedül.
Lustán kezdek el mocorogni, a szemeimet megdörzsölve próbálom valamennyire felébreszteni magamat.
- Azt hiszem, megyek aludni… - Kibújok az öleléséből, és ő nem tart vissza, a keze lecsúszik a vállamról.
Gyengéd, mégis határozott érintést érzek, meglepetten hőkölnék hátra, de ő maga felé húz, az ajkai puhán érintik a döbbenettől elnyíló számat. Felsóhajtok, remegve markolok a kanapé puha párnájába, élvezem a nyelve nedves forróságát az ajkaim között.
A picsába, hogy ilyen jól csinálja…
Lehunyom a szemeimet, halk zihálással kapkodom a levegőt, érzem kipirosodni az arcbőrömet. Olyan forró… nem csak ott, ahol hozzám ér. Belül… a mellkasom… a szívem… lángol mindenem.
Mióta lettem ilyen elérzékenyülős köcsög?
- Fáradt vagy? – Halkan suttog az ajkaimra, lassan nyitom ki a szememet, hogy ránézhessek. Némán bólintok. – Nem aludnál velem? – Elkerekednek a szemeim, ledöbbenve, rémülten pislogok rá.
Miről beszél?
Mármint… vele aludni… úgy?
Nem… én nem… én még nem…
Lopva a szobám ajtaja felé sandítok, a biztonságos magány reménye elhalványulni látszik, hogy egy sokkal izgalmasabb, kockázattal és szenvedéllyel teli vágyódás költözzön a helyére.
Nem… nem…
Megrémiszt, hogy a testem mennyire üvölti az „igen” választ. Arra késztet, hogy a józan gondolataim egyértelmű „nem”-et kántáljanak.
- Én… - Felé fordulok, menekülésre veszem a figurát, felpattanok mellőle. – Nem tudom… - Halkan, szinte suttogva ejtem ki a szavakat, ösztönösen, gyors mozdulattal hátrálok egy lépést, mikor ő is feláll.
Ne… ne győzködj… ne mondj semmit… nem tudok ellenállni neked.
Megfogja a kezemet, a csuklómnál fogva húz vissza magához. Nincs szüksége erőszakosságra, könnyedén, engedelmesen hagyom, hogy átöleljen. Hogy miért? Ötletem sincs. Nem tudok ellent mondani neki. Gyűlölöm ezt az érzést.
Vajon az elejétől fogva ezt tervezte? Vajon direkt ejtett csapdába, hogy megszelídíthessen?
És ha így van… miért élvezem ennyire?
- Hadd segítsek dönteni… - Ne…
Megcsókol, az ujjai finom határozottsággal túrnak a hajamba, teljesen magához szorítja a testemet. Felnyögök, de a hang elveszik az ajkai között, a testemben felizzik a vágy forró tüze. Parker…
Mély, fullasztó csókokkal kábít el, a farmernadrág szűk anyaga egyre kényelmetlenebbnek érződik, lehetőséget sem ad rá, hogy észhez térítsem a megrészegült gondolataimat. Nem bírom. Többet akarok, mégis furcsa félelem szorítja össze a hevesen dübörgő szívemet. Megfojt a különös kettősség. A sóvárgás és a rémület ellentéte…
Fellélegzem, szinte fuldoklóként, felhördülve kapok levegőért, ahogy elhajol ajkaimtól, reszketve, bizonytalanul megszédülve hátrálnék egy lépést, riadt, sarokba szorított áldozatként futtatom körbe a tekintetemet a szobában. Parker szobájában… szinte észre sem vettem, hogy kerültünk ide, tekintetemet ismét felé fordítom.
Az ajkaim megmozdulnak, nem tudom mit akarok mondani, és a hangok sem jönnek ki a torkomon.
Nem akarom, mégis őrülten vágyok rá.
Túl korai… még… még túl korai. Még nem készültem fel. A szívem még nem hitte el, hogy nem fog bántani. Hogy nem fog megalázni úgy, ahogy legutóbb tette. Most belerokkannék, ha megtenné. Túl fontos lett számomra. A gyűlölet pajzsa már nem védi a szívemet.
Maga mellé ránt, a testem puhán puffan a matracon. Félek. Lángol a testem.
Nem kell sokat várni, szinte rögtön rám veti magát, a csókjai kábító mézédessége elűzi a gondolatok fájdalmas valóságát. A szívem mélyére ásom az aggályokat.
Csókok, simítások, forró ölelés.
Zihálva, remegve, sóhajtozva viszonzom a türelmetlen szenvedélyt, amit rám zúdít. Parker… vajon tényleg… tényleg komolyan gondolod?
Összeszorítom a szemeimet, a kételyek vissza-visszatérnek. Csak annyit mondott, hogy nem igaz az, hogy nem vagyok az esete… azt egy szóval sem mondta, hogy bármit érezne irántam… se azt, hogy komolyak a szándékai… nem igaz?
Nem tudom… összezavarodtam. És én mit akarok? Komoly szándékokat?
Hirtelen hajol el tőlem, a kapkodó légvételek bennem rekednek, ahogy a simogató, kényeztető érintések és a forró csókok heves szenvedélye megszűnik. Ledermedve, értetlenül pislogok fel, pedig a sötétben nem látom az arcvonásait.
- Jóéjt… - Halkan suttog a fülembe, megborzongok, ahogy a sóhaja végigcsiklandozza a bőrömet.
Nem mozdulok, a testemben még mindig zavaró hévvel lüktet a vágy, félek, hogy elég egy rezzenés, és túl közel kerülök hozzá… nem akarom, hogy érezze, hogy merevedésem van…
A francba…
A jó büdös francba…
Nem értem.
- Izé… - Halkan, reszketeg hangon töröm meg a mély, fülsüketítő csendet, s mikor halkan hümmögve jelzi, hogy figyel, bizonytalan, félénk pillantással folytatom. - Akkor… nem is fogod… azt csinálni? – Én azt hittem, hogy azért ráncigált be ide… azt hittem, hogy az „aludj velem” kifejezés erre utalt.
Lehet, hogy tényleg csak aludni akar? De ahhoz minek kellek én? Összezavar… olyan, mintha tényleg… tényleg… gondolna rám…
Halkan felkuncog, megrezzenve csúsztatom a mellkasára a kezemet. Ajkai puhán érintik a homlokomat, majd a hajamba hint egy halk, finom puszit.
Annyira gyengéd…
- Nem… amíg nem akarod, addig nem. – Ismét elkerekednek a szemeim, megrökönyödött, őszinte döbbenetet tükröző arckifejezést elrejti a szoba sötét leple, megremegve hajtom le a fejemet. Lávaként ömlik végig a testemben az érzelmek fülledt melege, a különös érzés mégis annyira más, mint az eddig érzett testi vágy.
Megsüketülök a szívem dübörgésétől.
Hihetem azt, hogy komolyan beszél? Megvárja, míg én akarom? Ilyen fontos lennék? Vagy talán félreértem a szavait? Nem akarom félreérteni. Azt akarom, hogy ez legyen a valóság. Tényleg kellek neki?
Vajon tényleg hihetem, hogy nem vagyok egyedül ebben a világban?
Lazul a szorítás, kényelmes, gyengéd öleléssé válik. Olyan kellemes… miért csinálja ezt? Miért viselkedik így? Miért ilyen óvatos?
Ez tényleg ugyanaz a férfi, mint aki azokat csinálta velem? Akit annyira utáltam a kezdetektől fogva?
Most már képtelen lennék utálni… sőt…
- Jó éjt, Jake… - Ismét a fülembe leheli az édes szavakat, némán tátogva válaszolok neki, képtelen vagyok hangokat kipréselni magamból. A torkom összeszorult, a mellkasom görcsbe rándult a furcsa érzésektől.
Mintha szépen lassan teljesen kifordulnék önmagamból. Már arra sem emlékszem, hogy milyen érzés volt a magány…
Lehunyom a szemeimet, a belőle áradó tömény, csábítgató illat teljesen magával ragad, szinte rögtön álomba ájulok a teste forróságától.
Kényelmetlen mocorgással húzom feljebb a lábaimat, a bőrömet végigsimítja a lepedő.
Reggel van.
A szemeim csupán résnyire nyílnak ki, a függöny résein beszökő napsugarak élénk fényt varázsolnak a szobába. Zavartan, bizonytalanul sandítok hátra, elég egy pillantás, hogy a szívem hevesebb tempóra kapcsoljon.
Miért nincs rajtam a farmerom? Basszus… biztos félálomban rúgtam le magamról. Gyűlölök utcai ruhában aludni, nincs annál kényelmetlenebb… pedig most milyen jól jönne…
Feljebb húzom a lábaimat, megborzongva próbálok távolabb csúszni tőle. Nem veheti észre, hogy merevedésem van… basszus… utálom, hogy a testem így reagál rá.
Na jó… még alszik… szépen kislisszolok, mielőtt felébred, és elmegyek zuhanyozni. Nem akarok… olyan jó itt. Csak egy kicsit… még egy kicsit hadd maradjak.
A fenébe… az lesz a vége, hogy felébred, mielőtt elhúznék…
Apró mozdulatokkal próbálom ülő helyzetbe tornázni magamat, bennem reked egy néma nyikkanás, mikor hirtelen felmorranva ránt vissza magához, összerezzenve csapódok a mellkasának. A szívem már a torkomban dübörög, a lábaim remegnek, ahogy kicsit még feljebb húzom őket.
Nem merek megszólalni, az ujjaimmal finoman markolom meg az ágyneműhuzat puha anyagát. Felébredt? Akkor miért nem mond semmit?
Érzem a kezét a hasamra csúszni, gyengéden, lágyan érint. Megborzongva csúsztatom az ujjaimat a kezére. Nem tudom, hogy azt akarom megakadályozni a mozdulattal, hogy lejjebb vándoroljon a testemen az érintése, vagy egyszerűen csak muszáj éreznem a hosszú ujjak forróságát.
Eltelik néhány perc, a hüvelykujjammal játékosan cirógatom a kézfejét, a szemeimet résnyire nyitva tartva meredek magam elé.
Lehet, hogy visszaaludt?
Mocorogva teszek ismételten egy szökési kísérletet, de csak annyit érek el vele, hogy még határozottabban ölel magához.
- Parker… engedj… - Halkan dünnyögve szólalok meg, a reggeli rekedtség még hallatszik a hangomon, fáradtan pislogok hátra. Elmosolyodik, a résnyire nyitott szemekben huncut, jókedvű fény csillan.
A szívem kihagy egy ütemet, előre fordulnék, hogy ne lássam a sármos, szívdöglesztő mosolyt, de a kezét kiszabadítja az ujjaim fogságából, és finoman fogja meg az államat, megakadályozva, hogy ismét előre forduljak.
- Nem engedlek el. – Halkan, élveteg vigyorral dörmög, az ajkai gyengéden érintik az enyémeket, a szájába sóhajtva kapok levegőért, mielőtt elmélyítené a csókot. Remeg a testem, a takaró alatt szinte fülledté, izzasztóan, kibírhatatlanul forróvá válik a hőmérséklet.
Megfulladok.
Maga felé fordít, már a hátamon fekve engedem, hogy fölém hajoljon, szinte a matracba préseli a fejemet az egyre hevesebbé váló csók közben. Ne… nem bírom… már megint. Már megint ugyanaz az érzés, mint tegnap. Akarom, mégis rettegek tőle…
Nem… már nem félek annyira. Most már más… tegnap este sem kényszerített semmi olyanra, amit nem akartam. Most sem fog, ebben biztos vagyok. Nem tudom miért, de egészen biztos vagyok benne…
Elhajol tőlem, a pillantásunk összefonódik. Mélyen, hosszú másodpercekig rabul ejti a tekintetemet, a keze lassan vándorol végig a testemen, és én kábán fürdök a fülledt élvezetben. Nem tudom megállítani, nem tudom elutasítani. Még nem… még egy kicsit…
Egyáltalán miért… miért lököm el magamtól, mikor annyira vágyom rá?
Talán a megszokás?
Vagy valóban a félelem miatt lenne? A testem még mindig nem meri elfogadni ezeket az érintéseket. Újra és újra eszembe jut, hogy mit csinált…
Túldramatizálom? Lehet.
Az ujjai finoman csúsznak az alsónadrágomon kidülledő dudorra, az ajkamra harapva fordítom el a fejemet, a tekintetemmel makacsul pásztázom a függöny redőit. Nem akarom, hogy lássa a szemeimben a félelmet és a tartózkodást.
A testem remeg, a gyomrom újra és újra görcsbe rándul, ahogy lágy, szinte pille érintésekkel cirógat a ruhán keresztül, az izmaim megfeszülnek. Annyira jó érzés… ahogy… ahogy hozzám ér…
Annyira jó, mégis…
- Jake… - Halkan suttog, az ajkai a fülem tövénél cirógatják a nyakamat. Megborzongok.
Lehunyom a szemeimet, némán, visszafojtott lélegzettel várom a folytatást, de nem jön. Vár.
Lassan, félve nyitom ki a szemeimet, lomha mozdulattal fordítom vissza az arcomat. A tekintete most nem pimasz, nem huncut. Komoly, mégis őszinte melegséggel néz rám.
Elkerekednek a szemeim, az ajkaim elnyílnak, de nem jön ki hang a torkomon.
- Nem kell félned… – Szinte alig hallhatóak a szavai, megreszketek, ahogy az ujjait a kezemre simítja, hogy a csuklómnál fogva húzza a kezemet a mellkasára. Elmosolyodik, s én lélegzetvisszafojtva hallgatom, érzékelem a szíve őrült, izgatott dübörgését. Talán még az enyémnél is hevesebb ritmusban ver…
Ő is… ő is ezt érzi?
Hosszú, néma másodpercekig mozdulatlanul, egymás tekintetében elmélyülten várunk, az ajkaimhoz hajol, mikor folytatja.
- Nem csak te érzel így. – Suttog, remegve, szégyenlős pírral az arcomon fordulok el, nem tudom, mit kéne csinálnom.
„Nem csak te érzel így”
Tehát tudja, hogy mit érzek? Honnan? És ami még fontosabb… ő is ezt érzi? Tényleg?
Lejjebb húzza a kezemet, annyira elmerülök a gondolataimban, hogy későn döbbenek rá, mire készül. Az ujjaimat a merevedésére vezeti, az ajkaim elnyílnak, vékony, félig-meddig elfojtott nyögés szökik ki az ajkaimon. Ösztönösen elkapnám a kezemet, de nem engedi, remegve, halk pihegéssel pislogok le.
Az első sokkhatás hamar elmúlik, az ujjaim alatt érzem feszülni, lüktetni a vágyakozó hímtagot, a forrósága átsüt az alsónadrág vékony anyagán. Tényleg… tényleg az érzi, mint én? Az ő teste is úgy reagál az én közelségemre, ahogyan fordítva?
Miért nem érzek undort? Egy másik férfi merevedését fogom… és semmit nem érzek a szenvedélyes sóvárgáson kívül. Ez nem normális… ennek tényleg… tényleg nem így kéne lennie.
Finoman szorítom meg, az ajkamra harapok, ahogy érzem megfeszülni a testét, a mellkasán végighullámzanak az izmok.
Gyengéden húzza el magáról a kezemet, ismét fölém hajol, hogy az ajkaimra suttoghasson.
