- Nocsak, hercegnő, végre önállósítod magad? – kérdezi gúnyosan. Ezek szerint rossz ötlet? – Épp ideje volt. Kezdtem azt hinni, életed végéig gardedámra lesz szükséged – jegyzi meg, majd odarendel két ismeretlen pasit, és megindul. Először nem tudom, hogy mit tegyek, már elkönyvelem, hogy ez egy durva nem, ám visszapillant rám, így felzárkózom. - Talán be tudlak valahova suvasztani. Neked amúgy sem kell sok hely.
- Bármi megteszi – jegyzem meg, mire elérünk egy épülethez. Gondolom valami tároló lehet és ezt igazolja, hogy azonnal pakoltatni kezdi a magunkkal hozott két srácot. A szoba maga elég üres és koszos, de… de az enyém!
- Íme a lakosztályod, hercegnő – mondja. A szoba közepén áll, csípőn a keze és valahogy… szép? Ez a jó szó? Izgató. Az biztos.
- Köszönöm. Nekem tökéletesen megfelel, nincsenek nagy igényeim.  Csak ki kell takarítanom, mert minden iszonyú koszos – jegyzem meg. Ő parancsba adja a két srácnak, hogy hozzanak nekem egy ágyat. Én közben az új lakosztályomban gyönyörködök. Annyira szép, pedig hát nem az. De az széppé teszi, hogy az enyém!
A figyelmemet hirtelen az egyre közeledő Kenchy tereli el. Próbálok hátrálni tőle, de a hátam a falnak ütközik. Közvetlenül előttem áll és amikor az állam alá nyúl, akkor már biztos vagyok benne, hogy meg fog csókolni. De nem… De azt sem értem, miért érzek csalódottságot.
- Végre kezd visszatérni beléd az élet. Eleget lógattad a lábad, ideje munkát vállalnod, hercegnő – jelenti be, és elindul, én pedig követem. Nem is kérdés.
- Bebizonyítom, hogy hasznos vagyok. Nem fogsz csalódni bennem!
- Az nem is lehet opció – jelenti be, majd eljutunk egy nőhöz. A neve nem ismerős, de amikor Kenchy listát kezd követelni tőle, eszembe jut, hogy Kim mesélt róla a minap. Ő állítja össze a portyákra a listát, amit Kenchyék kivisznek és azokat hozzák, amik kellenek. Persze az rögtön egyértelmű, hogy nem kedvelik egymást, de egy pillanat alatt levesz a lábamról a nő.

Idősebb, a korát nem tudom megtippelni, de egy percig sincs beszarva Kenchytől, ahogy itt mindenki. Kivéve Kevint. Rá emlékeztet, csak Margo még nála is keményebb a főnökkel. Össze is szólalkoznak, de Kenchy a végén megkapja a listát, engem meg lepasszol a nőnél, hogy dolgozzak ott.
- Nos, Brooklyn… hogy becéznek téged? Túl hosszú a neved – morcolja az orrát.
- Mindenki Brooknak hív, nekem az is megfelel. És én… hogy szólíthatom? – kérdezek vissza finoman.
- Egyrészt tegezz, nem fogsz magázódni állandóan, mert feláll tőle a szőr a hátamon – borzong meg. – Margo, ha megfelel.
- Tökéletes – mosolyodom el. – És mi lesz a feladatom? – Kritikus szemmel végignéz rajtam.
- Gyere, elmegyünk a fő raktárba. Mivel én is erősebb vagyok most nálad, ezért te fogsz írni. Sosem kapok segédet, mert állítólag kiállhatatlan vagyok, így mindent egyedül csinálok.
- Engem sem szeret senki – rántom meg a vállam, miközben mellette sétálok a füvön. – Vagy túlságosan félt mindenki és azt hiszi, hogy ha hozzám szól, attól is összeomlok, vagy túlságosan pátyolgat. Kevin az egyetlen, aki szeret velem lenni – mesélem.
- Oh, a szivárványkirály? – kérdezi nevetve. Rosszallóan fordulok felé. – Na nem azért, mert buzi, kicsit sem érdekel. A pasija egyébként is fontos, ő vezeti a kertészetet. Nélkülük hamar éhen halna a tábor. De Kevin elég… szivárványkirály, nem? – kérdezi és vigyorog. Belegondolva… ahogy magam elé idézem Kevin hősiességét és furcsa stílusát, én is elmosolyodom.
- Én is buzi vagyok – ismerem be gyorsan. – Csak szeretném, ha nem lenne ebből gond.
- Nem gondoltam, hogy ne lennél az. Robby és Kenchy is úgy ugrálnak körülötted, mint a kandúrok, akik arra várnak, hogy tüzelni kezdj és dughassanak egész éjszaka. – Felsóhajtok.
- Robby igen. De Kenchy nem.
- Hiszed te! – kiabál rám. – Mert nem látod kívülről magatokat. Hidd el csibém, ráérzek az ilyesmire – kacagja.

Az estig levő idő végül békésen telik el. Margo jó fej és hasznosnak talál, így hát hamar bele is merülünk a beszélgetésbe és a munkába, már csak arra figyelünk fel, hogy Robby jön értem, mert ennem kell és már nem sokáig van mit. Így hát a nő elenged, bár úgy néz Robbyra, mintha le lehetne húzni a WC-n… mondjuk mondta is, hogy a tábornak abba a felébe tartozik, akik utálják őt. Nem mondtam rá semmit. Mit lehet erre?
Ám beszélgetni nem sokat tudunk, mert Kenchy üvöltése szeli ketté az esti csendet és Robbyt két mondatból elzavarja a tábor átellenes felére.
- Túl szigorú vagy vele – jegyzem meg.
- Ne szólj bele olyanba, amihez semmi közöd, hercegnő! – olt le azonnal. Fura ez a hercegnő dolog… nem az, hogy nem tetszik, csak… fura. – Tudod tartani az iramot a vénasszonnyal? - Nem egyszerű, de minden tőlem telhetőt megteszek. Margo nagyon okos nő – jelentem ki.
- Használd ki és tanulj tőle!
- Holnap reggel portyázni mentek? – kérdezek rá aggódva.
- Igen. Három napig leszünk távol – mondja, de ez meglep.
- Olyan sokáig…? – Három napig még véletlenül sem láthatom…?
- Félsz nélkülem, hercegnő? – MI?! Dehogy! – Ha nem hízol még egy kicsit, mire visszaérek, a felügyeletem mellett fogsz enni!
- Vigyázz magadra – suttogom, mire a hajamba paskol.
- Egy kibaszott dög sem kóstolhat belém – jelenti ki és elvonul.

Az első Kenchy-mentes nap eseménytelennek indul. Igazság szerint azzal szórakoztatom magam, hogy takarítok, mert Margónak csak délután lesz rám szüksége. Mondtam neki, hogy nincs bajom a sziszifuszi munkával, így nekem kell majd rendszerezni a fűszereket. Robby nem bukkan fel, ám épp a sepregetés közepén vagyok, amikor kopognak.
- Jöttünk házat nézni – vigyorogja Kevin. Mellette egy pasi áll. Magas, mint Kenchy, de nem olyan izmos. A haja szőke, a szeme szürke. – Ő a párom, Alex. Gondoltam, itt az ideje, hogy megismerd – mosolyogja.
- Oh, szia! Brooklyn Brown vagyok, de mindenki Brooknak szólít.
- Szia Brook, Alex Smith vagyok – mosolyog rám.
- Örülök, hogy jöttetek, de egyelőre egy ágyat és egy széket tudok felajánlani – húzom el a szám.
- Akkor jó, mert… Gyere ki! – Mert hogy én eddig a lakáson belül álltam, ők meg az ajtó előtt. Kikukkantok, és ekkor látok meg egy kis dohányzóasztalt és egy régi fajta fotelt. – Hoztunk neked ajándékot! – Még egy zacskót is lobogtat. – Gyümi, a kedvenceid!
- Juj, jesszus! Én… azta! Köszönöm!
Mire észbe kapok, már az új fotelomban ülök. Mint kiderült, nekik volt a házban, de nem használták, asztaluk is kettő volt, és tudták, hogy nekem nincs. Szóval ülünk és beszélgetünk.
- És, hogy vagy? – kérdezi Alex.
- Már sokkal jobban, köszönöm – mosolygok rá.
- Sokat hallottam rólad. Tele van vele a tábor, hogy te vagy a reménysugár. – Elhúzom a szám. – Nem örülsz neki?
- Annak igen, hogy… megismernek. De annak nem, hogy nem a saját érdemeim miatt. Mármint… jobb lenne, ha azért beszélnének rólam, mert szorgos és kedves vagyok.
- Én a helyedben annak örülnék, hogy már nem arról van pletyka, hogy te meg Robby… - szól közbe Kevin.
Erről kezdünk beszélgetni. Kérdezgetnek Robbyról, hogy mi történt és mi változott, és én válaszolgatok. Kiderül, hogy Alex tud arról, hogy Kenchyhez vonzódom, de nem haragszom érte Kevinre, hiszen megígérik, hogy senki nem tudja majd meg tőlük.
- Meséltem már neked, hogy mi hogy jöttünk össze? – kérdezi Kevin, nemet intek, és kíváncsian hallgatom. – Láttam kertészkedés közben egyszer, aztán leskelődtem utána minden nap. És egyszer észrevett. Beszélgettünk, aztán kiderült, hogy a káosz előtt egy panelban laktunk. Így alakultak ki a dolgok. És ezt most csak azért mesélem el, mert tudom, hogy minden hajnalban ellógsz a kadétokhoz, ha ott van a főnök – vigyorog rám.
- És ez baj? Mármint…
- Nem baj! Dehogy! Nagyon örülök, hogy kialakult benned valami. Féltem, hogy az az őrült teljesen kiölt belőled minden szexuális vágyat – mosolyog rám Kevin. – Éjszaka?
- Az még mindig pokol – húzom el a szám. – Minden éjszaka sikítva kelek fel és órákig sírok. De egyedül már jobb lesz. Robby minden éjszaka felkelt és megpróbált megvigasztalni. De ha egyedül leszek, előbb vagy utóbb meg kell tanulnom ezen úrrá lenni, mint a nappali pánikrohamokon.
- Nagyon erős vagy, Brook – mosolyog rám Kevin.
Kiderül, hogy ők sem szeretik Margót. Szerintük túl nagy a szája, bár nincs vele komolyabb bajuk, csak ha lehet, akkor elkerülik. De annak örülnek, hogy mellé kerültem. Kevin szerint tanulhatok tőle. Túl sokáig voltam bezárva, és Margo jó tanár arra, hogy hogyan védjem meg magam.
- Meddig voltál fogoly, Brook? – kérdezi Alex. Kevin csúnyán néz rá ezért.
- Nem, semmi baj – mondom azonnal. – Körülbelül 27 évig. Rögtön az elején kerültem oda.
- Úristen… - sápad el. – Nagyon sajnálom!
- Neked nincs okod erre.
- De ez akkor is…
- Ne sajnálj, kérlek! – szakítom félbe. – Ha ti sajnálni kezdtek, én is át fogom venni. Nem szabad. Hasznosnak kell lennem. Hasznos akarok lenni! Túl akarok lenni ezek, fiúk! Muszáj. Ha valaha boldog és egészséges akarok lenni, akkor nem szabad arra gondolnom, hogy szart etetett velem és zombival dugatott meg – bukik ki belőlem. Felnézek. Alex teljesen elsápad, de Kevin feláll és mellém lépve megölel.
- Tudod, most még büszkébb vagyok rád, csibe. – Az előbb meséltem el nekik, hogy Margo csibének hív és Kevin jelezte is, hogy akkor megvan a becenevem. – Nem csak azért, mert mindezek ellenére felálltál és erős vagy. Hanem azért is, mert több mint egy hónapja most először szakítottál félbe valakit – mosolyogja. Ijedten kapom Alexre a tekintetem, de már ő is mosolyog. Nem igazi mosoly, de a próbálkozást értékelem.
- Ez bunkó dolog – morgom.
- Igen, de te bunkó sem voltál közel harminc éve, csibe. Ez fejlődés és én nagyon büszke vagyok rád! Kicsi lépések, de fejlődsz és haladsz. Lehet, hogy még kicsit hosszú az út, de ha ilyen kis lehengerlő leszel, kizárt, hogy a főnök ne vegyen észre! – nevet fel. Én pedig vele nevetek.
Végül ők kísérnek el Margóhoz. Még takarítani is segítettek, így a kis házikóm már tiszta és nem is olyan üres.
Margót a raktárban találom meg, ő már itt van és pakolászik. Kifaggat a délelőttömről és én örömmel mesélem el neki, hogy a barátaim meglátogattak. Látszólag morog érte, de elkapok egy mosolyt, ami feltölt energiával, így a fűszerek rendszerezése is gyorsabban megy.

