Végre elterelődött a téma, így kényelmesebben beszélek én is a többiekkel bármiről. Mondjuk a ma délutáni kis városi császkálásról, vagy a holnap délelőtti fiúk edzéséről.
Hirtelen elsötétül minden, puha ujjakat érzek arcomon és egy férfias illatot.
- Na, ki vagyok? – ez a hang… még a lábam is beleremeg.
- Ke… Kevin. Te hogy? – dadogom teljesen akadozva. Sokk… kész sokk… nekem annyi.
- Gondoltam megleplek. – összejött.
- Hát mit ne mondjak nagyon is sikerült, de jó látni. – amikor rájövök mit is mondtam totálisan szégyenpírba fut arcom, és nem is kell sok a csajok azonnal rávetik magukat
- Te ki vagy? És mit akarsz Ashlee-től? – és csak záporoznak.
- Hé. Lányok hagyjátok békén. – tudom ilyenkor milyenek, szóval még az elején kell elvágni a beszélgetést.
- Kevin vagyok és meg szeretném ismerni Ashlee-t – a franc… Ne… kérlek ne válaszolj mert nem fognak elereszteni.
És kezdődik is… amitől tartottam.
- Jól van dög keselyűk, hess hess. Hagyjátok meg őket magukra. – végre… imádlak Chloe, majd meghálálom valahogy.
- De mi csak meg akarjuk ismerni.
- Nem nektek kell, úgy hogy tünés gyerünk. – végre tovább tessékeli a nyafogókat. Így is elég pletykatémát szedtek már össze maguknak. Csak fáradt sóhajjal nyugtázom, hogy vége az armageddonnak.
- Kérlek. Ne haragudj a barátnőim miatt. – szabadkozom kis mosollyal. Bár nem én hoztam magamra a bajt, hanem Ő. Bár… még mindig jobb, hogy ide jött mintha a házhoz jött volna.
- Ugyan már nincs semmi probléma. – ennek örülök. Pasi létére bírja a strapát. Bár nem lep meg. - Délután ráérsz? – mondja halkabban.
- Eddig úgy volt, hogy barátnőimmel megyek el vásárolni.
- Semmi gond, akkor majd utána. Esetleg elkérhetem a számodat? – zavaromban nagy nehezen megadom, elmentem az övét is, de máris vége a nagyszünetnek.
- Ne haragudj, de most mennem kell. – köszönök el, és megperdülve sietnék a csajokhoz, de megragadja csuklómat, és visszaránt, csak akkor lép közelebb mikor a zsivaj teljesen megszűnik az udvaron.
Nem kapok levegőt, a szívem olyan hevesen verdes, hogy mindjárt kiszakad, de semmi sem fogható ahhoz, amikor ajkaimra puszit nyom.
Teljesen ledermedek szinte észre sem veszem amikor elhajol tőlem és kíváncsian méreget. Most mit kéne tennem? Chloe azt mondaná pofozzam meg mert akkor csinálta amikor én még nem akartam. De ha olyan jó volt… mit tegyek?
Kitépem karomat a puha fogásából, és magamban viccesen olyan harmatgyenge pofont adok akár egy pillangó, mosolygó tekintettel.
- Rossz vagy – mondom visszafojtva a kuncogásom, majd berohanok a suliba, mielőtt az egyik tanár rajtakapna.
~*~
Persze hogy Chloe leszidott, hogy miért hagytam magam azonnal. Hahh… lehet nem kellett volna elmondanom, de nem szeretek neki hazudni.
A vásárolgatás úgy elhúzódott, hogy utána nem tudtam Kevinnel találkozni. Persze idő lett volna, de bratyó rosszabb mint anyu és már tuti hogy rajta keresztül is keresett, mert mikor hazaértem elég flegmának tűnt. Cöhh… imádom de nem szeretem ha túl atyáskodó.
Este tanulás után olyan hét-nyolc körül, amikor már besötétedett, előveszem a telefont. Rögtön az első szám az övé, mert a fogadott hívásokat néztem vissza.
Szinte sikkantanék ujjongva, mintha nem is lehetne igaz úgy szuggerálom a telefont, majd végül nagyot sóhajtva erőt veszek magamon, és megnyomom a hívás gombot.
Még egyet is alig csörög ki, azonnal felveszi.
- Szia – ennyire várta volna hogy hívjam? Bár lehet csak épp mellette volt a telefon.
- Szia. Ne haragudj, hogy nem hívtalak eddig, de elhúzódott a dolog utána meg a bátyám keresett.
- Nagyon szerethet téged – csak durcásan csapom hátamat az ágynak.
- Dehogy… csak szeret parancsolgatni, meg uralkodni felettem. – halkan kuncog duzzogásomra de nem tudok haragudni rá. Annyira jó hangja van. Valamiért felpezsdít, hogy beszélhetek vele.
- Biztos csak kicsit viszi túlzásba. És milyen volt a vásárlás.
- Fárasztó… a lányokkal mindig az, de azért jó volt.
- Az a lényeg. De akkor… ha már ma nem jött össze, akkor holnap? – utal halkan én meg hasra fordulok az ágyon, és az órára nézek. Mindjárt nyolc. Hmm…
- Mit szólnál a mosthoz? – kérdezem alsó ajkamra harapva.
- Komolyan? – hát ilyennel ritkán viccelek. Max akkor ha valakit meg akarok szívatni, de Ő még nem tartozik abba a kategóriába. Remélem nem is fog.
- Igen. Mondjuk a parkban, az első padnál ami az utcára néz.
- Oké, benne vagyok.
- Akkor sietek… szia – és ki is nyomom a telefont. Felpattanva az ágyról a ruhásszekrényhez ugrom. Álcázásnak benyomom a hifit, hogy szóljon amíg nem vagyok itthon. Ajtó bezár, zene halkra, hogy azt higgyék a fülhallgatóval hallgatok hangosan tanulás közben, villany felkapcsolva.
Kell egy cipő, egy pulcsi egy térdnadrág és slisszolok is. Mivel a vacsi megvolt így mindenki azt csinál ilyenkor amit akar. Szerencsére Stan el van foglalva az egyik beadandó feladatával, így valószínűleg nem fog zavarni.
Kimászom az ablakon, a terasz teteje pont itt van így oldalt úgy ereszkedem le, ahogy szoktam, s ez után csak csenbdne futni kezdek, mintha csak esti kocogó lennék. A park annyira nincs messze, viszont négy buszmegálló nem kicsi ha gyalog meg az ember. Lassú kocogásra fogom magam, az utolsó buszmegállót már sétálva teszem meg és keresztül sétálok a parkon, mert hátulról jöttem be.
Látom hogy már ott ül a padon. Hm… vajon merre lakhat?
Nesztelenül mögé osonok, majd ahogy ma ő játszott velem úgy én nyúlok most előre, hogy betapasszam a szemét.
- Na ki vagyok?
- Hmm… talán egy angyalka? – kezét finoman az ujjaimra fonja, hogy lejjebb tolja.
- Nem talált – leveszem róla a kezét majd hátulról felmászok a padra, és a háttámlára ülök lá, lábam az ülő részen. – Ezért nincs jutalom.
Ő is felmászik hozzám, hogy mellettem ülhessen, és ne alattam.
- És mi lett volna a jutalom? – kérdi mosolyogva és közvetlen közelembe csúszik. Kellemes bizsergéssel tölt el, hogy lábunk összeér.
Elgondolkodva teszem egyik ujjam a számra, felfelé nézve, majd mosolyogva nézek vissza rá és megpöckölöm az orrát.
- Az titok. Majd talán máskor megkapod. – hihetetlenül idióta tudok lenni ilyenkor… de valamiért nem érdekel. Ha nevet de nem gúnyosan, akkor teljesen mindegy számomra minden.
- Nem hittem volna, hogy kijöhetsz este – jegyzi meg halkan és csak elhúzom a szám, de végül vigyor fakad belőle.
- Nem jöhetek… - talán elég ez a válasz, de amikor kérdőn néz rám úgy érzem ki kell fejtenem. – Nem tudják, hogy eljöttem.
- De rossz vagy – vigyorodik el.
- Én? – mellkasomra teszem egyik tenyeremet – Dehogy… az a rossz aki bezár. – halk nevetésünk tölti ki az űrt, amit lassan csend követ. – Én pedig nem hittem volna, hogy eljössz. – Meglepve rezzen meg.
- Miért ne jöttem volna?
