Zokogok, félek, hogy megundorodott tőlem. Azt hiszem, magamra fog hagyni, ám ekkor óvó karok ölelnek át, és a fejem Jonathan mellkasán köt ki. Megriadok, nem tudom, mit akar. Bántani fog? Hozzám nyúl? A gondolataim száguldozni kezdenek, de semmi borzalmas nem történik. Lágy érintésekkel cirógatni kezdi a hátamat, mintha még gyerek lennék. Anyu jut eszembe róla, mindig így ölelt át, ha szomorú voltam vagy fájt valami. Évek óta senki sem ért hozzám gyengéden…

A puha érintésektől csak még megrendültebb leszek, zokogva hajtom a fejem a mellkasára, kezeimmel reszketegen kapaszkodom a zakójába. Olyan jó érzés… azt hittem, nem fogok többé mást érezni azokon a borzalmakon kívül, de ez most… egészen elképesztő.

– Minden rendben van, sírd ki magad nyugodtan – suttogja a fülembe, miközben lágyan megborzolja a hajamat. – Nincs semmi baj, sírj csak, amíg csak akarsz. Jól van, minden rendben, itt vagyok. Biztonságban vagy, senki sem fog bántani.

Biztonság… Nem tudom, hogy ezt annak lehet-e mondani, de nem érzek akkora félelmet, ha Jonathan mellett vagyok. Máskor is megvédett azoktól a fiataloktól, bárcsak mindentől meg tudna védeni…

– Össze… össze fogom… koszolni a… a ruhádat… – hüppögöm a sírástól dadogva, amikor rájövök, hogy bizony az összepiszkolt ruhámmal teljesen hozzásimultam a szép öltönyéhez.

– Ez legyen a legkisebb baj – sóhajtja. Nem tűnik mérgesnek miatta. - Most fontosabb, hogy megnyugodj – simít végig ismét a hátamon, de megdermed. – Fogytál – jegyzi meg, enyhe feddéssel a hangjában. Megremegek, tudom, hogy igaza van. Mostanában alig bírtam letuszkolni pár falatot a torkomon. – Vigyáznod kéne magadra, a végén megbetegszel, kis butus – mondja szelíden. – Rendesen kéne enned, tudod? Aggódtam miattad, nem is tudod, mennyire. Attól féltem, történt veled valami, hogy megint megtámadtak, vagy valami még rosszabb. Örülök, hogy nincs semmi komolyabb bajod – folytatja, alig akarom elhinni, amit hallok. Tényleg aggódott miattam? Nem csak úgy mondja? De akkor gondot okoztam neki, pedig nem akartam, én csak azt akartam, felejtsen el. Nem szeretnék neki még több galibát okozni.

– Sajnálom… – motyogom, majd bizonytalanul felnézek rá. Eddig nem is mertem a szemébe nézni, féltem, hogy mit látnék ott. Ám aggodalmon és féltésen kívül nem tükröződik semmi a tekintetében. Nem látom, hogy undorodna tőlem. – Sajnálom… – kérek ismét bocsánatot, próbálom lenyugtatni magam.

– Mégis mit? – kérdi gyengéden.

– Mindent… – hajtom le a fejemet, nem tudok tovább a szemébe nézni. Úgy szégyellem azt, ami történt. Amit meglátott. – Hogy… miattam téged is… megbámultak, meg… meg… hogy… – Nem tudom kimondani, nem akarok a hegeimre gondolni.

– A karodra gondolsz? – segít ki végül, mire halálsápadtan nézek fel rá. Nem bírok a karjaiban lenni, arrébb húzódom, és szerencsére engedi, nem kényszerít, hogy maradjak. Hátrálni kezdek, menekülnék, de óvatosan a kezeimért nyúl. – Nincs semmi baj… Semmi baj, Patrick, nem tűnsz olyan embernek, aki önmagának okozna sérülést. De nem foglak faggatni, mert látom, hogy nehéznek tűnik számodra a téma. De egyszer, ha készen állsz rá, meghallgatlak.

– Nem… nem ítélsz el? – kérdezem félve, miközben az arcomra száradt könnyeket próbálom felszárítani. – Nem… nem tartasz… undorító korcsnak, mint a… a többiek? – Rettegek, hogy mit fog válaszolni. Tudom, milyen csúnya vagyok, pont ezért utálom, ha mások meglátják a bőrömet. Mindenki undorítónak tart, az orvosok is alig mernek rám nézni, a nővérek pedig mindig sugdolóznak a hátam mögött.

– Nem – rázza meg a fejét, amitől a gyomromban lévő görcsös félelem kicsit felenged. – Nem szokásom külső alapján ítélkezni. De most már kezdem érteni, miért vagy annyira visszahúzódó.

– És nem is… zavar? – kérdezgetem tovább, mert nem akarom elhinni, hogy nem érdekli. Lágyan közelebb húz magához, először azt hiszem, hogy ismét a karjaiba akar húzni, de csak közelebb von, hogy ne legyek olyan távol tőle. Talán megint attól tart, hogy elmenekülök előle, mint korábban.

– Egyáltalán nem zavar – válaszol lágy tekintettel nézve rám. – Én nem a külsejük, vagy a múltjuk alapján ítélem meg az embereket. De nem csodálom, hogy nem akarod elhinni. Ahogy elnézlek, nem lehetett könnyű neked.

Nem zavarja? Nem… nem tudom elhinni, eddig mindenki undorodva nézett rám, ha meglátta a karjaimat vagy a nyakamon lévő hegeket. De Jonathan… nem olyan. Ő kedves, és nem érdekli, hogy milyen bugyuta vagyok. Most pedig… azt mondja, nem érdekli, hogyan nézek ki.

Elengedi a kezemet, amit rögtön magam köré fonok, így nagyobb biztonságban érzem magam. Szárnyalnak a gondolataim, nem tudom, mit csináljak vagy tegyek. Még soha senki nem volt velem ilyen kedves… Hirtelen megkordul a gyomrom, mire elszégyellem magam. Ismét. Félénken pillantok fel rá, de ő csak elfojtva kuncog egyet.

– Menjünk, veszek neked valami vacsorát – ajánlja fel, amitől idegesen sóhajtok fel. - Nem kell izgulnod, nem valami flancos étterembe megyünk, csak a közeli éjjel-nappaliba. Mármint, ha megfelel a kész kaja – magyarázza, mintha belelátna a borús gondolataimba.

– Nem kell… pénzt költened rám… én… nem is vagyok éhes – próbálom elhárítani az ajánlatot, de a gyomrom másképp gondolja. Hát igen, az elmúlt pár napban szinte semmit sem ettem. Érzem, hogy szégyenemben elkezdek vörösödni, azt hiszem, ebben a sötétben ez szerencsére nem látszódik.

– A gyomrod másképp gondolja. Mondtam, hogy ne hanyagold el magad! Gyere, vagy magammal cipellek – mondja nevetve, amitől picit megriadok. Tudom, hogy tréfált, de már a gondolattól is rettegek, hogy akaratom ellenére csinálnak velem valamit.

Végül beleegyezően bólintok egyet, nem úgy tűnik, mint aki enged a szavaiból. Át kell vágnunk a parkon, hogy eljussunk az éjjel-nappaliba. Jonathan előzékenyen nem kérdez semmit a hegeimről, aminek nagyon örülök, nem tudnék róluk beszélni senkinek. Nem tudom, hogy valaha képes leszek-e rá. Semmiségekről beszélgetünk, vagy legalábbis ő beszél. Szeretem hallgatni a hangját, valahogy olyan… megnyugtató.

Néhány perc séta után elérünk a kisbolthoz, ahol megdermedek. Olyan sokan vannak bent, nem akarok bemenni. Túl kicsi a hely, túl zsúfolt.

– Biztos nem jössz be? – kérdezi, mire félősen bólogatni kezdek. – Akkor azt kapsz, amit én választok neked.

– Nekem… bármi jó… – suttogom, mire kapok egy apró fejcsóválást. Sosem ettem még kész ételt, nem is tudnék mit választani.

– De el ne szökj nekem megint, rendben? – néz rám komolyan. Égető pillantásától zavarba jövök. Tényleg nem zavarná, hogy velem kell együttmutatkoznia? – Nem szeretnélek megint szem elől téveszteni.

– Rendben – bólintok bizonytalanul. Nem értem őt, de nem akarom, hogy aggódjon, ezért csak leülök a bolt melletti kispadra.

– Mindjárt jövök – mondja, majd eltűnik az ajtó mögött.

Ahogy egyedül maradtam, rájövök, hogy mennyire késő van már. Teljesen beesteledett, a padhoz közeli utcai lámpa fénye pedig pislákolni kezd. Egy pillanatra teljes sötétségbe borulok, amitől zakatolni kezd a szívem. Szerencsére pár másodperc után visszakapcsol a fénye, de én riadtan vizslatom az utcán kóborló embereket. Úgy érzem, kezd elfogni a pánik.

Amikor valaki leül mellém, megugrok. Majdnem felsikítok, de észreveszem a szemem sarkából a Jonathanre jellemző szőke fürtöket, ezért sikerül visszafognom magam.

– Spagettit vettem mindkettőnknek – mondja, nem említve az előbbi riadalmamat. Két dobozt és műanyag villákat vesz elő a zacskóból. – Vigyázz vele, mert forró! – figyelmeztet.

– Köszönöm… – hálálkodom, miközben félénken átveszem a felém nyújtott ételt. – De… nem kellett volna… Én… én meg sem… érdemlem…

– Dehogynem – mondja ellenkezést nem tűrő hangon, majd enni kezd. – Ne gondolkodj magadról ilyen kishitűen. Az emberek pont ezért bántanak, mert látják, hogy veled meg lehet tenni – próbál biztatni, de én tudom, hogy reménytelen eset vagyok. – Ugye azóta nem bántottak? Vagy igen?

– Nem… nem igazán… – rázom meg a fejemet, és inkább enni kezdek. Azt nem mondhatom meg neki, hogy nem ez volt az első eset, hogy belém kötöttek. Nem akarom, hogy aggódjon miattam. Biztosan van neki elég gondja rajtam kívül, mégis olyan kedvesen bánik velem… – Köszönöm… a spagettit, meg… mindent… – makogom zavartan. Nem szoktak velem így viselkedni, így nem tudom, mi illendő ilyenkor. Nem tudom, mit tegyek vagy mondjak.

– Nem kell megköszönnöd, szívesen tettem – mosolyog rám. – Szeretek a társaságodban lenni, Patrick. Valahogy… nem is tudom, hogy fogalmazzam meg, de… megnyugtató a jelenléted. Őszinte vagy, nem tömöd hazugságokkal a másik fejét és nem próbálsz másnak látszani, mint aki vagy. Azon kívül, bár nem beszélsz sokat, de legalább meghallgatod azt a sok baromságot, amit összehordok – nevet fel halkan. – Még akkor is, ha valószínűleg a felét sem érted, vagy untat – teszi hozzá, majd folytatja az evést.

Remegő ajkakkal emésztem a hallottakat. Szereti a társaságomat? Nem… nem tudom elhinni. Most viccelődött velem? Nem tudom… Bárcsak tudnám, igazat mondott-e vagy sem… Olyan zavaros minden, olyan bonyolultak az emberek… Én meg olyan buta vagyok…

Mielőtt elhatalmasodhatna rajtam a szomorúság, apró érintést érzek a karomon.

Jonathan aggódva pillant rám. – Baj van? Miért nem eszel? – Nem tudom, mit mondhatnék, próbálom visszafogni az ismét rám törő könnyeket. – Sajnálom, ha sokat mondtam – kér elnézést, mire rákapom a tekintetemet. – De szeretném, ha tudnád, mindent komolyan gondoltam – mondja valóban komoly hangon.

– Re… rendben – suttogom remegve, nem tudom, mi mást mondhatnék. Inkább a tészta felé fordítom a figyelmemet, és enni kezdek. Hm, isteni íze van. Én egész biztosan nem engedhetném ezt meg magamnak, de örülök, hogy egyszer kipróbálhattam.

Nem esik köztünk több szó, mindketten a spagetti elfogyasztásával vagyunk elfoglalva. Én kiélvezek minden kis falatot, habár nehezen tudom megenni, elég nagy adag. Nekem legalábbis annak tűnik. Miután végzünk, beledobjuk a pad melletti kukába a szemetet.

Én idegesen toporgok, nem tudom, mi jön most, de Jonathan lágyan felém fordul.

– Gyere, hazaviszlek – ajánlja fel, de én csak megrázom a fejemet.

– Ne… Nem kell… én… nem akarok… gondot okozni… – motyogom, miközben elkezdünk visszafelé sétálni.

Amikor elhaladunk a lámpa mellett, hirtelen ismét minden sötétbe borul. Felsikítva bújok Jonathan karjaiba, szorosan behunyom a szememet, miközben remegve kapaszkodok az egyetlen biztos pontba. Szinte rögtön visszajön a fény, de én nem tudom rendezni a zakatoló szívverésemet. Jonathan beszél hozzám, de nem értem mit mond. Olyan, mintha a víz alatt lennék.

Kell pár pillanat, mire sikerül rendeznem ziháló légzésemet. Csak ekkor érzem meg, hogy ismét a hátamat simogatja és óvón tart a karjai közt.

– Semmi baj, Patrick. Biztonságban vagy… Semmi baj… – ismételgeti, ami nyugalom mellett szégyennel tölt el.