- Fogalmad sincs róla, hogy mennyire vágyom rád. – A hangja rekedtes, a szemeim tágra nyílnak szavai hallatán. Érzem, hogy az arcom még vörösebb árnyalatot ölt, szinte izzik körülöttünk a levegő. Mindenem lángol.
Tényleg nincs róla fogalmam. Mennyire?
Vajon tényleg vágyik rám? És mégis megígérte, hogy türelmesen megvárja, míg felkészülök rá lelkileg. Hihetem azt, hogy ennyire fontos vagyok?
Halkan suttogom, szinte csak sóhajtom a nevét, az ujjaim gyengéden bújnak a gesztenyebarna tincsek közé. Parker…
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer idáig jutunk.
Apró puszit lehel a számra, majd elmosolyodva csap finoman a combomra.
- Na, menj el nyugodtan zuhanyozni, utána pedig bemehetnénk a városba. Megfelel? – Az ajkaim válaszra nyílnak, de megtorpanok a mozdulatban, néhány lélegzetvételnyi szünet után tudok csak kinyögni egy okét. Túl gyors témaváltás.
Bágyadtan, fájdalmasan lüktető hímtaggal ülök fel, a farmeromat felkapom a földről, majd az ajtó felé indulok. Már épp kimennék, mikor az élveteg hangja megállít.
- Jake. – Hátrasandítok, elég hallanom a hangját és látnom a szemeit, hogy rossz előérzet ébredjen bennem. – Gondolj rám, miközben kivered. – Elkerekednek a szemeim, az arcom most a szégyentől, a dühtől vörösödik ki, az ajkaim elnyílnak, hogy válaszolhassak, de egyszerűen nincs mit mondanom.
Az ajtó hangosan csapódik mögöttem, durcás dünnyögéssel, puffogva indulok el a saját szobám felé.
Mégis… mégis ki másra tudnék gondolni azok után, amiket velem csinál?
Nemhogy maszturbálás közben, még normálisan sem tudok semmire és senkire gondolni rajta kívül…
A picsába…
Hülye, perverz öregember.
Miért nem tudok haragudni rá? A szívem… mindjárt kiugrik a helyéről.
~*~
Fáradtan, elgondolkodva szállok be a tágas liftbe, az ajtó halkan csilingelve záródik be mögöttem. A szokásos „szükségem van egy kis egyedüllétre” címszó alatt futó esti sétámról jövök, a kezeimet zsebre vágva bámulom magamat a lift tükrében.
Már négy napja vagyunk együtt… tényleg nem erőszakoskodik, nem siettet semmivel, mindig gyengéd és türelmes… túl gyengéd és túl türelmes. A végén még elhiszem, hogy komolyak a szándékai.
Halkan felsóhajtva hunyom le a szemeimet, idegesen, irritáltan dobolok a lábammal a padlón. Remegnek a kezeim.
A picsába…
Úgy elszívnék egy szál cigit… mi a francért nem vagyok képes rágyújtani?
Napról napra egyre elviselhetetlenebb a hiányérzet, én pedig egyre idegesebb és idiótább vagyok.
De mégsem megy… azt akarom, hogy büszke legyen rám…
A tükörben tökéletesen látszik, ahogy az arcom elszíneződik, a zavar pírja kiül a bőrömre. Utálom, hogy ezt csinálja…
Gyors léptekkel trappolok végig a folyosón, a lakosztályunk bejárati ajtaja halkan csapódik mögöttem. Parker felém pillant, elmosolyodik, ahogy találkozik a tekintetünk. Mindig ezt csinálja… a hülye érzékeny, figyelmes pillantásával elcsábít. Menjen a fenébe.
Lerúgom a cipőimet, és komor arccal sétálok az italpult mögé, az asztallapra támaszkodva figyelem a némára állított TV képernyőjét. Parker felül, leteszi az újságot a kanapé mellett lévő dohányzóasztalra, és kérdő tekintettel várja, hogy megszólaljak.
Azt várhatja… hihetetlenül szar kedvem van.
Mérges vagyok rá. Úgy érzem, mintha az ő hibája lenne. Végülis… valahol tényleg az övé.
A picsába. Cigit akarok. Ah, úgy elszívnék egy szálat.
Túl nagy a kísértés.
Feláll a kanapéról, feszülten figyelem, ahogy felém sétál, de mielőtt elérhetne, felállok és a szobám felé indulok.
- Lefekszem aludni. – Eddig minden éjszaka együtt aludtunk, de most még ahhoz sincs kedvem. Nem mintha arra számítanék, hogy el tudok aludni, ilyen állapotban.
Az ujjai a csuklómra fonódnak, finom mozdulattal állít meg. Rosszul leplezett irritáltsággal fordulok hátra, a szívem mégis hevesebb tempóra vált. Akármennyire is miatta van minden szenvedésem, képtelen vagyok igazán haragudni rá.
Elég egy mosoly vagy egy mélyreható pillantás tőle, és mindent elfelejtek. Mindent.
Gyengéden húz magához, először akadozva, nehézkesen, de végül engedelmesen hagyom, hogy átöleljen, a kezeit a derekamra simítva fordít maga felé.
- Jake… mi a baj? – Halkan, végtelen nyugalommal suttog. Mint mindig, most is elviseli minden idegbajos hülyeségemet...
Mint mindig? Nem… ez nem volt mindig így… mióta lett ennyire elnéző velem szemben?
Azt hiszem, tudom a választ…
Lesütöm a tekintetemet, hosszút pislogva, lehajtott fejjel veszek egy mély levegőt.
- Semmi, csak… - Újabb rövid elakadás, zavarodottan, szégyenkezve folytatom. Tök gáz, hogy a cigi hiánya ennyire kikészít. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz leszokni… még soha nem próbálkoztam meg vele. - … csak hiányzik a cigi. – A mondat második felét halkan, hadarva ejtem ki, nem emelem fel a tekintetemet.
Nem akarom látni a reakcióját.
Finoman bújtatja az ujjait a hajamba, a tarkómat cirógatva játszadozik a tincseimmel.
- Értem. – Az ő hangja is halk, mégis tökéletesen hallani rajta, hogy mosolyog, kérdő pillantással emelem fel az arcomat. Miért mosolyog? Miért néz így rám?
Nem néz hülye, gyenge akaraterejű, nikotinfüggő parasztnak?
Finoman húz maga után, leül a kanapéra, és az ölébe ültet. Az eddigi idegesség, a feszültség mintha már annyitól feloldódott volna, hogy kibeszéltem magamból a szenvedésem okát. Jól esik a tudat, hogy most már tudja, mi a bajom… hogy tudja, hogy nem őt utálom… csak… csak ideges vagyok, vagy mi a szösz…
Soha többé nem akarok rászokni arra a szarra. Kibaszott nagy szopás ez az érzés.
Az arcomra simítja az ujjait, maga felé tereli az elkalandozó tekintetemet.
Megint az a huncut, szívdöglesztően édes vigyor… a sírba visz ezzel…
- Szeretnéd, hogy eltereljem a figyelmedet? – Az ajkaimra suttog, kicsit hátrálva nézek a szemeibe, sértett, megjátszott haraggal mosolyodom el én is.
A kezét a derekam köré fonja, szorosabban ölel magához, miközben egyre közelebb és közelebb hajol hozzám. Elmerülök a kék szemek pillantásában.
- Igen. A te hibád, szóval vállald a felelősséget.
|
| timcsiikee | 2011. 08. 25. 23:07:11 | #16270 |
Karakter: Parker Henderson
Megjegyzés: ~ Silverymnek
- Mi… micsoda? – kérdez újra vissza, de sejtelmes mosolyomból nem adok lejjebb, tovább hagyom hánykódni a könnyed zavarban, Tétovázik és előre nézve tűnődik, látom hogy nagyon vívódik magában és míg nem figyel, asztalon lévő kezével megfogom övét, és összefűzöm ujjainak.
- Mit művelsz? – förmed rám suttogva, folyamatosan mosolygok rá, de épp hogy rám néz ez pillanatra, rögtön lesüti szemét. Mintha teljesen kifordítottalak volna önmagadból Jake… valóban így lenne? Ennél nagyobb bókot aligha kaphatnék, szavak nélkül.
- Megakadályozom, hogy megint elrohanj. – a vadászat izgalmas dolog, de… nem szeretem ha folyamatosan elszalad előlem és a valóság elől.
- Nem fogok… - felel halkan, majd óvatosan húzza el a kezét, és hagyom. - Viszont gondolj arra, hogy itt mások is láthatnak… mi van, ha követett egy riporter? – milyen kis figyelmes.
- Nem érdekel. – adom meg a könnyed választ, mire duzzogó pillantást kapok.
- Pedig érdekelhetne. Mi van ha kiderül, hogy a fogadott fiad vagyok és közben ezt csinálod? – talán ez már csak az ösztönös makacsság ami belőle beszél, de ezt már megszoktam… nagyjából. Közelebb hajolok, hogy minél halkabban, mégis érthetően ejthessem ki a szavakat.
- Tudtad, hogy mivel Amerikában tilos a melegházasság, sokan úgy „házasodnak össze”, hogy az idősebb örökbe fogadja a fiatalabbat? Vannak, akik még a nevüket is megváltoztatják, mint az igazi házasságnál. – vigyorom kiszélesedik a mondat végére, kissé meglepetten pislog rám párat.
- Ja persze… - nos lehet, hogy érdekesen, avagy furán hangzik, de tényleg így van… Majd ha nem hisz nekem, biztosan utána néz. - Inkább váltsunk témát… - Hehe…
~*~
A szállodába menet mér a taxiból szállunk ki, amikor látom, hogy épp rágyújtana. Fizetek a taxisnak, majd felé kapok, hogy kivegyem szájából a szálat, és egy könnyed mozdulattal törjem ketté.
- Hé! Mit csinálsz? Az utcán vagyok, itt szabad… - talán csak ez tartotta vissza az étteremben is? Akkor adjunk egy kis löketet neki a leszokáshoz. Ujjaim tarkójánál hajába bújnak, a taxi épp elhajt, így közelebb vonom magamhoz, érzem ahogy megremeg.
- A cigi elveszi az ajkaid ízét. Anélkül annyival finomabb vagy… - csak szájára súgom a szavakat, még cseppet érzem is a bor illatát. Pár pillanatig csak kábán néz fel rám, majd egy erős pislogás után eltolt magától.
- Ha nem tetszik, nem muszáj csókolgatni. Nem mintha én kértem volna… - egy kissé lemondó sóhajjal túrok hajamba. Kölyök… nem képes egy bókot felfogni, vagy egyszerűen nem is akarja? Kicsit már sok ez a makacsság. Mindegy.
Befelé indulok, de nem követ, pár lépéssel utána megállok, és visszafordulok, de csak előre mered a szálloda szőnyegére.
- Jake – szólítom halkan, majd erősebben és végre felnéz rám. Min agyalhat már megint ennyit?
- Én… szeretnék kicsit egyedül lenni… - egy pillanatra eluralkodik felettem az ellentmondás, de nem hagyom hogy kitörjön, kisebb gondolkodás után inkább megadom magam. Tud magára vigyázni, ahogy észrevettem, remélem nem lesz gond. Viszont… érdekelne, hogy mi bántja ennyire, ha már elmondta amit eddig magában tartott. Vagy ez nem lenne minden? Biztos, hogy van, amit még nem tudok. Nem erőltetem, hagyom magam.
- Rendben… de ne maradj kint késő éjszakáig… - csak egy bólintást kapok válaszol majd sarkon is fordul, csak pár lépést látok tőle és elnyeli a sötétedő utca. Nyáron szerencsére elég sokáig világos van, de ez nem nyugtat meg valamiért.
~*~
El sem hiszem, hogy egy fényűző szállodában sem csinálok perpillanat mást, mint otthon. A tv csatornákat váltogatva próbálok keresni egy jó műsort. Igaz a szálloda éttermébe nem akarok lemenni, hisz nem rég ettünk, más pedig… egyedül nem érdekel. Ha egyedül jöttem volna persze körbenéznék, de tudni akarom, hogy Jake mikor jön vissza. Akár hajnalig is megvárom, maximum bealszom majd. Heh…
Halkan kattan a bejárati ajtó, hiába zeng a tévé ezt akkor is meghallom, és oda kapom tekintetem, ledobja cipőit.
Egész hamar visszaért, éjfélre számítottam. Bár azt hiszem, tíz körül már járhat az idő, sajnos a szálloda fényeitől hiába nézek ki az ablakon, nem tudnám megállapítani.
- Egész hamar visszaértél – biccentem hátra a fejem, hogy rá nézve mosolyodhassak el, de nem látok túl jó kedvre utaló jelet az arcán.
- Ha gondolod vissza is mehetek – szinte már pont ezt a választ vártam.
- Hahh… - lemondó sóhajjal egy pillanatra elkomorul az arcom, de jókedvem töretlen, újabb mosollyal nyúlok felé, ujjaimmal intve. – Inkább gyere ide – a rövid kis mondat után csak magam mellett paskolom a helyet, s addig nem eresztem tekintetét, míg végre meg nem indul felém. Lassú léptekkel trappol mellém, kezét megfogva egy könnyed mozdulattal rántom félig az ölembe. Mellém ül, de felém dől a lendülettől. Egy pillanatot sem hagyok neki, át is karolom felkarjánál fogva és magam mellett tartom, majd tovább váltogatok a csatornák között, majd rájövök valamire.
- A videótárat még nem néztem meg… milyen filmet néznél meg? – belépek a távirányítóval és egy TK-nyi tartalom nyílik meg előttünk.
- Nem tudom, talán egy akciófilmet? – keresek valami frisset, amire rábólint az bekapcsolom, elnyújtózva kényelmesedek el, és vele az oldalamon csak előre meredek. Amíg nem történik semmi érdekes oldalra fordítom fejem, hajába túrom fél arcomat. Kellemes illata van, és most semmi füst, semmi más szag nem keveredik mellé. Egy hosszú pillanatra lehunyom a szemem.
- Örülök, hogy nem gyújtották rá – búgom halkan, mire megremeg.
- Nem azért, mert… mert azt mondtad, csak épp nem volt kezdem – felkarját simítom közben, folyamatosan, néha hajtincseire is feltévednek ujjaim. Belemosolygok hajába.
- Értem…
~*~
Talán csak a film feléig jutunk fel, mocorogni kezd. Nem igazán csináltam semmit, viszont ahogy kiegyenesedik, én is feljebb tornázom magam az ülőhelyzetben.
- Azt hiszem megyek aludni… - már épp állna fel, amikor állát finoman megfogom, magam felé fordítom, hogy egy csókra hívogassam, nem mond ellent, inkább csak a meglepett sóhaj az, ami éberebbé tesz.
- Fáradt vagy? – kérdem a csók után ajkaira suttogva, mire csak biccent. – Nem aludnál velem? – kipattannak szemei, mintha az eddigi álmos kifejezés csak álca lett volna, felélednek arcában az izmok.
- Én… nem tudom – felpattan, de én is követem, csak finoman fogom meg csuklóját és már ennyitől megáll, lassan vonom vissza magamhoz, szabad kezemmel hajába túrok.
- Hagy segítsek dönteni – suttogom a szavakat, kisebb, gyenge ellenállás után sikerül újra ajkaimmal rabul ejtenem. Csuklót tartó kezem derekára siklik, közelebb kerül hozzám teste, lassan hátrálásra késztetem majd vonom magam után, közben szuszogva falom ajkait, egy pillanatra sem hagyom, hogy elgondolkozzon, vagy tétovázzon, bármin. Halkan kattan a kilincs, kinyitom az ajtót, csak egy pillanatra hajolok el tőle, és magam után penderítem a szobába, majd becsukom az ajtót.
