Másnap reggel megint korán bent vagyok. Nincs sok kedvem, de hát nem mutathatom, hogy bármibe is változott volna a helyzet. Ugyan úgy kell cselekednem. Persze megint Kaijin ér be utolsónak és mellettem lesz helye.
Csak felnézek rá, elsõre semmit mondóan, ami csak a kisebb fáradtságomnak tudható be. Majd halvány mosoly fut végig az arcomon ahogy mellém jön.
- Jó reggelt Kaijin-kun. - fordulok felé, mikor már mellettem ül.
- Jó reggelt. - biccent felém. Elõ szedi a könyveit. Az enyémet már rég az asztalon pihennek. Pár perc és csengetnek.
Kezdetét veheti egy unalmas nap. Kaito persze megint megtalál és végig chat-eljük az egész napot. Érdeklõdik a Kira ügyrõl, na meg persze, hogy mióta lógok Kaijin-nal. Na ja, jogos.
Én se értem mire fel vagyok vele ilyen rendes. De talán tényleg kedvelem. Viszont sok hasznát veszem én még neki majd a késõbbiekben.
Közben anyáméktól is jön egy üzenet, hogy fontos ügy miatt holnap estig nem lesznek. remek, üres a ház. Én bele fogok õrülni.

Órák után megint már csak ketten maradunk Ryuusuke-val. Fogom a táskám és hozzá sietek.
- Szia. - mosolygok rá kedvesen. - Itt a hétvége és hát gondoltam megkérdezem, hogy nincs e kedved átjönni.
- Szia. Hát a szüleid nem éppen kedvelnek...
- Õk nem lesznek otthon. - mosolygok. - Kaptam egy üzenetet, holnap estig üres a ház. Na jössz? - hosszas habozás. Na? Mi az? nem tetszik az ajánlatom, vagy jobb dolga van mára?
- Végül is miért ne?

Otthon lepakolunk mind a ketten. Én viszek fel üdítõt és kaját. Hosszasan beszélgetünk, jól érzem magam a társaságában. Rendes fiú, talán tényleg megkedvelem.
Azt nem merném állítani, hogy ez szerelem, de kedvelem.
Kint egyre jobban sötétedik és az esõ is elég csúnyán eleredt. Így mégse küldhetem haza, még a végén megfázik.
- Maradhatsz estére, van szabad szoba.
- Nem akarok itt lábatlankodni.
- Mondtam már hogy egyedül vagyok. És én nem szeretek ebben a nagy házban egyedül lenni. - kuncogok zavaromban. - És különben is... Kedvellek Ryuusuke. - mondom ki és el is pirulok. Jesszus... Én elpirulok?
- Kedvelsz? Mint barátot vagy hogy?
- Így... - mondom és lágyan megcsókolom. Végül is a cél érdekében bármi bevethetõ. Még ez is...

-         A szüleim még nincsenek itthon. – mondta, és elindultunk befelé

-         Vajon mi baja lehet? – gondolkodtam magamban.

Mikor felmentünk, könyvek és jegyzetek hevertek mindenütt.

-         Bocsánat, még tanultam este és itt maradtak. – mentegetõzött Kureiji - Köszönöm Kaijin-kun hogy eljöttél…

-         Mi a baj Sakura-chan? – kérdeztem, és ekkor leült mellém, s lehajtotta fejét.

-         Én…magányosnak éreztem magam – mondta halkan. – És nagyon szomorúnak érzem magam… És eszembe jutott veled mennyire jó volt az ügyön dolgozni és gondoltam csinálhatnánk valamit együtt…Remélem nem baj! Nekem senkim sincs, gondoltam lehetnénk barátok.

Kureiji hosszan beszélt, de most nem az ezelõtti megjátszott oldalát mutatta, hanem mintha elõtört volna az igazi énje, s õszintén próbálná kiönteni nekem a lelkét. Miközben hallgattam, s néztem õt, kezdtem én is megpuhulni, és más szemmel tekinteni rá. Kezdem egyre jobban megkedvelni.

-         Értem.

-         Amúgy…Téged is felkértek a Kira ügyre? – kérdezte Kureiji

-         Miért? Téged?

