„Így halt ki a dicsõ sárkányvér-nemzedék királyi vérvonala a mi urunk kétezertizenkettedik esztendejében.”

Ez a mondat visszhangzik a fejemben, egész végig, a tanácskozás fennmaradó ideje alatt. Most, megöltem egy egész dinasztia arisztokráciáját? Egy hatalmas család édesapját? Olyan, mintha oldalamat két oldalról nyomná valami elemi erõvel, belém döfve hosszú karmait és fagyot pumpál belém. Egy hang sem hagyja el a számat, fájón szaladnak végig újra és újra elõttem a megtörtént események, ha lehunynám a szemem, akkor sem lenne jobb. A fekete vásznon is megjelennének a rémképek, tudom jól. Csöndesen átölelem magam, hátha a bensõmben elharapódzó jegességet kezeim melegével kiûzhetem. Szeretném, ha valaki megölelne, elmondaná, hogy ez az utolsó szándékos gyilkosság, amit elkövettem, hogy soha többé nem kell kioltanom életeket. Életeket, melyeket mások mindig hazavárnak…

„Így halt ki…”

Egy gondolat hasít át a fejemen, halántékom szúrósan lüktet. Itt, a varázslények világában minden annyira más, eltérõ az emberekétõl… Emberként nekem is saját külön világom volt, így még megrázóbb az különbség. Itt is az mûködik, mint a mesékben? Ha levágod a fejét, teste vele hal?

Remegõ ujjaim maguktól emelkednek fel, hogy számra szorítsam õket. Lehet, hogy végeztem egy egész… klánnal? Egy nagy családdal?

Halk karmolászás zökkent ki néma iszonyatomból, Avaron felállt a trónszékbõl. Mély hangja végigsuhan a termen, valamiért úgy érzem, mintha bennem is szólna ez az õsi, régi hang.

- Ideje nyugovóra térnem. Következõ holdfelkeltével távozom – szólal meg, halvány megkönnyebbülés suhan végig rajtam, hogy elmegyünk. A saját kastélyában csak nem akarja senkinek sem a halálát. – Az éjszaka ereje legyen veletek, barátaim és szövetségeseim.

Az asztal körül mindenki felkel, senki sem tesz másképp, mint ahogy Õ. Mély meghajlás, hosszú hajfonatok és tincsek lebbennek meg, ahogy fejet hajtanak Avaron elõtt. Fájón dobog a szívem, minden egyes lépésnél, ahogy Õt követem kifelé a tanácsterembõl.

Impozáns lépcsõn haladunk lefelé, gyomrom összeszorul, ahogy fokozatosan lentebb ereszkedünk. Milyen magasan lehettünk az elején? Édes Jézusom… Úgy, hogy még fokokkal lentebb halad nálam, úgy is magasabb, mint én. Vörös szemei halványan izzanak, mint két piros lampion a sötét éjszakában. Egy ajtót nyit ki, mikor végre leérünk, nem állok meg, félõ, hogy rogyadozó térdeim nem bírnák ki az egyhelyben való állást. A testõrség odafent maradt, rosszul éreztem magam attól, ahogy néztek. Nem tudtam eldönteni, hogy miért néznek úgy rám… Hogy megmeneküljek a tekintetek kereszttüzétõl fejemre húztam a köpeny kámzsáját.

„Így halt ki…”

Miért van értelme ennek az egésznek? Miért érzem úgy, hogy egy terv része vagyok, egy szánalmas fegyver, akit esetlensége és határozatlansága miatt mindenki kedvére irányíthat? Miért gondolom, hogy veszélyben vagyok, és mégis annak forrásánál érzem magam biztonságban?

Az ébenfekete hajat látva és forgolódó két íriszét csodálva folyton emlékeztetnem kell magam: Õ nem isten, akármilyen szép. Õ egy vámpír. Gonosz, erõszakos, vérszomjas és számító, kegyetlen. Megáll a szoba közepén, tekintetét végigfuttatja a mély, nyomasztó berendezésen, melyen az Õ külsejének színei tükrözõdnek dominánsan.

Lehajtom a fejem, talpaim alatt a szõnyeg dús és mély, szinte elnyeli apró, fehér lábaimat. A lábujjaim remegve simulnak a magas szálakhoz, ajkaim reszketnek, mintha halott lehelt volna rájuk csókot. Halott… Egy egész dinasztia… Miért érdemeljük ki ezt a sok szenvedést? Miért, mivel? Soha nem ártottam még senkinek sem, mivel érdemeltem ki ezt a szörnyû Sorsot? Mert megöltem Õt? Hiszen nem is bántottam… csak én kergettem bele a halál sötét, mindent elnyelõ karjaiba.

Lesütött szemeim elõtt megcsillan valami éles, hamarosan egy pohár alakja körvonalazódik ki könnyeim fátyla alól.

- Mi ez?

- Csak egy kis brandy. Ez majd feloldja a hideget, amely belülrõl emészt – nyújtja felém a poharat, reszketõ ujjaim megpróbálom határozottan a fújt üveg köré simítani, de még az is gondot okoz, hogy megtartsam. Megpróbálok inni belõle, az elsõ korty csípi a számat, mégis forró és meleg. De mintha kikerülné azt a fagyos tüskét a szívem körül. Mit hittem? Majd egy pohár aranyló tartalma fog segíteni rajtam…

Õ csendben nézelõdik tovább, vöröslõ pillantása mindent átfut, sehol sem marad ki részlet. Ostobán és egyedül állok a szoba közepén, érzem, hogy a hideg végigrohan a gerincemen. Ez nem átlagos hideg… csak egyszerûen képtelen vagyok megszokni és elfogadni, hogy minden ilyen eset után… minden eset ennyire tönkre fog tenni.

Vajon meg fogok õrülni?

- Hol a szobám? Szeretnék… egyedül lenni – suttogom halkan, mire a hátunk mögött az ajtó kinyílik és két hihetetlenül szépséges nõ lép be a szobába. Persze, amúgy is mennem kellett volna… Nem szeretném látni, mit fog csinálni… Tarkómnál égnek áll minden apró pihe, karjaimon a kicsiny szõrszálak felemelkednek ettõl a rengeteg rossz érzéstõl.

Közelebb lép, léptének zaját elnyeli a szõnyeg, de biztos vagyok benne, hogy szõnyeg nélkül is nesztelen lenne. Ujjait arcomra simítja, de ezek az ujjak most hidegek, akár az éjjel magára hagyott márvány.

- Ha tehetném, elvenném ezt a fájdalmat tõled, Anne, hidd el, tudom mennyire szenvedsz most – hangja lágy és érzõ.

- Megelõzhetted volna. Miért kényszerítettél erre, ha tudtad mennyi fájdalmat okozol nekem?

- Gyermekem… - halvány mosoly kerül arcára, de szemfogai nem bukkannak elõ. Újabb hideghullám csap rám, végigsikít a gerincemen, mint a legjegesebb szélvihar. – Én, mint Isten leggroteszkebb teremtménye, akinek egész élete a fájdalomról és annak elviselésérõl szól, elárulhatom neked, vajon miért teremtette Ádámot és Évát. Miért hozta létre az emberiséget. Miért kell szenvednetek.

Szóval szenvednünk kell…

- Mert szereti nézni a szenvedésünket? – lehelem, a szavak meg-megakadnak bennem, képtelen vagyok felemelni õket a jeges verembõl. Vállamra simítja karmos kezeit, magához húz, karjait körém fonja. Esetlenül bújok hozzá, megnyugtat az ölelése, az hogy hideg a bõre, az sem zavar már… A teste erõs, biztonságot sugárzó és hatalmas. Jó érzés beletemetkezni az óvó karokba, mégha ki is használnak…

- Anne. Ó, drága Anne… Oly keveset tudsz még – sóhaja végigfut rajtam, kedveskedõ ujjai a hajamba mélyednek, örülök az ölelésnek, örülök az érintésnek. Mert van, aki megölel és megérint. Mert megtud… Isten mégis megengedi, hogy valaki törõdjön velem, még a maga gonosz módján is. De ettõl még… nem kapom vissza a családom! A régi életem! A vágyaim, az álmaim, az érintésem, a szépet és a csodákat!

- Akkor magyarázd el… segíts megértenem, miért kell ennyit szenvednem? Miért nem lehetek boldog? – sírom mellényébe, ráz a zokogás, amitõl égnek a szemeim, gyomrom mégis hólabdává zsugorodott össze. Kábán bújok hozzá, érzem, hogy párolog belõle valami megnyugtató, ami rázkódó testemet csendessé varázsolja…

***

Lassan nyílnak fel a szemeim, mintha valami türelmesen visszafelé húzná, a másik irányba. Kábán érintem kezeimet arcomhoz, végtelenül fáradtnak érzem magam, de a bennem dúló fagyos vihar már csendes hûvösséggé apadt. Felegyenesedve az ágyban veszem észre, hogy a bal oldalamon talán feküdhetett valaki. Lüktetõ halántékomhoz szorítom ujjaimat, lehunyt szemekkel próbálok meg visszaemlékezni az estére, de Avaron szobájában minden elsötétült. Vagy… még este van?

Ablaktalan a szoba, nyilván még mindig az alagsorban lehetek. Óvatosan felkelek, hogy megkeressem a mosdót, de minden erõmre szükségem van, hogy ne roskadjak össze minden lépésemnél. A fürdõszoba annyira impozáns, hogy a lélegzetem is eláll tõle, ahogy feloltom a villanyt. A lágy, halványlila burájú lámpa fénye végigömlik a csempéken, amelyek olyan fehérek, akárcsak a lecsiszolt kagyló héja.

Az aranyszínû csapok olyanok, mintha egy nagyon régi kor letisztogatott maradványai lennének, félve érintem meg õket, majd engedem meg a meleg vizet. Nincs zuhanyzó, de valahogy úgy érzem, hogyha elmerülök a forró vízben, jobban fog esni, mint egy gyors zuhany.

Óvatosan vetem le a ruhákat, oldalt rengeteg apró üvegcsében különbözõ színû illóolajok csillognak, a halvány, puha fényben. Mint Avaronnál… ott is annyi minden volt a fürdõszoba polcokon…

Beleszagolok pár illatba, de nekem túlságosan tömények. Bár… elmerengve nézem a kubebás üvegcsét. Az éles, citromos-gyümölcsös illat szinte végigvág rajtam, annyira intenzív. Belecseppentek a vízbe, majd vigyázva lépek a kádba és merülök el benne. A hatalmas kádban rajtam kívül még három ember mindenféle szorongás nélkül elférne. Kinyújtom lábaimat a forró víz alatt, nem számít, hogy kicsípi a bõröm és piros lesz… Úgysem látja senki.

Fáradtan döntöm hátra a fejem, apró, szivacspárna helyezkedik el pont a tarkómnál, kényelmesen elhelyezkedve. Elzárom a csapot, az óvatos, lila fény szinte derengõvé teszi a környezetet. Lehunyom szemeimet, élvezem a kábító, erõs illatot, érzem, hogy körüllengi az elmémet, nehezen rátelepszik. A melegség teljesen átjárja a testem, a hûvösségérzet lassan bár, de elmúlni látszik. Felemelem kezem, egy maréknyi habot nézegetve. Régebben imádtam fújkálni, a lazább hab úgy szállt a levegõben, mint a konfetti.

A tömött buborékokon keresztül a lila sugarak megtörnek, szikrázik a kezemben az apró hegy.

Olyan jó érzés… itt szeretnék maradni. Örökre…

Meleg vesz körül, finom illatok, a víz úgy ölel körbe, mintha egy hatalmas ölelés szorongatna meg forrón, szeretõn.

A vízbõl kilépve meglátok egy köntöst, szorosan betekerem magam vele. A ruha plüss anyagból készült, vagy legalábbis nagyon olyan a tapintása, ráadásul nagyon vastag. Itt, az alagsorban azért meglehetõsen hideg lehet… bár, az alagsorban nyugvóknak ez a legkisebb gondjuk.

Kilépek a szobába, ez nem lakosztály, mint ami Avaronnak van, de valahol kell lennie egy gardróbnak. Vigyázva nyitok ki minden ajtót, a fürdõtõl kicsit erõre kaptam, finoman húzom odébb a tolóajtót. Mennyi ruha! Csodálkozva lépek be a hatalmas helyiségbe. Majdnem akkora, mint az én szobám otthon…

De mindegyik ruha félelmetesen kivágott, ero… elpirulok a gondolatokra, hogy mások itt, ezen a folyosón ilyenekben sétálnak… Ráadásul láttam ugyanezeket a ruhákat férfi kiadásban is. Forrón elönt a szégyenlõsség, gyorsan akasztom vissza a kérdéses ruhadarabot, ami inkább csipkés volt, semmint…

Nagyot nyelve teszek még egy próbát, hogy keressek magamnak valami kicsit zártabbat. Ha jobban belegondolok, régebben bizonyára szemrebbenés nélkül fel is próbáltam volna, bár kizárólag csak a magam örömére. Most, mindezek után, amiken keresztülmentem az utóbbi pár hónapban, nincs kedvem ezzel mulatozni.

Minden hiába, egy sóhajjal adom fel a próbálkozást, nincs nekem való ruha ebben a méretes szekrényben sem. Méretben mind jó lenne, de… így nem megyek ki senki elé. Már az is arcpirongató, hogy valaki más képes ezeket hordani. Kezeim arcom két felére simítom, érzem, hogy elvörösödtem megint. Kilépek vissza a szobába, a fürdõszobából áradó meleg kissé megszédít. Mintha oldalt láttam volna egy fotelt…

Arra veszem az irányt, de mikor leülnék, látom, hogy már ül benne valaki. Megilletõdötten pislogok az aranysárga szemekre, majd mély zavar csapja fel a fejét bennem, szégyellve lenge ruházatom húzom összébb magamon a köntöst.

- Jobban érzed magad, kedvesem? – súgja, mély hangja nem olyan hatásos mint Avaroné, de képes ezzel is mélységes zavarba hozni. Mióta ülhet ott? Ez a gondolat üti fel a fejét bennem, de mikor mozdulnak a lábai, hogy felkeljen, riadtan teszek hátra pár lépést.

- Semmi baj. Királyom kért meg rá, hogy itt legyek – hangja furcsán cseng, nem tudom megmagyarázni, mi lappang a szavak mögött. Valamiért képes vagyok ezeket a dolgokat észrevenni, de megmagyarázni nem. Sosem voltak ezelõtt ilyesfajta megérzéseim…

Égõ, szinte parázs vörös haja a sötétben mint egy fáklya, világít, aranyszín szemei végigsiklanak rajtam. Megremegnek ajkaim, mikor felém nyújtja kezét. Mindig ezt csinálja… De mindig is éreztem, hogy más, mint egy segítõ kéz. Nála más. De nem tudom, mit jelenthet…

- Miért hezitálsz mindig? – búgja, borzongás fut végig rajtam, ahogy kiejti kérdését. Kezével azonban megfogja enyémet és magához húz, vonakodva bár, de hagyom, hogy ezt tegye. Az ölébe ültet, ha nem akarnék, akkor sem tudnék tenni ellene semmit sem. Arcát a köntös karjába simítja, megpróbálom eltolni magamtól, de ahogy ujjaim a hajába siklanak, furcsa hangot ad ki magából. Riadtan próbálok meg kiszökni az ölelésbõl, de nem engedi.