Robbyt még a második napon sem látom, bár azt végig Margóval töltöm. Mindent rendbe akar tenni most, hogy van segítsége, hiszen nagyon jól haladunk. A nap végére rendbe tettük a ruhákat, a fűszereket, a konzerveket, megcsináltuk a helyet az új adag holminak, még a gyógyszereket is összeírtam, hogy egyeztethessen az orvossal, hogy mire van majd még szüksége. Végül úgy döntünk, hogy beülünk hozzám, mert még nem látta a lakást és ahogy ő mondja: pletyizni.
- Én ne szoktam pletyizni – mondom.
- Mert kivel pletyiztél volna? De már itt vagyok és minden szaftos történetet ismerek a táborról – vigyorog rám és ledobja magát a fotelba. Gyümölcsöt kínálok neki, de mivel vacsoráztunk ez előtt, így csak pár szem szőlőt majszol.
- Akkor esetleg azt is tudod, hogy Robbyt miért utálja ennyire Kenchy? – kérdezem finoman.
- Hát, szerintem te vagy az egyetlen, aki ezt nem tudja. De ne vesd a szemükre, mindketten utálják a témát. Volt egy bátyjuk. Emlékszem is rá. Jóravaló, erős, kedves, értelmes gyerek volt. Mikor idekerültek, én már itt voltam. Az anyjuk itt halt meg vérmérgezésben. Jacket, Robbyt és Kenchyt egy idős pár vette magához, már ők sem élnek, de rendben felnevelték a fiúkat. Aztán egyszer elmentek portyázni és Jack nem jött haza. – A szám elé kapom a kezem. – Igen, jól sejted. Már ha arra gondolsz, hogy Robbynak megtetszett az egyik házban valami csillogó izé. De rájuk támadtak a halottak. Jack megmentette Robbyt, de őt már nem mentette meg senki. Kenchy próbálta, de nem engedték. Meghalt. Robby akkor 14 volt, a bátyja 19. Nyilván gyerek volt és korai volt kivinni. De akkoriban nem volt választás, kevesen voltunk és a tábor akkori vezetője akár a hatévest is kiküldte, ha fegyvert tudott fogni, ha meg elpatkolt, akkor mínusz egy éhes száj. De a baj az volt, hogy Robby soha nem kért bocsánatot. El sem ment a megemlékezésre, amit Jackért szerveztek. Kenchy pedig rákapott arra, hogy rajta tölti ki a haragját, de az a nyomorék ahhoz sem elég tökös, hogy egyszer elmondja a testvérének, hogy menjen a faszba a haragjával – morranja. – Állandóan megalázkodik. Nina mesélte, hogy téged sem védett meg, amikor te viszont megvédted Kenchytől. – Rosszallóan nézek rá. – Nyugi csibe, Nina a lányom – nevet fel, én pedig nagyon meglepődök. Nem is tudtam...
- Jack tényleg ennyire jó ember volt?
- Nagyon. Mindenki szerette, a fiatalabbak felnéztek rá. Mindenkihez volt egy kedves szava, én magam azt mondogattam mindig, hogy ő lesz a következő táborvezető, mert bár aranyból volt a szíve, úgy lőtt, mint ahogy senki. Emlékszem, egyszer megtámadtak minket. Egy másik kolónia. Jack vezette a védelmet és sikeresen visszaverték őket, sőt, utána elment a táborukba és mindent elhozott. Hasznos holmikat, gyerekeket, öregeket, nőket. Rábeszélte az akkori vezetőt is, hogy fogadja be őket. Ma is itt élnek, a doki volt az egyik – meséli, én pedig imádattal hallgatom.
- Sokszor van ilyen támadás?
- Már nem – rántja meg a vállát. – Amikor ide kerültem, szinte hetente jöttek. Mindenkinek ez a hely kellett volna a betonfalak és a vaskapu miatt. Ráadásul minden közel van. Erdő, tenger, és a földek is jó minőségűek. Nem beszélve az orbitális fegyvermennyiségről. A főraktár melletti hangár szarásig van fegyverekkel, lőszerekkel.
- De akkor hogy szerezték meg?
- Az előző vezető szerezte. Fiatalok voltak és kemények, a katonaság jó része elvonult, aki meg itt maradt, választhatott, hogy beáll vagy meghal. Így hát átadtak nekik mindent. A kormány hamar összeomlott, a katonák meg nem jöttek vissza.
- Sokat beszélsz erről a régi vezetőről. Melyikük a jobb? – kérdezem.
- Most arra gondolsz, ahogy veszekedtünk Kenchyvel? Mindig veszekszünk. Utálom a modorát és azt, amit a testvére halála tett vele. Bunkó, morog, szerintem évek óta nem is dugott egy jót – kacsint rám, én meg elpirulok, de ezen meg csak még jobban nevet. – Ne pirulj, aranyom!
- De hogy létezik, hogy senkinem akarta Kenchyt? Ez számomra…
- Ó dehogynem akarták. Ma is akarják. Csak egyszerűen senki nem mer közeledni, ő meg nem nagyon közeledik senkihez. Ha meg mégis, az is maximum pár alkalmas szex. Tudod, Kenchy nehéz jellem. De nem annyira kezelhetetlen, mint sokan gondolják. Ő az a fajta kutya, aki morog és ugat, amíg rá nem kiabálsz. Hadd gondolja csak, hogy ő a főnök. Az lesz a párja, aki ennek ellenére is képes odaállni elé és elküldeni a picsába. Az, aki végre kikényszeríti belőle azokat a könnyeket, amiket nem hullajtott el Jackért és megmérgezték a szívét.
- Én erre képtelen vagyok – hajtom le a fejem.
- Most még persze, csibém. De ha velem maradsz, tökös kis pasit faragok belőled! – nevet fel jókedvűen. – Mesélj te!
- Hát…
- Nem érdekel a fogság és az ellenszer benned. Mást mesélj! Milyenek voltak a szüleid? Volt tesód? – Meglep, hogy őt nem ezek a dolgok érdeklik, mint mindenkit. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik nagyon jól!
- Anyut Susannak hívták, aput Maxnek. Anya egy boltban volt eladónő, apa autószerelő. Volt egy kis öcsém, Mark. Chuvynak hívtuk, mert mikor megnéztük együtt a Csillagok háborúját, annyira megtetszett neki a vuki, hogy hetekig a hangját utánozta. Rettenetesen idegesítő volt – nevetek fel, és teleszalad a szemem könnyel.
- Mind meghaltak? – Bólintok. – Akkor ezért nem mentett meg senki attól az őrülttől. – Bólintok. Felsóhajt, feláll a fotelból és mellém ül az ágyra, belőlem pedig kirobban a sírás. Nem pánik, csak sírás. – Add ki magadból, kicsi csibe – simogatja a hátam, majd a hajamba puszil, ahogy hozzábújok. – Mindent sírj ki, mert a könnyek mérgezőek.

A könnyek mérgezőek.
Még másnap is ezen jár az eszem. Hajnalig velem maradt, mert nem tudtam abbahagyni a sírást, de miután elment, tudtam aludni, és meglepő, de ma sokkal könnyebb a lelkem. Megkér, hogy mikor megjönnek a portyázók, legyek vele végig, nehogy valami elkerülje a figyelmét. Kapok listát, hogy mit kellett hozniuk. El is döntjük, hogy kisétálunk a kapuhoz, mert mindig délután érnek ide, de meglepő módon már ebéd előtt halljuk a hangzavart.

Megérkeztek.
Már indulnék, de elkapja a karom.
- Nem te szaladsz utána, csibe! Neki kell szaladnia utánad! – kacsint rám, és tényleg nem enged el. Fél óra múlva, amikor én már remegek, hogy láthassam Kenchyt, megáll egy csapat az ajtóban.
- Na, nem is jössz elénk, vénasszony? – A hangra nagyot dobban a szívem.
- Nélkülem is körbedongtak, nem? – kiabál vissza Margo. – Mit nem hoztál?
- Még többet is hoztam! – A többiek már bent vannak, de ő valakitől vesz át egy dobozt, így még kint áll és nem látott engem. -  Vetőmagokat is, valami gyógynövényplántákat is hoztuk. Meg pár konzervet pluszban és egy táskában csak kötszer meg géz van. – Ekkor lép be. Margo taktikusan ekkor sétál a raktár hátuljához. Rajtam egy fehér trikó van és egy fekete rövidnadrág, mert nagyon meleg van idebent. – Helló hercegnő! Hát te?
- Szia! Dolgozom – pirulok el.
- Jó is, hogy megjöttetek, untam a csibe lelkét ápolgatni – kiabál előre Margo, mire még jobban elpirulok, de most csak Kenchyt látom. - Na csibém, itt van végre a kandúrod, szóval koncentrálhatsz nyugodtan a munkára végre!
- Jól vagy? – kérdezem halkan.
- Megmondtam, hogy jól leszek – jelenti ki. – Te jól vagy? – Bólintok. – Hiányoztam? – kérdezi vigyorogva, de nem azt a választ kapja, amit vár. Felnézek, egyenesen a szemébe.
- Nagyon hiányoztál és nagyon aggódtam érted – vallom be.