Imádom, hogy nem tud nekem ellenállni.
Újabb pár lépés és már közel van az ágy. Előbb leülök rá így újra elhajolok tőle, csak lassan józanodik ki. Ajkai szólásra nyílnak, artikulálva próbál szavakat kiejteni, de ahogy látom nem megy, fogai kerítésében elakadnak a szavak, és amikor menekülne, kezénél fogva rántom le magamhoz, átlendítem magam felett, mellettem landol, és azonnal felé kerekedem. Szám ismét megtalálja övét, egyre forróbbá válik a csók, oldalát simítom végig, de ekkor érzem hogy megremeg, kinyitom a szemem és a sötétben is látom, hogy összeszorítja szemét. Félelem? El tudom képzelni.
Visszafogom csalódott sóhajomat. Csak is magamat okolhatom ezért… Elhajolok tőle, majd visszafekszem mellé, továbbra is átkarolom, magamhoz húzom, és vállgödrébe temetve arcomat megtalálom a végleges kényelmet.
- Jó éjt… - súgom halkan fülébe, mire beáll a feszült csend pár pillanatra, és még moccanni sem mer.
- Izé… - makogja halkan, kicsit mocorog, de nem fordul teljesen felém.
- Hm? – felnyitom a szemem, de a sötétben annyira még nem látom az arcát.
- Akkor… nem is fogod… azt csinálni? – egy pillanatra elgondolkodom, majd rövid, halk kuncogással csókolok hajába. Sejtettem, hogy ettől retteg… a nagy és kemény Jake, édes arca. Amit csak én láthatok. Kezdem megszeretni… vagy már szeretem is?
- Nem… amíg nem akarod, addig nem – súgom a választ, kicsit feljebb csúsztatom kezemet, majd ismét lehunyom a szemem. – Jó éjt, Jake…
~*~
Mint minden reggel, most is korábban kelek, a szokatlan környezetnek hála. Jobban szeretek otthon aludni. De talán nem az idegen környezet az egyetlen, ami felébresztett a kanos álomból… Heh… csak nehogy megérezze, a végén még lehet, hogy sikítva futna ki. Megnézném…
Apró mozzanatokkal próbál kicsúszni karmaim közül, ki az ágyból, de egy halk, álmos morranással fűszerezve utána kapok, és szorosabban ölelem magamhoz, mint éjszaka. Nem hagyhatom elszökni az alvóJake-emet. Hehe…
Megadóan szusszan egy nagyot, kisebbre kuporodik össze, rajta honoló kezemre övét simítja, és puhán fogja kezemet. Kellemes bizsergéssel tölt el, ahogyan egész éjszaka a jelenléte mellettem. Akkor is, ha alváson kívül nem csináltunk mást.
Meg tudnám szokni… nagyon is meg tudnám ezt szokni…
|
| Silvery | 2011. 08. 24. 22:19:07 | #16237 |
Karakter: Jake Evans
Megjegyzés: (Timcsimnek)
A levegőben halkan, fáradtan pattognak a kellemes, várakozással teli feszültség apró, csiklandozó szikrái, a szemeimet szinte behunyva élvezem a szívem boldog dübörgését. Majdnem kiugrik a helyéről, elégedetten ujjong, hogy végre eltűnt róla a féltve és makacsul őrzött titok ólomsúlya.
Megremegek, hosszú másodpercekig mozdulatlanul élvezzük a másikból áradó forróságot. Nem mond semmit… miért nem mond semmit?
Mintha lelassulna az idő, az érzékeim kiéleződnek rá. Megfeszülnek az izmaim, ahogy halkan beszívja levegőt, mielőtt megszólalna.
- Ezt örömmel hallom – lassú, kimerült mozdulattal emelem fel a nehéz szemhéjakat, elmélyedek a mosolygó szempár elégedett pillantásában. Elégedett, de nem önelégült… nem a megszokott gúnytól csúfított, rossz szándékú vigyor… nem, ez más. Ez kellemesen lágy melegséget áraszt… mintha simogatna.
Ha hazudott, mikor azt mondta, hogy nem vagyok az esete… akkor… akkor lehet, hogy…
- Ne hidd, hogy játszadozom Jake… - Mintha a fejemben olvasni, könnyedén mondja ki a feléledt gondolatokat. Tényleg… tényleg nem?
Akkor ez azt jelenti, hogy ő és én… hogy mi…
Most mi lesz? Mi lesz velünk? Vajon… vajon én is meleg leszek? Nem… én nem vagyok az… nem akarok az lenni, pedig minden porcikám sikoltva ösztönöz, hogy még közelebb és közelebb kerüljek hozzá. Vágyom rá. Akarom… de akkor is itt van ez a zsibbasztó ellenérzés. Az érzelmeim elnyomják, de eltűntetni képtelenek.
Elillannak a gondolatok, megszűnik minden aggasztó kétely, ahogy közelebb hajol és engem is gyengéden húz közelebb magához. Szinte megszédülök a tudattól, hogy mi jön most. Tudom, és reszketek a vágyakozástól.
Az orrunk puhán ütközik össze, megrezzenve, apró, szinte észrevehetetlen mosollyal, levegőért kapva nyitom ki a szemeimet, ismét engedem, hogy minden érzékemet kisajátítsa. Csak őt látom, hallom és érzem… mintha megállt volna a világ, hogy senki ne zavarhassa meg a fülledt pillanatot. Megőrülök…
Elmosolyodik, az ajkaim várakozón bizseregnek, a lehelete perzseli a bőrömet. Nem bírom…
Megcsókol, törődőn, végtelenül lassú mozdulatokkal simogatja az ajkaimat, felsóhajtva fogadom a váratlan gyengédséget. Nem tudok gondolkodni, a testem lángol, a szívem zihálva dübörög.
Még…
Véget ér a finomkodás, felszínre tör a mohó vágy. Egyre mélyebb, egy gyorsabb, türelmetlenebb, kiéhezettebb tempóban faljuk egymás ajkait, a bőröm szinte lüktet, az arcomra vöröses pírt festenek a belőle áradó szenvedély éhes lángnyelvei.
Teljesen kikelek önmagamból, mintha nem is én lennék. Nincsenek gátlások vagy aggályok. Az érintései valamit megváltoztatnak bennem, amit képtelen vagyok megmagyarázni.
Végigsimítja a hátamat, a pólóm puhán gyűrődik, megborzongok, ahogy a tincseimmel kezd játszadozni. Én nem teszek semmit, a testem zsibbadt és gyenge, mintha minden erőt kiszívna belőlem.
Szédülök…
Még soha… még soha nem éreztem hasonlót sem.
Többet akarok…
Elszakadnak egymástól az ajkaink, zihálva küzdök levegőért, mintha a saját testem akarna megfojtani. A szívem a torkomban dübörög, az egész testemet átjárja a vad ritmusú lüktetés.
- Szedd össze magad, meg kell nyernem a játszmát. – Megremegek, ahogy gyengén a fenekemre csap, a szemeim elkerekednek, ahogy nagy nehezen sikerül feldolgoznom a szavait.
Úgy tisztul ki a tekintetem, mintha mély álomból ébresztettek volna, gyorsan, kapkodva teszem rendbe a felgyűrődött pólót, de a testem még mindig képtelen rá, hogy lecsillapodjon. A szívem hevesen zihál, az ajkaim remegnek és bizseregnek, az arcom ég.
Megdörzsölöm a számat, az arcomat megmasszírozva próbálom enyhíteni a pírt.
- Ha végeztem, várj meg. – Még hátraszól, mielőtt kisétálna az ajtón, nem őszinte morcossággal dünnyögök el egy „oké”-t.
Most tökre azt hiszi, hogy dirigálhat nekem. Tökre frankón azt hiszi…
Remélem nem gondolja, hogy csak azért, mert ilyen érzéseim vannak, könnyebben kezelhető leszek a jövőben… ajánlom neki… elég kellemetlen félreértés lenne.
Nem mintha megszelídített volna vagy valami… tudom, hogy mit akarok és ezen nem fog változtatni az, hogy ő mit mond.
Ettől függetlenül az, hogy megvárom a játszma után, elég csábító ajánlatnak tűnik…
~*~
Mikor véget ér a meccs, Parker egy egyértelmű pillantással hív ki a nézőtér sorai közül. Remek… már megint kezdi… na jó… megbocsájtok neki, de csak a gyönyörű győzelem miatt.
Gyönyörű győzelem? Baromság… ennek a kezdő kis senkinek egy sem szabadott volna megnyernie…
Az öltözőjének az ajtajánál szobrozva dőlök a falnak, szerencsére a nagydarab biztonsági őrnek annyira futotta gógyival, hogy emlékezzen rám, és beengedjen idáig. Heh…
Végre megérkezik Parker, összefont karokkal követem, ahogy belép az ajtón.
Szinte még be sem lépek, már kezdi ledobálni a cuccait, a szemeim egy pillanatra elkerekednek, a falnál megtorpanva hátrálok.
Azért hívott ide, hogy végig kelljen néznem, ahogy átöltözik? Seggfej… egoista barom… nem mintha, olyan jól nézne ki a teste… láttam már…
- M-miért kellett idejönnöm? Nem lett volna jó, ha a szállodában megvárlak? – Halkan dünnyögve fordítom oldalra a fejemet, minél nagyobb a késztetés, hogy figyeljem a mozdulatait, annál makacsabb tekintettel meredek a parketta mintázatára.
Összeszorítom az ajkaimat az ujjaimmal türelmetlenül dobolok a hátamat megtámasztó falon.
- Nem… és azért, mert nem oda megyünk. – Feladom az ellenállást, a szemem sarkából figyelem, ahogy magára kapja a nadrágját, egy röpke, alig észrevehető másodpercnyi bambulás után megrezzenve zökkenek vissza a valóságba.
Nem a szállodába?
- Akkor? Hova akarsz menni? Városnézésre? – Elvigyorodom. - Ne már… az olyan… - Remélem nem komoly… biztos rosszra gondolok… heh… most nagyon nem vagyok mászkálós hangulatban…
Igazából legszívesebben ledőlnék valahova és punnyadnék…
- Túl nyálas? Vagy családias? – Fárasztó. Gáz. Gyerekes. Röhejes. Unalmas. Fárasztó… várjunk csak… ez már volt… mondtam, hogy nem vagyok használható állapotban…
… ma túl sok dolog történt ahhoz, hogy teljesen százas legyek. Túl sok és túl zavarba ejtő dolgok… még az is megőrjít ha visszaemlékszem rá…
- Amúgy nem… csak kajás vagyok, és tegnap kinéztem egy jó éttermet. – Összehúzom a szemöldökeimet, elmélyülten, szinte megbabonázva figyelem az ingét begomboló ujjait.
Kaja? Na jó… ez az ötlet jobban tetszik… sokkal jobban.
Én mikor is ettem utoljára? Nem tudom, de a gyomrom feléledő korgása azt jelzi, hogy régen volt…
- Te tegnap étteremben voltál? – Amíg én magamban azon vívódtam, hogy mit is érzek, ő szépen eltolta a seggét és kellemesen bekajált? Na szép… legalább egy kis lelkiismeret furdalásban reménykedtem a részéről… cöhh… hiú ábránd…
Elhúznám a számat, de az arcomról lefagy minden érzelem, hogy döbbent meglepettség vegye át a helyét. Hátrálnék, de a hátam már így is a falhoz simul, megreszketve pislogok fel.
Mikor… mikor jött ennyire közel hozzám?
Ne…
Finoman szorít a falhoz, a szívem örömteli dübörgésbe kezd, ahogy megérzi Parker közelségét. Ne, ne, ne… már megint… a gondolataim…
Valamit még mondani akartam. Mi is volt? Nem tudom…
Egymáshoz simítja a homlokunkat, finoman támaszkodik rám. Kellemes teher.
- Nem. – Szinte csak némán lehelve ejti ki a szót, az ajkait elhagyó forró szellő elkábítja a józan gondolataim utolsó maradékát is… ebben már nagyon profi… - Igazából tegnap este óta nem nagyon ettem, de most eléggé kitört belőlem az éhség.
Magam sem tudom miért, a szívem kihagy egy ütemet. Nem evett? Talán aggódott? Talán tényleg aggódott… vajon… vajon a játszmákat is emiatt veszítette el?
Gondolhatom, hogy igen?
Lehetetlen… Parker soha nem hibázik ilyesmi miatt… ugye?
A forróság és a kusza, homályosan elmosódott gondolatok teljesen elbódítanak. Nyitva vannak a szemeim, mégsem látok többet sötét foltoknál. Túl jó…
Egy pillanatra megborzongok, ahogy elhajol tőlem, elkábultan engedem, hogy maga után vonjon. Engedem… igen… mindent engedek neki… jelen pillanatban bármit megtehetne… bármit?
Gyűlölöm, hogy ilyen hatással van rám. Kiszolgáltatottnak és gyengének érzem magam…
- Menj előre, és hívj egy taxit – Gyengéden taszigál kifelé, megrezzennek az arcvonásaim, mikor végre magamhoz térek a pillanatnyi bűvölet alól. Behalok…
Totálisan átveszi az irányítást felettem… és én hagyom?
Annyira jó érzés… talán egy kicsit… csak egy kicsit hagyhatom, hogy megmondja, mit tegyek… rövid távon és amíg nem nagy teher… igen… ameddig én is élvezem…
Könnyen átküzdöm magamat a riporterek között, szinte rám sem bagóznak, és kint bevágódok az első taxiba, amit meglátok. Nem kell sokat várni, szinte rögtön utánam beszáll Parker is, nem fordulok felé, csak oldalra sandítva figyelem, ahogy elvigyorodva simítja hátra a mogyoróbarna tincseket. A fenébe…
Összeszorítom az ajkaimat, a másik irányba fordulva pislogok ki a kocsi ablakán, makacsul próbálom kiverni a fejemből a laza mozdulatot. Vajon van fogalma róla, hogy még a mozdulatai is sármosak? A picsába… na jó… ebből elég… kezdek úgy gondolkodni, mint valami hülye buzi…
Megrezzenek, ahogy érzem hozzám érni a kezét, irritáltan kapom oldalra a tekintetemet, és egy ösztönös mozdulattal emelem le a vállamról az oda nem illő végtagot. Mi a fenét művel? A végén még félreérti a taxisofőr…
Félreérti? Hiszen… hiszen nem is lenne félreértés…
A picsába… azt hiszem, még időbe fog telni, míg ezt megszokom. Vajon valaha menni fog? És vajon tényleg meg kell szoknom? Egyáltalán lesz az egészből bármi is? És ha igen, akkor mi az a bármi?
Annyi kérdés, és fogalmam sincs, hogy mi lesz rájuk a válasz…
Az étteremnek csendes, visszafogott hangulata van. Nem túl elegáns, de mégsem lepukkant a hely… ha Parker szavait akarnám használni, azt mondanám, hogy… családias.
Ha a pincérek nem néznének ki annyira… angolnak, akkor jobb lenne a hely. De a felsőbbrendűségi komplexus és a pucsítás megvan… na jó… inkább ne menjünk bele a sztereotípiákba.