- Nem tudom… vannak ilyen hülye gondolataim, hogy csak szórakoznak velem – előre biccentve a járdát és a padkát nézem inkább. Mikor fülem mögé simít egy tincset, vállamat is éri és hosszan lehunyva tartom a szemem.
- Akik ezt csinálják nagyon hülyék… nem tudják mit veszítenek. – szerény kis mosollyal fordítom felé a fejem, de amikor meglátom a tekintetét, érzem higy kivörösödök, de szerencsére ez talán a sötétben nem látszik, hacsak nem az utcalámpa fénye nem világít rá.
- Kedves vagy… - mindvégig az volt. Lehet hogy kicsit nyomulós de melyik pasi nem az? Vannak nála rosszabbak is, szóval… igazán nem panaszkodhatok. Ugye? Sőt…
A kellemes feszültség a levegőben, az elhúzódó csend kialakítja azt a lassú vonzó erőt ami lassan arcunkat egymás felé készteti. Picit ő majd picit én hajolok közelebb. Igen… most tényleg úgy érzem, hogy szeretném… hogy megérintsen.
Puha ajkai rám enyémekre fonódnak ahogy elér, lehunyom a szemem és hagyom hogy magával ragadjon. Ez már nem csak egy futó érintés, mint napközben amikor az iskolaudvaron lekapott. Egyik keze arcomon simul végig hogy megtartsa tarkómat, kezeimet mellkasára támasztom, s résnyire nyitom ajkaimat. Először csak szájával cirógat, de idővel nyelve tör utat és szuszogva hagyom… csak hagyom magam. Kicsit talán vissza kéne fognom magam, de annyira jó…
Ujjaim megfeszülnek ruháját, kicsit belemarkolok, és viszonzom a finom csókot, teljesen megrészegülve.
Annyira jó.
Hirtelen megcsörren a telefonom, és olyan hirtelen hajolok el tőle hogy fogunk majdnem összekoccan, s mintha ölembe parazsat dobtak volna. Reszkető kezekkel, pihegve előkaparom zsebemből a telefont. A francba… ez Stan…
Nem is gondolkodom csak felveszem.
- Mi van? - szólok bele kicsit még remegő hanggal.
- Hol a fenében vagy? és minek megy a szobádban a zene? – a fenébe. Ajkamba harapok, eltakarom a telefont nehogy meghallja.
- Mennem kell – suttogom, csak int hogy érti én meg rohanni kezdek mint egy félőrült. – Mindjárt otthon vagyok – vakkantom a telefonba, és lecsapom, zsebembe be, és gyorsan futni kezdek hevesen verdeső szívvel.
Alig egy megállóig jutok épp jön a busz. Micsoda mázli. Az utolsó megálló után még egy kis gyors rohanás, majd felmászom vissza a szobámba úgy, mint ahogy eljöttem, az ajtó zárva viszont Stan az ágyamon ül karba tett kézzel.
- Hogy jöttél be? – pihegem kifulladva.
Csak felvillant egy kulcsot. Franc… elfelejtettem, hogy egyformák az ajtók. Ha oldal fordítottam volna a kulcsot, nem tud benyitni, de így kilökte az enyémet.
- Inkább azt mondd el, hogy hol voltál.
- Csak futni, tudok hogy karcsú maradjak – csípőre tett kézzel lazán hazudok. Nem szeretek hazudni neki de sajnos már nagyon belejöttem azóta, mióta atyáskodó lett.
- Persze… és ezért kellett elszökni mi? A bejárati ajtón nem tudsz kimenni.
- Ezt úgy mondod, mintha amúgy elengedtél volna este futni – förmedek rá mire megszeppen persze nem látványosan, csak a maga módján. Tudom hogy igazam van és pont ezt használom ki.
- Na jó… de ha legközelebb este futni akarsz, szólj és megyek veled.
Hogyne… az kéne még.
Kimegy végre a szobából és ledobva a pulcsimat elterülhetek az ágyon. Kifújom magam, a plafont bámulom, és elmosolyodom. Ujjammal végigsimítom ajkamat, ami még mindig érintésétől forró, és nem bírok magammal, csak a kispárnámat ölelve forgolódok össze vissza az ágyon.
Kevin… vajon tényleg nem csak játékszer vagyok neki?
Karakter: Kevin Fox Megjegyzés: (Ashlee-nek ~ Timcsinek)
- Tényleg gyönyörű… mióta ismered ezt a helyet? – kérdezi előttem állva. Válla fölött rám emeli gyönyörű türkiz szemeit, amiknek nem tudok ellenállni. Közelebb hajolok hozzá, miközben a válaszon gondolkozok, de túlságosan is elveszi az eszemet a látványa. Nem sűrűn fordult velem ilyen elő. Azt hiszem, mondhatom, hogy ez az első eset.
- Nem is emlékszem – suttogom ajkaira, amik már olyan közel vannak. Szeretném megkóstolni, hogy milyen édes, finom íze van, de hirtelen csak felsikolt, és ha nem tartanám erősen, akkor most tuti leesett volna. Nagyon szidnám magam, ha baja esne és pont miattam.
Visszarántom, mire az ölemben végzi. Szorosan ölelem magamhoz, hogy még véletlenül se essen le, vagy ha még is én is vele essek és megóvjam a kövektől. Hallom, hogy halkan felnevet.
Nem sokkal később már én is követem példáját zavartan.
- Jól vagy? – suttogom a fülébe, mintha attól tartanék, hogy bárki meghallja rajtunk kívül.
- Igen, köszönöm – biccent, majd megkér, hogy másszunk le a kövekről, amit természetesen teljesítek.
Lemászok, majd kezemet nyújtom neki, hogy letudjon ő is ugrani. Amint ezzel megvagyunk, rendezi haját és ruházatát, pedig semmi baj nem történt vele. Tökéletes. Látom, hogy az órájára néz, és ajkaiba harapva gondolkozok.
- Nagyon sietsz haza? – kérdezem csalódottan, de csak bólogatást kapok. Pedig annyira élvezem a társaságát, nem akarom, hogy vége legyen. – Még mindig áll, hogy hazakísérlek – teszem hozzá mosolyogva. Remélem, bele egyezik a dologba.
- Rendben, a bátyám úgy sincs otthon – kijelentésére meglepetten és értetlenkedve nézek. Rám emeli tekintetét, majd zavartan kezd el kezeivel is mutogatni. – Izé… mármint… úgy értem, hogy ha meglátja, hogy nem egyedül mentem haza, akkor képes kijönni a házból, és faggatózni meg… izé… - magyarázza, amit megértek. Stan is pontosan ilyen. Sosem láttam még a húgát, de amit mondott, hogy mit csinál olykor vele, őszintén sajnálom szegényt.
- Értem – elmosolyodok – Szóval apáskodó bátyád van. De ha nincs otthon, akkor nyugodtan elkísérhetlek ugye? – vonom le a következtetést.
- Igen – válaszolja, végül elindulunk arra, amerre mutatja az utat.
Ahogy sétálunk, látom egyszer, hogy nagyon elgondolkozott, mert nem igazán válaszol kérdésemre. Elmosolyodok és csak figyelem az arca minden rezdülését, miközben az emberek megnéznek minket. Örülök, hogy vele látnak és szeretnék még ezer meg egy, ilyen pillanatot.
- Itt merre? – kérdezem meg, amikor elbizonytalanodok és ő is megáll kicsit.
- Öhm… izé… csak egyenesen, még kétsaroknyira. – elmosolyodok, és csak tovább sétálok mellette. – Várj – elkapja a csuklómat, mielőtt lelépnék a zebrára. Maga után kezd el húzni, amit nagyon nem értek. Az egyik árnyékoltabb falhoz érve a háttal dől neki, engem meg magára húz. Pár centire vagyok csak tőle. Annyira megcsókolnám, de nem tudom örülne-e neki.
- Mi történt? – ajkait kicsit összezárja, ami számomra annyit jelent, hogy még ne próbálkozzak.
- Csak… meghallottam pár osztálytársamat és… attól féltem letámadnak, ha veled látnak – annyira édes, hogy így aggódik. El is mosolyodok elég szélesen.
Kiles a rejtekünkből, majd amikor tisztának érzi a terepet elindulunk tovább.
Beszélgetünk még egy kicsit. Megtudom, hogy melyik suliba jár és, hogy mit szeretne tanulni. Örömmel hallgatom és azt hiszem elég sűrűn fogom meglátogatni az iskolájába, hogy láthassam csodálatos arcát.
Ahogy beszélgetünk, egyszer csak megáll. Látom az arcán a bizonytalanságot, meg nem is ház előtt vagyok. Valami rosszat mondtam volna?