– Sa… sajnálom – dadogom. Már megint nevetségessé tettem magam előtte… Buta vagyok…

– Hé – nyúl az állam alá, majd felemeli a fejemet, hogy a szemeibe nézzek. – Nincs semmi baj – nyugtat ismét. – Nem haragszom rád – mondja, mintha olvasna a gondolataimban.

– Most biztos… nagyon bugyutának… tartasz… – adok hangot félelmeinek, de ő csak megrázza a fejét.

– Dehogy, természetes a félelem. Mindenki fél valamitől – magyarázza, majd szorosan az oldalához húz, és úgy indulunk meg a kocsija felé. Vagyis azt hiszem, afelé.

– Mindenki? – kérdezem döbbenten.

– Mindenki – bólint, miközben sétálunk. – Csak sokan nem vallják be még maguknak sem.

Elgondolkodva nézek rá, megérezheti, mert mosolyogva pillant vissza. Zavartan hajtom le a fejemet, de utána összegyűjtök egy kis bátorságot, és megint feltekintek rá.

– Te mitől félsz? – kérdezem halkan, de gyorsan meg is bánom, hogy kíváncsiskodni kezdtem. – Sajnálom, én…

– Patrick, bármikor kérdezhetsz tőlem, nem fogok megharagudni rád – magyarázza mosolyogva. Bárcsak buta dolgokat is kérdezhetnék tőle… De sose merném megtenni… – Lássuk csak, akad pár félelmem. Elmondjam, mitől féltem a legjobban az elmúlt időszakban? – kérdezi komolyan. Bólintok, mire még szorosabban húz magához. – Attól, hogy nem látlak többé – néz a szemeimbe. – Hogy örökké menekülni fogsz előlem.

– Sajnálom… – makogom. – Nem akartam… aggodalmat okozni – motyogom. Szeretnék hinni neki, de minden olyan furcsa. Hihetetlennek tűnik az, amit mond. Kicsit félek is, félek, hogy csak azt akarja, megbízzak benne, hogy utána elárulhasson.

– Ne kérj bocsánatot, csak… – Olyan, mintha nem találná a szavakat. Most először látok rajta bizonytalanságot. Kíváncsian várom, hogy mit szeretne. – Megígérnél nekem valamit? – kérdezi, amikor már a park közepén vagyunk.

– Én… én… Nem tudom… én… – Idegesen gyűrögetem a pulóverem szélét. Mit akarhat tőlem?

– Ne félj, nincsenek hátsó szándékaim – nyugtat meg azonnal, amint észreveszi bizonytalanságomat. – Csak azt szeretném, hogy megígérd, nem futsz el előlem többet. Hogy menekülés helyett, elmondod, mi a baj, hogy segíthessek. Megígérnéd nekem ezt, Patrick? – A hangja… olyan komolynak tűnik. A pillantása is… Érzem, hogy nem viccel, hogy komolyan gondolja…

– Én… meg… megteszek minden… tőlem telhetőt – motyogom végül. Tudom, én is és ő is, hogy ez nem igazi ígéret, de azt hiszem, belátja, hogy nálam már ez is sokat számít, így végül nem firtatja tovább a dolgot.

– Köszönöm – hálálkodik szelíden, ahogy odaérünk a kocsijához.

Kinyitja nekem az ajtót, én pedig óvatosan beülök. Már megint összepiszkolom az ülést… Feszengve kapcsolom be a biztonsági övet, miközben ő beül a kormány mögé.

Beindítja a motort, majd hogy ne csendben teljen az út, a munkájáról kezd mesélni. Olyan fáradt vagyok, a napokban alig aludtam, a hangja pedig olyan megnyugtató… Nem tudom, mikor történik, de lecsukódnak a szemeim.

– …rick… Patrick… – Lágy simítást érzek az arcomon, mire riadtan pattannak fel a szemeim. Hirtelen azt hittem, megint oda vagyok bezárva, de most nem látok mást, csak Jonathan kedvességet sugárzó, kék szemeit. Szinte azonnal megnyugszom… Hihetetlen, hogy képes voltam elaludni mellette. Én… azt hiszem… biztonságban érzem magam, ha a közelemben van. Nyelek egyet, szemeim letérnek az ajkaira. Kicsit közelebb hajolt hozzám, hogy felébresszen.

– Sajnálom – sütöm le végül a szemeimet, és az övvel kezdek bajlódni. Visszahúzódik az ülésébe, majd szerencsétlenkedésemet látva, kuncogva segít kikapcsolni az övet.

– Semmi gond, úgy tűnt szükséged van az alvásra – mondja felém fordulva.

Igaza van, több alvásra lenne szükségem, de a rémálmok… Nem szeretek aludni.

– Köszönöm… hogy elhoztál – suttogom, ám mielőtt kiszállhatnék, óvatosan a csuklómra fog. Kissé riadtan fordulok felé, mire azonnal elenged.

– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – kér bocsánatot, mire csak bólintok, hogy rendben van. – Valamikor… van kedved megint együtt ebédelni? – kérdezi, mire kerek szemekkel nézek rá. Nem tudom, mit mondjak. Tényleg velem akarja eltölteni az idejét?

– Én… én… – makogok össze-vissza.

– Ne érezd kényszernek, ha nem akarod, nem kell. Csupán arra gondoltam, hogy ha már mindketten sokszor eszünk a parkban, akár tehetnénk ezt közösen is – magyarázza mosolyogva. – Nem tudom, hogy pontosan mikor érek rá, de szerintem megtaláljuk egymást.

Láthatóan válaszra vár, ezért pár pillanatnyi gondolkodás után határozatlanul bólintok egyet. – A tó melletti… padoknál… megtalálsz – motyogom, majd kipattanok a kocsiból. – Még egyszer… köszönök mindet – hálálkodom, majd becsukva az ajtót, berohanok a lakásomba.

Zakatol a szívem, nem tudom, miért, most nem érzek félelmet. Ez a nap olyan furcsa volt… Furcsa, de azt hiszem… jó. Egy gyors zuhany után fáradtan dőlök be az ágyba, ahol felrémlenek előttem Jonathan mosolygós szemei. Mosolyogva hunyom le a szemeimet. Évek óta nem aludtam olyan jól, mint aznap éjszaka.

A délelőtt gyorsan eltelik a munkával, és már alig várom, hogy végre láthassam Patrickot. Nem értem, miért vagyok ilyen izgatott, hiszen csak egy sima ebéd lesz egy bódénál, aztán úgyis elválnak útjaink. Ez egy kissé szomorúvá tesz, de mégsem zaklathatom állandóan. Nem lenne neki sem jó, ha folyton a sarkában járnék, de mégis valami vonz felé. Őszinte, tisztességes embernek tűnik, hiszen visszahozta a tárcámat anélkül, hogy akár egy centet is kivett volna belőle. Mások előbb kipucolták volna a tárcát, aztán talán leadják a rendőrségen, de ő nem. Pedig nem úgy tűnik, mint akit felvet a pénz. Ez elgondolkodtat, valamint a viselkedése is. Olyan merev, távolságtartó is riadt. Talán történt vele valami, rossz tapasztalat, vagy ilyesmi. 
Végre ebédidő van, én pedig abbahagyom a munkát egy kis időre. Ideje ebédelni. Leliftezek a földszintre, majd a főbejáraton kilépve a park felé veszem az irányt. Mikor megpillantom a rám váró fiút, intek neki, majd mosolyogva mellé lépek, hogy együtt indulhassunk el az általa kiválasztott hely felé.
- Szia! – köszönök rá kedvesen. – Kiválasztottad, hol szeretnél enni? – kérdem az arcát fürkészve. Olyan merev.
- Szia… én… – kezdi halkan akadozva, de nem szólok közbe. – Igen. Öhm… ott – mutat előre. – A… annál a piros bódénál – mondja szégyenlősen. 
- Rendben, akkor menjünk – mosolygok rá, majd elindulunk arrafelé. Nem teszem szóvá, hogy milyen kis félénk. Valószínűleg az én jelenlétem feszélyezi ennyire.
Beállunk a sorba, megkérdem Patrickot, hogy milyen napja volt, ő pedig mond róla pár szót. Én is mesélek az irodabeli munkámról, miközben észreveszem, hogy páran igen érdekesen bámulják a mi nem éppen szokványos párosunkat. Patrick a hátam mögé áll, amit nem értek.
- Mi a baj, Patrick? – fordulok felé értetlenül.
- Se… semmi, én csak… Jobb, ha nem beszélgetünk – jön a válasz, mire elgondolkodva döntöm oldalra a fejem.
- Miért? – kérdem bosszúsan körbetekintve. Nem szégyellik magukat az emberek? Mit bámulnak meg minket? Patrick összehúzza magát, pedig nem őt akartam megijeszteni. Néha elfelejtem, milyen rémisztően tudok nézni másokra.
- Sajnálom – hebegi. – Én… nem szeretném Mr. Forrestet kellemetlen helyzetbe hozni.
- Nem hozol kellemetlen helyzetbe – mondom lágyan. Látom, hogy a szemei könnyesek, de letörli a könnyeit, én pedig nem teszem szóvá a dolgot.
- Nem akarom, hogy rossz dolgokat gondoljanak… rólad – tegez le végre. – Nem szerencsés egy olyannal mutatkoznod, mint én.
- Milyennel? – kérdem kíváncsian, de éppen mi jövünk, így a válasz elmarad.
- Következő! – halljuk meg előttünk a hangot a büfés nőtől, ezért közelebb lépünk.
- Jó napot! – mondom udvariasan.
- Mit adhatok, uram? – vált szívélyes hangnemre a nő.
Az étlapra pillantok, majd Patrickra. Rengetegféle hamburger közül lehet választani, és nem is drágák. Értem már, hogy sokan miért esznek itt.
- Egy dupla hamburgert szeretnék nagy adag sült krumplival és kólával – adom le mosolyogva a rendelésem.
A nő bólint, majd elhúzott szájjal pillant Patrickra, ami nem tetszik nekem. – És neked? – morogja lenézően.
- Egy kis adag sült krumplit szeretnék, köszönöm szépen – suttogja félénken, miközben a pulcsija ujját birizgálja..
- Ugyan, ennyivel biztosan nem laksz jól – csóválom meg a fejem. Ez egy gyereknek is kevés lenne. – Milyen hamburgert szeretnél? Elég nagy a kínálat – bökök az étlapra, ő azonban csak engem bámul.
- Sima hamburgert? – kérdi bizonytalanul, mire felhúzom a szemöldököm. Az eladó is furán néz. Mi lehet a baj? – Én…
- Döntsön, fiatalember, nem érünk rá egész nap – morogja a nő, mire Patrick elvörösödik. Még sosem evett volna hamburgert?
- Elég… elég, ha csak hús van benne – hebegi végül, mire a nő felsóhajtva bólint, és nekiáll elkészíteni a kért ételeket. Arrébb állunk egy kicsit, hogy helyet adjunk a következő vevőnek.
- Biztos, hogy nem kérsz mást? – kérdem lágyan, mire Patrick megrázza a fejét.
- Így… tökéletes – motyogja összehúzva magát.
- Inni nem is kértél semmit – teszem hozzá elcsodálkozva. 
- Van vizem – mutat a táskájára, én meg annyiban hagyom. Nem akarom még jobban kínos helyzetbe hozni szegényt.

Nem kell sokat várnunk a rendelésünkre, majd helyet foglalunk az egyik közeli asztalnál. Az emberek megbámulnak minket, sutyorognak a hátunk mögött, de én úgy teszek, mintha észre sem venném őket. Patrick ideges, szemmel láthatóan őt zavarja a dolog, de azért eszik. Hogy eltereljem a figyelmét, inkább a munkámról mesélek neki, meg pár érdekességet is közbeszúrok. Ő néha válaszolgat a kérdéseimre, de nem zavar, hogy nem beszél barokk körmondatokban. Meglepően jó érzem magam a társaságában, sokkal jobban, mintha azokkal a felfuvalkodott hólyagokkal mentem volna ebédelni az irodából. A hamburger isteni, nem csoda, hogy ilyen hosszú a sor a büfénél. Lassan végzünk az étkezéssel, majd nekilátok összeszedni a szemetet.
- Majd én kidobom a szemetet – hadarja hirtelen Patrick, összefogva mindent, majd el is indul a kukák felé.
- Segítek – kiáltok utána, de nem vár meg.
Hirtelen látom, hogy nekiütközik egy nagy darab férfinak, aki elég ronda szavakkal löki félre, hogy aztán egy másik embernek ütközzön, akinek a kávéja Patrick pulcsiján landol. Felkiált, majd szint letépi magáról a ruhadarabot. Én pedig döbbenten állok, és nem tudom levenni a szemem az elém táruló látványról. Már kezdem érteni, hogy Patrick miért viselkedik így.
Patrick egész karja tele van sebekkel. Vannak köztük égésnyomok, ütésnyomok és hosszú, talán valamiféle kés, vagy lánc okozta sérülések. A tekintete találkozik az enyémmel, és a vér is kifut az arcából. Riadtan tekint körbe, mert mindenki őt bámulja, ő pedig futásnak ered. Meg kell állítanom.
- Patrick! - kiáltok utána, de nem áll meg, meg sem fordul, csak rohan előre.
Az emberek maguk között jól megtárgyalják ezt a ”fontos” eseményt, hallom, hogy mindenféle korcsnak elmondják szegényt, én pedig nem bírom tovább.
- Igazán büszkék lehetnek magukra! - mondom fel sem emelve a hangom, mégis kiérezni belőle a dühöt. - Ok nélkül bántani valakit, akár csak szavakkal is! Remélem, egyszer a saját bőrükön tapasztalják meg a bunkóságot!
Senki sem szól semmit, én pedig fogom magam, és elindulok megkeresni Patrickot. De nem találom meg, az ebédidő is lejár, vissza kell mennem az irodába. 
Este sem találom, pedig később megyek haza a szokottnál. Bizonyára bujkál előlem a mai eset után, ami nem is csoda. Talán azt hiszi, én is lenézem és megvetem, mint mindenki más, pedig ez nem igaz.

