Canada vagy Kanada, kinek ahogy tetszik. Végtelen hó borította síkságok, hatalmas nemzeti parkok, változatos panoráma. Hogy lehet az, hogy még soha sem jártam erre? Biztosan túlontúl unalmasnak tartottam. Elvégre havat láttam már eleget, na meg nemzeti parkot is. Az Egyesült Államokban van belőlük elég. De most mégis… izgatott vagyok. Elvégre nem minden nap kap az ember egy olyan ajánlatot, amivel engem csábítgattak pár hónapig. Először csak a telefonhívások és a találkozók egy állítólagosan jó nevű vállalat képviselőivel, majd az újságíró haverom kiszimatolta, hogy mekkora cápákról van szó. Na, ezek után nem volt számomra megállj. Annyi mindent nyúztam le róluk egy egy éves szerződésért cserébe amennyit csak tudtam. Ráadásul a szerződés kimondja, hogy bármerre is utazok, az utazás teljes költségét nekik kell állni (ugye ezen még semmi meglepő sincs), de még pluszba kapok minden országba egy apartmant, vagy egy egész házat a nevemre szólóan életem végéig, attól függ, hogy nekem mennyire tetszik az adott ország. És akkor még az egyéb juttatásokról nem is esett szó. Heti pár képért cserébe a kis cégüknek ez teljesen megéri. Ennyiből én kerestem volna mást, de hát ők a legjobbat akarták, és mint ahogyan az köztudott, nálam nincsen jobb. Még a szüleim is nagyon örültek ennek a hírnek, hiszen az ő logikájuk szerint egy teljes évet fogok egy helyben tölteni (hiába magyaráztam nekik, hogy szó sincs róla, nem csak kanadai képek kellenek a komoly öltönyös bácsiknak), és akkor lesz időm ismerkedni is és hátha összefutok egy kedves, okos, csinos, megkapó lánnyal, aki elrabolja a szívem. Hiába… még mindig nem mondtak le arról, hogy kinövöm a homoszexualitást. Annakidején elkönyvelték az én sajátos lázadásomnak és hiába téphettem a számat, hiába állítottam be minden hímnemű partneremmel, egyszerűen nem. Valami blokkolja agyukban ezt az információt, vagy ha éppen nem csinálnak úgy, mintha hetero lennék, akkor az aktuális partnerem kezdik nekem kibeszélni. Hogy mennyire nem áll jól a szeme se… De… féltenek, szeretnek… én is őket… el kell viselni. Talán egy nap hozzászoknak ahhoz a gondolathoz, hogy nem lesz unokájuk.
Na de hol is lesz az én kedves kuckóm? Nem túl nagy a város, és így jobban körülnézve… az a kevés lakos, aki kidugja az orrát ilyen időben, sem túl szimpatikus. Olyan rondán néznek. Bár tudnám miért. Átmennek az út túloldalára, összesúgnak, rosszallóan méregetnek. Lassan már nem kívánatos személynek érzem magam. Pedig én úgy hallottam, hogy Kanadában kedvesek az emberek. Na mindegy. Ha már nagyon elviselhetetlen lesz, akkor úgyis leléphetek. Már kezdem megbánni, hogy a a városközpontban kiszálltam a taxiból, mondván, hogy szeretném felfedezni a terepet. Komolyan… kívül van az alsógatyám, vagy mi a jó isten?
De még pár utcányit kell elviselnem a rideg fogadtatást, hogy egy egész csinos kis téren megpillanthassak egy jó vastag kabátba öltözött alakot egy táblával a kezében, amin az én nevem díszeleg egyszerű, nyomtatott betűkkel. A didergő férfi először észre sem vesz, tüntetően átnéz rajtam, majd amikor rájön, hogy kétségkívül felé igyekszem, a szemei elkerekednek.
-Jó napot! Niven Aube. Elnézést a késésért. – abszolút nem tudom, hogy késtem-e vagy sem, de valamivel muszáj kizökkenteni.
Kissé zavartan viszonozza az üdvözlésem, majd kezet rázva bemutatkozik ő is, és már indulunk is. Legnagyobb sajnálatomra azonban egy teljesen luxus lakosztályt kapok átlagos hotelben. Persze, tökéletes, de… szerette volna megismerni Kanada építészetét is. Meg különben is, jobban szeretem a faházikókat, amiket nem fűtenek agyon, mint ezt. De mindegy, egy-két hétig kibírjuk, ahogyan öt napig elviseltem a Szaharát is. Kedves kísérőm, Androu, aki zavartan kalapál a kezével és össze-vissza magyaráz valamit, látszólag minél előbb meg akar szabadulni tőlem. Már a kilincset fogja és köszön is.
-Elnézést, egy pillanatra. Lenne egy apró kérdésem. – idegesen pillant vissza a jól ismert művigyorral.
- Mi lenne az?
- Miért van az, hogy mindenki megbámul, és nagy ívben elkerülnek. Maga is csak azóta viselkedik így… ne nézzen rám úgy, mint aki nem tudja, hogy miről beszélek! – húzom össze szigorúan a szemöldököm, mire Androu a nyakkendőjét kezdi birizgálni, és szinte látom, hogy bármit megadna azért, hogy ne velem kelljen egy légtérben tartózkodnia. – Az egész város xenofóbias, vagy mi?
- A helyzet az… hogy… - helyezi folyton a súlyt egyik lábáról a másikra - … hogy… mi… annyira nem szeretjük a … a… - akad el egy elkínzott grimasszal.
- A természetfotósokat? Az USA-belieket? Az albínókat? – vonom fel a szemöldököm minduntalan magasabbra és meglepő módon az utolsó kérdésnél jól hallható, megkönnyebbült sóhaj hagyja el vezetőm ajkait.
- Micsoda öröm ezt hallani! Már azt hittem, hogy egy vérjegesmedve tért a városunkba!
- Vérjegesmedve?
- Igen. Elég sokan élnek Kanadában, és be kell vallanunk, nem szívleljük őket. De ha ön albínó, akkor az mindent megváltoztat. Elnézést a furcsa viselkedésem miatt. – mosolyog immár őszintén, majd otthagyva engem a döbbenetemmel magával beszélgetve és nevetve távozik. – Albínó! Még hogy albínó! Erre nem is gondoltam! Ha ezt a többiek meghallják! Hahaha…
Én is mindenre gondoltam volna csak erre nem. Micsoda szerencse, hogy gyermekkorom óta azt kellett mondanom mindenkinek, hogy albínó vagyok! Vajon mit tenne, ha holnap azzal állnék elő, hogy a jegesmedvék mellé még egy vérpingvint is idevetett a sors az Antarktiszről? Bizonyára rám ragasztana egy táblát, vagy sírva elmenekülne, hogy többé ne is lásson. Dühít ez az egész…
***
Másnap érezhetően másképp viselkedik velem a szálloda személyzete, ahogyan sok más ember is a városban. Gyökeres egy változás… Biztos, hogy nem tartózkodom itt többet a kelleténél, sőt még ma gyorsan lecsekkolok egy erdőszéli kis kunyhót, kiveszem, beköltözök és bérelek egy autót. A terveim egyeztetem is Androu-val, aki van olyan kedves és teljesíti a kívánságom, szóval én mehetek fényképezni.
De hova? Bárkit is kérdezek mindenki csak ugyanazt a helyet javasolja, ami gondolom errefelé valami turisztikai látványosság lehet, abból viszont nem kérek. Azt már öt millióan biztos lefotózták. Hah… így sosem jutok előrébb. Muszáj lesz sátraznom. Gyorsan össze is pakolom a szükséges holmit, hátamra veszem a nagy túrazsákot az én kedvenc kis sátrammal, amin csak ki kell oldani a zipzárt és már fel is áll magától. Quechua sátor. Mi lenne velem nélküled? Ám mielőtt beszállhatnék a taxiba, ami kivisz a város legeslegszélére valami furcsa gyerekmese mászik a fülembe, amolyan urban legendának hangzik. Tiltott falu, ahol szörnyek élnek. Mégis miféle szörnyek élhetnek egy közönséges erdőben? De ha szörnyek nem is, akkor egy hátborzongatóan szép, hóval fedett régi település biztos van arra. Tökéletes téma akár egy fényképsorozathoz is. Manapság úgyis kelendőek az ilyenfajta ember által elhagyatott helyek.
Ám a hely megtalálása már nem megy olyan könnyen, mint én azt gondoltam. A térképen elvárásaimmal ellentétben nincs megjelölve és még térerő sincs, hogy utána érdeklődhessek. Remek. Nem azért, gyönyörű a hely és már nem egy remek fotót készítettem, de úgy fellelkesültem.
