Hazataxizom, megírom a reklám forgatókönyvét, aztán megiszok pár liter kávét, Chopin-re hangolom a lakás minden szegletéből előbukkanó hangszórókat, és nekiállok festeni.
A nap már töri át a hajnal szűzhártyáját, amikor leteszem az ecsetet, és hátralépve végigmérem a vásznat.
Amberley Gabris, első nap. Vagány, önálló, határozott, a szerelmet hülyeségnek tartó fiatal nő.
Most kellene 24 órát aludni egyfolytában, de a kávé még tart, hamarabb pörgök a fejemen, vagy másén, minthogy ágyba bújjak. Egyedül.
Szóval zuhany, ruhacsere, a mai énem farmerben, pólóban és zakóban tolja. Elgondolkodom egy hajfestésen – mi illik a rózsaszínhez? – de aztán hagyom a francba, még marad ez a türkizkékzöld.
Nekiindulok a napnak.
***
A Megtestesült Sznob Gazdagság Épületének legfelső emeletének legvíájpíbb irodájában az igazgató, aki mellesleg egész jó csaj, összehúzott szemöldökkel nézegeti a lapokat, melyen a kampányuk arculatának adnék lendületet.
Nem sokáig tudja visszatartani a lelkesedését, máris kapja fel a telefont, egyszerre beszél 3 emberrel, s ecseteli, hogy ezzel az ötlettel még a dalai láma is az ügyfele lesz a Cégnek.
Előrehajolok.
- Az ÉN ötletemről beszél épp, hölgyem? – mosolyom megnyerő, de a hangomban benne van minden.
Érti.
Nekem csak egy kósza gondolat, egy kis kreatívkodás, neki milliókat hozó ötlet, de nem nyúlhat hozzá, mert a pirosra lakozott kisujjkörmét is leperelem róla.
Szemembe néz, acél a pillantása, ezzel mindent elér.
Másoknál.
De az én tekintetem meg gyémánt: áttetsző, bármilyen színű lehet – attól függ, mit teszek mögé. És soha, de soha nem olyan színű, mint amilyennek Te hiszed.
- Mr. Krystan, lekötelezne, ha szellemi termékét felhasználhatnánk a kampányunkban, valamint ha a design kialakításában segítségünkre lenne.
Hátradőlök, kinyújtom hosszú lábaimat, megszemlélem szakadt tornacipőmet – passzol a csilliárd dolláros zakómhoz, nyelvemmel megpöckölöm az ajkam alatti piercingemet.
Aztán a tekintélyt sugárzó íróasztal mögötti tekintélyt sugárzó bőrfotelben egyenes háttal, kimért tartásban ülő, tekintélyt sugárzó nőre tekintek, és elnevetem magam.
Kedvem lenne megfesteni magunkat, olyan gyönyörű ellentétpárként vagyunk itt ebben az irodában.
- Mr. Krystan... – kezdené a hölgy hűvös modorában, de közbevágok.
- Hívjon csak Joshuának. Miért jó az nekem, ha együtt dolgozom Önökkel?
Csillan a szeme, újra otthon érzi magát, számok, százalékok sorát fogom hallani mindjárt.
S lőn.
Mondja, de nem érdekel. Nyíltan lejjebb vándorol a tekintetem: elnézegetem az elegáns szabású kosztüm alá rejtett melleit.
40 körül lehet, még az annak a kornak a terméke, ahol nőként aligha juthatott az ember előbbre az osztályvezetői beosztásnál. Ő pedig egy egész hálózatláncot irányít. El kellett felejtenie női mivoltát, hogy komolyan vegyék. Elrejteni a testét, a mosolyát, kemény, szilárd, határozott vezetőnek kellett lennie a férfiak világában. Uralkodnia kell, mindig.
Hmmm.....
- Figyel rám, Mr. Krystan?
- Nem.
Belevigyorgok a jeges kék szemekbe.
- Nem érdekel, mennyit hoz nekem mindez a konyhára. – tekintetem az övébe kapcsolódik – azt akarom, hogy szopj le.
A nemlétező legyek zümmögése is megfagy a levegőben.