- Mi a baj? – kérdezem tőle kicsit aggódva. Egyik kezével a felkarját kezdi el dörzsölni, talán zavarába vagy fázik? Mondjuk nincs egyáltalán hideg.
- Ugye nem baj, hogy… csak eddig? – jaj, hogy erről van szó? Nem akarja, hogy teljesen haza kísérjem. Talán fél, hogy rosszabb alak vagyok, mint azt ő gondolja. Bár mondjuk, nem hibáztatom, én sem bíznék meg magamban első ránézésre.
- Ahogy szeretnéd – mondom megértően és kedvesen. Egyszer majd úgy is el fogom kísérni hazáig, addig meg kivárom a soromat. – Örülök, hogy eljöttél, nagyon élveztem. – eleinte a vállára simítom a kezemet, majd arcára, és megpróbálom felemelni, hogy még láthassam édes szemeit.
- Én is élvezetem… a sétát, meg mindent… Köszönöm… - szavaitól erőt gyűjtök és közelebb kezdek hajolni hozzá. Nagyon meg szeretném csókolni és a szívem is ezt akarja.
Ám mikor megtehetném. Lábujjhegyre áll és az arcomra kapok egy puszit, amire kicsit meglepődök, de végül is ez is jobb, mint a semmi.
- Szia – suttogja vörös pofival, majd kiszakad kezeim közül és elkezd haza fele futni én meg távolodó alakját figyelem, kicsit értetlenül, de akkor sem fogom feladni a dolgot, mert érzem, hogy érte érdemes harcolnom.
~*~
Másnap reggel, ahogy bemegyek az egyetemre, a haverok egyből faggatnak, hogy merre voltam tegnap délután. Próbáltak volna elérni, de mivel le volt némítva a telefonom így nem vettem észre.
- Kivel találkoztál? – kérdezi haverom Stan, amikor már kettesben vagyunk.
- Egy nagyon aranyos lánnyal. – válaszolom. – Ha komolyabbra fordul a dolog, be fogom neked mutatni ígérem, de most még előtte ki akarom deríteni, hogy valóban ő lenne-e az igazi. – magyarázom tovább.
- De titokzatos lettél haver. – gyanús szemekkel néz rám.
- Csak tudod, milyen vagyok. – veregetem hátba és az órámra nézek. – Most viszont megyek, majd találkozunk. – köszönök el haveromtól.
Sietve hagyom el az egyetemet, de hátra nézek, hogy nem-e követnek, de szerencsémre nem. Elmosolyodok, majd szépen elindulok az iskola felé, amit Ashlee mondott nekem. Szerencsére ismerem annyira a környéket, hogy tudjam, merre van.
Éppen megérkezek, amikor csengetnek. Mivel kint embereket nem látok ezért gondolom kicsengő. Nézem és figyelem az embereket egyszer csak meglátom szépségemet. Elmosolyodok. Látom, barátnőivel beszélget, de most nem érdekel. Odasétálok, majd befogom a szemét, amire kicsit megijed. A füléhez hajolok és belesuttogok:
- Na, ki vagyok? – mosolyogva lehelem a szavakat. Érzem, hogy beleborzong szavaimba, majd lassan megfordul, mintha attól félne, hogy rossz emberre gondolt és mire megfordul, a rémálmaival találkozna.
- Ke… Kevin. Te hogy? – kérdezi teljesen ledöbbenve és meglepődve.
- Gondoltam megleplek. – magyarázom neki.
- Hát mit ne mondjak nagyon is sikerült, de jó látni. – teszi hozzá, amire elmosolyodok, ő meg látom, feldolgozza, amit mondott, mert teljesen elvörösödik. Éppen kicsit megsimogatnám az arcát, amikor egy halom csaj vesz körül.
- Te ki vagy? És mit akarsz Ashlee-től? – szegezi az a kérdéseket az egyik csaj.
- Hé. Lányok hagyjátok békén. – próbálja kicsikém leállítani őket, de esélytelen a dolog.
- Kevin vagyok és meg szeretném ismerni Ashlee-t – válaszolom kérdésükre.
Sajnos nincs szerencsém, mert a csajok oly annyira rám szálltak, hogy mindenről faggatnak. Szexuális életemtől kezdve, hogy milyen barátnőt akarok, meg stb. Már lassan kezdem feladni, hogy most beszélhessek szépségemmel, amikor jön a felmentő sereg még pedig annak a lánynak a társaságában, aki elhozta Ashlee-t a randinkra.
- Jól van dög keselyűk, hess hess. Hagyjátok már őket magukra. – mondja nekik és próbálja leszedni rólam őket.
- De mi csak meg akarjuk ismerni. – hallom a csajok nyávogós hangját.
- Nem nektek kell, úgy hogy tünés gyerünk. – terelgeti őket tovább. Azt hiszem, ezért még hálás leszek neki.
Ám amikor szépségem arcára téved tekintetem látom, zavarban van és el is pirult.
- Kérlek. Ne haragudj a barátnőim miatt. – kér tőlem bocsánatot, pedig nem kell, mert nem ő csinálta.
- Ugyan már nincs semmi probléma. – simítom meg az arcát, miközben odahajolva adok egy lágy puszit másik oldalára. – Délután ráérsz? – kérdezem tőle érdeklődve, mert szeretnék vele megint találkozni.
- Eddig úgy volt, hogy barátnőimmel megyek el vásárolni. – válaszolja kedvesen.
- Semmi gond, akkor majd utána. Esetleg elkérhetem a számodat? – nézek rá, mire bólint. Kezébe adom a telefonomat, hogy begépelje, majd el is mentem, ne hogy véletlenül elvesszen.
Meg is csörgetem, hogy neki is meg legyen az enyém. Mire elmenti, pont becsengetnek.
- Ne haragudj, de most mennem kell. – már sietne is, ha meg nem fognám a kezét.
Kerek szemekkel néz rám, hogy még is mit szeretnék, de szerintem magától értetődik. Közelebb sétálok hozzá, szinte már csak pár centi van közöttünk és már az udvaron is egyedül vagyunk, mert mindenki beszaladt az iskolába.
Kezemet arcára helyezem, majd lehajolva hozzá látom egyre piruló pofiját, majd szépen megszüntetem a távolságot és végre ajkaira tapadva csókolom meg lágyan és csak várom, hogy még is milyen reakciója lesz, bár nem fogom szökni hagyni, ez az egy biztos.
Szerkesztve oosakinana által @ 2011. 08. 04. 08:21:34
- Mert nagyon megfogod a kedves arcod és kisugárzásod. – válaszol lágy hangon, és ezzel egyre jobban zavarba hoz. Túl… túl őszinte, vagyis… inkább… jól forgatja a szavakat. Túl szókimondó, igen.
- És mondjuk… mi lesz ha csalódj bennem, hogy… nem olyan vagyok, mint amilyenre számítasz? – nem szeretem, ha külső alapján ítélnek meg.
- Nem hinném, hogy csalódnék benned, meg azért is hívtalak el, hogy megismerjelek közelebbről, persze csak ha megengeded. – milyen kedves és barátságos.
Egy hosszú, kellemes beszélgetés és sztoriztagás lesz a vége. El sem hiszem, hogy itt ülök egy ilyen helyes sráccal, és egy semmiből jött randi gyanánt fagyizgatok vele. Tuti, hogy csak álmodom, csípjen meg valaki.
- Gyönyörű a szemed. – a semmiből, hirtelen teszi közzé ezt az egyszerű mondatot, ami visszataszít a mély zavarba.
- Köszönöm – mit mondhatnék erre? Hogy neki is? Az olyan snassz lenne, pedig tényleg így van. Igézőek a szemei.
- Mi lenne, ha elmennénk sétálni? – az órára nézek. Hát azt hiszem, még belefér.
- Rendben, de nem sokára mennem kell. – csuklómra fonja ujjait, és megborzongok a kellemes érintéstől. Úgy érzem a nem létező szőrök a hátamon égnek állnak.
- Hazakísérlek. – i… igazából nem ezzel van a gond, de üsse kavics.
A hosszú séta eredménye egy nagyon szép táj, legalábbis azt hiszem ez a vége.
- Ez csodaszép – vallom be neki is.
- És nem sokára még szebb lesz. – felmászik a sziklákra, és felém nyúl - Megfoglak, tartani ígérem. Innen fentről szebb a kilátás. – hát… jó.
- De tényleg tarts meg. – nagy tenyerébe csúsztatom kis ujjaimat, erősen fog, és tényleg nem hazudott.