-Milyen sűrű ez az erdő… - suttogom, miközben felnézek a fák koronáira és levetem magamról a kabátom. El is felejtettem, hogy nem emberek között vagyok. Milyen más, mennyire kellemesebb így. Halk csobbanást hallok. Nicsak, valami állat, ami nem durmol téli álmot. Szépen, csendesen a hang irányába lopódzok, hogy egy hatalmas tó látványa ejtsen rabul, majd fényképezőgépem a nyakamból levéve az állatka után kutassak. De amivel ezüst íriszeim találkoznak az minden csak nem kicsi és nem is állatka. A lélegzetem is eláll, ahogyan először a hófehér, hosszú hajkorona, majd a hófehér, izmos test is felbukkan a felszínre. A vízcseppek gyöngyként ragyognak tökéletes testén és a smaragd szempár a legszebb sarki-fényt juttatja eszembe, ahogyan nyakában ékeskedő nyakékje is. Biztosan csak álmodok. Ilyen nem létezik. Miért nem mesélte nekem soha senki, hogy a vérjegesmedvék ilyen gyönyörűek? Muszáj… muszáj… nem bírom ki. Muszáj róla pár kép. Ki érdekel az életösztön? Egyszerűen kell.
Kellemesen elhelyezkedek, ügyelve arra, hogy takarásban legyek, majd csendben felállítom a mini-állványt is és kezdődhetek a kattogtatás! Megvárom azt a pillanatot, amikor újból a felszínre tör, majd a legtökéletesebb pillanatban mutatóujjam már meg is nyomta a gombot. Csupán azért, hogy a vaku halálra rémisszen. A kurva életbe! Elfelejtettem, hogy nem kapcsoltam ki az automatát! Ráadásul még a vérjegesmedve is észrevette! Istenem, istenem, most mit csináljak? Egyáltalán tudok valamit a jegesmedvékről? Semmit! Halat és fókát esznek az oké, meg, hogyha a Yellowstone-ban rám támad egy dühös maci, akkor tetszhalottat kell játszanom. De vele mégis mit csináljak?
-Ki van ott? – pillant felém, bár látom, hogy nem vett még észre. Orrával aprót szimatol, és vár. – Azt ajánlom, hogy bújj elő. Hidd el, te sem akarod, hogy odamenjek. – dörren fenyegetően a hangja. Igen… igaz… azt senki sem szeretné.
- Csak én. – állok fel és mosolygok bugyután a fényképezőgéppel a kezemben.
- És te ki vagy? – vonja fel a szemöldökét, és eddig nem néz ki úgy, mint aki ártani akar nekem, szóval kissé én is megnyugszok.
- Niven Aube. Egy egyszerű alaszkai természetfotós. – na igen… ha nem fogyatékos, akkor nem veszi be. Mégis miért lenne ilyen külsőm, ha egy egyszerű alaszkai lennék, ráadásul a szagom is biztosan más, mint a rendes embereké, ha már így szimatolt… Plusz, még a kabátom is levettem, ami alatt egy egyszerű póló volt… Niven, te olyan okos vagy!
Mikor elkezd felém jönni, ki a vízből, egyszerűen nem bírom ki, már megint. Szinte megbabonázva nézem, ahogyan közelít, és amikor partot ér leplezetlenül mérem végig. Istenem… ezt a testet… nem bánom, ha meghalok… már megérte…
-Mégis mennyire nézel hülyének? – áll meg előttem, és kitépi kezemből a kamerát.
- Tényleg természetfotós vagyok! – emelem fel a kezem, miközben hátrálok egy lépést. – Meg is nézheted az eddigi képeket. Nem hazudok. Meg a személyim is meg tudom mutatni, tényleg alaszkai vagyok.
- És milyen állat? – emeli rám morcosan a pillantását.
- Milyen állat? – bámulok rá értetlenül, majd hirtelen leesik. Persze! Majdnem ugyanolyan fehér mindenünk, de mégsem tartozunk egy fajba. Ez biztos leesett neki elsőre is. Merjem bevallani szárnyas létem?
- Pingvin… vérpingvin vagyok…
- Vérpingvin? – most rajta van az értetlenkedés sora.
- Igen, az. Ugye… ugye nem akarsz megenni? – pillantok fel rá akár egy kisangyal. – A képeket is kitörölheted. Csak bátran. Sőt! Megtarthatod a kamerát is! Van másik! Ha nem haragszol, én már nem is zavarok tovább. – intek egyet mosolyogva és már fordulok is meg. Csak ezt éljem túl! Másra azonban nem tudok gondolni... ha én vérjegesmedve lennék és egy hozzám hasonló idióta kis pingvin fotózgatna, miközben fürdök... akkor lehet szétcincálnám...
Szerkesztve Yoshiko által @ 2013. 05. 12. 10:51:25
-Volt némi dolgom még az egyik-másik ellenőrzés előtt, így felhörpintettem a kávét és elsétálok, mégis megállok egy pillanatra a szőke férfis plakát előtt. Érdekes. Kiragasztják. Ezek szerint túlélte?
Remek. Az azt jelenti hogy nem kell papírmunkával bajlódnom. Meg ha esetleg emlékszik is rám, remélem, kerülni fog, mint az ördög a szenteltvizet.
Nincs szükségem mindenféle kis szőke nyavalyásra, akik megkeverik az életem. Így is elég zűrös.
Hm, remélem amnéziát kapott.
Sétálok tovább, erős kívánsággal egy kis citromos sörért, fekete szívószállal, esetleg egy cigi… igen. Az most jól esne. Egy mézes cigi. Szeretem a különlegességeket.
Megdörren az ég és egyik szemöldököm megrezzenve figyelem, ahogy a felhők, mint valami dokumentumfilmen, tornyosulnak és égszakadás-földindulás. Eleredt az eső, de milyen istenesen… leszakadt az ég, mennydörgött, érzem, hogy a víz már a cipőmbe szivárog, elindulok tempósabban a fehér, modern épület felé.
Érzem, hogy valami nem stimmel. Megállok. Ez csak egy vihar, az isten áldjon meg, te ostoba liba! Fúj a szél, futózápor, majd eláll!
Futok befelé, kellemetlen lenne, ha túlzottan csapzottan kerülnék a főnök elé, hiszen mégiscsak egy cég fejese, még ha sehol sincs az én Uramhoz képes.
Az ajtóban egy férfi, egy bunkó paraszt feltaszajt, de pontosan esek, nem ütöm meg magam, csak azért esek el, mert feltűnő lenne, ha esetleg nem zuhannék a földre, de felírtam a képzeletbeli halállistámra. Halott vagy, döglött, mint egy kutya fogsz rinyálni az életedért!
-Veri az ördög a feleségét – jegyzem meg az előtérben csak úgy magamnak, miközben a tönkrement szoknyámból csavarom ki két kézzel a vizet majd lerúgom a cipőimet is, meztélláb csattogok végig az csarnokon. Nos, ez lehetetlenné teszi a munkát. Hátrafelé haladok, amikor megpillantom Vickyt, a kis titkárnőt, akit épp az excellek használatára tanítok.
-Juj de csúnyán eláztál! – sikkant fel. Ránézek. Nyilvánvalóan szarrá áztam.
-Tudsz adni valami váltást, kérlek? – mosolygok lágyan, mit sem sejtetve a bennem tomboló eszméletlen dühről.
-Persze, persze, ez természetes! A pasimnak vittem volna haza, de nem fog neki hiányozni! – kuncogja és azonnal egy összehajtott inget nyom a kezembe némi kutatás után. Férfiing. Belefér. Szexi lesz.
Meglátom az oly ismerős szőke fejet az egyik kanapéban terpeszkedve, összevillan a szemünk, az övé gúnyosan, az enyém hidegen.
Játszol, szöszi? Hm, szóval emlékszel? No, sebaj.
Ha szóba hozza, én nem tudok semmiről.
Elmegyek zuhanyozni, hála istennek, mivel van konditerem lent is, van zuhany is, és egy forró, csobogó tusolással ajándékozom meg magam. Csak az alsóneműm maradt száraz, felveszem, hajam kibomolva és félig szárazon hullámzott mögöttem. Meztélláb, némi erotikus csípőringással megyek a büféhez, kérni egy bögre forró teát, amikor látom, hogy a szöszi partnere odaint magukhoz. Ekkora surmót, visszaintek nekik, nem annyira illendően már. Kinek képzel, hogy itt integet nekem, mint egy kutyának? Büszkeség is van a világon. Egy másik asztalhoz telepedek, keresztbe dobom a lábaim, a combomon kicsit felcsúszik az ing, miközben a kifogástalanul sminkelt és öltözött Vickynek magyarázom elméletben a dolgokat, a kérdéseire fejből fújva a választ.
Az eszem azonban a szőke srácon járt. Kis naiv fiúcska… Mit akar tőlem? Ég a fülem, tudom, hogy engem néz. Nem mutatja, nem mondja, hogy emlékszik, hogy él és virul. Fura. Vicky bocsánatot kérve néz az órájára és elsiet, én pedig ott maradok. A fekete hajú srác ide jön, nem nézek fel az újságomból, de tudom, hogy ide jön.
-Elnézést, hölgyem – mondja, a hangja lágy és behízelgő. Felpillantok, csak úgy, flegma csábbal.
-Elnézem. Mit óhajt? – duruzsolom, az alsó gomb az ingen szétválik, megvillan a combom.
-Megbocsátja, ha a barátommal együtt az asztalához jönnénk, kicsit beszélgetni. Láttuk, hogy olyannyira egyedül ül, feltett szándékunk kicsit vigasztalni ázott helyzetében.