-Mit mondott?!
Szikráznak a szemek, a Kosztümbe bújt Hatalom jeges fuvallattal emelkedik fel székéből.
Tekintetem nem ereszti az övét.
- Azt akarom, hogy szopj le. Most.
Felállok, megkerülöm az íróasztalt, a bőrfotelhez sétálok, megállok előtte, visszanyomva őt a székébe.
Esélyes, hogy fél pillanaton belül 10 biztonsági őr zúduljon rám egy gombnyomásra, s hogy örökre a szennylapok címoldalán ragyogjon a képem,nevem.
Lassú mozdulattal oldom ki az övem, húzom le a cipzáram.
Ágyékom egy magasságban van a fejével.
A döbbenettől szólni, mozdulni sem tud.
Beletúrok a szorosan felfogott hajba, felemelem a fejét, hogy rám nézzen.
Becsuknám a szemem, hogy élvezzem, ahogy növekszem a szájában, de ahogy itt térdel előttem a Chanal kosztümjében a világ egyik legbefolyásosabb igazgatója, előttem, egy zöld hajú, széttetovált punk előtt – ezt a látványt el kell raktároznom a fejemben, minden kis részletét.
Meg kell festenem, ha már a fényképezőgépem nincs nálam.
Ahmmm... túl jól csinálja... ez így...
Hátralépek, felrántom őt a térdelésből, és nekilököm az íróasztalnak, ki tudja, mikre hasal rá, kit érdekel. Lenyomom a fejét, felhúzom a szoknyáját, eltépem a harisnyáját.
Hölgyem, dugták már meg a saját íróasztalán hátulról?
Belévágom – egy fél pillanatig nem foglalkozom vele, hogy nedves-e, fáj-e neki, akarja-e.
Minden leesik az íróasztalról, ahogy fehéredő ujjakkal próbál kapaszkodni durva lökéseim közben, az asztal széle a testébe vág.
Artikulátlan hangok jönnek csak ki a szájából.
Most nem kell fogalmaznia, diplomatikusnak lennie, uralkodnia – engedelmeskedik, behódol egy férfinak.
Ezért bármit megadott volna már évek óta.....
Kielégülten fütyörészve sétálok ki az épületből, be a kedvenc kocsmámba.
***
Puff.
Tom alatt reccsen a szék.
Beszél hozzám, olybá tűnik, de fogalmam sincs, hogy miről, ugyanis a fülembe épp a Massive Attack nyög.
Kivenné a fülhallgatót, de lecsapom a kezét, és végighallgatom a számot.
- Nnna. Most mondd.
- Kabbe. Ha nem keresnék rajtad milliókat, rohadtul kidobnálak.
- Ugyan, Tom. Az ügynököm vagy, én dobhatlak ki téged. Ami tán be is következhet, engem már rég nem kell eladni, ezt te is tudod.
- Mondtam már, hogy kabbe? – vigyorog a tarfejű haverom, és lecsap elém pár papírlapot – Szóval amit kértél: minden elérhető adat Amberley Gabrisről, aki most épp innen nem messze cseveg egy másik lánnyal egy kávézóban. Rohadtul nem volt izgalmas ám a házuk előtt parkolni órákig. Ki ez a csaj?
Vigyorogva dőlök hátra a székben, mohón olvasva az infókat.
- A következő kiállításom főszereplője. – meggyújtom a pipámat, cseresznyeillatú füst olvad a levegőbe - Mondjuk 12 kép, maximum. A rózsaszínke totál amuziális a szerelemre, saját bevallása szerint. Hát lássunk csodát.. úgy fogok udvarolni neki, hogy a csillagok is elsírják magukat gyönyörűségükben. Napról napra változik majd meg, és én lefestem ezt a változást. A végére a szeme megtelik rajongással, a szeretett férfi iránti vággyal, gondoskodással, a hernyóból pillangó lesz, und so weiter.
Felhörpintem Tom kávéját, mert az enyém már elfogyott, felkapom a zakómat, és csókot nyomok a kopasz fejre, és eliramodok ama bizonyos kávézó irányába.
Nem megyek be, hátamat a falnak vetem az ajtó mellett, és előkapom a telómat.