- Miért vagy ilyen meleg? – kérdezem zavartan, kezét az enyémre simítja, érzem, hogy bõrébõl párolog a meleg. A vámpírok hidegek, hacsak… Szabad kezem a nyakamra simítom, kikerekedett szemekkel érzem meg a fognyomokat bõrömön. Felháborodva teszek újfent kísérletet arra, hogy megszabaduljak tõle, nem is értem, hogyan voltam képes az ölébe ülni… Könnycseppek gyûlnek a szememben, eszembe jut a két gyilkosság, úgy remegek meg, mint akibe áramot vezettek.

- Eressz el… hagyj békén… - kérem elakadó hangon, válaszul csak szorosan magához von, egy határozott mozdulattal, átölelve csitítgat.

- Ssss… Ne haragudj… Azért vagyok itt, hogy segítsek – duruzsolja, egyik keze még mindig az enyémet szorongatja, szabad kezének ujjait a hajamba mártja. Sokáig ülünk így, meg nem tudom mondani mennyi ideig… Csendesen hüppögök, de a belõle áradó melegnek nem tudok ellenállni…

- Anne… Sajnálom, hogy idehoztalak, annyiszor megbántam már – hajol közelebb, orrával végigsimít nyakam ívén, szabad kezem tehetetlenül nyomódik mellkasának.

Miért kell… ennyi mindenen keresztülmennem? Kihasználta a helyzetemet, és megharapott… Felerõsödik bennem a remegés, a fürdõ okozta idilli pár pillanat úgy repül tova, akárcsak tarkalepke a messzeségbe. Lágyan simogatja a gerincemen, ujjai fel-le siklanak hátamon, kézfejemet hüvelykujjával cirógatja, miközben folyamatosan susogó hangot ad ki.

- Cedric… hagyj magamra, kérlek! – kérem esetlenül, égõ tincsei megemelkednek, ahogy megrázza fejét. Gyámoltalanul sóhajtok fel, ismét ólmos fáradtság lesz úrrá rajtam, kábán dõlök neki, arcomat melengeti a bõrébõl párolgó finom forróság.

- Nem tudnálak… - felel karcosan, felnyikkanva érzem meg, ahogy megharap, ugyanott. Továbbra is simogat, kicsit hátrább dönt, érzem, ahogy a maradék erõm lassan de biztosan elfolyik belõlem, akárcsak a lyukas zsákból a pergõ búzaszemek. Fejem hátrabicsaklik, hátamat simogató kezét tarkóm alá helyezi, hogy megtartson. Szemhéjam remegni kezd, ujjaim görcsösen markolják ruháját, ahogy feláll és megindul velem.

- Mit… - nagyot kortyol belõlem, halk sóhajjal érzem meg magam alatt a puha matracot és a párnákat, kezeim tehetetlenül esnek testem mellé, Cedric pedig lassan, fokozatosan kortyol belõlem. Esetlenül, rongybabaként fekszem alatta, érzem, ahogy a bõre süt a melegségtõl, félig öntudatlan állapotomban, furcsa módon élvezem, ahogy az enyémhez súrlódik.

Olyan jó… meleg…

Elengedi a nyakam, hosszan végignyal rajta, érzem, hogy már nem párolog belõlem az élet, de a kevéske, ami meg is maradt, nem tudja megemelni a testem. Hiába van nyitva a szemem, elmosódott, körvonaltalan alakját látom csupán, két arany gömböt látok izzani a félhomályban. Valamit mond mély hangján, hideg csapja meg a bõrömet, de rögtön valami forró hengeredik rá, halkan felnyögve érzem a bódító meleget.

Egyre messzebb távolodom, mintha valami lefelé rántana valami mély feketeségbe, nem hallom már a hangokat, tompán érzékelem érintéseit, simogatásait, fuvallatként csodálom vörös haját. Szemem lecsukódik, élvezem a forróságot, a borzongató hõhullámot, amely átölel, mint egy szeretõ test…

Kábultan rohan végig rajtam valami elementáris erõ, arra a pillanatra fájdalmat is érzek, de hamar elmúlik, tovább lebegek a sötétségben, hõség kúszik végig rajtam, mindenem szinte lángol…

Meg fogok égni?

***

Felébredve úgy érzem, meg sem bírok mozdulni. Szemeim kinyitása is hatalmas feladat, így mikor nagy nehezen sikerül, csupán a baldachin tetejét pillantom meg. Elgondolkodom egy pillanatra, hogy hol is lehetek, majd rájövök, hogy konferencián voltunk és… Annyi helyen van bennem egy sötét folt! Mégis, ha erõlködni próbálok, hogy visszaemlékezzek, csak Avaron égõ tekintete és szemei sejlenek fel, a sok zavaros kép között az Õ alakja egyedül biztos és kivehetõ.

Oldalt valaki motoszkál, így odafordítom nagy nehezen fejemet, hogy lássam, ki van ott. Egy apróbb, hozzám hasonló termetû fiú toporog az ágy mellett, kezében egy pohárral, de nem látom, mit tart benne. Köszönés nélkül, magával küzdve araszol közelebb, láthatóan zavarban van és fél. Megesik a szívem rajta.

- Tedd csak le az éjjeliszekrényre – mondom kedvesen, fáradtan.

- Köszönöm… - sóhajtja, remegõ kezeivel a poharat leteszi. Még magam sem tudom, hogyan fogok elnyújtózkodni odáig… Elfordul, kezében egy ezüstnek tûnõ tálcával. Barátságosan mosolygok rá, de lábainak remegése nem marad abba.

- Éjjel van, vagy nappal?

- Pár óra múlva lemegy a Nap – válaszolja készségesen, a kelleténél kicsit gyorsabban. Zavartan áll egyik lábáról a másikra, alsó ajkára harap, fekete kis göndör fürtjeit alig tudom kivenni a sötétbõl.

Óvatosan megpróbálok felkelni, odacsúszok az ágyon az éjjeliszekrényhez, hogy elvegyem a poharat. Beleszagolok, nagyon furcsa illata van, de mikor a fiúra nézek, látom, hogy eltakarja az arcát. Meghökkenve nézek végig magamon, mégis mi lehet a probléma, de a szatén takaró alatt…

- Jézusom! – sikkantok fel, gyorsan teszem vissza egy csendüléssel a poharat és rántom fentebb magamon a takarót. Éget a szégyen, és akármennyire is erõlködök, nem jut eszembe semmi… - Ne haragudj…

- S-semmi… Idd ki a poharat, az majd pótolja az elvesztett vért – hadarja, majd villámgyorsan kiiszkol. Szomorúan nyúlok a pohárért, égõ arcomból hamar kifut a szín, mikor nem tudom megállapítani, milyen színû a benne lötyögõ folyadék. A számhoz emelem és megiszom, hirtelen vág végig rajtam valami erõs, és mint akit fejbekólintottak, úgy ülök tovább az ágyon.

Ezek után könnyedebben mozogtam, az íztelen folyadéktól egyszerûbbnek tûnt minden. A fotelben levõ dobozkára pillantva érdeklõdve lépek oda, hogy felnyissam. Hálásan pillantok körbe, mikor meglátom, hogy ruha van benne. Gyors fürdõt veszek, felöltözöm és felkötöm a hajam, hogy ne zavarjon.

Hidegvízzel mosok arcot, arcom foltokban kipirul, vérkeringésem felfrissül, sokkal jobban érzem magam, mint tegnap éjjel. Nem merek kimenni a szobából, így leülve a karosszékbe kezdek el gondolkodni, hátha sikerül megfejtenem, miért nem emlékszem számos dologra…

Az biztos, hogy a konferencián Avaron megmutatta, mire vagyok képes, és ennél a pontnál végigömlik rajtam a felismerés, keményen végigvág rajtam, fázósan húzom fel meztelen lábaimat, hogy átöleljem térdeimet. Hát persze…

„Így halt ki…”

Szavait képtelen voltam kitörölni az agyamból, s mindazt, amit nekem mondott a lakosztályán… De utána valami szurokszerû, ragadós valami tapadt az elmémre, melyet nem tudok elsöpörni. Ujjaim kétoldalt halántékomra szorítom, hogy serkentsem a vért a fejemben. Felébredtem, elmentem fürdeni…

Itt volt Cedric…

De innentõl semmi… Miért nincs semmi?

Már csak a fiú ugrik be minduntalan, aki behozta nekem azt a poharat és az ételt.

***

Pár óra múlva tényleg értem jönnek, ráadásul Cedric. Megkérdezném tõle, hogy miért volt itt tegnap este és hogy mi történt, de õ csak szótlanul megindult elõre a lépcsõn, majd maga elé engedve követett. Lenyeltem a kíváncsiságom, inkább meglepõdötten nézelõdtem, tegnap éjjel nem volt lehetõségem körülnézni. Szinte minden üvegbõl van, hatalmas, fehérre csiszolt szobrok tartanak kezükben kancsót, a tetõn átsejlenek a csillagok. Az egész annyira impozáns és gyönyörû… Azt hiszem, Avaron kastélyában is láthattam hasonlót, csak ott kevesebb a szobor.

A díszteremben hosszú ideig tart a protokolláris búcsúzkodás, de én nem érzem magam fáradtnak, sõt. Viszont, hogy nem csinálok semmit, szabadon ereszti gondolataimat, a tegnapi borzongató élmények sora lassan rág belülrõl. Folyamatosan azok a szavak járnak a fejemben, amiket kiejtett a száján, mindenre úgy emlékszem, mintha felvésték volna elmém falára. Csak az a kis idõ, amíg Cedric…

Lopva pillantok fel rá, a szeme sarkából engem néz, így zavartan elkapom a tekintetem róla és inkább a királyt figyelem.

 Mikor Avaron kifelé indul, megkönnyebbülve hagyom itt ezeket a lényeket és követem Õt a kocsiba. Beülök mellé, hatalmas alakjára úgy fest, külön, magasított belsõ utasteret terveztek és mégis… vállaival szinte még a levegõt is kiszorítja, a tér összeszûkül. Mintha mindenhol Õ lenne.

- Kellemesen telt a pihenésed? – kérdezi, átható, vörös szemei engem pásztáznak.

- És neked, felség?

- Anne, mellettem lehetsz õszinte. Azt kérdezd meg tõlem, ami valóban érdekel – mondja karcos hangján, mely megremegteti a bensõm.

- Honnan…? – kérdezem halkan, mélységesen meglepõdve. Honnan tudja, hogy kérdezni akarok valami mást? Tegnap éjjel óta folyamatosan az Õ szavai keringenek a fejemben, mint egy megzavart vizû tó felszíne. A kérdés, ami annyi embert foglalkoztat, legyen hívõ vagy istenkáromló… A válasz, amelyre mindenki áhítozik, amely megmagyarázná, miért létezünk…

Államra simítja hosszú ujjait, picit fentebb emeli a fejem, kontyom leheletnyit mélyed bele az autó ülésébe, ahogy felnézek rá. Hatalmas teste még így, kicsit távolabb tõlem is beborít, kiráz tõle a hideg és nem tudom megmondani, hogy jó értelemben-e...

- Amikor rám nézel, soha ne feledkezz meg arról, ki vagyok én. Elõttem nincsenek titkok sem a földön, sem az égen, sem egy ember szívében, drága gyermek – tengermély hangja átölel és betakargat, ujjai nyakam bõrére siklanak, fuvallatnyin érintenek és mégis úgy érzem, hogy lángolok tõle. Arcom kivirul, szinte ég, szívem hevesen és szaporán ver érintésére, nehezemre esik venni a levegõt… Zavar üti fel a fejét bennem, megpróbálok eredeti célomra koncentrálni, miközben lágyan, puhán cirógat.

- Miért kell szenvednem? Amit tegnap mondtál… nem fejezted be. Azt mondtad, tudod miért teremtette Ádámot és Évát, és tudod, hogy miért kell szenvednie az emberiségnek… Miért? – elmúlik a borzongás, hideglelést érzek csak már, semmi mást. – Miért?

- Nincs még egy olyan élõlény a világokban, amely lelke ily gyönyörû lehet, mint a tiétek. Minél több fájdalmat éreztek, annál nemesebbé váltok. Ó Anne, a te lelked olyan szépséges, akár a kopárszürke mezõn nyíló ibolya. Nincs senki, akit ne varázsolna el a belõled sugárzó erõ, oly erõsen ragyogsz.

- Tessék? Nem értem... – megzavarnak szavai, mikor rólam is beszél, de képtelen vagyok elszakítani szemeimet mozgó szájáról és vöröslõ szempárjától. Szinte elbûvölve várom a szavakat, iszom a sok betût, melybõl kirajzolódik több évszázad válasza…

- A fájdalom nemesít, bizonyára hallottad ezt az õsi mondást, amely az emberiséggel egyidõs. Az emberi lélek ha szenved, akkor oly nemes...! Felbecsülhetetlen és csodálatos tulajdonság ez, Isten legnagyobb ajándéka, szeretetének igazi megnyilvánulása az õ imádott gyermekei felé – suttogja, elcsodálkozva figyelem minden rezdülését, holott az agyam már régen máshol jár… Szebbek leszünk tõle? Nemesebbek? Mi értelme ennek, ha egyszerûen… fáj? A fájdalom tenne boldoggá minket, embereket? A fájdalom tesz minket érzõvé?

De hát ennek semmi értelme nincs…

Simogató ujjait érzem meg arcom bõrén, az utolsó szót szinte a számra leheli, úgy érzem, mintha a testemre valami fátyolt lebbentettek volna, mintha valami teljesen körülölelne. Kirajzolódik elõttem arca, ilyen közelrõl látva elakad a lélegzetem, lehunyom szemeimet, s szája az enyémre simul… Ezernyi hangya rohan végig rajtam egy pillanat alatt, szemeim elõtt megannyi csillag táncol, altestemben forróság összpontosul… Ez az érzés… Szikrák pattognak bõrömön és alatta, többször összeránt valamiféle erõ és elsötétül minden.

***

Újabb ébredés, remegõ kezemmel fordulok oldalamra, de nincs mellettem senki, aki elmondaná… aki segítene rajtam. Újra és újra elájulok, kerülök öntudatlan és eszméletlen állapotba, képtelen vagyok erõsen és határozottan megtartani magam… Csendesen sírok a sötétben, nem tudom, van e valaki a közelben, de nem is szeretném tudni…

Itt mindenki annyira felsõbbrendû, erõs és hatalmas, apró porszem vagyok, akit lám, folyton alvásra kényszerítenek… Magamhoz ölelem a párnát, boldoggá tesz, hogy ezúttal nem vagyok teljesen meztelen és gyenge, akárcsak egy kisegér.

Felrémlik bennem, mi történt az autóban, arcom ég, mintha felpofoztak volna. Hihetetlen érzés volt, valami perzselõ, ami után kellemes borzongás és nyugodtság maradt csupán. Eltolom magam az ágytól, hátrálva ülök sarkaimra, ahogy a rajtam súrlódó finom anyagot érzem. Megremegnek ajkaim, önkéntelenül nyúlok hátra, nyakam alatt megpróbálom kitapogatni a szörnyû motívumot. Ujjaim alatt halványan domborodnak ki a minták, iszonyodva kapom el onnan a kezem és gyorsan lemászom az ágyról. A hirtelen mozdulattól könnyeim kiszöknek szemem párkányáról, de türelmetlenül söpröm el õket.