-Hm, milyen nagylelkűek. Természetesen, ha már ilyen nagylelkűen felajánlották – tártam felé a karom majd felhúztam a lábaim a szürke szövetfotelbe, mert már kicsit fázott a lábam.
Odatelepednek, farkasszemet néztem egy kicsit a szőke herceggel, majd beszélgettem pár félszót mindegyikkel. Kellemesen.
-Nem értem, uram, mit néz ennyire. Talán még nem látott férfiinget? – kérdezem incselkedve.
Karakter: Jesus Sirius Chrisopher Megjegyzés: (Kitának)
Próbálok továbbra is mosolyogni, de valahogy akármennyire is szeretném, nem megy.
Ez a töménytelen gonosz energia valahogy felőrli minden érzékem, így a vészjelzőim elnyomásán kívül nem igen tudok mást is csinálni…
Megszorítja a kezem, de mintha már nem is érzékelném. De hé… mi történik? Olyan… furcsa érzésem van…
- Nagyon örülök - mondja gúnyos hangon, én pedig kómás fejjel meredek rá. Basszus. Hirtelen úgy… a fejem mindjárt szétreped. Illetve nagyon álmos lettem. De hát miért? Én… én…
Már fel sem fogom lenéző pillantásának jelentését, kábé már a nevemnél elvesztettem a fonalat, és akárhogy is szeretném, nem találom meg.
- Öhm - nyelek egyet, nem, mintha segítene. Bár így sokkos állapotban is érzem, mennyire élvezi a dolgot. Fenébe. Kellett nekem kikezdeni vele. Nem szabadott volna! De milyen az Isten fia? Hát ilyen. Gyönyörű.
És puff. Már nem is érzékelek semmit. Halleluja. Asszem teszek egy kis látogatást drága apucimhoz…
***
Fellegek, aranypor, fényesség. Heh, szuper. Tényleg meghaltam. De tudok neki örülni. Na, hát akkor mit is kell ilyenkor tennem? Elvileg jelentenem kéne apámnak, hogy a testem elpatkolt.
De egészen ciki lenne ezzel odaállni elé, nem? Szóval nem fogom jelenteni. Akkor viszont kéne találni egy marhát, aki apám helyett szerez nekem egy új testet. Na nézzük csak, kivel vagyok jóban… kivel is? Ááááá…
Amíg ezen agyalok, az egyik felhő mögül egy csomó angyal tűnik elő, és mint a katonák, menetelnek be a másikba. Vagyis csak menetelnének, mivel a sor végén megpillantok egy szőke hajú, kék szemű angyalt, és már tudom is, ki az. Remek. Vele éppen jóba vagyok.
Vagyis… nagyon remélem, mert nem lenne jó, ha beköpne.
Óvatosan közelebb lopakodok a menethez, majd mikor már majdnem eltűnnek, a sor végéről kirántom a szöszi angyalt, aki a meglepettségtől először azt sem tudja, üssön-e vagy kiabáljon. Hogy mindkettőt megelőzzem, befogom a száját, és közelebb húzom magamhoz.
- Nyugi Gab, csak én vagyok! - súgom oda neki, de beletelik egy kis időbe, míg felismer.
De mikor ez megtörténik, elveszi a szájáról a kezem, és nagy szemekkel mered rám.
- Chris-sama? Ön itt? De ez azt jelenti, hogy…
- Kérlek, ne samázz itt nekem! - vágok a szavába, aztán könnyedén vállat vonok. - És igen, meghaltam.
Egy darabig elképedten bámul rám, aztán végül kapcsol.
- Értem… és hogyan?
- Hát, ezt én is szeretném tudni! - gondolkodok el, aztán megállítom az induló angyalkát, aki egyre csak azt magyarázza, hogy szólnunk kell apámnak.
De ha apámnak akartam volna szólni, akkor nem őt állítottam volna le. Ennyi esze lehetne.
- Ne szóljunk apámnak - mondom neki, ha már máshogy nem érti meg.
- Mért ne? - néz rám értetlenül, mire közelebb vonom magamhoz.
- Mert én azt mondtam - mondom egyszerűen, mire ő már ellenkezne is, de nem hagyom neki. - Figyelj, apám rövidesen úgy is magához hívatna, nem lenne jobb akkor beszámolni neki erről a kis incidensről? Most mihamarabb vissza kéne jutnom a Földre. Segíts nekem, Gabriel! - nézek rá cuki szemekkel, mire ő elgondolkodva vizslat, és naná, hogy nem olvad el a cicaképemtől. Sajnos rá már nem hat egy ideje ez a módszer.
És ez némely helyzetekben elég kellemetlen szokott lenni.
- Oké - egyezik végül bele. - De jó, ha tudod, hogy apád elől semmit sem titkolhatsz… - bah, az isteni dumát most későbbre!
- Igen-igen - reagálom gyorsan le, aztán már tolom is a Menny-Föld kapu irányába. Csak gyorsan legyek otthon… ez a lényeg!
***
- Gááááh! - ásítok egy hatalmasat, miközben Ron mellett ülve dobolok a kanapé szélén, és várom, hogy drága apucija megérkezzen végre. Állítólag beszélni akar velem valamiről, szerintem vagy megvenni akar, vagy előadást kérni, de nem vagyok vehető színész, tehát ez most ugrani fog.
- Fáradtnak tűnsz - jegyzi meg feketehajú barátom, én meg csak bólintok.
- Keveset aludtam. - Szar is, ha az embernek úgy kell kihalásznia a testét a szennyvízből.
Mert, hogy ez volt a szitu. Visszanéztük Gabbal, láttuk, ahogy a csaj ledob engem a kanárisba, azt is, ahogy ’véletlen’ belegurulok a vízbe, és megfulladok. Ez nem lett volna jó élmény, ha magamnál vagyok, úgyhogy köszönetet mondhatnék neki, hogy belőtt előle.
Nem is értem, Gab hogy tudta visszahozni ezt a testet. Másikat végül is nem adhatott. De ügyes. És azt is elértem, hogy csöndben maradjon. Jó vagyok, mint mindig.
- Holnap előadásod lesz, ugye?
- Ja, a Szentivánéji álom. Zuboly leszek. - Még jó, hogy nem ma van, mert Zuboly egy vicces karakter, én viszont jelenleg irtózok mindennemű vicctől. Nem vagyok valami mókás kedvembe.
- Az király! - És most csend. Ron nem tudja, mit mondjon, én meg nem akarok beszélni. Az apja sem jön, és a csend is jólesik most. Fáradt szemeimmel kilesek az ablakon, és akkor megpillantok valakit…
Ki van csípve, és kecsesen, lassan közelíti meg az épületet, ahol mi is vagyunk. A gonosz aurája idáig is eljut hozzám, Megborzongok, aztán elmosolyodom. Ideje használnom az erőm. Igen, nem szabadna bosszút állnom. Nem, mert Isten fia vagyok, de… néha mindenkinek ki kell rúgnia a hámból.
Showtime!
Észrevétlenül felemelem a kezem, aztán ökölbe szorítom. Az ég nagyot dörren, és az eső megered, mintha dézsából öntenék. Oh, asszem kicsit túlzásba vittem… ennek apám nem fog örülni. De érdekel is engem?
Ramon eközben ugyanúgy kipislog az ablakon, és ámuldozva nézi a gyorsan jött vihart.
- Oh, milyen szeszélyes időjárás - mondja, én meg csak helyeslően bólintok, majd az immár szaladó lány felé mutatok. Felé néz, és motyog valami „szegényt”, amire még jobban vigyorognom kell. Heh… valóban. „Szegény”.
Az ujjamat forgatva szabályozom az eső mennyiségét, a szél fúvását, hogy még jobban hátráltassam az én aranyos kis Phenelopém. Hirtelen olyan jó érzés lett ez a bosszú, hogy az is lehet, hogy felcsapok az ördög fiának.
Lehet, hogy kifizetődőbb lenne.
Végül ismét ökölbe szorítom a kezem, mire villámlik, a lány pedig épp az ajtó előtt beleszalad egy másik emberbe, aki ellöki magától, így a sárba esik. Oppá… lehet, hogy kicsit messzire mentem?
Végül is, az embereket már nem én irányítom.
Ramon halkan felkuncog mellettem, én meg félig rá pillantok. Ejnye na, de kárörvendő valaki… ez nem szép dolog, hiszen mégiscsak a fajtásáról van szó!
- Hát ez ciki - veti oda nekem, én meg a fejem a kezembe támasztom, és biccentek, hogy igen. Tovább már nem is nézem, mit csinál a csaj. Megbüntettem, és ennyi épp elég volt. Apám is csinált anno özönvizet. Ez nem sokkal volt másabb. Nem mondhatja, hogy nem ütöttem teljesen rá…
Ramon tovább szórakozik a dolgon, én meg egy sóhaj kíséretében lehunyom ma szemeim. Fáradt vagyok… legyen már vége!
-Ezt inkább én szerettem volna megkérdezni – mosolyog rám, és a kiszűrődő fénytől mintha ragyogna az arca. Összeszűkítem a szemem, és végigmérem.