Éppen eszünk. Robby mindent megpróbál, hogy egyek, de csak egy fél almát sikerül magamba imádkoznom, ám épp, amikor mennénk, meghallom azt a bizonyos hangot.

- Robby! – Ijedten bújok az említetthez. – Nem azt mondtam neked, hogy ennie kell?! Még egy ilyen egyszerű dologra sem vagy képes?! Felfogod egyáltalán, hogy ez a férfi jelentheti talán a jövőnket, te pedig még arra sem tudod rávenni, hogy egyen?! – Üvölt. Velem is, és… Robby nem szól neki semmit. Csak szorosabban ölel. - Kotródj és hozz neki valami normálisat enni – parancsolja, és ő megy, itt hagy. Tudja, hogy félek, de itt hagy…

- Ha nem eszel, nem fogsz megerősödni. Úgy pedig esélytelen, hogy bármi hasznodat vegyük. Márpedig itt nincs helye potyalesőknek. – Azaz ha nem leszek a hasznukra, kidob? - Rajta, egyél – dörren rám. A doki is ilyen volt eleinte. És amikor megtettem, amit kért, jobb lett a kedve, így akármennyire nem akarok enni, megeszem a kenyeret, amit Robby hozott.

* * *

Nem meglepő, ami következik. Ahogy Kenchy elmegy és mi is kimegyünk, egy fához rohanok és hányni kezdek. Öklendezek és sírok.
- Nincs itt egy orvos? – kérdezem nyöszörögve. Robby a kezét tördeli, majd felsóhajt.
- Mennünk kell, Kenchy még dühösebb lesz. Így is késünk – mondja, és megfogja a kezem.
- De nem vagyok jól, Robby – szuszogom.
- Csak megfeküdte a gyomrod az étel. Nem lesz semmi baj, gyere – mosolyog rám, én pedig megyek.

- Robby! Nem ismered az órát, te szerencsétlen?! Tíz perce itt kellene lennetek! – üvölti Kechy, ahogy a laborhoz érünk.
- Ne haragudj. Brook rosszul volt.
- Már megint mit basztál el?! Az egyetlen feladatod az volt, hogy vigyázz rá, de te még erre sem vagy képes! – Kiabál. Nagyon kiabál. Ami zavaró. A doki soha nem kiabált így…
- Én… csak… rosszul lett, ki… kihányta az ebédet – vallja be Robby.
- Mi…? Kihányta?! Elvitted a dokihoz? – Robby nem szól. Én sem. Pedig én kértem... – Elvitted a dokihoz?
- Ne… nem… siettünk ide…
- Te kibaszott kretén, tényleg csak ennyi eszed van?! – Kenchy robban. Torka szakadtából üvöltözik. – Nem jut eszedbe, hogy orvoshoz vidd, ha rosszul van?! Még egy óvodásnak is van ennyi sütnivalója! – Amikor viszont látom, hogy megindul az öccse felé, nem tudok parancsolni magamnak. Robby hirtelen nem Robby, hanem az én kicsi Chuvym. Az én édes kicsi testvérem. És nem hagyhatom, hogy bántsák! Mire feltűnik, hogy mit tettem, már közéjük ugrottam. Nem bánthatja!
- Mi a franc…? – Ekkor zökkenek ki. Kenchy nem a katonaság. Robby nem Chuvy, mégis mi a fenét képzeltem? Látom, hogy meg fog ölni… igen. Most meg fog ölni.
- Kurvára elegem van ebből a hisztiből! – Annál a karomnál fogva ránt fel, ami még sebes a legutóbbi harapástól, de alig érzem a fájdalmat. – Légy férfi, bassza meg! Elég a bőgésből, embereld meg magad!
Felemeli a kezét. Meg fog ütni… Teljesen eluralkodik az agyamon a pánik és már csak azt érzékelem, hogy Kenchy hirtelen elenged és Nina lép mellém.
- Nyugi, Brook, semmi baj. Nem kell félned. Add ide a kezed – suttogja kérve, én pedig megteszem. Az egyik kezemmel tartom a másikat, amíg beadja a gyógyszert, ami lassan meg is nyugtat. Ekkor pillantok csak fel, és megdöbbent, amit látok.
Nem Robby volt az, aki megvédett. Ő távolabb áll és a feje le van hajtva. Kevin az, aki kiállt értem. Ő védett meg engem…
- Adnod kell neki egy kis időt. Légy vele türelmes – mondja, de Kenchy nem hallgat rá, így Kevin felveti a terápiát. Igen, éreztem, hogy neki van valamiféle végzettsége. És hiszek benne, hogy ez segíthet. A kórházban, a halottak előtt, voltak olyanok, akik rosszabb állapotban voltak nálam, bántották magukat. Nekik is segített a terápia.
- Rendben. Egy hét múlva meglátjuk, sikerül-e elérni valamiféle javulást, annak fényében döntök a továbbiakról. – Azaz egy hetem van változtatni bármin is…

* * *

Nem tudom, hogy mi zajlik bennem. Robby… más lett. Egyre inkább tehernek érzem. Sokszor inkább teher, mert már inkább ő kapaszkodik belém. Amikor sétálunk, ő fog meg mindig és arról is lebeszél, amikor négy nappal a veszekedés után eldöntöm, hogy önálló szobát akarok. Meg akarom mutatni Kenchynek, hogy érek valamit, de Robby azt mondja, hogy jobban ismeri a testvérét és nem tetszene neki. Ideges lenne, mert nincs elég hely. Így hát belenyugodok.

- Szóval, mi a gond? – kérdezi Kevin az ötödik napon.
- Ennyire látszik? – mosolygok rá.
- Ennyire. Mesélj! – És én mesélek. Soha nem beszéltük meg, hogy amit itt elmondok, az köztünk marad, fel sem merül bennem, hogy ezek titkok. Így hát elmondom, hogy mennyire nem jó, hogy össze vagyunk zárva Robbyval.
- Azt hittem, együtt vagytok – néz rám meghökkenve.
- Én és Robby? Nem hiszem. Mármint… sokat vagyunk együtt és rengeteget köszönhetek neki is. Mint mindenkinek itt a táborban. De nem tudom, hogy ez kapcsolat-e. Tudod, amikor Kenchy bántani akart, nem védett meg engem. És azóta…
- Eltört benned valami – fejezi be helyettem.
- Igen, de csak vele kapcsolatban. – Kérdőn néz rám. – Eddig azt hittem, hogy ő a napfény, tudod? Hogy mindig megvéd majd. Láttam, hogy fél, de azt hittem, hogy ha a testi épségem kerülne veszélybe, akkor le tudná küzdeni. De nem tette. Te tetted meg, pedig nem alszok veled.
- Szexeltetek?
- Nem tudok szeretkezni vele – rázom meg a fejem. – Az első pánikroham után akarta, de… nem megy. Nem tudom elfelejteni, hogy mik jártak a számban és a fenekemben. Képtelen vagyok akárcsak megcsókolni is őt.
- És egyébként sem áll fel semmire? – kérdezi, mire fülig pirulok. – Na, mesélj.
- Hát… Valamelyik hajnalban sétáltam, Egyedül, Robby nem akart jönni. Kenchy épp a kiképzőterepen volt és a kadétokat szadizta. Nem volt rajta póló, és meg volt kicsit izzadva. És… nos…
- Felizgultál? – segít ki.
- Igen. Tudod, egyedül nem nagyon ment az utóbbi időben. A doki, ha azt akarta, hogy álljon a farkam, akkor vagy gyógyszert adott, vagy egyszerűen addig verte, amíg nem állt fel. De tudod, kicsit bűnösnek érzem magam. Robbyra kellene felizgulnom, de ő… még te is izgatóbb vagy – mosolygok rá.
- Nos, ez nem lep meg, hiperszexi vagyok, mindenki engem akar! – túr bele teátrálisan a hajába, mire felnevetek.
- Dilis vagy – kacagom.
- Mióta itt vagy, egyszer sem hallottalak nevetni. Varázslatosan aranyos – mosolyog rám. – És szeretném, ha nem vádolnád magad. Szerintem homoszexuális vagy. Alárendelt jellem. Akkor pedig az alfahímek vonzanak. Akik képesek megvédeni. – Hümmögve hallgatom, de egy dolog nem hagy nyugodni.
- Honnan tudod, hogy meleg vagyok? Soha nem gondolkodtam ezen…
- Megismerem a többi meleget – kacsint rám.
- Micsoda?! Én azt hittem, hogy te és Nina…
- Dehogy! Meleg vagyok. A párom Alex, nem hiszem, hogy ismered, a kertészetben helyezte el Kenchy. Majd bemutatlak neki. De te ne vádold magad. És ha Robby terhes neked, akkor vess véget neki. Volt azóta pánikroham? – Megrázom a fejem.
- Egy kicsi ijedtség, beleszaladtam egy pókhálóba az egyik este. De nem volt pánikroham, csak le kellett ülnöm és sírtam – mesélem.