Csodálatos kilátás a naplementére tárul elém, és csak ámulni tudok. Miért nem tudtam erről a helyről? Tuti gyakrabban jártam volna ide.
- Tényleg gyönyörű… mióta ismered ezt a helyet? – mögöttem van, érzem, hogy tart, felfelé nézek vállam felett, hogy lássam, s csak ekkor tudatosul bennem, hogy milyen közel is van arca, amikor lehajol hozzám. Nagyon közel… túl közel… Bőrömet csiklandozza lehelete, egy pillanatra elgyengül minden végtagom és forróság cikázik végig testemen. Ha jól emlékszem… Kevin… ugye?
- Nem is emlékszem – szinte már számra duruzsolja a szavakat, résnyire hunyom szemeimet, amikor hirtelen megcsúszom, és egy hangos sikkanással józanodok ki a mámorból. Ha nem tartott volna erősen, most tuti lezúgtam volna ezen a sok sziklán.
Visszaránt és ölében landolok, mikor már teljes biztonságban érzem magam óvón körém záródó karjai között, csak halkan nevetni tudok. Ennél rosszabbul aligha sülhetett volna el a pillanat. De talán nem is baj. Túlságosan is beleéltem magam, pedig még korai, nem lenne szabad.
Pár pillanattal később ő is csatlakozik zavart nevetésemhez, és teljesen lenyugszom.
- Jól vagy? – fülembe súg, még a lélegzetem is elakad.
- Igen, köszönöm – biccentek, majd kérésemre lassacskán lemászunk a szikláról, hogy ez újra ne történhessen meg, véletlenül sem.
Előbb Ő mászik le, hogy elkapjon mikor leugrom, rendezem hajamat és ruházatomat, ha véletlenül összeborzolódott volna. Megint órámra pillantok, és alsó ajkamra harapva kezdek gondolkodni.
- Nagyon sietsz haza? – kérdi kissé csalódottan, csak bólogatok válaszképp. Sajnálom, de nem tudom kimondani valamiért. – Még mindig áll, hogy hazakísérlek – teszi hozzá mosolyogva, és elpirulva sütöm le szemem. Nos… azt hiszem nem lesz gond.
- Rendben, a bátyám úgy sincs otthon – mikor felnézek rá kissé meglepetten néz rám, és mikor rájövök mit is mondtam, zavartan gesztikulálni kezdek kezeimmel. – Izé… mármint… úgy értem, hogy ha meglátja, hogy nem egyedül mentem haza, akkor képes kijönni a házból, és faggatózni meg… izé… - most olyan hülyén érzem magam.
- Értem – mosolyodik el – Szóval apáskodó bátyád van. De ha nincs otthon, akkor nyugodtan elkísérhetlek ugye? – Mivel Stan ilyenkor edzésen van, azt hiszem rendben lesz.
- Igen – válaszolom végül, majd elindulunk abba az irányba, amerre én vezetem.
Miközben a városon sétálunk keresztül furán, kicsit talán büszkén érzem magam. Néha figyelem az embereket, azt a párat akik ilyenkor még vagy már kint vannak, és csak néha-néha figyel felénk egy-egy ember, mégis úgy érzem engem bámulnak… hogy minket bámulnak. Nem kéne velük törődnöm, de valamiért mégis különös érzéssel tölt el.
Mivel nem fogjuk egymás kezét úgy tűnhetünk, mint két ismerős együtt sétálgatva.
- Itt merre? – zökkent ki gondolataimból kérdése és felkapom tekintetem.
- Öhm… izé… csak egyenesen, még kétsaroknyira. – továbbhaladunk, viszont mögöttem olyan csivitelést hallok, ami túlságosan is ismerős. Úristen… ezek Sellyék. Ha meglátnak tuti rátapadnak kérdezősködni. – Várj – elkapom csuklóját, mielőtt rálépne a zebrára, magam után rántom, csak pár lépést teszem meg sietve, és egy árnyékos falnál találom magunkat, hátam a hideg kőnek támaszkodik, őt meg magam elé rántottam és zihálva kapkodom a levegőt.
- Mi történt? – kérdi közel hajolva, és összeszorítom ajkaimat, amikor látom mennyire is közel van… megint.
- Csak… meghallottam pár osztálytársamat és… attól féltem letámadnak, ha veled látnak – csak szélesen elmosolyodik, nem tudom hogy ezt sértésnek vagy bóknak vegyem, de teljesen mindegy. A lényeg, hogy megmenekültünk tőlük.
Kikukkantok, és amikor már csak a hátukat látom messze, akkor indulunk tovább. Úgy érzem magam, mint egy bujdosó.
Beszélgetünk még kicsit, míg hazáig érek vele, elmesélem, melyik suliba járok, hogy mit szeretnék tanulni. Felszabadultan érzem magam, amikor nem látok senkit magunk körül.
Eljön az utolsó pont… megérkeztünk. Jobban mondva két utcával arrébb álltam meg. Még nem bízom benne annyira, hogy megmutassam merre van a házunk.
- Mi a baj? – kérdezi, mert gondolom feltűnt neki, hogy nem egy ház előtt álltunk meg. Egyik kezemmel másik felkaromat kezdem dörzsölgetni zavaromban.
- Ugye nem baj, hogy… csak eddig? – nem igazán tudom hogy fogalmazzam meg neki, hogy nem akarom hogy a házig kísérjen, kicsit idiótán venné ki magát a helyzet.
- Ahogy szeretnéd – figyelmes és kedves, annyira hogy nem tudom elhinni, hogy ez mind igaz lehet – Örülök, hogy eljöttél, nagyon élveztem. – először csak vállamra simul keze, majd arcomra, hogy felcsalogassa tekintetemet. Most… most megfog… most tényleg.
- Én is élvezetem… a sétát, meg mindent… Köszönöm… - egyre közelebb hajol, vészes közelbe, szívem azt suttogja, hogy hagyni kéne magam, de agyam hangosabban visít. Nem!
Mielőtt elérne gyorsabban cselekszem, oldalra biccentve fejemet felpipiskedek hozzá, és arcára nyomok egy puszit.
- Szia – suttogom piros arccal, majd kiszakadva puha érintéséből elkezdek hazafelé futni, vissza sem nézve. Olyan hülye vagyok… hülye-hülye-hülye.
Karakter: Kevin Fox Megjegyzés: (Ashlee-nek ~ Timcsinek)
Három óra van, de Ashlee még sehol. Vajon el fog jönni vagy felültet és nem fog, de akkor hol találhatnám meg, csak a keresztnevét tudom semmi mást. Na nem baj éppen itt az ideje, hogy talpra álljak.
Már negyed négy van. És még mindig nem jött meg. Lehet már tényleg nem is fog eljönni. Nagyot sóhajtok, majd kifizetve a fogyasztásomat megyek a kijárat felé,de ahogy kilépek egy kellemes meglepetés fogad, aminek igazán örülök.
- Helló – köszönök rájuk, mert gondolom, az egyik barátnője van vele, aki hátra néz, hogy lássa ki volt ilyen bátor köszönni, bár Ashlee-t figyelem, hogy elpirulva néz rám, miközben az ajtó csilingelve zárul be.
- Nah, nekem mennem kell – mondja a kísérő, majd elköszön szépségemtől és végül teljesen magunkra hagy, aminek nem kicsit örülök.
- Szia – fordul felém zavart mosollyal.
- Örülök hogy eljöttél – adok hangot érzéseimnek. – Kint szeretnél ülni, vagy bent.
- Itt jó lesz – mutat egy kincsit asztalra, ahova le is ül. Szembe foglalok vele helyet, hogy minél jobban meg tudjam figyelni nőies, lágy vonású arcát, ami teljesen megfogott benne. Pontosan ezért képzelem, hogy ő lenne az igazi, mert nem a teste fogott meg, hanem az arca és a kisugárzása, bár most így kicsit finoman végig nézve rajta az alakja is tökéletes… Na de itt az ideje rendelni valamit.
- Mit kérsz? – elkezd kicsit hebegni, de végül kétgombócos banános splitet kér. Egyből felpattanva mondom, hogy megyek, megrendelem. Látom fizetni szeretne, de finoman elhárítom, hiszen én hívtam meg. Bemegyek és megrendelem az étkeket.
Egy kicsit az üvegen keresztül figyelem. Látom, nagyon zavarban van, de majd megpróbálom csillapítani zavarát, ha tudom. Gyönyörű, és ahogy elnézem nagyon kedves lány is. Tényleg szeretném még jobban megismerni.