- Igen, tessék? – vattacukrolik bele a fülembe a hangja, de már itt is van mellettem, épp most lép ki az ajtón... nem vesz észre.
- Helló – köszönök illedelmesen, aztán vigyorogva hallgatom a sípolást. - Hé… nem szép dolog, csak így lecsapni – dörmögöm mosolyogva.
Lefagyva torpan meg, ahogy észrevesz. Először teljes döbbenet terül el az arcán, aztán gyorsan összekanalazza arcvonásait, rettentő szigort festve magára. Még a kezét is csípőre teszi, egyem meg, mint egy durcás kismókus.
Nem nevetem ki, csak élvezem a látványt, a nyelvpiercingemmel játszadozva.
- Nem szép dolog egy lányt csak úgy otthagyni az éjszaka közepén – morcoskodik 150 centis méltósága teljes tudatában.
- Valóban – ismerem be, ezzel nem tudok vitatkozni. Elővarázsolom a zsebemből a virágot, amit hajnalban csináltam neki pár maradék papírból és festékből.
- Ezt te csináltad?- Tétován nyúl felé, mintha nem tudná, tényleg neki szánom-e.
Cica, hát sosem kaptál még virágot fickótól? Vagy csak tényleg annyira tagadja a szerelem mindennemű megnyilvánulását, hogy ha adtak is volna neki, nem fogadta el?
- Várj… te követtél? – zökkent ki gondolataimból.
Megcsóválom a fejem.
- Követni sem kell, kirikítasz a tömegből – csillantom rá most épp borostyánszínű szemeimet.
Látszik rajta, hogy nem tud mit kezdeni velem, nem talál fogást rajtam – de ez nem újdonság.
- Köszi – emeli nagyasszonyosan arcához a papírrózsát. – De ne hidd, hogy ennyivel megúszod.
Hohóóó, a kiscica megint a körmeit próbálgatja. Leszek a gombolyagod, cicmó, csak aztán mire észbe kapsz, a fonal kiköti a kezedet, lábadat..
- Oh, csak nem meg leszek büntetve? – kapok a szívemhez, Oscar-díjas mimikával. Végre mosolyog... Jól áll neki.
- Olyasmi… mondjuk gyere el velem vásárolni.
- Shopping? – Döbbenek le kissé. Hát komolyan büntet a csaj.
- Majd meglátod – húz maga után nevetve.
Egy hobbiboltba toppanunk, rózsaszín kis vattacukrom kapásból elveszik a millió kis bizbasz között. Régesrég nem jártam ilyen helyen, de anno, amikor még csak gimisként művészkedtem, sokat megfordultam hasonló bigyóboltokban. Egy helyről ki is tiltottak, amikor az aktuális csajomat rávettem, hogy a boltban dobja le a ruháit, bekentem ragasztóval és ráborítottam egy csomó különböző gyöngyöt, kristályt. Veszettül jól nézett ki, de az idióta boltvezető nem várta meg, amíg lefotózom.
Az emberek olyan szűklátókörűek.
Vattacukorlányka lebukik, érdeklődve nézem, ahogy térdel előttem, de mégse spontán nyalókázhatnékja támadt, csak az alsó polcokon kutat.
- Látom gyakran jársz ide.
- Ühüm....innen szerzem be a legjobb kellékeket, ráadásul baráti áron.
- És… miért is hoztál magaddal? – firtatom. Vajon azóta kiguglizta, ki is vagyok, és most azt kéri majd, fessek neki valamit, és díszítsem szalagokkal meg fagyöngyökkel?
- Te akartál ma találkozni nem? – felesel olyan magabiztosan, amitől 10-ből 11 férfinek komoly ingerenciája támadna arra, hogy térdére fektesse a csajt, és elfenekelje.
– Amúgy is haragszom rád. De ha jófiú leszel, talán elhívlak a tavaszi szünetet ünneplő bulira szerdán.
Ó, nyuszimussz. Haragszol te a frászt, formálható vagy, olvadsz a kezeim közt, mint a gyurma.