Munkaszemmel.
A fizikuma kiváló, nálam egy-fél fejjel magasabb, minta-férfipéldány. A szemeiből és a hanghordozásából ítélve tanult, a mimikájából és a mozdulataiból pedig hogy vagy színész, vagy a színpadok világában mozog.
De mi a halált akar tőlem egy művészmajom?
-Olyan hirtelen mentél el az estélyről… ugye nincs nagyobb bajod? – kérdezi, miközben begyűjtöm az adatokat róla. Megfontolom a választ, és hirtelen csak az az ötlet jár a fejemben, hogy messze akarom tudni magamtól, mert bajt hozhat a fejemre.
-Miért tartozna rád? – szűkítem össze a szemeim ellenségesen.
-Mert nekem minden hölgy biztonsága fontos – vigyorodik el, de rezzenéstelen ellenségeskedéssel meredek a szemeibe pislogás nélkül. Összeszorítom a fogaim, ujjaimmal szórakozottam pattingatva a körmeim. Mi legyen veled, kicsi huszár? Fejlövés vagy lefejezés a dezertálás jutalma?
-Vicces – rezzent meg az orrom, hogy elfojtsak egy fintort. Miért is nem lövöm le mindjárt? Mire eldől, behúzom és majd elintézem valahogy. Persze előtte iszok még egy pohárral…
-Ugye tényleg nincs semmi bajod? – lépne közelebb, nekem pedig megrezzent a szemem, bár az ujjam a ravaszon még nem. Tiszta lenne, a két szeme közé…
-Ha lenne, akkor is megoldanám nélküled – ez kérlek, egy figyelmeztetés, hogy kopj le de kurva gyorsan, különben cafatokban sem találnak meg. Nem érti? Miért nem érti?
-Remek, akkor jólesne valami frissítő, hosszú volt idáig az út.
Megdöbbentő, mennyire vágyja a halált. Az öngyilkosságnak van egyszerűbb módja is…
-Akkor menj haza, és frissítsd fel magad – vicsorodok el egy pillanatra. Akadályozza a nyugodt, békés életem! A végén még önálló munkára fogom magam, és cafatokra tépem.
-Megtenném, csak… - néz a szemembe. Olyan nyálas képet vágott be hirtelen, hogy azt hittem, az orrára csukom az ajtót. A vért majd utána letörlöm. Kopj már le…
Vagy… hm… kajánul megvillan a szemem egy pillanatra, és valahogy engedékenyebbnek érezve magam egy terv körvonalazódik a fejemben. Ha túléli, túléli, mosom kezeimet…
-Kérlek, engedj be egy kicsit… - hülye csöves. Jól van, nesze, örüljél… Ameddig megteheted. Elkerekedett a szemem egy pillanatra, ahogy elképzeltem szétcsöpögni a lábtörlőmön, és hogy a nevetésem visszafojtsam, inkább becsukom az ajtót és kiakasztom a biztonsági láncot.
-De ne maradj soká – mosolygok, mint ahogy a farkas az áldozatára. Nem veszi észre… eegen, látni hogy szőke. Lassan lép be, körbenézegetve, én pedig sötét tekintettel követem. Kinek dolgozik? Normális fasz nem akaszkodik rám ennyire… de ha ki akar iktatni, nincs kegyelem. A mólóban végzi, divatos beton-sportcsukában.
-A konyha arra van, mindjárt hozom az italt – kanyarodok el a belső szobák felé, másik kezemmel az ellenkező irányba mutattam, hogy kotródjon a konyhába akkor. Bár első pillantásra láttam, hogy vagy bort, vagy a konyakot, esetleg bourbont preferálja, most nem válogat. Annak ismerheti az ízét, de a burzsoá köcsögje nem alacsonyodik le a sörözés szintjére.
A hálómba érve kivettem két doboz italt a beépített hűtőcskéből, majd az éjjeliszekrényemből az injekciós tűt is. Az egyiket a bontókupaknál finoman megszúrom, és az erős lónyugtató teljes tartalmát a citromos sörbe töltöm. Négyszáz centiliter… minden elismerésem az övé, ha már holnapra magához tér… vagy ha túléli.
Felmarkoltam két poharat, mert társaságban azért mégsem dívik üvegből inni, és elé csúsztatom a poharat meg a dobozt a feltunningolt tartalmával együtt. Előtte nyitom ki, gyanakvásra oka sem lehet, meg amúgy is, az ilyen bájmajmok soha nem szoktam elővigyázatosak lenni… Látom a pici fintort az orra körül, mire elégedetten megvillan a szemem. Tudtam. Életében még nem ivott ilyet. Győzelem, jackpot.
-Köszi – néz fel, én pedig felvonom a szemöldököm. Van mit. – Mi a neved?
Kinek dolgozol, te melegek bálványa?
-Pénelopé Slope – mondom, és lehajtott fejjel kortyolok a citromos sörömbe. Istenem, jól bírja, pedig amennyit megivott… egy lovat is kiütött volna már? Ki a halál ez a faszi?
-Sirius Christopher – mosolyog, és kezet nyújt. Rezzenéstelen arccal, meredten nézek rá, aztán lassan kezet fogok vele. A kézfogása határozott, de amikor megérintette a kezem, az arcán áttóduló érzelmeket nem tudtam nem észrevenni. Döbbenet, egy csipetnyi félelem, egy hintésnyi undor… kész a sokk-koktél. Próbál tovább mosolyogni, de a szája nem engedelmeskedik, a széle remegése elárulja. Én pedig nyugodtan várom a nyugtató hatását. A keze puha és elegáns, látni, hogy nem kétkezi munkát végez. Még egyszer megszorítom a kezét, kicsit keményebben, mint akartam, aztán visszaveszem, ami a tulajdonom.
-Nagyon örülök – mondom szemernyi iróniával a hangomban, és nagyot kortyolok a sörömből. A tekintete ugyanúgy mozdulatlan, rám szegeződik, de lassan ködösülni kezd. Úgy teszek, mintha nem venném észre, tovább körözök várakozóan az ujjam hegyével a pohár atomnyi szélén, halk csengő hangot kiváltva vele, és immáron leplezetten élvezettel nézem az imbolygását a széken.
-Öhm – nyel egyet és a nyakához nyúlna, én pedig félmosollyal és gúnyosan felvont szemöldökkel ülök továbbra is. Amikor pedig teljesen fennakadnak a szemei, egy pillanatra látom a szeme fehérjének véreres vásznát, előredőlne, de én egy lusta mozdulattal megakasztom a mutatóujjam a homloka közepén, és nem hagyom az asztalra borulni.
-Ejnye, beszélgetés közben elaludni – bugyborékol a kacagás a hangomból, és egy lusta mozdulattal megbököm az ujjammal, amivel eddig tartottam, mire hátradől és lepottyan a székről. Egy szívószálat dobok a sörösdobozba, utálok pohárból inni. Szórakozottan nézek arra a pontra, ahol eltűnt, aztán felé intek a pléhdobozzal, tósztra emelve.
-Csirió! – mosolygok édesen, és beleszívok.
***
Kiszállok az autóból, és körbenézek az elhagyatott telepen. Hm. Tökéletes lesz.
Nem ölöm meg, épp csak a nevét tudom. Kikaptam a zsákot a csomagtartóból, a vállamra kapom és egyszerűen hagyom a fölre puffanni, amikor elérem az a helyet, amit kinéztem magamnak. Leporolom a koszt a bőrkabátomról, és végighúzom a bőrkesztyűs kezemmel a szabadon álló derekam. Hát igen, magasított nyak, testhezálló nadrág-felső, de csak a derekamig ér. Mintha takargatnom kellene az alakom.
Két kézzel odébb lököm a csatornafedőt, és belekukkantok.
Jézusom… ettől a bukétól tuti magához tér.
Kinyitom a zsák száját és csak annyira, hogy a derekáig kilógjon belőle a tag megfogom a hónalja alatt, és beleeresztem a lyukba. Könnyedén eresztem, eleinte vigyázva, amíg le nem ér a lába, aztán gondolok egyet, és elengedem.
Hopsz, bocsi. Hehh…
A feje végigkopogott a lépcsőkön, aztán eldőlt.
-Hm. Bocs – szólok utána játékos hangon és csókot dobok felé – Au revoir, cheri – teszem rá vissza a csatornafedelet, és leporolom a nadrágomat. Finom csípőmozgással lépek vissza az autómhoz, beültem és némi fékcsikorgással elindultam hazafelé.
Másnap reggel felkeltem, és a naptárba néztem.
Az egyik vállalatba kell mennem, megnézi az új rendszert, amit terveztem. Meg betanítani a csak kicsit szőke, kicsit analfabéta titkárnőjét. Szegény lány panaszkodott, hogy merev a nyaka… heh.
Lezuhanyoztam, majd felöltözöm. A kosztüm sötétszürke szoknyájában, magassarkúban és fehér blúzban állok a tükör előtt, már elegánsan felcsavart konty a hajam, épp a szemceruzával bűvészkedek. Cicásra kihúzom a szemem felső ívét, halvány szájfénnyel kiemelem a rúzsom és elégedetten elmosolyodok. Nem is rossz. A rendes, szorgalmas egérke. Némi rejtett erotikával megfűszerezve.