Elgondolkodtat. Olyannyira, hogy egyre többet sétálok egyedül, mintsem Robbyval legyek. A tíz nap leteltével pedig szinte örömmel megyek a laborba. Napok óta nem beszéltem Kenchyvel.
- Reggelt – köszönt.
- Jó reggelt, Kenchy!
- Készen állsz? – kérdezi. Eszembe jut a kadétos eset. Majdnem el is pirulok…
- Igen. Szeretnék segíteni! – Kevin egy székhez navigál.
- Nos, hol tartottunk legutóbb? – kérdezi Nina mosolyogva.
- Először is, mutassuk meg Kenchynek, milyen ügyes vagy – állítja meg Kevin, és elfordul, majd egy pohár kakaót tesz elém. – Brook egyszer kiszaladt a kantinból is, amikor kakaót ittak a közelében. A színe felkavarta őt. De ez a tíz nap elég volt, hogy pár dolgot feloldjunk odabent, igaz? – kacsint rám. Mosolyogva nézek rá, és elveszem a kakaót. Nem szagolok bele, mert még utálom! De már nem hányom ki! A számhoz emelem és egy szuszra le is húzom.
- Még mindig undorító – bukik ki belőlem.
- Azta! – sikkant fel Nina. Legutóbb ettől pánikrohamot kaptam. Most csak felkapom a fejem, ijedten nézek rá és kibuggyan pár könnycsepp, meg remegni kezd a kezem. De nincs pánikroham. – Elnézést! Csak annyira örülök! Nagyon ügyes, igaz, főnök? – fordul Kenchy felé.
- Mi tagadás, ez tényleg remek teljesítmény. Akkor akár el is kezdhetsz hízni, nem igaz? – Felé fordulok. Rosszul esik, hogy nem dicsér meg.
- Úgy tudom, már híztam másfél kilót – jegyzem meg, mire felvonja a szemöldökét, de nem szólal meg.
- Nos, tehát! A harapások. – Nina visszavonja magára a figyelmemet. – Időrendben vannak, azt mondtad Kevinnek, igaz? Fentről lefelé. – Mivel szorosabb a rajtam levő pulcsi, így kibújok belőle, hogy meg tudják nézni. Úgy tartom, hogy mindenki lássa. – Megérinthetlek?
- Persze, Robby állandóan fogdos, ez meg sem kottyan – bukik ki belőlem enyhe rosszindulattal, de rá kell jöjjek: Kenchy is itt van. De nem kérek bocsánatot, hiszen az utóbbi napokban egyértelmű lett számomra, hogy ő mennyire utálja az öccsét. Az okot nem tudom, de ez határozottan egyértelmű.
- Meséld el a harapások körülményeit – veszi át a szót Kevin, és én mesélek.
- Az első az egyik katona volt, aki odavitt, a második és a harmadik egyszerű halott, akiket kint fogott a doki. A többi a társaim, akikkel ott voltam. Egyik után sem lett semmi gondom.
- Láz, fejfájás, akármi?
- Semmi – felelem Kevinnek. – A doki az első után észrevette, hogy különleges vagyok. A többieknek voltak tüneteik. Az egyik srác hörgött is a harapás után, de végül nem változott át, bár tény, hogy szívrohamot kapott. De én tünetmentes maradtam végig.
- Megpróbálta az orvos a véredet halottaknak adni? – kérdezi Nina. Bólintok. – Esetleg emlékszel az eredményekre? – Kevinre nézek. Elmondhatom? Ha nem mondom, ki fognak dobni…
- Többször is – suttogom. – Hetente végzett ilyen kísérleteket és az eredményét mindig elmondta. Az én vérem hatott egyedül a halottakra, a többieké nem. De ha egy órán belül adta be a harapottnak, akkor az átváltozás elkerülhető volt. Egy asszonyt fogott el egyszer az orvos, őt haraptatta meg egy halottal. Két órát vártunk, már át is változott. Nem bántotta a doki, csak a szájába spriccelte a véremet, mire a nő szemei fennakadtak és meghalt. Aztán észrevette, hogy… nos…
- Csak bátran – mosolyog rám Kevin.
- Az összes többi testnedvem így hat a halottakra. Izzadtság, nyál, sperma, vizelet, mindegyiktől meghalnak vagy lelassulnak. Minél régebb óta halottak, annál kevésbé hat rájuk a bennem levő ellenanyag.  – Nina ismét felsikkant, mire én ismét összerezzenek, de ismét elmarad a pánik. Kevin lép mellém és ad egy pohár vizet.
- Azt hiszem, meg tudjuk oldani a vakcina kifejlesztését. Kell pár tesztet végeznünk, de ki akarom próbálni a többi testnedvedet is hasonló vagy akár ugyanolyan körülmények között – mondja Nina boldogan.
- Miért fontos ez? – kérdezi Kenchy érdeklődve. Meglep, hogy nem morcosan, tényleg érdeklődve.
- Ha kiderülne, hogy a nyála is van olyan hatékony, mint a vére, vagy akár a vizelete, az jelentősen megkönnyítené a vizsgálatot. Sőt, lehet, hogy a spermája koncentráltabban tartalmazza az ellenanyagit. Rá kell jönnünk, hogy melyik testnedve a legalkalmasabb a vakcina fejlesztésére – magyarázza a nő.
- Akkor be kell fognunk néhány halottat – összegzi Kenchy. – Rendben.
- Mára végeztünk – áll fel Kevin. – Gyere Brook, megtartjuk a terápiádat is – mondja.
- Sosem láttalak még titeket közben, azt hittem, itt vagytok bent – jegyzi meg a főnök. – Merre vagytok a terápiák közben? – pillant Kevinre, de megzavar, hogy rám vonatkozik, és nem engem kérdez, így én válaszolok.
- Van a táborban az a hatalmas fenyőfa. – Rám pillant és bólint. – Mellette van egy kis üreg a földben. Szerintem a gyerekek áshatták bújócskázni, két felnőtt alig fér el benne. De ott szoktunk ülni. Megnyugtat, ha ott vagyok – mesélem mosolyogva.

- Tudod, sosem gondoltam volna, hogy ennyire erős a jellemed, Brook – néz rám Kevin pár nappal később az egyik terápián.
- Úgy tűnik, hogy az. Én sem gondoltam erre. De valamiért erősebb a bizonyítási vágy, mint a félelem.
- Eszedbe sem jut az a sok év? Amiket veled tett? – kérdezi.
- De. Sokszor. Leginkább éjszaka. Sokszor kelek fel sírva, és akkor jó, ha ott van Robby. De ahogy telik az idő, egyre inkább azt érzem, hogy talán képes lennék egyedül is átvészelni az éjszakákat. De van, ami aggaszt. – Kérdőn néz rám. – A szexuális vágy.
- Ki iránt?
- Hát, nem Robby iránt. Pedig ő annyira kedves velem, tudod? Olyan jó ember… de akármikor rá nézek, csak azt látom, ahogy áll lehajtott fejjel és hagyná, hogy bántsanak engem. Nem tudom elfelejteni. Gyenge vagyok?
- Nem hinném. Emlékszel, korábban mondtad, hogy külön szállást akarsz. Talán itt az ideje, hogy ezt megpróbáld meglépni – ütögeti meg a vállam.

- Hidd már el, hogy a bátyám nem fogja megengedni – sóhajt fel lemondóan Robby aznap délután, mikor a terápia után felvetem ezt neki.
- De Kevin egyetért velem, hogy ez szükséges a terápiámhoz. Meg kell tanulnom egyedül kezelni az éjszakai pánikrohamokat.
- De Kenchy…
- Ha Kenchy megengedi, akkor te beleegyezel? – kérdezem.
- Már nem akarsz velem élni? – hajtja le a fejét.
- De, tudod, hogy nagyon szeretek veled lenni, de túl egyszerűvé teszed az életemet. Egyedül kell megállnom a lábamon, és ez nem fog menni, ha…
- Már képes vagy rá? – kérdezi határozott hangon. Bólintok. – Tényleg hiszel benne, hogy visszafoglak? Hogy nem fog változni semmi, ha elmész innen?
- Mi változna, Robby? Semmi nem tud változni, mert semminek nincs változnivalója – mosolygok rá. – Már egy hónapja minden este együtt alszunk. Te is érzed, hogy valami nincs rendben velünk, nem? El kell mennem, hogy ezt átgondoljam. Egyedül akarok lenni. Ettől a barátom maradsz és hálás vagyok neked, és sokat leszünk együtt, de szükségem van a saját teremre, ami csak az enyém, hogy egyedül jöhessek rá, hogy ki akarok lenni – jelentem ki. Reszketegen felsóhajt, lehajtja a fejét és csak int. Én meg felállok és egy dobozba dobálom a cuccaimat, majd Kenchy keresésére megyek, akit nagyon hamar meg is találok, a kantin előtt áll és láthatóan csak nézelődik.
- Kenchy! – lépek mellé. Felvont szemöldökkel néz a kezemben tartott dobozra. – El akarok költözni Robbytól. Saját helyet szeretnék. Nem miatta, magam miatt! Meg akarom érteni, hogy mi történik bennem, nekem egyedül kell megoldanom az éjszakai rohamaimat. Kevin is helyesli a dolgot – nézek rá határozottan, de a vállaim azért megrogynak egy kicsit és szerintem, ha lenne macskafülem, tuti a fejemre simulna. Kicsit a kezem is remeg.

Nem sokat fogok fel a történésekből. Az egyik pillanatban még… a másikban pedig már az ajtó előtt ülök, ahol még sosem jártam. Illetve… úgy nem, hogy ébren lettem volna. Akkor utoljára, amikor lehoztak. Egy nő ül velem szemben. Körülöttünk nagyon sok másik ember. Lehetnek akár százan is! Beszélnek. Akkor nem halottak. Ők nem tudnak beszélni.
- Halottak vagytok mind – suttogom.
- Nem vagyunk – feleli a nő. – Én Renner vagyok, és segítünk neked.
- Megőrültem. Nekem senki nem segít. Halottak vagytok mind! – Ekkor hajol le egy másik ember. Ő sem halott?
- Mi a neved?
- Brooklyn Brown – felelem.
- Brooklyn, mi lett a másik három emberrel, akit ez az őrült fogvatartott?
- Meghaltak. – Amikor mondanám, hogy mind meg fogtok halni ti is, a nő a számat kezdi törölgetni, és ahogy ránézek, mosolyogva kacsint egyet, majd feláll és elmegy beszélni a másikkal, de előtte kapok valamit, aminek nincs olyan illata, így azonnal enni kezdem.

Nagyon lassan tisztul ki az agyam. Azt hiszem, elájulhattam valahol, mert a következő, amire feleszmélek, hogy a férfi karjai között mászok lefelé valahova. De hogy ájultam el úgy, hogy lefelé másztam? Azóta lefelé mászunk? Mióta van az?  
- Tessék, valami tartalmasat is enned kell, hogy legyen erőd. – Ételt nyújt, de annyira éhes vagyok, hogy oda sem nézek szinte, mi az, csak enni kezdem. De senkivel nem beszélgetek. Renner nem messze ül. Ez volt a neve. Közben szólnak a másiknak a többiek. Az ő neve Kenchy. Van egy Matthews is valahol. És valami Espinoza. Ám a nézelődést azonnal felfüggesztem, ahogy Kenchy nekem adja a hálózsákját.  
- Tessék, ebben alhatsz. – Abban sem vagyok biztos, hogy lehajtom-e a fejem, vagy az ájulástól egyszerűen csak lebicsaklik…

* * *

Reggel kapok ismét ételt, és Renner ismét kedves, és ismét a hátára vesz az egyikük, így haladunk tovább. Minden békés, ám egy ponton túlságosan is ismerős hangot hallok meg. Látom a támadást. Érzem, amikor a férfi letesz engem és megpróbál megvédeni, de így is tehetetlen. Épp szólnék, hogy miattam nem kell pánikba esni, amikor beugrik a képbe Kenchy és megment. Ám megharapják, ami felbosszantja. A hajamba tépve hajtom le a fejem, hogy ne lássam a dühét. Amikor végez, elengedem a hajam és a földre szórom a kitépett tincseket. Nincs baj. Megnyugtatom őt is.
- Jól vagyok. Megharapott? – kérdezem, de a válasz egy igen. Csak megkarcolta a foga, tapasztalatom szerint ez még kevés az átváltozáshoz, de nem tudom biztosra…
- Ha visszaérünk, nézesd meg a dokival, parancsnok. Lehet, hogy össze kell varrni – mondja Renner. Őket nem izgatja a harapás?
- Jól van emberek, induljunk tovább. Szeretnék már kurvára otthon lenni – adja parancsba, és az út felén ő visz engem a hátán. - Mióta tartott fogva az az őrült? – kérdezi. Az illata… kellemes. Furcsán bizsergető. Pézsma, fahéj és orgona. Furcsa kombináció, sosem éreztem még hasonlót sem. És ha nem üvölt, a hangja is kellemes
- Nem vagyok benne teljesen biztos. Eléggé… elvesztettem az időérzékemet. – Túl korai bevallani neki, hogy a kezdetektől.