-         Voltak itt tegnap de… - fejezte be hirtelen mondatát, és áthívott egy másik szobába. Nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen helyváltoztatási kényszert, de átmentünk és Kureiji leült a zongorához. – Zavar ha most gyakorlok közben? – kérdezte Kureiji

-         Csak nyugodtan. – mondtam, és elkezdett játszani

-         Szóval voltak. De a szüleim nem engednék. Szerintük ez túl veszélyes. Én meg még nem tudom pontosan, mit szeretnék fõként csinálni. Érdekel a bûnügyi nyomozás, de mellette a kriminál pszichológia is, na meg persze a bûnügyi helyszínelõi is. A profilozás is klassz dolog, meg hát érdekesnek találom a bûnügyi patológiát is. Tudom ez egy lánytól fura de ez van… Most te jössz!

Kureiji újra hosszan beszélt, és kíváncsian figyeltem arra, amit mondott. Jó dolog hogy ennyi minden érdekeli és ambíciózus. Próbáltam úgy felmérni mint egy új barátot, nem pedig úgy mint egy újabb áldozatot.

-Voltak…- mondtam kissé in medias res feelingel. 

- És elfogadtad?

- Még gondolkodom.

- Szerintem nagyon klassz lenne. Te Kira ellen…Elég izgalmasnak hangzik.

Ekkor befejezte a zongora játékot. Úgy tûnt, hogy ez nagyon megnyugtatta és jobban is érzi magát az elõzõhöz képest. Ebben a pillanatban egy kocsi hangját hallottuk. Kureiji halkan sóhajtott.

-         Csak nem a szülei? – kérdeztem magamban

Ekkor belépett Kureiji anyukája:

-         Sakura-chan… Vendéged van? Ki a fiú?

-         Isten hozott anyám. – hajolt meg kureiji. – Kaijin Ryuusuke. Egy osztálytársam.

-         Örvendek asszonyom. – köszöntem tisztelettel.

-         Osztálytárs? A bûnügyi szakról? Nem elit?

-         Nem, õ nem…

Ekkor megvetõ pillantást kaptam, s ugyanilyen megjegyzést is:

-         Sakura-chan hogy gondoltad ezt? Valakit a pórnépbõl elhozol ide hozzánk?

-         Közös feladatunk volt és…

-         Hallgass! – szakította meg Kureiji-t édesanyja. A fiúnak mennie kell most.

-         Értettem. – mondta Kureiji, s szó nélkül követésre intett.

Kimentünk a kapuhoz és ott búcsúzkodtunk.

-         Sajnálom. – mentegetõzött Kureiji. – Így már talán érted a mai érzéseimet.Majd holnap találkozunk. Szia.

-         Sakura-chan… Fel a fejjel. – ekkor megölelt, és én is szorosan megöleltem õt. Kezdtek gyengéd érzések a hatalmukba keríteni.

-         Köszönöm. – köszönt, és már futott is be  a házba.

Én pedig elindultam hazafelé. Útközben Hokushi beszélt velem:

-         Te Ryuusuke! Egy kissé sértõ volt ahogy az a nõ bánt veled. Nem?

-         Nem nagyon izgat. – vontam meg a vállam, egy vigyorral az arcomon. – Nem az õ hibája hogy nem tudja azt, hogy egy nemesi samurai klán leszármazottja vagyok. Ha nagyon foglalkoznék ezzel, a lábaim elõtt fetrenghetne a porban

-         Nemesi samurai klán? – értetlenkedett Hokushi.

-         Igen. Egy 15. század elõtt megalakult kláné. Még a Tokugawa shogunátus elõtti idõszaké. De ez engem igazából már nem érdekel. Nem tudnék olyan körülmények közt élni, mint pl. Kureiji-ék. Az anyján is látszott hogy régen el volt kényeztetve. És a gazdag férj csak ráadás volt. Viszont Sakura-chan más. Mintha egyáltalán nem érezné magát ott jól.

-         És most mi lesz? Megölöd a nõt?

-         Mint már mondtam, nem nagyon érdekel hogy mit mondott. Valamint túl feltûnõ lenne pont most megülni. Kureiji egybõl gyanakodni kezdene. És különben is. Most mutatta meg nekem az igazi énjét és érzéseit. Nem akarom most elveszíteni. Lehet, hogy közelebb tudok kerülni hozzá és megérteni õt. Találni benne egy lelki társat.

-         Értem. Szóval meglágyultál. A nagy Kira elpuhult. Mi lesz, ha szerelmes leszel belé.