Mikor visszatérek nincs nálam semmi, mert majd kihozzák nekünk. Találkozik tekintetünk, de egyből lesüti csodálatos íriszeit, amik úgy ragyognak akár az ég.
- Megkérdezhetem, hogy… - habozik kicsit, de kíváncsian várom, hogy mit szeretne kérdezni. – miért hívtál el? – oldalra nézve pillant rám, de ahogy látom képtelen sokáig rám nézni és a pír az arcán csak az igazamat igazolja.
- Mert nagyon megfogod a kedves arcod és kisugárzásod. – mondom őszintén, majd visszaülök a helyemre és őt figyelem.
- És mondjuk… mi lesz ha csalódj bennem, hogy… nem olyan vagyok, mint amilyenre számítasz? – kérdezi még mindig idegesen és kicsit az ujjait tördelve.
- Nem hinném, hogy csalódnék benned, meg azért is hívtalak el, hogy megismerjelek közelebbről, persze csak ha megengeded. – nézek rá és próbálnék a szembe nézni, de esélytelen a dolog, mert látom, hogy ideges, pedig nem lenne miért idegesnek lenni.
Nem sokára megkapjuk a rendelést. Én egy sima fagyikelyhet kértem három gomb gyümölcsfagylalttal. Elkezdjük ennyi, miközben elkezdem kérdezgetni, hogy miket szeret csinálni és miket szokott. Érdeklődök tőle rendesen. Meg is tudom, hogy a közelben lévő középiskolában végzős. Szereti a sportot és bulizni is szeret elmenni, de csak barátaival, mert ők ismerik a legjobban.
Elmesélem én is, hogy valójában nem idevalósi vagyok és csak otthonról menekültem ebbe a csodálatos városba, de eszem ágába nincs elmenni innen, hiszen minden olyan tökéletes. Azt is megtudja, hogy az egyetemen tanulok, ahol már összefutottunk és ott szoktam röplabdázni vagy a tengerparton. Mesélek kicsit a családomról, hogy két lánytestvérrel vagyok megáldva, akikkel mostanában, hogy ritkábban látnak, sokkal jobban kedvelnek és kevesebb a veszekedés is a szülőkkel.
A beszélgetés alatt észreveszem, hogy feloldódik lassan és egyre sűrűbben és többet képes a szemembe nézni, aminek örülök, hiszen így láthatom babaarcát, amin a kékszemei úgy látszanak, mintha csak odafestették volna.
- Gyönyörű a szemed. – mondom hirtelenjében a bókot, amire megint egy kis vörösség szökik pofijára.
- Köszönöm.
- Mi lenne, ha elmennénk sétálni? – kíváncsiskodok, mert szeretném megmutatni neki a kedvenc helyemet, ahol imádom nézni a naplementét így is annyira elbeszélgettük az időt, hogy mire odaérünk, pont a természet egyik legnagyobb csodájának lehetünk majd szemtanúi, amit eddig egy lánnyal sem osztottam meg.
- Rendben, de nem sokára mennem kell. – néz az órájára, de kicsit eltakarom az óráját ezzel megérintve a puha bőrét.
- Hazakísérlek. – mondom bátorító mosollyal, amit kicsit viszonoz.
Felállunk, majd szépen elindulunk a part felé, miközben semmiségekről beszélgetünk, de még is olyan jó hallani lágy csilingelő hangját. Teljesen elkábulok tőle. Mintha ő lenne az én személyre szabott kábítószerem, vagy altatót. Nem is figyelem, hogy merre sétálunk, csak is ő létezik számomra jelen pillanat.
Akkor veszem észre magam, amikor hirtelen megszólal, és előre mered.
- Egy csodaszép. – nyílnak hatalmasra szemei. A titkos helyemen vagyunk.
- És nem sokára még szebb lesz. – válaszolom, majd a kövekre felmászok, és a kezemet nyújtom neki. – Megfoglak, tartani ígérem. Innen fentről szebb a kilátás.
- De tényleg tarts meg. – adjak kecses kacsóját az enyémbe. Segítek felmászni neki egészen a tetejéig, ahol előre engedem és mögötte állok meg. Így tökéletes ez a pillanat. Érzem rajta, hogy tetszik neki minden egyes perc és én is alaposan kiélvezem édes illatú parfümjével együtt, ami olya annyira befurakodott az agyam, mint egy pók, amit nem lehet kiszedni.
Szeretnék még sok ezer ilyen pillanatot vele és még sok millió percet is. Remélem a kívánságom teljesülni fog és az előttem álló szépség nem csak állni fog előttem, hanem a karjaimban tartva nézhetjük eme fantasztikus látványt.
Szerkesztve oosakinana által @ 2011. 07. 05. 17:39:18
A suliban egy új szórakozó hely a téma aminek isteni lesz a megnyitója. De jó is lenne elmenni… de nem rég hallottam Stantől ugyan erről a helyről és amikor bementem hozzá az egyetemre, hogy kikérdezzem, megígértette velem, hogy nem megyek oda. Bah…
- Ne csináld már Ash! Kérlek… nélküled nem lenne az igazi – sosem tudok ellent mondani az én Chloemnak.
- Na jó… viszont fedeznetek kell! – kötöm ki fenyegető arccal, de mosolygó szemekkel, mire nevetve ölel magához, és megígéri, ahogy a többiek is.
Este kiszököm úgy ahogy néha, mikor Stan megtilt nekem valamit. Szerencsére nem kell sokat bíbelődnöm, hisz nincs itthon, vagyis nem rég ment el, az elköszönésére sem válaszoltam, de tudja, hogy ilyenkor duzzogok és nem vár választ.
Nagyon jó! A házunktól két utcányira már várnak a többiek, sietünk a buszhoz, és alig egy óra múlva már a szórakozóhely ajtaján lépünk be. Az előbb legurított energiaitaltól úgy pörög bennem az adrenalin, hogy csak vigyorgok. Két vodkacitrom és egy rumos kóla után már úgy pörgök a táncparketten, mint aki teljes kábulatba van esve. Annyira jó… imádom.
A villódzó fények, embertömeg, fülledt levegő, s testem mozog a zene hatására, de mivel ez a nyitóest, és tolonganak az emberek nem félek attól, hogy bárki megbámulna az idióta mozgásom miatt, ráadásul mindenki el van foglalva saját magával, vagy épp másokkal.
Észre sem veszem de elkeveredtem a többiektől, akik szintén magukkal lettek elfoglalva, s egy pillanattal később azt veszem észre, hogy egy srác áll velem szemben, hozzám igazodva táncol, mélyen a szemembe néz és lassan fogom fel, hogy nem álmodom. Tényleg hozzám jött.
- Szia – köszönök szinte csak tátogva, mert a zene dübörög, és látom hogy viszonozza köszönésemet. Az idő megszűnik.
- Szia. – a mosolyától itt helyben el tudnék olvadni, csak félek összetaposnának az emberek - Kevin vagyok. Téged hogy hívnak?
- Ashlee – vágom rá rögtön, kisebb, bizonytalan mosollyal, majd szinte visszhangként hallom Chloe-t ahogy nevemet rikoltja. Baj van - Mennem kell. Szia. – perdülök és menekülőre fognám, de elkapja a csuklómat és még visszatart. Jaj… ne. Kifogtam egy erőszakos részeges pasit?
- Várj egy kicsit. Szeretnélek még látni. Hol találhatlak meg? – nem… nem tűnik sem részegnek, sem erőszakosnak sem állatnak, inkább… nem id tudom.
- Kérlek. Holnap 3 kor találkozzunk Lagune Cukrászdába. – még hallom utolsó szavait, kikapom gyengülő szorításából kezemet, és utoljára visszanézek még rá, de rohanok kifelé, ahol Chloe már idegesen vár.
- Mi a baj? – kérdem hevesen verdeső szívvel, de már fogja is a kezem, és vonszol kifelé.
- Josh az előbb meglátta a bátyádat, Ő is itt van!
- Mi? Miért pont ide? Ajh… - duzzogva fújom fel arcomat, hideg levegő csap meg, amikor kiérünk az utcára.
- Amúgy ki volt az a pasi? Láttam ám – évelődik mikor már kint vagyunk, hazafelé vesszük az irányt. Megbeszéltük, hogy nálam alszik.
- Kevin… ha jól hallottam. – amikor eszembe jutnak utolsó szavai ledöbbenten állok meg az utca közepén, Chloe csak pár lépéssel utánam. – Azt hiszem randizni hívott – jelentem ki olyan égő arccal, hogy ha megfognám, rásülnének az ujjaim. Barátosném csak kikerekedett szemekkel néz rám, majd sikkant egyet és felnevet, majd húz magával tovább a buszmegállóba. Szerencsére az utolsót még elértük.