- Vagy úgy. De legalább megadtam annak a vén fasznak azt, amit érdemelt. – Nem felelek. Nem szólalok meg, amíg vissza nem érünk, és ott sem nézek szét. Végig le van hajtva a fejem. Kerítés volt, az biztos, nincsenek zombik. Az is biztos. Kenchy ordít. Majd megüti az egyik emberét, de nem akarok figyelni.

Amikor én jövök és elkezd terelni valahova, épp belenyugodnék, hogy vége a kiabálásnak, de csak addig tart, amíg el nem érünk egy épületet.

- Robby! Tolt ide a beled! – Párbeszéd kezdődik Kenchy és a Robby nevű között. Rá bíz engem.

Amikor elmegy, Robby beszélgetni kezd velem. Bemutatkozik, elmondja, hogy ő Kenchy öccse.
- Én nem kiabálnék az öcsémmel, ha még élne – mondom.
- Volt testvéred? – kérdezi érdeklődve.
- Igen, egy öcsikém. De… szerintem meghalt.
- Sajnálom. – Nem kérdez. Nem akarja tudni. Nem akar vigasztalni. És ez végtelenül szimpatikussá teszi egy pillanat alatt.

* * *

Együtt alszunk. Ennek egy oka van: pánikrohamaim vannak. Majdnem egész éjszaka, így ő sem alszik sokat, de a PTSD reggelre csillapodik. Bár így sem alszunk sokat, csak pár órát, de mire Kenchy ismét megjelenik, már túlvagyunk azon, hogy nem vagyok hajlandó enni, csaj egy almát, azt is csak úgy, ha felvágja. Nem akarom, hogy a számhoz érjen az étel… De ő nem kérdez. Nem kell kérdeznie. Azért, mert nem kérdez, elkezdek neki magamtól beszélni. Sok dolgot. Ám amikor az almán túljutunk, sétálni indulunk. Nem vagyok biztos az erőmben, de szerencsére Kenchy hamar felbukkan.

- Jó reggelt, Kenchy.
- Reggelt. Hogy vagy, Brooklyn?
- Köszönöm, jól – felelem illedelmesen.
- Jobban is festesz. Kérlek, gyere velem. – Megindul, én meg ijedten nézek Robbyra, de ő csak mosolyogva bólint. Éjszaka megígérte, hogy itt senki nem akar majd bántani engem… és hiszek neki. Nem lep meg, hogy hova megyünk, Robby mondta, hogy el fogok jutni a tudósokhoz, akik vizsgálni fognak, de nem rosszból. Sok dologra felkészít, és ennek most remek hasznát veszem. – Bemutatlak két embernek. Tudósok. Meg fognak vizsgálni. Ne félj, csak vért fognak venni tőled és feltesznek néhány kérdést, jó? Ha szeretnéd, végig ott maradhatok veled, ha attól biztonságban éreznéd magad. Szeretnék megtudni, hogy tényleg immunis vagy-e a vírusra. – Nehéz bevallani, de az illata…. biztonságot ad. Nem olyan, mint a Robbyé. Nem ad békét. Csak biztonságot. De az is elég.

Ahogy az orvosokhoz érünk, a nő lelkesedni kezd értem, de Kenchy leállítja, amiért ismét borzalmasan hálás vagyok neki.
- Akkor ma csak felvesszük a kórtörténetét és vért veszünk, rendben? Esetleg néhány alap élettani vizsgálat, magasság, súly, vérnyomás, ésatöbbi – jelenti ki a férfi.

- Szia! Nina vagyok – mosolyog rám a nő. Természetes vörös a haja, az arcán szeplők. A szemei kékek, igazán kedvesnek tűnik. – Kényelmes a szék? – kérdezi mosolyogva, de csak bólintok.
- Én pedig Kevin. – A tekintetem a férfira vezetem. Rövid, barna a haja, az a tipikus alacsony, picit pocakos, szemüveges pasi, akit mindig kockának gondoltam régen. – Jól érzed most magad? – Bólintok, ő pedig Kenchy felé fordul. – Valamennyit muszáj tudnunk róla, főnök. – Az említett felsóhajt.
- Legyen elég annyi, hogy rabszolgaként tartották és olyan dolgokat tettek vele, amik eszetekbe sem jutnának – zárja rövidre, amiért hálás vagyok. Nem vagyok kész hallani vagy beszélni ezekről a dolgokról.
- Rendben. Nos, Brook, nem szereted, ha megérintenek, igaz? – kérdezi Kevin. Bólintok. – Akkor mi lenne, ha elmondanád nekünk, hogy milyen magas vagy? – Felnézek rá. – Aztán ráállsz a mérlegre, de nem fogunk megérinteni, rendben? Kicsit beszélgetünk a vérvétel előtt.
- 170 centi magas vagyok – ismerem be lehajtott fejjel.
- Oh, az pont jó, a legjobbak ilyen magasak, én is ennyi vagyok – mosolyog rám Nina. Milyen… kedves? Robbynak igaza lehet, nem akarnak bántani engem. Elém tolja a mérleget, amire csak fel kell állnom. Megteszem. Nina arcára kiül a rossz kedv, ahogy meglátja a mutatót. Én is lenézek.
- Mennyi? – kérdezi Kenchy.
- 42,8 kiló – mondja Kevin érzelemmentes hangon. Nem nézek senkire, lehajtom a fejem, és amikor szólnak, visszaülök a székre. – Van valami kérdésed, Brook? – Lopva Kenchy felé pillantok, és inkább megrázom a fejem. Kevin picit közelebb hajol és halkabban folytatja. – Szeretnéd, ha nem hallaná? – Azt mondanám, hogy ez a férfi kaphatott valami pszichológusi képzést is. Bólintok. – Akkor hallgatlak – suttogja. Kicsit előrébb hajolok.
- Ti is bántani fogtok? – kérdezem halkan. Nem elég halkan, Nina és Kenchy is hallhatta.
- Nem – mondja őszintén, azonnal Kevin. – Hatalmas áldás vagy az emberiségnek, Brook, ha igaz, hogy immunis vagy.
- Még sosem mondták ezt nekem – ismerem be kicsit elérzékenyülve, bizakodóbb hangon.
- Pedig így van, kedvesem – szólal meg halkan Nina. – Te megmentheted az emberiséget. De eszünkbe sem jutna bántani téged, kicsim! Semmit nem kell tenned, amit nem akarsz. Akkor is segíteni fogunk neked, ha nem érzed késznek magad semmire. – Elgondolkodva nézek a hangját lehalkító, tisztes távolságot tartó nőre.
- Robby azt mondta, hogy ti nem akartok bántani – mondom. – Segít, ha mesélek magamról? – Mindketten bólintanak. Lopva Kenchy felé pillantok. Benne nem tudok nagyon bízni. De tény, megmentette az életem és ő a hely vezetője, azaz mindenképp meg fogja tudni. Akkor már jobb, ha tőlem tudja. – Rákos voltam, amikor megszülettem. Mindenféle kezelést kaptam, terápiák, gyógyszerek. Amikor már lehetett hallani arról, hogy valami betegség miatt az emberek furcsán viselkednek, egyszer felkeresett a hadseregből egy tiszt. Benézett hozzám is, de csak a papírjaimat vitte el. Aztán… - Nem tudom kimondani.
- Aztán jöttek a halottak? – kérdezi Kevin, mire bólintok.
- Káosz volt a kórházban. Anyuci és apuci kimentettek engem és az öcsémet. Katonák jöttek. Megölték anyucit és apucit, és az öcsémet kilökték az autóból. Engem meg elvittek a dokihoz.
- Várj. Azt akarod, mondani, hogy mióta a járkálók megjelentek, nála voltál fogságban? – kérdezi Kenchy. Nem nézek hátra, csak bólintok.
- Öten voltunk. Aztán már mindenki meghalt, és csak én maradtam. Akkor jöttek Kenchyék.
- És mit mondott az orvos, miért tart fogva téged? – kérdezi Nina. – Nem beszélt erről? – A hajamban levő kis érmékhez nyúlok. Három-három, azaz hat darab.
- Akkor kaptam érmét a hajamba, amikor megharaptak és túléltem. A hetediket nem kaptam meg – emelem fel a karom, ahol látszik a harapás. Kevin finoman ér az alkaromhoz, és közelebb húzza az arcához a kezem.
- Jól le van kezelve, nem fertőződött el – ismerteti. – A többi sebed… - Odanyúlok és feljebb húzom a pulcsi ujját. Egymás alatt van a vállamtól lefelé az összes harapásnyom.
- Bassza meg! – sikolt fel Nina, mire megijedek és elkapom a karomat, de ahogy rájövök, hogy mit tettem, lecsúszok a székről és a padlóra hajtom a fejem.
- Sajnálom, sajnálom… - Csak ezt hajtogatom, ahogy eluralkodik rajtam a pánik. Rosszat csináltam… - Rossz fiú vagyok! Sajnálom! – Kevin feláll a székről, ahogy Nina is. Tanácstalanok lehetnek, nem tudom, de csak állnak és néznek engem.
- Főnök… - Nem tudom megállapítani, hogy melyikük szól. Ahogy hallom Kenchyt mozdulni, hisztérikus sírásba kezdek és elkezdem a homlokom a padlóba verni.
- Sajnálom! Sajnálom! Sajnálom! – Csak ezt üvöltöm.
- Brook, semmi baj! – Ő is mindig ezt mondta… mindig, és utána mindig rossz dolgokat tett velem. – Nem fogunk bántani, Brook!
- Ne! Kérlek! Könyörgöm! Sajnálom! – Felkapok rá a tekintetem. A szemeimből ömlenek a könnyek.
- Senki nem fog bántani, Brooklyn – mondja. De ő is ezt mondta!
- Kérlek, nem akarom! Ne! Ne kelljen megint! – Látom, hogy felém nyúl a keze, mire megrémülök és sikítva hátrálok a falig.
- Főnök, tennünk kell valamit! – Valaki túlkiabál engem. Nem látok semmit. Nem látom azt sem, hogy ki szúrja belém a tűt, csak érzem.
- Ez nyugtató, Brook! Aludj egyet, és…
- NEM! KÖNYÖRGÖK! NE! Ne tegyetek… - Velem semmit. Mondanám, de már nem tudom, lassan elsötétül a világ, csak annyit érzek, hogy valaki karjába esek.

