- Ha már el kell hagynom az országot, nagyon remélem, hogy a következőben, nem lesz hó! Nem szabad hónak lennie! Nun, hallasz? Nem lehet hó! Ha van, irányt váltunk, mielőtt betennénk a lábunkat – morgom magam elé, fázósan húzva össze magamon a szőrmekabátot. Apám országában most tombol a legbőszebben a tél, és hiába születtem, valamint nőttem fel itt, képtelen voltam hozzászokni. – Melyik apa száműzi ilyenkor az egyszem fiát? Megtehette volna nyáron is, mikor nem fagynak rá az arcomra a búcsú könnyei…
- Engos, ugye tudod, hogy az utóbbi két mondat, minden lehetséges módon sántít – szólal meg a nyakam köré tekeredett, eddig néma sálként funkcionáló bundás szerzet.
- Jó, nem én vagyok az egyetlen fia, nem száműzött, és nem hullajtottam könnyeket, de a lényeget érted, ugye? – horkanok fel. Már nem az udvarban vagyok, nem kell tartanom magam minden merev etikai szabályhoz. Na jó, valljuk be, a mi kastélyunkban nem volt olyan kemény az elvárás a helyes viselkedést illetően, legalábbis nem a férfiaktól. Katonaságon alapuló ország vagyunk, a bátyáim karddal a kezükben nőttek fel. Nővéreim viszont mindig tartják magukat az etiketthez.
- A lényeg az, hogyha nagyon nem akartál volna, nem kell eljönnöd – szögezi le Nun, anélkül, hogy kihúzná a köpenyem alól az orrát.
- Ugyan már, ott voltál, hallottad apámat!
- Az igazat megvallva, aludtam…
- Tessék?! Az egész életemet meghatározó döntés volt, hogy apám elküld-e, vagy sem, te pedig átaludtad? – háborgok, kissé túldramatizálva a dolgot. Az egészet… Halk sóhaj hallatszik a mellkasom környékéről, majd némi mocorgás után, Nun előhúzza fehér kis róka fejét, és felnéz rám kék szemeivel.
- Engos, mi az igazi probléma? – Mikor vágnám rá, hogy az előbb soroltam őket, gyorsan megelőz. – Ne ismételd meg az egészet, és ne fogd a hidegre! Tudom, hogy nem szoktál hozzá, de már évek óta nem panaszkodsz, és sokkal rosszabb időben is kóvályogsz az erdőkben. Azt pedig mindketten nagyon jól tudjuk, miért ajánlotta fel az apád, hogy nézz körül kicsit a világban.
- Mintha hinnék abban, hogy mindig a legkisebb fiú jár szerencsével – emelem égnek a pillantásom. – Nem egy tündérmesében vagyunk, Nun!
- Nem ez volt az ok, kishercegem. – Meg se rezdül, mikor szúrós pillantást vetek rá a becenévért, amiről még mindig nem tudtam leszoktatni. Pedig nem vagyok már 13 éves, mint mikor találkoztunk, és vigasztalásra szorultam anyám miatt. Se tizennégy, mikor még lazán feldöntöttek a mezőről beterelt bárányok, amilyen kicsi voltam. De már 15 se, hogy a bátyáim olyan könnyedén földbe döngöljenek párbaj közben, mert előtte legyőztem őket íjászatban. Se… Oké, mindegy. 19 vagyok, de Nun még mindig kishercegez, makacsul figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy felnőttem.
- Az igazi ok az volt – folytatja -, hogy már ő is észrevette, mennyire nem találod a helyed az udvarban. Engos, ott már nem volt semmi, ami kielégíthette volna a kíváncsiságod! Hát nem egy ilyen utazásra vágytál mindig is?
Nem válaszolok rögtön. A gondolataimba merülve irányítom lovamat a havas ösvényen, vissza-visszapillantva a távolban még látszódó kastélyra. Nincs egy napja, hogy eljöttem, és bár Nunnak igaza van, képtelen voltam beilleszkedni, azért mégis csak az az otthonom, ott él a családom, ott van eltemetve az édesanyám…
- Hiányozni fognak… - motyogom végül magam elé, de mágikus kísérőm persze gond nélkül meghallja.
- Sejtettem, hogy ez a valódi probléma. Kisherceg, nem véglegesen lettél elküldve. Te is tudod, hogy ez nehéz döntés volt apádnak, és legszívesebben nem engedett volna sehová, azután, ami a királynéval történt. De szem előtt tartotta, mi a legjobb neked, szóval használd ki a lehetőséget, lássunk világot, nyúzz mást is a kérdéseiddel, és amikor csak akarsz, visszatérhetsz!
Indulásunk óta először, mosoly kúszik az arcomra. Tényleg vágytam arra, hogy megismerhessek távoli helyeket, országokat, és eleget tudok a szomszédjainkról, hogy tudjam merre érdemes mennem, anélkül, hogy elkapnának apám ellenségei. Egyébként se teljes pompában utazom, egyszerű, kényelmes és praktikus ruhákat választottunk, jól elrejtettem az arannyal teli erszényem, szóval nem rí le rólam a származásom. Egyedül talán íjam és kardom remek minősége lehet gyanús, de manapság sok lovagot látnak el ilyenekkel.
- Rendben, lássunk világot! – jelentem ki határozottan, és egy utolsó pillantást vetve otthonom felé, megsarkantyúzom a lovamat.
- Ez a beszéd! – vágja rá Nun, majd visszadugja fejét a köpenyem alá, és szorosabban a nyakam köré bújik, hogy mind magát, mind engem védjen a csípős északi széltől.
~oOo~
- Miért van olyan érzésem, hogy eltévedtünk? – sóhajtja Nun, kényelmesen elhelyezkedve előttem a nyeregben.
- Bi…biztos nem tévedtünk el! – vágom rá, nem olyan határozottan, mint szeretném. – Mindenben követtük az öreg fogadós utasításait, nem? Szóval pontosan arra kell haladnunk, amerre szerettünk volna.
- Akkor te egy hatalmas tüskeerdőben szerettél volna haladni? – horkan fel a tündér róka, és rendben…be kell ismernem, hogy van igazság a kételkedésében. A környezetünk mindennek kinéz, csak éppen kellemes tartózkodóhelynek nem, és bár majd megöl a kíváncsiság, hogy hol is vagyunk, miért ilyen ez a hely, mik élnek itt, talán vissza kéne fordulnunk.
Három hete jöttem el otthonról, és apám tanácsát követve, az egyik régi barátjának királysága felé indultam. Most már elvileg benne is járok, ha a fogadós legalább azt jól tudta, de nem éppen a megfelelő úton. Legalábbis minden jel arra utal.
- Jó, forduljunk vissza. – Már fordítom is meg a lovam, csakhogy a hátunk mögött húzódó ösvény, nos…nincs ott. Fordítgatom a fejem, hátha nem tettem fél fordulatot normálisan, de akárhogy is nézem, csak az az út látható, amerre tovább akartunk menni, más nem.
- Na jó, most már teljesen biztos vagyok benne, hogy eltévedtünk, és nem jó helyen vagyunk!
- Egyetértek – motyogom, és a tény, hogy ez a szó igen ritkán hagyja el a számat, mindent elmond a helyzetünkről.
Igyekszem higgadtan gondolkozni, és mindent felidézni erről az országról, amit valaha tanultam, olvastam, de tüskeerdő nem rémlik köztük. Apám mesélt egy varázslatos erdőről a határán, de ez… nem valami csodás. Azon kívül tudom a királyi család történelmét, ismerem a tagjait, tisztában vagyok a nevükkel, és hallottam, hogy segíti őket pár jótündér.
Most rám is rám férne egy kis segítség.
- Nun, valami ötlet?