Csak pár szót beszélünk, már hozzák is az étlapot, unott fejjel lapozgatok a kaják között. Még szerencse, hogy az angol konyha nem tér el annyira a hazaitól, mint például a francia. Nem tudom, mit szólnék, ha választanom kéne a csiga és a kagyló között. Valószínűleg keresnék egy mekit… heh…
Felemelem a tekintetemet, ahogy Parker hangja megtöri a ránk ereszkedett békés csendet.
- Remélem, most nem akarsz egy randit elintézni nekem mint legutóbb. – A szemöldökeimet felhúzva meredek rá, néhány hosszú másodpercig nem vágom, hogy mire céloz, de mikor végre leesik, nagyot koppan. Bah… most komolyan ezzel jön?
Randit szervezni neki? Nem… kizárt, hogy még valakinek a képébe mondom, hogy Parker meleg. Azok után, amiket hagytam, hogy csináljon velem, neki több fegyvere lett ellenem, míg az én egyetlen ütős adumat elvette. Na szép. Miért gondolok még mindig úgy a kapcsolatunkra, mintha egy soha véget nem érő háború lenne? Hjaj…
- Hülye leszek – halkan, elhúzott szájjal morgom a rövid választ, makacsul mélyedek el ismét a kaják idióta nevei között. Dönteni kéne…
Meg is jelenik mellettünk a pincér, azt a néhány másodpercet, míg Parker elmondja a választását, kihasználom arra, hogy én is döntésre jussak. Na jó… megoldom.
Mikor felém fordul, felolvasom az első olyat, ami még viszonylag normálisnak tűnik, az ajkaimra apró mosoly kúszik, mikor meglátom az árát. Heh… ő mondta, hogy válasszak akármit. Imádom költeni mások pénzét.
A pincér ismét Parkerhez szól, az ujjammal az étlap egyik oldalának a sarkával játszadozva várom, hogy végre elhúzza a belét. Idióta brit akcentus… és persze, hogy neki is szőkének kell lennie. Elegem van a szőke pasikból…
- Egy üveg bort kérnénk, amit az ételhez ajánl. – Felpislogok, ahogy a figyelmemet felkelti a fél füllel elkapott szó, az egyik szemöldökömet felhúzva figyelem, ahogy elmegy a pincér.
Bor? Ez már tetszik. Kivéve, ha egyedül akarja meginni. Hehe… kötve hiszem.
De nem értem. Azt hittem, hogy nem kedveli az ilyesmit. Tegnapelőtt is úgy kellett rávennem, hogy igyunk egy kicsit, pedig akkor nem nyilvános helyen voltunk. Hát ez tök logikus… igazából nem.
- Itt mennyi a felnőtt korhatár? – Kicsit összeszűkült szemekkel, gyanakodva figyelem az arcvonásait, de mint mindig, most sem tudok sok következtetést levonni róluk.
- Tizennyolc… Miért? Velem vagy, addig nem szólnak be. – Oké, ez egyre gyanúsabb. Mi a fene folyik itt? Nem azt mondom, hogy seggrészeg leszek egy-két pohár bortól, de most komolyan ő itat le? Beszarás…
Elvigyorodom, kíváncsi tekintettel billentem oldalra a fejemet.
- Pedig azt hittem te is ellene vagy az ilyen nyilvános piálásnak. – Mi változott? Lehet, hogy tényleg megéri jóban lenni vele. Tud ő érdekes is lenni, ha nagyon akar. Hehe…
Az ajkain honoló öntelt vigyor nem lankad, sőt kiszélesedik szavaim hallatán, a tekintetében különös, ragadozó fény csillan. Nagyot nyelve próbálom fenntartani a mosolyomat, de ösztönösen hátrébb hajolok egy kicsit. Épp annyival, hogy ne legyen feltűnő, de növelje a biztonságérzetemet.
Csak nyugi… nyilvános hely, nyilvános hely… itt semmit nem fog csinálni.
Hahó… Parkerről van szó. Leszarja, hogy rajtunk kívül még vagy 10-15 ember van a teremben.
Mi járhat a fejében, mikor így mosolyog?
- De valahogy mégis jobb lenne megünnepelni nem? – Zavartan emelem fel az asztalról a poharamat, belekortyolva próbálom elrejteni az értetlenkedő pillantásomat.
Azok után, ahogy ránéztem valami perverzebb vagy ütősebb megjegyzésre számítottam. Ez olyan… unalmas. Ráadásul még ellentmondásba is ütközik. Hiszen ő papolt arról, hogy csak a végső győzelem után akar ünnepelni…
- Nem úgy volt, hogy akkor ünneplünk megint, ha megnyerted a kupát? – A vigyora egy pillanatra megrezzen, mintha még elégedettebbé válna. Talán pont erre a kérdésre számított?
Utálom, ha azt teszem, amire a másik fél vár. Az azt jelenti, hogy egyszerű és kiszámítható vagyok. Nem szeretem ha manipulálnak, legyen az nyíltan vagy rejtve.
- Nem is a snookerre gondoltam… - Még közelebb hajol, a szívem egyre gyorsabban dübörög, összezavarodva kapaszkodok az asztal szélébe. Közel van… mikor leültünk, fel sem tűnt, hogy ennyire kicsi ez az asztal.
Ha nem a snookerre gondolt, akkor mi a fenét akar ünnepelni?
Kíváncsian várom, hogy folytassa, finom, lassú mozdulattal kortyolok ismét a vízbe, hogy legalább egy kicsit elvonjam a figyelmemet.
- Hanem ránk. – A szemeim elkerekednek, prüszkölve engedem ki a számból a víz felét, hogy utána köhögéssel tudjam rendbe szedni a légzésemet. Mi… mi a fasz?
Zavartan kapkodom a levegőt a félrenyelés után, az egyik remegő kezemmel megtörlöm a számat, miközben próbálok magamhoz térni a sokk első kábító hulláma alól.
Mi az, hogy RÁNK? Nincs olyan, hogy mi. Nem. Nem. Nem és nem.
Olyan van, hogy ő, meg olyan, hogy én.
Nem értem. Meg akar ölni azzal, hogy ilyeneket mond? Kis híján komolyan megfulladtam. A francba már…
Hosszú másodperces visszafogott lihegés után sikerül megnyugodnom, nem törődök a ránk szegeződő pillantásokkal. Azt hiszem, jobb ha tisztázzuk a helyzetet, mielőtt még félreértés lenne belőle… gondolom…
- Te meg… miről beszélsz? – Ez az egész „ránk” dolog úgy hangzott, mintha már szeretők lennénk vagy mi a franc. Csak egy csók volt… és csak annyit, mondtam, hogy nem utálom a csókját.
Ez még közel sem jelenti azt, hogy annyira oda meg vissza vagyok tőle…
Összeszorítom az ajkaimat, magamnak már képtelen vagyok hazudni. A fenébe is.
Szeretők… olyan furcsa belegondolni… szeretők? Ezek szerint, most olyan vagyok neki, mint a kis szöszi volt? Idegesít a gondolat, hogy hozzá kell hasonlítanom magamat.
Elég! Nem mintha összejöttünk volna, vagy valami. Még mindig könnyen lehet, hogy semmi nem lesz az egészből… gondolom.
Nem válaszol a kérdésemre, a pincér érkezése megzavarja a beszélgetésünket. Leplezett irritáltsággal sandítok fel rá, figyelem, ahogy a vöröses folyadék lágyan csordogál a poharunkba.
Elvarázsoltan nézem Parker mozdulatait. Meglöttyinti, finoman szagol bele.
A kérdés… nem válaszolt a kérdésre.
- Majd meglátod. – Elmosolyodik, de még mindig nem engem néz, az idő mintha megtorpanna, mikor végre eggyé olvad a tekintetünk. A láz izzasztó érzése végigborzongatja a testemet. Mintha tényleg elvarázsolna, megbűvölne a jelenléte. Elég egy pillantás, egy mosoly, egy szó. – Csak érjünk vissza a szállodába. – Élveteg vigyorral kortyol bele a borba, a szemeim kikerekednek. Szólásra nyitnám az ajkaimat, de ötletem sincs mit mondhatnék.
Felháborodást, izgatottságot, örömöt, szégyent, vágyat, tartózkodást érzek.
Képtelen lennék mindezt szavakba önteni.
A lábaim bizseregnek, a vérem arra hajt, hogy elmeneküljek az egész elől. Mit… mit akar csinálni?
A fenébe… nagyon is jól tudom, hogy mit akar csinálni. De az… az olyan végleges… mintha aláírnék egy nyilatkozatot, hogy én is meleg vagyok.
Ne… ne… erre még nem készültem fel.
- Mi… micsoda? – Egy picit megrezzenve támaszkodom meg az asztalon, de még a zavarom láttán sem rendül meg az arcán honoló elégedett mosoly, még ha kicsit lágyabbá, gyengédebbé is válik.
Miért mond mindig ilyeneket? Szándékosan próbál zavarba hozni?
Megsüketülök a szívem heves dübörgésétől. Szinte fáj, olyan gyorsan és erőteljesen lüktet.
Tényleg azt akarja csinálni?
Felrémlik az elmémben a kép, mikor a biliárdasztalra szorít, a testem szinte érzi az érintéseket. Ahogy… ahogy belém hatoltak az ujjai.
Az izmaim megfeszülnek, ez a keserű emlékkép magában hordozza a harag és a megalázottság érzését.
Legszívesebben felpattannék, és addig rohannék, amíg már nem is emlékszem a tekintetére… arra a lágy, gyengéd pillantásra, amivel megajándékoz. Csak engem…
Forró érintés zökkent ki az elkalandozó ábrándok csalfa világából, összerezzenve kapom fel a tekintetemet, a kezemre csúszó ujjakat figyelem.
Nem mond semmit, az összekulcsolt ujjaink az asztalon pihennek.
Hosszú, meghitt csend ereszkedik ránk, elvörösödve sütöm le a tekintetemet, szinte suttogva töröm meg a nyugalmat.
- Mit művelsz? – A szabad kezével megtámasztja az állát, széles mosollyal figyeli, ahogy szétesnek a gondolataim, összezavarodottan, bódultan próbálom összekovácsolni a darabokra hullott józanságot.
Miért néz így rám?
Nem bírom… nem bírom… nem bírom…
- Megakadályozom, hogy megint elrohanj. – Oldalra fordítom a fejemet, az elmém sikítva ösztönöz, hogy húzzam vissza a kezemet, míg a szívem boldog dübörgése mozdulatlanságra sarkall. Annyira jó… finom, kellemes és forró… miért kell ilyen gyengédnek lennie?
Így nem tudom igazán utálni, amit csinál… inkább lenne olyan, mint mikor először megismertem…
Nagyot nyelve fordulok ismét felé, de nem nézek rá, próbálom elhessegetni a zavart a fejemből.
- Nem fogok… - Alig hallható a hangom, egy lassú, bizonytalan mozdulattal húzom el a kezemet. Nem akarom, hogy mások meglássák… - Viszont gondolj arra, hogy itt mások is láthatnak… mi van, ha követett egy riporter? - Durcásan meredek az előttem lévő pohárra, a kezemet felemelve kezdem el játékosan simogatni a vékony üveg peremét.
- Nem érdekel. – Még mindig az a mosoly…
Dühös fintorral sandítok fel rá, a tekintetem mindent elárul. Engem nagyon is érdekel. Ő már lehet, hogy megszokta, de nekem még új ez az egész „meleg vagyok” dolog…
Bár, nem hiszem, hogy én valaha meg fogom szokni.
- Pedig érdekelhetne. Mi van ha kiderül, hogy a fogadott fiad vagyok és közben ezt csinálod? – Ismét előrébb dől, mindkét kezével az asztalra könyökölve fonja össze az ujjait.
Finoman vágom hátra magamat a székben, mintha tartani akarnám a távolságot, az ujjaim halkan, idegesen dobolnak az asztal szélén.
Az ajkai élveteg, már-már kissé gunyoros félmosolyra húzódnak, a levegő bennem reked egy pillanatra. Gyűlölöm, mikor ezt csinálja…
- Tudtad, hogy mivel Amerikában tilos a melegházasság, sokan úgy „házasodnak össze”, hogy az idősebb örökbe fogadja a fiatalabbat? Vannak, akik még a nevüket is megváltoztatják, mint az igazi házasságnál. – A vigyora most már szinte a füléig ér, az én arcomra pedig kiül az őszinte döbbenet.
Örökbefogadás… akkor… tulajdonképpen mi már… olyan, mintha házasok lennénk?!
Vajon csak ugrat, vagy ez tök komoly?
Gőzöm sincs.
- Ja persze… – Még mindig vigyorog… nem hiszem el… biztos jól szórakozik.
Még hogy nem játszadozik velem… lehet, hogy a kapcsolatot komolyan gondolja, de mellette akkor is egyfolytában szopat…
Kapcsolat? Mégis mik járnak a fejemben? Nem… nincs köztünk semmiféle kapcsolat… nincs… nincs… nincs.
Nem válaszol, én pedig morogva fűzöm össze a kezeimet a mellkasom előtt, halkan dünnyögve szólalok meg.
- Inkább váltsunk témát…
~*~
Nyújtózkodva szállok ki a taxiból a hotel előtt, a zsebembe nyúlva halászok ki egy szál cigit. Tényleg finom volt a kaja, megérte várni rá… de vérbeli amerikaiként akkor is maradok a gyorséttermeknél. Hehe…
Már az öngyújtót keresem, mikor Parker egy könnyed mozdulattal kihúzza a cigit az ajkaim közül, tágra nyílt szemekkel figyelem, ahogy kettétöri. Mi a…
- Hé! Mit csinálsz? Az utcán vagyok, itt szabad… - Felháborodottan, határozottan ejtem ki a szavakat, de a hirtelen düh olyan váratlanul illan el, ahogyan jött, hogy ismét helyet adjon a zavart érzelmeknek.
Puhán, elvigyorodva simítja az ujjait a hajamba, a tarkómnál fogva húz közelebb magához.
Mit… mit művel?! Az utcán vagyunk! Ne…
Nem tudok ellenállni neki, lebénultan, vágyakozva várom az ajkai ismerős érintését, de nem csókol meg, csak a számba suttogja az élveteg szavakat.
- A cigi elveszi az ajkaid ízét. Anélkül annyival finomabb vagy… - Halkan dörmög, az ujjai lejjebb csúsznak, a nyakamon áthaladva cirógatja végig a gerincem vonalát, hogy teljesen elkábítson.
Megadón sóhajtok fel, reszketve kapaszkodom a vállába, mintha csak így tudnám megtartani magamat.
Mindig ezt csinálja… teljesen elveszi a józaneszemet, míg már az ellenkezésre sincs elég erőm…
Nem! Nem hagyom, hogy kedvére játszadozzon velem.
A kapaszkodó kezeim hirtelen taszítják el magamtól, dacos pillantással hátrálok egy lépést.
- Ha nem tetszik, nem muszáj csókolgatni. Nem mintha én kértem volna… - A végére csak halk dünnyögéssé válik a felháborodott kijelentés, megremegve állom a tekintetét.
Nem érdekelnek a hülyeségei… nem akarom, hogy azt higgye, hogy irányíthat… nem…
Lemondó sóhajjal túr a hajába, válasz nélkül indul el az épület felé, némán követem.
Most haragszik? Vagy csalódott? Lehet, hogy kiábrándult belőlem?
Nem tudom…
A kérdések súlya a mellkasomra nehezedik, összeszorított ajkakkal fonom össze a kezeimet. Nem az én hibám… az ő hibája, hogy folyton dirigálni akar. Az ő hibája… Ugye?