* * *

- Mi a faszért kell az öledben feküdnie? – hallok meg egy halk, de ingerült hangot.
- Láttad te is. Ha letettem a fejét, sírt. Ha itt van, nem sír. Sajnálom – feleli a másik hang. Felismerem. Olyan, mintha fény gyulladna az éjszakában. Mint a meleg napfény.
- Robby – suttogom.
- Itt vagyok, Brook – simít a hajamba. – Itt vagyok, semmi baj – suttogja.
- Mi történt? – kérdezem, és ahogy kinyitom a szemem, meglátom őt. El is felejtem a hang tulajdonosát, akire felkeltem.
- Kicsit fáradt voltál, így… kicsit érzékenyebb voltál, és Kevinék elaltattak, hogy pihenj – feleli.
- Mióta alszok? – kérdezem.
- Egy napja – feleli mosolyogva. – Sikerült megnyugodnod? – A fejem a combjába fúrom. Már az érkezéskor is feltűnt, hogy mennyire kellemes az illata. Szantálfa, kicsi vanília, picike narancs. Megnyugtat. A hajamat simogatja.
- Már jobban vagyok – suttogom a combjának. A pézsmaillat, ami az ágyékából árad, megnyugtat. Más, mint a dokié volt. Ez jó illat.
- Szeretnél enni valamit? – A hátamra teszi a kezét.
- Nem vagyok éhes – jelentem ki azonnal. Kezdem észrevenni, hogy zavart a fejem még mindig. – Nem akarok enni szart – mondom halkan.
- Megbeszéltük már este is, Brook, itt nem kell ilyet enned.
- Mi? – Ekkor rezzenek össze ismét. Hát persze, Kenchy is itt van, az ő hangjára riadtam fel. Robby kezei megremegnek a hátamon. Megcsapja az orromat az izzadtsága illata.
- Az első éjszakán is itt aludt velem, ahogy kérted, így volt biztonságban. Enni akartam adni neki, pánikba esett. Ezt hajtogatta akkor is. Amikor megnyugodott, akkor mondta el, hogy a doki a saját ürülékével etette. Azt hitte, hogy Brook ettől immunis. Ha a szájába hugyozik, élvez vagy megeteti vele a… - Hirtelen elvágódik egy szék, mire összerezzenek, és pillanatokkal később csapódik egy ajtó. Kintről üvöltést hallok, de elnyomja a pityergésem hangja. – Semmi baj, elment – suttogja, és magához ölel. – Nem olyan rossz ő, nem akar bántani téged.
- Tudom. Megmentette az életemet. De nem akarom, hogy te is elmenj most – csimpaszkodom a combjába.
- Nem hagylak itt. De szeretném, ha felkelnél, és ennél valamit. Tisztálkodni is kellene. Menjünk együtt, mit szólsz?

* * *

A fürdő egy külön épület. Ahogy kilépünk a helyünkről, kint már sötét van, ám így is megismerem a közeledő alakot. Renner!
- Megállhatunk? – kérdezem, mire Robby csak bólint. A derekamat öleli.
- Minden rendben, srácok? – kérdezi kedves hangon.
- Épp tisztálkodni megyünk – felelem.
- Jobban vagy, Brook? – Bólintok. – Rendben, ennek örülök. Sikerült már enned valamit?
- Tisztálkodás után megpróbáljuk megint – mondja Robby.
- Megpróbáljátok? – vonja fel a szemöldökét a nő.
- Brook nem szeret enni, de az almát és a karalábét nagyon szereti, ha felvágom neki.
- Hús? Szüksége lenne az erőre, hogy…
- Semmit nem eszik, ami akármilyen húsfajta. De zuhany után megpróbálkozunk egy kis kenyérrel. Nicky sütött frissen. Igaz? – kérdezi mosolygós hangon. Felemelem a fejem és viszonzom Robby mosolyát, majd bólintok.
- Ha eszel velem, akkor…
- Renner! – dörren Kenchy hangja, mire összerezzenek Robby karjaiban, de csak még szorosabban ölel. – Úgy tudom, eligazításra kell menned!
- Igenis! – feleli. – Meglátogatlak majd – kacsint rám, és elsiet. Kenchy mellénk lép. Az arcom Robby mellkasába fúrom.
- Hová mentek? – kérdezi Robbyt.
- Tisztálkodni. – Nem látom, hogy mi történik, de Kenchy léptei távolodni kezdenek. – Elment – súgja a fülembe. – Bántott? Miért félsz tőle?
- Mert… mert ő a vezető. Ha ő… ha eldönti, hogy bántani fogtok, akkor… És ott volt az is, ami Kevinéknél történt. Valahol belül tudtam, hogy nem akar bántani, de erősebb volt a rettegés, hogy mégis.
- Akkor megvédelek – ígéri. Felemelem a fejem. – Semmi bajod nem lehet, amíg én itt vagyok, szépségem – simít ki egy tincset az arcomból és a fülem mögé túrja.
- Szépnek tartasz?
- Te vagy a legszebb dolog, amit valaha láttam, Brook – néz rám őszintén. Elpirulok. Évek óta nem történt velem ilyesmi. – Menjünk.

* * *

Ketten vagyunk. A helyiség nagy, de zuhanyozni csak három helyen lehet. Nem rendes bojlerek vannak, hanem tárolódobozok, amikből egy csövön jön a hideg víz. Nem kellemetlen annyira. A meleg víz már egyébként is luxuscikk. Egyébként ez is szépen rendben tartott és tiszta.

Egy zuhanykabinba állunk be Robbyval. Leginkább azért, mert ahogy elengedett az előbb, összecsuklottak a lábaim, így ő tart egy kézzel és a másikkal a vizet engedi ránk. Én szeretnék neki segíteni, így mosdatom őt is és magamat is.
- Hogy tetszhetek én neked? – kérdezem, hiszen egyértelműen merevedése van. – Undorító vagyok. Mocskos.
- Csodálatos vagy – mosolyog rám és még szorosabban húz magához. – Elnézést kérek tőled emiatt – int fejjel az ágyéka felé. – Szeretnék neked személyes teret adni, de összeesnél. Viszont nem akarok tolakodó lenni – mondja.
- Nem vagy… tolakodó – felelem és a mellkasára hajtom a fejem. – Szeretek veled lenni. Megnyugtat a jelenléted és az illatod. De képtelen vagyok… bármire. Nem tudom, hogy valaha képes leszek-e rá. Arra sem merek gondolni, hogy az ágyékodhoz érjek, bár az illata megnyugtat. A csók gondolata is undorít, de nem azért, mert férfi vagy, hanem mert… olyan dolgok voltak a számban… és…
- Semmi baj, Brook. Nem kell magyarázkodnod – mondja őszintének tűnő hangon. – Ha soha nem fogunk szeretkezni, én akkor is boldog leszek, amíg mellettem leszel.
- Szeretnék hinni neked, Robby. Nagyon szeretnék – sóhajtom.

Egy testiség nélküli… kapcsolat…?

Mondanám, hogy a hajnali nap első sugarai édese színezik a szobám falát, a függöny mintáit vetve a fehér festékre, és lassan a szemembe kúszva rángatnak ki az álomból.

Szeretném mondani.

De kibaszottul nincs így.

Arra kelek, hogy valaki a hajamba tép. Nevezhetjük valakinek, de nagyon is jól tudom, hogy dr. Holh az. A Doki. Életem megrontója, minden rossz okozója. Rosszabb, mint minden, ami eddig történt velem.
- Na mi van veled, kis kurva? – Felránt térdelő helyzetbe, majd felemeli a karomat. Felszisszenek, még fáj. – Nem fertőződött el. Fasza. – Köp egyet a földre, letolja az alsóját és a nadrágot, átbuktata a farkát és kérdés nélkül a számba lökné. Nem ellenkezek, felesleges. Onnan tudom, hogy reggel van, hogy a farkának nem csak spermaíze van, hanem vizelet is. Nem mosta meg. Minden reggel nekem kell letisztogatnom.

Hogy ez undorító?
Nem mondod…

Lehunyom a szemem, látni sem akarom. Magas. Sokkal magasabb nálam, szerintem megvan két méter is. Kopasz, az arca borostás, az ápolatlannál is ápolatlanabb. Az az öröm abban, hogy reggel van, hogy most nem kér csókot. Azt csak este kell, de ő az a pasi, aki hírből sem ismeri a fogmosást és a szájápolás bármiféle formáját. Szerintem a zombik előtt sem mosott fogat évek óta.

Nyögve tépi a hajam, miközben a lábamhoz ér valami. Gondolom, patkány lehet. Ugyanis a háza alagsorában vagyok. Körülöttünk van pár srác, de már az utolsó sem él. Elkapott a kezdetekkor párunkat, akiknek esélye lehet arra, hogy immunisak. Engem a rengeteg gyógyszer meg kezelés miatt. Összesen öten voltunk. Egy srác egy hét múlva meghalt, egyszerűen szívrohamot kapott az egyik reggelinél. A másikat egy patkány harapta meg, ami veszett volt. A harmadikat a doki lőtte le, mert megharapta a farkát. A negyedik épp pár napja halt meg. Nem olyan tragikus. Ő volt a másik rajtam kívül, akit a doki megdugott, és véletlenül felszakította. A srácnak hónapokig tartott meghalni.

Sajnálod őket? Sajnálj engem, ha ennyi szabadidőd van! Ugyanis mindegyik megharapott. A sorstársam, a negyedik srác a karomon kapott el. Mind a négyet én öltem meg végül, így a negyedik már rettegett tőlem emberként is. Pláne, hogy minden nap egy vödörbe kellett végeznem a dolgom és ő meg kellett, hogy egye, miután a doki megvágott és belefolyatta a vérem. Undorodtunk egymástól… de a doki fixaideája, hogy így kiderülhet, hogy egészen pontosan mire is vagyok képes. Bár szerintem mind a négy srác végül abba halt bele, hogy más mocskát ette reggelente.

Hogy én akkor kiét eszem?

- Na, engedj el te kis kurva – rántja meg a fejem hátra, majd egy tálat tart az arcom elé és abba élvez. Nem kell kinyitnom a szemem, pontosan tudom, hogy mi van benne. Érzem. Az, hogy nekem miért kell ennem az ő szarát? Mert szerinte azért van ez a képességem, mert ő táplál engem. – Egyél, ribancom. Utána ígérem, megbaszlak – suttogja a fülembe, majd egy kanalat dug a szám elé. Tehetném, hogy nem eszem meg, de csak a zombiharapásra vagyok immunis. Ha a fejem szétveri a falon, abba belehalnék. És nem célom. Hiszek benne, hogy előbb vagy utóbb ki fogok innen szabadulni. Addig el kell tűrnöm, hogy ezt teszi velem.

Hogy mindent megtesz velem.

* * *

Alig fél órával később az ajtóhoz dobja a tálat. A pince dohos szaga összeveredik valami mással. De a más az nem az én hányásom. Azért engem szeret a legjobban, mert nem hányom ki. Persze emellett rendes ételt is ad, de azt később.

Ahogy rám pillant őrült szemeivel, tudom, hogy valami undorítót talált ki megint. Az ajtóhoz lép, ki is megy, de alig pár pillanattal később ismét belép rajta. Én ijedtemben a falhoz hátrálok, ahogy meglátom a karok és állkapocs nélküli zombit.
- Nézd! Már mióta keresek ilyet, aminek még nem esett le a farka! – Lenyúl az említett részhez, és ekkor látom: betonkemény.
- Nem… ezt nem… - suttogom. Egy mozdulattal lép mellém és rúgni kezd. Hatszor vagy hétszer ütődik a fejem a padlónak, mire elájulok.