~*~

Két hét telik el, de hiába jártam már többször is a parkban, sosem láttam Patrickot. Bizonyára bujkál előlem, pedig csak meg akarom neki mondani, hogy én nem ítélem el semmiért. Kíváncsi vagyok, hogy szerezte a sebhelyeket, mert nem tűnik olyannak, aki önmagát bántaná. Aggódom érte, szeretnék vele beszélni, de ahhoz meg kéne találnom. Persze, a munkámat nem hanyagolom el, de nem már találok benne annyi élvezetet, mint eddig. Bár ez hála égnek, senkinek sem tűnik fel, mert panasz nincs rám.
Végül az egyik este, mikor pár perccel később jövök ki a szokásosnál az épületből, és átvágok a parkon, megpillantom Patrickot, aki egy szemeteszsákot tesz éppen az egyik konténerbe.
- Patrick? – kérdem óvatosan, mire megfordul. A szemei riadtak, a tekintete ide-oda cikázik, mint aki menekülőutat keres. – Ne! – sietek oda hozzá, megfogva a kezét, hogy ne menekülhessen el. Nem húzódik el, de megremeg és a földet kezdi fixírozni. – Ne menekülj el – kérem szelíd hangon.
– Sajnálom – motyogja könnyes szemekkel rám nézve, engem pedig szíven üt, ahogy rám pillant.
Teljesen össze van törve, riadt, fél, halálra van rémülve, de nem tudom, mit tehetnék. Aztán a könnyei végigfolynak az arcán, mint aki megadta magát a fájdalmának. Nem tudom, mit csináljak most, mit mondhatnék, ami lenyugtatná, így az egyetlen dolgot teszem, ami ilyen helyzetben talán használ. Elengedem Patrick kezét, majd szinte azonnal magamhoz is húzom és átölelem reszkető testét. Egy pillanatra lefagy, mire rájön, hogy mi történt, én pedig ezt használom ki, hogy óvatosan végigsimítsak a hátán. Aztán újra, újra és újra, lassú, lágy mozdulatokkal. A fejét a vállamra hajtja, kezével a zakómba kapaszkodik, és újfent sírni kezd. Úgy viselkedik, mint aki még sosem tapasztalt ilyesmit. 
- Minden rendben van, sírd ki magad nyugodtan – suttogom a fülébe, miközben lágyan megborzolom a haját az egyik kezemmel. - Nincs semmi baj, sírj csak, amíg csak akarsz. Jól van, minden rendben, itt vagyok. Biztonságban vagy, senki sem fog bántani.
- Össze… össze fogom… koszolni a… a ruhádat… - nyöszörgi két sírásroham között, mire csak sóhajtok egyet.
- Ez legyen a legkisebb baj – mondom halkan. - Most fontosabb, hogy megnyugodj – simogatom a hátát, érezve, hogy milyen vékony. Szinte csontsovány az egész fiú. - Fogytál – jegyzem meg, mire megremeg. - Vigyáznod kéne magadra, a végén megbetegszel, kis butus – feddem meg szelíden, de a hangomban nyoma sincs haragnak. Azt hiszem, ezt ő is érzi. - Rendesen kéne enned, tudod? Aggódtam miattad, nem is tudod, mennyire. Attól féltem, történt veled valami, hogy megint megtámadtak, vagy valami még rosszabb. Örülök, hogy nincs semmi komolyabb bajod – mondom halk, nyugodt hangon.
- Sajnálom… - suttogja halkan, és végre rám néz. A szemei könnyesek, a tekintete tele van fájdalommal és rettegéssel. - Sajnálom…
- Mégis mit? - kérdem szelíden ránézve.
- Mindent… - hajtja le a fejét. - Hogy… miattam téged is… megbámultak, meg… meg… hogy… - Nem mondja tovább, mintha félne valamitől, aminek sejtem az okát.
- A karodra gondolsz? - mondom ki végül, mire halálra váltan rám néz, és igyekszik kibontakozni az ölelésemből. Hagyom neki, nem akarom erőszakkal fogva tartani. De nem megy el, csak hátrál pár lépést. - Nincs semmi baj – nyúlok utána, megfogva a kezét. - Semmi baj, Patrick, nem tűnsz olyan embernek, aki önmagának okozna sérülést. De nem foglak faggatni, mert látom, hogy nehéznek tűnik számodra a téma. De egyszer, ha készen állsz rá, meghallgatlak.
- Nem… nem ítélsz el? - kérdi döbbent hangon, szabad kezével letörölve a könnyeit. - Nem… nem tartasz… undorító korcsnak, mint a… a többiek?
- Nem – rázom a fejem. - Nem szokásom külső alapján ítélkezni. De most már kezdem érteni, miért vagy annyira visszahúzódó.
- És nem is… zavar? - kérdi óvatosan, mire közelebb húzom magamhoz, de nem annyira, félreérthesse.
- Egyáltalán nem zavar – válaszolom egyszerűen. - Én nem a külsejük, vagy a múltjuk alapján ítélem meg az embereket. De nem csodálom, hogy nem akarod elhinni. Ahogy elnézlek, nem lehetett könnyű neked.

Nem szól semmit, mint aki megpróbálja megemészteni a dolgot. Én sem erőltetem, el is engedem a kezét, de nem távolodik el, bár a két karját védelmezőn maga köré fonja. Nem tudom, mit tehetnék érte, szeretnék neki segíteni, de nem akarok túlságosan beleavatkozni az életébe. Nehogy azt higgye, hogy azért segítek neki, mert ki akarom használni. 
Körülnézek a parkban. Már senki sincs itt rajtunk kívül, én pedig kezdek éhes lenni. Hirtelen morgást hallok, és mikor Patrickra nézek, látom, hogy idegesen tekint rám. Nem tudok elfojtani egy apró kuncogást.
- Menjünk, veszek neked valami vacsorát – ajánlom fel, mire sóhajt egyet. - Nem kell izgulnod, nem valami flancos étterembe megyünk, csak a közeli éjjel-nappaliba. Mármint, ha megfelel a kész kaja.
- Nem kell… pénzt költened rám… én… nem is vagyok éhes – mondja szerényen, de a szavait meghazutolják a gyomra felől érkező, egyre hangosabb korgások.
- A gyomrod másképp gondolja – mondom. - Mondtam, hogy ne hanyagold el magad! Gyere, vagy magammal cipellek – nevetek rá tréfálkozva.
Bólint egyet, nem tudom, hogy mennyire vette tréfának a szavaimat, de nem akartam megijeszteni. Így is elég riadt, nem kell még egy lapáttal rátennem. Átvágunk a parkon, miközben tapintatosan nem kérdezek semmit. A sebeiből ítélve borzalmas élete lehetett, nem lennék meglepve, ha verték volna, mert a sebek többsége, ahogy meg tudtam két hete állapítani, több évesek is lehetnek. Viszont várok, amíg önmagától nem beszél. Elég türelmes vagyok, szükségem is van rá a szakmámban. Semmiségekről beszélgetünk a bolthoz vezető úton, bár leginkább én viszem szót, Patrick csak néha-néha fűz hozzá egy-egy megjegyzést. Ahogy érzem, nem szokott sokat beszélni, a szókincse sem túl nagy, de nem baj. Valamilyen oknál fogva megnyugtat, hogy egy darabban van, hogy itt van mellettem és beszélgethetek vele. 
Jó tíz perc séta után érünk oda a kisbolthoz, ahol Patrick lecövekel, és az istennek nem akar bejönni. Fél, szemmel láthatóan retteg az emberektől.
- Biztos nem jössz be? - kérdem, mire a riadtan bólint. - Akkor azt kapsz, amit én választok neked.
- Nekem… bármi jó… - mondja szinte suttogva, mire a fejem csóválom.
- De el ne szökj nekem megint, rendben? - nézek rá komolyan. - Nem szeretnélek megint szem elől téveszteni.
- Rendben – biccent, majd leül a bolt melletti padra.
- Mindjárt jövök – mondom neki, aztán belépek a boltba.

Egyenesen a készételes pulthoz megyek, ahol most is hatalmas a választék. Néha innen viszek magamnak vacsorát, mert olcsóbb, mintha önmagamnak főznék. Végül kiválasztok két spagettit, és gyorsan meg is melegíttetem őket, majd fizetek és már sietek is kifelé. Patrick a padon ül, és közben az utcát figyeli riadtan. Mikor mellé telepedem, majdnem felugrik ijedtében, mielőtt érzékelné, hogy csak én vagyok. Normális esetben felnevetnék, de rajta nem tudok. Inkább fáj látnom, hogy mennyire fél mindentől és mindenkitől.
- Spagettit vettem mindkettőnknek – mondom, miközben kihalászom a zacskóból a két dobozt és a műanyag villákat. - Vigyázz vele, mert forró!
- Köszönöm… - suttogja halkan, miközben átveszi az ételt. - De… nem kellett volna… Én… én meg sem… érdemlem…
- Dehogynem – mondom egyszerűen, miközben enni kezdek. Egész finom. - Ne gondolkodj magadról ilyen kishitűen. Az emberek pont ezért bántanak, mert látják, hogy veled meg lehet tenni – magyarázom, majd eszembe jut valami. - Ugye azóta nem bántottak? Vagy igen?
- Nem… nem igazán… - rázza a fejét, miközben lassan eszik. Valamit eltitkol, de nem akarok rákérdezni. - Köszönöm… a spagettit, meg… mindent…
- Nem kell megköszönnöd, szívesen tettem – mosolygok rá őszintén. - Szeretek a társaságodban lenni, Patrick. Valahogy… nem is tudom, hogy fogalmazzam meg, de… megnyugtató a jelenléted. Őszinte vagy, nem tömöd hazugságokkal a másik fejét és nem próbálsz másnak látszani, mint aki vagy. Azon kívül, bár nem beszélsz sokat, de legalább meghallgatod azt a sok baromságot, amit összehordok – nevetek fel halkan. - Még akkor is, ha valószínűleg a felét sem érted, vagy untat.
Elhallgatok, és a spagettimbe temetkezem. Őszinte voltam vele, tényleg kedvelem a társaságát, magam sem tudom, miért. Holott nincs bennünk semmi közös, nem igazán van közös témánk, mégis hiányzott, amikor nem láttam. Aggódtam érte. Nem értem, mi van velem, de ha megint eltűnne… Nem, arra gondolni sem akarok! Segíteni szeretnék neki, de úgy, hogy ő se érezze tehernek a dolgot.

- Nekem megfelel – mondja mosolyogva, mire megütközve nézek rám. Nem hittem volna, hogy beleegyezik. – Úgyis régen ettem már ezeknél a bódéknál, pedig diákkoromban gyakran bekaptam ilyen helyeken egy-egy hamburgert, vagy hot-dogot. Meglepett, ugye? – nevet fel halkan.

- Egy… kicsit – vallom be szégyenlősen. Azt hittem, az a tipikus, fényűzésben nevelkedett férfi, aki nem alacsonyodik le ilyen helyekre.

- Az az igazság, hogy nem származom éppen milliárdos családból – meséli felsóhajtva. – Anyám egyszerű háziasszony, apám pedig egyetemi tanár, aki ugyan jól keres, de nem vagyunk annyira eleresztve. Ezért küldtek egyetemre, hogy nekem ne legyenek nehézségeim.

- Akkor szerencsés… vagy… – váltok nagy nehezen tegezésre. Remek szülei lehetnek, bárcsak én is megtapasztalhattam volna, milyen is ez. Tudom, hogy anyu szeretett, de olyan pici voltam, amikor utoljára láttam, egyre kevésbé emlékszem rá.

-  Igen, annak érzem magam, de keményen megdolgoztam azért, amim van. Semmit sem adnak ingyen, ezt már gyerekként megtanultam, ezért azért küzdöttem, hogy elérjem, amire vágyom. Mindenkinek vannak céljai – teszi hozzá, amitől visszatérnek a szomorkás gondolataim. Cél? Bár lenne valami, amiért érdemes élnem, de nekem csak a szenvedés jutott, és mivel nem vagyok elég erős ahhoz, hogy véget vessek az életemnek, ebben kell élnem, míg el nem ragad a halál.

Ahogy kiérünk a parkolóhoz, megtorpanok. Nem sok kocsi van már itt, de ahogy megpillantom a vöröslő autót, szinte biztos vagyok, hogy az tartozik Mr. Forresthez. Kerek szemekkel bámulom a fénylő csodát.

- Hazavigyelek? – szólal meg mellőlem, miközben kiriasztózza a kocsit.