-         Ugyan! Hallottad az elõbb. Én pór, õ pedig elõkelõ. Nincs az az isten hogy belém szeretne. – mosolygok gúnyosan és elfogadva igazamat.

-         De ha mégis, nem lesz baj belõle?

-         Ne félj! Ha meg is történne, nem fogja semennyiben befolyásolni a Kira-ként folytatott tevékenységemet. Zavartalanul folytathatom teljes titokban, bármilyen körülmény között. Nem okoz problémát egy ilyen feladat.

• másnap a suliban

Útközben nem szólok hozzá, nem is tudom mit mondhatnék neki. Hazáig csak a földet nézem és csak a kapunk elõtt nézek fel.
- A szüleim még nincsenek itthon... - mondom és belépünk a kapun. Szép ház, minden mesés, de én nem vagyok itt boldog. Felmegyünk a tanulószobába lepakolni. Megint olyan üres a ház, pont mint mikor az esetünkön dolgoztunk.
Az asztalon pszichológia könyv, viselkedéskutatás és még egy emberi anatómia könyv is hever. Látszik, hogy olvasva voltak. Mellette papírhalom, sok jegyzet ezekbõl.
- Bocsánat, még tanultam este és itt maradtak. - rakok rendet közben. - Köszönöm Kaijin-kun, hogy eljöttél....
- Mi a baj Sakura-chan? - kérdez rá ismét mire leülök mellé lehajtott fejjel. Ujjaimmal játszok és csak nem mondok semmit. El is akarom mondani neki, meg nem is.
- Én... Magányosnak éreztem magam... - felelem hallkan. - ... És nagyon szomorúnak érzem magam ... És eszembe jutott veled mennyire jó volt az ügyön dolgozni és gondoltam csinálhatnánk valamit együtt... Remélem nem baj. - nézek fel rá. - Nekem senkim sincs, gondoltam lehetnénk barátok. - fejtem ki hosszú idõ óta újra az õszinte érzéseimet.
Nem tudom mit is várok tõle, de én kedvelem õt. Talán lehetne az elsõ igaz barátom.
- Értem. - mosolyog rám némi habozás után, mire én is visszamosolygok rá.
- Amúgy … Téged is felkértek a Kira ügyre? - kérdezek rá.
- Miért? Téged? - kérdez vissza. Okos fiú. Nem akarja beismerni, bár biztosra veszem, hogy igen.
- Voltak itt tegnap, de ... - harapom el a mondatot és áthívom a másik szobába a zongorához. Leülök oda. Itt az idõ a gyakorlásra. Muszáj, hogy tartsam a szintet. - Zavar ha most gyakorlok közben?
- Csak nyugodtan. - erre bólintok és lágy dallamot kezdek játszani.
- Szóval voltak, de a szüleim nem engednék. Szerintük ez túl veszélyes. - jelentem ki egyszerûen. - Én meg még nem tudom pontosan mit szeretnék fõként csinálni. Érdekel a bûnügyi nyomozás, de mellettem a kriminál pszichológia is, na meg persze a bûnügyi helyszínelõi is. A profilozás is klassz dolog, meg hát érdekesnek találom a bûnügyi patológiát is. Tudom ez egy lánytól fura, de ez van... - kuncogok édesen. - Most te jössz.
- Voltak. - feleli. Ebben szinte biztos voltam.
- És elfogadtad?
- Még gondolkodom.
- Szerintem nagyon klassz lenne. Te Kira ellen... Elég izgalmasnak hangzik. - hangom õszinte, hiszen most meg sem fordul a fejemben mást játszani.

A zongora darab végére érve elmosolyodok. Remek. Ez most igazán megnyugtatott. Hallom a kocsit, hogy beállt az udvarra. Halk sóhaj hagyja el ajkaimat. Lehet nem fognak neki itt örülni.
- Sakura-chaan... - kezdi anyám, majd megtorpan az ajtóban. - Vendéged van? Ki a fiú?
- Isten hozott itthon anyám. - hajolok meg illedelmesen. - Kaijin Ryuusuke. Egy osztálytársam.
- Örvendek asszonyom. - mondja illedelmesen, mire anyám csak végig méri.
- Osztálytárs? A bûnügyi szakról? Nem elit?
- Nem, õ nem... - és mielõtt még  folytathatnám anyám megvetõ pillantással végig méri õt és hangot is ad véleményének.
- Sakura-chan hogy gondoltad ezt? Valakit a pornépbõl elhozol ide hozzánk?
- Közös feladatunk volt és...
- Hallgass. A fiúnak mennie kell most! - parancsolja.
- Értettem. - és intek Kaijin-nak, hogy kövessen.