Most tulajdonképpen magamat győzködöm? A fenébe már…
„Majd meglátod, csak érjünk vissza a szállodába.”
Tágra nyílnak a szemeim, ahogy felrémlenek bennem a szavai, lebénultan torpanok meg az előtérben.
Basszus… még nem készültem fel rá lelkileg…
El kéne utasítanom? De azzal lehet, hogy megbántanám…
Bahh... mióta érdekelnek az érzései? Nem tudom, de most érdekel. Érzem, hogy zavarna, ha azt hinné, hogy én nem akarom. Várjunk csak… ez azt jelenti, hogy én is akarom? Gőzöm sincs. A picsába.
Megrezzenek, ahogy a nevemet hallom, Parker kérdő pillantással fordul hátra. Ja, hogy megálltam… tényleg…
- Én… szeretnék kicsit egyedül lenni… - Halkan ejtem ki a szavakat és hátrálok egy lépést.
Hallom a sóhaját, de nem látom, a tekintetemet makacsul szegezem a bordó márványpadlóban, a tiszta felületen Parker tükörképe egy lusta mozdulattal túr a hajába.
- Rendben… de ne maradj kint késő éjszakáig… - Bólintok, hátrálok egy lépést, pár perc múlva már az utcán sétálok.
Nem tudom, hogy mit akarok. Nem tudom, hogy mi ez az egész. Annyira jó érzés, mikor megcsókol… túlságosan jó. Nem szabadna ilyennek lennie. Nem szabadna ennyire élveznem egy férfi érintéseit. Egy férfiét, aki olyan dolgokat csinált velem… akit olyan kitartóan gyűlöltem és megvetettem…
A fenébe.
Lehet, hogy csak csodálom a snooker tehetsége miatt. Lehet, hogy csak azért… nem… az nem lehet.
Lustán húzok elő egy cigit, de mielőtt meggyújthatnám, megtorpan a kezem.
„A cigi elveszi az ajkaid ízét. Anélkül annyival finomabb vagy…”
Az a mosoly… az a pillantás amivel ezeket a szavakat mondta. Vadító.
Megremegnek a kezeim, a szívemben lüktető érzelmek heves tusát vívnak a testem szükségleteivel. Kívánom, de képtelen vagyok rágyújtani. Akarom, de gyűlölöm a gondolatot, hogy megtegyem…
Parker… mi a francot művelsz velem?
Kihúzom a cigit a számból, megrökönyödve meredek rá.
Eldőlt a küzdelem.
Megszorulnak az ujjaim, a vékony, törékeny szál behorpad, majd kettétörik a dühös szorítástól. Magamra vagyok dühös… magamra, hogy ennyire elgyengülök tőle…
Vissza kéne mennem… lassan sötétedik, és eleget szellőztettem a fejemet…
Visszamenni… miért ugrik görcsbe a gyomrom a gondolattól?
|
| timcsiikee | 2011. 08. 23. 00:51:26 | #16193 |
Karakter: Parker Henderson
Megjegyzés: ~ Silverymnek
- Nincs… nincs mit elmondanom. Túl sokat ittam, és… - a nélkül fejezi be a mondatot, hogy félbeszakítanám, csak szemébe nézek, ujjaim arcát cirógatják, és ez épp elég ahhoz, hogy magába fojtsa a füllentését. Édes így az arca, kipirulva, és ezzel a kiszolgáltatott tekintettel, amiben megpróbálja elrejteni a vágyát, mégis tisztán látszik benne… minden.
Résnyire nyíló ajkait szinte felkínálja, hagyja hogy nyelvem hegyével érzékien nyaljak rajta végig rajtuk.
- Tehát részegen bárkinek megengednél bármit? – újabb csókkal fojtom belé a szavakat, hisz teste őszintébb mint a beszéde. Ne hazudj Jake… ne hazudj szavakkal, mert csak magadnak hazudsz… nekem már nem tudsz hazudni, nekem a tested beszél, és ahogy végigsimítok rajta minden egyes pillanatban sikítja, hogy mennyire is élvezed a helyzetet. Ne kínozd magad tovább.
Simítom és csókolom, ahogy érzem lábamat lejjebb csúszni megemelem térdem, hogy tartósabban támaszkodjak meg, de ekkor beleütközöm óvatosan ágyékába. Hoppá.
- Ha undorodsz tőle, miért van merevedésed? Hiszen hozzád sem értem ott. – suttogom fülébe, de nem válaszol, fejét elfordítva tér ki a felelet elől, így vigyorogva, szó nélkül folytatom. Kezem végigsiklik testén, egészen le a merevségre, épp hogy párat simítok rajta, erősen csap le magáról.
- Ne érj hozzám! – meglep a hirtelen kitörés és elhajolok a lökésétől, a kanapé végébe kucorodik, és csak kitágult szemekkel, a mámorból kijózanodva figyelem ahogy összekuporodik. - Ne… ne érj hozzám… - most halkan, szinte suttogva ejti ki a szavakat, majd hirtelen felpattan - Nem kérek a játszadozásodból. – mire észbe kapok már a szobájának ajtaja csapódik hangosan, és kattan a zár. Bekulcsolta.
Bosszús sóhajjal túrok a hajamba.
Már megint nagyon elbasztam.
~*~
Hiába szólongatom a szobájában, semmi jel. Talán itt sincs, és még korán elhúzott. A városlesésnek annyi, pedig szívesen beültem volna vele pár helyre. Persze erre akkor kellett volna gondolnom, mikor rámásztam. Eszembe sem jutott, hogy akár túl messzire is mehetek. Ha tudtam volna, hogy túllépem a határt, akkor megálltam volna. De nem tudtam, hogy hol van.
Elfekszem az előtérben a kanapéra, és a plafont bámulom. Bassza meg… Ez már nem egyszerű ellógás… nem…
Bekapcsolom a tévét, hogy a mai, élő mérkőzést nézhessem, de nem sokáig köt le. Jake jut eszembe a játékról, és ez egy fikarcnyit sem tereli el a figyelmemet róla. Meg kéne keresnem, de hogyan tehetném? Nem otthon vagyok, a saját városom más tészta lenne.
Még párszor megpróbálok bejutni a szobába, de rá kell jönnöm, hogy esélytelen. Figyelem elterelés gyanánt inkább körbenézek egyedül… talán később, ha elő került talán együtt is elmehetnénk valahova… van rá egy egész hónapunk… remélem…
„Nem kérek a játszadozásodból” – visszhangzik bennem halkan a határozott, könnyekkel küszködő mondat, s ekkor nyilall belém fájdalmasan a felismerés. Minden az én hibám… az elejétől fogva.
~*~
A feszültség hatalmas, érzem a közönség soraiban az elhűlést. Nos igen… nem mindennapi, hogy egy ilyen kis senkitől kikapjak, aki még csak második éve, hogy részt vesz a bajnokságon. Három nullra vezet, ez után szünetet rendel el a játszma bírája, amit meghálálok egy kelletlen sóhajjal. Nem… nem egyszerű koncentrálni, hogy ha nem bírom kiverni a fejemből az aggódást. Minden egyes lökés, már ha sikerült asztal közelbe jutnom, teljesen befuccsolt, mert nem a golyókat ás az állásukat figyeltem.
Ez így nem lesz jó… nagyon nem lesz jó.
Az öltözőben gondterhelt sóhajokkal meredek magam elé. Össze kell szednem magam. Talán már elég érett ahhoz, hogy ne tegyye tönkre magát egy idegen országban… miért nem nyugtat meg a „tudat”? Talán túl jól ismerem… vagy épp nem? Nem láttam sehol a nézőtéren, reggel ismételten nem reagált a kopogásra.
Ha otthon lennénk nem aggódnék érte akkor sem, ha egy hétre tűnik el. Persze kellemetlen és zavaró lenne, és nagyon régen csinált már ilyet, de most… Most valóban én basztam el az egészet. Bele sem gondoltam abba, hogy talán… ahelyett, hogy rávenném magának is vallja be mit érez vagy mit akar, valószínűleg felidéződött benne az az eset. Az, amit azóta is bánok. Francba…
- Engedjen! Beszélnem kell vele! – tompán szűrődik át egy ismerős hang a vastag ajtók, felkapom fejem, kicsapódik belőle minden zűrös gondolat, s minden megfontolás nélkül sietek az ajtó felé nagy léptekkel. Hangtalanul de hirtelen tárom ki a fa lapot.
- Jake? – amint észreveszem, hogy valóban Ő az, megkönnyebbülve ernyednek el izmaim, amik eddig megfeszültek az aggódó idegességtől. Elmosolyodva, sőt egy kisebb vigyorral dőlök az ajtófélfának és őt figyelem - Engedje be. – szólok a gorillának, aki ha kelletlenül is, de elereszti. Persze nagyon is jól végzi a munkáját és nem tudhatta, hogy ki ez a kölyök nekem… bár jó lenne, ha én is tudnám.
- Mégis mi ez? Mi az, hogy három null?! – förmed rám, de nem bírom levakarni a képemről a mosolyt. Most, hogy tudom jól van és itt van, ráadásul egyenesen és kivételesen csak hozzám jött… jobb mint bármilyen vidító szer…
- Hol voltál? – teszem fel a terelő keresztkérdést, mintha meg sem hallottam volna az elégedetlen, visszafogott csapongását. Az asztalnak támasztom magam és onnan figyelem. Máris lecsillapodik benne a düh, és újra előbukkan a félénkebb, szelídebb Jake.
- Én… csak… gondolkodni akartam… - a zavar, jeleit arcára festi halovány árnyalatban, mosolyom önfeledté válik, ahogy látom rajta a kifejezéseket és a reakciókat.
- Min? – láthatóan rezzen össze a kérdésre, pedig számíthatott rá, hogy ha ilyet mond, akkor felteszem. Tudni akarom… mindent… mindent, ami a fejében jár, mindent amire gondol és érez… tudni akarom… magaménak akarom a gondolatait.
Hosszú pillanatokig nem válaszol, talán csak a szavakat keresni, de egy kicsi idő után nem is nagyom szóhoz jutni, kényelmesen nyújtom felé egyik karomat.
- Gyere ide – magam felé terelem halkan, tétován lépdel felém, míg elém nem ér, sőt még keze is belecsúszik markomba, élvezhetem érintését. Finoman megfogva a forró ujjakat közelebb húzom magamhoz, teljesen addig, míg akár kényelmes ölelésbe is vonhatnám, de nem rekesztem el a szabadulás lehetőségét. Hagynom kell, hogy érezze megbízhat bennem.
- Hazudtam neked. – vallom be lágyan ejtve a szavakat, s meglepetten pislog rám, talán nem érti, talán nem is gondolná, mire célzok.
- Mikor? – kérdez rá, amitől egyértelművé válik. Azt hiszem nem is sejti, talán nem is akart gondolni rá, vagy ha mégis megfordult a fejében, könnyedén vetette el… mindent el tudnék hinni, mindent meg tudnék érteni. Ujjaim nyakára simulnak, összerezzen riadt szemekkel.
- Mikor azt mondtam, hogy nem vagy az esetem – arca erősebb árnyalatot ölt magára, még nagyobb meglepettséggel mered rám, talán már el is feledte mennyire közel van hozzám, mert nem zavarja, nem mocorog és nem lök el. Arcára simulnak ujjaim, óvatosan törleszkedik bele, talán még mindig küzd a tiltakozással. - Most te jössz Jake. Őszintén… mit érzel… mit érzel, mikor hozzád érek? – talán végre… végre sikerül most elérnem. Kisebb várakozás után, szólásra nyíló ajkain hang is csusszan ki végre.
- Én… én nem utálom, mikor hozzám érsz… vagy mikor… vagy mikor megcsókolsz. – akadozva nyögi csak ki a mondatot, nehezemre esik, hogy ne vigyorodjak el szélesen, de amíg lesüti szemeit, ezt nyugodtan megtehetem.
- Ezt örömmel hallom – felnyílnak pillái mondatom után, és újra rabul ejthetem fűzöld tekintetét. – Ne hidd, hogy játszadozom Jake… - kezemmel lassan arcom felé terelem az Ő arcát, félig lehunyja szemeit, amikor orrunk már összeér, de megállok, s egyetlen hosszú pillanat után felnyitja pilláit, ekkor egy halk szusszanással, szélesen mosolyodom el. Nem kérdezek, mert azzal elrontanám a pillanatot, látom rajta, hogy biztosan vágyik rá, a szemei nem hazudnak… és most már a szavai sem.
Ajkaimat lassan ráfonom övéire, kellemes sóhajt hallat, ahogy óvatos, finom csókba csábítom, szabad kezem derekára siklik, s ahogy lassan lendül szám úgy válik egyre mélyebbé, tüzesebbé a csók, hogy ne csússzon össze masszívan tartom, átkarolom két oldalról, tenyerem szétterül hátán majd felfelé simítva tarkójánál játszadozom hajtincseivel. Ennél jobb aligha lehetne.
Lassan hajolok el tőle, mikor hallom a visszafogott kopogtatást, lassan nyílnak fel kába szemei, elmosolyodom édes tekintetén.
- Szedd össze magad – paskolom meg finoman a fenekét – meg kell nyernem a játszmát – folytatom tovább, halkan, lassan végre észbe kap, riadtan igyekszik rendezni külsejét, és csak azután nyitom ki az ajtót, miután elrendezte magát. – A végeztem, várj meg – vetem még hátra egy magabiztos mosollyal, majd tovább haladva nyitva hagyom az ajtót, hogy felmehessen a nézőtérre.
~*~
Egész hamar lerendezem a meccset, a következő öt játszmát úgy nyerem meg mint a sicc, és végre a kisebb tömeg is láthatja, hogy nem veszett el az a Parker, akit eddig ismertek, és akit két nappal ezelőtt láttak játszani. Minden egyes sikeresen megnyert szett után felnézek a lelátóra, hogy megkereshessem az egyetlen, engem érdeklő tekintetet, szerencsére már elsőre megtaláltam, így könnyedén nézhetek fel akár az asztalról is.
Enyém vagy…
Az utolsó megnyert szett után élénk taps követi az eredményhirdetés véglegességét, Jakenek, csak szemmel intek, hogy lent várjon meg a folyosón. Kiérve hárítom a firkászokat, egyetlen kijelentést teszek feléjük.
- A végső játékig nem nyilatkozom – tovább is állok, és megkeresem Jake-et, az öltözőnél találom meg, még szerencse, mivel át kell vennem ezt a gúnyát, hogy valami kényelmesebbet kapjak fel. Bezárul mögöttünk az ajtó, ő marad a fal közelében, míg én a ruháim felé lépve elkezdem levetni a mellényt és az inget.
- M-miértz kellett idejönnöm? Nem lett volna jó, ha a szállodában megvárlak? – háttal vagyok neki, de akadozik a hangja, elvigyorodva képzelem el, ahogy elvörösödve oldalra fordította fejét. Ahogy egy pillanatra vállam fölött átnézek, pontosan igazat kapnak elképzeléseim, de gyorsabbra fogom az átöltözést, a kedvéért.
- Nem – adom meg az egyszerű választ – És azért, mert nem oda megyünk – felkapom a nadrágot is, a pingvinrucit meg az öltönyzsákba süllyesztem és beakasztom a szekrénybe.