Nem, erõsnek kell lennem! Nem hagyhatom csak így, hogy magával sodorjon az ár…

Talán órákig, talán pillanatokig õrlõdöm gondolataim között, mígnem kopogás szeli át a mélységesen csendes szoba némaságát. Megilletõdve sikerül elhebegnem egy „Szabad”-ot, mire beperdül egy fiatal lány. Bõre bronzos, haja hihetetlenül barna, olyan mogyorószín, melyet rengeteg nõ festéssel tudhat csak magáénak. Szemei boldogan ragyognak, olyan kékek, akárcsak egy husky tekintete.

- Fú, de szép vagy – áll meg egy pillanatra, teste csak úgy ontja a meleget, nyilván érzéki csalódás, a rajta játszó meleg jegyek miatt. Megrázza a fejét és bemutatkozik. – Bocsánat, a nevem Cherry, Arthur gazdám egyik… - kicsit elgondolkozik, keresi a megfelelõ szavakat – maradjunk annyiban, hogy vérdonora, rendben?

Mosolyából elõvillannak fogai, olyanok, akár a legfehérebb gyöngysor.

- Szia Cherry – köszönök vissza halkan az ablak mellõl. Ki az az Arthur? Én nem ismerek ilyen nevû vámpírt, bizonyára egy lehet Avaron gyermekei közül… Ahogy rá gondolok, újra összeráz a gyönyörû borzongás, fázósan húzom összébb karjaimat, pedig forrón suhant át rajtam az érzés, csupán nekem idegen.

- A királyunk kért rá, hogy nappalaimat töltsem veled – billenti oldalra a fejét, valahogy annyira ismerõs mozdulat. – Gyere, sétáljunk egyet, ez a szoba olyan nyomasztó.

Nem ér hozzám, melegvérû, élõ szervezet õ, de boldogan cseverészve kering körülöttem sétánk közben, mint valami megkergült cirmos. Látom, hogy sokszor szeretne érinteni, amit különösnek találok, de bizonyára olyan lény, amely szereti ha érintik és jól érzi magát más testek közelségében. Éppen ezért inkább körülugrál, forog, mindent megmutat, a képeket viszont elhessegeti, szerinte nem nagy durranás pár ecsetvonással ilyet felmázolni, szó idézem. Látok Van Gogh festményt, Picassót, Tintorettót. Olyanokat, amelyekrõl csak feljegyzések szólnak, találgatások, hogy vajon hogyan is nézhet ki.

És mind itt van…

- Ne mondd, hogy téged érdekelnek ezek a színezett lepedõk! – fújtat.

- Szeretem a mûvészetet – mosolygok rá halványan, mire játszin körbeperdül, szinte várom, hogy elterüljön. – Ne haragudj, hogy rákérdezek, de milyen lény vagy?

- Ó, szóval ezen töröd a fejed?

Észrevette, hogy gondolkodom a dolgon? Ennyire látszott? Meghökkenve nézek a lányra, aki furcsán egzotikus külsejével és a hozzá nem illõ szemekkel felnevet.

- Ugyan, véroroszlán vagyok, vagy inkább mondjam úgy, véroroszlány? – kacsint.

- Véroroszlán? – érdeklõdöm. Van ilyen? Eddig vérfarkast láttam, meg a tanácskozáson a vérsárkányokat… Persze észreveszi, hogy kíváncsian függök minden szaván, így tovább haladva mesél nekem, milyen sok fajta vérlény létezik.

- … és még ott vannak a vérmedvék, de királyunk egyik gyermeke sem tart olyat. Most képzeld el, teliholdkor becammog egy grizzly a szobádba – tartja el maga mellett görbén a karjait, mintha a tömegét akarná mutatni, felfújja az arcát és döcögni kezd a folyosón.

- És olyan van, hogy vérkígyó? – borzongok bele a kérdésbe.

- Õõõ… hát, konkrétan csak a vérkobrákat tudom, de abból is csak egy van itt a kastélyban. Túlságosan büszkék és szeszélyesek, meg persze a hipnotikus szemeik miatt rátermett vámpír tudja csak uralni õket. Mellesleg megjegyzem, ki nem állhatom azt a srácot. Olyan visszataszító – nyújtja ki a nyelvét, mintha valamiféle ízt érezne.

- Na, végre megérkeztünk – lép egy hatalmas ajtóhoz, méretéhez és karjainak méretéhez képest játszi könnyedséggel nyitja ki a hatalmas szárnyakat, én pedig feleszmélek az irdatlan terem láttán, ahol volt már esélyem megfordulni.

A bálterem most teljesen üres, senki sincs bent, az engem kísérõ pedig nevetgélve szalad a parkett közepére és kecses, lágyan ringó mozdulatokkal táncol egy széles kört. Boldogságának hangja visszhangzik, ezernyi hanggá változtatva egyetlen örömteli kiáltást. Oldalt egy színpad helyezkedik el, megannyi csodálatosan megmunkált hangszerrel. Lassan lépdelek oda, vigyázva, nehogy megérintsem a csodálatos pálmafákat, és leguggolva veszem szemügyre a csodálatos remekmûveket. A legtöbbjük fából van, így nem érinthetem meg õket, sóvárogva pillantok a zongora felé, melynek zenéjéért rajongok.

- Anne? Akarod, hogy játsszak neked? – szólal meg közvetlenül mellettem, a lélek is majdnem elhagy, úgy megijedek. Gyorsabb arrább araszolok, hogy elférjen mellettem. A narancsvörös napfény a hatalmas üvegfalakon szinte végigsimít mindenen, közöttük rajtunk is.

- Te tudsz zongorázni? – kérdezem megilletõdötten, mikor már a hangszer elõtt ül. Fürge, napbarnított kezeivel lenyom egy billentyût, ami sokszorosan végigrohan a néma termen.

- Hát persze! Nem csak a szép pofimért vagyok itt – fújja fel az arcát, mint egy hörcsög, halvány mosolyom kiszélesedik. Ahhoz képest, hogy oroszlán, nem túl… hát, inkább úgy mondanám, nem illik rá a fenséges jelzõ. Habókos, vidám, örökké kedves lánynak tûnik.

- Játszol nekem? – kérem halkan, mire boldogan biccent.

- És mit szeretnél? Ez itt kívánságmûsor – tárja szét a karjait. – Sõt, még táncolhatsz is, egy lélek sem lesz itt, egészen négy perc, ötvennégy másodpercig. Egészen elmúlattuk az idõt a felsõbb szinteken – mereng el egy pillanatra, majd még hevesebben hajol hozzám a zongorától. - Sõt! Énekelj! Hallják csak meg, ébredjenek csak fel… ezt hallják, mikor vért vesznek magukhoz, el lesznek ragadtatva.

- Énekeljek?

El lesznek ragadtatva? Miért? Miközben más életébõl táplálkozva hallgatják az én hangomat? Miért lenne az olyan… jó dolog?

- Naná! – erõsíti kérését meg bólogatva.

(zene)

Visszafordul a széken a zongora billentyûihez, finoman kezdi el leütni a hangokat, egyiket a másik után, lassan, óvatosan bújik elõ a hangszerbõl a lágy dallam. Magamhoz ölelem térdeimet, figyelem a fényárban úszó táncparkettet, a vöröslõ falakat, ringatom magam a zene ritmusára, ami alap és csendes, kellemesen lomha, akárcsak egy ásító oroszlán.

Lassan az egész lényem átitatódik a simogató dallammal, s már azon kapom magam, hogy halkan énekelni kezdek hozzá. Hangom többszörösen visszhangzik az üres bálterem falai között, tovább ringatózom, lelkembõl tör fel az ének, minden szó után úgy érzem, mintha valami nehéz aprón, kis darabokban leszakadna rólam…

Szeretnék még több könnyebbséget, lehunyom szemeimet, elengedem lábaimat és óvatosan kinyújtom õket, talpaim alatt érzem a jeges márvány érintését. Végigborzongat a hûvös, élettelen érintés, a Nap forró, vöröses melege szemhéjaimon át is kapaszkodik, nem akarja, hogy az éjjel legyûrje forró lényét.

„Ez a vég

Tartsd vissza a lélegzeted

S számolj tízig

Érezd a föld mozgását

És aztán

Halld a szívem”

Felállok, arcom a meleg felé fordítom, élvezem a puha simogatást, az erejét, amivel feltölt, utoljára nyúl felém, éhesen, ragaszkodón, kapaszkodva, majd lassan, lefelé kúszva rajtam elhalványul…

„Ahová mész, oda megyek én is

Amit te látsz, azt látom én is

Tudom sosem leszek

Biztonságot adó

Szerelmes karjaid nélkül

Távol tartva a fájdalomtól”

Hosszan eltartom a végét, kiadva minden érzelmem és bánatom, fülemben csak a saját hangom zúg, kezeim mellkasomra, majd szívemre szorítom, ahogy lassan befejezem. Mikor tapsolni kezd valaki, kipattannak a szemeim, ijedten fordulok hátra, ahogy Cherry tapsol, de váratlanul a hátam mögött rákontráznak.

Akadozva nézek vissza, s látom, hogy már nem csak ketten vagyunk a teremben. Rengeteg vámpír álldogál a parketten, szemeik vöröses fényben izzanak, holtsápadt kezükkel kimérten tapsolnak, mások még csak most szállingóznak be. A trónusra emelem a tekintetem, látom, hogy Avaron nem ül benne, halványan megkönnyebbülök.

Mélységesen mély zavaromban próbálok valamiféleképpen kikerülni a váratlanul kapott közönség és rivaldafény elõl, Cherryt látom, ahogy éppen egy ébenfekete hajú, égetõen parázsló szemû vámpírhoz igyekszik a tömegen át. Átkarolja, nyilván dicséri, csókot váltanak, én pedig nem akarok... hogy csak így leplezetlenül nézem õket, tehát inkább megpróbálkozom kiszökni a terembõl.

Cedric tûnik fel minden elõzmény nélkül a bal oldalamon, karját nyújtva felém, melyet miután körbenéztem mennyien látnak minket, kisvártatva elfogadok. Elégedett mosoly kerül ajkaira, kendõzetlen mozdulattal csókol a hajamba, hosszan, lehelete végigszalad a fejbõrömön, amitõl megborzongok.

- Miért…? – kezdeném, de nincs idõm végigmondani, ugyanis Avaron tûnik fel a népes vámpírközönség rendezetlen sorai között, akik most, alázatosan félrehúzódva tesznek hátrább pár lépést, hogy elengedjék Õt. Ahogy közeledik, megremegnek a térdeim, érzem, hogy az arcom pírban úszik.

Lesütöm szemeimet, de vöröslõ pillantását érzem magunkon. Nem csak rajtam, az engem karoló Cedricen is, aki elengedi a karom, így meg tudom adni a kellõ tiszteletet a királynak.

- Megzavartam az ébredésed, bocsáss meg… - hajtok fejet alázatosan.

- A szavam, semmi más.

Nem sokáig vívódik, s amikor felemeli a fejét, szemei szomorúan tükrözik a csillagos eget.

- Én… elfogadom.

Kinyújtott tenyerembe simítja remegõ kezét, hosszú karmos ujjaim lassan és gyengéden fonódnak köré.

- Az alku megköttetett. Fordulj meg, gyermekem.

Engedelmeskedik, haját félresöpri a nyakáról, feltárja elõttem sápadt és puha bõrét, amelyet elõttem férfi még nem érintett. Hátán tekergõzik az átokjel, érintésemtõl lüktetni és tekergõzni kezd. Érzi a hatalmam. Hajtincseit félresimítom teljesen, és feléledõ félelmétõl izgatott borzongás fut végig testemen. Ha ennyire erõsen fél, zsákmányként fogok vele bánni, az pedig a vesztét jelenti.

- Ne félj, gyermekem. Ezzel az alkuval az életed örökre meg fog változni.

Átölelem keskeny derekát, arcomat bõréhez simítom, majd belevájom tûhegyes fogaimat. Behunyt szemekkel kóstolom meg mézédes vérét, amelyben az élet zamata keveredik a halál kesernyés aromájával. Fantasztikus íze van! Fantasztikus...

Elmémben felidézem a kötésmágia szavait, végigfut tudatomon ez erõm, és ahogy bõre alá küldöm, mint valami lándzsát, összerándul a karjaimban.

Nincs halandó szolgám, soha nem is akartam. De õt most megbélyegeztem, az elsõ jegyet ráhelyeztem. Ettõl tovább fog élni, kötõdni fog hozzám, de nem esik bántódásom, ha meghal. Amikor alkunk véget ér, akkor majd leveszem róla.

Ájultan ernyed el karjaimban, már nem látja a körülöttünk táncoló aranyszínû mágiát, és nem érzékeli, hogy körénk gyûlt az összes gyermekem.

- Felség! – kiáltják többen is, döbbenetüknek jogosan hangot adva.

Felemelem a fejem, lenyalom ajkamról bíborszínû finom vérét.

- Alkut kötöttem ezzel az emberrel. Mától a halandó szolgám, amíg be nem teljesítette az ígéretét, s én a magamét. Vigyázzátok és becsüljétek õt!

Mélyen meghajolva veszik tudomásul.

Én magam viszem õt vissza a palotába, és lakosztályom mellett, a legbizalmasabbak számára fenntartott szobában helyezem el õt, majd a vérszolgákra bízom.

*

Felkel a hold.

Szeretem, amikor ilyen tiszta az égbolt, a csillagok ragyogón szikráznak.

A díszterem felé vezetõ folyosón találom halandó szolgámat egy szépséges gyermekem társaságában. Elõtte térdel, és még túl sápadt és gyenge, hogy magától képes legyen felállni, a mellette álló cserepes virághoz nem mer érni. Felé nyújtom hosszú karmos ujjaimat, felsegítem õt. A növény egyik levele véletlenül alkarjához ér, s azonnal végigfut rajta a fekete enyészet, s a díszes zöld növény holtan összeaszik.

- Felség. Bocsáss meg óvatlanságom miatt.

- Semmi nem történt. Jöjj velem. Ma éjjel, te leszel a kísérõm.

- Ahogy kívánod, felség.

- Hogy érzed magad?

- Az õszinte válaszom nagyon bizarr lenne, de köszönöm, egészen… jól. Felséged ésszel fel nem fogható pompával rendelkezik. Egy egész nap nem elég egyetlen egy tárgy csodálatára sem.

- Mi lett volna õszinte válaszod?

- Sértené felséged személyét, ha elmondanám. A helyzet az, hogy volt már hasonlóban részem. Vagy nem is… önkéntes véradó vagyok, ami azt illeti.

Zavartan elpirul, ami bájossá teszi õt. Önkéntes véradó? Bizonyára nem a mi fajtánk számára. Üdítõ ez az õszinte és kissé átgondolatlan modora. Hosszú ujjaimmal arca felé nyúlok, de mielõtt megrémíteném hosszú karmaimmal, elhúzom tõle kezem és folytatom a sétánkat.

- Bocsáss meg, hogy az ostobaságaimmal traktállak – töri meg ismét a meghitt csendet. Lenézek rá, õ pedig õszinte ámulattal bámul engem, nem látom a félelmet vagy az irtózatot szép szemeiben.