A kapuban állva még utoljára visszanézek Kaijin-ra szomorú tekintettel. Sajnálom, hogy anyám ilyen vele, de jobb mint ha apám jött volna haza.
- Sajnálom... - mondom ki szemébe nézve. - Így már talán érted a mai érzéseimet... Majd holnap találkozunk. Szia.
- Sakura-chan... Fel a fejjel. - erre rá mosolygok kedvesen és megölelem.
- Köszönöm. - és már sietek is be a lakásba, fel a szobámba.

-         Ryuusuke! Gyere le!

-         Igenis nagyapa! – kiáltom a zuhany alól.

Mikor kiszálltam a zuhany fülkébõl, felhúztam a nadrágomat, a törölközõmet pedig a nyakamba dobtam. Így mentem le fél mezítelenül a nappaliba.

-         Ryuusuke! Ezek az urak téged keresnek.

Két, öltönyös fickó állt a nappalinkban. Nyomozó féléknek tûntek.

-         Kitagawa Keichirou nyomozó vagyok. – mondta az egyik.

-         Én pedig Takahara Soichiro. – mondta a másik.

-         Kaijin Ryuusuke! A Kira üggyel kapcsolatban kerestük fel önt.

Ekkor, a kinti szemlélõk számára láthatatlanul, higgadt meglepettség fogott el.

-         A Kira üggyel? Hmm. Máris leleplezõdtem volna? – elemeztem a helyzetet magamban.

-         A Kira üggyel kapcsolatban? – kérdeztem vissza.

-         Igen.

-         Egy pillanat! Felmegyek egy pólóért a szobámba.

-         Rendben.

Elindultam a lépcsõn felfelé a szobámba. Bent Hokushi várt.

-         Mi van Ryuusuke? Leleplezõdtél?

-         Idióta! Ha leleplezõdtem volna, akkor nem itt lennék a szobámban, hogy felvegyek egy pólót.

-         Hát akkor miért jött ez a két fószer?

-         Nem tudom. Csak találgatni tudok.

-         Értem. Hát! Mindenesetre figyelj oda miket mondasz nekik!

-         Hmm.

Felvettem egy pólót és elindultam lefelé. Leültem a két nyomozóval szembe, és elkezdték mondani, hogy miért is vannak itt:

-         Kaijin Ryuusuke! Azért vagyunk itt, hogy megkérjük, dolgozzon a Kira ügyön az új diák nyomozó csoporttal együtt.

-         Diák nyomozó csoport?

-         Igen. Ön és néhány osztálytársa, az eddigi eredményeik alapján alkalmasnak bizonyulnak arra, hogy a Kira ügyben nyomozzanak. Ezért felajánljuk azt a lehetõséget, hogy egy L alá rendelt nyomozó csoportban dolgozzanak a Kira ügyön.

-         HAHAHAHAHAHAHAHA! – nevettem fel magamban. – Ez mekkora kamu. Ezek az idióták pont velem akarják elhitetni, hogy L még mindig él? Szánalmas. L, Near, Mello, de még Yagami Light is mind halott. Near és Mello megölésével pedig biztosítottam hogy L örökös nemzedéke mindörökre megszûnjön. Rajtuk kívül pedig senki nem nevelkedett ott ahol L. A világon pedig nincs még egy olyan félreesõ nyomozó elme, aki megtenné azt, amit õk. Viszont ez az ajánlat elég kecsegtetõ, ha azt vesszük, hogy bûnözõkrõl szóló információk tárházához juthatok, hogy ha egy ilyen nyomozó csoport keretein belül dolgozhatok a rendõrségen. De elõször lássuk, hogy mennyire is van rám szükség. – ezután folytattam a nyomozókkal való beszélgetést: - Értem. Ez igazán megtisztelõ ajánlat. De még szeretnék gondolkozni rajta, ha nem gond.

-         Természetesen. – mondta az egyik. – Várjuk a válaszát.

Ekkor felálltak, és elmentek.