- Hogyan? – nézek rá döbbenten. Először azt hiszem, hogy rosszul hallottam, de kérdő tekintete elbizonytalanít. – Én… nem… nem tudom… Nem szeretnék zavarni és… és… én… szóval…

-  Ugyan, ugorj be, igazán nem fáradtság, hogy tegyek egy plusz kört – mondja mosolyogva. – Persze, nem erőltetlek.

-  Nem… én… itt lakom nem… nem messze, szóval… gyalog is… szóval… – hebegek össze-vissza, nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg, amit szeretnék. Felsóhajtva érinti meg a vállamat, mire riadtan ugrok egyet. Rögtön elenged, de szerencsére nem firtatja a dolgot.

-  Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni vagy felzaklatni – magyarázkodik. – Nem akarlak bántani, csak felajánlottam, hogy hazaviszlek. Hátha azok a srácok még errefelé ólálkodnak, én pedig nem szeretném, ha megint bántanának.

Szavaitól eszembe jutnak a korábban történtek. Nem szeretnék azokkal a srácokkal megint találkozni, mindig csak bántanak, pedig sose tettem semmit ellenük… Viszont gondot sem akarok okozni. Mivel várakozóan néz rám, végül bólintok egy aprót, amitől Mr. Forrest vidáman elmosolyodik. Kinyitja nekem az ajtót, nagyon meglepődöm, igazán udvarias velem, pedig nem érdemlek ilyen bánásmódot. A gyönyörű és tiszta bőrülések elbizonytalanítanak, nem akarom bemocskolni a kocsit. Feszengve pattanok be, gyorsan bekapcsolom az övet, de próbálok nem hátradőlni, hogy minél kevesebb felületen érintkezzek, és kevesebbet piszkoljak össze. Szégyenkezve adom meg a címemet, tudom, hogy nem a legjobb környék, és ezt felhúzott szemöldöke is jelzi.

A ház elé érve leparkol, szerencsére nem sokan mászkálnak az utcán, de akik mégis, azok megbámulják az autót. Ez egy rossz ötlet volt, nagyon rossz, valahogy érzem.

-  Minden rendben lesz – mondja magabiztosan, mintha belelátna a gondolataimba. – Meg is érkeztünk.

-  Köszönöm… szépen… de… nem kellett volna… – suttogom remegő hangon. – Én… nem akarlak bajba keverni…

-   Nem keversz bajba – nyugtat mosolyogva. – Holnap ebédidőben találkozunk, jó? Addigra válaszd ki bármelyik bódét, amelyiket szeretnéd. A lényeg úgyis az, hogy együtt ebédeljünk, nem? – kérdezi, amitől egy ütemet kihagy a szívverésem. Ez szinte olyan, mintha randi lenne… Randi? Még sose voltam egyen sem, de így képzelem el.

Jesszus, miket gondolok. Mr. Forrest, csak meg akarja hálálni, hogy megtaláltam a pénztárcáját, és amúgy is… egy olyanra, mint én, sosem gondolna lehetséges párként. Meg… meg nem is akarok társat, mert akkor azt kellene csinálni, de én azt sose fogom tudni. Teljesen összezavarodok a buta gondolataimtól, vörösen pattanok ki a kocsiból, és besprintelek a házba, ahol rögtön magamra zárom az ajtót.

Remélem, nem haragszik rám Mr. Forrest, biztos nagyon udvariatlan volt a tettem, holnap bocsánatot kell kérnem.

~*~

Másnap reggel már javában szedem a szemetet, amikor megpillantom az ösvényen Mr. Forrestet, pirulva hajtom le a fejemet.

- Jó reggelt! – sétál ide hozzám mosolyogva, mintha mi sem történt volna.

- Jó reggelt Mr… Jonathan… – mondom végül halkan a keresztnevét, ahogy kérte.

- Figyelj, amit tegnap este mondtam azt… nem úgy gondoltam – mondja kissé idegesen, mire felnézek rá. – Tudom, hogy hangozhatott, és csak azt szerettem volna, hogy tudd, hogy ne értsd félre! Semmiféle tisztességtelen szándékom nincs feléd, Patrick – magyarázkodik, de szükségtelen. Tudom, hogy szóba sem jöhetnék egy ilyen kedves és más környezetben élő embernél.

- Én… sejtettem ám, hogy… hogy nem úgy gondolja… gondolod… – makogom vörösen.

-  Akkor jó! Egykor találkozunk, rendben? – mosolyog rám. – Jó munkát! – teszi hozzá, majd elsiet az irodája irányába.

A munka gyorsan telik, ha tényleg koncentrál az ember, és nemcsak túlélni szeretné. A velem együtt dolgozók gyakran haladnak együtt munka közben, sokszor beszélgetnek és nevetgélnek, ráadásul a legtöbbször közösen mennek el ebédelni is. Eleinte párszor elhívtak magukkal, de mivel jobb szerettem egyedül lenni, egy idő után felhagytak a próbálkozással, manapság már rám se nagyon tekintenek. Nem vagyunk rossz viszonyban, csak valahogy nem érzem azt, hogy képes lennék velük bármiről is beszélgetni. El vagyok én egyedül, mint mindig…

De most egyre idegesebb leszek, nem is emlékszem olyanra, hogy valakivel együtt ebédeltem volna. Amikor eljön az egy óra, a standokhoz vezető ösvényhez megyek, és a pulóverem ujját gyűrögetve várom, hogy Mr. Forrest megjelenjen. Amikor feltűnik és megpillant, mosolyogva int nekem, majd mellém lépve együtt megyünk a bódék felé.

- Szia! – köszön rám kedvesen. – Kiválasztottad, hol szeretnél enni? – kérdezi az arcomat vizslatva.

- Szia… én… – Hallottam párszor a fiúkat arról beszélni, hogy hol lehet a legolcsóbb, de legfinomabb ételeket kapni. Elvileg remek a hamburgerük és a sült krumplijuk. – Igen – felelem, de rájövök, hogy nem is tudom, mi a neve a standnak. – Öhm… ott – mutatok a megfelelő irányba. – A… annál a piros bódénál – makogom szégyenlősen. Bárcsak le tudnám olvasni a betűket…

- Rendben, akkor menjünk – mosolyog rám elnézően, szerencsére nem teszi szóvá a bugyutaságomat.

Beállunk a sorba, Mr. Forrest mellettem áll, miközben a napomról kérdez. Mondok néhány szót, és ő is mesél az irodabeli munkájáról, de közben észreveszem, hogy páran érdekesen és lenézően pillantgatnak felém. Elszégyellem magam, ezért gyorsan Jonathan mögé állok, hogy ne higgyék azt, együtt jöttünk. Nem akarom, hogy miattam őt is bántsák.

- Mi a baj, Patrick? – fordul felém értetlenkedve.

- Se… semmi, én csak… Jobb, ha nem beszélgetünk – vallom be, gondolkodva dönti kicsit oldalra a fejét.

- Miért? – kérdezi bosszúsan körbetekintve, mintha valójában tudná, mi folyik körülöttünk. Megremegek, nem akartam feldühíteni.

- Sajnálom – hebegem. – Én… nem szeretném Mr. Forrestet kellemetlen helyzetbe hozni.

- Nem hozol kellemetlen helyzetbe – mondja lágyabb hangon.

Könnyes szemekkel rázom meg a fejemet, de gyorsan megtörlöm a szemeimet.

- Nem akarom, hogy rossz dolgokat gondoljanak… rólad – tegezem le ismét. – Nem szerencsés egy olyannal mutatkoznod, mint én – motyogom lehajtott fejjel.

- Milyennel? – kérdezi komoly hangon.

Mielőtt bármit mondhatnék, szerencsére megszólal a büfés nő.

- Következő! – halljuk meg előttünk a hangot, ezért közelebb lépünk.

- Jó napot! – üdvözli az eladót Jonathan.

- Mit adhatok, uram? – vált szívélyes hangnemre vele szemben.

Az étlapra pillant, majd rám.

- Egy duplahamburgert szeretnék nagy adag sült krumplival és kólával – adja le a rendelést mosolyogva.

A nő bólint, majd elhúzott szájjal pillant felém. – És neked? – morogja lenézően.

Vörösen játszok a pulóverem ujjaival.

- Egy kis adag sült krumplit szeretnék, köszönöm szépen – suttogom félénken.

- Ugyan, ennyivel biztosan nem laksz jól – csóválja meg a fejét Mr. Forrest. – Milyen hamburgert szeretnél? Elég nagy a kínálat – bök a kifüggesztett étlapra, de én csak egy pillantást vetek rá.

- Sima hamburget? – bizonytalanodom el. Furcsán néznek rám az eladóval együtt. – Én…

- Döntsön, fiatalember, nem érünk rá egész nap – morogja a nő, mire még vörösebb leszek. Fogalmam sincs, mit lehet bele kérni, ezért…

- Elég… elég, ha csak hús van benne – hebegem, mire a nő felsóhajtva bólint, és nekiáll elkészíteni a kért ételeket. Arrébb állunk egy kicsit, hogy helyet adjunk a következő vevőnek.

- Biztos, hogy nem kérsz mást? – kérdezi kedvesen Jonathan. Óvatosan megrázom a fejemet.

- Így… tökéletes – motyogom összébb húzva magam.

- Inni nem is kértél semmit – folytatja a témát.

- Van vizem – intek a táskám felé, és szerencsére Mr. Forrest nem forszírozza tovább a dolgokat.

Nem kell sokat várnunk, míg elkészül a rendelésünk. Helyet foglalunk az egyik üres asztalnál, ami a bódék elé van kitéve, mire még nagyobb lesz a sutyorgás. Feszengve kezdek falatozni, sosem ettem még hamburgert, a hús nagyon finom, nem csoda, hogy ennyien szeretik. Jonathan úgy tesz, mintha nem venné észre a felénk szegeződő szempárokat, amiért egyrészt hálás vagyok, másrészt egyre jobban szégyenkezem.

Halkan beszélgetünk semmiségekről, leginkább ő mesél a munkájáról és mindenféle érdekességről. Nem zavarja, hogy csak néhány szavas válaszokkal illetem, vagy talán csak nem mutatja. Én nem tudok semmi másra figyelni, csak a rosszalló tekintetekre. Legszívesebben eltűnnék, hogy ne is lásson senki. Amikor végzünk, gyorsan felpattanok.

- Majd én kidobom a szemetet – hadarom, összefogom a szalvétákat a hamburger és sült krumpli zacskójával, és a kuka felé veszem az irányt.

- Segítek – kiált utánam Jonathan, de már messze járok.

Lehajtott fejjel sétálok, amikor nekiütközök valakinek. Egy jól szituált, harmincas éveiben járó férfi dühös tekintetével találom szembe magam.

- Vigyázz már, hová lépsz, te korcs – sziszegi dühösen, majd egy laza mozdulattal félrelök az útból.

Valaki másnak csapódok neki, aki rám önt valami forrót. Csak annyit érzek, hogy a pulóveremen át is égeti a bőrömet, ezért egy kiáltással lekapom magamról az említett darabot.

Minden elcsendesedik körülöttem, a többség kerek szemekkel bámul rám, amelyekben undort vélek felfedezni. Ekkor jövök rá, hogy ma nem a hosszú ujjú felsőmet vettem fel a pulóver alá, hanem csak egy elnyűtt, fekete pólót.

Elsápadok, majd könnyes szemekkel próbálom elfedni a karomat az átázott ruhadarabbal, hogy kevésbé látszódjanak a sebhelyeim. Felnézve Mr. Forrest döbbent tekintetével találkozok. Látta… látta… Nem bírom tovább elviselni az égető pillantásokat, felpattanok, és elszaladok a kedvenc rejtekhelyem felé. Hiába hallom meg, ahogy Jonathan a nevemet kiáltja, nem fordulok vissza, soha többé nem tudok ezek után a szemébe nézni.

Az ebédidő további részét az egyik fának dőlve töltöm, alig bírom abbahagyni a zokogásomat. Nem érdekel, hogy meglátszik a kávéfolt a pulóveremen, amikor már nem éget, visszaveszem magamra. Este sokáig maradunk, de sikerül elkerülnöm Mr. Forrestet.

~*~

Két hét telt el az eset óta, többször is járt Jonathan a parkban, és tudom, hogy engem keresett, de egyszerűen képtelen lennék a történtek után beszélgetni vele. Félek, hogy mit tükröznének a szemei. Undort, mint általában mindenkié? Esetleg sajnálatot? Egyiket se tudnám elviselni…

Ma este én vagyok a soros, hogy körbenézzek a műszakunk végén, és ha elfelejtettünk egy szemeteszsákot a nagy konténerekhez vinni, akkor azt pótoljam. Épp az utolsó zsákot teszem bele, amikor lépteket hallok mögöttem.

- Patrick? – ismerem fel Jonathan hangját. Ijedten fordulok felé, majd a hátam mögé pillantok menekülő utat keresve. – Ne! – siet oda hozzám, majd lágyan megfogja a karomat. Megrezzenek, de nem húzódom el, inkább a földet kezdem bámulni. – Ne menekülj el – kér szelíd hangon.

Könnyes szemekkel nézek fel rá. – Sajnálom – motyogom, de én magam sem tudom, miért kérek bocsánatot. A csúnya pillantásokért, amik miattam érték? Azért, hogy látnia kellett, milyen undorító vagyok? A menekülésért? Mindet nagyon röstellem, nem tudom tovább türtőztetni magam. Lefolynak arcomon az eddig visszatartott könnycseppek.