- Anne – ejtem ki lágyan a nevét, mágia rezeg leheletemben. Megérintem arcának puha bõrét. - Ma éjjel egy nagyobb konferenciára fogok ellátogatni, te leszel a kíséretem egyik fõ tagja, aki mindenhová velem tart. Tégy úgy, ahogy kívánom.

- Igen, felség.

***

A magánrepülõgépem hangtalanul siklik a sötét égbolton. A legmodernebb emberi szállítóeszköz, a személyzet alakváltókból áll, ahogy a testõrség nagy része is. Mind tudják, hogy az a kiváltságos személy, aki mellettem ül, nem csupán a halandó szolgám, hanem halálosan veszélyes személy is, ezért nagyon óvatosan bánnak vele.

Anne-t ez egyáltalán nem zavarja, hiszen képtelen odafigyelni a környezetére, olyan erõs rettegéshullámok áramlanak belõle.

- Gyermekem, félelmed lassan betölti az egész utasteret. Mitõl rettegsz így?

- Felség, legjobban a magasságtól félek… mindennél jobban...

Lágy, lassú mozdulatokkal simogatom ki õt az ülésbõl, az ölembe ültetem és körbeölelem lényem megnyugtató esszenciájával. Tekintetem nem hat rá, de a mágiám ellen tehetetlen, ezért néhány másodperc múlva, amikor nyakának puha bõrébe mélyesztem tûhegyes fogaimat, ellazulva és megnyugodva felsóhajt és belém kapaszkodik. Néhány kortyot veszek tõle csupán, de amikor felemelem a fejem, megállít.

- Ne... – nyöszörgi rémülten.

- Riadalmad oktalan, gyermekem. Hamarosan megérkezünk.

- Köszönöm…

***

Hantron városának vámpírura meg sem próbálja elrejteni székhelyét. Feltûnõbb és hivalkodóbb nem is lehetne a városközpontban emelkedõ luxusszállodája, amelynek egy részét õ foglalja el az udvartartásával.

Halandó szolgám egy hosszú csuklyás köpenyben jön mögöttem, a többiekkel együtt. Nincs szükségem testõrökre, de neki és a velem lévõ gyermekeimnek igen, ezért sok fegyveres alakváltó jött velünk, sötét öltönyben és napszemüvegben, alaposan felfegyverezve.

Morlon, a város ura egy elegáns tárgyalóban fogad bennünket, nagy asztallal és a falak mentén felsorakoztatott szebbnél szebb vérszolgával, akik gondolkodás nélkül nyújtanák karjukat vagy nyakukat ha szükséges.

A számomra kikészített trónra ülök, mögöttem áll Anne, ahol egy halandó szolgának a helye van. Nem kevés feltûnést keltek ezzel, hiszen köztudott hogy nem tartok halandó szolgát, soha nem is volt. Számomra ez a gyengeség jele, de õk nem tudják amit én. Igazán mókás, nemde?

Kezdõdjön hát a tárgyalás.

- Szövetséget ajánlok. Csatlakozzon a város minden alakváltó klánja a város urához, s õ az én seregemet gyarapíthatja ezáltal a szent háborúban.

A sárkányvérûek királya áll fel elsõként, a többi király és vámpír alvezér csendben ül még. Most dõl el minden.

- Nem – mondja indulatosan Alzír.

- Nem óhajtasz szövetséget kötni velem? – kérdem õt, megadva az esélyt a visszakozásra. Most még megbocsátanám, ha visszalépne.

- Nem. Ezekkel a feltételekkel? A klánom nem hajlandó büszkeségétõl és méltóságától megfosztva téged szolgálni, Avaron.

Hatalmas sértés ez a hangnem, többen felszisszennek a teremben. Elmosolyodom.

- Ahogy gondolod. Anne, kísérd ki az urat – legyintek elegánsan. Anne elindul felé.

- Feltételeim is vannak – jegyzem meg halkan.

- Ugyan mihez? Hogy elhagyhassam a termet?

- Ahhoz – mosolygok rá udvariasan, hosszú ujjaimat összefõzöm magam elõtt, és kényelmesen hátradõlök. – Úgy kell elhagynod a tárgyalószobát, hogy Õ a küszöbön áll.

- Gúnyolódsz velem, Avaron? Egy gyenge halandóval akarsz megcsúfolni?

A következõ jelenet pedig beíródik a történelem nagy fekete könyvének fehér lapjaira.

Amikor a kísérõje is holtan rogy a földre, megtöröm a dermedt csendet.

- Így halt ki a dicsõ sárkányvér-nemzedék királyi vérvonala a mi urunk kétezertizenkettedik esztendejében – búgom, hangomban sötét erõ, nyers mágia rezeg, amely örökkön örökké a levegõben marad majd, hogy emlékeztessen mindenkit erre a nemes és különleges pillanatra.

Anne visszatér hozzám, bíborvörös tekintetem az asztalnál ülõ többi vezetõ felé fordítom.

- A vérsárkányok mostantól nem tagjai a szövetségünknek. Kívánja még valamelyikõtök elhagyni a termet?

Szeretem ezt a csendet.

- Akkor hát térjünk át a hadviselés mûvészetének csodálatára.

***

Közeleg a hajnal. Az éjszaka gyermekei mind érzik, évezredeket megélt csontjaim is jelzik számomra, hogy ideje nyugovóra térnem. Felállok díszesen faragott székemrõl, és körmeimmel megkocogtatom a karfát.

- Ideje nyugovóra térnem. Következõ holdfelkeltével távozom. Az éjszaka ereje legyen veletek, barátaim és szövetségeseim.

Mélyen meghajolnak, miközben kifelé haladunk. Odakint kíséretem vár rám, mögöttem érzem Anne jelenlétét.

Kettesben maradunk az alagsori luxuslakosztályban. Csak mozdulatlanul áll, csupán akkor ocsúdik fel dermedt bénaságából, amikor elé tartok egy poharat. A benne csillogó bíborszínû folyadék láttán hátrahajtja csuklyáját.

- Mi ez? – suttogja erõtlenül. Elmosolyodom.

- Csak egy kis brandy. Ez majd feloldja a hideget, amely belülrõl emészt.

Elveszi tõlem, de oly erõsen reszketnek kezei, hogy két kézzel is alig bírja a szájához emelni. Elfordulok tõle, és körbehordozom bíborvörösen izzó tekintetem a lakosztályomon. A nappaliban vagyunk, nagy és impozáns, elegáns. A falakon festményeken vonaglanak meztelen férfiak és nõk, némelyen obszcén jelenetek. A falon borvörös selyemtapéta, lábunk alatt fekete süppedõs szõnyeg, és a bútorok is ezt a két színt kombinálják körülöttünk.

- Hol a szobám? – kérdi Anne, miközben fogai összekoccannak a didergéstõl. – Szeretnék... egyedül lenni.

Nyílik az ajtó, és belép két vérszolga, akik engem fognak táplálni. Gyönyörû nõk, áttetszõ fekete fátyolban vannak, szõke hajuk fénylõen csillogva omlik alá körülöttük. Anne felé fordulok, hosszú ujjaim finoman végigsimítják arcát, bíbor szemeim az õ szép tekintetébe fúrom.

- Ha tehetném, elvenném ezt a fájdalmat tõled, Anne, hidd el, tudom mennyire szenvedsz most. – Megreszketnek az ajkai kedves szavaimtól.

- Megelõzhetted volna – leheli. – Miért kényszerítettél erre, ha tudtad mennyi fájdalmat okozol nekem?

Elmosolyodom.

- Gyermekem... Én, mint Isten leggroteszkebb teremtménye, akinek egész élete a fájdalomról és annak elviselésérõl szól, elárulhatom neked, vajon miért teremtette Ádámot és Évát. Miért hozta létre az emberiséget. Miért kell szenvednetek.

Egy ragyogó könnycsepp gördül le az arcán, elsimogatom egyik ujjammal.

- Mert szereti nézni a szenvedésünket? – kérdezi elakadó hangon. Vállára teszem kezeimet, magamhoz húzom és átölelem. Úgy bújik hozzám, mint elveszett gyermek az anyjához.

- Anne. Ó, drága Anne... Oly keveset tudsz még – sóhajtom, haját cirógatom vigasztalón. Hosszú ujjaim akár egy rovar lábai, úgy tekeregnek puha fürtjein.

- Akkor magyarázd el... segíts megértenem, miért kell ennyit szenvednem? Miért nem lehetek boldog?

Csendben ölelem magamhoz, erõtlenné, fáradttá sírja magát. Némán, mágiám erejével szólítom magamhoz kedvenc gyermekem, aki elhozta õt hozzám. Amikor belép az ajtómon, már a mélyen alvó, kimerült lányt kapja csupán. Gyengéden fektetem õt a karjaiba, látom aranyszínû szemeiben az érzelmek kavalkádját, ahogy lenéz rá.

- Rád bízom õt ma éjjel. Vigaszra van szüksége, s ezt én nem adhatom meg neki.

Meghajol és édes terhével távozik.

Figyelmem a vérszolgák felé terelem, és elmosolyodom. Fogaim megnyúlnak.

***

- Szép éjjelt, felség! – üdvözöl mindenki, amikor belépek a díszterembe. A búcsúztatásomra sokan eljöttek. Hosszan és sokáig eltart a procedúra, és végül elégedetten távozom. Az autóban csupán Anne-t engedem magam mellé.

- Kellemesen telt a pihenésed? – kérdezem tõle. Bólint. Haja elegáns kontyban feltûzve, nyakán friss harapásnyom, amely nem az enyém. Megbocsátom ezt, ahogy azt is, hogy a szolgálóm egész testén egy idegen férfi illata érezhetõ. Bármit megbocsátok, mert mindez csupán az õ fájdalmait enyhítendõ történt, tehát az én utasításomra és az én engedélyemmel.

- És neked, felség?

- Anne, mellettem lehetsz õszinte. Azt kérdezd meg tõlem, ami valóban érdekel.

- Honnan...? – suttogja, értetlenül és sápadtan néz fel rám. Állát megfogva hajolok fölé. Nem nehéz, hiszen ülve is jóval fölé magasodom.

- Amikor rám nézel, soha ne feledkezz meg arról, ki vagyok én. Elõttem nincsenek titkok sem a földön, sem az égen, sem egy ember szívében, drága gyermek.

Nyakára csúsznak ujjaim, lágy és gyengéd cirógatásomtól megborzong, légvételei kapkodóvá vállnak, bõre felforrósodik és szíve hevesen pumpálni kezdi édes vérét. Hiába vagyok telve vérszolgáim vérével, az övére is megéhezem. Évezredes éhségem felébred ismét, azonban évezredek által kifejlõdött önuralmam azonnal elnyomja.

- Miért kell szenvednem? Amit tegnap mondtál... nem fejezted be. Azt mondtad, tudod miért teremtette Isten Ádámot és Évát, és tudod hogy mért kell szenvednie az emberiségnek... Miért? Miért? – suttogja könnybelábadó szemekkel. Milyen szép...

- Nincs még egy olyan élõlény a világokban, amely lelke ily gyönyörû lehet, mint a tiétek. Minél több fájdalmat éreztek, annál nemesebbé váltok. Ó Anne, a te lelked olyan szépséges, akár a kopárszürke mezõn nyíló ibolya. Nincs senki, akit ne varázsolna el a belõled sugárzó erõ, oly erõsen ragyogsz.

- Tessék? Nem értem...

- A fájdalom nemesít, bizonyára hallottad ezt az õsi mondást, amely az emberiséggel egyidõs. Az emberi lélek ha szenved, akkor oly nemes...! Felbecsülhetetlen és csodálatos tulajdonság ez, Isten legnagyobb ajándéka, szeretetének igazi megnyilvánulása az õ imádott gyermekei felé.  – Végigsimogatom az arcát, susogó szám ajkaihoz ér, mágiám körülöleli õt, s reszketve hunyja le szemeit. Csókom akár a langyos mézbe és fahéjba áztatott selyem, azonnal átjárja testét a gyönyör, hullámokban árad szét benne, s eszméletlenül hanyatlik karjaimba.

Karmos ujja szemem alatt suhan el, lopva könnyeimbõl, érdekes módon szájához emeli az apró, üveges gömböket, melyek elvesznek benne. Pillantása megfejthetetlen, szaporán dobogó szívvel térdelek még mindig elõtte, kezén pihentetve ujjaim. Mintha ez adna erõt számomra. Hogy foghatom, hogy érinthetem, hogy Õ valós és valódi marad örökké, valaki, akit nem bánthatok, akinek ereje van ahhoz, hogy feloldja átkom.

Feláll, elveszem kezem az Övérõl, a földrõl tekintek fel irdatlan alakjára, karját nyújtja, hangja végigzongorázik rajtam, ahogy sétára invitál:

- Jöjj gyermek, sétáljunk egyet a holdfényben – elfogadom kezét, érzem, hogy mostantól tõle függ életem, halálom, boldogságom. Csak rá számíthatok, vele kell tartanom, bármily kifürkészhetetlen is az út, melyen követem, s bármily megfejthetetlen és titokzatos is lénye.

Kivezet a hatalmas csarnokból, kísérõm, ki elhozott erre a szigetre, alázatosan vonul félre, szívére tett kézzel dönti meg felsõtestét, és hátrál, hogy kimehessünk. Szeme sarkából vet rám egy pillantást, halvány biccentését látva fordulok elõre ismét, míg ki nem érünk a kertbe. A küszöbön elenged, én pedig elbûvölve lépek elõre.

Több száz virág, ezernyi színben ontja illatát, elvarázsolva és kissé bambán lépkedek elõre, s a kínzó, sóvárgó érzéssel viaskodva szorítom erõsen testem mellé kezeim, nehogy megérintsem õket… Mennyi szín, illat, mennyi szentjánosbogár repked körülöttük, mint apró lámpások!

Milyen gyönyörûek, annyira szépek… mintha álmodnék.

Szinte meg is feledkezem a hátam mögött lépkedõrõl, s egy türkizkék virágról figyelmem ismét rá terelem, kezével int, én pedig helyet foglalok a hûvös, már-már jeges padon. Halványan lehet érezni a tenger sós illatát, de ettõl lesz igazán egyedi, fûszeres minden virág, csodálatos pompában tündökölnek, mint megannyi fényesen izzó gyertyaláng.

Felnézek rá, tekintetem hosszan szalad hatalmas testén, ülve is több fejjel magasabb nálam, égõ, vörös szemei olyanok, akár a körülöttünk tündöklõ, forró virágok. Fekete bõrbe bújtatott keze az egyik virágbokorhoz nyúl, irigyen figyelem, ahogy megérintve a növény élettel telin búcsúzik el gyermekétõl, melyet a vámpír megfog, és arcomhoz emel. A halk zizegõ hang, sikolyként robban fülembe, a virág kiadja lelkét, elsatnyul, pillanatok alatt elszárad…

- Anne – hangja lágy, már-már barátságos, de olyan erõvel simít végig rajtam, amitõl muszáj rá néznem.

- Igen, felség?

- Nem tûröm a hazugságokat, sem a képmutatást, éppen azért õszinte leszek veled. Tudom, miképp törhetem meg átkod.

A szavak, melyek mellkasából törtek fel, mint egy boldogító vízesés, úgy áramlanak végig rajtam, arcom egykettõre kivirul, érzem, ahogy mosolyom áttör a szomorúság ragadós maszkján.