-         Mit szólsz Ryuusuke? – kérdezett a nagyapám. – Ez egy jó gyakorlati lehetõség.

-         Nem tudom. Majd még meglátom. – ekkor fogtam magam és felmentem a szobámba.

*másnap

Reggel mikor bementem az iskolába, láttam egy kiírást hogy a mi osztályunk ma másik teremben lesz. Be is mentem az új terembe és ekkor láttam hogy minden hely foglalt, és csak Kureiji mellett van hely. Oda mentem és leültem mellé.

-         Jó reggelt Kaijin-kun. – mondta, s hangján szomorú hangulatot véltem felfedezni.

-         Jó reggelt. – mondtam neki. – Ez furcsa. Valami megváltozott benne. Vajon mitõl lett ilyen melankólikus hirtelen?

Az egész nap dögunalom volt. A tanítás végeztével elkezdtem összeszedni a cuccaimat. Már mindenki kiment a terembõl, s én is indulni akartam, amikor Kureiji megszólított:

-         Kaijin-kun… - szólalt meg Kureiji halkan. – Nincs kedved átjönni?

Eléggé meglepõdtem ezen a kérdésen:

-         Hogy átmenni? Ez meg mi? Valami vicc? – gondolkodtam magamban, és közben megláttam Kureiji könnyes szemeit – Vajon miért csinálja ezt? Bár ez most nem tûnik megjátszott érzelemnek, mint az eddigiek. Mind1. Egy próbát megér. Az elõkészületeket megtettem. – ekkor gondolataimba bevillant a nadrágom öve, aminek a belsejében van egy kis belevarrt tartó, amibe belehelyeztem Kureiji halálokának másolatát. Mivel a bõr öv belsõ részében van, lehetetlen kiszúrni és bármikor használatba vehetõ. – Persze. Ha szeretnéd, akkor átmehetek. De valami baj van Sakura-kun? – vettem elõ a megértõbb énemet.

-         Hát csak… - hebegett Kureiji.

-         Na majd útközben elmeséled. Menjünk.

Haza érve csak eldobtam a cuccaimat a szobámban és elõkészítettem mindent a tanuláshoz. Na nem mintha kedvem lenne hozzá, de a látszat kedvéért ezt is meg kell tenni. Hallkan a tv szól.
Ennyi halottat és mindezt Kira miatt...
Nem lehet egy ostoba személy, akkor már rég elkapták volna. Ráadásul a módszer amivel öl... Nem tudok rájönni mivel teszi ezt.
Egyszerre meghalni... Különbözõ helyeken és mindez természetesnek tûnik.
- Sakura-chan... - gondolataimból anyám hangja zökkent ki, rögtön lesietek. Nem értem miért hívtak hamar haza a szüleim de talán most kiderül.
Ajánlom nekik, hogy fontos legyen az ügy.
Leérve két pasas fogad. A nappaliban ülnek és apámmal beszélgetnek. Ahogy elemzem a helyzetet nem tûnik túl jó dolognak ez az egész.
- Jó napot kisasszony. - fogadnak rögtön. - Iwamura Ken nyomozó vagyok a rendõrségtõl, õ itt a társam Fujimoto Akira. A Kira ügy miatt vagyunk itt.
- Jó napot. - ülök le apám mellé. - A Kira ügy miatt? - adom a meglepettet. Pedig már azon se lepõdnék meg ha az órai teljesítményeim miatt be akarnának vonni a nyomozásba.
- Tudja figyelemmel követjük a bûnügyi szakos diákok tanulmányát és maga, valamint néhány osztálytársa igazán kiváló eredményeket nyújtanak. - kezd bele. Szóval néhány diáktársam, hm? Biztos vagyok benne, hogy ezt Kaijin-kunra is érti. - Szeretnénk ha részt venne a nyomozásban és segítené a munkánkat. - szóval így. Hát örömmel, viszont itt lesznek gondok...
- Azt már nem! A mi kis Sakura-nk akkor veszélyben lenne Kira miatt! - tör ki édesanyámból az aggodalom. Hülye nõ, mindent túl reagál! A tököm ki van már vele... Szívem szerint.... Akasan! Nyugalom... Mély levegõ és nyugalom. Itt most nem lehet jelenetet rendezni nem jönne ki jól.
- Nem lehet... Sakura-chan nem sodorhatja magát bajba. Õ az egyetlen gyermekünk.
- Én ezt megértem asszonyom, de a lányuk kiváló nyomozó lenne. Az iskolai eredményei messze kiemelkedõek, legutóbb az iskolai bûnügyet is rövid idõ alatt megoldotta... Kira-t is elkaphatná.
- Nem vállalom. - mondom ki. - Sajnálom, de nekem ez nem menne. Nekem most tanulnom kell. Viszont látásra. - mondom és már fel is megyek az emeletre.