És mennyivel jobb lenne, ha nem kelnék fel soha. Arra ébredek, hogy egy nőgyógyászati szélhez hasonlóba vagyok kötve, a két lábam széttárva. A zombi a lábaim között egy hámmal van lefogva és egy motorféleség mozgatja. Az én testemhez pedig övekkel van odakötve. Megy az ütemes szex. Ki és be. Csak aki bennem mozog, az már egy ideje halott. Ordítanék, de csak a sírásig jutok. A halántékomhoz ugyanis egy fegyver csöve van nyomva és a számban a doki farka.
- Most mond, mit meg nem teszek érted, te kis kurva – kiabálja. – Szopjál, ribanc! Az agyamat is szívd ki a farkamon keresztül, és akkor addig foglak baszatni a halottal, amíg nem könyörögsz az én farkamért! Úgyis erre vágy, nem? Egy fasz kell a lyukadba és akkor neked minden jó! – Visszanyelem a hányást és lezárom a szemem. Szorosan. Hogy ő mire gondol? Arra, hogy eddig akárhányszor dugott meg, vagy dugott fel belém akármit is, mindig elélveztem. Mert basszus, ember vagyok, ha a prosztatámat masszírozzák, abból előbb vagy utóbb ez lesz!

A szemeimet kinyitva könyörgőn nézek fel rá. Ő lenéz rám. A tekintetében villan valami, mintha szánalom lenne.
- Ne félj, kurvám, gumit égettem a szeretőd farkára. Az egyetlen, amitól félned kell, hogy leszakad a farka és ki kell szarnod – röhögi. Megremeg az ajkam, mire beletép a hajamba és egy csomó a kezében is marad. Hangosan nyögök, de a hangomat elnyomja a hörgés. A zombi minden erejével azon van, hogy a gyomromba harapjon, de nincs neki mivel. – Ha megharapsz, szétloccsantom a fejed és a golyó ütötte lyukat fogom dugni! – üvölti, ám a fülem megüti egy fura hang. Mintha az emeletről jönne… valaki lehet odafent?

A céges vacsorát ezúttal nálam töltik a vezetõ beosztásban lévõ lények, néhány lehetséges beruházóval lesz megbeszélésünk. Nem akartak étterembe menni, mert ott bármi történhet, manapság egyre többen próbálnak beszivárogni hozzánk. A városi házam hatalmas, tökéletes helyszíne a partinak, amit ugyan remélem, nem visznek túlzásba, mindenesetre hívtam jó pár megbízható hostot és hostesst, hogy szórakoztassák a vendégeket. Lefektettem ugyan a személyzettel a szabályokat, miszerint tilos az együttlét a résztvevõkkel, de én is tudom, hogy ettõl még akadhatnak helyzetek, amelyeknek én sem mondhatok helyet. Ha egy nálam feljebbvalónak megtetszik valaki, nem utasíthatom el ezen kérését, ráadásul a nap végére biztosan mindenki részeg lesz, ilyenkor tudnak érdekes dolgokat mûvelni.

Tény, hogy az erõsebb démonoknak legalább tíz-húszszor annyi alkoholt kell bevinniük a szervezetükbe, hogy az hatással legyen rájuk, mint az embereknek kellett valaha, de amint vége az üzleti résznek és belelendülnek a bulizásba, ezt a mennyiséget nem restek túllépni. Ugyan szájhúzva, de úgy döntök, jobb elõre szerzõdtetni egy takarítót, aki rendet tesz majd a pusztítás után, melyet a munkatársaim fognak véghezvinni. Tudom is kit kell hívnom, a „nagy” szakértõt…

- Adrastos? – szólok bele a telefonba, amint felveszi a készüléket.

- Daemon, rég beszéltünk. Mit tehetek érted? – kérdezi, pedig alig két napja, hogy találkoztunk.

- Egy megbízható takarítóra lenne szükségem, aki majd rendet tesz utánatok. És kérlek, ne olyat hozz ide, mint az utóbbi alkalmakkor – teszem hozzá morogva. Több állandó bejáróm és bejárónõm is volt, de a végén mind rosszul sült el… Az egyik meglopott, a másik csak le akart feküdni velem, a harmadik nem is értett a feladatához, a negyedik kémkedni jött, az ötödik pedig arra használta fel az erkélyemet, hogy öngyilkos legyen… Ezek után nyilván nincs túl sok kedvem semmilyen idiótához, viszont biztosan szükség lesz valakire, mert én nem fogok takarítani senki után.

- Ne aggódj, tudok is valakit. – Szinte hallom, ahogy vigyorog, megcsóválom a fejem.

- A buli utáni reggelen várom a szokásos idõben, késést nem fogadok el – nyomom ki a telefont. Adrastosszal már nagyon régóta ismerjük egymást, nevezhetném barátomnak is, de ebben a világban senkiben sem lehet száz százalékig megbízni.

***

A buli, ahogy sejtettem, csodásan sikerült, legalábbis néhány lénynek biztosan. Undorodva fordulok ki az egyik vendégszobából és pillantok be a másik háromba, de azokat szerencsére megkímélték. Csupán két órát aludtam, de teljesen kipihentnek érzem magam, még egy gyors zuhany is belefért, mielõtt felhangozna a csengõm jellegzetes dallama, mely a takarítóm jöttét jelzi.

Amint kinyitom az ajtót, egy lehajtott szõke fejjel találom szembe magam, az illata arcon ütésként ér. Rögtön felrémlik elõttem a néhány héttel ezelõtti éjszaka az egyik bárban.

A családom meggyilkolásának évfordulója volt, az itthoni törés-zúzás után úgy éreztem, kell a kikapcsolódás, így egy olyan helyre mentem el, ahol még nem voltam és biztosan nem ismernek fel. Annyit ittam, hogy nem sok mindenre emlékszem, pedig jól bírom az italt, nagyon is… Sokan megpróbáltak közeledni felém, de engem csak egyetlen illat vonzott az egész rohadt helyen, és amint elég sokat költöttem alkoholra, oda is csusszantam az illetõ mögé a táncparkettre. Láthatóan õ is ki volt már kicsit ütve, de ez egyikünket sem érdekelte, egymáshoz simulva mozogtunk a zenére, majd szépen az egyik folyosóra terelgettem, ahol rögtön a másiknak estünk. Szenvedélyesen marcangoltuk egymás ajkát, remegõ kezekkel bontottuk ki a másik nadrágját, hogy bõrünk végre érintkezhessen. Soha olyan szûk testben még nem jártam, mint az övé volt, a nyögései még néha kísértenek éjszakánként, és most itt áll elõttem ez a lény, akirõl semmit se tudok. A kérdés az, hogy õ hogyan talált meg… Ha õt hozta Adrastos, azt pedig nem tudom, hogy szerencsésnek vagy baljóslatúnak gondoljam-e.

- Mit keresel te itt? – kérdem hûvösen, lábai megremegnek és enyhe pír önti el az arcát, ezek szerint felismert. Döbbenten néz fel rám, világosbarna szeme legalább olyan igézõ, mint ott a táncparketten volt, de ama ballépést nem követhetem el még egyszer. Egyetlen szabályom van a partnereimmel: egyetlen éjszakánál többet soha, így biztosan még csak esély sem lesz arra, hogy közelebb kerüljön hozzám valaki.

- Én… én vagyok a takarító – motyogja láthatóan enyhe zavarral küszködve. – Adrastos küldött ide – teszi hozzá, de csillogó szemeit le sem veszi rólam.

Két lehetõség van, vagy elküldöm innen, de akkor rám marad a takarítás, vagy beengedem erre az egy alkalomra, többet viszont nem szeretnék ilyen helyzetbe kerülni. Végül kitárom elõtte az ajtót, és megindulok a nappali felé, ahonnan a kis szekrény nyílik a takarítószerekkel. Nem mutatkozom be, nincs rá szükség, többet úgysem találkozunk. Gyors léptekkel követ, miután becsukta maga mögött az ajtót, nem kérdez többet és nem hozza fel azt az éjszakát, ez tetszik.

- Ott találod a szükséges dolgokat, az emeleten a folyosó végérõl nyíló két szobába nem kell bemenned, a többit rád bízom, takaríts belátásod szerint – magyarázom a szekrényre majd a lépcsõkre mutatva. – Ha kérdésed lenne, az emeleten megtalálsz, a jobb oldali utolsó szobába kopogj be.

- Értettem, uram – hajol meg tiszteletet adva. Helyes, ezt már szeretem, legalább az illemet tudja.

A dolgozószobámban írom az egyik jelentésemet, habár mára kimenõt kaptam a cégtõl, azért elég sok halaszthatatlan teendõm van, szerencsére az emberek találékonyságának köszönhetõen ezt itthonról is elintézhetem a laptopomon keresztül. Eltelik pár óra, csak néha hallok lépteket a takarítótól, akinek egyelõre még nem akadtak kérdései vagy csak nem mert elõttem mutatkozni. Kinyújtózom, miután elvégeztem minden teendõmet, ám hirtelen lentrõl csörömpölést hallok, erre minden érzékem kiélezõdik. Néhány pillanat, és olyan vér szagát érzem meg, amit én sem akarok elhinni. A lények vérét megízlelve mindig meg tudtam mondani, hogy pontosan milyen fajba is tartoznak, de néha már a szaguk is elég ehhez. Ezt nem hiszem el… Adrastos képes volt egy féllényt hozni a házamba?!

Idegesen megyek le a lépcsõn, a konyhából hallok zajokat, így arra veszem az irányt. A kölyök riadtan próbálja felszedni a földrõl az üvegdarabokat, közben ujjait több helyen is elvágják a szilánkok. Felmorranok, mire rögtön megdermed, majd reszketni kezd.

- Sajnálom – nyögi lehajtott fejjel. Egyértelmûen fél, nem tudja, mire számítson. Ismerek olyanokat, akik ennyiért öltek már meg másokat, félvéreket pedig még kevesebbért is. A karjánál fogva rántom fel a földrõl, tenyerébõl kiesik az üvegdarab, amit szorongatott, és ezáltal még jobban felsértette a bõrét. A vére kezd túl sok lenni, egyszerûen vonz magához, alig tudom kontrollálni magam. A fürdõ felé kezdem ráncigálni, mire rögtön tiltakozni kezd. – Sajnálom, én… esküszöm nem akartam… csak kinyitottam a szekrényajtót és kiesett… én nem… kifizetem… esküszöm, kifizetem… – hadarja egy szuszra, roppant bosszantó.

- Fogd már be! – dörrenek rá, erre végre csendben marad, de lehajtja a fejét, így tekintetébõl semmit sem tudok kiolvasni. A lecsukott WC ülõkére ültetem, miközben elõbányászok a mosdókagyló alatti fiókból egy különleges kést. Olyan anyaggal van átitatva a pengéje, mely pár percig nem hagyja, hogy bezáruljanak a sebeim, amik amúgy az öngyógyító képességemnek köszönhetõen pár másodperc alatt eltûnnének.