- Ez… ez komoly? Mikor? Hol? Mit csináltál? Mindent tudni akarok! – ajh már… még fel sem fogtam én sem a szitut, de már faggat. Szeretem ezt a dilinyóst.
Elkezdem mesélni a rövidke kis sztorit, s bosszúsan dobbant egyet, amikor megharagszik Stanre, hogy miért jelent meg. Nem tudom… én valahogy nem bánom.
- Nem tudom, kicsit félek. Mi van, ha csak ki akar használni?
- Ne gondolkodj ilyeneken. Nem minden pasi olyan szörnyű.
Lassan hazaérünk, valahogy megnyugtat, viszont eszembe jut, hogy holnap szombat.
- Várj mit mondok Stannek, hogy hova megyek? – már a bejárati ajtón lépünk be.
- Nyugi… majd azt mondom elvittelek magammal shoppingolni – hah… olyan jó esze van, nekem ilyenek sosem jutnak az eszembe, mondjuk most fáradt is vagyok. Irány a szunya.
~*~
Tűz a nap, lassan jön a nyár, de addig még van egy kis idő. pár hónap, viszont a meleg már tombol. Már bánom, hogy délelőtt Chloe öltöztetett fel… úgy ahogy.
Egy zöldeskék színű – amihez ragaszkodtam – pántos top, viszont a szerencse, hogy nem hagytam, hogy rám adjon egy rövid rakott szoknyát, inkább egy farmer sortot kaptam fel, de még így is olyan… furán érzem magam. Vagy nem a ruha miatt? Úgy ízgulok mint egy nehéz dolgozat előtt.
Elérünk a megadott helyhez, és mielőtt az üvegfalú bejárat elé érnénk, megtorpanok.
- Nem merek bemenni – összekoccantom térdeimet, kezeimet is összefogom én hónom alá szorítom a táskát.
- Hahh… tényleg tetszik neked a pasi – He?
- Ezt miből gondolod? – kérdezem nagy szemekkel.
- Mert akkor vagy így betojva – mosolyogva kicsit gúnyosan próbálja az arcomba tolni a szavakat, de csak ujjaimat feszegetve, toporogva állok tovább.
- Oké… helyes pasi, meg minden, de nem is ismerem.
- Azért jöttél, hogy megismerd nem? Ash, ne már. – sóhajt amikor ajkamat rágcsálva nézek rá.
- Bent van? – kérdem mert, ő áll közelebb az üveghez.
- Igen, látom. épp szembe ül egy asztalnál, és az óráját nézegeti – megnézi Ő is az időt. – Nos igaza van, már negyed négy is elmúlt. – tiszta hülyének fogok kinézni, ha most megyek be.
- Nem tudom… - sóhajt egyet, majd dobol egy kicsit lábával.
- Menjünk vissza? – kérdezi beletörődve. Nem… nem tudom. Olyan izgatott vagyok, hogy nem tudok gondolkodni.
- Helló – zeng egy mély, kicsit ismerős hang a semmiből, Chloe hátra fordul, én pedig elnézek mellette. Kipirul az arcom, amikor meglátom Őt, az ajtóban, s az halkan csilingel, mikor bezáródik.
- Nah, nekem mennem kell – jelenti be vidáman Chloe, elköszön és még a fülembe súgja, hogy majd beszélünk. Jaj nekem, jaj nekem.
- Szia – fordulok végre felé egy zavart mosollyal.
- Örülök hogy eljöttél – ha tudná… ha Chloe nincs szerintem eddig sem jutottam volna el. – Kint szeretnél ülni, vagy bent.
- Itt jó lesz – mutatok egy kinti szabad asztalra, és le is ülök, Ő velem szemben. Nem tudom mit kéne tennem… nagyon zavarban vagyok. Ahogy a kelyhes lap mögül méregetem idősebbnek tűnik, nagyon helyes, irtóra, és izmos, s csak most tűnik fel a póló alól kivillanó tetoválása. Egy rosszfiú? Nem úgy néz ki. Viszont a fülében a fülbevalók nagyon dögösek.
- Mit kérsz? – hebegve temetkezem újra a lapba, egy kétgombócos banános splitet kérek, s már szól, hogy hozza is, majd hárítja amikor kifizetném. Bemegy, és hogy megvegye.
Én csak ide-oda kapkodom a szemem, hol az üvegezett asztalra meredek, hol az embereke. Na jó… nem kellene izgulnom. Nagyon rendes srácnak tűnik, és meg szeretne ismerni. Sosem voltam még így randizni senkivel, ha… egyáltalán ezt annak lehetne nevezni. Tök olyan, mint egy vak randi azt leszámítva, hogy tudtam hogyan néz ki. Lehet csak unatkozik és szereti az ismeretlen lányok társaságát.
Visszajön de még üres kézzel, gondolom mindjárt hozzák amit kértünk, s lesütöm szemem amikor találkozik tekintetünk.
- Megkérdezhetem, hogy… - habozok, de már nem vonhatom vissza, ha egyszer elkezdtem – miért hívtál el? – oldalra sandítok majd próbálok felé nézni, de túl helyes, folyton lesütöm a szemem. Szívem majd kiugrik a helyéről. Ő biztos nem izgul ennyire, biztos már ezer lánnyal csinálta ezt. Hah… Lehet nekem sem kéne idegeskednem miatta, csak jól érezni magam. Igen. Így lesz.
Karakter: Kevin Fox Megjegyzés: (Ashlee-nek ~ Timcsinek)
Éppen az egyik órámról sétálok kifele, amikor Stan-nel találkozok össze a folyosón és látom, elég jó kedve van szóval akkor vagy csajjal volt, vagy neki sikerült összejönni valakivel nekem meg nem és ezt fogja az orrom alá dörgölni.
- Szia Kev. – köszön, majd hátba vág.
- Cső Stan. Mizujs? – nézek rá, miközben a büfé felé sétálunk, mert iszonyatosan éhes vagyok és ahogy ismerem ő is.
- Képzeld most hallottam, hogy most nyílt egy tök új szórakozó hely. Pepper Love disco-nak hívják. – meséli, amire nekem is mosoly kerül az arcomra.
- Akkor azt akarod mondani, hogy egy újabb hely, ahol keresgélhetek magamnak egy komoly kapcsolatot? – vonom le a számomra megfelelő következtetést, de csak röhögését hallom.
- Ugyan már Kevin. Bármelyik csajt megkaphatod, csak csettintened kell egyet. – mondja, de meg rázom a fejemet.
- Te úgy látom nem érted. Én nem csettintésre akarok csajt szerezni, mert az nagyon könnyűvérű és simán félre jár. Nekem olyan kell, akiért meg kell küzdenem, mert azok az igazi kincsek. Tudhatnád, hiszen te vagy a legjobb haverom, hogy a suliba majdnem mindenki meg volt a stréberek kivételével. – magyarázom.
- Igen ezzel tisztában vagyok, de akkor miért nem keresel a stréberek között? Ők is tuti odáig vannak érted.
- Mert nem erről az egyetemről akarok. Itt mindenki ismer. Meg akarok változni és nem jó úgy elkezdeni, hogy közben meg pletykálnak a múltamról, amit lezártam. – magyarázom neki tovább érveimet.
- Rendben, inkább együnk. Addig se beszélsz hülyeségeket. – elkezd röhögni, mire finoman belebokszolok a vállába.
Veszünk pár kaját és leülünk enni, miközben tovább beszélgetünk, elmondom, neki milyen terveim vannak, és hogy milyen barátnőt keresek magamnak teljesen konkrétan, amire csak bólogat, bár inkább a csajokkal szemez. Nagyot sóhajtok, majd lenyomom kicsit a fejét, végül felállva hagyom ott magára, mert mennem kell következő órára, ami tesi. Éljen a röplabda!
Óra végeztével letusolok és befújva magamat, felöltözve sétálok ki a teremből, de ekkor egy hihetetlenül szép csaj halad el előttem. Gesztenye barna haja van, amibe feketecsíkok is találhatóak. Egymás szemébe nézünk, miközben halad, majd mikor elmegy, mellettem utána fordulok.
- Ilyen csajról beszélek. – mondom magamnak.
Soha nem láttam még se az egyetemen, se annak környékén. Miért van itt? Ki kell derítenem, de tudom most már is, mert ha nem megyek haza készülni Stan le fogja szedni a fejemet a helyéről, ami nem vetne rám jó példát, főleg, hogy lehet megtaláltam életem párját.