Másnap a lehetõ legkorábban bemegyek, talán túl korán is. Még nincs bent senki. Csak leülök a helyemre és az ablakon bámulok ki. Nincs kedvem semmihez. A tegnapi nap nekem lelkileg épp elég volt.
Az ajtó hamarosan nyílik és meghallom hogy az illetõ leül mellém.
- Jó reggel Kaijin-kun. - mondom szomorúan csengõ hangon.
- Jó reggelt. - és többet nem is szólunk a másikhoz.
Nekem rossz kedvem van, nem figyelek de megoldom az összes feladatot.
Aztán órák után már a többiek kimennek és csak Kaijin-kun és én maradunk ott. A szüleim most nincsenek otthon és nekem nincs kedvem egyedül lenni.
- Kaijin-kun... - kezdem hallkan. - Nincs kedved átjönni? - kérdezem. Nem merek felnézni. Még soha se fordult elõ velem, hogy a szemem könnytõl csillogjon és ilyen rosszul érezzem magamat. 

-         Szia. Tényleg nincs. - feleltem mondandójára nemes egyszerûséggel.

-         Én… Szerettem volna megköszönni a nagyszerû munkát. Igazán jó volt veled egy csapatban dolgozni. Remélem még más közös feladatunk is lesz. Csak ne a Kira ügy.

Ezt a kijelentését elkezdtem magamban elemezni:

-         Hmm. Szóval ne a Kira ügy? Mire fel ez a nagy ellenállás a Kira üggyel kapcsolatban? Bár ha belegondolunk akkor ez józan ítélõképességre is vall. Annyi esze azért neki is van hogy ne fusson a halálba. – Kira ügy? Miért nem szeretnél azon dolgozni?

-         Az legyen a rendõrség dolga, én nem kívánok ebben részt venni. Kira csak azt teszi amit jónak lát és…. - szakad meg mondanivalója, mert telefonja megcsörren.

• Rövid telefonbeszélgetés után:

-         Értettem. – mondja.

-         Baj van? – kérdezek rá.

-         Nem tudom. Nem mondták, de mennem kell haza a szüleim parancsára. – sóhajtott. – Holnap találkozunk Kaijin-kun. – ezzel intett egyet és elindult.

Miután eltûnt, Hokushi szólt hozzám:

-         Szóval nem akar a Kira ügyön dolgozni. Megnyugodhatsz Ryuusuke. Nem fog ellened dolgozni.

-         És emiatt szerinted eddig nyugtalankodnom kellett volna? – kérdeztem vissza ridegen.

-         Én csak arra gondoltam, hogy õ nem fog az utadba állni. Viszont baj lenne, ha mégis megtenné. Okos lány.

-         Akkor sem lenne baj Hokushi.

-         Hogyan?

-         Már mindent elõkészítettem.

-         Hóóó. Te aztán kegyetlen vagy Ryuusuke. – vigyorgott Hikushi.

-         Dehogyis. Nem áll szándékomban csak úgy megölni.

-         Hehehe. Csak nem kezded megkedvelni? Biztosan nagyon tetszik neked. – cinkelt Hokushi.

-         Fogd be! Idióta.

Ekkor újra nekiláttam gyakorolni. Viszont közben gondolataimban Kureiji járt. Néha a vele kapcsolatos ügyes bajos dolgok, néha pedig fiú mivoltom miatti lányok felé vonzódás képei. Néha-néha képek villantak be Kureiji-ról. Arcáról és alakjáról egyaránt. Mivel már nem bírtam koncentrálni, hirtelen megálltam. Összekaptam a cuccaimat és elindultam.

-         Mi van Ryuusuke? Ennyi volt mára?

-         Ja. Nem tudok koncentrálni.

Mikor hazaértem, bementem a szobámba és ott Hokushi folytatta a beszélgetést.