- Ha ez a kérdés akkor érkezik, mikor annál a keresztútnál jártunk… - morogja bosszankodva, és egyre erősödő aggodalommal a hangjában, majd lemondóan megbökdösi a kezem, hogy fordítsam meg a lovam. – Kisherceg, nincs más hátra, mint előre!
Mikor pár óra múlva még mindig a tüskeerdőben baktatunk, és az cseppet se tűnik ritkábbnak, komolyan kezdek megijedni. Pláne, hogy egyre különösebb lényeket látunk, és bár Nun szerint a többségük ártalmatlan, azért nem mindegyik bizalomgerjesztő.
- Olyan, mintha egyszer ők is olyanok lettek volna, mint az északi erdőkben élő mágikus teremtmények, de aztán eltorzultak – szólal meg Nun töprengve. Az eltorzult szó nem teljesen illik rájuk, mert még sötéten, ijesztően is egész szép némelyik, de ezen kívül van abban igazság, amit mond.
- Csak én érzem úgy, vagy a tüskék tényleg folyamatosan rendeződnek, mintha vezetnének minket valahová? – adok hangot én is a gondolataimnak. – Mi lenne, ha megpróbálnék átvágni rajtuk?
Nun vet egy pillantást a kardom felé nyúló kezemre, majd megrázza a fejét. Én is tudom, hogy ez nem jó ötlet, eleget olvastam már a mágiáról ahhoz, hogy visszahúzzam a kezem, bármennyire is nagy az inger.
Végül nem marad más választásunk, mint csendben követni az elénk nyíló ösvényt, és reménykedni, hogy kifelé vezet a tüskeerdőből.
Hamarosan rá kell jönnöm, hogy reményeinket sutba vághatjuk, ugyanis elérünk egy tisztásra, amin nem virágok sokasága és kispatak vár. Hallom, ahogy Nun élesen szívja be a levegőt, és az ölemből a vállamra ugrik, én pedig nagyra nyílt szemekkel markolom meg a kardomat.
- Nun, ez egy unikornis – suttogom, nem merve felemelni a hangom.
- Látom.
- De…fekete – teszem hozzá az egyértelműt. Mindketten tudjuk, hogy ez mit jelent, és nem mondanám, hogy boldogsággal tölt el minket. Egy unikornis csak akkor válik feketévé, ha valami nagy gonoszságot követett el, az viszont a természetük ellen szól.
- Az is feltűnt – sóhajtja barátom, a fogai közt szűrve. Gondolom neki is sebesen forog az agya, kiutat keresve, mint nekem. A lovam pedig idegesen táncol alattam. Próbálom helyben tartani és lenyugtatni, hogy ne ösztökélje támadásra az egyszarvút, de meg tudom érteni, hogy pánikol.
Mielőtt azonban bármit is tehetnénk, a velünk szemben álló unikornis mellett fekete füst jelenik meg, és szép lassan szilárd alakot vesz fel. Nagy szemekkel figyelem a materializálódott férfit…biztos, hogy férfi, de az is, hogy nem ember. Mármint oké, a hegyes fülem ellenére én az vagyok, de neki nem csak azok vannak, de hatalmas fekte szarvai, és nem éppen emberi bőrszíne is. Lenyűgöző, de elég félelmetes jelenség, és ezt a lovam is így gondolja, mert riadt nyihogással felágaskodik.
Én pedig túlzottan elbambultam, és hirtelenjében nem tudok megmaradni a nyeregben, fájdalmas nyekkenéssel érek földet hátasom mögött, akiben legalább annyi kedvesség még akad, hogy nem tapos át rajtam, mikor megpróbál a legmesszebb kerülni a…hát tőle…
Nem mintha messze tudna menni, mert a tüskék bezárták mögöttünk az utat, és nem látok másikat, így a tisztás egyik végében toporog.
- Nun… - préselem ki magamból alig hallhatóan, miközben talpra ugrom, nem foglalkozva sajgó fenekemmel. – Mi…mi ő?
- A sárkány… - motyogja, és csak azért hallom meg, mert a fülem mellett mondja. Kissé értetlenül bámulom még mindig a férfit, aki hidegen, halál nyugodtan teszi ugyan ezt velem. Sárkány? Apám mesélte, hogy ebben a királyságban előfordul egy szörnyeteg támadása, még poénkodott is azzal, hogy majd én, mint dicső lovag, legyőzőm, de azt hittem csak ijesztget.
- Meg akarsz halni, fiú, hogy az erdőmben kóvályogsz? – Kis híján ugrok egyet, nem számítottam rá, hogy megszólal. A hangja is hideg, mély és gunyoros, a vállán ülő varjú hangos károgása kíséri.
- Nem…szándékosan jöttem ide – felelem, kissé remegő hangon, de bátorságot merítek a kardom markolatának szorongatásából. Az íjamban jobban bízom, de az a háttérben toporgó lovam nyergéhez van erősítve.
Az erdő ura lepillant a kezemre, és szórakozottan húzza fel a szemöldökét, majd az arcomra pillant, némi őrült fénnyel a tekintetében.
- Csak nem te is a sárkány legyőzésére érkeztél, dicső lovag? – kacag fel hűvösen. Összerezzenek, és egy pillanatra elengedem a kardom, mintha csak cáfolnám a dolgot, de aztán inkább újra megragadom. Nun megmoccan a vállamon, és elhúzza a fejem másik oldalát is takaró, bundás farkát, mire az idegen tekintete fenyegetően elsötétedik.
- Tündér… - sziszegi, és egy pillanatra a félelmemről is elfeledkezem zavaromban, hogy fogalmam sincs, miről beszél. Nun? De ő tündér róka…
- Tessék? – csúszik ki a számon bizonytalanul.
- Tündér vagy! – csattan fel, és mintha az erdő is igazodna a dühéhez, minden mocorogni kezd körülöttünk. A lovam szinte eszét veszti félelmében, nem is tudom megállni, hogy aggódó pillantást ne vessek rá, Nunra bízva, hogy ne vegye le a szemét a haragos teremtményről.
- Tündér? – ismétlem meg végül, aztán leesik mire gondolt, szabad kezem az egyik fülemhez siklik. – Va…van bennem tündér vér, de nem vagyok az…
- Ki az anyád? – Megkönnyebbülten szusszanok egyet, mikor látszólag lenyugszik kissé. – Jótündér volt?
Értetlenül pislogok rá, és a szemem sarkából Nunra pillantok, tőle remélve magyarázatot erre az egész abszurd helyzetre, de mikor „vendéglátónk” figyelmeztetően felmorran, megrezzenve fordulok vissza felé.
- Li…Lilian-nek hívták. Csak részben volt tündér, de kedves volt és figyelmes, mindig segítette az erdei állatokat. Ettől jótündér lesz? Mármint persze, hogy nem… Nem tudott kívánságokat teljesíteni. Bár, mikor a tízedik szülinapomra egy ritka könyvet kértem, megszerezte, szóval… - Zavart hadarásomnak Nun vet véget, mikor bundás farkincáját meglendítve, betömi vele a számat.
Prüszkölve köpöm ki, és még a kardomat is elengedem, hogy a szőrét leszedhessem a nyelvemről, de aztán észbe kapva nézek fel a férfire.
Egy darabig némán figyel, az öltözetemet és a kardomat figyeli, és rögtön tudom, hogy nem titok előtte a származásom.
- És melyik király az apád, vagy rokonod? – horkantja végül. Már nyitnám a szám, hogy válaszoljak, de ismét benne landol Nun farka, mit sem törődve rosszalló tekintetemmel.
- Miért kéne válaszolnia? – szólal meg halkan. - Mi még nem tudjuk, kivel állunk szemben!