Tényleg megtenné? Istenem…

- De nem fogom megtenni. Legalábbis egyenlõre – lefagyok egy pillanat alatt, örömem, mely tartást adott, nem emel fel, összeroskadok a padon, kezeim remegve pihennek ölemben. Persze…

Mi jó származik neki abból, hogy csak úgy egy jött-ment halandón segít hatalmas erejével… Átrohan szívemen és lelkemen a félelem borzasztóan éles érzése, szinte hallom a robajt, mely maga alá temet…

- Miért?

Kérdésem halk, akárcsak a gyenge szélben meglebbenõ zászló csöndes, bús neszezése. Ujjai arcomon simítanak végig, tekintetem összekapcsolódik az övével, hosszú pillanatig látom szemeinek lángolását, még azután is, hogy lehunyom a szemem.

- Számodra ez egy átok, én azonban másképp vélekedem. Adottságként tekintek rá, egy rendkívüli képességnek tartom, amelyet szolgálatomba kívánok állítani – magyarázza türelmesen, hangja könnyed, egyáltalán nem bántó.

Hogy gondolja mindezt? Számomra világossá vált, hogy mindenképpen akar valamit cserébe, hiszen egy mitikus lény, egy vámpír. Az alkuk teszik színesebbé életét, mely lehet, van olyan magányos, mint az enyém...

- Miképpen kívánod ezt? Hiszen semmire sem jó – pillantok fel rá értetlenül, óriási alakja mozdulatlanul ül tovább, ajkaira mosoly kúszik, aprón meglátom hófehér fogait a hold fényénél.

- Egy képesség, amely bármilyen élõt azonnal megöl? Szerinted nem lehet felhasználni, Anne? Használd a fejed, gyermekem. Nincs ellenségem, akit ne rettentene el ez a képesség – mutatja meg elõttem gondolatait, levegõt sem veszek beszéde alatt, annyira iszonytató minden szó, ami elhagyja száját.

Felpattanok a padról, érzem, hogy szívem hervadozik, akárcsak azok az életek, melyek áráért én újra érezhetem mások közelséget, a családom, barátaim, leendõ társam érintését… Õ gonosz… hogy feledhettem el, hogyan tudtam rátekinteni úgy, hogy Õ egy istenség, ki majd segít bajomban, ki teljesíti fohászaim?

Hogyan?

- Nem, én képtelen vagyok ártani másoknak… Ez a borzalmas képesség… elviselhetetlen!- áradnak belõlem a szavak, kétségbeesésem és eddig visszatartott rettegésem feltör belõlem, mint egy megállíthatatlan özönvíz. – Kérlek érts meg engem, segíts rajtam! Bármit megadok neked, csak vedd le rólam az átkot… kérlek!

Könyörgésemre válasza egy bólintás csupán, de lelkem nem érzi magát biztonságban. Nem, ez nem elég… Tudom, hogy nem…

- Pontosan ezt kérem. Minden felajánlottál, hát elfogadom a mindent. A tested és a lelked. A tested a szolgálatomba áll, a lelked pedig elviseli azokat a megpróbáltatásokat, amelyeket kérek tõled – mint egy fuldokló, úgy kapaszkodom ruhámba, nem merek megtámaszkodni semmiben sem… Halott király, még élõbb környezet… - Cserébe mindezért, négy holdhónap múlván megszabadítalak az átoktól.

Feltételei tiszták és világosak, túlontúl tiszták… Kiskapukat keresnék, de a vörösen felsejlõ szemek az éjszaka sötétjében, és a vállán elnyúló jégkék holdfény éles kontrasztja visszarángat a valóságba. Õ egy hatalmas, õsi lény, mindenekelõtt vámpír. Véget tud vetni az életemnek, kénye kedvére játszhatna velem, a képességem elvehetné, megbabonázhatna és szolgasorba dönthetne, de nem teszi. Helyette alkut ajánl, mely fáj, kavarog és marcangol. Elszédülve rándulnak meg ökölbeszorított kezeim, a hold hûvös fénye végigömlik rajtunk, a virágok éhesen nyújtogatják száraikat, az Õ sötétlõ alakja rémes fekete árnyékot kap, mely végignyúlik rajtam, de a bennem dúló érzelmeket nem képes lenyugtatni.

Mások élete… mások élete az enyémért cserébe?

Kétségbe vonni szavát nem merem. Valami megmagyarázhatatlan ösztön azt súgja, hogy nem fog átverni engem, ha megkötjük az alkut. De ez nem veszi elejét annak, hogy esetlegesen utána megöljön, ha már megszabadított az átoktól…

- Mi… mi a garancia arra, hogy… az átok levétele után szabadon távozhatok? – úgy érzem magam, mint akit teljesen sarokba szorítottak.

- A szavam, semmi más – éjsötét alakjából két szeme izzón világít, érdeklõdõ pillantása éget, s csak még tovább növeli érzelmeim áradatát. Egy ilyen lénnyel szövetségre lépni… Mi szüksége van megfélemlítésre? Ellenségeit egy laza mozdulattal törölhetné el a föld színérõl, egyetlen pillantása egy tucat életet tud kettészakítani, és mégis…

Abban bízok, hogy ellenfelei nem egyszerû emberek, hanem zsarnoki és ördögi lények, akik megérdemlik Sorsukat… De soha nem bántottam embert vagy más lényt, ki vagyok én, hogy véget vessek életüknek? Ez az egyetlen ártatlan szál marad, amely az elõttem ülõhöz köt. Ebbe kell kapaszkodnom, hinnem kell, hogy nem ártatlan embereket akar gyilkolni… velem…

Lehajtom a fejem, úgy érzem, hogy az idõ rettentõen gyorsan száll, nincs idõm átgondolni mindent, semmi sincs, senki sincs, aki segíthetne rajtam… Vágyom, vágyom a régi életem után, szeretnék ismét édesanyámmal fõzni, apát elkísérni az erdõbe, egyetemre járni…

Mindezt csak Õ tudja nekem megadni…

- Én… elfogadom – emelem fel fejem, érzem, ahogy pattanásig feszül egy pillanatra bennem minden, s ez a pillanat még mindig tart, folyamatosan erõsen tart, nehogy eldõljek, elfussak. Ki kell tartanom magam mellett, hinnem kell… benne és bennem.

Csak Õ van nekem.

Ezekkel a gondolatokkal nyújtom kezem felé, melyet egy végtelennek tûnõ mozdulattal fog meg, hosszúkás ujjaival finoman megragadja az enyémeket, és magához von, a padra. Remegõ ujjaimra csókot hint, szájához emelve õket, végigfut rajtam a borzongás, melyet nem tudok, hogy örömteli e, félõ vagy zavart. Óvatosan fordulok meg a padon, hajam elvonom hátamról, szinte magam elõtt látom, hogy az átkos motívum fekete vonalai baljóslatúan körvonalazódnak ki a holdfényben.

Nem tudom, hogy egy ilyen szertartás hogyan zajlik, de valamiért úgy érzem, hogy kell hozzá a nonfiguratív tetoválás látványa és érintése. Karmos ujjai végigszántanak a hátamon, nyakam egyik oldalához söpri és tûzi az összes hajam, érintésétõl megremegek.

Egyre inkább érzem a felelõsség hatalmas súlyát a vállaimon, valami súgja bennem, hogy állj fel, fuss, rohanj, ne tedd ezt… Emberek élete, más lények élete, az én boldogságomért cserébe… Az én rövid életem akarom megkönnyíteni azáltal, hogy halált hozok rájuk?

- Ne félj, gyermekem – hallom meg mély hangját közvetlenül a fülemnél, hátamnál érzem mellkasának különös, meleg érintését. Orra finoman érinti meg fülem, lehelete végigrohan szabaddá tett nyakamon. - Ezzel az alkuval az életed örökre meg fog változni.

Összerándulok, karja körbesiklik a derekamon, elterelve figyelmem arcáról, mely még mindig a nyakamba temetve pihen. Váratlanul ér harapása, ajkaim mögül riadt nyögés tör fel, ujjaim remegnek, mintha valaki folyamatosan rángatná õket. Érzem, ahogy kiszívja belõlem a vörös nedût, félhangosan nyögök a fájdalomtól és a feszítõen húzó, égetõ érzéstõl. Valami perzselõ rohan végig testemen, érzem, ahogy teljesen körülölel és szinte magába olvaszt, nyakamnál égetõ tûz lángol, mintha valami beleégne a bõrömbe és szétterjed bennem…

Kezeim tehetetlenül vergõdnek ölemben, felvándorolnak karjára, ami derekamat fogja, és ott táncolnak tovább, mint megannyi fékevesztett fûszál, melyet a heves vihar megtépázott és tovarepített…

Végtagjaimból az erõ fokozatosan száll el, szemeim lassan lecsukódnak, a szemben levõ virágbokor egyik magasabbik ágán egy égõvörös virág nyújtózkodik az ég felé. Kezeim már csak pihennek erõs karján, lehunyt szemmel érzékelem testének hihetetlen közelségét.

Furcsa, hogy arra gondolok, hogy mennyire… meleg a teste…

***

Kábán és zsibbadtsággal végigöntve nyílnak fel szemeim, zöld bársony függönyök nyomakodnak látóterembe, mint megannyi óriási, dús levél. Fáradtan támaszkodom meg karjaimon és emelem fel testem, hogy láthassam, hol vagyok. Mélybarna, fából készült oszlopok tartják a függönyöket, baldachinos lehet az ágy, amelyen fekszem. Látásom egy kissé homályos, de hallom, ahogy a szobában valaki serénykedik és halk kattanás múlva napfény és friss levegõ áramlik be a szobába. Felülök, nyakamat megérintem, de egyáltalán nem fáj.

- Felébredt, kisasszony? Óhajt valamit? – megdörzsölöm a szemeimet, két szolgálót látok meg, akik a napfény aranyló sávjában fürdenek, mintha egy festmény részei lennének. Megrázom a fejem, látom zavart tekintetüket, én pedig megpróbálok felkelni az ágyból. Mióta fekhetek itt? Hová lett a Õ?

Kimondatlan, néma kérdéseimre azonnal érkezik a válasz:

- Ne aggódjon, kisasszony, a Nap még csak most kelt fel, emiatt az Úr pihenni tért – biccent az egyik felém, mezítelen lábaim elsimulnak a mahagóni padlólapokon, de feltûnik, hogy egy kendõféleség hever a földön. Automatikusan hajolok le érte és emelem fel, odaadni készülök az egyik szolgálónak, aki távolságtartó mozdulatokkal veszi ki egy pillanat alatt a kezembõl a kendõt, arca teljesen elsápad, majd a reggelim elkészítésére hivatkozva félelmetes gyorsasággal hagyják el mindketten a szobát.

Egyedül maradok a hátamat nyaldosó napfénnyel, de ahogy teszek egy lépést elõre, valami éles villan a szemembe, így hunyorogva lépek közelebb a forráshoz. Egy teljesalakos tükör elé érkezem, arcom egy kissé sápadt, de nem annyira vészes, hiányos ruházatomat észrevéve gyorsan fogom meg a szétszakított köpenyt, s húzom fentebb magamon. A nyakamon észreveszek valamit a mozdulat közben, így elsöpörve onnan hajam észreveszek két apró fehér heget, melyek körül halványan bár, de láthatóan ott van egy újabb motívum. Megérintve parányi fájdalmat sem érzek.

Véglegesen is hozzá tartozom, és mostantól nem fordulhatok vissza.

***

Ezernyi folyosón sétálok végig, a Nap már lassan nyugodni készül, ruhám halkan surrog a kõlapokon, mezítelen lábam csendesen simul el a talajon, ahogy a fal mellett felsorakoztatott töménytelen kincset nézem teljes bûvöletben. Eleinte megpróbáltam megkeresni Õt, de egy folyosón járó apró, szõke fiú azt mondta, jobban teszem, ha nem nyitogatok be az ajtókon. Mindezt olyan bájos mosollyal magyarázta, hogy eleinte fel sem tûnt benne a fenyegetõ, figyelmeztetõ szándék.

Találkoztam különös szerzetekkel, akik ha tehették, a folyosó másik oldalán közlekedtek, ha tehették. Pillantásaik vegyes érzelmet tükröztek irányomba, próbáltam viszonozni kimért biccentésüket, de mire kettõt pislogtam, mindig eltûntek.

Ujjaim egy óriási festmény keretén kalandoznak, tátott szájjal nézem az impozáns remekmûvet. Mennyi szín, milyen formák… Annyira gyönyörû… A mûvészetekrõl szóló könyvekben sem lát senki ilyen pompát. Hamarosan egy vázát pillantok meg, melynek nem volt nyílása. Érdeklõdve járom körbe ujjaimmal magát a vázát, nem merek hozzáérni. Ez a tömérdek kincs csak úgy itt a folyosókon áll, és senki nem vesz el belõlük egyet sem?

Bizonyára megszokták már…

Lassan bolyongásom végére érek, frissen újrakötött kezeimmel megragadom az egyik folyosói ajtót, és kitárva egy valóságos dzsungelben érzem magam. Annyi növény, virág és apró fa volt elhelyezve az erkélyen, hogy tátva maradt a szám. A nap lemenõ vérvörös sugarai az egészet tropikussá változtatta. Mintha nem is a valóságban lennék.

Nem merek kintebb lépni, félek, hogy akaratlanul is hozzáérek bármelyik csodálatos növény leveléhez, ezáltal halálra ítélve azt. Leülök inkább a fal tövébe, a dús, tömött leveleken át nézem, ahogy a korláton túli világban lassan, de méltóságteljesen öleli magához a Nap hosszan, vágyakozva a tájat.

A sötétség erõszakosan falja fel a környéket, a tenger magasra törõ habjai szürkévé válnak, a víz feketévé változik. Halkan felsóhajtva ölelem át lábaimat, állam térdeimre helyezem, csöndesen figyelem a természet eme csodálatos változását. Lámpák gyúlnak a hátam mögött, a folyosón végigszáguld az áram, a virágok meghajtják fejüket az éj elõtt.

- Miért vagy oly szomorú, kedvesem? Atyánk meghallgatta fohászod – hallok meg egy mély hangot, de nem kell felpillantanom ahhoz, hogy tudjam ki az. Látom magam elõtt parázsló haját, mely olyan, mintha a Nap utolsó leheletével megcsókolta volna, és önnön aranyával és vörösségével ajándékozta volna meg.

- Bájos arcodhoz nem illik efféle bánatos kifejezés. Jöjj hát, még megfázol – duruzsolja tovább, s keze látóterembe kerül, mellyel felsegíteni kíván. Hófehér keze rikít a sötétségben, s egy hosszabb pillanat után felemelem kezem, hogy az övébe helyezzem, de váratlanul maga mellé szegezi, s testét megdönti az ajtó irányába.

- Királyom – köszönti a belépõt, fejem felkapom és az ajtóban az említett medve méretû alakját látom felsejleni. Megpróbálok felkelni a fal tövébõl, de nem merek megkapaszkodni a legközelebbi virágcserépben, így inkább elvonom ujjaim tõle, mikor egy rubinköves kezet pillantok meg.