Felkapom a táskám és a kosztüm zakócskáját, és kitipegek a magassarkúban. Beültem az autómba, és halk zene mellett az autópályára kerültem. Pici autós mobilom lóg a fülemnél, egy másik cég tűzfalát kell ellenőriznem, meg lett beszélve, az irodák után oda is benézek.
***
Az egyik cégnél végeztem, és a vékony kis ezüstórámra nézve élveztem, hogy van még időm egy jó kávéra. Könnyedén sétáltam végig a helyes kis sétálóutcán, magamhoz szorítva a dossziémat, leültem egy hangulatos kis kávézó teraszára.
Két fiatal srác épp akkor sétált el a terasz előtt, és az egyik hirdetőtáblára egy világoskék plakátot ragasztott fel, rajta egy művészi pózban álló szőke férfi fejével.
- Hm – mosolygok, és szórakozottan kavargatom a bécsi kávé habos tetejét.
Karakter: Jesus Sirius Chrisopher Megjegyzés: (Kitának)
Lassan követem utcáról utcára, majd látom, ahogy egy kihaltabb utcaszakasznál megáll, és csinál valamit a lábával. Felszisszen, én meg érdeklődve bámulom. De mégis mi történhetett vele? Egyre kíváncsibb vagyok. Tép egy darabot a ruhájából (még innen is hallom a szövet szakadását), aztán ismét elindul, már biztosabb léptekkel. Aztán elővesz valamit, és beszélni kezd. Szerintem mobil lesz az. Pár perc múlva érkezik is egy sárga taxi, amibe beszáll, és az autóval együtt eltűnik. Elvigyorodom. Jól tudom, hogy észrevett, és azt is, hogy nem akarja, hogy kövessem. De jobb dolgom nem lévén most akkor is ezt fogom tenni. Veszek egy nagy levegőt, és egy üres sikátorba lépek. Koncentrálok, így pár másodperc múlva elő is tűnnek hófehér szárnyaim. Még szerencse, hogy idő közben ködösebb lett az idő, így nagyobb az esély rá, hogy nem vesznek észre. A magasba emelkedek, és az érzéseimet követve kezdem keresni a lányt és a taxit (ha még benne van). Nem olyan könnyű ám engem lerázni, mint egyesek hiszik!
***
Ha sok időbe is telik, de végre elérek egy nagy ház elé. Kicsit távolabb visszaeresztem a szárnyaim, majd elgondolkodva indulok el az épület felé. Egészen olyan, mintha valami főhadiszállás lenne. A filmekben mindig ilyen van. De nem ez aggaszt igazán, hanem az, hogy a vészjósló energia nagy erővel támad ismét rám. Összeszorítom a szemeim, és pár percig csak némán koncentrálok, hogy lenyugodjak, aztán elindulok a ház felé. Megállok az ajtó előtt, és mélyen elgondolkodom rajta: vajon tényleg be akarok én menni? Hiszen ha annak a lánynak tényleg komolyabb baja volt, akkor ki tudja, hogy szerezte valójában a sérüléseket, és ki is ő valójában. Az aurájából érezve nem valami jó ember. Na de hé, én Isten fia vagyok! Nem rezelhetek be egy halandótól. Apu büszke lesz rám (meg én is magamra), gondoljunk erre. Így megemberelem magam, és a csengőhöz nyúlok. Kis csend, aztán valaki kinyitja résnyire az ajtót, és kikukucskál. Tudom már, ki az, ez az energia eltéveszthetetlen.
- Segíthetek? - néz végig rajtam a poklos lány, közel sem valami bizalmasan.
- Ezt inkább én szerettem volna megkérdezni - veszem fel a jobbik formám, ami ilyen sötét kisugárzás mellett azért bajosabban megy. - Olyan hirtelen mentél el az estélyről… ugye nincs nagyobb bajod? - nézek rá teljesen nyugodtan, és nagyon remélem, hogy nem bánja, ha tegezem. Bár ha bánja, ha nem, ezt fogom tenni, mert idősebb vagyok, jóval.
- Mért tartozna rád? - kérdi a csaj flegmán.
- Mert nekem minden hölgy biztonsága fontos - vigyorgom rá csábosan, bár azért ez nem minden lánynál szokott bejönni. Nyálas egy duma, de akár megnyerő is lehet!
- Vicces - fintorog a barna hajú, aztán már csukná is vissza az ajtót, de a kezemmel megállítom, és a szemébe nézek.
- Ugye tényleg nincs semmi bajod? - kérdem komolyabb stílusra váltva.
- Ha lenne, akkor is megoldanám nélküled - mosolyog vissza rám kissé gúnyosan. Véleményem szerint nagyon elege van belőlem, de kit érdekel? Néha az emberek idegeire tudok menni, és sajna ez éppen egy olyan nap.
- Remek, akkor jólesne valami frissítő, hosszú volt idáig az út - sóhajtom fáradtan, bár csak kamu, hogy elfáradtam, mivel marhára nem, csak szeretnék jobban körülnézni a lakásában. Igen, tudom, hogy ez pofátlanság, meg minden, de isteni célokat szolgál. Meg kell tudnom, honnan ez a szörnyű kisugárzás.
- Akkor menj haza, és frissítsd fel magad. - Ez a csaj nehezebb eset, mint gondoltam. De nem is baj, szeretem, ha egy ember tudja a határokat!
- Megtenném, csak… - előveszem a legangyalibb és legcukibb nézésemet és mosolyomat, aminek eddig még egy ember sem tudott ellenállni (ha akarna, sem tudna, mivel van benne egy kis isteni bűbáj - ezt csak végső esetbe szabadna használnom, és ezt akár nevezhetjük annak is), és úgy nézek a szemébe ismét. - Kérlek, engedj be egy kicsit… - Ebbe már vegyült egy kis gyerekes ártatlanság is, bár én minden vagyok, csak gyerek nem. A lány szemei erre elkerekednek, aztán becsukja az ajtót, és láncok csörrenését hallani. Hm, mit mondtam, Isten fia az Isten fia…
- De ne maradj sokáig - tárja ki előttem az ajtót, én meg diadalittas képpel bólintok. győzelem, heh, csak most vigyázni kell, el ne hagyjam magam a sötét energiáktól. Régen vagyok már a szakmában (születésem óta), de azért nekem is vannak korlátaim, bár annyira gonosz talán nincs ez a csaj. Inkább csak mások által ilyen. Vagyis nagyon remélem…
Belépek a házba, és ámulva nézem a sok képet a falon, meg az ízléses berendezést, már csak itt az előtérben is. Hm, akárki is ez a lány, nem megy neki rosszul.
- A konyha arra van, mindjárt hozom az italt - elkanyarodik az egyik folyosón, én meg értetlenül nézek utána. Szóval ő nem a konyhába tartja a piát? Érdekes. De azért követem a mutatott irányt, és a helyiségbe érve leülök az egyik székre. A konyha is ugyanolyan szép, mint az eddig látott szobák. Takarosan berendezett, viszonylag nem olcsó cuccokkal. Magamra emlékeztet ez a hely, olyan nekem való.
Pokol csajszi hamarosan meg is érkezik egy üveggel meg két pohárral, az üvegben azt hiszem, valamilyen sör van. Hm, jól bírom az alkoholt, de nem mondhatnám, hogy túlzottan szeretem, főleg a sört nem. Az olyan… furcsa. Leül velem szemben, majd kinyitja a sörös üveget, és teletölti mindkettőnk poharát. Eddig nem vettem észre, de most szembetűnik, hogy még mindig eléggé sántikál. Vajon ha megkérdezném, miért, elmondaná? Mondjuk már az is elég bizarr lehet neki, hogy beengedett egy vadidegen embert a házába, csak azért, mert az szépen nézett rá. Hehe, hát erre most mit mondjak, ilyen előnyökkel is jár, ha az angyal nem e világi halandó.
- Köszi - nézek rá, miután nem nagy kedvvel, de kiiszom a pohár tartalmának a felét. - Mi a neved? - térek kissé személyesebb témára, bár abban semmi sincs, ha megkérdezem a nevét. Hacsak nem maffiózó, talán az igazi neve is lesz, amit mond.