A férfi tekintete megvillan, a fekete unikornis pedig kaparni kezdi patájával a földet, mint egy támadásra kész bika. És még én tudom könnyedén felhúzni a környezetem, ugye Nun?
- Ahogy hallottam, tudjátok kivel álltok szemben – utal vissza hűvösen a sárkány megnevezésre. Pedig reméltem, hogy tévedünk, de ezek szerint nem… - A nevem nem lényeges számotokra…
- Mert meg fogsz minket ölni? – kérdezem elkerekedett szemekkel, miután sikeresen megszabadultam Nun szájbefogásától.
- Az attól függ, mit felelsz az előző kérdésemre – sziszegi, de olyan semleges hangon, mintha az időjárásról csevegnénk. – És tudni fogom, ha hazudsz! Tehát, ki az apád, fiú?
Kétségbeesetten pillantok Nunra, ismét a kardomat szorongatva, de látszólag neki sincs menekülési terve, így végül nagyot nyelve fordulok vissza a sárkány felé.
- He-Hektor király, az északi Laezdar királyság ura. A nevem Engos Laezdar – motyogom, és mindenre felkészülve lesem a mozdulatait, remélve, hogy tudok majd védekezni, ha támadás mellett dönt.
Megkaptam ezt az édes kis tündérkét (Nem vagyok tündér! – mondja folyton.), bocsánat, szerencse szellemet, és fogalmam sincs hogyan kéne viselkednem vele.
Rendelek neki kaját, megetetem, leplezetlenül mosolyogva hogy ízlelgeti az ételt. Talán még nem evett ilyet. De ahogy elnézem, elég kevés dolgot ehetett igazán. Olyan furcsa.
A tenyerembe támasztom a fejem és figyelem, amíg eszik.
Aztán megágyazok neki, az ágyamban, mivel más hely nincs. Sokáig elszöszmötölök a fürdőszobában, épp míg elalszik, így nem érzem magam annyira zavarban, mellé feküdni az ágyamban. Voltak már idegenek az ágyamban, sőt szinte csak azok voltak. Idegenek, egy-egy éjszakára, délutánra. És ő is az számomra, mégis más, hiszen én tehetek róla hogy idekerült. Az én felelősségem mindez.
Ráadásul ha igaz amit mondott, neki én nem vagyok idegen.
Nekem viszont, olyan mintha egy filmből lépett volna elő. Valami fantasy-ból.
***
Viszonylag korán ébredek, még az ébresztőóra előtt, ahogy az lenni szokott. A folytonos stressz miatt nem alszom annyira jól, és a szervezetem már megszokta az óramű pontosságú felkeléseket.
Felébreszteném, hogy el tudjam neki mondani az instrukcióimat, de csak dünnyög magában, ahogy rázogatni kezdem.
Inkább hagyom, hagy aludjon még egy kicsit, és kimászom az ágyból összeszedni magam.
Miután felöltöztem, megmosakodtam és megborotválkoztam térek csak vissza, kíméletlenül felébresztve most már.
- Michiko, be kell mennem, elintézni a papírmunkát, de hamarosan itthon leszek, utána megyünk vásárolni. Addigra készülj el, kérlek. – mondom neki halkan, remélve hogy eljut kótyagos kis buksijába az üzenet.
Mormog valamit, én pedig mosolyogva figyelem, ahogy a párnát markolássza álmosan.
***
Odabent teljes a káosz, a tegnapi lefülelésnek hála.
Senki sem gondolta volna egy rendőrről. – mondják, de én tudom, hogy több rendőr van ebben, mint civil. Nem sok a fizetésünk, az életünket kockáztatjuk, mindenkinek jól jön az a pár ezer dollár, amit a kokóért kapna, ha eladná, és nem semmisíttetné még. Nekem is jól jönne szó se róla, csak egyszerűen nem tudnám megtenni. Azért, hogy ártatlan fiatalokat szoktassanak rá, akik aztán felnőtt roncsok legyenek tőle. Nem tudnám elviselni a lelkiismeret furdalást.
Épp ezért csinálom ezt, amit. A korrupció mindig is hatalmas lesz, amíg ilyenek a körülmények. Tehát, nekem és a csoportomnak mindig lesz munkánk. Talán sajnálnám.. és sajnálom is, de most, inkább nem gondolok erre.
Gondolataim Michiko körül forognak. Mit csinálhat otthon?
Azon a hófehér köntösszerű ruhán kívül nincs semmi cucca. Gondolom, feltalálja magát, elvégre az én szekrényemben van sok ruha, csak épp egy se az ő mérete.
Nevetségesen fest majd azokban. Mégis.. édesen. A gondolat pedig, hogy az én ruháimat viseli, olyan gondoskodó érzést vált ki belőlem. Nem is tudom miért, olyan furcsa, hogy arra gondolok, vár valaki haza.
***
Még furcsább mikor hazaérkezve üdvözöl is.
- Isten hozott itthon, Akihiko. – mondja, és még puszit is kapok.
Ha nem lennék most zavarban, biztosan örülnék neki, ennek a dolognak, ami még sosem történt meg velem.
Alkalmi partnereim ugyan voltak, de azok, sosem voltak többek egy éjszakánál. Nem vagyok egy szerethető típus. Ahhoz túl sok velem a gond. Ráadásul, emellett a munka mellett, veszélybe sodrok mindenkit, akit kitüntetnék a szeretetemmel.
De talán csak.. az az én nagy hibám, hogy nem hiszek magamban. Talán csak.. egy kis „szerencse” kell.
***
Egy áruházba megyünk, ahol mindent megtalálunk, ami neki kellhet.
Pólók, pulóverek, nadrágok, cipők, kabát hideg esetére, fésű, fogkefe, pár apróság, amire még szüksége lehet.
Felajánlom, hogy cipelem a csomagokat, de annyira örül nekik, hogy nem engedi ki a kezéből őket.
Nézegetjük a kirakatokat, ő pedig azt sem tudja, merre kapjon, mit nézzem meg, mit csodáljon. Olyan, mint egy világra rácsodálkozó gyermek, csak éppen felnőtt testben.
Cseng a telefonom, felveszem, közben intek neki, hogy telepedjen le egy kanapéra.
Fáradtan lehuppan, közben tovább nézelődik, figyeli az elhaladó emberek színes forgatagát, a szemben lévő kirakatokat, mindent, amit lát.
Bentről hívnak, a főnök megkapta a jelentésemet, és kér hogy vegyem át a legújabb feladat iratait az egyik küldöncétől. Megadom neki az áruház címét és megkérem, hogy hozassa a kapuba, lemegyek. Mikor rábólint, bontom a vonalat.
- Tündérke, megtennéd, hogy itt maradsz, és nem mozdulsz, amíg elintézek pár dolgot? – nézek rá, és már látom a fintort az arcán a tündérke megszólítás miatt, mégis beleegyezik.
Nem szívesen hagyom magára, hiszen olyan elesett és naiv az én világomban, de most muszáj.
Leszaladok a lépcsőn, majd a mozgólépcsőn a földszintre a kapuhoz.
***
Mikor visszaérek ő édesen alszik, még álmában is ölelve a csomagokat, körülötte pedig két nem túl bizalomgerjesztő fickó áll, az egyik a hajához akar érni éppen, de elkapom a csuklóját.
- Én nem tenném a helyedben. – mordulok rá, a lehető legfenyegetőbb hangszínemen.
- Tied a kicsike talán? – néz rám a másik, mellét kidüllesztve, amúgy „nagymenő” módon.
Erre ő is felébred, álmosan szemléli őket, majd engem.
- Igen, az enyém. – felelem, tudván hogy ezeknek a nyelvén kell visszaszólni, mert az udvarias beszédből nem értenek. - És ha hozzá mersz nyúlni, kiverem az összes létező fogad. – mordulok rá, azok pedig bosszankodva állnak odébb.