- Akkor? Hova akarsz menni? Városnézésre? – mosolyodik el pimaszul, mikor már ruhában fordulok vele szembe – Ne már… az olyan…
- Túl nyálas? Vagy családias? – kérdezek vissza, megigazítva ingemet. – Amúgy nem… csak kajás vagyok, és tegnap kinéztem egy jó éttermet – felé lépek, először észre sem veszi tekintetemet.
- Te tegnap étteremben voltál? – morog halkan, végül mire észreveszi közeledésemet, már a falhoz szorítottam finoman, homlokomat az övének döntöm, és teljesen elhallgat. Imádom, hogy ilyen hatással vagyok rá… persze nem meglepő, de… élvezem.
- Nem – susogom halkan az egyszerű szót – Igazából tegnap este óta nem nagyon ettem, de most eléggé kitört belőlem az éhség. – Arcunk közel van egymáshoz, érzem a bőréről visszacsapódó leheletemet, szemei már ennyitől elhomályosulnak. Egy hosszú pillanatig még hagyom a kezdetleges kábaságban, majd elhajolok tőle, elégedett arckifejezéssel.
Magam után vonom, hogy felébressze a kisebb zaj a mi a folyosó végéről szűrődik. El is felejtettem a felajzott firkászokat.
- Menj előre, és hívj egy taxit – szólok kedvesen, könnyedén kikerül közülük mert nem veszik figyelembe az egyszerű VIP-jegyes emberkéket. Majd fogtok még ácsingózni utána… csak essen neki a következő bajnokságnak és új, híres tehetség válik belőle.
Nosztalgikus, jövőbe látó gondolatokból fakadó mosollyal megyek utána, én már nehezebben jutok át, kevés sikerrel az észrevétlenségi tervből, de mire kiérek éppen látom, melyik taxiba száll be, követem és mellé vetődöm, majd mondom is a fejben megjegyzett címet a sofőrnek.
Kinyújtóztatom a karomat a hátsó ülés háttámláján, de egy pimasz fintorral, két ujjal fogja meg kezemet, hogy visszategye ölembe. Na mi a baj? Nem vállalsz fel? A végén még szomorú leszek. Hehe…
Az étterem nem a puccos eleganciáról híres, viszont mégis van egy olyan hangulata, mely kizsigereli az emberből, hogy kulturáltan viselkedjen.
- Hogy tetszik? – kérdezem már az asztalnál ülve, a szemben ülőtől. Így egy pillanatra is alig téveszthetem szem elől.
- Túl brit – jelenti ki mosolyogva, mire egy halk kuncogással kortyolok bele abba a vízbe, amit nekünk hagytak itt az asztalon. Kinyitja az étlapot, ahogyan én is. Szerencsére nem csalódok, amikor tegnap néztem utána az étteremnek, hasonlót vártam bár a választék kicsit másabb.
- Válassz nyugodtan bármit – jelentem ki miközben még a sorokat bújom, és próbálok egy kellő, kedvemnek megfelelő ételt választani. Amikor eszembe jut valami, elvigyorodva emelem fel fejemet az étlapból. – Remélem, most nem akarsz egy randit elintézni nekem mint legutóbb – először csak gondolkodik a kijelentésemen, majd durcásan elvörösödve fordítja el a fejét.
- Hülye leszek – dünnyögi halkan, nehezen fogom vissza a kuncogásomat, de muszáj, mivel már jön is a pincér, hogy felvegye a rendelést. Egy visszafogott mosollyal mondom el neki a választásomat, amit felfirkant a fecnijére, majd Jakenek is sikerül dönteni.
- Milyen italt hozhatok mellé? – kérdez újra, mikor már felírt mindent, és én válaszolok mindkettőnk helyett.
- Egy üveg bort kérnénk, amit az ételhez ajánl – felírja, biccent és már el is siet.
- Itt mennyi a felnőtt korhatár? – kérdi felvont szemöldökkel, kíváncsian méregetve.
- Tizennyolc… Miért? Velem vagy, addig nem szólnak be.
- Pedig azt hittem te is ellene vagy az ilyen nyilvános piálásnak – mosolyodik el, de lassan lankad az élveteg lelkesedése, amikor magabiztos mosollyal hajolok közelebb.
- De valahogy mégis jobb lenne megünnepelni nem? – zavarában a pohár víz mögé rejtőzik, mintha olyan sokat kortyolna, és két hörpintés között még beszúr egy kérdést.
- Nem úgy volt, hogy akkor ünneplünk megint, ha megnyerted a kupát? – egy kisebb hatásszünet után válaszolok csak, törhetetlen mosollyal.
- Nem is a snookerre gondoltam – mondom sejtelmesen, majd kicsit még közelebb hajolok, kíváncsi tekintetébe meredve – Hanem ránk – szinte visszaköpi a vizet a pohárba, amikor puhán ejtem ki a szavakat, újabb kuncogásra késztet a jelenet, és kissé oldalra biccentett fejjel figyelem, ahogy összeszedi magát. Szerencsére nincsenek sokan így a ránk szegeződő tekintetek nem annyira frusztrálóak.
- Te meg… miről beszélsz? – nyögi ki két köhögés között, már épp válaszra nyitnám a számat, amikor megjelenik a pincér a borral, és közli, hogy fél óra múlva kész az étel. Meggondolom magam, a telitöltött boros poharat magamhoz veszem, szakértő mozdulatokkal óvatosan meglötykölöm tartalmát, beleszagolok, kicsit megbűvölten figyelem.
- Majd meglátod – válaszolok végül kérdésére, majd felemelem rá tekintetem, a végtelennel tűnő pillanat összeforr, ahogy viszonozza pillantásomat, mosolyom csak kiszélesedik – Csak érjünk vissza a szállodába – teszem még hozzá, majd élvetegen mosolygó ajkaimhoz emelem a borospoharat.
|
| Silvery | 2011. 08. 22. 14:38:48 | #16167 |
Karakter: Jake Evans
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Kómásan, hosszúkat pislogva könyökölök a szék karfájára, fáradt tekintettel bújok az ölemben pihenő magazinba. Uncsi…
És én még azt hittem, hogy repülőn ülni tök poén… még a felszállás is viszonylag nyugis volt, most meg szinte meg sem rezzen a gép. Na szép… heh…
Felsandítok, velem szemben Parker elkényelmesedve pihen a fotelhez hasonló székében. Imádom az első osztályt...
Nem tudom alszik e, de már tizenöt perce meg sem mozdul. Gondolom tényleg elaludt… végülis, neki fontos, hogy ne essen ki az alvási ritmusból. Ha jól emlékszem, a megérkezésünk másnapján máris meccse lesz.
Furcsa, kellemes izgatottság járja át a testemet, kicsit mocorogva csúszok lejjebb az ülésben. Mondjuk… az első néhány játszmát félálomban is megnyerné.
„Ha így folytatod, jövőre nevezhetnél a nyári kupára.”
Vajon… vajon mennyi gondolta komolyan? Tudom, hogy az ő szintjétől még messze vagyok, de lehet, hogy egész jó helyezést tudnék elérni… lehet, hogy már idén neveznem kellett volna…
Najó… nem szállok el magamtól.
Elnehezednek a szemhéjaim, szinte leragadnak a fáradtságtól, de még tartom magam. Parker nyugodt, békés vonásain pihentetem a kába tekintetemet, az ajkaimra akaratom ellenére is meghitt, meleg mosoly költözik. Hihetetlen…
Nem tudom elhinni, hogy a végére egész jó viszony alakult ki közöttünk. Nem is tudom, mióta nem tettem egy buzis megjegyzést sem… ami már nagy szó.
Tudom, hogy a snooker az egyetlen dolog, ami összeköt minket… mégis jó érzés közel lenni hozzá. Jó érzés látni a mosolyát… a mosolyát, amivel egyre gyakrabban ajándékoz meg.
Ha tudná… néha azt kívánom, bárcsak tudhatná, ismerhetné ezeket a gondolatokat.
Elég!
Megfeszülnek az izmaim, egy pillanatra elillan az álom a szemeimből. Nem. Nem szabad ilyenekre gondolnom. Eddig olyan jól ment… ezentúl sem mondhatom el neki… nem mondhatom el neki ezeket az érzéseket. Jobb lenne megfeledkezni róluk, mélyre ásni őket a szívemben. Olyan mélyre, hogy nemhogy ő, de még én se találjam meg soha többé.
Halk, megadó sóhaj szökik ki ajkaim közül, lassú mozdulatokkal próbálok egy viszonylag kényelmes pozíciót találni, de a gondolataim továbbra sem hagynak nyugodni.
„Ki akarok mozdulni… nincs kedved egy mozihoz?”
Ismét megrezzennek az arcvonásaim, Parker szavai felderengnek elmémben. Miért hívott el? Hiszen… mint már mondtam… a snooker az egyetlen, ami valamennyire összeköt minket. Hogy jön ide egy mozi?
Csak én vagyok a hülye, vagy ez tényleg olyan… mintha… egy randira hívna?
Mekkora baromság… egyszerűen csak moziba akart menni, és én voltam a legközelebb. Valószínűleg ha olyankor jut eszébe, még Angelát is képes lett volna elhívni. Hehh…
A picsába már… miért nem tudok elaludni? Azt hiszem ebből éjszakázás lesz…
Keserű, féligmeddig ingerült mosollyal fordulok oldalra, a cipőimet ledobva húzom fel a lábaimat a fotelbe. Lehet akármilyen nagy és puha ez az ülés, akkor sem találok rajta kényelmes pózt. A fenébe…
~*~
Vigyorogva figyelem, ahogy az utolsó szettet játsszák, Parker természetesen tarol, én pedig úgy érzem, mintha nekem dagadna a mellkasom az ő tehetsége miatt. Hehe… az én tanárom. Bizony…
Mikor végre véget ér a kiegyenlítetlen küzdelem, a nézőtéren összegyűlő kisebb tömeg oszladozni kezd. Természetesen még nem volt tele a nézőtér, hiszen ezek még korai meccsek… ahogy közeledünk a döntőhöz, annál nagyobb lesz a tömegnyomor. Oh yeah…
Egyedül sétálok ki a kicsi, standion szerű építményből. Nélküle kell visszamennem a hotelba, gondolom Parker még jó ideig ellesz a riporterekkel. Általában minden játszma után van egy kisebb interjú…
Lusta ásítással húzok ki egy szál cigit a dobozból, már az ajkaim közé véve készülök, hogy meggyújtsam, de megtorpanok a mozdulatban. Reggel sem gyújtottam rá… izgultam a meccs miatt. Elég röhejes, hogy én izgulok az ő meccse miatt, de tényleg így volt…
Most miért nem megy? Egyszerűen… nem kívánom…
Mindegy… majd holnap bepótolom.
Visszacsúsztatom a szálat a helyére, unott, goromba fintorral fűzöm össze a kezeimet a mellkasom előtt. Mi a szar van velem? Még cigizni sincs kedvem…
Leintek egy taxit, lustán vágódok be a hátsó ülésre, majd egész úton azzal szórakozom, hogy szóval tartom a tagot és magamban röhögök a hülye brit akcentuson. Nagyon kész…
A szálloda luxusberendezése, a tisztaság és a hangulat még mindig elvarázsol, de most túl fáradt vagyok, hogy kiélvezzem a szálloda nyújtotta lehetőségeket. Pedig ha jól tudom, a bárteremben vannak biliárdasztalok.
A szobámban punnyadva meredek az antik bútorzatra, a fáradt pislogások egyre hosszabbra nyúlnak. Még mindig érzem magamon, hogy a repülőút miatt kihagytam egy éjszakát. Parker már biztos hozzászokott, hogy ott aludjon, de nekem egy kínszenvedés volt… mondjuk… az sem segített sokat az elalvásban, hogy képtelen voltam levenni róla a szemeimet. Cöh…
Dühösen fújtatva fordulok át a másik oldalamra, a szemeim kipattannak, mikor hallom kinyílni a bejárati ajtót. Kicsit felélénkülve mászom ki az ágyból, a nappaliba átsétálva pislogok Parker felé. Elmosolyodik, én pedig zavartan kapaszkodom a fotel háttámlájába, ami mögött megálltam.
- Jó voltál… - Halkan, de érthetően ejtem ki a rövid, sajátos gratulációt… ennél többet nem fog kapni… remélem megbecsüli. Heh…
- Ugyan… ez még csak az első kör volt és Davison még kispályás volt. – Idióta… ilyenkor azt kell mondani, hogy köszönöm. Seggfej…
Lemondóan, beletörődve sóhajtok, az ajkaim sarkában már apró vigyor bujkál. Végülis… béna gratulációra béna válasz… így igazságos.
Viszont egész jó terveim vannak az estére… és nem alvásra gondolok.
Figyelem, ahogy a kanapéhoz sétál, én a mellettem lévő fotelbe kuporodva helyezem magam kényelembe. Jobban belegondolva… még nem is ittunk együtt, pedig hónapok óta vele élek. Hiba… nagy hiba…
Megnézném részegen… höh… ha láthatnám, ahogy kidobja a taccsot, legalább kvittek lennénk. Milyen szép is lenne…
- Attól még meg lehetne ünnepelni nem? – A vigyorom kiszélesedik, a szemem sarkából a bárszekrényt figyelem.
Úgy tűnik, eléggé tele van… hehe… tudom, hogy rohadt drága… de ha már nyaralunk…
Nem hiszem, hogy Parkernek anyagi gondjai lennének…
- Végülis… de. Holnap nem lesz semmi, és nem lenne rossz körbenézni a városban sem… Már ha érdekel. – Majdnem felnevetek, az utolsó pillanatban fojtom el a kitörni készülő kacajt, az ajkaim beleremegnek a túlságosan is széles mosolyba.
Basszus… komolyan zsibbad az arcom.
Városnézés ünneplés gyanánt? Na neeee… ilyenkor megfordul a fejemben, hogy vajon tényleg huszonnyolc éves e, vagy valójában negyvennyolc...
Biztos vett magának egy hamisított személyit… hehe…
- Ó, én nem erre gondoltam. – Élveteg pillantással pislogok rá, szinte szuggerálom, hogy felfogja mire gondolok, és elég jól sikerülhet, mert látom, ahogy gyanakvás költözik a tekintetébe.
Ez az… közelítünk… már csak egy kicsit…
Túl sokáig engedem magamnak, hogy fogva tartson a tengerkék szemek börtöne, a fejemet kicsit elfordítva töröm meg az intim, mély szemkontaktust. A hangja rekedtes, bizalmatlan, ahogy megszólal.
- Jake… min jár az eszed? – Újabb mosoly költözik ajkaimra, játékos tekintettel pislogok rá, majd a bárszekrény felé. Megfeszülnek az arcvonásai, a határozott „nem” válasz hosszan visszhangzik a szobában. Na ne már.
Elhúzom a számat, morogva, sértetten dőlök hátra a puha fotelban, a kezeimet morogva fonom össze a mellkasom előtt. Azt hiszi, megelégszem ezzel a válasszal? Kizárt.
Nem lehet ennyire unalmas… valahogy akkor is ráveszem…
- Ne légy már ilyen savanyú… ha jól tudom nem vagy antialkesz… - Bár… inni konkrétan még soha nem láttam… sőt… még részegen vagy másnaposan sem nagyon….
Furcsa…
Lehet, hogy nem látszik rajta a másnaposság… vagy egyszerűen van annyi esze, hogy megáll, mielőtt túlzásba vinné a piát… heh… ez az, ami nekem soha, de soha nem jön össze. Pedig már próbáltam… tényleg.