- Pénelopé Slope - jön a válasz, de a lány nem néz vissza rám, csak a pohara alját szemlélgeti. Aranyos, pedig most nem is vetettem be az isteni bájaim…
- Sirius Christopher - mosolygom rá barátságosan, és az asztal fölött felé nyújtom a kezem. Gyanakodva bámul rám, majd lassan a kezét az enyémbe csúsztatja. Kis híján megrezzenek, mikor megérzem a testéből kiáradó energiát. Ejnye, ez rosszabb, mint gondoltam. Elég sok ember vérének az illatát érzem rajta. Ez a csaj vagy gyilkos, vagy boncnok, és a lábából ítélve nem az utóbbi. De továbbra is a jobb formámat mutatom, és próbálok nem a hulla rideg kéz energiáira koncentrálni. Ez persze ugye nem nagyon megy, mert isteni képesség, hogy akkor is érzem a rosszat, ha nem akarom. Néha kifejezetten nem jön kapóra, most se. Mert akárhogy akarok, nem tudok másra figyelni, csak Pénelopé hideg, merev kezére…
Csak beszél és beszél, én pedig mosolyogva érintem meg néha a karját, lesöpörtem egy nem létező porszemet a makulátlan felöltőjéről, egyszóval gőzerővel csábítom el. Fiatal vagyok, könnyedén ment. Az idő telt, én pedig lágyan adagolva közvetítettem felé a jeleket, hogy igazán nyomaszt ez a sok ember, talán élvezhetnénk csak egymás társaságát is… rettenetesen, szinte már unalmasan könnyedén bekapja a horgot. De mit lehet tenni…
Alig egy óra múlva már egy, „kibérelt” hátsóirodaszerű helyiségben vagyunk, és olyasformán állok be, hogy csak a szemeim villognak a holdfényben. Finom csípőingatással sétálom körbe a hatalmas asztalt, végigsimítom az ujjaimmal, majd visszasétálok a férfihoz. Megfogja a kezem, magához ránt, erőszakosan az ajkaimra szorítja a száját. Elvigyorodtam. A kanapéra lököm, lassan feljebb húzom az estélyi szoknyáját és lassan, kéjes mosollyal az ölébe helyezkedek. Újból megcsókol, én pedig utálkozva viszonzom.
Ki kell iktatni.
A nyakamhoz hajol és mélyen belecsókol, a hajamba túr szétbarmolva a frizurámat, nekem pedig szappanért ordít a bőröm. Kéjesen felsóhajtok és átkarolom a fejét, ujjaimmal a fülét cirógatom, majd másik kezemmel finoman feljebb kényszerítem az állánál fogva. Óvatos csókot nyomtam az ajkaira, a combomnál éreztem a merevedését. A holdfény pont csak az arcomat világította meg, és láttam, hogy az arckifejezésem láttán elszörnyed. Elordítja magát, mire megszorítom az állát, és a feje másik oldalát átkarolva egy hirtelen roppantással eltöröm a nyakát. A kezei még mereven szorongatják a derekam, aztán meghallom a kiáltásokat kívülről és a dobbanó hangokat.
Az ajtó betörik, és két kétajtós szekrény ront be a szobába. Pillanatok alatt felmérik a helyzetet, előrántják a pisztolyaikat, és rám szegeződnek a Magnumok ezüstös, hangtompítós csövei.
Azonnal reagálok. Egy dobással a volt kliens kerül felülre, így a golyók az ő testét szaggatják szét. Egy mégis átszalad a gyomránál, és mélyen megállapodik a combomban. Felnyögtem, de szerencsére az adrenalinlökettől nem érzem a fájdalmat. A főnökük testét az egyikükhöz vágom, felkapok egy levélnyitó tőrt az asztalról, és széles vágást ejtek az egyik testőr mellkasán, majd beleállítom a másik férfi homlokába.
Még kétszer tüzelnek, de a fájdalomtól már nem céloz pontosan. A háta mögé kerülök, egy hirtelen mozdulattal kiemelem az ötös és hatos gerinccsigolyáját, majd egy hirtelen mozdulattal visszaütöm, ami elvágta a gerincvelőt. Holtan, némán, csak egy halk puffanással esik össze az a hatalmas test. Állok még két pillanatig, hogy összeszedjem magam, azután minden rám emlékeztető holmit összeszedek, és kisétálok az irodából. Az ajtót pedánsan becsukom magam mögött és a vékonyka, elegáns órára lesek. Két óra múlt el, egy órával az időpont lejárta előtt végeztem. Tökéletes. Mivel szörnyen nézek ki, nem megyek vissza a kiállításra, egyenes háttal sétálok ki a hátsó kijáraton.
A sikátorban kezdett el fájni a combom. Egy határozottabb lépésnél belenyilallt a fájdalom, és magassarkúban ez kimondottan veszélyes játszma. A sebre tettem a kezem, és éreztem, ahogy az izmaim máris lángolni kezdenek.
Benne maradt a golyó.
-Basszus – káromkodom el magam, és kibicegek a sikátorból. Kiengedem a hajam, beletúrok, hogy kicsit felfrissítsem magam, de a lábam még nem fáj annyira, hogy teljesen lesántuljak tőle. Viszont taxit kell hívnom, mert ha a golyó mélyebbre megy, komolyan bedurranhat tőle a lábam. A ruhám elszakadt a golyó miatt, na szép… Felemelem a tekintetem és egy pillanatra, egy gondolatnyi időre meghökkenve nézek farkasszemet az előttem álló férfival.
Ez az a szellem-srác.
-Hé, jól vagy? – mondja, de elmegyek mellette.
-Persze – vetem oda neki. Ne kövess… kedves arca van, szinte már szép is, mintha egy tizenhatodik századi romantikus festményről lépett volna le. Ne üsd bele az orrod mások dolgaiba!
-Ne segítsek… - lép utánam mégis egyet, és ennyi butaságtól érzem, hogy kezd felmenni a vércukrom.
-Nem kell – sziszegem neki bosszúsan, és kiegyenesedtem. Mintha nem is lett volna seb a lábamon, kényszerítem magam, hogy ne bicegjek.
Egy utcával odább viszont már nem sikerült. Felnyögök a fájdalomra, és bosszúsan támaszkodom a falnak. Belépek az egyik, viszonylag tiszta hátsó utcába, és összeszorítom a fogaim. Egyetlen mozdulattal megtépem a nehéz organza és szatén anyagot a szakadásnál, így éppen félcombig ér. A seb nem súlyos, de mély és ronda. Magamra erőltek egy közömbös arcot, és egy darab ronggyal, aki anno a ruhám volt, elkötöm fölötte. Otthon ki kell vágnom. Meg össze kell varrnom, fertőtlenítés.
Sóhajtok egyet, és kilibegek. Már nem fáj annyira. Előkapom a mobilt a körömpiszoknyi retikülből, és hívok egy taxit.
Égni kezd a tarkóm, mielőtt beszállok a sárga kocsiba, körbenézek. A szőke haj kirívó, csak a hülye nem venné észre. Direkt egy utcával arrébbi címet mondtam be, de hát fiatal férfi. Ki az a hülye, aki követne egy olyan embert, aki nyilvánvalóan le akarja rázni?
Kifizettem a sofőrt, aki nyilvánvalóan stírölte a combom, de felemeltem a szemöldököm, mire visszafordul. Becsapom az ajtót, megvárom amíg elhajt, és könnyedén hazatipegek. Beütöm a kódot, ami kikapcsolja a riasztókat, és otthon ledobom magam a kanapéra. Elég… sűrű estém volt. A sebből még mindig szivárgott a vér, félő, hogy összekenem a kanapét, de beütöttem a biztosító kódot a számítógépembe. Kijött a cégem logója, és miközben kinyílt az ablak, magamhoz veszek egy kést meg kötszert, és kifutok a fertőtlenítőért is.
Feladat elvégezve.
-Naná – mormogom, és leütöm a megfelelő billentyűket. Az elfogadás elmegy, én pedig ledobhatom magamról a ruha cafatjait, és átsétálok, kényelmesen eldőlök. Kell egy kis nyugalom, amíg nekiállok felszabni az izmaimat.
Összeszorítom a seb fölött nem sokkal beleszúrok egy tűt, és érzéstelenítőt nyomok a lábamba. A késsel gyorsan, egyetlen mozdulattal feltépem a seb két szélét, és kitapintom, milyen mélyre ment a golyó.
Még azt sem érzem, ha megszorongatom a vágást.
Két ujjal finoman a sebbe nyúlok, Amíg meg nem érzem a forró, gyulladt izmot, benne az összegyűrődött golyót. Itt már fájt. Felszisszentem, levegő után kapkodtam, a homlokom úszik a hideg verítékben.
De kint van. Lihegve dőltem el, és egy törülközőt szorítottam a sebre. Mire összeszedtem magam, felültem, összeszabom a sebet és bekötözöm. Kicsit sántítva megyek a hűtőhöz, előkapok egy doboz citromos sört, mosolyogva, elégedetten dobok bele egy fekete szívószálat, elpakolok magam után.
Lőtt sebbel nem mehetek korházba, hiszen minden késeléses és lőtt esetet jelenteni kell a rendőrségénél, ami nálam nem megengedett.
Felpittyent az előszobában a telefon, én pedig felkapom a fejem. Valaki van kint, és vagy bebocsátást vár, vagy be akar lógni. Leteszem az italt a dohányzóasztalkára, és óvatosan, gyanakodva sétálok ki az előszobába. Kihúzom a kinti fiókos szekrény felső részét, és az ujjaimat a hangtompítós Colt ravaszára fonom. Kinyitottam az ajtót, persze a lánc be van akasztva. Kinézek.