- Jól vagy Michiko? – lépek oda hozzá.
- Én.. elaludtam.. nem is vettem észre.. – szabadkozik, majd közelebb lép átölel és a mellkasomnak mondja: - Köszönöm hogy megvédtél.
- Igazán nincs mit. – felem kicsit zavarba jőve tőle. Annyira közvetlen, annyira… más mint az emberek.
***
- Azt hiszem vettünk neked mindent. – jegyzem meg már a kocsiban ülve, figyelve, ahogy a biztonsági övvel ügyetlenkedik. – De ha eszedbe jut valami, csak szólj. – nézek rá.
- Igen. – bólint, és helyére kattintja a csatot nagy nehezen.
Elindulok a délutáni forgalomban hazafelé.
Sokáig szótlanul ül, végül én töröm meg a csendet.
- Nézd, én nem sokat tudok rólad. Igazából, a tegnapi napig azt sem tudtam, hogy létezik hozzád hasonló, de ha gondolod, mesélhetnél nekem erről a.. (nem tudom, hogy nevezzem) dologról. Honnan jöttél, hol voltál eddig, mit csináltál? Vannak más szellemek is rajtad kívül? Nézd el nekem kérlek hogy kicsit hitetlen vagyok, de én a racionalitás embere vagyok, és hát..
- Nehéz elhinni. – fejezi be helyettem.
- Igen, az. Meglehetősen.
- Figyeltelek. Eddig. Az volt a feladatom, hogy vigyázzak rád. A világomban ahonnét jövök, minden tompa, nincsenek ízek, szagok, nem voltam éhes, szomjas. Ez most furcsa. De mindig is ki akartam próbálni milyen lehet.
- Ez a szellemvilág.. fura lehet.
- Neked minden bizonnyal az lenne. – feleli bólintva.
- Szóval, amikor szerencsém volt, azt.. neked köszönhetem? – kérdezem rápillantva egy piros lámpánál.
- Közvetve vagy közvetlenül, igen. – feleli mosolyogva. – Többféleképpen is tudunk szerencsét adni, sugározni vagy csak hozni annak akit védenünk kell. A legtöbbször csak, beleavatkozunk a dolgokba, hogy azok a jobbik úton menjenek tovább.
- Elég hihetetlenül hangzik. – felelem kétkedve csóválva a fejem. – És, hogyhogy nem tűntek el a képességeid most hogy itt vagy? – kérdezem.
Felnéz rám.
- Nem tudom. Senki sem jött vissza hogy elmesélje, milyen itt lenni. – feleli, és mintha szomorúságot látnék rajta.
- Sajnálom. – felelem betolatva a parkolóba.
- Micsodát?
- Miattam vagy itt. Biztos hiányzik az otthonod. Ez itt – nézek körül. – Nem a te világod.
- Mindig szerettem volna itt lenni. – feleli halvány mosollyal. – Csak most, minden olyan, új.. és kissé ijesztő.
- Megérkeztünk . – szólok közbe és segítek neki kivenni a csomagokat az autóból.
Az utcán elsüvít egy villamos, ő pedig csodálkozva nézi. Először az autót is így bámulta.
- Nem akarok a terhedre lenni. – szólal meg kicsit később, mikor már a liften megyünk fel.
- Nem vagy. – felelem, kissé elferdítve az igazságot. Bár nincs a terhemre, mégis aggódom és bűntudatom van miatta. Lehet jobb lett volna neki ott ahol van. Most pedig, baja kerülhet miattam.
Lepakolunk, ő pedig újra előveszi, nézegeti a holmijait.
- Át tudsz menni a falon? – szólalok meg hirtelen, csak úgy eszembe jutott a kérdés. – El tudsz tűnni? Láthatatlanná válni?
Furcsán néz rám.
- Én nem olyan szellem vagyok.
Olyan? Milyen?
- Elbújni el tudok, ha kell. – teszi hozzá. Látom rajta, hogy azt hiszi gondot okoz ezzel nekem.
Megrázom a fejem.
- Nem kell, csak tudod, ez egy olyan világ hogy.. kérdezősködni fognak, hogy ki vagy, honnan jöttél. Neked nincsenek papírjaid, azt hiszik majd valami szökevény vagy. Először én is azt hittem.
- Papírok? – vonja fel a szemöldökét, majd csillogó szemmel elrohan.
Csodálkozva nézek utána.
Mikor visszajön, a plázában kapott szórólapokat lobogtatja.
- Tessék. Papírok. – mutatja nagy büszkén. – Most már.. nem vihetnek el tőled.
Nevetni kezdek. Úgy igaziból.. szívből.
Hát ez nagyon édes.
Elszontyolodva néz rám.
- Mi a baj?
- Nem olyan.. hahahaha.. papírok. Nézd. – előveszem az igazolványom. – Ilyen. – adom oda neki.
- Ez nem is papír. – néz rám furcsán.
- Csak a neve az. De nem kell aggódnod. Szerzek neked ilyet. Vannak forrásaim.
Hálásan néz rám.
- És akkor nem vihetnek el tőled?
- Akkor már nem.
- Éljen. – mosolyodik el.
Annyira édes.. nem állom meg én sem mosoly nélkül.
***
Az este gyorsan eltelik.
Vacsorát rendelek. (Mivel főzni még mindig nem tudok.) Eszünk, ő kipróbálja az új fogkeféjét, csilingelve nevet a tusolópamacs láttán, én pedig kissé zavartan figyelem.
Nem illő hogy ilyen gondolataid vannak. – szidom le saját magam, azzal kifordulok a szobából.
***
Másnap reggel velem együtt ébred, amin csodálkozom, főleg a tegnapi után.
Azt mondja, érzi, hogy balszerencse fenyeget, és ilyenkor aggódik.
Megnyugtatom, hogy tudok magamra vigyázni, de ettől sem lesz boldogabb.
Reggelit teszek az asztalra, reggelizünk majd elköszönnék tőle, mikor megállít.
Kérdőn nézek rá, kezemben az esernyővel (hogy a kocsiig ne ázzak szarrá), és meglepődve figyelem ahogy közelebb jön, a lábfejemre lépve hogy felérjen és finom ajkai futólag érintik az enyémet.
- Michiko.. – nézek rá értetlenül.
- Szerencsét hoz. – mondja fülig vörösen, azzal el is nyargal szoba iránt.
Mosolyogva csukom be az ajtót magam után.
***
Aztán rá kell jönnöm be is válik a szerencsecsók, amikor egy tűzharcban 3 társamat is leszedik mellőlem, csak engem kerül el a golyó.
A mentőbe teszik őket éppen, én pedig aggódva nézek utánuk, mikor hozzám lép az egyik egyenruhás.
- Szerencséje volt Akihiko-san. –mondja.
- Igen. – felelem elgondolkodva. – Szerencsém.
***
Csapzottan, ázottan érkezem haza.
Kocsimat elvitte az autómentő, miután az üldözés alatt kilőtték a kerekeit.
A kitartó szél miatt az esernyő nem sokat ért, bőrig ázottan dobom le a táskám az előszobában, ő pedig mikor meglát, sikkant egyet, majd nemsokára visszarobog egy törölközővel.
- Mi történt? Kérdezi izgatottan.
- Köszönöm. – nézek rá hálásan. Nem mesélem el a részleteket. Megmentette az életemet. Ezért örökre hálás leszek.
***
Az eső kitartóan szakad odakint, ő pedig törökülésben ül az ágyon, miközben mesélek neki. A hófehér ruhája van rajta, mivel azt mondja, a pizsama kényelmetlen.