- Nem, Mr. Forrest – mondja félénken. Milyen tartózkodó. – Köszönöm szépen, nem kérek semmit – folytatja, zavarában a pulcsija ujját birizgálva, majd a fejét is lehajtja. Azt hiszem, túlságosan feszeng, de nem akarom megbántani.

- Ugyan, kérem, szeretném meghálálni a segítségét, ön nélkül elég nagy bajban lennék – magyarázom mosolyogva, de õ csak a fejét rázza.

- Tényleg nem kérek semmit – motyogja halkan, majd hirtelen elsápad, mint akinek eszébe jutott valami. – Nekem… nekem most mennem kell – hadarja, ahogy az ajtó felé hátrál. – Viszontlátásra, uram – köszön el, majd rohan is, mielõtt még válaszolni tudnék.

Nem tudom mire vélni a dolgot, de az biztos, hogy fura figura. És az is bizonyos, hogy nem veti fel a pénz, ha egy parkban szed szemetet, meg ültet virágot. Szeretném meghálálni neki, ami tett, és ki fogok találni valamit. Aztán az órára nézek, és döbbenten konstatálom, hogy már majdnem itt az értekezlet ideje, így jó lesz csipkednem magam. Magamhoz veszem az iratokat, a kimutatásokat és mindent, ami kell. Nem akarjuk megvárakoztatni a befektetõket, akik pénzt hozhatnak nekünk, ugyebár.

Az ülés végül sikeresen zárul, de rettentõen kimerültem. Robertnek, nekem, valamint az igazgatóság tagjainak nem volt könnyû meggyõzni az urakat arról, hogy bizony, jól teszik, ha hozzánk hozzák a pénzüket, mert nálunk jó helye lesz, hiszen mi minõségi épületeket húzunk fel. De hála az én pénzügyi jártasságomnak és meggyõzõképességemnek, úgy tûnik, sikeresen nyélbe tudjuk ütni az üzletet. Robert nagyon boldog, és én is elégedett vagyok, így ma hamarabb szabadulhatok. Robert még emlékeztet az aznap esti partira, amin köteles leszek megjelenni. Mintha el tudnám felejteni, pedig szívesen húznám ki magam, de ezúttal nem tehetem. Pedig szívesebben tölteném mással az estémet, de ez van. Hat óra után nem sokkal vágok át az immáron csendes parkon, mivel a másik oldalon parkolok. Jobban szeretek ott, mint a zsúfolt vállalati parkolóban. Hirtelen megpillantom Patrickot, aki éppen egy szemeteszsákot kötöz össze.

- Mr. Breasel? – kérdem, mire õ meglepetten hátrál, aminek következtében átesik a letett zsákon, és a hátsójára esik. Onnan néz fel rám döbbenten.

- Jó estét, Mr. Forrest – motyogja elpirulva, miközben én meg elkerekedett szemekkel nézem. Normális esetben elnevetném magam, de nem akarom megbántani, pedig elég mulatságos kis mutatvány volt az elõbbi.

- Elnézést, nem akartam megijeszteni – nyújtom felé a kezem, amit kis hezitálás után el is fogad. Óvatosan talpra húzom, majd leporolom a ruháját. – Minden rendben? – kérdem, mire aprót bólint.

- Segíthetek valamiben? – kérdi, miközben elteszi a kezében tartott, hegyes végû botot, és megragadja a zsákot.

- Nem szeretek tartozni másoknak, ezért kérem, engedje meg, hogy megháláljam, hogy visszahozta a pénztárcámat – mondom, de csak megrázza a fejét.

– Ez csak természetes – válaszolja, de ennyivel nem engedem el.

- Bárki más eltette volna a benne lévõ összeget, de ön becsületes módon mindent visszaadott.

Látom, hogy elpirul a szavaimtól, és a sáljába bújik. Nem gondoltam, hogy ennyitõl is valaki zavarba jön, holott csak az igazat mondtam. A legjobb esetben is arra számítottam, hogy maximum a pénztárcám kerül elõ némi apróval kiegészítve.

- Tényleg semmi szükség…

- Kérem – nézek rá komoly, elszánt szemekkel, mire nyel egyet. Talán túl messzire mentem.

- Ha ragaszkodik hozzá – motyogja szégyenlõsen, mire megnyugszom, és a zsebembe nyúlva elõveszem az éttermek listáját. Még jó, hogy megkértem Rose-t, nyomtassa ki nekem.

- Ezen rajta van az összes vendéglõ listája, mely kapcsolatban áll a céggel és kedvezményesen tudunk étkezni – magyarázom a kezébe nyomva a papírt, õ pedig csak zavartan nézi.. – Arra gondoltam, meghívom vacsorázni, válassza ki nyugodtan bármelyik helyet, de ha nincs olyan, ami tetszene önnek, máshova is mehetünk – mondom mosolyogva, majd amikor a karórámra nézek, felszisszenek. Erõsen késésben vagyok, jó lesz csipkednem magam. – Most viszont rohannom kell, de még találkozunk – intek, majd rohanni kezdek a parkoló felé.

Szerencsém van, mert még idõben odaérek a partira, de elõre szólok Robertnek, hogy nem maradok sokáig. Megérti, de azért bemutat pár új embernek, akikkel kezet fogok, beszélgetek pár szót, iszom egy-két koktélt, de igyekszem józan maradni. Sosem iszom sokat, nem szeretem elveszíteni az öntudatomat, szeretem, ha tudom,, hol vagyok, és mit csinálok. Nem úgy, mint némelyek. Végül úgy éjfél magasságában érek haza, miután sikerül magam kihúznom a további szórakozásból, ami egyeseknél az ájulásig tartó ivást és dorbézolást jelenti. Robert nem szól semmit, már ismer annyira, hogy tudja, csak jobb híján jövök el ezekre a partikra, mert nem mondhatom le mindet. Azt hiszem, õ sem lelkesedik túlzottan értük, de neki, mint vezérigazgatónak, kötelessége megjelenni rajtuk.

~*~

Másnap reggel nem látom Patrickot, és délben sem, pedig körülnézek a parkban, ahogy ebédelni megyek. Fura, és csak remélni tudom, hogy nem bántottam meg semmivel. A befektetõk végül aláírják a szerzõdést, tehát teljes a siker, de én úgy döntök, a mai ünneplésbõl kihúzom magam. Még mindig nem pihentem ki magam teljesen, így ma úgy döntök, korán hazamegyek. A korán nálam így is már majdnem fél hét, Rose-t már hamarabb hazaküldtem, hiszen egymagam is elboldogulok most már.

Mikor a parkon vágok át a kocsimhoz, megpillantok három alakot, akik egy negyediket bántanak. Igen, egyértelmûen bántják, mert lökdösik. A földön ülõ, kétségbeesett alakban felismerem Patrickot. Még hallom, hogy a srácok – három tizenéves kis taknyos – röhögnek, aztán az egyik mond valamit, miközben megragadja Patrick pulcsiját. Egybõl elfut a méreg, és odalépek a hátuk mögé.

- Van valami probléma, uraim? – kérdem, mire a három srác megfordul. Nem lehetnek többek tizenhét évesnél, és egyáltalán nem tûnnek megszeppentnek. Patrick annál inkább.

A srác pár pillanatnyi gondolkodás nélkül ellöki Patrickot, aki elesik, és onnan néz fel rám könyörgõ tekintettel.

- Semmi, uram – nyomja meg az utolsó szót, miközben int a két társának, és elindulnak a park bentebbi része felé.

- Jól vagy? – váltok tegezésre, ami engem is meglep, majd aggódva guggolok le elé. – Mutasd a kezed – mondom, és óvatosan a kezembe fogom az övét. Apró keze van, durva a sok munkától.

Elkezdem felhajtani a pulcsija ujját, mire ijedten kapja el a kezét, és segítség nélkül kászálódik talpra. A pulcsi ujját is visszahajtja, miközben én semmit sem értek. Nem értem, mi zaklatta fel, csak meg akartam nézni, nem sérült-e meg. De úgy tûnik, nem szereti, ha hozzáérnek.

- Köszönöm szépen, Mr. Forrest – motyogja a földet bámulva.

- Ugyan, semmiség, és ne haragudjon, amiért letegeztem – szabadkozom, és mikor rám néz, nem tudom, mit gondoljak. Riadtnak tûnik, és úgy érzem, nemcsak az elõbbi támadás miatt.

- Nem, én… úgy értem… tegezzen nyugodtan – hebegi halkan, mire elmosolyodom. Legalább ennyit haladtunk már tegnap óta.

- Te is tegezz nyugodtan – pillantok rá. – Döntöttél már az étteremrõl? – kérdem, miközben a park túloldala felé kezdünk sétálni. Idegesnek tûnik, talán még sosem hívták étterembe, és lehet, hogy siettetem. Talán nem kéne.

- Én… még nem – vallja be szemlesütve, mire bólintok. Bár õ ezt nem látja. – Nekem… nekem elég az is, ha az egyik parkbeli bódénál eszünk valamit – motyogja, de továbbra sem néz rám.

- Nekem megfelel – mondom mosolyogva, mire megütközve néz rám. – Úgyis régen ettem már ezeknél a bódéknál, pedig diákkoromban gyakran bekaptam ilyen helyeken egy-egy hamburgert, vagy hotdogot. Meglepett, ugye? – nevetek fel halkan.

- Egy… kicsit – vallja be szégyenlõsen.

Sóhajtok egyet. Igen, tudom, mit láthat. A gazdag, jól keresõ férfit, aki után valószínûleg nõk és férfiak döglenek és nincsenek anyagi gondjai. Persze, miért is ismerne, hiszen azelõtt sosem találkoztunk.

-       - Az az igazság, hogy nem származom éppen milliárdos családból – mesélem. – Anyám egyszerû háziasszony, apám pedig egyetemi tanár, aki ugyan jól keres, de nem vagyunk annyira eleresztve. Ezért küldtek egyetemre, hogy nekem ne legyenek nehézségeim.

-       - Akkor szerencsés… vagy… - vált végre tegezésre, ami jólesik.

-     -  Igen, annak érzem magam, de keményen megdolgoztam azért, amim van – válaszolom. – Semmit sem adnak ingyen, ezt már gyerekként megtanultam, ezért azért küzdöttem, hogy elérjem, amire vágyom. Mindenkinek vannak céljai.

Nem válaszol, úgy tûnik, nagyon elgondolkodott valamin. Nem zavarom, de idõközben elérjük a park másik részét és a parkolót is. Úgy tûnik, már nincs tele, az én gyönyörû, vörös jaguáromon kívül csak két kocsi várakozik. Nem is tudom, miért vettem annak idején vöröset. Talán, mert vonzza az embereket, és ahogy látom, Patrick szeme-szája is elkerekedik a látványra.

-      - Hazavigyelek? – kérdem udvariasan, miközben elõveszem a kocsikulcsot, és kiriasztom az én szépségemet.

-      - Hogyan? – néz rám Patrick, aki csak most tér magához. – Én… nem… nem tudom… Nem szeretnék zavarni és… és… én… szóval…

-     -  Ugyan, ugorj be, igazán nem fáradtság, hogy tegyek egy plusz kört – mosolygok rá. – Persze, nem erõltetlek.

-     -  Nem… én… itt lakom nem… nem messze, szóval… gyalog is… szóval… - hebegi össze-vissza, mire sóhajtok, és lágyan a vállára teszem a kezem. Megugrik, mire elkapom a kezem.

-     -  Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni, vagy felzaklatni – magyarázkodom. – Nem akarlak bántani, csak felajánlottam, hogy hazaviszlek. Hátha azok a srácok még errefelé ólálkodnak, én pedig nem szeretném, ha megint bántanának.

Ijedtnek tûnik, de nem tudom, hogy tõlem fél-e, vagy azoktól a fiúktól. Fel kéne õket jelentenem, de mivel kiskorúak, úgysem kapnának komoly büntetést, a végén meg nekem lenne kellemetlen a dolog. A kis piszkok! Valaki egyszer úgyis elkapja, és megruházza õket, az biztos. Várakozóan nézek Patrickra, aki elõbb a kocsira néz, majd rám, végül egy egészen aprót bólint. Megkönnyebbülten mosolyodom el, majd kinyitom neki az anyósülés felöli ajtót. Tétován lép oda, majd ül be, de olyan arcot vág, amit nem tudok hová tenni. Feszeng, ez látszik rajta, valószínûleg még sosem ült ilyen autóban. Mialatt megkerülöm az autót és beülök a vezetõülésbe, õ még mindig riadtnak tûnik, de legalább az övet már becsatolta. Én is ezt teszem, aztán beindítom az én drágámat, és már indulunk is. Patrick hebegve adja meg az úticélt, én pedig csak felvonom a szemöldököm. Nem éppen a legjobb környéken lakik, az biztos.

Jó negyed órás autókázás után érünk célt. Minden lepusztult, és erre a helyre ezzel a kocsival behajtani kész életveszély még napközben is. De nem sokan lõdörögnek az utcán, õk azonban jól megbámulnak.

-      -  Minden rendben lesz – mondom magabiztosan, ahogy leparkolok a ház elõtt, amelynek a címét Patrick megadta nekem. – Meg is érkeztünk.