-         Csak nem a lány miatt nem bírtál tovább koncentrálni az edzésre?

-         Nem.

-         Ugyan már. Ha jól tudom ez nálatok embereknél egy teljesen természetes dolog. Nem gáz ha beismered hogy tetszik a lány.

Felkeltem az ágyról és Hokushi-hoz sétáltam.

-         Nézd Hokushi! Nem tudom, hogy te ezt képes vagy-e agyilag feldolgozni. De én vagyok most az emberi világ egyetlen halállistájának tulajdonosa. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyen dolgok vonják el a figyelmemet.

-         Értem. De ezen ne kapd fel a vizet!

-         Ugyan. Teljesen higgadt vagyok.

-         Más téma. Nem gáz hogy nem írsz a listába? Nem fog feltûnni?

-         Alábecsülsz. – nézem meg telefonomon az idõt, s bekapcsolom a tv-t.

-         „Ma 7 börtönben ülõ bûnözõ és 8 büntetett elõéletû személy esett áldozatul Kira ítélkezéseinek. Tudósítónk a Kyoto-i helyszínrõl jelentkezik élõben…. ”

-         Látod? Elõre beírtam ezeknek a bûnözõknek a nevét és a halálkörülményeit még néhány nappal ezelõtt. Így nem kell aktuálisan írogatni a dolgokat a listába.

-         Széép. – lepõdött meg Hokushi.

-         Ugyan. – szökött egy ördögi vigyor az arcomra. – Ezzel még nincs mára vége.

-         Hogyan?

-         Ma még meghal 45 büntetett elõéletû ember és 13 korrupt politikus, akik valamilyen bûnt elkövettek.

-         Nem semmi. – mondja Hokushi és elõveszi a listát.

Belelapoz a listába és megnézi az 53 beírt nevet és halálokot. Majd észreveszi azt is hogy még néhány napra elõre be vannak írva nevek.

-         Azért ez nem volt semmi. Egyszerre egy ugyanazon pillanatban megölni 53 embert…

-         Jól esett. – hangzott ez az õrült mondat számból. – Egyszer egy ilyet is kell csinálni.

Ekkor Hokushi észrevett egy kisebb cetlit, ami ki esett a lapok közül.

-         Hát ez meg? – veszi fel és elkezdi olvasni: - „Neve beírása után 5mp múlva agyvérzésben és szívrohamban meg hal.” Ez csak egy halál ok. És mégis kié?

Nézek Hokushira s vigyorom válik még ördögibbé.

-         Csak nem? – retten meg hirtelen.

-         De õ. – ekkor egy kép villan be Kureiji-rõl. – mondtam már neked, hogy mindent elõkészítettem. Nem?

Az órák unalmasan mennek el, így telefonomon folyamatosan chatelek Kaito-val. Igazán jó társaság a srác. Nyomozónak készül, de fele annyira jó képességei sincsenek hozzá mint nekem.
" - Remekül megoldottátok a feladatokat." - írja nekem és még egy mosoly jelet is kapok. Remekül... Igen, Kaijin-nak minden képessége megvan, igazi zseni, mint én.
" - Jó csapattársat kaptam. " - jön az én véleményem errõl. Na nem mintha egyedül nem tudtam volna megoldani...
" - Tényleg dolgozhatnátok a Kira ügyön. Nagyot lendítene az ügy megoldása a pályádon. Ráadásul £-el dolgozni nem semmi dolog lenne. " - lelkesedik totál, ezt látom rajta mikor rá nézek. Igen, Kaito-nak minden álma egyszer £-el dolgozni. Nekem nem... Õ csak egy hasonló személy mint én és még veszélyt jelenthet rám is, nem csak Kira-ra.
" - Igen, lehet.. " - írok neki végül ennyit. Nincs kedvem ehhez a témához.
" - Meg kellene próbálnod." - javasolja.
" - Idõm sincs rá Kaito ... (o.O)"
" - Mindenki arra szakít idõt amire akar (^.^) De hát te tudod. Én a helyedben kapnék az alkalmon és beszállnék a nyomozásba. (*.*) "
" - Igen, azt tudom. (n_n) Talán sikerülhet is neked. " - ezzel ki is lépek, hiszen kicsengetnek az utolsó óráról is és mehetek haza.