Tétovázás nélkül megfogom, jelenléte erõsíti bennem az elhatározást, a ragaszkodást. Nem tartozom úgy hozzá, mint gyermekei, de csak rá számíthatok, aki a saját maga által megteremtett világban kalauzom lehet.

- Felség – hajolok meg elõtte, miután sikerült két lábra állnom. A hátam mögött feltámadó halk zörgés arra utal, hogy mégis sikerült hozzáérnem valamihez. – Bocsáss meg óvatlanságom miatt.

- Semmi nem történt – hangja rekedtes, pillantása szemszíne miatt kellemesen meleg. Sötétbarna haja széles vállain terül szét, miközben megemeli kezeim, s a kötéseket egy-egy mozdulattal leszedi róluk. – Jöjj velem. Ma éjjel, te leszel a kísérõm.

- Ahogy kívánod, felség – döntöm meg testem tisztelettudóan, észreveszem, hogy kezeim még mindig fogja. Oldalához von, s automatikusan belé karolok, úgy látom így kívánja. Vöröslõ szemei elidõznek rajtam, finoman érzem meg a belõle áradó hõt, ahogy megérintem.

- Hogy érzed magad? – kérdése egy pillanatra meglep, és a fejemben átröppenõ válasz mosolygásra késztet.

- Az õszinte válaszom nagyon bizarr lenne, de köszönöm, egészen… jól – felelek végül csendesen, eszembe jut, milyen feltételek kötnek össze bennünket. – Felséged ésszel fel nem fogható pompával rendelkezik. Egy egész nap nem elég egyetlen egy tárgy csodálatára sem.

- Mi lett volna õszinte válaszod? – elereszti füle mellett bókomat, sétánk közben tekintetét rám emeli, mélyreható szemei az arcom, szemeimet fürkészik.

- Sértené felséged személyét, ha elmondanám – mosolygok megint, a mellettünk elhaladók kissé bambán néznek ránk, de folytatják tovább az útjukat. – A helyzet az, hogy volt már hasonlóban részem. Vagy nem is… önkéntes véradó vagyok, ami azt illeti.

Arcomon érzem, hogy zavarodottság fest apró piros virágokat bõrömre, az idétlen válasz miatt halványan pörköli meg füleimet a kínosság. Elhúzom a számat, de az övé aprón felfelé görbül, lüktetõ arcomhoz emeli ujjait, hogy megérintse azt.

- Bocsáss meg, hogy az ostobaságaimmal traktállak – szólalok meg végül, Õ pedig újra lendületet vesz, és folytatjuk utunkat. Az ablakon keresztül látom, hogy a kastély déli része felé haladhatunk. Felpillantok magas alakjára, szinte teljesen hátra kell döntenem a fejem, hogy láthassam.

Olyan fenséges, olyan gyönyörû.

Észreveszi, hogy figyelem, szabad kezével ismét arcomhoz ér, a könnyed és gyors mozdulatot alig vettem észre.

- Anne – szólít nevemen, ujjai végigsiklanak arcomon, érintve ajkaim, hajam, szemeim aprón megrebbennek. – Ma éjjel egy nagyobb konferenciára fogok ellátogatni, te leszel a kíséretem egyik fõ tagja, aki mindenhová velem tart. Tégy úgy, ahogy kívánom.

- Igen, felség – zuhan le a kedvem és lelkesedésem a padlózat szintjére, jól tudom, mire célzott ezzel. Itt az ideje annak, hogy elõre felkészítsem magam a következõ megpróbáltatásokra, melyek korántsem lesznek kellemesek.

***

Az utóbbi séta kellemesebb részére már nem is gondolok, fáradt és ijedt pillantásokkal forgolódok székemen, a biztonsági övem olyan szorosan kötöttem meg, hogy lábaim lassan lilulni kezdenek. Félek, rettentõen félek a magasban… A tériszonyomat csak tetézi az attól való rémület, hogy valakit meg kell ma éjjel...

Ujjaim elfehéredtek az ülés karfáján, nem tud lekötni a tudat, hogy most életem talán legbizarrabb utazási módjában veszek részt. Vámpírok, akik repülõre ülnek… Összeszorított ajkaim mögül az egész utazás során egyetlen egy szó sem tört fel, ijedten ülök a helyemen, várva minden pillanatot, mikor ugrani kell.

- Gyermekem, félelmed lassan betölti az egész utasteret. Mitõl rettegsz így? – a kellemes mély hang pár fokkal javít a kedélyállapotomon, de nem tud teljesen lenyugtatni.

- Felség, legjobban a magasságtól félek… mindennél jobban – remegnek meg ajkaim, ahogy kimondom e szavakat, érzem, ahogy libabõrös lesz a kezem, és égnek áll minden szõrszálam. Képtelennek érzem magam arra, hogy testem akár egy centit is megmozdítsam. Még a fejem sem merem forgatni, hogy lássam, merre ül.

Váratlanul érzem meg kezét combomon, riadtan rezzenek össze és húzódom összébb, szinte belelapulok az ülésbe. Ne, ne mozdítson el… Le fogunk esni… Úgy remegnek ujjaim, hogy szinte leszakadnak. Érintésétõl azonban kellemes meleg zubog fel testemben, tompítva a félelem jeges szelét, keze arcomra simul, megpróbál kiszedni az ülésbõl lágy, finom mozdulatokkal. Hajam oldalra söpri, megigazítja ruhám, majd lentebb hajtva fejét, homlokomra egy csókot hint.

Döbbenten ülök tovább, érzem, hogy feszültség és görcsös merevség csupán végtagjaimban tombol. Szája végigsiklik az arcélemen, fogai finoman mélyednek bõrömbe, reszketegen sóhajtok fel, és kapok a ruhája után, abba kapaszkodva a végtelenségig. Nem, ha fogom, biztos nem fogunk lezuhanni… Tartom, fogom, nem szabad eleresztenem… Széles vállai eltakarnak mindent a szemem elõl, feketesége és sötétsége teljesen rám borul, mint valami hatalmas lepel. Hamar elenged, nyelvét megérzem egy pillanatra bõrömön, majd eltávolodik tõlem.

- Ne… - markolom meg erõsen ruháját, mintha nem épp most lopott volna tõlem vért. Pont annyit vett el tõlem, hogy ellazuljak, éppen úgy, mintha a véradóállomáson feküdtem volna. Szemei forrón égnek, szinte világítanak, haja majdnem megcsillan a vörös tekintetben.

- Riadalmad oktalan, gyermekem. Hamarosan megérkezünk.

- Köszönöm… - sóhajtom halkan, zizeg bennem a tudat, hogyha leszállunk, hamarosan újabb problémák miatt kell majd aggódnom…

Nem tudom, miért nyugtat meg a közelsége, mikor lehet, hogy félnem kellene tõle, hiszen Õ maga a vámpírok királya. Az alku rám esõ részét a lehetõ legborzalmasabb kívánságával határozta meg, ez bizonyítja, hogy nem jóságos, és semmit nem tesz megfelelõ ok és indok nélkül.

***

Egy szinte csak üvegbõl álló hatalmas szálloda ajtaján beérkezve mindenféle öltönybe öltözött férfit és elegáns nõt látok meg, csuklyám takarásából csupán az elõttem álló lábaira összpontosítok, a hátam mögött sétáló két vámpír pedig rám. Csendesen követem a királyt, megpróbálok feltûnésmentesen közlekedni, de a hangokból ítélve nem sikerült.

Egy hatalmas szobába érünk, a kerek, faragott asztalt látva elképedve torpanok meg a lépésben, így az egyik vámpír nekem ütközik hátulról. Megfordulva próbálnék bocsánatot kérni, de látom, hogy a király már ellépett elõlem, így megijedve a többi férfitól, gyorsan utána iramodok, mielõtt még észrevenné a hiányom. A két vámpír nem jön utánam, õk sarkon fordulnak, és kimennek a terembõl.

Igyekszem nem odafigyelni a tárgyaláson elhangzottakra, nem akarok belekeveredni a mitikus lények politikai ügyeibe. Hallom, hogy szövetségrõl beszélgetnek, és hogy mily ártó szándék közeleg a város felé, de inkább megpróbálok arra összpontosítani, hogy kik vannak a teremben. Suttyomban vetek pár pillantást a jobb oldalt ülõkre, hiszen a király trónja mögött jobb oldalt állok. Külön kívánsága volt ez.

És ahogy észreveszem, másoknak is. Minden trónuson ülõ mögött a kísérõje, segéde áll, hátuk mögött összefûzött kezekkel. A legszembetûnõbb az asztalnál egy aranyszõke hajú férfi, aki néha lopva rám pillant, miközben egymás beszédét hallgatják. Õ is valóságos óriás, de a királynál nem nagyobb. Talán egy picivel kisebb termetû izmos, de számomra egy valóságos Góliát. Nem fedezek fel benne annyi ártó szándékot és gonoszságot, mint a mellette ülõben. A mögötte álló kísérõje viszont egyenesen engem bámul, s szõkés haja már-már ezüstös színben pompázik. Riadtan kapom el a tekintetem róluk, és inkább a lábam veszem tüzetesebb vizsgálat alá.

Váratlanul olyan hang üti meg a füleimet, ami szinte sziszegéssel azonos. Felpillantok a trónus takarásából, és látok egy hosszú, fekete hajú férfit, aki feláll. Szemei furcsa módon ferdék, ruházatán látszik, hogy külföldi, keleti országból származhat. Szemei olyanok, akárcsak egy kígyóé, bennem reked a levegõ, ahogy látom.

- Nem – kijelentése bizonyára felháborodást kelthetett, ugyanis többen figyelmeztetõen pillantottak a segédjükre.

- Nem óhajtasz szövetséget kötni velem? – szinte el is felejtettem, hogy az elõttem levõ trónusban ott tartózkodik a vámpír király. Hangja baljóslatú, de valahogy el tudom képzelni azt is, hogy közben halványan mosolyog. Nem tudom, miért feltételezem ezt.

- Nem. Ezekkel a feltételekkel? A klánom nem hajlandó büszkeségétõl és méltóságától megfosztva téged szolgálni, Avaron – a „téged” szó olyan hangsúllyal lejtett, hogy meghökkenten pislogok a helyemen.

Avaron?

Így hívják?

Szívem zakatolni kezd, felismerem a feszültséget a levegõben, megpróbálok egy kicsit hátrább lépni, de ekkor Õ hozzám szól:

- Ahogy gondolod. Anne, kísérd ki az urat – intése szívélyes és hívó, csupán a kezét látom a támla miatt. Nyelek egyet, és lassan elindulok az éjfekete hajú férfi felé. Szálkás és meglepõen magas, nem olyan széles vállakkal rendelkezik, mint az itt ülõk többsége. Van benne valami rugalmas, valami vészes… Mögötte egy szintén hasonlóan nyúlánk nõ áll, haja égnek áll és bozontos, testén egy hatalmas sárkány motívum tekereg körbe-körbe, pillantása metszõ.

Félelem rohan végig rajtam, de Avaron hangja elkap, mielõtt még megállnék.

- Feltételeim is vannak.

- Ugyan mihez? Hogy elhagyhassam a termet? – ez a hanglejtés végtelen büszkeségre és… nos… minimális beképzeltségre vall, hogy ilyen hangnemet meg mer ütni.

- Ahhoz – látom, ahogy Avaron hátradõl a székében, pillantása és hangja még most is barátságos. – Úgy kell elhagynod a tárgyalószobát, hogy Õ a küszöbön áll.

- Gúnyolódsz velem, Avaron? – a kérdezõ szavaiból csöpög a cinizmus, szinte már mulattatja a szituáció. – Egy gyenge halandóval akarsz megcsúfolni?

Az ajtóhoz lépek, hirtelen csend támad, és a küszöbre állva, remegõ kezekkel várom, hogy elinduljon felém. Pár percig mélységes csend honol, érzem, ahogy több szempár végigrohan rajtam, borzongás rohan át testemen. Hetykén odalép hozzám, s bár pár percig csak némán szuggerált, hátracsapja az arcomból a csuklyát, úgy, hogy csak a hajamhoz ért hozzá.

- Õ a legújabb szerzeményed? – tüzetesen vizsgál át, majd miután semmi érdekeset nem talált rajtam, hirtelen lesajnálóan sziszeg egyet, int a segédjének, de mikor megragadva a vállam arrább akar tolni, hosszú, hatalmas teste egy hangos döndüléssel terül el mellettem, mind egy hatalmas zsák. Szaporán zihálva kapaszkodom meg az ajtófélfában, majdnem maga alá sodort…

A következõ pillanatban a nõ arca eltorzul, szabályosan változni kezd a teste körülötte, karjai megnyúlnak, pikkelyessé válnak, a legiszonytatóbb változás az arcán megy végbe. Nekem ugrik, de ahogy karmos, átvedlett ujjai a mellkasomhoz érnek, leborul elém, mint egy undorító torzszülött. Szám elé kapom kezem, tudom, hogyha az átok nem lenne rajtam, egy kézlendítéssel kettészelt, majd széttépett volna. Két vámpír lép be az ajtón, kiviszik a hullákat, dermedten állok a küszöbön, ahogy engem kerülgetnek.

Vörös, ismerõs hajkoronát látok meg homályos szemeim elõtt, szemének mozgásával jelzi, hogy menjek vissza a helyemre. A demonstráció véget ért. Remegõ térdekkel igyekszem vissza Avaron trónusa mögé, aki könnyeden csak ennyit szól:

- A vérsárkányok mostantól nem tagjai a szövetségünknek. Kívánja még valamelyikõtök elhagyni a termet?

Avaron

A tengerparti kastélyom a kedvencem. Hatalmas, földig érõ ablakok, mutatós erkélyek és balkonok. Szálló, ringatózó függönyök, falakon régi bronzlámpák halvány fénye, csodaszép festmények, kárpitok, szobrok, antik szõnyegek és bútorok. A XIV. századi eleganciája vegyül a modernkori mûvészettel. Az európai nyarakat szívesen töltöm ebben, mert az óriási báltermekben minden éjszaka mulatozásról szól az élet.

A nap lenyugszik, s az éjszaka sötét, forró hatalma végigáramlik testemen. Szívem dobbanásával egyszerre lüktet minden teremtményemben az élet, érzem ahogy felébrednek õk is.

Felnyílnak vörösen izzó szemeim a sötét hálószobámban, de hosszú másodperceken át csak pihenek. A szolgálók nesztelenül suhannak be, kitárják az ablakokat, a tenger sós levegõje felébreszti érzékeimet. A hófehér fátyolfüggönyök lebegnek, a víz morajlása az egyetlen hang, amit hallani lehet. A távolban egy nyugovóra térõ sirály utolsó elhaló hanggal adja tudtára a világnak, hogy a nappal véget ért, kezdõdik az éjszaka. Az a misztikus, csodálatos idõszak, amelyben az eget uraló vakító és égetõ napnak semmi szerepe, csupán a fekete bársonyként szétterülõ égbolton szikrázóan ragyogó csillagok és a sápadtan világító hold számít.

Lassan felülök, izzó tekintetem az ablakon túli végtelen égboltra szegezem.

- Szép éjjent, felség – súgja lágyan egy nõi hang a hálószobám sötétjében. Felé fordítom arcomat, tökéletesen tisztán látom. Bõre körül szikráznak az alakváltó-energiák, mint apró vörös felhõk. Hosszú sötét haja szinte a földig ér, bõre alabástromfehér, szemei pedig a csillagos ég fekete ûrjét tükrözi.