Karakter: Jesus Sirius Chrisopher Megjegyzés: (Kitának)
Tulajdonképpen mindig is odavoltam a színművészetért. A színművészetért, de más művészetért nem! Engem a színes pacák forgataga, vagy az össze-vissza húzott csíkok tömkelege valahogy nem kápráztat el. Talán azért nem, mert ezek teljesen emberi fejekből kipattant dolgok. Nem, mintha a színészet nem ugyanez lenne, de azért az mégiscsak más. Ha színészkedsz, eltakarod az igazi valód, az leszel, akinek a közönség akar látni, és nagyon kevés rá az esély, hogy emiatt elítélnek. A rajzolásnál viszont azt veted lapra, ami valójában vagy. Ez túl egyértelmű, emitt elítélhetnek, és ugye ez az én helyzetemben nem lenne túl rózsás állapot. Nekem muszáj az emberek bizalmába férkőznöm, hogy eleget tegyek apám utasításainak. Amúgy maguk az emberek nem nagyon érdekelnek. Romlott lények, talán nem is olyan sok idő múlva mindegyik kárhozatra jut. Persze nekem erre nem szabad gondolni, mert a felsőbbrendű lényeknek csak optimistának szabad lenni. A feladat az első, más nem számít.
- Vigyél el mást - dobom le a jegyeket az asztalra. Eleget néztem ezt a sok csipkét.
- De ne már! Gyere el, nem kell sokat maradnod! Légyszi, nem akarok Leonával menni! - áll elém Ramon könyörgő szemekkel, és beveti a kiscica nézését, amivel általában mindenkit elkápráztat, csak engem nem. Ramon amúgy egy mondhatni jó barátom a színházból. Sok darabban szerepelünk együtt. Leona pedig az unokahúga, akivel valójában el kéne mennie erre az estélyre. A baj csak az, hogy utálja a húgát, és azt meg nem csinálhatja meg, hogy egyedül megy (legalábbis szerinte).
- Én meg egyáltalán nem akarok elmenni. Szedj fel egy csajt, és nyomás - rázom a fejem konokul. Engem nehéz meggyőzni.
- Nem lehet, arra anyuék rájönnének, és nem lenne nyugtom egy hónapig. Tisztább, ha olyannal megyek, akit már régebb óta ismerek. - Gratulálok neki, van itt még ezer másik ember is, akit már régebb óta ismer. Hogy mért éppen engem kell mindig az őrületbe kergetnie?!
- Akkor keresd meg egy másik ismerősöd.
- Ne legyél már ilyen! Csak egy pár óra! Nem halsz bele!
- De igen.
Így utólag már nem is értem, mért mondtam a végére mégis igent. Szerintem az lehetett az oka, hogy beszélt valami „Egy hétig én fizetem a vacsorád”-ról is. Így már mindjárt más, ha fizet érte (általában a vacsim szokott a legdrágább lenni)… Had örüljön pár óráig a társaságomnak. Aztán majd úgyis megbánja a számlánál, hogy az én fejemet fájdította ezzel.
***
Egész hamar elment ez a nap. Sokat voltam Trisztán, még többet Rómeó. Milyen jó, hogy ezeket a szerepeket nem lehet megunni. Most éppen egy kocsiból szállok ki, valami nagy épület előtt, ahol sok ember álldogál. Milyen sokan szeretik itt pazarolni az idejüket. Egyenesen sajnálom, hogy én is köztük vagyok.
- Meglátod, jó lesz - mosolyog rám fekete hajú barátom, mikor végre bejutva a helyiségbe bejelentkezünk.
- Igen, persze. Kaviárt is kérek a vacsihoz - vigyorgom vissza rá angyalian (ebbe profi vagyok), Ramon meg csak a száját húzogatva elsétál mellőlem. De jó, most egyedül gyönyörködhetem ezekben a… a… mi is van ezen a képen? Egy rózsaszín amőba, ahogy egy kék elefánttal sakkozik. Eh, asszem ez a fajta művészet nem jön be nekem. Legalábbis elemezni nem tudom, az hétszentség. Egy másik képhez megyek, de itt sem jobb a helyzet. Egy vasalófejű kutya, körülötte pedig macskák, amiknek elfelejtettek lábakat rajzolni. Várjunk csak, lehet, hogy ez egy karikatúra?
- Na, hogy tetszik az Utolsó vacsora? - lép mellém Ram két pohár pezsgővel, és az egyiket nekem nyújtja.
- Ja, hogy ez azt akarja ábrázolni - mosolyodom el szórakozottan, és elveszem tőle az italt. - Furcsa, én egészen mást vettem ki belőle. - Pedig még nem is ittam. De legalább már tudom, honnan jött a kutya. A bátyám sose volt valami fotogén, hehe!
- Elég csak elolvasni az alatta lévő cetlit, - mutat a fekete a kép címét leíró cédulára. - és rögtön összeáll.
- Még mindig ámulatba ejt, hogy mennyi eszed van - nézek rá közel sem olyan őszinte csodálattal, mire ő csak kinyújtja rám a nyelvét. Kölyök még, ezért nem veszem komolyan. Olyan egy évvel lehet fiatalabb tőlem (a testemtől), azt hiszem, még iskolába is jár. Egyetlen szerencséje, hogy apuci és anyuci pénzes. Különben messze nem ott tartana, ahol most van. De nem rossz gyerek, csak makacs, és ezt nagyon nem szeretem benne.
- Jó estét, fiúk! Jól érzitek magatokat? - lép mellénk egy olyan negyvenesnek tűnő úr, mi pedig már csak megszokásból is meghajolunk.
- Jó estét, uram! Persze, nagyon jól - válaszol a mellettem álló Ron, és mosolyog, ahogy társaságban mindig is szokott.
- Hogy van édesapád?
- Remekül, és üdvözletét küldi.
Ebből is meglátszik, hogy mennyire is számít a színészi tehetség. Ron egyenesen gyűlöli ezt az embert (az apja munkatársa, pénzes ficsúr, aki azt hiszi, minden az övé lehet - legalábbis Ron elmondása szerint), mégis úgy néz rá, mintha a legkedvesebb ismerőse lenne. Én szintén, csak egy kicsit visszafogottabban. A férfi ezután felőlem érdeklődik, én meg készségesen válaszolok a kérdéseire. Néhány szónál fel is csillan a szeme, az olyanoknál, mint „már egy jó pár éve elismert vagyok a szakmában”, vagy „elég jól keresek”. Ez a vén szivar szeretheti is, ha valakinek sok van a zsebébe, lerí róla, hogy mindene a pénz. Kicsit azért sajnálom. Nem lenne rossz ember, de a vagyona úgy tűnik eléggé a hatalmába kerítette. Vagy lehet, hogy más miatt van furcsa érzésem a közelében? Megérzem, ha egy emberrel nincs minden rendben (túl régóta ismerem már őket), és ennél kifejezetten zavar valami, és ha nem a zsebe az, akkor nem is tudom, mi.
Hamarosan csatlakozik hozzánk még egy fiú, azt hiszem, az úr közeli rokona lehet, mert eléggé hasonlít rá. Beszélgetünk minden hülyeségről, olyanokról, amik amúgy egyáltalán nem érdekelnek, de most Ramon kedvéért kivételezek. Neki ez fontos, bár nem is értem, miért. Valami emberi dolog lehet.
Aztán a tekintetem más felé téved, és meglátok egy egészen csinos lányt, aki épp erre felé pillant. Jól áll neki ez a fekete estélyi, ezzel az arccal egészen olyan, mintha egy porcelánbaba lenne. De azt hiszem, túl feltűnően néztem, mivel összeszűkített szemekkel pillant vissza rám. Heh, érdekes, körülötte is érzek valami furát, de ez még annál a fószernél is furcsább, és ilyet nem szeretek érezni. Veszélyes lány lehet, ha ilyen távolból is érzékelem a kisugárzását. Elfordul, és egy festményt kezd bámulni. Ilyen messziről nem tudom elolvasni, mi a címe, tehát nem veszek ki túl sokat belőle. A festészet nem az én asztalom.
- Nincs kedved még menni? - kérdi Ron, mivel időközben megszabadultunk két vallatónktól, úgyhogy újra csak ketten (meg századmagunkkal) vagyunk.
- Nincs - válaszolok, és még engem is meglep ez a kijelentésem. Valahogy úgy érzem, hogy maradnom kell. Sok itt a különös aurájú ember. Apám biztos örülne, ha részletesebb beszámolót adnék neki róluk.
Ron csak nagy szemekkel néz rám, aztán elmosolyodik. Nem győztél, arról ne is álmodj! Nem miattad maradok itt, magam miatt. Ez most elég egoistán hangzott, de ez az igazság. Ellépek a srác mellől, és az elé a kép elé megyek, aminél az előbb a lány volt. Elolvasom a címet, és így már mindjárt kivehetőbb lesz, mit akar ábrázolni. Pokol, jellemző. Az emberek szeretik eltúlozni a dolgokat, ha a képzeletről van szó. Ez a kép sem sokkal másabb, mint a többi. De valahogy úgy érzem, erősen összefüggésben van azzal, aki nemrég előtte állt. Ilyen szörnyű lenne?