-      -  Köszönöm… szépen… de… nem kellett volna… - suttogja halkan, remegve. – Én… nem akarlak bajba keverni…

-     -   Nem keversz bajba – mosolygok rá. – Holnap ebédidõben találkozunk, jó? Addigra válaszd ki bármelyik bódét, amelyiket szeretnéd. A lényeg úgyis az, hogy együtt ebédeljünk, nem?

Az arca hirtelen olyan fura kifejezésre vált, mint aki nem tudja eldönteni, hogy mit is mondjon. Azt hiszem, félreértette a szándékaimat, de mielõtt megmagyarázhatnám, kikapcsolja a biztonsági övet, majd olyan gyorsan ugrik ki a kocsiból, és sprintel be az ajtón, hogy csak pislogok. Igen, minden bizonnyal túl sokat mondtam, és azt hiszem, holnap magyarázkodhatok. Megcsóválom a fejem, majd hazahajtok, miközben van egy olyan érzésem, mintha valaki figyelne. De talán csak képzelõdöm.

~*~

Másnap reggel még mindig az esti kis elszólásomon, vagy inkább kétértelmû megjegyzésemen gondolkodom, amikor a parkban megpillantom Patrickot. Amikor meglát, az arca mintha kissé pirosabb lenne, de talán csak a munkától.

-       - Jó reggelt! – sétálok oda hozzá mosolyogva, mintha mi sem történt volna.

-       - Jó reggelt Mr… Jonathan… - javítja ki magát, a hangja halk, a szemét lesüti.

-       - Figyelj, amit tegnap este mondtam azt… nem úgy gondoltam – mondom kissé idegesen, õ pedig végre felnéz rám. – Tudom, hogy hangozhatott, és csak azt szerettem volna, hogy tudd, hogy ne értsd félre! Semmiféle tisztességtelen szándékom nincs feléd, Patrick.

-       - Én… sejtettem ám, hogy… hogy nem úgy gondolja… gondolod… - válaszolja hebegve.

-     -  Akkor jó! Egykor találkozunk, rendben? – mosolygok rá. – Jó munkát! – teszem hozzá, majd elsietek az iroda irányába.

Valamiért nagyon boldog vagyok, de nem tudom, miért. Hiszen ez csak egy sima ebéd azért, mert Patrick visszahozta a pénztárcámat. Bár fájóan gondolok rá, hogy utána talán már nem áll szóba velem. Hiszen attól kezdve semmi közünk nem lesz egymáshoz. 

Ma a szemétszedõkhöz osztott be Tom, a minket irányító férfi, aki ha kell szigorú, ha viszont arra van szükség, akkor egészen kedvesen is tud viselkedni. A fõ ösvény lett az én területem, általában itt gyülemlik össze a legtöbb szemét, de ez nem okoz problémát. Gyakorlott mozdulatokkal szedem fel a kifejezettem erre a célra készített bottal az emberek által eldobált dolgokat. Bosszantó, hogy mennyire nem vigyázunk a környezetünkre, de ha belegondolok, enélkül nem lenne munkám… Miközben dolgozok, szeretem az embereket figyelni, mindig tudnak valami újat mutatni, amit még nem tapasztaltam, és magamban mindig azon gondolkodom, vajon milyen lehet az illetõ.

Sokan ballagnak át ezen a parkon ebédidõben, az egyik oldalon hatalmas épületek veszik körbe a területet, a másik oldalon pedig kezdõdnek a csendesebb, hangulatosabb vendéglõk. Az irodában dolgozók gyakran esznek a park túloldalán található éttermek valamelyikében, páran mindig ugyanabban az idõben bukkannak fel, de vannak más visszatérõ személyiségek is.

A néhány év alatt, mióta ide járok dolgozni, elég jól megfigyeltem õket. Természetesen a legtöbben úgy mennek el mellettem, mintha észre sem vennének, de én ezt nem bánom. Nem szeretem, ha rám figyelnek, ellenben a szabad perceimben mindig találok valami érdekeset. Van egy fiatal lány, aki a szökõkút melletti gitározással próbál pénzt gyûjteni, egy idõs hölgy minden délben kijön ide galambokat etetni, egy középkorú asszony minden ebédjét a park szélén lévõ gyorsbüfés kocsinál tölti. Olyan sok érdekes személyiség van, néha ámulva figyelem õket.

- Patrick, menj csak el a fél órás szünetedre és egyél valamit – kiált a fõnököm a túloldalról, mire bólintva engedelmeskedem neki. Minden nap egy óra és fél kettõ között töltjük el az ebédszünetünket, ekkor a legtöbben a park különbözõ szegleteiben mûködõ standokhoz megy el enni, de én csak leülök a kedvenc padomra, és az otthon elkészített, kissé szegényes szendvicsemet kezdem falatozni.

Nem sok, de nekem tökéletesen elég, amúgy sem szoktam sokat enni, pár perc alatt mindig végzek az ebéddel, a szünetem nagy részét bámészkodással szoktam tölteni, ám amint felállok, hogy kidobjam a szalvétámat, a pad mögött megcsillan valami. Leguggolok, hogy megvizsgáljam mi az, egy elég drágának tûnõ tárca fémcsatja verte vissza a fényt. Körbenézek, hátha keresi valaki az elveszített tárgyat, de mivel senkit sem látok, felveszem, és óvatosan felnyitom. Sok minden van benne, de az igazolványra pillantva ismerõs alakot látok meg. Õ is az egyik irodaházban dolgozik, majdnem minden nap itt vág át a parkon, gondolom az éttermek egyikében szokott ebédelni.

Fellapozom a kis részeket, és végre találok egy névjegykártyát, vagyis sejtéseim szerint azt, hiszen elolvasni nem tudom. A cégnek a logóját meglátva rögtön tudom, hová kell vinnem az elvesztett pénztárcát. Szerencsére még van több mint húsz percem a szünetembõl, így gyors léptekkel indulok meg az épület felé.

Az irodaház tetejérõl kimagaslik a cég jele, így pár mély levegõvétel után belépek az automata ajtókon. A biztonságiak furcsán kezdenek méregetni az ebédjük fölül, de lusták ahhoz, hogy felálljanak kérdezõsködni, gondolom nekik is most van ebédszünet, így a terem közepén lévõ hölgyhöz sétálok.

- J…jó napot! – köszönök illedelmesen, mire a lány felém fordul, majd ahogy végigmér, undorodó grimaszt vág. Elszégyellem magam a ruházatom miatt, lentebb húzom a pulóverem ujját, hogy biztosan ne látszódjanak ki a sebeim.

- Miben segíthetek? – kérdi nemtörõdöm stílusban.

- A parkban találtam egy pénztárcát… azt hiszem… ezé az úré lesz – mutatom fel félénken az egyik iratot, melyen ott a szõke férfi fényképe.

- Áh, Mr. Forrestet keresi, ott a lift – int a bal oldalán lévõ sarok felé. – A neve ki van írva a szintet jelzõ gomb mellé, ha azt nyomja meg, megtalálja – magyarázza, és azonnal a számítógépen kezd pötyögni valamit.

- Én… - motyogom ismét, mire unottan néz rám. Nem merem bevallani, hogy nem tudok olvasni, ezért inkább elsietek az említett irányba, és ahogy beszállok a liftbe, a gombokat kezdem vizslatni. A kártyán lévõ szavak betûit elkezdem összehasonlítani a táblán lévõ nevekével, és nem is telik sok idõbe, mire felfedezem a hasonlóságot, olyan ez mintha a párját keresném valaminek. Gyorsan megnyomom az adott gombot, és várok, hogy felérjek a szintre, ahol a férfi dolgozik.

Ahogy az ajtó kinyílik, a folyosó végén egy középkorú nõt látok meg, amint egy íróasztal mögött dolgozik, jobb ötlet híján odasétálok, és félénken elmondom neki, hogy miért vagyok itt. Az asszony rögtön felpattan és bekopog, majd benyit a mellette lévõ ajtón.

- Mi a baj, Rose? – kérdezi bentrõl sejtéseim szerint a keresett férfi, aki kissé dühösnek hangzott, ezért idegesen toporogni kezdek.

- Mr. Forrest, a világért sem zavarnám, de van itt egy fiatalember, aki azt mondja, megtalálta az ön tárcáját a parkban – mondja a hölgy illemtudóan.

- Küldje be, kérem! – válaszol valamivel nyugodtabb hangon, mire az asszony int, hogy menjek be én is. Félénken lépek be a helyiségbe, ahol a szõke hajú férfival találom szembe magam.

- Jó napot, Jonathan Forrest vagyok – mutatkozik be illedelmesen, és kezet nyújt felém.

- Pat… Patrick Breasel – makogom szégyenlõsen. – Örvendek, Mr. Forrest – teszem hozzá, miközben kezet fogok vele. Ámulva nézek körbe az irodában, még sosem jártam ilyen helyen, de gyorsan észbe kapok, nem illik így viselkedni. – Azt… azt mondták, hogy… hogy ez az ön… az ön tárcája – nyújtom felé az említett tárgyat.

-  Igen, valóban az enyém – veszi el tõlem. – Köszönöm szépen, hogy visszahozta, remélem, nem okoztam önnek kellemetlenséget vele. És remélem, hogy a biztonságiak sem zaklatták, Mr. Breasel.

- Nem… nem igazán… Nem… – rázom meg a fejemet zavartan, nem tudom, mi jön most, még sose, kerültem ilyen helyzetbe.

-  Hogyan tudnám meghálálni önnek, amit tett? – kérdezi a kanapé felé intve. – Iszik valamit? Egy kávét, teát? – ajánlja fel, amitõl még jobban zavarba jövök. Még sosem bántak velem ilyen kedvesen, de biztosan azért van, mert sok gondtól kíméltem meg azzal, hogy visszahoztam a tárcáját. – Valami rosszat mondtam? – pillant rám homlok ráncolva, mire gyorsan elszégyellem magam.

- Nem, Mr. Forrest – mondom félénken. – Köszönöm szépen, nem kérek semmit – zavaromban a ruhám ujját gyûrögetem, és a mondat végére a fejem is lehajtom.

- Ugyan, kérem, szeretném meghálálni a segítségét, ön nélkül elég nagy bajban lennék – magyarázza mosolyogva, de én csak megrázom a fejemet.

- Tényleg nem kérek semmit – motyogom, és ahogy a falon lévõ órára pillantok, kicsit elsápadok. Már majdnem vége az ebédszünetemnek. – Nekem… nekem most mennem kell – hadarom, és gyors léptekkel indulok az ajtó felé. – Viszontlátásra, uram – köszönök el, és már rohanok is a lifthez.

Szerencsére még éppen idõben érek a helyemre, habár teljesen kifulladtam a futásban. A nap végére kicsit elfáradok, már elmúlt hat óra, de még egyszer végig akartam menni az ösvény teljes vonalán, hogy holnapra ne halmozódjon fel a szemét, ezért picit tovább maradtam. Épp összecsukom a botot, amikor lépteket hallok magam mögött.

- Mr. Breasel? – mondja ki a nevem az illetõ pár centire tõlem, mire ijedten felsikkantok és a hátráló lépésemnek köszönhetõen átesek a korábban letett szemeteszsákomon, hogy végül a fenekemre huppanva pillanthassak fel az idegenre.

- Jó estét, Mr. Forrest – motyogom, miközben teljesen bugyutának érzem magam. A férfi kerek szemekkel bámul rám, valószínûleg nem tudta túltenni magát a csodálatos mutatványomon.

- Elnézést, nem akartam megijeszteni – nyújtja ki felém a kezét, amit pár pillanatnyi gondolkodás után el is fogadok. Lágyan húz talpra, ami után rögtön az amúgy sem túl tiszta ruhámat kezdem leporolni. – Minden rendben? – kérdezi végül, mire aprót bólintok.

- Segíthetek valamiben? – kérdezem, miközben elteszem a botot, majd megragadom a szemeteszsákot, amit a park szélén lévõ konténerbe kell dobnom.

- Nem szeretek tartozni másoknak, ezért kérem, engedje meg, hogy megháláljam, hogy visszahozta a pénztárcámat.

Megrázom a fejemet. – Ez csak természetes – mondom, de most õ kezd ellenkezni.

- Bárki más eltette volna a benne lévõ összeget, de ön becsületes módon mindent visszaadott.

Enyhén elpirulok a dicsérettõl, ezért jobban belebújok a sálamba.

- Tényleg semmi szükség…

- Kérem – néz rám elszánt szemekkel, amitõl idegesen nyelek egyet. Nem tudom, mit tegyek, még sosem történt velem ilyesmi.

- Ha ragaszkodik hozzá – motyogom szégyenlõsen, a válaszomat hallva kissé megnyugszik, majd a zsebébõl elõvesz egy papírt, és a kezembe nyomja.

- Ezen rajta van az összes vendéglõ listája, mely kapcsolatban áll a céggel és kedvezményesen tudunk étkezni – magyarázza, de én csak zavartan bámulom a betûket. – Arra gondoltam, meghívom vacsorázni, válassza ki nyugodtan bármelyik helyet, de ha nincs olyan, ami tetszene önnek, máshova is mehetünk – mondja mosolyogva, majd a karórájára pillantva felszisszen. – Most viszont rohannom kell, de még találkozunk – int egyet, és eltûnik az ösvény következõ kanyarjában.