- Majd holnap veszünk neked kimonót. Ahogy nézem, ez hasonló fajta. Ugyan azokat felénk csak a hagyományőrzők hordják, vagy ünnepeken szokás, még mindig kevésbé leszel feltűnő, mintha mindig ugyanabban a ruhában lennél, mert ez a kényelmes.
- Köszönöm. – feleli mosolyogva. – És sajnálom, hogy ennyi gondot okozok.
- Gondot, ugyan. Nem gond. – felelem.
Csöndben figyeljük az esőt.. az erkélyajtón keresztül.
- Olyan hideg. – mondja egy idő után. – Az eső. Még sose éreztem.
- November van. Ilyenkor hideg. Nyáron sokkal jobb, azt jobban fogod élvezni. – felelem derűsen.
Valamiért, teljesen megnyugtat a jelenléte. Pár órával ezelőtt a teljes lelki fáradtság küszöbén álltam, most pedig… teljesen nyugodt vagyok.
Az ő hatása volna?
- Holnap ha nem esik... elmehetünk repülni. Repülőn. Ha figyeltél ahogy mondtad. Tudod hogy szoktam.
Bólint.
Aztán megkérdezi.
- Holnap nem kell dolgoznod?
- Holnap szombat. Egyébként pedig, a mai nap után, kaptam egy kis kimenőt.
- Akkor jó. Menjünk. – mosolyog rám.
Olyan mintha, a sok kíméletlen gyilkolástól átfagyott szívem is felmelegítené ez mosoly. A korrupt, kegyetlen emberekhez szoktam, a gyilkosokhoz, hazugokhoz, és most itt van ő. Teljes, totális kedvesség és szeretet.
Tényleg akár a mesékben.
Talán ez kellett nekem, hogy magamhoz térjek.. a világ lehet hogy nem is olyan szennyes mint hiszem.
Egész eddigi életemben másról sem álmodtam, minthogy az emberek világában élhessek, és megtapasztaljam azokat a dolgokat, melyeket ők annyira természetesnek vesznek. Olyan a nap sugarainak simogató melege, vagy a lágy nyári eső, mely felfrissíti a levegőt. Ezekből nekem sajnos nem jutott ki. Az én világomban is süt a nap, de hívogató fényének nincs ereje, az eső itt gyilkos, és nem éltető. Olyan ez, mint valami tükörország. Minden van itt is, ami az emberek világában, de örömöt nem lelünk bennük.
Ezért, ha csak tehetem, ablakomon át nézem amint védencem, éli az életét. Mindent látok. Azt, amikor fáradtan esik haza egy nehéz nap után, vagy alkalmi partnereket hoz föl, akikkel eltűnik egy nagy ajtó mögött, és csak hangjuk hatol át a vastag fán. Látom, mikor reményvesztett és magányos, olyankor legszívesebben hozzábújnék, lágy simogatással űzve el homlokáról a komor ráncokat. De nekem csak az marad, hogy vigyázzam lépéseit, egyengessem útját, és távolról szeressem. Igen… beleszerettem ebbe az emberbe, aki, nagy valószínűséggel sosem fogja megtudni, hogy létezem. Nagyot sóhajtva fordulok el, arcomról egy könnycseppet letörölve.
Ez az én viszonzatlan szerelmem, de alig telik el pár perc, ismét visszaülök az „ablakomhoz” és nézem, ahogy magába mélyedve hallgat egy beszélő dobozt, majd hírtelen felpattan. Ebben a pillanatban a kis világom ezer apró szilánkra hasad, és mintha valami vákuum kiszippantana belőle. Mikor feleszmélek, már egy ismerős helyen ücsörgöm, a puha szőnyegen.
De hát ez… ez a hely védencem nappalija? Hogy kerülök én ide? Ekkor éles fájdalom hasít a lábamba, majd ahogy lenézek, meglátom törött tárgyam, amin ücsörgök. De hát mi történt? Tanácstalanul pislogok az ajtó felé, ahol Akihiko áll ledermedve. Egy ideig csak bámulunk egymás szemébe, majd egyre közelebb jön.
-Megkérdezhetem, hogy mit csinálsz a nappalim közepén?- hangja számon kérő, és ahogy jobban belegondolok, teljesen jogos a kérdés. Ijedtemben fölpattanok, úgy nézek föl rá. Eddig nem is láttam, hogy ennyire magas. Így, állva is csak épphogy a mellkasáig érek. Ekkor tudatosul bennem, hogy választ vár régen feltett kérdésére.
- Eltörted. –felelem egyszerűen.
-Igen. Ügyetlen voltam. –annyira könnyen veszi ezt az egészet, mintha nem jelentett volna neki semmit a tárgyam, de tudom, hogy ez nem igaz. Ha nem kötődött volna hozzá, most én sem lennék itt. Te jó ég! Ha én itt vagyok, és ereklyém darabokban az azt jelenti, hogy:
-Itt ragadtam. –nem tudom, örüljek-e ennek, vagy sem. Mindig is arra vágytam, hogy a rendes emberek között éljek, de most, hogy itt lehetek, nagyon ijesztő az egész. Itt vagyok, egy vadidegen helyen, egy idegen férfival… na, jó, nekem Ő nem idegen, hiszen a lényem egy része. De mi van, ha elküld, nem akar engem? Ha nem lehetek mellette, akkor meghalok. Így igaz: ha a védencem már nem kötődik hozzám, nem szeret, akkor én az enyészeté leszek, hiszen küldetésem a végéhez ért. Komor gondolataimból újabb kérdése szakít ki.
-Eltévedtél? Mi a neved? – hogy is értethetném meg vele? Egy ilyen józan gondolkodású ember számára ez az egész abszurd, de egy próbát tennem kell.
-Én… én… nem.
-Michiko vagyok. A te szerencse szellemed. –látom tökéletes metszésű arcán a kételyt és hitetlenkedést. Gondoltam, hogy nem hisz majd nekem.
-A mim???? –hangja annyira… nem tudom, de nem szeretem ezt a hangszínt. Olyan más most, mint amikor még csak figyeltem.
-Szerencse szellem vagyok. –próbálkozom ismét. Hátha megért és hisz nekem. Olyan sokat jelentene… az életem múlik azon, sikerül-e meggyőznöm igazamról. Amikor nevetni kezd, a szívem összeszorul. Azt hiszem ennyi volt… akármit tehetek nem hisz nekem.
-Na de most komolyan… elküldtek otthonról…? Nekem elmondhatod. Tudod... rendőr vagyok. De akkor sem jöhetsz csak be úgy más házába.
-Tudom hogy mi vagy. Figyeltelek.
-Hogy?
-Tudom hogy minden nap nyolckor érsz haza.. szereted a fűszeres ételeket, de nem tudsz főzni. Lefekvés előtt egy fél órát olvasol… nem iszol tejet… szereted a teát és a kávét…- hangom egyre kétségbeesettebb, ahogy bizonygatom igazam. Kérlek… kérlek higgy nekem- szugerálom gondolatban.
-Na, ezt most itt fejezd be. Szóval kémkedsz utánam..? Nem szép dolog. Felbérelt valaki? Vagy csak azért csinálod, mert unatkozol? –lép teljesen elém, és erősen megragadja a csuklóm. Érzem, egyetlen könnyed mozdulattal kettéroppanthatná vékony csuklóm, mégis visszafogja magát. De ettől még félek tőle. Eddig még sosem találkoztam ilyen elemi indulattal.
-Nem... én nem. Én csak... figyellek. Ez a feladatom… védeni téged... mert én egy… - de nem hagyja, hogy befejezzem sajátságos kis mantrámat.