- Neked is, Azálea – válaszolom dallamosan mély, cirógató hangomon. Felé nyújtom karmos ujjaimat, intek neki. Elindul felém, az ágy mellett megáll és behunyja szemeit amikor megérintem. Élvezi az erõmet, élvezi a mágiám varázsát, a személyembõl áradó hatalmat, mégsem bírja elviselni a látványomat, még ennyi idõ után sem. Félelmének fanyar szagát hiába palástolja illatos olajakkal és parfümökkel, õsi vámpír vagyok, bármit megérzek.

Vágyakozva mérem végig szinte meztelen testét, amelyet csak egy áttetszõ fátyol takar. Elfordulok tõle, felkelek és hagyom hogy segítsen felöltöztetni.

Az önkéntes vérdonorok közül ma nem vágyom egyikre sem, így elhessegetem a szolgálókat is, és inkább lassú léptekkel a nagyterembe sétálok. Az ablakokon lévõ fátyolfüggönyöket lebbenti a beáramló éjszakai szél, sós tengeri levegõ illata keveredik a folyosókon haldokló, frissen vágott virágok illatával, amelyek sírja ma éjjel a tengernyi kristályváza lesz.

Odabent a teremben már sokan várakoznak rám. Friss vér illata keveredik a parfümök és a halál édeskés zamatával.

Arannyal bevont trónomon ragyognak a színes drágakövek, s én mint valami sötét árnyék, úgy foglalom el rajta a helyemet. Hátravetem hosszú hajam a vállam felett, vörösen izzó szemeimet végighordozom gyermekeimen. Sokan eljöttek ma éjjel.

Néhány új gyermek járul elém, ajándékokkal és kérésekkel. Unalmamat ûzendõ, hosszú sötét karmaimmal a karfa díszítését cirógatom.

Amikor megérzem a különös illatot, azonnal a terembe belépõ felé fordítom vörösen parázsló szemeim figyelmét. Egy ember, egy közönséges nõ, egy halandó. Illatát mégis az elmúlás édes és ismerõs aromája járja át, s amikor megáll elõttem, már tudom miért van itt.

- Ki Õ? – kérdezem tengermély hangomon, mely úgy áramlik szét a teremben, akár a hajnali pára a mezõk felett.

- A neve Anne, és azért járult színed elé, hogy alkut ajánljon – válaszolja gyermekeim egyike, de nem nézek rá, csak az emberi lényt látom. Törékeny halandósága szívfájdítóan valódi.

- Majd elmondja Õ, mit akar, nem téged kérdeztelek. Mi hasznom lenne egy halandó nõvel alkudozni? – kérdem nem titkolt bosszúsággal. Kék szemeiben a fájdalom és a szomorúság zavaró, mert gyûlölöm ezeket az érzelmeket.

- Felelj hát, mit akarsz, s ami a legfontosabb: mondd meg, mit tudsz adni nekem cserébe.

Elõre hajolok, tekintetem az övébe fúrom. Valami hiányzik... nem érzem a félelmét.

- Szeretném, ha átkom feloldanád… felség – szólal meg halkan, hangja mint a cirógató lepkeszárnyak.

- Érzem rajtad az átkot, de mondd csak, miféle?

- Bármit, amit… Ami élõ, s én megérintem, meghal és elsorvad.

- Kivételt pedig csak mi képezünk – dörmögöm elgondolkodva, a karfára könyökölve mérem újra végig, ujjaim elgondolkodva érintem államhoz. A Halál Tapintó Átka? Talán ezer éve már, hogy találkoztam ehhez hasonló mágiával. Mégis mivel érdemelte ki ez a közönséges halandó? Csak holt testet érinthet bûntetlenül, s minden amiben az Úr szikrája ragyog, az élet aprócska jele, azt kioltja.

A következõ pillanatban mögötte állok, feje csupán mellkasomhoz ér ahogy rémülten fordítja oldalra fejét. Hûvös ujjaim az õ meleg kezeire fonódnak, amelyeket kötés borít. Beszívom az elmúlás és az élet illatának izgató keverékét.

- A legszebbeket érintheted csak a világon, s ez neked nem elég? Élõt akarsz? Múlandót, könnyen elveszõt?

- Igen, mindennél jobban…

Mosolyogva nézek le aprócska testére, tûhegyes körmeimmel néhány mozdulat csupán, kötései a földre hullnak, akár köpönyege. Hátán a fehér és selymes ruha anyaga engedelmesen szétválik, s háta úgy tárul fel a ruhacafatok között, akár a fehér szegfû a napfényben.

Igen, a tetoválás bonyolult mintázata az õsi nyelvek egyikét foglalja magába. Tudom mit jelent, ismerem az erejét és az árát.

Már csak az a kérdés, mivel érdemelte ki ezt?

Körmeimmel végigsimítom a napcsókolt bõrt, fogaim megnyúlnak a vágytól.

- Halljuk hát, mit ajánlasz szerébe.

Szégyenlõsen húzza össze magán a ruhát, elõbukkanó gömbölyû vállát elrejti elõlem, feltûzött hajában a csat megcsillan a gyertyák sárga fényében. Szomorúan tekint az ablakon túli világra néhány másodpercig.

- A testem, a lelkem, a vérem, mindent, csak… kapjam vissza az érintésem, kapjam vissza a világom, újra… újra érezni szeretnék.

Mily megható. Valaki, akinek semmije sincs, felajánlja mindenét. Az élet csupa irónia, és hosszú évezredek tapasztalatával a hátam mögött, pontosan tudom miféle kincset ajánl fel nekem épp. Az életét és a vérét, mindenét? Hiszen erõvel is elvehetném.

- Ezeket bármikor megkaphatom – válaszolom szinte kedvesen.

Dermedten áll, szavaim lesújtották.

- Én… - kezdi reszketeg hangján, és szemöldököm felvonva figyelem, s már a trónomon ülök ismét. – Énekelek.

Ez érdekesen hangzik.

- Nocsak. Halljam.

Kényelmesen keresztbe teszem lábaimat, ujjaimat összefûzöm, és elgondolkodva nézem szép arcát.

Másodperceken át vívódik, de türelmesen várok. Az idõ nekem nem számít, évezredeimmel már meg sem érzem az évszázadokat sem.

Édes és lágy a hangja, igazán emberi és múlandó. Hallottam szebbet és különlegesebbet is, nem számít nekem már, csupán a dal mögött megbújó érzelmek. Számomra, akinek az érzések csupán távoli emlékek, különlegességnek számít ha valakit így láthatok. Érez. Fél, szenved, képes sírni és nevetni, örülni és szomorkodni.

Milyen csodálatos ajándékok ezek.

Könnyei ezüstösen csillognak arcán, amikor befejezi. Gyermekeim mind õt bámulják, emlékeik, elmúlt halandóságuk fájó emlékei mind belül marcangolják õket.

- Gyere ide, gyermekem.

Hozzám sétál, fel a lépcsõkön, és némi habozás után letérdel elõttem. Hosszú, karmos ujjaim, amelyben több izület van mint egy emberében, megérintik szép arcát. Felnéz rám, szemeiben csodálat csillog, félelmét nem érzem.

Intek a teremben állóknak, és õk a kimondatlan parancsnak engedelmeskedve folytatják a mulatozást. Figyelmem ismét a halandóé. Puha ajkán simítok végig egyik ujjammal, bõrének élõ melegsége szinte éget.

- Megérinthetlek…? Felség…

Különös kérés. Bólintva adom meg az engedélyt. Ujjai a karfán nyugvó kezemre simulnak, mágiám reagál rá, bõröm felforrósodik, vérem zúgni kezd ereimben. Óvatosan érint, mintha félne hogy bajom esne, s amikor látja hogy nincs hatással rám a sötét átka, a megkönnyebbülés sós könnyei csordulnak végig arcán.

Ujjammal letörlöm õket, s megkóstolom. Bizsergetõen élõ, és mégis a halál kesernyés aromája érezhetõ. Milyen különleges.

Felállok, kezemet nyújtom a halandónak.

- Jöjj gyermek, sétáljunk egyet a holdfényben.

Odakint a kertben, az éjjel nyíló virágok fûszeres illatának felhõjében sétálunk. Kezeimet hátam mögött összefonva figyelem ahogy elõttem lépked, meg-megcsodálja a halványan izzó virágokat.

Nem mer megérinteni semmit, tekintete sóvárogva figyeli szépségüket.

Hasonlít rám.

Leülök egy kõbõl faragott padra, intek neki és mellém telepedik. Szép szemeiben tükrözõdnek a csillagok, amikor felnéz rám, törékeny kicsiny teste szinte elvész mellettem.

Letépek egy szál fehér rózsát a mellettünk illatozó bokorról, megcirógatom vele az arcát. A rózsa bebarnul, szirmai szárazan hullnak alá, s a látványtól a halandó szomorúan hajtja le fejét.

- Anne – szólítom meg lágyan, hangom mágiája végigsimítja testét. Megremeg, felpillant rám.

- Igen, felség? – suttogja erõtlenül.

- Nem tûröm a hazugságokat, sem a képmutatást, éppen ezért õszinte leszek veled. Tudom, miképp törhetem meg az átkod.

Arcán felragyog a boldogság, a mosolya igazán szépséges.

- De nem fogom megtenni. Legalábbis egyenlõre.

Szavaim súlyától megroppanni látszik, szava elhaló sóhaj csupán.

- Miért?

Elhajítom az elszáradt rózsát, és megcirógatom szép arcát. Tekintetemben izzó vámpírmágia hatástalan rá, nem látom üvegesedni tekintetét, nem ölti arcára a bamba csodálatot. Egyszerre jó és rossz is, hiszen ha nem vagyok képes elbûvölni az hasznos dolog, ugyanakkor kellemetlen is.

- Számodra ez egy átok, én azonban másképp vélekedem. Adottságként tekintek rá, egy rendkívüli képességnek tartom, amelyet a szolgálatomba kívánok állítani.

- Miképpen kívánod ezt? – kérdezi habozva. – Hiszen semmire sem jó.

Ártatlan naivsága mosolyra késztet.

- Egy képesség, amely bármilyen élõt azonnal megöl? Szerinted nem lehet felhasználni, Anne? Használd a fejed, gyermekem. Nincs ellengésem, akit ne rettentene el ez a képesség.

Feláll, ruhája meglebben a szélben, arcán borzalom tükrözõdik. Már érti a szavaim mögötti jelentést.

- Nem, én képtelen vagyok ártani másoknak... Ez a borzalmas képesség... elviselhetetlen! Kérlek érts meg engem, segíts rajtam! Bármit megadok neked, csak vedd le rólam az átkot... kérlek!

Bólintok.

- Pontosan ezt kérem. Mindent felajánlottál, hát elfogadom a mindent. A tested és a lelked. A tested a szolgálatomba áll, a lelked pedig elviseli azokat a megpróbáltatásokat, amelyeket kérek tõled. Cserébe mindezért, négy holdhónap múlván megszabadítalak az átoktól.

Csendben néz rám, még így is hogy ülök és õ áll, szeme egy magasságban van az enyémmel, oly aprócska termet. Szemeinek csillogása elárulja, hogy bármennyire kicsiny is, a lelkében erõs érzelmek kavarognak, amelyek egy magamfajtát már elpusztítottak volna.

A párkányon üldögélve, szobám ablakából kémlelem az erdõt, s a messzi tájat. Távol van. Annyira távol… Ujjaimmal végigsimítok az ablakkereten, érzem, hogy fázok. Rettentõen. Idebent… kezem szívem fölé siklik.

Ó, hányszor hittem azt botor módon, hogyha majd saját magam megérintem, véget vethetek ennek az egésznek, s mégis hányszor estem pánikba, hogy még nem akarok meghalni, még nem… Tudom, hogy egyszer szabadon érinthetek újra fût és fát, hogy egyszer édesanyám visszaölelhetem, s egyszer majd, talán…

Megszabadulok ettõl.

A szél megzizegteti a fák levelét, én pedig remegõ lélekkel hallgatom, s nézem a levelek táncát, melyek mintha csak integetnének, mint oly rég, kiskoromban.

Már nem lehet… már nem…

Felhúzom térdeimet, s ráhajtva fejem kifelé pislogok a zöldes sötétségbe, ahol apa eltûnik egyenruhájában, puskájával a hátán, de még visszaint, mint mindig. A dolgok ugyanúgy mennek, s mégis, az iszonytató érzés, ami nem szûnik, nem hagy nyugtot.

Elvették tõlem a világot… az érintést… a szép dolgok élvezetét…

Régen életem volt odakint lõdörögni, csatangolni a fák között, melyek lombjain át a napfény éltetõen ragyogott, felhõtlen voltam és boldog, nem érdekelt a külvilág, csak ez a kis világom volt nekem… A patak mélyebb részén üldögélni, és élvezni a hûs hullámokat a forró nyári napokon, a fák hûvösét, az erdei állatok játékát s hangjait…

A patak elmocsarasodott, a fû elszáradt, olyan lett, mint egy temetõ. Kihalt, megölt, elpusztított. Én tettem tönkre.

Ökölbe szorítom ujjaimat, s a muskátlikat nézem, melyeket anya az ablakomba tett.

Mindent intenzívebben érzek és mégis minden távolabb van tõlem. Úgy megérinteném szirmait, hogy tudjam, ugyanolyan a tapintása, mint régen, s hogy semmit sem változott… Hogy megfoghassam, pörgethessem ujjaim között, érezhessem minden rezdülését…

- Anne! Én indulok! – szól fel anya, én pedig riadtan ugrok le a párkányról, s leszaladva a lépcsõn félúton ledermedek. Nem vethetem a nyakába magam, már nem.

Igazából el akartam költözni.

Felvállalták, nem érdekelték, sõt, apa azt mondta, hogyha megpróbálok elmenni, kitagad.

- Ugyan édesem… - mosolyogja meg anya, s elfehéredett ujjaimat megfogva ad egy puszit az arcomra. Boldogan élvezem a forró ajkak érintését, beleremeg a lelkem a vágyódásba, sóvárgásba.

Megölel, szorosan, de én nem moccanhatok. Mint egy puha fadarab. Ez vagyok én. Összeszorítom a szám, szinte vergõdök szeretettel átitatott ölelésében.

- Este jövök, vigyázz magadra! – simogatja meg az arcom, szempilláim megrebbennek, mintha el akarnám söpörni magam mellõl. Menj, anya, menj…

Ahogy felkapja kabátját, s az apró kis lábbeliket, amiket karácsonyra kapott, irigyelem. De mégis, tudom, hogy ez a rettenet, ez a szörnyûség, amit rám ruháztak, jogos.

Hallom, ahogy léptei távolodnak, s mikor az utca felõli kapuban megfordul a kulcs, nagyot sóhajtok, és az elõszobai szekrény felé lépek. Belenyúlva kiveszem fekete, kötött ruhámat, s lassú mozdulatokkal felveszem magamra, fejemre húzom a kapucniját.

A bejárati ajtón úgy lépek ki, ahogy vagyok. Mezítláb, köpenyben, egyedül. Becsukom magam mögött, s mikor a zár kattan, úgy érzem magam, mint akit fejbe vágtak. Sajnálom…

Most, hogy becsuktam, lezártam. Lezártam a kínlódást, megelégeltem a remete életet. Vidám voltam, cserfes és gondtalan, nem kellett arra vigyáznom s figyelnem, hogy „mi lesz, ha…”.