Idegesen nézek a papírra, de egyik betûfolyam sem ismerõs, a sírás kerülget, amikor rájövök, hogy milyen buta vagyok, még csak olvasni sem tudok. Gyorsan letörlöm a kibuggyanó könnycseppeket, majd gondosan elteszem a papírt a zsebembe.

***

Másnap reggel látom, ahogy Mr. Forrest munkába siet, szerencsére még épp el tudok bújni elõle, nem tudnék még találkozni vele. Az ebédszünetében is messzirõl felismerem a szõke fürtjeit, így még idejében eltûnök egy fa mögött. Idiótának érzem magam, amiért ennyire kerülöm õt, de nem tudom, mit csináljak. Nem akarok gondot okozni neki, fõleg nem egy étteremben, nem vagyok olyan helyre való…

Este épp kidobom az utolsó szemeteszsákot a konténerbe, amikor ismerõs nevetést hallok magam mögött.

- Csak nem a kukás csávó? – röhög fel az egyik suhanc, aki elég gyakran szokott belém kötni, a vele lévõ két srác is követi a nevetésben. Félõsen kapaszkodom a ruhaujjamba, miközben feléjük fordulok. – Hol lehet ilyen undorító ruhákat kapni? – vigyorog, mire égõvörös arccal fordítom a fejem a föld felé. – Hé, válaszolj, ha hozzád beszélek – morogja megragadva a felsõmet, ijedten kapok a karjához, hogy elengedjen, de túl erõs a szorítása. Kezd a sírás kerülgetni, amin ismét csak jót nevetnek.

- Van valami probléma, uraim? – kérdezi egy mély, dühös hang mögülük, rögtön felismerem Mr. Forrestet, aki ingerülten bámul felénk.

Pár pillanatnyi gondolkodás után eltaszít magától a támadóm, de olyan erõsen, hogy a földön kötök ki. A kezemmel tompítom az esést, de rosszul érkezem, hangosan felszisszenek.

- Semmi, uram – nyomja meg az utolsó szót, miközben int a két társának, és elindulnak a park bentebbi része felé.

- Jól vagy? – vált hirtelen tegezésre, miközben aggódva guggol le elém. – Mutasd a kezed – mondja és óvatosan a kezeibe fogja az enyémeket. Csak akkor ocsúdok fel, amikor elkezdi felhajtani a felsõm ujját. Ijedten lököm el a kezeit magamhoz szorítva a csuklómat, nem tudom, hogy látta-e a hegeket, már elég sötét van, talán nem vette észre. Visszahajtom a kezemre a ruhámat, majd esetlenül feltápászkodom a földrõl.

- Köszönöm szépen, Mr. Forrest – motyogom a földet bámulva.

- Ugyan, semmiség, és ne haragudjon, amiért letegeztem – kezd szabadkozni, ezért rögtön rápillantok, szemeiben furcsa tekintet ül, de nem tudom, mire gondolhat.

- Nem, én… úgy értem… tegezzen nyugodtan – hebegem össze-vissza, mire egy alig látható mosoly jelenik meg az ajkain.

- Te is tegezz nyugodtan – pillant rám kedvesen. – Döntöttél már az étteremrõl? – kérdezi, amikor egy irányba kezdünk sétálni. Gondolom, õ a park túloldalán parkol, vagy esetleg az ott lévõ metróval közlekedik.

- Én… még nem – vallom be szemlesütve. – Nekem… nekem elég az is, ha az egyik parkbeli bódénál eszünk valamit – motyogom továbbra is a kövekkel kirakott ösvényt bámulva.

A mai nap kész rémálom, fõleg, hogy még a munkám felével sem végeztem, és már lassan dél van. Hihetetlen, hogy mennyi a pénzügyi kiadásunk, de persze ez sem az én hibám. Nem értem, miért nem képesek a beosztottjaim legalább egyszer határidõre dolgozni, én meg megint kapkodhatok, ha nem akarom, hogy Robert üvöltözzön velem. Bár velem sosem szokott, legfeljebb a munkatársaimat teremti le, hogy miért csak trécselnek, ahelyett, hogy dolgoznának. A pénzügyi kimutatások meg nem csinálják meg magukat, és a mostanira nagy szükség lesz a délutáni értekezleten, ha Robert befektetõket akar szerezni. Szükségünk van rájuk, mert kell a pénz, ám ehhez szükségesek a kimutatások, hogy lássák, nem visszük a pénzt, hanem hozzuk, és nem megyünk egyhamar csõdbe. És ott van a két megrendelés is, ahol ki kéne fizetnie az embereket, és ehhez is nekem kell átnézni a dolgokat, míg a pénzügyi részleg megcsinálja a számításokat. Az emberek azt hiszik, pénzt kezelni könnyû, de lennének az én helyemben.

Végül nem bírom tovább, nagyon éhes vagyok, muszáj kimennem ebédelni. A papírokat közben is átnézhetem, nem igaz? Magamra kapom a zakómat, zsebembe csúsztatom a telefonomat és a pénztárcámat, majd úgy érzem, kész vagyok. Egyik kezemmel a hajamba túrok, és elhagyom az irodámat.

-     -  Ha bárki keresne, ebédelni mentem – szólok oda Rose-nak, a titkárnõmnek. Régi bútordarab, már akkor is itt dolgozott, amikor én idekerültem.

-       - Rendben, jó étvágyat, Mr. Forrest! – mosolyog rám.

-       - Rose, mondtam már, hogy hívjon Jonathannak! – kuncogok fel, de õ csak a fejét rázza.

-      - Nem, nem! Maga a fõnök, én a beosztott vagyok – mondja nevetve, miközben gondtalanul tovább gépel.

-       - Ha fõnök lennék, tudja, hol ülnék – mosolygok, majd sietek is kifelé.

Még hallom, hogy Rose utánam szól valamit, de nem értem, hogy mit. Kedves hölgy, a negyvenes éveiben jár, és Robert jól tudta, kit kell mellém tenni, mikor kinevezett részlegvezetõnek. Megbízható hölgy, mindig lehet rá számítani, így nem kell félnem, hogy bármi hiba csúszna a gépezetbe.

Hamar kiérek az épületbõl, a lift elég gyors és hála égnek, most várnom sem kellett rá. Az épületbõl kiérve már látom is a kis parkot, amelyen át szoktam vágni a kedvenc éttermem féle. Gyönyörû idõ van, szép napsütéses nyár eleji nap. Azt hiszem, ma a parkban fogok ebédelni az egyik árnyas padon. Útközben látom a munkásokat, látásból már ismerem õket, mindig itt dolgoznak, szemetet szednek, virágot öntöznek, meg ilyenek. Megigazítom a szemüvegem, ahogy átvágok a park egyik kis utcáján, és szemben már látom is azt az olasz éttermet, ahonnan imádok rendelni. Hála égnek, elvinni is lehet, és most szükségem van a mozgásra, hogy kiszellõztessem a fejem. A tárgyalás csak háromkor lesz, ha megebédelek még lesz két órám, hogy átnézzem a számításokat és lepecsételve, aláírva Robert elé tegyem õket. Igen, annyi idõ elég lesz.

Az étteremben sokan vannak, de ettõl függetlenül hamar sorra kerülök. Addigra ki is választok egy jó kis lasagnát. Most örülök, hogy nem fehér ing van rajtam, mert ha leeszem magam, abból bizony nem jön ki a szósz. Hamar meg is kapom, mellé még veszek egy dobozos üdítõt, majd elhagyom az éttermet. Már itt is ismernek, hiszen szinte minden nap itt veszem az ebédemet. Kivéve, amikor rendelem, mert még arra sincs idõm, hogy kimenjek az épületbõl. Az egyik árnyas fa alatt levõ padra telepszem le és enni kezdek. Az étel isteni, mint mindig, nem bántam még meg, hogy itt vettem ételt. Nagyjából a felénél járok a remek lasagnának, amikor csörögni kezd a mobilom. Bosszúsan teszem félre a félig üres tálat, és halászom ki a zümmögõ tárgyat a zsebembõl. Robert az, felvonom a szemöldököm, hogy vajon mi juthatott eszébe pont most, ebédidõ alatt. Biztosan fontos, különben nem hívna.

-       - Halló, Robert? – szólok bele. Vagyunk már olyan viszonyban, hogy tegezõdjünk. – Mi a baj?

-     -  Jonathan, ne haragudj, hogy ebéd közben zavarlak – szabadkozik. Két méteres, százhúsz kilós hústömeg, de jámbor, mint a bárány.

-      - Semmi baj, mondd csak! – mondom, de már sejtem, hogy az ebédszünetemnek lõttek. Azért még próbálok enni.

-      - Vissza tudnál jönni? Felmerült egy kis pénzügyi nehézség, és a csoport nem tudja megoldani. Tényleg ne haragudj, de fontos lenne – mondja Robert, a hangján pedig hallom, hogy tényleg sajnálja.

-       - Semmi gond, visszamegyek, mindjárt ott vagyok – válaszolom, majd bontom a vonalat. Ennyit az ebédemrõl.

Sóhajtok egyet, és szomorúan meredek a félig üres tálra. Nos, majd késõbb megeszem, kaját nem dobunk ki, ez az alapelvem. A mobilomat visszateszem a zsebembe, majd nekiiramodok az épületnek, kezemben a kajám maradékával.

~*~

Persze, mint kiderül, a gond nem akkora, mint ahogy Robert beharangozta, de mégis szükség van rám. Az egyik számítást nem tudták elvégezni a pénzügyisek, nekem kellett besegítenem. De hamar megvagyunk, alig fél óra az egész, én pedig végre megebédelhetek. Ám amikor az irodámba érek a felmelegített kajámmal – Rose érdeme -, és kipakolom a zsebembõl a mobilomat, megdöbbenve veszem észre, hogy a pénztárcám eltûnt. Hiába forgatom ki az összes zsebem, sajnos nincs meg. Nincs! Egyszerûen eltûnt! Valószínûleg akkor eshetett ki a zsebembõl, amikor felvettem a telefonom ebéd közben. Máskor biztos nem. Nem mintha sok pénz lett volna benne, de az összes iratom és a bankkártyám, a hitelkártyám is benne volt. Elõször is fel kell hívnom a bankot, hogy letiltassam a kártyáimat, majd be kell jelentenem a dolgot a rendõrségen. Hátha valaki leadta, bár a kártyáim és a pénz biztos nem lesz meg. Talán az irataim sem. Már éppen telefonálnék, amikor valaki kopog, majd Rose lép be. Az arcán furcsa tanácstalanság látszik.

-       - Mi a baj, Rose? – kérdem, a hangom kissé ingerült, és ezt õ is észreveszi, de nem szól semmit.

-      -  Mr. Forrest, a világért sem zavarnám, de van itt egy fiatalember, aki azt mondja, megtalálta az ön tárcáját a parkban – mondja a hölgy, nekem pedig felcsillannak a szemeim.

-       - Küldje be, kérem! – mondom, mire Rose int valakinek, és egy alak lép az irodámba.

Magas, vézna testalkatú, fekete hajú fiatalembert látok magam elõtt. Az arca alapján a húszas évei közepén járhat. Régies, elnyûtt, kissé kopott ruhákat visel, a nyakában pedig egy fekete sálat. Hiszen én ezt a fiút ismerem, jövök rá. A parkban dolgozik, látni szoktam, ahogy szemetet szed, vagy virágot ültet. Persze, eddig mindig csak futólag pillantottam rá, de kétségtelen, hogy nem elõször látom.

-       - Jó napot, Jonathan Forrest vagyok – mutatkozom be, és kezet nyújtok.

-      -  Pat… Patrick Breasel. Örvendek, Mr. Forrest – válaszolja, és kezet fogunk. Szép neve van, bár õ maga kissé bátortalannak tûnik. Úgy néz körbe az irodában, mint aki még sosem járt ilyen helyen. – Azt… azt mondták, hogy… hogy ez az ön… az ön tárcája – nyújt felém egy pénztárcát.

-      -  Igen, valóban az enyém – mondom, és elveszem tõle. – Köszönöm szépen, hogy visszahozta, remélem, nem okoztam önnek kellemetlenséget vele. És remélem, hogy a biztonságiak sem zaklatták, Mr. Breasel.

-       - Nem… nem igazán… Nem… - rázza a fejét. Szemmel láthatóan zavarban van.

-     -  Hogyan tudnám meghálálni önnek, amit tett? – kérdem udvariasan, miközben a kanapé felé intek. – Iszik valamit? Egy kávét, teát? – Patrick döbbenten néz rám, mintha pofon vágtam volna. Nem értem, mi a baj. – Valami rosszat mondtam? – ráncolom a homlokom.

A könnyeim némán folytak végig arcomon, elhomályosították tekintetemet, de így is ki tudtam venni az üres képkeretet az éjjeliszekrényen. Abban volt a kép. Igen. A kép. A legfontosabb, a legboldogítóbb, így hát már a legfájdalmasabb is. Ahogy hazaértem a nyamvadt magánkórházból az volt az elsõ dolgom, hogy minden képet a méltó helyére jutassak, a kukába. A képkereteket meghagytam, hogy minden egyes nap emlékeztessenek arra, hogy mindenki csak a hasznot kereste rajtam. Kivétel anyám.