~*~
Estére teljesen elkészülök. Már csak a kedvenc parfümömmel kell befújnom magam, mikor csengetnek. Jó időzítés. Megteszem a lépéseket, majd kinyitom az ajtót és Stan-nel találom szembe magam.
- Szevasz. Gyere be. Két perc és indulhatunk. – mondom neki, mire bejön és már helyet is foglal a babzsák fotelemben.
- Kev lassan rosszabb leszel, mint egy csaj. Ennyit készülődsz. – mondja, amire csak felhúzott szemekkel nézek rá.
- Már bocs, de mikor kezdtél el készülődni? Kettő vagy három órája?
- És akkor mi van, de nem kell rám várni. – törünk ki röhögésbe.
Felkapom a cuccaimat és végül elsétálunk a legújabb klubba, hogy végre kiszórakozzuk magunkat.
Az úton hülyülünk és még pár haverral is összetalálkozunk, akikkel, sokkal hangosabbak vagyunk és tőlünk zeng az egész utca. Annyira poén a dolog. Még nem is ittunk, de már sok belőlünk.
Megérkezünk és ahogy belépünk a tömeg látványa fogad. Szép kis hely. Azt hiszem, hogy lesz kik közül válogatni. Egyből a pulthoz lépünk és rendelünk mindenki egy kör tequilát. Lehúzzuk, majd egy sörrel a kezünkben sétálunk a tömegbe és kezdünk el mi is táncolni szebbnél szebb csajokkal, de ők nem kellenek, túl könnyen adják magukat. Max egy egyéjszakás kalandot tudnék elképzelni velük nem hogy több hónapokon keresztül, esetleg éveken keresztül vele legyek.
Nagyon jól érezzük magunkat, viszont egyszer csak elkeveredek a haveroktól. Keresem őket, de sehol nem találom. Ám találok helyette, valami sokkal jobbat a csajt, akit az egyetemen láttam ma. Elmosolyodok, majd odamegyek hozzá. Nagyon jól mozog és csábos gyönyörű teste van. Elkezdek vele táncolni eleinte.
Nem mond senki semmit, csak mosolyogva nézünk egymás szemébe és úgy táncolunk.
- Szia. – szólal meg egyszer, amikor már egy ideje táncolunk.
- Szia. – köszönök mosolyogva. – Kevin vagyok. Téged hogy hívnak?
- Ashlee. – válaszol illedelmesen, de hirtelen csak megáll. – Mennem kell. Szia. – próbálna elmenni, de megfogom a kezét és magam felé fordítom.
- Várj egy kicsit. – visszafordul, de csak most tűnik fel, hogy milyen piros az arca. – Szeretnélek még látni. Hol találhatlak meg? – kérdezem tőle.
- Ashlee! – hallunk meg egy idegen hangot. – Gyere már. – mondja, mire megint visszafordítja ráma tekintetét.
- Mennem kell.
- Kérlek. Holnap 3 kor találkozzunk Lagune Cukrászdába. – kérem meg, de kiveszi a kezét kezemből, majd távozik a lánnyal, de látom, még visszanéz.
Ott állok, majd a haverok is megtalálnak. Elkezdenek hülyülni, de én csak a lányra gondolok. Nem tudom kiverni a fejemből. Egyszerűen képtelen vagyok, meg nem is akarom. Meg akarom találni.
Reménykedni tudok, hogy holnap délután eljön a Cukrászdába és esetleg megismerhetem.
Nem sokkal később elköszönünk a haverokkal és szépen elindulunk haza. Mindenki kicsit elázott, de ez legyen a legkevesebb. Stan-t ajtóig kísérem, majd szépen sétálok a saját kis kuckómba. Amint haza érek, bevágódok az ágyba és már alszok is.
~*~
Másnap a suliban már alig várom, hogy végre megint lássam a szépségemet. Állandóan az órát nézem, amit Stan haverom meg is jegyez.
- Na, mi van csak nem randid lesz?
- De nagyon is az lesz, ha a lány el fog jönni. – mondom, és csak reménykedek.
- Na, hol ismerted meg és ki az? – kezd el faggatni, de most nincs kedvem róla beszélni, mert csak még idegesebb lennék tőle. Felállok, és inkább ott hagyom.
Tudom, még egy óra lenne a találkáig, de képtelen vagyok bárkivel is kommunikálni inkább elsétálok a cukrászdába.
Leülök az egyik asztalhoz és várom, hogy szépségem megjöjjön és jót beszélgessünk, hogy megismerjük egymást és esetleg kiderüljön, hogy tényleg ő-e az a lány, akit eddig mindig is kerestem.
- Emlékszel arra, hogy mit beszéltünk Ausztriában? – kezd bele, de nem értem, mire akar kilyukadni. – Akkor kezdem máshogy. – mély levegőt vesz, majd tovább folytatja. – A vacsora utáni fergeteges éjszakára viszont biztos emlékszel. Odahajol hozzám megcsókol, amit viszonzok, majd az arcomat simogatja. – Azt az estét most már soha nem fogjuk elfelejteni. – megfogja a kezemet és a hasára teszi.
Először elkapom a kezemet, majd visszateszem és elkezdem simogatni a hasát, mikor rájövök, hogy mi is az, amit mondott elkezdek mosolyogni, ami láttán ő is felenged nem kicsit. Boldogan ülünk egymás mellett, közben élvezzük az együtt töltött pillanatokat, majd nem sokkal később elalszok kicsim mellett, ahogy a hasát simogatom.
Reggel felkelek és hagyok egy üzenetet kicsimnek, majd egy rózsát mellette. Rascal felkel, amikor én is.
- Figyelj Rascal nem hagyhatod magára a mamit. Rendben? – mondom komolyan a kutyának, majd fel is mászik a lábához, amit most nem bánok. Felveszem a cuccaimat és máris megyek dolgozni, de előtte adtam egy puszit kicsimnek. Felállok és elmegyek dolgozni.
Nem történik, semmi unalom minden egyszer csak kapom a telefont és kicsim keres.
- Szia, kicsim. - szólok bele kedvesen, mire csak egy fújtatást kapok válaszul.
-Touya jól vagy te összerakva? Mi az, hogy testőröket fogadsz mellém? – mondja kicsit kiakadva.
- Cica kérlek ne légy kiakadva, tudod, mennyire aggódok miattatok, nem akarlak elveszíteni titeket… - nem engedi, hogy végig mondjam.
- Nem érdekel. Nem vagyok rab, akire vigyázni kell. Neked hogy esne, ha egyik reggel arra kelnél, hogy van két gorilla a hátad mögött és nem hagynak békén? – mondja kiakadva, amire nagyot sóhajtok.
- Rendben, majd ha hazamentem megbeszéljük, csak kérlek, ne idegesítsd fel magad rendben?
- Ne mond meg, hogy mit csináljak jó?! – mondja, majd rám csapja a telefont. Nagyot nézek, majd magam se tudok, hogy mit csináljak, meg mire véljem a kitörését. Majd ha haza megyek megbeszélünk mindent, ha addig lenyugszanak a kedélyek, amik remélem meg fognak nyugodni.
- Touya... – tart egy kis szünetet, amire rám a frászt hozza.. - Nagyon szeretlek... de azt akarom, hogy tudd... – legszívesebben már a körmeimet rágnám, de ha nem akarja, akkor az előbb miért volt annyira kiakadva?. - Igen! Hozzád megyek. – mikor meghallom meg könnyebbülök, majd felállok, felhúzom az ujjára a gyűrűt, majd megcsókolom szenvedélyesen, mire a többi vendég tapsolni kezd. Kicsikém elpirul kicsit, de nem baj.
*********************************
A vacsora alatt nagyon megkívántam kicsimet ez a ruha istenien áll rajta. Nem nagyon bírok magammal és elkezdem simogatni a lábát, majd kicsit feljebb, hogy őt is felizgassam, mire állandóan leállít. Mikor befejeztük és kimentünk és egyből letámadtam.
- Várj még egy kicsit Tigrisem. – mondja nevetve és eltolna magától de nem érdekel túlságosan is bevagyok gerjedve rá.. - Csak amíg felérünk. - Teszem még hozzá.
- Addig már nem tudok várni. Főleg, hogy ez a ruha is nagyon hívogatja a kezeimet, hogy levegyék őt. – magamhoz húzom és megcsókolom szenvedélyesen, majd az egyik kezemmel elkezdem simogatni a lábát, ahol fel van vágva a ruha.