Akarom az életem.

Mindennél jobban.

És ez az irtóztató kín, ez az iszonyat, ami bennem megremeg, újra és újra, mikor valami újat és gyönyörût látok, a kitaszítottság érzése, az, hogy elvettek tõlem olyan dolgokat, amik szerves részét képezték az én kicsi világomnak…

Elviselhetetlen teher.

Nem érinthetem meg a szeretteimet, a boldogságom forrásait, néznem kell, ahogy lassan minden eltávolodik tõlem, ahogy szépen, komótosan elballag elõttem az élet…

S hogy nem viszonozhatok, nem élhetek, mérhetetlen nagy fájdalmat okoz. Sokszor fizikailag is, nem csak lelkileg, mivel annyiszor szorítottam ökölbe kezeimet, annyiszor préseltem össze számat, s még többször torpantam meg a boldogság küszöbén…

Szívem fáj, fáj a lélegzet.

Ennél rosszabb semmi sem lehet, semmi sem…

Akarom az életem.

A talpam alatt az avar ropog, mint megannyi sikoltás és üvöltés, így remegõ kezeimet zsebembe teszem, s folytatom utamat tovább. Ma teszek még egy utolsó, elkeseredett kísérletet arra, hogy élhessek. Hogy világom visszakaphassam úgy, ahogyan régen volt.

Megállok, s körülnézek régi, kedves helyemen, mely már csak árnyéka egykori pompájának. Évek múltán lélegez csak fel a föld érintésem után, ki tudja, mikor fog itt megint zöldellni a fû, mikor mernek visszajönni a madarak.

Úgy szaladnék egyet a tisztáson, s hajtanám pihenésre botor fejem egy fa védelmezõ hûvösébe…

- Anne… - saját nevem ilyen mély tónuson csak tegnap hallottam. A doromboló hang értem szól, ugyanúgy, mint pár hónappal ezelõtt. Vagy évek voltak? Friss emlék, s mégis régi. Oldalra fordulok, s meglátom az egyik terebélyes árnyékban a magas alakot, ugyanúgy, mint akkor éjjel.

- Jöjj ide, kedvesem – szólít, de már akkor is elutasítottam, s ez most sem lesz másképp. Intek, hogy nem, szavaim elkoptak az emlékek áradatában, félek, ha megszólalnék, rekedt lennék és mélységesen bánatos.

- Ha nem, hát nem – nevet fel, hangja olyan, mintha kést éleznének. Tekintete szórakozott, és mégis fagyos. Az egyetlen lény, akit érinthetek, mert nem hal bele. Mert, már meghalt. – Meggondoltad, kedvesem, alaposan? Biztos vagy benne? Aznap éjjel is felajánlottam. Otthagytál.

- Tudom, érzem, hogy ez lesz a megoldás – szólalok meg némaságom hosszú percei után, tincsei szétszaladnak, ahogy a szél beléjük túr.

Mikor lett éjjel?

- Nem félsz? – hangja incselkedõ, egyet közelebb lép, s végigmér. Csodálatosabb és csalókább látványa, mint bármi más, amit valaha láttam. Nem sütöm le szemeimet, egyenesen az övéibe nézek.

- Nincs mitõl félnem – jelentem ki gondolataimat hangosan is.

- És a Halál a fájdalom?

- A Sorsom magam formálom és eleget fájt már.

- Jöjj hát… Atyám minden bizonnyal fogad – hajol meg, s felvillanó szemeiben látom saját magam tükrözõdését. Kezét felém nyújtja, én pedig belehelyezve enyémet pillanatokra megszûnik a külvilág.

***

Hatalmas, és irdatlan épület elé érünk, számat eltátom, s odalibbenek a falakhoz. Ujjaim várakozón simulnak a kövekre, remegõ kezemen a kötés forróbb, mint valaha. Elöntött a vágyakozás, a sóvárgás.

Finom, sós illatot érzek, mintha valamily irdatlan erõ ostromolná a helyet, zúg és dörög, akárcsak a mennydörgés. Levelek suhogását hallom, a levegõ tiszta és illatos.

Tenger?

- Anne, gyere… - simul vállamra egy jeges kéz, én pedig felpillantok rá, bólintva követem, de nem haladunk úgy, ahogy kéne. Folyamatosan valami a szemembe villan, valami új, érdekes, soha fel nem fedezett… Nem látom a félelmetes tekinteteket a folyosókon, tekintetem tova siklik az éhezõ s eltorzult arcokon.

Képeket látok, festményeket, szobrokat, szebbnél szebb alkotásokat.

Hitetlenkedve simítok végig mindenen, de mikor a kötést levenném kezemrõl, egy erõs kar fogja át derekamat, s vezet tovább, a vörös haj a gyér fényben olyan, mint valami világító torony, egy hõs aki vezet.

- Ne bóklássz – szól rám mély hangján, kiráz a hideg, de egyben izgatott is vagyok. Nem érdekel, semmi sem, ó, csak kapjam meg amire vágyok, segítsen, bármit megadok, bármit…

Egy hatalmas csarnokba jutunk, mindenhol olyan hatalmas és stramm férfiak, mint kísérõm. Szépséges nõk fordulnak felém érdeklõdve, ruhájukon s bõrükön ékszerek és díszek csillognak, legszívesebben odafutnék hozzájuk, mégha halálom jelentené is…

Itt és most, nem érdekel semmi sem.

Újat látok. Érdekeset. Különlegeset. Szépségeset, mely már nem sorvadhat el érintésemtõl. Ez a világ az egyetlen, ahol érezhetem a dolgokat. A varázslatost, az egyedit.

Szinte kábán tûröm, hogy vezessen, hideg karja a ruhán keresztül marja a bõröm, de én már csak a hatalmas trónust látom, s a benne ülõt. Sõt, elõször is csak az ülõalkalmatosságot látom. Aranyozott mintás, éjfekete fa, vérvörös bársonyon ül a benne trónoló, gyönyörû faragások s indázó levélmotívumok, s az ében csodában valaki olyan nemességgel és tartással ül, hogy csak pislogok.

Egy lélegzetelállító férfit látok. Hatalmasabb, mint bárki más itt a teremben, teste egy óriáséval vetekszik, az én törékeny alkatom mellett. Felgyorsul szívdobogásom, s remény tölt el, mérhetetlen remény. A lehetséges boldogság elõszele rázza meg testemet, elkerekedett szemekkel nézem a leírhatatlan férfit.

Haja olyan, mint az étcsokoládé, s könnyen omlik roppant vállaira, arcának vonalai olyan õsi idõket mutatnak, melyet én ésszel fel sem foghatok. Szemei izzóbbak, mint az engem kísérõ haja, sötétebbek és gonoszabbak, mint bármi más, amit valaha láttam.

Elképedve nézem ezt a tüneményt, ezt a csodát, figyelmen kívül hagyva a vészjósló kisugárzást s a tekintetet. Legszívesebben mondanám neki, hogy:

„Gyönyörû vagy!”

Szívdobogásom felgyorsul, váratlan öröm tölt el, a remény olyan hullámokban ostromolja a testem, hogy kishíján elájulok. Itt vagyok! Itt van… Ó… Végre itt vagyok, ideértem, s lehet, hogy megkapom, amire vágyom!

Biztos megkapom!

- Ki Õ? – hangja mélyebben zeng, mint egy bariton, a falak úgy adják vissza erõs hangját, mint megannyi kórus. Gyönyörû, istenem, de szép… Szaporábban szedem a levegõt, mint eddig bármikor, elragadtatva nézem ezt a tüneményt.

Ó, csak ne illanjon el!

Maradjon…

Meghajoljak elõtte? Tudassam vele, milyen fenséges lény, és hogy…

- A neve Anne, és azért járult színed elé, hogy alkut ajánljon.

- Majd elmondja Õ, mit akar, nem téged kérdeztelek. Mi hasznom lenne egy halandó nõvel alkudozni? – a hang keményen dörren, fenyegetõen lágy éllel. A bíborvörös szemek rám villannak, láthatom a dús hajkoronából elõbukkanó hegyes füleket.

- Felelj hát, mit akarsz, s ami a legfontosabb: mondd meg, mit tudsz adni nekem cserébe – kissé elõrébb dõl, amitõl eltorzul szépsége, s mûvészi vonalai elvesztik nemesi kisugárzásukat.

- Szeretném, ha átkom feloldanád… felség – kérem halkan, hangom elhagyott, kacagva suhant el a messzi távolba, s nélküle rettentõen kiszolgáltatottan érzem magam. Csak most kezdem felfogni a dolgok súlyát.

- Érzem rajtad az átkot, de mondd csak, miféle?

- Bármit, amit… - elcsuklik a hangom, majd nagyot nyelve, hevesen dobogó szívvel nézek rá. Miért lesz szaporább szívem dobbanása, ha látom? A remény, érzem, elvakít…

- Ami élõ, s én megérintem, meghal és elsorvad – felelem kábán, szinte megrészegülve a gondolattól, hogy ez az isten, ez a hihetetlen szobor, segíteni fog rajtam. Rajtam!

Újra kimehetek az erdõbe, újra ölelhetem apámat, visszakaphatom régi énem, a világom…!

- Kivételt pedig csak mi képezünk – hangja kicsit elgondolkodó, szinte iszom magamba a szavait. Arca egy megfejthetetlen rejtvény, tekintete ugyanolyan veséig látó, s borzongató.

Váratlanul hideg ujjak siklanak az enyémekre zsebem rejtekében, egy kõszikla hajol hátamnak, jeges lehelet söpör végig a nyakamon, ahogy belehel a csuklya alá. Ajkai egy ponton érintik libabõrös bõröm, suttogása rettenetes:

- A legszebbeket érintheted csak a világon, s ez neked nem elég? Élõt akarsz? Múlandót, könnyen elveszõt?

- Igen, mindennél jobban… - remegek meg, ahogy kezeimet kiemeli zsebembõl, s a kötés egy pillanat alatt hullik a lábaim elé. Hangos reccsenés, fejemrõl lekerül a csuklya, s érzem, hogy szabaddá tett hátamat hûvösség csapja meg. Karmokat érzek meg a gyûlölt mintán, amik lassan körberajzolják azt, én pedig ösztönösen rándulok össze.

- Halljuk hát, mit ajánlasz szerébe.

Hirtelen csend támad, még az eddigi pusmogás is abbamarad. Megkövülten állok ott, ahol, hajam hirtelen kibomlik, s eltakarja a szégyenteljes pecsétet, és mire felpillantok, már ismét trónusán ül.

Fázósan összébb húzom magamon a ruhát, fejem oldalra fordítom, s tétova pillantást vetek az egyik közeli ablakon át a külvilág felé. Mit ajánlhatnék, ami neki nincs? Birtoka, házai, gyermekei, vagyona, s kincsei vannak, megszámlálhatatlan.

- A testem, a lelkem, a vérem, mindent, csak… kapjam vissza az érintésem, kapjam vissza a világom, újra… újra érezni szeretnék – hangom megremeg,

- Ezeket bármikor megkaphatom – hangja lágyan cseng, belém pedig mintha villám sújtott volna. Reszketve kapok szívemhez, ujjaim úgy remegnek, ahogy szívem dobban. Szinte elfogy minden gondolat, leblokkolok.

Az idõ, mintha ólomlábakon járna.

Mindenki csak engem figyel.

Mit… mit adhatok? Mit? Mi kell egy ilyen hatalmas és félelmetes lénynek? Mindene megvan, amire ember és állat vágyhat, mindene, amivel a halotti élet pazar és mesés… Mindenki a lába elõtt hever, amit kimond, úgy is lesz. Mit adhatnék vajon, amiben örömét leli?

- Én… - hangom reszketeg, ráz a hideg, fázom. – Énekelek.

- Nocsak. Halljam – fûzi össze ujjait sátormód, s afölül pillant rám, tekintete metszõ és éles, kontrasztot állítva szemei meleg színével. Összeszorítom ajkaimat, egyetlen egy vonallá préselve azokat.

Nem tudok egy kis hangot sem kiadni magamból.

A tény, hogy nem teljesíti a kívánságom olyan egyszerûen, mint szeretném, mikor mindenre felkészültem, váratlanul ért, akárcsak a derült égbõl a villámcsapás.

Nem tudok neki énekelni.

Egyszerûen… nem megy.

Muszáj.

Kell.

Akarom az életem, kell a világom. Nem élhetek a környezetem édes érintése nélkül. Meg kell tennem mindent, amit mondanak, el fogom érni a célomat, bármi áron.

(zene)

Halkan dúdolni kezdek, majd lehunyom szemeimet, hogy jobban figyelni tudjak a hangfoszlányokra, amiket kiadok. Hangom aprón megemelkedik, hangosabb lesz, szívvel lélekkel dúdolgatok, érzem, jelenleg többre nem lennék képes. Szemeim megtelnek könnyel, hagyom, hogy kicsorduljanak, a nedves érzés csak megremegteti a bensõmet, ujjaim remegése alább hagy.

Ezt dúdolgatom évek óta, s míg az erdõ elfogadott, ez volt az egyik kedvencem. Megajándékoztam vele fût és fát, Rodolphust, a rókát, aki még kölyökkorában került hozzám, s mikor visszavittük az erdõbe, attól fogva mindig emlékezett rám.

Hangom elhalkul, majd végleg megszûnik. Lehunyva szemeimet élvezem még a hang remegésének utolsó hullámát, majd mikor felemelem pilláimat, egy hang süvít végig a csenden.

- Gyere ide, gyermekem.

Odakapom a fejemet, arcán nem látok semmit, így nem tudom eldönteni, hogy hatással voltam e rá, vagy sem. Hogy ért e valamit a próbálkozásom.

Ez az õsi lény… az egyetlen reményem.

Óvatos mozdulatokkal megyek oda hozzá, fellépdelve a pár lépcsõfokon állok elé, majd mikor úgy érzem, hogy kellemetlenül érzem magam, hogy csak így elõtte toporgok, letérdelek elé.

Keze az arcomra simul, én pedig félig csodálattal, félig várakozással nézek fel rá. Nekem vesztenivalóm nincs. Semmi... Én csak…

Int egyet szabad kezével, mire megint elindul a pusmogás és a nyüzsgés. Eddig valamiért vérmes csend honolt az egész teremben, s pillantását újra nekem szenteli. Hüvelykujjával végigsimít ajkaimon, tenyere marad arcomon, én pedig megremegek.

- Megérinthetlek…? Felség… - sóhajtom, libabõrös leszek attól, ahogy néz. Tekintete nem árul el semmit sem, aprón biccent, hajának apró rezdülésébõl látom csak, igenlõ válaszát.

Reszketõ ujjaim karfán pihenõ keze felé indulnak, s mikor bõrét megérintem, szinte végigfolyik rajtam egy forró, meleg érzés. Tétován, lágyan simítok végig a hatalmas kézfejen, gyengéden és óvatosan, nehogy mégis… Mégis… meghaljon.

Abba belepusztulnék.

Bõrének lágy, selymes érzése elmondhatatlan örömet okoz, könnyeim újra kibuggyannak, számra boldog mosoly kúszik.

Milyen jó érzés…