-Tudom… tudom... szerencse szellem vagy. Tudod, igazán befejezhetnéd ezt végre... és elmondhatnád... mi a fenét akarsz tőlem. –a hangjából csöpögő gúnytól könnyek szöknek a szemembe. Még nemk is olyan szokatlan ez az egész, ráadásul még ezt a keményfejű, hitetlen rendőrt is győzködnöm kell…
-Jajj ne... kérlek. Ne sírj.. biztosan meg tudjuk oldani. Ha elüldözött a családod.. majd szerzek neked egy szállodai szobát vagy…
-De én… az igazat mondtam… nem hiszel nekem…- alig bírom végigmondani, mondandóm gyakran megszakítja hüppögésem. Annyira fáj, hogy nem bízik meg bennem. Olyan, mintha a lelkem egyszerre lenne tűzforró és jéghideg. Kellemetlen érzés.
-Már hogy hinnék? Ez akkora képtelenség, minthogy a föld szögletes. Szellemek nincsenek... és szerencseszellemek sem.
-De én… az vagyok. Ott laktam abban a tárgyban. Csak te eltörted. És most itt vagyok. –mutatok eddig börtönömre.
-Tegyük fel, hogy hiszek neked. Mivel tudod bizonyítani? – néz rám kérdőn. Egyből felderül az arcom. Ez könnyű lesz, és utána hinni fog nekem. Remélem, vele maradhatok… a közelében… le kell higgadnom. Már megint nagyon előre szaladtam. Most koncentráljunk a bizonyításra!
-Ennél mi sem könnyebb. Bizonyítani... bizonyítani…- hagyom a bennem örvénylő energiát felszabadulni. Érzem, ahogy testem egyre jobban felhevül, így megragadom a kezét, úgy nézek a szemébe. Olyan... békés most minden. Mosolyogva figyelem.
-Most szerencsét adtam neked.
-Oké, de azt honnan fogom tudni, hogy… - csöng a telefon… hihi ez gyors volt. Mosolyom még jobban kiszélesedik. Telefonálás közben hitetlenkedve bámul engem. Azt hiszem, sikerül. Örömömben legszívesebben táncra perdülnék. Végre leteszi a telefont, és visszasétál elém.
-Azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel. Igazad volt. Tényleg szerencse szellem vagy. - ez az! Tényleg hisz bennem. Szép is az élet.
-Én mondtam.
-Azt mondtad az előbb... itt ragadtál.
-Igen sajnos.. eltörted a tárgyamat. Most már.. nem tudok visszamenni oda. A tiéd vagyok. –sóhajtok egy nagyon. Nem tudom, tisztában van-e azzal, hogy ez mit jelent. De azt hiszem, ezt ráérek később is lemagyarázni neki. Most örülök aprócska diadalomnak.
-Hány éves vagy?
-Húsz múltam. –hihi… elég vicces látvány, ahogy a fejét vakargatva, kétségbe esett arccal rója a köröket nappalijában. Kezdem megsajnálni szegényt.
-Oké... oké... hiszek neked. De akkor sem értem... hogy miért pont én…… Van erre valami szabályotok, hogy kit kell védenetek? –joga van tudni.
-Te kaptál engem. És ha az illető szívből jövő szeretettel adja a tárgyat, akkor abba beleköltözik a szerencseszellem. Nem tűntem el... mert te mindig szeretettel néztél rám... néha meg is simogattál... belepirulok az emlékbe is. Mindig, amikor szeretettel ért a tárgyhoz, én éreztem a mozdulatait, mintha a testemet érintette volna. Nagyon… kellemes volt.
-Igen mert azt a szobrot... egy barátomtól kaptam.. aki… - nem is kell folytatnia, pontosan ismerem a történetét.
-Szóval így kerültem bele én.- halványan elmosolyodom.
-Még sosem éltem együtt senkivel. Nem tudom, hogy kell... kedvesnek lenni a mindennapokban. Szóval… - értem én. Én sem laktam még senkivel, de úgy érzem, mi ketten jól ki fogunk jönni egymással.
-Nem leszek láb alatt. – ígérem meg.
-A nap nagy részét így sem töltöm otthon. – nem szeretek egyedül lenni, de legalább annál nagyobb lesz az öröm, amikor itt lesz velem.
-Michiko... éhes vagy? Mert akkor rendelek valamit neked. –kedves ember. Most, hogy mondja, valóban farkas éhes vagyok. Furcsa, hiszen eddig nem éreztem éhséget.
-Szívesen ennék veled. – szó nélkül a konyhába sétál, és telefonálni kezd.
-Mit ennél szívesen? – kérdi, de én csak tanácstalanul pislogok felé. Még sosem ettem, így nem tudom, mit szeretek. Rá bízom a választást. Amíg az ételre várunk, kínos csend telepszik közénk. Ő hallgat, én pedig félek beszélgetést kezdeményezni, pedig olyan szívesen hallgatnám mérföld mély hangjának dallamát. Nem értem, mitől lettem hírtelen ennyire fennkölt, nem szokásom, de ez a férfi kihozza belőlem. Gondolataimban az ajtócsengő berregése szakít meg. Akihiko felpattan, gyorsan átveszi a kis csomagot, és máris előttem gőzölög az illatos étel. Először csak beleszimatolok, majd az isteni illatokat megérezve arcomon boldog mosollyal kezdem magamba lapátolni. Mire észbe kapok, már meg is ettem mindent, neki egy falatot sem hagyva. Szerencsére nem haragszik rám, legalábbis erre utal arcán a hatalmas vigyor.
-Jól laktál tündérke? –erre felkapom a fejem, és pofazacskóimat sértetten felfújom.
-Nem vagyok tündér, én szellem vagyok. Kérlek, ne alacsonyíts le hozzájuk. –erre egy szívből jövő kacagás a válasz.
-Jól van na, kis önérzetes tündérke. – borzol bele a hajamba. –De későre jár, ideje aludni. Holnap bevásárolunk neked, de addig velem alszol, rendben? –már hogyne! Minden vágyam mellette aludni. Amilyen gyorsan csak tudok, besprintelek a szobába, és belevetem magam a hatalmas ágy kellős közepébe. Várok egy darabig, de mivel nem jön, így magamhoz ölelve a párnáját alszom el.
Reggel gyengéd rázogatásra ébredek. Álmosan nyitogatom szemeimet, és egy mozdulattal húzom fejemre a takarót. Nagyon nem szeretem, ha felébresztenek, olyankor elég morci vagyok. Most is csak nyűgös dünnyögéssel fejezem ki nemtetszésem a hajnali ébresztő, és főleg az ehhez használt módszer ellen.
-Michiko, be kell mennem elintézni a papírmunkát, de hamarosan itthon leszek, utána megyünk vásárolni. Addigra készülj el, kérlek. –ezzel feláll és magamra hagy. Mire álmost tudatomig eljutnak szavai, már csak a bejárati ajtó csukódását hallom. Nagyot nyújtózva kelek ki kényelmes fekhelyemből, és elindulok valami ruhát keresni, elvégre mostani öltözékem nem éppen szokványos utcai viselet. Akihiko hatalmas szekrénye előtt állva veszem egyenként szemügyre a ruhadarabokat. Sajnos mind hatalmas rám, de muszáj valamit felvennem. Választásom egy sötétkék pólóra, és egy fekete farmerra esik. A nadrág derekába övet fűzök, így viszonylag megfelel, bár a szára borzasztóan hosszú, így felhajtom. A póló még így is leér majdnem a térdemig, hajamat pedig hátul egy hosszú copfba fonom. Megállok a nagytükör előtt és megszemlélem magam. Hát… mit ne mondjak, siralmas. Lemondó sóhajjal baktatok a nappaliba és ülök le a kanapéra.