Megfordulok, és a szememmel őt kezdem keresni. Hamar ki is szúrom. Azzal az úrral beszélget, akivel az előbb mi. Mosolyog és nevet, egyáltalán nem tűnik rossznak. Bár ki tudja… álszent egy népség az emberiség.
***
Egy óra múlva azért mégiscsak megunom, és Ramonnal együtt elhúzom a hajókötelet. Vagyis még nem, mert Ron leragadt néhány ki tudja milyen tömött zsebű férfinál, és azokkal diskurálgat, amíg én azt várom, hogy kitolja a hátsófelét. Pár perc alatt rájövök, hogy feleslegesen teszem. Már éppen indulnék gyalog hazafelé, mikor valami neszt hallok az éjszaka sötétjében. Gyanakodva nézek körbe, de nem látok senkit. Egy darabig. De aztán a nesz felerősödik, és léptek zaja is társul hozzá. A sötétségből pedig hamarosan kilép egy lány. Ismerem, legalábbis látásból. A Pokol képes csaj. Elég ramatyul néz ki. Kócos, és mintha sántikálna. Remélem, nem keveredett bele semmi zűrbe. Még egy ilyen helyen is bármi előfordulhat.
- Hé, jól vagy? - szólítom meg, mikor mellém ér. Félig rám pillant, a tekintete bizalmatlan.
- Persze - jön az egyszerű válasz. Van valami furcsa a hangjában.
- Ne segítsek… - mérem végig alaposabban, és még jobban megbizonyosodom róla, hogy eléggé megtépázott állapotban van. De vajon mért is? -… hazamenni? - Ez kicsit hülyén jött ki, pláne, hogy lerí róla, mennyire elővigyázatos. Nem is kéne válaszolnia ahhoz, hogy tudjam, mit fog mondani.
- Nem kell. - Ezt most kicsit flegmábban mondja, aztán sarkon fordul, és elviharzik. Hm, nem lehet jó napja. Ráadásul az estéje sem lesz éppen jó, mivel… Ramon még mindig beszélget. Én unatkozom, és nincs semmi dolgom. Ez a lány furcsa. Infót kéne gyűjteni apámnak. Mi jön le ebből? Hát az, hogy követni fogom…
Könnyedén álltam fel a térdelésből, és letöröltem a homlokomról az izzadságcseppeket. A nap melegen süt, szinte már-már elviselhetetlenség itt dolgozni a rózsák tövében, de mit lehetne tenni, ha utána gyönyörűek lesznek? Kinyújtóztatom a lábaimat, hogy kimenjen belőlük a zsibbadtság, és elégedetten konstatáltam, hogy a mai napra ennyi volt. Az ajtó előtt szórakozottan kopogtatom meg a kis névtáblácskámat: Pénelopé Slope, informatika és számítástechnikai tanácsadás. Besétálok a házba, becsukom az ablakokat, hogy a meleg ne jöhessen be akkora erővel, viharos gyorsasággal letusolok és végre leülhetek a televízió elé tévét nézni.
Szinte túl nagy a nyugalom, régen nem volt semmi komolyabb munkám, se egy adatbázis feltörés, maximum a tányérok törnek el ebben a nagy izgalomban… Bekapcsoltam a tévét, és nekiálltam filmet nézni. Egy hidegen gyöngyöző doboz német citromos sör áll előttem, amibe néha beleszürcsölök, csupán a hatás kedvéért.
Istenem, szinte már unalmas az életem, olyan kis nyugodt… Talán be kellene menni a városba, szórakozni, talán találni egy csak egy órácskára szóló balfaszt, akivel elüthetem az időmet, minden marhaságot összehord, én pedig lepattintom. Olcsó játék, megforgatom a szemeimet és szórakozottan térítgetem el apró mozdulatokkal a lecsapódott párát a sörösdobozról.
A dohányzóasztalka üveg felületén áll egy sötétbarna gyertya, ami kellemes fahéj és karamella-illattal árasztja el a szobát, mellette a kinyitott laptopom, amin most egy film letöltése fut.
Már csak tíz perc van, kilencven százalék, mindjárt megvan és csaphatok egy kis házimozi-estet… Majdhogynem büszkén nézek a gépre, hiszen ez a film vadiúj, és mégis a lehető legjobb minőségben tudtam megtalálni…
Pittyen egyet a gépem, én pedig automatikusan a monitorra nézek. A teljes kép elkékült, kijött rajta a foglalkoztató cég logója, ami lassan pörög, majd két ablak nyílik, ahol a kurzor villog, majd megjelennek a betűk is. Majdnem hogy fáradtan szusszantok egyet.
Új munka adódott. Elfogadja az adatokat?
Én meg azt hittem, hogy unalmas lesz az estém. Megnyomtam az Y-t, merthogy Yes. Azonnal pörögni kezdtek a számok és a betűk, majd csak meg kellett nyitnom. Ahogy olvastam a férfi jellemzését, érzem, hogy egy pici, gúnyos mosoly telepedik az arcomra. Mekkora egy perverz állat, fuj… a kis ablakban új szöveg jelenik meg. Egyoldalú az msn beszélgetés.
Fontos, hogy ne használjon golyós fegyvert. A legtisztább dolgot várjuk le, pontosan és hibátlanul, mint mindig. Nyaktörés. Elfogadja a feltételeket?
Megint lenyomtam az Y-t. Mit lehet tenni?
A férfi a kép alapján jó kiállású, de már korosodó úr, orbitális kapuzárási pánikkal. Nős ember létére na meg két gyerek apjaként a mániája luxusprostikkal szórakozni. Ezen a vonalon el lehet indulni, főleg, mivel a friss húst kedveli.
Undorodva dőlök hátra. De hogy ennyire friss legyen a hús…
A célpont ma este, 21:00-kor érkezik meg egy múzeumban megrendezett estélyre. Likvidálását az ezután terjedő legfeljebb háromórás időkorlátra szorítjuk. Elfogadja a feltételt?
Morogva, de lenyomom a helyeslő gombot. Ennyi erővel adhatnának egy villát a kezembe, hogy csináljak ötcsillagos kaját a beleiből… újabb betűk jelentek meg.
Meghívója elintézve, kérje Amelie Jones néven.
A kurzor tovább villog, majd a képernyő elsötétül, és visszaáll a monitor.
A FILMLETÖLTÉS MEGSZAKADT. ÚJRA? Y/N
Pedig már csak tíz perc volt hátra…
Kiszállok a taxiból, és óvatosan megérintettem a hajamat. Otthon könnyedén felkontyoltam, csupán az arcom két oldalán lógott egy-egy rövidebb tincs, ezen kívül a frufrum keretezte csak a finoman, de előnyösen kifestett arcomat.
A kiképzésen ezt is megtanították nekünk, nem csak azt, hogy hogyan tudod megölni az ellenfeled egy mozdulattal. Sötétszürke ruha van rajtam, egyszerű, picit magasított nyakkal, ujjatlan, háta szinte nem is volt, de a szoknyarésze egészen a földig ért. A hátamon pici, elegáns kabát, hogy szolidabb legyen. Édes mosollyal szállok ki az autóból, ujjaim közé csippentve a retikülöm bekopogok a magas sarkú cipőmben. Körbepillantottam, bemondtam a frissen kapott nevet a fogadott inasnak, aztán beléptem. Hatalmas volt, majdhogynem lenyűgöző méretekkel rendelkezett a terem, kidíszítve, ráadásként ott voltak a csodálatos művészeti alkotások…
Nekem itt dolgom van, munkám! Meg kell keresnem a célszemélyt, és még el is kell tűnnöm.
Meg akarom nézni azt a nyamvadt filmet.
Nem kell sokat várnom. Alig negyed óra alatt kiszúrom a tömegben, és nem feltűnően, de felé kerülök a hatalmas Rembrant képet nézve. Egy kisebb társasággal volt, összesen négyen ha lehettek, és láthatóan ő a társaság lelke. Észrevett engem, tudom, égni kezdett a tarkóm. Kacéran kapom el a pillantásom, és az egyik lelógó hajtincsemet kezdem csavargatni. Leeresztem a kezem és visszanézek. Az emberek, akikkel voltak, fontosnak látszottak. Nekem nincs velük dolgom.
Viszont az egyik egy nagyjából velem egyidős fiú megfogta a tekintetem. Kicsit elgondolkodva nézett rám, én pedig összehúzott szemmel viszonoztam a pillantását. Szinte furcsán szép volt férfi létére. Megkapóan szép. Elfordultam, és tovább néztem a hatalmas festményt, majd tovább léptem. Doré egyik festménye volt, egy hatalmas festmény a pokolban szenvedő bűnösökről.
Vajon én is idekerülök?
Egy kezet éreztem meg a hátamnál, ahogy végigsimít a hátamon, majd a látóterembe kerül egy pohár pezsgő is.
Bingó. Édesen mosolyogva fogadtam el, és vetettem meg egy pillantást a különös, szőke férfira, akinek kék szemei furcsamód röntgensugárként pásztázták a lelkem. Érdekes. Ezután minden figyelmem a vén perverz ügyfélre fordítottam.