A kést szorongatva lépek vissza hozzá, mire teljesen elsápad, majd szorosan behunyja a szemét. Egyértelmûen azt hiszi, hogy itt rögtön megölöm, ez még mulattató is lenne, de az, hogy ilyen gyorsan elfogadja a saját halálát, nem tud felvidítani. Míg egyik kezemben a kést tartom, a másikkal megfogom a srácét és szétnyitom a tenyerét, ezzel feltárva a mélyebb sebeket. Teljes testében reszket, minden mozdulatomra megrezzen.

Elvágom a tenyeremét, majd szorosan összezárom, hogy a véremet a vágásaira tudjam préselni. Amint ráhullott jó pár csepp, a kést a kagylóba dobom, és óvatosan szétoszlatom a gyógyító erõmet a kezén. Meglepetten nyitja ki végre a szemeit, elõbb rám, majd a bõrét simogató kezeimre esik a tekintete. Ámulva figyeli, ahogy sebei egy pillanat alatt eltûnnek, biztosan hallott már az erõnkrõl, de az is biztos, hogy sosem tapasztalta még meg.

- Undorító a véred szaga – hazudom végül, hogy magyarázatot adjak a tettemre. Azt nem fogom bevallani neki, hogy túlságosan is csábítónak éreztem.

- Sajnálom – suttogja ismét lehajtott fejjel, komolyan kezdek dühbe gurulni ettõl a meghunyászkodástól. Tudja, hogy így kell viselkednie az etikett miatt, és én is tudom, mégis bosszant, hogy ennyire próbál nem önmaga lenni.

Rám pillant, látom rajta, hogy kérdezne valamit, de végül inkább meggondolja magát.

- Ki vele – mondom felállva, meglepetten követ a mozgásban.

- Én… köszönöm – hálálkodik, közben érdeklõdve kezdi forgatni a kezét, mely pár perccel ezelõtt még apróbb vágásokkal volt tele, mostanra viszont mindegyik heg nélkül begyógyult.

Fáradtan dõlök be az ágyba. Valami sokkal jobbra számítottam a mai naptól, bár így utólag visszagondolva nem is értem magam, hogy miért. Nem volt rá különösebb okom, csak kellemes az idõ. Egész nap esik az esõ, én meg szeretem az ilyet. Bár vagyunk még így páran, sok lény kedveli még a nedves idõjárást, de a többségük rút, mint egy csiga. Mondjuk én ugyan kit bíráljak, ugyebár... Kinézek az ablakon, épp ekkor villámlik egyet, ami megmosolyogtat. Szeretem nézni a vihart, valahogy megnyugtat, minél nagyobb a vihar, annál jobban érzem magam. Legyen szél, esõ, villámok és dörgések! Bár ez csak csendes, õszies esõ, ahogy az utolsó emberi kolóniákban nevezték az ilyesmit.

De rég is volt már... Tulajdonképpen mindegy, hogy lény vagy ember, ugyanazokat a hibákat követik el. Hiába voltak itt a humánok hamarabb, nélkülünk is kihaltak volna. A végére már alig volt ivóvizük és jó részük a föld alatt élt. A felszínen olyan szennyezett a levegõ, amit az õ gyenge szervezetük nem bír el – minket meg kicsit sem zavar. A mai napig hiszek abban, hogy nem lett volna semmi baj, ha a humánok elfogadják, hogy már nem õk állnak a tápláléklánc csúcsán, hanem mi. Na nem én, csak a „fajtám”. Jómagam soha nem szerettem az embereknek sem a húsát, sem a vérét, de sokak megelégedtek azzal a lények közül, így borítékolható volt egy háború. Bár nem tudom, nevezhetõ-e háborúnak, azt hiszem két nap alatt irtották ki a lények a humánokat. Férfiakat, nõket, csecsemõket... olyan lény ugyanis nincs, aki csak és kizárólag emberekbõl táplálkozik, bármit is hittek azok a hülye humánok. Itt vagyok például én, tudok enni átlagos ételt, meg tudom inni a vért és az is laktat, de egyikhez sem ragaszkodom, és a vámpírokon kívül a többség ilyen. De a vészívók meg olyan ranggal, vagyonnal és személyes bájjal, sármmal rendelkeznek, hogy napjában többször van lény, akibõl ehetnek. Egyszer beszéltem egyel errõl, amikor jómagam is a véremet adtam pénzért, attól a lénytõl tudom, hogy tulajdonképpen a démonok vére a legfinomabb csemege a világon, a legrosszabb pedig érdekes módon más vámpír vére. De hát a démonok egy teljesen más kategória.

Sóhajtva kelek fel az ágyból, majd, tudva, hogy egyedül vagyok és ez így is marad – ugyan ki jönne ide -, engedem a testemnek, hogy ledobja álcáját. Nincs ebben semmi különleges, csak nem szeretem mutogatni. A tükörben szemlélem meg hosszú, szinte földig érõ, fehér hajam és grimaszolva állapítom meg, hogy bizony, elég csatakos. Ki kell mosnom. Szemeim vörösen izzanak, de csak elmosolyodom, majd féloldalasan állok, hogy megmaradt szárnyam vizslassam. Apámtól kettõt örököltem, fekete, mint minden démoné, de anyámtól eredõen ezüst erezettel van befutva. Sajnos, már csak egy. Egyszer nagyot hibáztam és megloptam egy démont, aki az életemet meghagyta ugyan, de a szárnyaim egyikét elvette. Éheztem, nem gondolkodtam, utólag persze már máshogy csinálnám. De már mindegy is. A gyógyító azt mondta, hogy ezzel az egyel nem tudok semmit sem csinálni – na nem mintha kettõvel tudtam volna repülni. Ez inkább csak díszítés, mert bár egész külsõmet undorítónak tartom, azért a szárnyamat szeretem nézni. Az szép.

A telefonom csörgésére megugrok picit. Hát igen, bár az emberi faj nem ért sokat, a technológiáikat átvettük és fejlesztjük ma is.
- Igen? – szólok bele álmatag hangon.
- Felkeltettelek? – hallom meg a vonal másik végén Adrastos mély, reszelõs hangját.
- Nem. Miért hívsz?
- Találtam neked munkát. Egy ismerõsöm partit szervez és el kellene takarítani utána a mocskot.
- Benne vagyok. Mire számítsak? Orgia vagy vacsoraparti? – Halkan nevet a kérdésre. Végig olyan, mintha suttogna, de nem szeszélybõl teszi, csupán nem beszélhet hangosan. Õ a démonok azon alfajának képviselõje, aki a hangjával képes ölni is.
- Nem lesznek testnedvek, legalábbis az ismerõsöm is ebben reménykedik. Érted megyek hajnalban.
- Te jössz el személyesen? – kérdezem ledöbbenve. Õ amolyan... királyféleség. Vagyon, rang, befolyás, egy hárem, annyi szolgáló, hogy egy kisebb falu lakosságát kitennék. Nemcsak vagyonos, hanem kérkedik is vele, tulajdonképpen azt sem tudtam, hogy tud vezetni.
- Fontos barát. Készülj el.

* * *

A hajnali nap elsõ sugarai már ébren és indulásra készen találnak. Aludtam, de úgy érzem, még mindig fáradt vagyok. Az esti vihar sajnos elvonult, mára már megint napsütés várható. Miközben várom Adrastost, azon gondolkodom, hogy hogy alakult ez így. Õ volt ugyanis az, aki letépte a szárnyamat. Tudom, meglepõ, de valahogyan mégis közel maradtunk egymáshoz. Na persze testi kapcsolat nem volt köztünk, hogy is lehetett volna... még csak a szagomtól is undorodik. Ha vele utazom, parfümöt kell használnom, amit ezen kívül csak akkor teszek, ha el akarok csábítani valakit. Még emlékszem a legutóbbira, bár nem volt teljesen tiszta a tudatom. Az arcára nem is teljesen emlékszem, csak a hihetetlenül kék szemekre, a végtelenül izgató hangjára és az illatára. Valahogy végig azt éreztem, amíg együtt voltunk, hogy tökéletesen passzolnak a parfümjeink. Nem tudom, milyen lény volt, talán démon... Adrastos mindenesetre nem tud a dologról, pedig talán õ áll a legközelebb ahhoz, amit a barátomnak hívhatok. Miután megbüntetett a lopásért, maga vitt el a gyógyítóhoz és azóta is megjelenik, elég gyakran, hogy munkát szerezzen nekem. Ha végképp nincs semmi, nála takarítok, bár azt nem szeretem. Ott mindig vannak testnedvek. Mindenféle.

Már a kocsiban ülök. Adrastos ma is lélegzetelállítóan gyönyörû. A haja a háta közepéig ér és olyan, akár az elfeké. Aranyszínû folyam. Bár õ maga nem féllény, tisztavérû démon.
- Szeretném, ha nem adnád oda magad neki – mondja.
- Miért ne? – vonom fel a szemöldököm.
- Mert õ nem a te súlycsoportod és nem akarlak holtan látni.
- Nem ölne meg engem, nem? Nem vagyunk már vadállatok, nem ölünk ösztönbõl. A vacsoraparti más, de a személyzet már mindenhol biztonságban van. – Felé fordulok. – Vagy nem tudja, hogy mi vagyok?
- Egyrészt nem is tudja – suttogja. – Másrészt elég nyugodt és kedves figura, de van benne valami furcsa, és szeretném, ha nem provokálnál semmit. Csak tedd a dolgod, ha végzel, hívj, de ne a lakásában várj meg. Indulj el és majd felveszlek.
- Te jössz értem is? – mosolygok rá. – Túl kedves vagy ma.
Nem felel, morran egyet, majd bekanyarodik egy mélygarázsba.
- Legfelsõ emelet, megtalálod, nincs ott más, csak az õ lakása. A neve Daemon. Csak okosan. – Még a suttogásából és kihallom, mennyire fáradt, gondolom itt volt õ maga is ezen a bulin. Ha most haza is megy, vagy aludni fog, vagy megint ájultra kefél valakit.

A lift halkan nyílik ki. Luxuskategóriás ez is, nem lep meg, hiszen õ a társadalmi elithez tartozik. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, ezen kívül is van még több lakása és mindegyik olyan, hogy az árából életem végéig fenntarthatnám magam.  

Ahogy Adrastos mondta, nincs itt más lakás, így ahhoz az egyhez megyek. Csengetek, mire meg is hallom bentrõl, hogy valaki az ajtóhoz közeledik. Kicsit izgatott vagyok, hiszen a démonok a maguk nemében mind csodaszépek, így szeretem nézni õket. Az ajtó nyitására nem nézek fel azonnal, nem tehetem meg mindig, hogy a szemükbe nézzek. Sokan nem viselik ezt el.
- Mit keresel te itt? – hallok meg egy hûvös hangot, ami mégis végigsimít a gerincemen, legyengítve még a térdeimet is.

„Mozogj...”

„Ne szoríts ennyire!”