Már nagyon régóta úton van, remélem, hamarosan megérkezik. Ujjaimmal idegesen dobolok a térdemen, majd, amikor meghallom a kulcs zörgését, reflexből pattanok föl, és indulok el felé.
-Isten hozott itthon, Akihiko. – üdvözlöm mosolyogva, és egy apró puszit pöttyintek az arcára, majd pirulva fordulok el. – Indulhatunk?
Az áruházban azt sem tudom, hírtelen mit nézzek meg, mihez kapjak. Olyan szép, és csillogó itt minden, és ez a sok ember… Csillogó szemekkel sietek egyik polctól a másikig, miközben be nem áll a szám. Végül a kosarunkba kerül minden, amire szükségem van. Kaptam sok szép, színes pólót és pulóvert, nadrágokat, és két pár cipőt is. Arcom szinte ragyog, ahogy új kincseimet szemlélve rogyok le egy igen kényelmes bőr kanapéra, míg védencem ingerülten telefonál valakivel.
- Tündérke, megtennéd, hogy itt maradsz, és nem mozdulsz, amíg elintézek pár dolgot? –már éppen fellázadnék a megszólítás ellen, de amikor belenézek a szemébe, inkább visszafogom magam, és csak bólintok. Elviharzik, én pedig magamra maradok. Egy ideig még nézelődök, majd tagjaimra ólmos fáradtság telepszik, így csomagjaimat átölelve szenderedek el.
Ülök az asztalnál és olvasgatom a jelentést. Látszólag legalábbis. Igazából tudom hogy nagy kamu amit írnak benne.
Hogy annak a kábítószer szállítmánynak csak a felét találták meg. Megtalálták ők az egészet, csak aztán szépen eltűnt..eladták egy másik dílernek.
Több rendőrnek is van vaj a füle mögött az ügyet illetően. Jól tudom.. hogy nagyon sokan úgy vannak vele, hogy a sok nullától aztán elszáll az igazságérzetük.
Az ilyen pedig nem való erre a hivatásra. Nem.. az ilyen rácsok mögé való.
De hát.. épp ezért vagyok itt én.
***
Elfogadom a kávét amit felkínál a szőke, nyakig kifestett titkárnő, majd belekortyolva olvasgatom tovább a jelentést. A jelentést író Matsuo.. őis biztosan benne van. Vagy csak pénzért talált ki ilyen jó fedősztorit? – gondolkozom magamban.
Nah megint ugyanoda jutott. Pénz.
***
Hazafelé tartok már.. késő van.. és az utcán sincsen ilyenkor sok ember. Ködös.. novemberi este.. a legtöbb ember ilyenkor már a családja társaságában punnyad a tv előtt, vagy az asszonyt gyürmöli az ágyban.
Hát, nekem ugyan egyik sem lesz a programom.. sőt előfordul amikor otthon is a munkámmal foglalkozom. Mivel nincs senkim.. ez az egyetlen dolog ami le tud kötni mostanában. A kollegáim azt hiszik egyszerűen impotens vagyok, pedig ha tudnák.. haha..
Egyszerűen csak.. nincsen időm egy kienegyensúlyozott kapcsolatra.. és ha tudnék is időt szakítani rá.. nincs szívem ennyi veszélynek kitenni az illetőt.. aki az esetemben semmi esetre sem nő lenne. Ugyanis a nőket nem szeretem.
***
A parkoló majdnem teli van, mikor megérkezem. Naigen.. későn értem haza.. megint.
Lakásom a negyedik emeleten van, nem olyan magasan, de nem is legalul, egy hatalmas tömbházban, ami még az elegánsabb fajtába tartozik. Körülbelül 2 éve költöztem ide.. csendes hely.. de egyébkéntis.. tök mindegy nekem.. hiszen szinte csak aludni járok haza.
Kinyitom a bejárati ajtót és felkattintom a lámpát. Kabátomat a fogasra akasztva lépek bejebb, és körbenézek a nappalimban.
A falat és a polcokat szinte teljesen elfoglalják a sasokat ábrázoló dísztárgyaim. A falon egy hatalmas fából faragott szobor.. olyan mintha élne.. körös-körül a polcaimon millió dísztárgy..ajándékok a kollegáktól.. és barátoktól.
Elmosolyodom ahogy tekintetem végigsvenkel rajtuk, majd a konyhába veszem az irányt hogy megmelegítsem az ételt amit magammal hoztam az egyik önkiszolgáló étteremből.
A főzésben lehetetlenül ügyetlen vagyok. Azalatt a nemkevés idő alatt mióta egyedül élek többször sikerült majdnem felgyújtanom a lakásomat.. és több kiló kokszot produkáltam már.. de normális ételt.. még egy dekát sem.
Ezért aztán legtöbbször igénybe veszem a kajaküldő szolgálatokat, vagy a közeli éttermek valamelyikéből hozatok magamnak vacsorát.
Leteszem a műanyag dobozokat az asztalra, majd a hűtőben kotorászok valamiféle ital után.
Mivel még dolgozni szándékozom az ásványvizes üveg mellett döntök, majd aztán.. jöhet valami erősebb is.
Kirakom az üveget az asztalra, majd berakom az ételt dobozostul a mikróba, és míg melegszik a nappaliba sétálok az üveggel.
Leteszem magam mellé az üveget a dohányzóasztalra, a legújabb festett porcelánból készült.. sas-t ábrázoló szobrocska mellé, amit az egyik nyugdíjba vonuló rendőrtől kaptam, akinek megmentettem az életét. Gyönyörű munka..
Miközben az üzenetrögzítőt hallgatom (semmi külön nincs rajta, csak hirdetések és régi ismerősök meghívásai, amiknek sosem szoktam eleget tenni) cseng a mikró is, én pedig felpattanok, hogy kivegyem a kaját.
Igen ám.. de olyan jól sikerül a felállás hogy meglököm az asztalt, amiről leesik az üveg.. és leszálló sas-t formázó dísztárgy is.
Halkan felszisszenek.. amikor éktelen csörömpölést hallatva eltörik a padlón. Jajj.. kér érte.. olyan szép volt.
Egy darabig nézem még.. a millió darabra tört szépséget.. akár az álmaim.. hahh.. milyen ironikus..
Leköt a munka.. a moton szürkeség.. a sok mocskos csaló.. és korrupt gazember…
Sóhajtva hagyom ott. Úgy döntök majd evés után összetakarítom.
***
Jóízűen lapátolom magamba a fűszeres tésztát, majd a dobozokat a szemétbe szórom és egy lapáttal és partvissal felszerelkezve térek vissza a nappaliba, aminek aztán oda is kövülök a küszöbére.
Egy hihetetlenül gyönyörű.. jelenésbe illően szép fiú ücsörög a padlómon. Hosszú ezüst haja.. és lehetetlenül zöld szemei vannak. Bőre olyan fehér.. akár a porcelán amit eltörtem, egy hófehér.. hosszú ruha van rajta.. melynek hátát teljesen beborítja a haja..
Mi a fene???
Egyáltalán.. hogy kerül ő ide?
***
A partvist és a laptátot letéve sétálok közelebb, ő pedig összerezzen amit meglát és leteszi a kezéből a szobor darabjait.. amiket éppen egymáshoz próbálgatott.
Megszólalni se igazán tudok.. találgatom magamban hogy jöhetett be.. talán nyitva hagytam az ajtót? De akkoris.. mit keres itt? És ki ő?
- Megkérdezhetem hogy mit csinálsz a nappalim közepén? – kérdezem karbatéve a kezem, élénkel figyelve ahogy feláll és rajtakapottan süti le a szemét. Hosszú szempillái az arcára simulnak. Istenem.. sosem láttam még ilyen szépet.. lehet hogy elaludtam evés közben..?