- Kérlek. Itt én nem élvezném. Túl sok ember jöhet erre. Menjünk fel a szobába és azt csinálhatsz velem, amit akarsz. - Mosolyog rám. Felkapom a karjaimba, majd elkezdek vele szinte szaladni a szobánkba. Lerakom az ajtó előtt, és amíg kinyitom az ajtót hosszú és szenvedélyes csókot adok neki, amit még akkor is folytatok, amikor már bent vagyunk a szobába. Bezárom az ajtót, hogy még életlenül sem zavarjanak és cicámat neki nyomom a falnak és úgy élvezem csókjait. A kezem vándorútra tévedt és elkezdem megint simogatni cicám combját ahol a ruha nem takarta, majd mikor a fenekéhez értem belemarkoltam erősen, amire belenyög a csókba. Nem sokkal később már az ágyon találjuk, magunkat levetkőzök, majd babám felé hajolok és megcsókolom, majd elkezdem leszedni róla a ruháját, amit szinte majdnem letépek róla, annyira vágyok ár rá és akarom őt mindennél jobban. Minden felesleges ruhadarabtól megszabadítom, majd a melleit veszem, birtokba eleinte nyaldosom, majd elkezdem finoman harapdálni, de a másik kezem se maradjon, tétlen belé csúsztatom, amire felnyög, ez az ezt akarom én hallani, csak a nyögéseket. Farkam már annyira fáj meg vágyik cicámra, hogy az valami fergeteges. Mielőtt elélvezne, kihúzom ujjaimat és előtte lenyalom a nedvét, majd lehajolok lábai közé és nyelvemmel kényeztetem tovább, majd néha belé is hatolok, amire nyögéseket hallok ajkaitól, amire az én vágyam csak tovább korbácsolódik. Nem sokkal később elélvez és hangosan felnyög, de nem hagyom abba és minden porcikáját és percét tovább viszem, de próbálja eltolni fejemet vágyától, de nem engedem, addig játszok vele tovább, amíg még egyszer a gyönyör kapujába nem taszítom. Felé emelkedem, mire a hátamra fordít s megcsókol, majd felfedező útra indul testemen, amíg el nem éri a farkamat. Felnyögök férfiasan, majd a kezemet a fejére teszem és elkezdem mozgatni a csípőmet. Nem sokára felnyögök és elélvezek kicsim szájába. Felhúzom magamhoz és megcsókolom szenvedélyesen, majd az ölembe ültetem és beléhatolok, mire mind a ketten belenyögünk a csókba, majd elkezd rajtam mozogni. a kezemet a fenekére teszem és segítek neki a mozgásban. Pár perc elteltével megint mind a ketten felnyögünk és elélvezünk. Fáradtan és kimerülten dőlünk az ágyba. Kicsim egyből elalszik, amire elmosolyodok, mire én magamhoz ölelem, betakarom, majd simogatom, és később alszok el, mert gondolkozok.
* * *
Egy héttel később mikor hazamentünk nagyon boldogok voltunk. Kicsim elkezdi tervezni az esküvőt én meg anyagilag állom. Reggel mindig elmegyek dolgozni és valamikor este fele érek haza, mivel egy hétig nem voltam így a munka is felhalmozódott. Mikor hazamentem kicsimet láttam a nappaliba dühösen talán vagy szomorúan esetleg csalódottan nem tudom pontosan.
- Kicsim mi a baj? – érdeklődök, majd leülök mellé és nem tudom mit csináljak ilyenkor…
- Köszönöm, hogy mégis bele mentél. A babát is csak azért szeretném, mert az tőled lenne, mert előtted sose fordult meg a fejemben, az, hogy legyen egy gyerekem. – kicsit elpirult mondandója után, de a szavai nekem még is jól estek, megsimítom az arcát.
Miután kiszállunk, a vízből bemegyünk és szólok cicámnak, hogy elviszem vacsorázni egy gyönyörű helyre és, lesz egy meglepetésem neki. El is mentem intézni a dolgaimat, mindent elrendezek. A gyűrű a zakómban van. Megbeszéltem a menüt is, ami cicám kedven ételeiből fog összetevődni. Felmegyek és szólok neki, majd elkezdek nézelődni. Mikor végig simít a hátamon megfordulok és teljesen lefagyok olyan gyönyörűen néz ki. A piros nagy estéjiben. Tökéletesen kiadja alakját. Kerek melleit, vékony és karcsú derekát és a szoknyája a combjáig fel van vágva. És a haja is olyan gyönyör kontyba van befogva.
Látom, nem érti, mi a bajom van, mert magát vizsgálja, hogy mi a baj vele, de nincs semmi túlságosan is tökéletes. Odamegyek, majd megcsókolom.
- Igazán gyönyörű vagy. – dicsérem, meg mivel ez így van. – túlságosan gyönyörű vagy. Teljesen lefagytam. – mondom őszintén, mire magamhoz ölelem és szenvedélyesen megcsókolom, majd a fenekén is végig simítok, amire érzem, hogy kicsit megremeg, de nem baj.
- Köszönöm bókot, de azért neked sincs okod panaszra, hiszen szívdöglesztő vagy. Nem hiába szerettem beléd. – néz rám mosolyogva és megigazítja az ingem gallérját, majd végig simít a mellkasomon.
- Köszönöm szépségem. – kedvesen. – gyere, menjünk, mert el fogunk késni. – mondom kedvesen, majd megfogom a kezét és összekulcsolom az enyémmel, majd elindulunk lefele. Teljesen izgatott vagyok, a szívem majd ki ugrik a helyéről. És lehet, hogy érzi is rajtam, mert állandóan érdeklődve néz rám.
- Mi a baj Touya? Olyan izgatottnak tűnsz vagy nyugtalannak. Történt valami? – érdeklődik, és a kezemet simogatja, odahajolok hozzá és megcsókolom.
- Nincs semmi baj ne aggódj. – mondom kedvesen, majd mikor leérkeztünk. Segítek helyet foglalni neki, majd leülök vele szembe és csak egy gyertya van közöttünk.
- Touya nem tudsz átverni, látom, hogy valami van. – csak nem hagyja abba.
- Cicám ne aggódj, nem sokára meg fogod tudni. – látom rajta, hogy kicsit elszomorodik, de miért remélem, nem gondol semmi rosszra, eszem ágába nincs megcsalni meg semmi hasonló, de látom rajta, hogy valami hasonlóan jár a feje, mert nem néz rám egyáltalán és az enni valókat sem eszi meg, csak piszkálja.
- Cicám… - szólok neki, de nem engedi befejezni, amit mondani, akarok.
- Inkább hagyj. Ne magyarázkodj. Nem kellett volna eljönnünk ide. Soha nem is szerettem síelni, csak azért jöttem el, mert azt hittem, hogy végre boldog lehetek és nem fog semmi baj történni, de amint látom tévedtem. – mondja, de nem értem mit akar ez jelenteni. – csak te a legnagyobb fájdalmat okoztad nekem. Miért nem otthon szólnál, hogy megcsaltál? Meg akkora Jacuzziban, miért mondtad, hogy babát akarsz tőlem? Mind mind csak hazugság. – mondja a dolgokat és őszintének hallom, de nem néz rám. Nem… nem… Nem. Nem veszíthetem el. Felállok és leguggolok mellé és megfognám a kezét, de kihúzza.
- Hagyjál békén. Olyan, vagy mint a többi pasi, pedig azt hittem, hogy te más vagy és végre veled boldog lehetek. – mondja nekem őszintén.
- Velem boldog lehetsz, ha akarsz. – mondom őszintén, de látom, hogy kételkedik bennem. – nem csaltalak meg és eszem ágába nincs megcsalnom téged. – mondom őszintén, majd a zsebembe nyúlok és egy gyűrűt veszek elő dobozban, majd fél térdre ereszkedek és elé nyújtom.
- Hozzám jössz feleségül? – nézek rá mosolyogva és reménykedek, hogy igent mond…
- Touya... – tart egy kis szünetet, amire rám a frászt hozza.. - Nagyon szeretlek... de azt akarom, hogy tudd... – legszívesebben már a körmeimet rágnám, de ha nem akarja, akkor az előbb miért volt annyira kiakadva?. - Igen! Hozzád megyek. – mikor meghallom meg könnyebbülök, majd felállok, felhúzom az ujjára a gyűrűt, majd megcsókolom szenvedélyesen, mire a többi vendég tapsolni kezd. Kicsikém elpirul kicsit, de nem baj.