Még nincs kedvem otthon lenni, amúgy is csak egyedül lennék. Inkább sétálok a sulinál és talán Kaijin-t is meglelem. Az udvaron nincsenek sokan, de akivel találkozni akartam az jelen van.
Csak nézem mit csinál. Szóval nem csak zseni, de még a küzdõsportokban is jó.
- Szia. - köszönök rá mellé érve. - Úgy tudtam ma nincs edzés. - mondom neki.
- Szia. Tényleg nincs. - feleli egyszerûen, mire bólintok.
- Én...  Szerettem volna megköszönni a nagyszerû munkát. - mondom ki. - Igazán jó volt veled egy csapatban dolgozni. Remélem még más közös feladatunk is lesz. Csak ne a Kira ügy. - kuncogok.
- Kira ügy? - kérdez rá. - Miért ne?
- Az legyen csak a rendõrség dolga, én nem kívánok ebben részt venni. Kira csak azt teszi amit jónak lát és... - azonban csörög a telefonom. - Bocsánat ezt fel kell vennem. - és arrébb lépve tõle meg is teszem ezt. Apám az és közli azonnal menjek haza. Nem értem miért. Kérdõre is vonom, pedig nem szokásom. Õ leszid, hogy ne értetlenkedjek, hanem most rögtön induljak meg hazafelé, már elküldte a sofõrt értem.
- Értettem. - mondom és leteszem a telefont. Nem szeretem mikor ilyenek! Mi a szarért nem tudnak szeretni? Kira õket is nyugodtan kinyírhatná, nem lenne ellenemre.
- Baj van? - kérdez rá mire vállat vonok.
- Nem tudom, nem mondták, de mennem kell haza, a szüleim parancsa. - sóhajtok szomorúan. - Holnap találkozunk Kaijin-kun. - intek és el is indulok haza. Ezek a hülyék soha se tudnak idõzíteni!

-         Hé Ryuusuke! Ez a lány… Mi a véleményed róla?

-         Mi lenne? Semmi.

-         Naa.. Te is láttad rajta nem? – kezdett vigyorogni

-         De igen.

-         Na ugye! Van esze. Tudott mindent nem?

-         Ja.

-         Nem lesz ez így veszélyes? Ha egy kicsit is okosabb az átlagnál, akkor bajba kerülhetünk miatta. Mi van ha rááll, vagy ha már ráállt a Kira ügyre?

-         Ez miatt nem aggódnék. – tekintetem vált démonivá. – Már mindent elõkészítettem – ekkor megjelent egy kis démoni vigyor is.

-         Öregem. Te tényleg nem vagy semmi. Még engem is megparáztatsz.

-         Ugyan. Egyszerûen csak elõrelátó vagyok. De amúgy sincs szükség nagy felhajtásra. Soha senki nem tudja meg hogy én vagyok Kira.

-         Hát ahogyan használod és rendszerezed a hordozását, van alapja annak amit mondasz.

-         Na ugye? Nincs mirõl beszélnünk.

Másnap a suliban Kureiji leadta a kidolgozott büntény anyagát. Aztán a tanárnõ elõadatta velünk. Aztán mondott egy meglepõ mondatot:

-         Amilyen jó csapatot alkotnak, még Kirá-t is elkaphatnák.

Nem reagáltam semmit, viszont magamban megjegyeztem egy-két dolgot:

-         Hehh. Hát ez hülye. Egy ilyen pitiáner feladat megoldása után azt meri mondani, hogy ezek után Kira elkapása is menne?

Ezután fogtam magam és visszamentem a helyemre. Az órák további részében csak bámultam kifelé az ablakon, s közben gondolkoztam. Miután vége volt az óráknak, elindultam edzésre. Az edzõterem ajtaján, ki volt rakva egy üzenet:

-         „Az edzés a mai nap folyamán elmarad”

-         Remek.

-         Most mit fogsz csinálni Ryuusuke? Hazamész?

-         Hmmm

Mivel az edzõterem zárva volt, úgy döntöttem, hogy kint az egyetem udvarán edzek egyet. Nem nagyon voltak ott már, és ha voltak is, nem nagyon foglalkoztak velem. Ezért zavartalanul edzhettem. Átöltöztem, és elkezdtem edzeni. Egy fél óra múlva, a szemem sarkából észrevettem hogy Kureiji felém kezdett el jönni az épület bejáratától.