Az egyetlen fotó, amit nem tudtam kidobni, azon vele voltam s apával. A kórházban. Boldogan mosolygunk rajta, lehettem vagy… atyaég. nem is tudom. Tizennégy, tizenöt? Azt nem volt szívem kidobni, s ez nagy szó. Ugyanis nem is tudom mi pumpálja már a vért az ereimben, szét a testemben. Az a döglött, rohadt húscafat biztos nem. Rég nem mûködik, az orvosoknak inkább azt kellett volna kivágnia a mellkasomból a balesetem után. A lábam nyugodtan maradhatott volna…

A bejárati ajtó csapódott, én pedig abbahagytam a merengésemet, s az elhordott felsõm ujjával töröltem meg könnyes arcomat. Pár hosszabb hajtincsem az arcomra ragadt, s míg azokat söpörtem vissza a helyükre, újra rádöbbentem milyen szakállas is vagyok már. Rég néztem tükörbe, de ami még szebb, teljesen tettem a külsõ megjelenésemre. Nem érdekelt. Egyáltalán. Hisz ki se tettem azt az egy szem lábamat a lakásomból.

- Oliver! A szobádban vagy, kincsem? – csendült anyám hangja. Nem feleltem, hisz jól tudta, ha nem a nappaliban ültem a kanapén, akkor a szobámban feküdtem. Sokáig azt akarta, hogy vele lakjak, de én ebbe nem mentem bele, így végül õ jött hozzám, s megszállt a vendégszobában. Két hosszú hétig bírta.

- Oh, hát itt vagy – nyitotta ki az ajtót, majd lépett be. Mezítláb volt, jó szokásához híven levette a cipõjét, nehogy összekoszolja a szépen felsúrolt padlót s szõnyeget. A hasamon feküdtem az ágyon, s pont leláttam a szépen kifestett lábujjaira. Irigykedtem. Neki tíz volt. Nekem csak öt. Még kifestve is elfogadtam volna õket, csak újra meglehessen mind a két lábam, tíz lábujjammal.

- Oliver? – simított bele kócos, elhanyagolt tincseimbe, amelyek már a vállamat verdesték. – Kincsem, megint sírtál? – tapogatta a nedves tincseket elhaló hangon. – Oh, édes fiam… - csuklott el a hangja, majd ült le mellém az ágyra. Gyengéden simított rá a hátamra két kézzel, s óvatosan rám hajtotta a fejét. – Én egyetlen, édes kicsi fiam…

A könnyeim újra eleredtek, némán folytak végig arcomon, le a nedves párnára. Anyám közben ott simogatott, ahol nem szégyellte, s oda adott lepkecsókot, ahol ért. Szavak nélkül próbált vigasztalni, tenni értem valamit, de mint mindig, akkor sem sikerült. Nagyot sóhajtva fordítottam a fejemet a másik irányba, jelezvén, hogy ennyi elég volt. Nem akartam, hogy tovább fájdítsa a szívét azon, hogy mekkora egy szerencsétlenség lettem.

- Oli, beszélnünk kéne. Hallod, kincsem? Beszélni szeretnék veled… Komoly dolog… - simogatta tovább a hátamat, míg én nagyokat szuszogtam. Azok az apró kezek olyan nagy szeretettel s törõdéssel cikáztak a hátamon.

- Mirõl? – kérdeztem végül rá.

- Martinez, az elõzõ ápoló… szóval két hete mondott fel. Emlékszel rá, ugye? – felhorkantok válaszul, nehéz volt nem elfelejteni, ahogy bõgve közölte velem, hogy egy undok, kinyalt seggû, pöcsfej nyomorék vagyok – s mindezt spanyol akcentussal. Egy férfirõl beszélünk!

- Igen.

- Tudom, hogy nem kedvelted. Ahogy Susant, Harryt, Katyt és Melissát.

- Kihagytad Rebecát és Emilyt – dünnyögtem a párnámba, mire anyám felkuncogott.

-  No lám, tényleg!

- Újabb szerencsétlent akarsz a nyakamba sózni, mi? – fordítottam a fejemet felé. Egyenesen azokba a kék szemekbe néztem, amiket tõle örököltem. Ajkát szomorú mosolyra húzta, s úgy bólintott. – Felesleges. Egyedül is fel tudom magamat kötni… - grimaszoltam, majd inkább újra a másik irányba fordítottam fejemet.

- Oliver, ilyet ne is mondj! – csapott gyengéden felkaromra. – Ne mondj ilyet, fiam…

- Mitõl félsz? A kötelet se tudnám felrakni segítség nélkül. Ezért cseréltetted ki az erkély ajtaját, nehogy leugorjak a hetedik emeltrõl a kocsik közé. De anya – fordultam újra felé szikrázó tekintettel – egy lábbal ugrani sem tudok. Maximum kimászhatnék. – Ajkai megremegtek, nem érintett már tovább. Lassan állt fel mellõlem, vett egy mély levegõt, megtöltötte tüdejét.

- Pedig felvettem egy újabb szerencsétlent, Oliver. S jól vigyázz fiam! Ez a fiú teljesen más lesz, mint az eddigiek. Ennek elmondtam mire számítson.

- Hogy nem tudok ugrani, mi? – horkantottam.

- Is – felelte anyám. – Van valamire szükséged?

- Csendre – vágtam hozzá, míg jobban összehúztam magam az ágyon.

- Értem. Akkor viszlát, s vigyázz magadra. Holnap is benézek. Oh… Hétfõn viszont kezd Mr. Wood.  Örülnék, ha legalább aznap kicsit… elnézõbb lennél.

- Nem leszek – közöltem vele. – Szia, anya.

°¤×¤°

Hétfõ reggel ugyan olyan kihalt lelkesedéssel estem neki a napnak. Jól tudtam mi vár rám aznap, s hogy mit kért tõlem anyám pár nappal ezelõtt, majd újra s újra, hogy aztán megbántódjon a válaszomon, s egyedül hagyjon. Azonban õszintén: nem érdekelt. Annyi mindenkire bízott már rá, abban a reményben, hogy majd õk tudnak velem valamit kezdeni amellett, hogy takarítanak s fõznek rám… sose jött össze. Mindet utáltam. Mindet.

Ettõl függetlenül felvettem egy nyúzott mackónadrágot, s egy szürke, elég jó állapotban lévõ pólót. Arcot is mostam, sõt, a hajamat is képes voltam megfésülni. Nem érdekelt hogy állt, de mivel pár nappal azelõtt mostam meg, zsíros nem volt. Egy laza mozdulattal kisöpörtem az arcomból, majd kigurultam a konyhába. Volt még egy jegeskávém, amit egy kis testmozgás s izomnyújtás után sikeresen elértem a hûtõben.  Fél kézzel tekertem a szék kerekeit, ugyanis benti használatra nem volt elektromos minikocsim. Bele-beleittam a kávémba, s míg eltornáztam magam a nappaliig, már zörgött is a kulcs a zárban, ami ezután kattant.

- Szóval ha reggel nyolckor kezd vagy kilenckor, én nem bánom. De kilenc után végkép legyen itt, Oliver akkor szokott kelni, s ha lehet, reggelit se ártana neki addigra készíteni. Attól kevésbé morcos. Szóval, ahogy mutattam ez a fõbejárat kulcsa, ez a lifté, ez pedig a bejárati ajtóé… - lépkedett anyám cipõben a folyosón, ami egyenesen a nappaliban végzõdött. – Szia kincsem! Már fent vagy? – jött oda hozzám, majd gyengéd csókot hintett a homlokomra. Rosszállóan néztem ezt a mûveletét, többnyire akkor csinálta ezt, mikor újabb szerencsétlent sózott a nyakamba.

- Darabokban – morogtam, majd ittam újra bele a mûanyag pohárba.

- Jó napot – szólalt meg az új ápolóm, aki idõközben a zoknis lábában bemerészkedett a barlangomban. S az istenit, ennek is kettõ volt! Félig a pohárba temetett arccal mustráltam végig a srácot – mert csak egy srác volt. Sõt! Egy roppant kicsi, látszólag indián srác, raszta hajjal, divatosan felöltözve. S gizda. Szörnyen gizda…

- Ez hogy fog visszahúzni az erkélyrõl, mikor épp próbálkozok majd megdögleni? – böktem a srác felé mindenféle köszönés vagy kedves szó nélkül. Anyám elsápadt majd, levegõ után kapva az illetõre nézett.

- Oliver… õ… én… sajnálom…

- Elõször meg kell szereznie a kulcsot, Mr. Hansen, hogy kimehessen az erkélyre. S egyelõre még én sem tudom melyiket kell majd úgy védenem – mosolyogta, amire csak felhorkantottam. – Hiyan Wood vagyok. Örvendek a találkozásnak – lépett oda, s nyújtotta a kezét. – Kezet ráz velem? – Nagyot sóhajtva nyújtottam felé a bal kezemet, hogy aztán eltûnhessen apró kézfeje az én hatalmas nagy tenyeremben.

- Ugye nem gondolod komolyan, hogy magázódni fogsz velem? – méregettem az arcát. Helyes kölyök volt. Nem tudom indiánoknál ez hogy ment, de az volt, na… tudtam én mit zabáltak volna körbe a nõk.

- Ha megkér rá, nem fogok – felelte továbbra is mosolyogva. Irritált, de jól tudtam, hogy az a mosoly egy-két nap után grimasszá fog változni. Mindig így volt, õ sem volt különb.

- Akkor ne magázódj. Utálatos. Öregít – engedtem el végül a kezét. – A nevemet meg úgyis tudod.

- Azért bemutatkozhatnál – sziszegte oda anyám. – Illendõ.

- Bunkó vagyok, szóval nem érdekel mi illik – néztem anyámra, majd ittam újra bele a poharamba. – Mutogasd csak körbe, milyen remek helyen akarok megöregedni s megpusztulni. S hol fogja majd magát õrültekházában érezni, s nem, mint ápoló. Oh, és remélem tud fõzni! – tekertem a szobám felé, majd egy határozott s kedves mozdulattal bevágtam az ajtaját, jelezve: szarok én rájuk.

Leraktam az addigra kiüresedett jegeskávépoharat az éjjeliszekrényre, majd az ágy mellé tekerve feltornáztam rá magam. Nehezemre esett a csonkom után nyúlni, még mindig. Gondosan betakartam, ugyanis mindig nagyon fázott, majd nagyot sóhajtva elvackoltam magam. Nem akartam én aludni, csak nem bírtam túl sok ideig azzal a kettõvel egy légtérben tartózkodni.

Az ágy másik felén pár könyv sorakozott, amiket elkezdtem olvasni. Apámnak szép könyvgyûjteménye volt, amit addig sosem értékeltem. Akkor azonban anyám tízesével hordta nekem a szépirodalmi mûveket, s a régi díjaim helyére - amiket elcsomagoltattam s berakattam a vendégszoba nagy szekrényébe a többi kellemetlen dologgal együtt – ezek a könyvek kerültek.  Akadt közöttük a görög ókorból, de Shakespeare mester összes könyve is itt volt. No persze jobban lekötöttek a modernebb darabok, amiket könnyebben fogtam fel. De így is nagyon elvoltam velük. Telt vele az idõ.

Épp egy modern klasszikust olvastam, amikor kopogtattak az ajtómon. Nem is várták meg a választ, fordult a kilincs, nyílt az ajtó, s anyám lépett be.

- Jöjjön csak, Mr. Wood. Ez is egy fontos helyszín.

- Innen kell majd kiganéjoznod – dörmögtem, de fel nem néztem volna a könyvbõl. Benyálaztam a mutatóujjamat, majd lapoztam. Anyám susmogott valamit arról, hogy mennyire kedves és energikus gyermek voltam, s szerintem inkább magát vigasztalta ezzel, mintsem Hiyant.

- Itt vannak a ruhái, a nagyban pedig a vállfások, de azokat nem használja túl sokszor.

- Az alsóim a kihúzhatósban a zoknijaimmal, csak hogy mindent tudj – mutogattam fél kézzel a szekrény felé, de még mindig a könyvbe néztem.

- Igen, itt vannak Oliver alsónadrágjai.

- A tangáim hátul vannak eldugva.

- Oliver…

- Persze, tudom, nem hihetõ. A cicis nénis magazinjaim vannak ott – néztem végül rájuk unottan. – Az ágy alá nem néztek be? Nyugodtan össze lehet ám fogdosni mindent, végtére is, miért zavarna? Csak a cuccaim. A MAGÁN dolgaim.

- Nem fogok semmit sem összefogdosni az engedélyed nélkül – szólt közbe egyfajta megnyugtatás gyanánt Hiyan. – Tiszteletben tartom a dolgaidat, a szokásaidat, mindent. Nem a kórház bentlakója vagy, hanem én jövök ide, mint személyi ápolós s kisegítõ. Ez a te otthonod. – Anyám halványan mosolyog, tetszett neki a srác magabiztossága s nyugodtsága. Én azonban jól tudtam, fog ez a kellemes hang méregtõl csöpögve ordítozni vagy sziszegni.

Nem feleltem semmit, csak vetettem rá egy utolsó pillantást, majd visszamélyedtem a könyvembe. Némán tüntettem: akkor is, mikor benéztek elköszönni. Fel se néztem rájuk, kizártam õket. Egyedül egy valami ragadt meg, méghozzá az, ahogy Hiyan elköszönt.

- Akkor holnap reggel, Oliver. Viszlát, s további szép napot.

A nyelvem hegyén volt egy frappáns, mogorva válasz, de nem szóltam utána. Legyen meg elsõ nap az az érzése, hogy nyert.