- Eltörted. – néz a padlón fekvő darabokra.
- Igen. Ügyetlen voltam. – vallom be, bár nem tudom miért magyarázkodok neki, elvégre.. semmi köze hozzá. – De előfordul az ilyen.
- Itt ragadtam. – sóhajt halkan.
Mi van? Ezt meg vajon hogy érti?
- Eltévedtél? Mi a neved? – lépek közelebb.
- Én.. én.. nem. – kezdi, majd észbekap. – Michiko vagyok. A te szerencse szellemed.
- A mim????
- Szerencse szellem vagyok. – mondja, olyan komolyan.. hogy el is hinném ha nem egy ekkora lehetetlen hülyeséget állítana. Talán valami elmebeteg? Ööö izé..akarom mondani.. lelkibeteg..sérült fiú.. megszökhetett az ápolói elől.. vagy valami. Ez megmagyarázná ezt a fehér ruhát. Még hogy szerencseszellem.. haha.
Mikor nevetni kezdek.. kicsit mintha elszomorodna.
- Na de most komolyan.. elküldtek otthonról..? Nekem elmondhatod. Tudod.. rendőr vagyok. De akkorsem jöhetsz csak be úgy más házába.
- Tudom hogy mi vagy. Figyeltelek.
- Hogy?
- Tudom hogy minden nap nyolkor érsz haza.. szereted a fűszeres ételeket, de nem tudsz főzni. Lefekvés előtt egy fél órát olvasol.. nem iszol tejet.. szereted a teát és a kávét..
Nemigaz.. ezt meg.. honnan? Talán leskelődött? Meglehet.. a szemközti házból.. vagy…
- Na ezt most itt fejezd be. – morranok rá kicsit dühösebben mint kéne. – Szóval kémkedsz utánam..? - lépek hozzá közelebb. – Nem szép dolog. Felbérelt valaki? Vagy csak azért csinálod mert unatkozol?
Megragadom a csuklóját. Rémültem emeli rám zöld szemeit.
- Nem .. én nem. Én csak.. figyellek. Ez a feladatom.. védeni téged.. mert én egy..
- Tudom.. tudom..szerencse szellem vagy. – mondom úgy, mintha azt mondaná hogy ő Napóleon, vagy II. Richárd. – Tudod igazán befejezhetnéd ezt végre.. és elmondhatnád.. mi a fenét akarsz tőlem. – nézek rá komoran, dühtől csengő hanggal.
A szemeiben megjelenő könnyek láttán aztán.. mintha.. megdermednék. Sír..? Jajj ne.. sosem tudtam elviselni ha valaki sír.. pláne ha miattam.
- Jajj ne.. kérlek. – engedem el, és mondom.. szinte már gyengéden. – Ne sírj.. biztosan meg tudjuk oldani. Ha elüldözött a családod.. majd szerzek neked egy szállodai szobát vagy..
- Már hogy hinnék? Ez akkora képtelenség minthogy a föld szögletes. Szellemek nincsenek.. és szerencseszellemek sem.
- De én.. az vagyok. Ott laktam abban a tárgyban. – mutat az összetört szoborra. – Csak te eltörted. És most itt vagyok. – néz rám szomorúan.
A fejemet fogva ülök le a kanapéra. Na ilyen nincs. Gyönyörű meg minden.. de kissé flúgos szegényke.. mi a fenét csináljak vele..? Hívjak egy mentőt hogy vigyék be valahova..? Oké.. de addigis.. szóval kell tartanom valamivel.
- Tegyük fel hogy hiszek neked. – nézek rá a hajamba túrva sóhajtva. – Mivel tudod bizonyítani? – függesztem rá a tekintetem.
Rögtön felderül az arca.
- Ennél mi sem könnyebb. Bizonyítani.. bizonyítani..
Közelebb sétál hozzám, bőre felfénylik.. mintha ezernyi meg ezernyi csillag ragyogna mögötte.. és világítaná meg belülről. Milyen hihetetlenül zöld a szeme.. nem olyan sötét kígyózöld.. hanem mint a frissen növő fű.. és a fák.. gyönyörű..
Arra kapok észbe hogy megfogja a kezem.. olyan meleg.. mintha érintése nyomán melegség fogna el.
Elmosolyodik.
- Most szerencsét adtam neked. – mondja nagy büszkén.
- Oké de azt honnan fogom tudni hogy.. – kezdem, de ebben a percben megszólal a telefon. Felveszem.
- Főnök.. Matsou lebukott. Az előbb kaptuk el amint a maffia egyik emberével találkozott. – mondja a telefonba az egyik emberem, akit beszerveztem az akcióba. Egy darabig szólni sem tudok a meglepetéstől.. csak nézem őt ahogy boldog mosollyal ácsorog a szoba közepén.
Szerencse??
- Kösz. Holnap bemegyek és elintézzük a többit. – teszem le a telefont.
- Khm. – köszörülöm meg a torkomat. – Azt hiszem tartozom egy bocsánatkéréssel. Igazad volt. Tényleg szerencse szellem vagy.
- Én mondtam. – feleli vidáman.
És akkor most.. mit kezdjek ezzel az új helyzettel?
- Azt mondtad az előbb.. itt ragadtál.. – kezdem halkan. Még nem fogtam fel igazán.. hogy ilyen van.
- Igen sajnos.. eltörted a tárgyamat. Mostmár.. nem tudok visszamenni oda. A tiéd vagyok.
Huhh?? Ez a mondat csak számomra hangzott eléggé sexuális jellegűen? Méghogy az enyém.. mit kezdjek én egy…
Szerencse szellem.. dehisz.. még csak.. egy fiatal fiú. Az igaz hogy gyönyörű de..
- Hány éves vagy? – kérdezem.
- Húsz múltam.
Aha. A fejemet vakarva járkálok a szobában. Hát ha ez tényleg igaz.. nem küldhetem el. Hiszen..az én hibám hogy.
- Oké .. oké.. hiszek neked. – nézek rá beletörődve. – De akkorsem értem.. hogy miért pont én…… Van erre valami szabályotok hogy kit kell védenetek?
- Te kaptál engem. És ha az illető szívből jövő szerettel adja a tárgyat, akkor abba beleköltözik a szerencseszellem. Nem tűntem el.. mert te mindig szeretettel néztél rám.. néha meg is simogattál. – emlékszik vissza és el is pirul.
- Igen mert azt a szobrot.. egy barátomtól kaptam.. aki.. – áh mindegy is. Édes istenem.. de gyönyörű ahogy elpirul.. még az arcán szétterülő pír is ezüstös.
- Szóval így kerültem bele én. – mondja mosolyogva.
Hahh oké értem én csak…
- Még sosem éltem együtt senkivel. – nézek rá komolyan. – Nem tudom hogy kell.. kedvesnek lenni a mindennapokban. Szóval..
- Nem leszek láb alatt. – ígéri mosolyogva.
- A nap nagy részét így sem töltöm otthon. – felelem vállat vonva. De azért majd igyekszem hozzá haza.. elvégre.. ne legyen egész nap egyedül.
Ez a tekintet.. ahogy csüng rajtam.. édes istenem.. sosem láttam még ilyen szépet…
Furcsa lesz az biztos.
Nincs pótágyam.. de ha azt nem is..pót ágyneműt venni kell.. meg másik poharat.. ruhákat neki.. asszem holnap megejtem a dolgot. Addig meg alszik az én ágyamban.
- Michiko.. – pillantok rá, mert közben ő elmerült a falon lévő képek tanulmányozásában. - .. éhes vagy?
Felém fordul.
- Mert akkor rendelek valamit neked.
- Szívesen ennék veled.
Ööö mondjuk én már ettem, de ezen ne múljon akkor eszek mégegyszer.