Csak egy határozott, ellentmondást nem tűrő fejrázást kapok válaszul, dühösen szorítom össze az ajkaimat. Halálra fogjuk unni magunkat, ha ezt csinálja… mégis mivel akarja tölteni az időt?
Majdnem egy egész hónapunk van egy luxusszállodában… komolyan várost akar nézni? Na azt már nem…
Gőgösen emelem fel az arcomat, eltökélt tekintettel pillantok rá. Rendben… akkor nézzük… meggyőzési kísérlet második felvonás… még jó sok trükk van a tarsolyomban, de remélem nem kell végigmennem a listán. Heh…
- Ha nem elég a mai kis győzelmed, akkor… tegyük még hozzá azt, hogy a játékod tiszteletére ma nem gyújtottam rá… - Na jó… nem teljesen igaz, hogy a játék tiszteletére, de a lényeg akkor is ugyanaz. Nem cigiztem ma. Pont.
Azt már nem kell tudnia, hogy egyszerűen nem kívántam… tegyük fel, hogy a játék tiszteletére nem kívántam… ilyen egyszerű.
Az egyik szemöldökét felhúzva mosolyodik el, lassan intve hív magához.
- Tényleg? Gyere ide… - Az ajkamra harapok, a szívverésem könnyedén gyorsul fel a váratlan kéréstől. Odamenni… akkor… akkor közel leszünk egymáshoz…
Lomha, bizonytalan mozdulatokkal kászálódom ki a fotelből, olyan lassan megyek felé, hogy még pont ne legyen feltűnő a határozatlanság. Ha így folytatom, azt hiszi, hogy azért parázok, mert hazudtam…
Megállok előtte, a tekintetemet lesütve figyelem a puha mosolyt az arcán. Zavarba hoz, ha így néz rám… bár… akárhogy néz rám, zavarba hoz…
- Na jó… a kedvedért egy kicsit. – Feláll, érzem, ahogy a bizonytalan pír helyett ismét mosoly költözik arcomra, fellelkesülve dobom le magam a kanapé egy oldalára.
Zavar a tudat, hogy miért lett ilyen könnyedén jókedvem… nem azért, mert beleegyezett a piálásba… nem… azért mert nem szagolgatott végig, mégis hitt nekem…
Talán egy kicsit… egy nagyon kicsit bízik bennem?
Nem tudom… reménykedhetek benne? És miért… miért szeretném ennyire?
Csak fél szemmel figyelem, ahogy a bárszekrényhez sétál, a mosolyom levakarhatatlan, és csak még szélesebbé válom, mikor meghallom ajkai közül az egoista megjegyzést.
- De a többit tartogassuk a végső győzelemre… - Heh… nem is ő lenne, ha nem lenne száz százalékig biztos a győzelmében… nem baj… ez is tetszik benne.
Elvörösödöm a saját gondolataimtól, kicsit hátrébb dőlve süppesztem a hátamat a puha támlába, felsandítok rá, mikor végre idehoz egy üveg whiskyt. Tökély…
Egyre nagyobb beleéléssel beszéljük ki Parker mai ellenfelét, az üvegből meglepően gyors ütemben párolog el a pia. A világ színesebbé válik, a mosolyom könnyedebb és a máskor zavaró, aggodalmas gondolatok most nem kísértenek örökös visszhanggal.
Bódult, kába mosollyal figyelem, ahogy a szájához emeli a poharat, a tekintetem talán egy kicsit túlságosan sok ideig időz el a nedves ajkakon. Megrezzennek az arcvonásaim, hosszút pislogva fordulok előre. Nem nézem… nem nézem…
Ennyire még részegen sem lehetek idióta.
Áhh… baromság… részegen akármennyire lehetek idióta. És többnyire vagyok is.
- Szerintem még te is simán leverted volna – Néma kuncogás szökik ki belőlem, huncut, kihívó tekintettel sandítok felé, ismét elkapom a pillanatot, amikor az ajkai a poharat érintik. A szívem már a fülemben zihál, az alkohol mintha még érzékenyebbé, még gyengébbé tenne. Mintha most fokozottan érezném a közelségéből adódó forróságot… megőrjít…
- Szerintem is… sőt már téged is majdnem – Na, erre mit reagálsz, Mr Egóbajnok? Heh…
Még ha én magam is tudom, hogy baromság… olyan jól esik kimondani.
Elégedett vigyorra húzom ajkaimat, ahogy meglátom a hitetlenkedő, már-már gúnyosan élveteg pillantást, amiből tudom, hogy elértem a várt hatást.
Ne nézz így rám… már rég megfogadtam magamban, hogy egyszer megverlek. Ha belegebedek is… egyszer… valamikor… nyerni fogok.
Ha más nem, megvárom, míg hatvan éves, vaksi tata lesz… én még csak ötven leszek. Hehh….
- Azért ennyire ne hidd jónak magad. Sosem fogsz legyőzni. – Felhúzom a szemöldökömet, az alkohol épp elég magabiztosságot ad ahhoz, hogy kitartóan álljam a mélyreható pillantást. Imádom ezt az érzést… mintha mindenre képes lennék.
Kár, hogy csak ittasan lehet érezni…
- Azt majd meglátjuk. – Mosolyogva térek ki a válasz elől, a kezemet kinyújtva nyúlok az üveg után. Amint látom, mindkettőnk pohara üres… orvosolni kéne ezt a problémát.
Ledermedek.
Forró, bizsergető szikrák rohannak végig a bőrömön, könnyedén fagyasztják le arcomról a kába, öntudatlan vigyort. Tágra nyílnak a szemeim, megremegve nézem, ahogy a hosszú, erős ujjak gyengéden fonódnak a csuklómra.
Mi a…
Mit… mit művel?
- Jake… - Halkan, rekedtes suttogással sóhajtja a nevemet, az arcomon megérzem a lehelete fagyos melegségét. Megborzongok, riadt vágyakozással kapom oldalra a kába tekintetemet. Homályosan látok, de még így is tökéletesen ki tudom olvasni a szemeiből a vágy csillogását.
Mi folyik itt? Hogy… hogy került hirtelen ennyire közel hozzám?
Túl közel…
- Szerintem elég lesz. – Szinte csak tátogja a szavakat, alig hallhatóan suttog. Teljesen felé fordulok, az izmaim maguktól rezzennek. Nem én irányítom a testemet, lebénulva, meggyötört sóvárgással fordulok felé, a tekintetünk mélyen, elválaszthatatlanul összeforr.
Ég, lángol az arcom, pont mint minden porcikám, az a néhány józan gondolat, ami eddig nagy nehezen túlélte az alkohol bódító ostromát, mostanra már teljesen romba dőltek, megreszketve merülök el az égszínkék szemek fullasztó örvénylésében. Megőrülök… teljesen… mi… mi ez az érzés?
A testem… a szívem… lebénultam.
Mit is mondott? Elég lesz? Igen… igen, elég lesz. Így is túl sokat ittam.
Ez nem jó… ez nem helyes… nem helyes, hogy ennyire élvezem minden pillanatát. Nem jó, hogy ilyen kellemes a teste forróságában fürdeni. A fenébe. A fenébe. A fenébe.
Némán zihálva kapkodom a levegőt, a mellkasom szinte reszket a heves küzdelemtől, amit az oxigénért vívok. Parker…
Még mindig fogja a kezemet, hosszú, fullasztóan fülledt másodpercekig meredünk egymásra, az arca mintha minden pillanatban egyre közelebb és közelebb lenne hozzám.
Ne… ha így folytatjuk… meg fog… meg fog… tudtam, hogy nem szabadott volna vele innom… vagyis… tudnom kellett volna… a picsába.
Az ajkaink puhán érintik egymást, megremegek, ahogy a szája forrón, lágyan simul az enyémhez. Hosszúnak tűnő pillanatokig élvezem a cirógató érintést, reszketve adom át magamat a testembe nyilalló vágynak. Nem bírom tovább…
Határozott gyengédséggel mozdulnak meg az ajkai, finoman masszírozza meg az enyémeket, hiába próbálom lenyelni az elégedett nyögést, az utat tör magának. Parker… Parker és én… nem hiszem el… ez lehetetlen…
A kezeim remegve csúsznak a mellkasára, de képtelen vagyok eltolni magamtól. Nem megy… túl jó érzés… annyiszor… annyiszor képzeltem el, hogy milyen lehet… titokban annyiszor ábrándoztam róla… de soha nem gondoltam volna, hogy ennyire forró…
Még soha… soha… soha nem éreztem hasonlót.
Egyre gyorsabb, egyre hevesebb és követelőzőbb a csókunk, az ajkai íze szinte teljesen elkábít, az ujjaim görcsösen szorítják az inge puha anyagát. Nem bírom… nem bírom… még… még többet akarok.
Érzem, ahogy a derekamra csúszik a keze, az izmaim megfeszülnek, majd lágyan remegve ernyednek el, ahogy magához húz, felnyögve adok neki szabad utat az ajkaim közé. A nyelve forró és nedves, puha cirógatással hívja táncra az enyémet. Nem tudok ellenállni, megőrjít a vágyakozás fülledt lüktetése. Képtelen vagyok gondolkodni, képtelen vagyok eltolni magamtól, a szívem félőrültként zihál, sikít, ujjong a mellkasomban.
Nem kapok levegőt…
Finoman, lassan dönt hátra, a testünk összesimul, hevesen kapok levegőért, mikor elszakadnak egymástól az ajkaink. Megreszketek, a szemeim elkerekednek, ahogy a hátam halkan puffan a puha matracon.
Halkan pihegve kapkodom a levegőt, riadt tekintettel figyelem, ahogy fölém támaszkodik. Még mindig bénultnak, dermedtnek érzem minden porcikámat, elgyengült mozdulatlansággal merülök el az átható pillantásában. Mit fog csinálni? És… és mit szeretnék, hogy mit csináljon?
Legszívesebben oldalra fordítanám a fejemet, de nincs erőm megtörni a mély szemkontaktust, az nedves ajkaim érzékenyen borzongnak meg, ahogy szinte rájuk hajol.
- Jake… ne hazudj… ha undorodsz miért nem löksz el? – Halkan kapok levegőért, az ujjaim a kanapé párnájába marnak.
Miért nem lököm el? Én magam sem tudom… azt kéne… azt kellett volna…
Nem megy… nem undorodom. Vágyom rá… akarom… azt akarom, hogy folytassa… hogy újra megcsókoljon. Még… még érezni akarom.
Már nem is emlékszem, hogy mi volt az indok, amiért olyan makacsul magamban tartottam az érzéseimet. Nem tudok gondolkodni. Nem tudok emlékezni. Mi is volt… mi is volt…
Attól féltem, hogy kihasználja… igen, már emlékszem… attól féltem, hogy kinevet… nem tudhatja meg… ez az érzés még mindig makacsul, csökönyösen izzik a mellkasomban. Nem mondhatom el.
- Csak részeg vagyok… kihasználtad a helyzetet. – Remeg a hangom, nem vagyok őszinte. Tudni fogja… mindig tudja, mikor hazudok. Túl jól ismer…
De ha olyan jól ismer, miért kérdez ilyeneket? Tudnia kéne azt is, hogy nem undorodom tőle. Hiszen már olyan jóban voltunk… nem akarom elrontani… nem tudom, mit tegyek…
A kezeim megfeszülnek, ahogy megpróbálom eltolni magamtól, de nem engedi. Nem hagyja magát, a tekintete eltökélt, komoly, mégis gyengéd pillantással nyom a kanapéra.
Összerezzenek, finoman harapok az ajkaimra. Nem megy…
Ha így folytatja, meg fog törni… ha így folytatja, kiszedi belőlem.
És az olyan nagy katasztrófa lenne? Ha elmondanám… lehet hogy… lehet, hogy nem használná ki… lehet, hogy nem nevetne ki, hanem… hanem viszonozná…?
Nem, az lehetetlen. Már az elejétől fogva kijelentette, hogy nem vagyok az esete. Tíz évvel fiatalabb vagyok nála… csak… csak egy kölyök vagyok a szemében. Soha nem viszonozná… soha… soha… nem tudhatja meg!
- Hazudsz. – Halkan suttog, megborzongok, ahogy az ujjai finoman csúsznak a hajamba, gyengéd erőszakkal dönti oldalra a fejemet. Lehunyom a szemeimet, önkéntelenül is élvezem a lehelete cirógatását, halk, elfojtott nyögés szalad ki az ajkaim közül, ahogy puhán a nyakamba csókol.
Összerezzenek, néma pihegéssel szorítom össze a szemeimet, az arcvonásaim megfeszülnek, a testem lángol, a perzselő forróság lassan az ágyékomban összpontosul. Ne… én… ah…
- Áruld el Jake… Tudni akarom. – A fülembe suttog, megreszketve, görcsösen kapaszkodok a vállába, ahogy az ajkai végigcirógatják a nyakam vonalát.
Miért… miért kérdez ennyi mindent? Mit akar tudni?
Mégis… mégis mit mondhatnék neki?
Lassan fordítom felé az arcomat, még mindig gyorsabban veszem a levegőt a normálisnál, de már sikerült valamennyire rendbe vágnom a káoszt a fejemben.
Összeszorítom az ajkaimat, makacs daccal állom a tekintetét. Nem mondhatom el neki…
- Nincs… nincs mit elmondanom. Túl sokat ittam, és… - Halk, reszketeg hazugság, bennem reked a folytatás, ahogy lágyan cirógatja végig az arcomat, majd a hajamba túrva simítja ki a homlokomból a frufrumat. Érzem, hogy ismét visszatér a paradicsom vörösség,
Megremegnek az ajkaim, ahogy meglátom a gúnyos, öntelt vigyort az arcán, erőtlenül engedem, hogy hozzám hajoljon. A nyelve puhán, forrón simítja végig az ajkaimat, lehunyt szemmel élvezem a nedves érintést. Neh…
Elnyílnak ajkaim, szinte felkínálom neki a csókomat, de mielőtt kihasználná, lágy mosollyal suttog a számba.
- Tehát részegen bárkinek megengednél bármit? – Felnyögök, ahogy erősen, már-már érzéki durvasággal tapad ajkaimra, a nyelve mélyen a számba törve kutatja fel a nyelvemet, szinte kényszerít, hogy válaszoljak. Remegve élvezem a fullasztóan heves csókot, a kezeim maguktól mozdulnak, puhán, gyengéd cirógatással túrok a selymes, előre omló tincsekbe.
Érzem, ahogy megremeg az érintésemtől, szorosabban simul hozzám, fojtottan nyögök fel, ahogy a combja a merevedésemhez ér.
A vigyora megtöri a csókot, fuldoklóként kapok levegőért, mikor elszakadnak egymástól az ajkaink. Mindketten vadul, hevesen zihálunk, a kezeim leesnek róla.
Ne… észrevette…
Elégedettség csillan a tekintetében, tágra nyílnak a szemeim, ahogy az arcomhoz hajol, és a fülembe duruzsol.
- Ha undorodsz tőle, miért van merevedésed? Hiszen hozzád sem értem ott. – Hevesen nyitnám ellenkezésre, válaszra az ajkaimat, de ledermedek a mozdulatban, mikor rádöbbenek, hogy nem tudok mivel védekezni. Igaza van.
Ha undorodnék tőle… akkor tényleg nem kéne, hogy felizgasson egy csókkal…
De… de mit mondhatnék? Nem tudom… gőzöm sincs… a fenébe… a picsába…
Nem válaszolok, zavartan sütöm le a tekintetemet, a testem megreszket, ahogy a fülembe csókol, az ujjait gyengéden vezeti végig a testemen. Felnyögök, ahogy a nadrágon keresztül masszírozza meg az ágyékomat, a szemeimben kétségbeesés, őszinte félelem csillan. NE!
Már megint…
Már megint ezt csinálja… neki ez az egész csak egy játék. Unaloműző szórakozás… az az elégedett mosoly… az a tekintet… túlságosan ismerős… nem akarok emlékezni.
Ne… ne… ne… így ne…
- Ne érj hozzám! – Hangosan kiáltok, durván lököm el magamtól, és lehet, hogy nem számított a támadásra, mert most sikerül a próbálkozás. Remegve ülök fel, a lábaimat felhúzva csúszok hátrébb, egészen a kanapé széléig. Lebénultan, megrökönyödve néz rám, lassú, reszketeg mozdulattal törlöm meg az ajkaimat. – Ne… ne érj hozzám… - Halkan, szinte suttogva ismétlem meg a szavaimat, vékony könnyfátyol teszi még homályosabbá a látásomat. Az alkohol mintha könnyedén párolgott volna el a testemből, már alig érzem a kellemesen bódító, tompító hatását.
Pedig most milyen jó érzés lenne…
Néhány rövid, feszült és kínosan néma másodperc telik el, megremegek, ahogy halkan ejti ki a nevemet.
Elég ebből… nem bírom…
Felállok a kanapéról, lassú, bizonytalan léptekkel indulok el a szobám felé.
- Nem kérek a játszadozásodból. – Halkan, meggyötörten ejtem ki a szavakat, a hangom rekedtes és reszketeg. Nem tudok ennél több életet lehelni bele.
Annyira… annyira jó volt… ahogy megcsókolt… ahogy simogatott… bárcsak komolyan gondolná. Bárcsak ne kéne attól tartanom, hogy csak szórakozik velem…
Az az elégedett mosoly… örökre… örökre beleégett az elmémbe, mikor másfél éve azokat csinálta velem…
Keserű szájízzel csapom be magam mögött az ajtót, a kulcs halkan kattan a zárban. Még egy indok, ami miatt imádom ezt a szállodát. Minden szoba kulccsal zárható…
~*~
Reggel korán kelek, lassan nyitom ki a szobám ajtaját, majd kulcsra zárom magam mögött. Tiszta a levegő, gondolom még alszik.
Némán, csalódottan felsóhajtva sétálok át a nappalin, majd kisurranok a bejárati ajtón. A szívem mélyén talán abban reménykedtem, hogy mégiscsak összefutok vele… de azért valahol meg is könnyebbültem, hogy elkerültem a kínos találkozót.
Vajon most mit gondol rólam?
Vajon elárultam magamat a viselkedésemmel? Igen, eléggé átlátszó volt… mi másért hagytam volna ennyi mindent? Mi másért akadtam volna ki a játszadozása miatt?
Igen… most már biztosan tudja… vajon titkon kiröhög magában? Lehet, hogy tök jól szórakozik rajta, hogy milyen szánalmas vagyok.
A francba már…
Vajon tényleg… őszintén ezt hiszem? Hiszen az utóbbi időben olyan barátságos volt… kedves… soha nem volt egy rossz szava sem… tényleg olyan embernek ismertem meg, aki kihasználná a tudatot, hogy valaki bele van esve?
Akármennyire is haragszom rá, tudom, hogy a válasz: nem.
De akkor… akkor semmit sem értek… akkor miért mosolygott olyan elégedetten, mikor észrevette, hogy… hogy… khm… mikor észrevette AZT?
Összeszorítom az ajkaimat, a homlokomat ráncolva masszírozom meg a halántékomat. A picsába… kurva másnaposság… nem tudok gondolkodni…
Pár perc múlva már az utcán sétálok, az ajkaim között egy cigi füstölög. Hogy is mondtam tegnap? Hogy ma bepótolom a tegnapi adagot… a hangulatomat elnézve tényleg így lesz.
Az tuti, hogy nem megyek vissza… nem akarom látni… félek tőle, hogy mit mondana…
Lehunyom a szemeimet, akármennyire is szeretném, képtelen vagyok elfelejteni a csókja érzését. Annyira csodálatos volt… forró és izgató és puha és gyengéd… áhh… elég! Elég, elég, elég, elég, ne gondolj rá idióta!
Életemben először örülnék, ha nem emlékeznék arra, amit részegen csináltam, de neeem… nehogy véletlenül jól járjak. A picsába már…
Egész nap a városban kószálok, csak késő éjszaka megyek haza. A nappali üresen kong, sötétség fogad, halkan, neszkeltés nélkül mászom át a szobámig. Kíváncsi lennék, hogy Parker mivel töltötte a napot… mindegy… igazából nem tudom, hogy miért érdekel…
Kinyitom a szobám ajtaját, majd belülről ismét visszazárom.
Gondoltam, hogy Parker már nem lesz ébren. Mindjárt hajnali egy, és holnap reggel ismét meccse lesz.
Nagyot nyelve esem be az ágyba, átölelem a hatalmas tollpárnát. Nem tudom, hogy elmenjek e… nem tudom, hogy lesz e pofám odatolni a képemet.
Bár, gőzöm sincs, hogy miért én érzem zavarban magamat… hiszen ő csinált pofátlan dolgot… nem?
Már nem tudom… már semmiben sem vagyok biztos…
~*~
Nyúzottan forgolódom, ahogy a napsugarak a képembe sütve ébresztgetnek, hatalmas ásítással nyúlok végig a széles franciaágyon. A fenébe… már megint elfelejtettem elhúzni azt a hülye függönyt… ez az átka annak, ha késő éjszaka fekszik le az ember aludni…
Felülök, a hajamba borzolva pislogok az óra felé. Kilenc…
Mikor is kezdődik Parker meccse?
Kilenckor! A picsába!
Kiugrom az ágyból, a ruháimat szinte letépem magamról, ahogy a fürdő felé rohanok, egy villámgyors zuhanyzás után már szaladok is kifelé a lakosztályunkból. Idegesen ugrom be a szálloda előtt felsorakozó taxik egyikébe, és már darálom is a hely nevét, ahova megyünk. Természetesen nem lepődik meg, hiszen a snooker szezon alatt szinte az összes versenyző itt van elszállásolva.
Mikor kiszállok a kocsiból, már lankad a lelkesedésem, hezitálva torpanok meg az épület előtt. Parker… ott van bent…
Látni fogom…
Előhúzok egy cigit, türelmetlen mozdulatokkal gyújtok rá, miközben idegesen támaszkodom a hátammal a falnak. Nem tudom, mi a faszt keresek itt. Nem mintha számítana ez a játszma. Még csak az első tizenhatba kerülésért játszanak…
Esélye sincs az ellenfelének… szóval nem mintha Parkernek szurkolásra lenne szüksége vagy valami… na meg… neki arra amúgy sincs szüksége. Az egója mindig vele van… a legjobb társ…
Két cigi után végre felkészülök eléggé lelkileg, hogy betegyem a lábamat, az őr könnyedén átenged, mikor megmutatom neki a VIP jegyemet. Heh… imádom a VIP jegyeket… még soha nem volt ilyenem, viszont mindig vágytam rá, hogy a böhömnagy őrök képébe vigyoroghassak.
Lassú léptekkel sétálok végig a sorok között, a tekintetem megtorpan az eredményjelzőn.
3-0
És nem Parker vezet.
Ledermedve ellenőrzöm le újra és újra a kis kijelzőt, de csak még jobban megbizonyosodom róla, hogy tényleg ez az állás.
Megremegve rohanok ki a folyosóra, a játékosok öltözőit keresem. Ha jól láttam, épp szünet van. Beszélni akarok vele. Beszélnem KELL vele.
Mi ez az egész?
Ilyenkor még csak öt nyert szettig megy a játék… ha még kettőt veszít, kiesett. Remélem ez csak egy vicc.
Látom a kiírásokon, hogy közelítek, felcsillan a szemem, ahogy a folyosó végén meglátom az egyik ajtón Parker nevét. A szívverésem felgyorsul, halkan nyikkanok fel, ahogy egy kemény mellkasnak ütközöm.
- Oda nem mehet be. – Tágra nyílnak a szemeim, felemelem a jegyemet és a pofájába dugom.
- VIP jegyem van, köcsög. – Dühösen, türelmetlenül, a kelleténél talán kicsit hangosabban ejtem ki a szavakat, de az idegességem nem hatja meg.
- A VIP jeggyel sem zavarhatja a játékosokat. – Szólásra nyílnak az ajkaim, tehetetlen, keserű dühvel próbálom meggyilkolni a pillantásommal.
- Engedjen! Beszélnem kell vele! – Nem hiszem el… ha miattam veszít… ne…
Lehet, hogy tényleg azért van, mert aggódott értem? Lehet, hogy… hogy nem is csak szórakozásból csinálta? Vagy… vagy… nem tudom… már semmit nem tudok.
- Nem mehet át. – Egyszerűen ejti ki a szavakat, fogcsikorgatva lépek hátrébb.
- Jake? – Mindketten megfordulunk, ahogy Parker tűnik fel az öltözője ajtajában, sejtelmes mosollyal dönti a vállát az ajtófélfának.
A picsába már… legalább akkor ne mosolyogjon ilyen sármosan, mikor épp vesztésre áll…
- Engedje be. – Halkan, nyugodtan ejti ki a szavakat, az őr kelletlen fintorral áll el az utamból. Elvigyorodom, a nyelvemet kinyújtva sétálok el mellette, Parker öltözőjének az ajtaja halkan csukódik mögöttem.
Kettesben maradunk.
A fenekét lustán dönti az asztalnak, még mindig mosolyogva figyel. Pár röpke pillanatig egyikünk sem mond semmit, majd én vagyok az, aki megtöri a makacs hallgatást.
- Mégis mi ez? Mi az, hogy három null?! – Felháborodottan, hevesen gesztikulálva kapkodok, a lusta mosolya nem rezzen. Miért néz így rám?
Már megint… már megint zavarba akar hozni.
Elnémulok, durcásan mérgelődve szorítom össze az ajkaimat.
Gyűlölöm, hogy képtelen vagyok rájönni, hogy mire gondol… egyszerűen nem tudom… ötletem sincs, hogy ilyenkor mi járhat a fejében.
- Hol voltál? – Megrezzennek az arcvonásaim, enyhe bűntudattal sütöm le a tekintetemet. Nem kellett volna tegnap csak úgy eltűnnöm. Lehet, hogy tényleg aggódott?
Nem… nem hiszem… vagy mégis?
- Én… csak… gondolkodni akartam… - Szinte némán ejtem ki a szavakat, érzem, hogy az arcom ismét vörösödni kezd. Utálom, hogy ilyen hatással van rám… utálom, hogy ilyen jó érzés… furcsa, különös izgatottság… mintha pezsegne, forrna a vérem, ahányszor mellette vagyok…
Őrülten jó érzés…
- Min? – Megremegek a kérdés hallatán, a szemeim egy pillanatra elkerekednek.
Hogy min… hát… azt… azt nem mondhatom el.
Azon, hogy miért szeretem ennyire… azon, hogy vajon lenne e rá esély, hogy bármi is legyen közöttünk, azon, hogy meddig bírom még a közelségét anélkül, hogy elmondanám neki, mit is érzek valójában… azon, hogy miért löktem el magamtól olyan durván…
Az ajkamra harapok, makacs szótlansággal válaszolok a kérdésére, lágy mosollyal dönti oldalra a fejét.
- Gyere ide. – Halkan hív magához, az egyik kezét lágyan emeli fel, megrökönyödött ledöbbentséggel pislogok rá, mint aki nem érti, mit mond. Menjek oda?
Ha ilyen lágyan, kedvesen hív… mégis hogyan tudnék ellenállni?
De miért? Mit akar csinálni?
Ösztönösen, lassú léptekkel teszek eleget a kérésének, az ujjaim puhán csúsznak a tenyerébe. Mégis mit művelek? Miért… miért kínzom magam?
Megborzongok, engedem, hogy közelebb vonjon magához.
Túl közel… túl közel…
Még mindig félig az asztal szélén ül, a lábai közé vonja testemet, oldalra fordítva sütöm le a tekintetemet. Nem tudok a szemébe nézni. Nem tudom elfojtani a szívem vad dübörgését.
Mi ez az érzés? Megfulladok…
- Hazudtam neked. – Könnyedén ejti ki a szavakat, apró, huncut vigyor jelenik meg az ajkai sarkában. Miről beszél?
Értetlenül, gyanakvással a tekintetemben pillantok rá, halkan suttogva szólalok meg.
- Mikor? – Hiszen nem mondott semmi olyat, amivel hitegetne vagy valami…
Soha nem áltatott semmivel… én voltam az, aki idiótaként beleélte magát a dolgokba… én voltam az, aki túl sokat remélt… vagy mi…
Ő soha nem mondta, hogy komolyan gondolna velem akármit is…
Nem tudom miről van szó…
Lágyan simítja végig a nyakamat, ujjai a hajamba bújva torpannak meg a tarkómon, közelebb húz magához. Ne… már megint… nem akarom, hogy megcsókoljon…
- Mikor azt mondtam, hogy nem vagy az esetem. – Hatalmasra nyílnak a szemeim, ahogy a fülembe leheli a szavakat, megremegve, hitetlenkedve pislogok rá.
Ne… ég… ég az arcom…
A fenébe… kiugrik a szívem… mit mondott?
Tényleg? Nem… az nem lehet… akkor… akkor… ezzel azt akarja mondani, hogy… hogy úgy néz rám, mint egy potenciális jelöltre?
Bennem reked a levegő, a tekintetünk összefonódik, ahogy rabul ejti a pillantásomat. Ne…
Mosolyog…
Lágyan, meleg gyengédséggel… elkábít, elvarázsol… a figyelme, a kedves pillantás… direkt csinálja, tudom… a hálójában vergődök, képtelen vagyok szabadulni… de ha egyszer annyira jó itt… annyira nagyon jó…
Az arcomra simítja ujjait, finoman hajtom a fejemet a tenyerébe.
- Most te jössz Jake. Őszintén… mit érzel… mit érzel, mikor hozzád érek? – Megrezzenek, kicsit hátrálva húzom el az arcom a kezéből, az ajkaim szólásra nyílnak, de megtorpanok.
Ösztönösen ellenkezni, tagadni akartam…
Hazudni, mint mindig… a lelkem már hozzászokott ahhoz, hogy a távolból figyelem… hogy nem lehet az enyém… hogy titkolózni kell…
A biztonságért megérte… de most vajon… megéri eldobni egy ilyen lehetőséget?
Nem tudom… bizonytalan vagyok, és ezt gyűlölöm. Ő az egyetlen, aki ilyet tud kiváltani belőlem. Ő az egyetlen aki mellett ilyet tudok érezni. Nem akarom, hogy elmúljon… nem akarom…
- Én… én nem utálom, mikor hozzám érsz… vagy mikor… - Rövid szünetet tartok, elszakítom egymástól a tekintetünket. Mély levegőt véve folytatom. - …vagy mikor megcsókolsz. – Ennél többre most nem vagyok képes… ennél többet képtelen vagyok kierőltetni magamból...
|
|