Mégis... sokkal jobban érzem magam ez mellett a csaj mellett, mint a sok unalmas szupermodell között, akik mostanság körülvettek. Ennek a lánynak van... egyénisége.
- Rendben, baby. Jól meg leszel...- hatásszünet, amíg kitágulnak a pupillái - ...lepve.
Fruskásan hátradobja a haját,és mosolyát elrejtve válogat tovább a cuccok közt.
Kihasználom a lehetőséget, és kicsit arrébb vonulok, megejtek egy telefonhívást. Milyen jól is jön, ha az embernek gyakorlatilag mindenhol van ismerőse...
Visszacsellengek a rózsaszínke mellé, aki közben már kifizette a bigyóit.
- Gyerünk – fogom meg a kezét, és már indulnék is.
- Na persze – cövekel le elszánt tekintettel – és hova? Aztán félúton meg lelépsz, mert dolgod van, mi?
Na ebből elég.
Elakad a lélegzete,ahogy a falnak lököm, tenyerem a feje mellett csattan, lábam lába közt, arcunk közt csak centik, talán.
- Na ide figyelj, kiscica – hangom rekedt – tegnap este a legszívesebben hazavittelek volna, és addig duglak, amíg mozogsz.
Kikerekedő szemei szélesvásznat töltenének be.
Még közelebb hajolok hozzá, leheletem ajkát súrolja.
-Baj, ha én ennél többre értékellek? Ha ennél többet akarok tőled?
Szaggatottan veszi a levegőt, kislányos arcán pirosság terjed el, szemében tenger csillog. Tádám, megvan a következő kép: ez az arckifejezés.
- Mit? – nyögi ki végül.
Egy képsorozatot, arról, ahogy belémszeretsz. Megnyalom az ajkam, nyelvem csak egy milliméterre az ajkától. Elvigyorodok, megvonom a vállam.
- Még nem tudom – kacsintok rá – most épp azt, hogy bízd rám magad, gyere velem. Nem hagylak el útközben, ígérem.
Sétálunk, közben csiripel a lányka, egész mókás hallgatni őt. A hodálynagy, csupaüveg épület előtt megtorpan, szemöldökét felvonva néz rám, de mielőtt kérdezhetne, ezerkarátos mosolyomat rávillantva behúzom az ajtón. Majd végig a hallon, egy folyosón, még egyen, és még egyen. Közben idegesen rohangáló, headsetbe hadaró emberek mellett haladunk el, valamint ruhakupacok, cipőhalmok, papírok, erősítők, hatajtós szekrény méretű biztonságiak...
Na ja, a divatvilág krémjére vigyázni kell.
Benyitok a hangyaboly közepébe, magam után húzva az egyre sokkosabb vattacukorlányt.
- Joshua! – ugrik a nyakamba Kelly, a szőke ciklon, nem mellesleg a jelenkor egyik legfelkapottabb divattervezője – te szélhámos csavargó, évek óta nem láttalak, erre most csak úgy felhívsz, hogy szorítsak helyet a bemutatón a felfedezettednek? Különben is, ki az?
Elegánsan hátrébb lépek, finoman magam elé húzom Amberleyt.
- Kelly, ő itt Amberley Gabris, feltörekvő divattervező, a tehetségénél csak a haja szikrázóbb. Amberley, gondolom neked nem kell bemutatni a hölgyet. Kelly, ahogy kértem: tégy meg nekem ennyi szívességet.
A szőke divatfenomén – aki amúgy tré az ágyban – végigméri Amyt, csücsörít vörösre festett ajkával, majd rám pillant, megenyhül a tekintete, szinte olvad, aztán vissza Amyre.
- Rendben, Amberley. – csettint az ujjával, három modell ugrik elénk, egyik girhesebb, mint a másik, de most ez a menő – Három óra múlva lesz a show. Teljes outfitet tervezz addigra ezekre a lányokra, ahogy látod, itt most halomban áll a fölös anyag, ruha – használd, amihez kedved van. Hajrá.
Ezzel elvonul.
Amy áll, tátog. Majd rámnéz
- Hogy de hát miiiiii? – üti meg az ultrahangot.
Alig nevetem ki.
- Hallottad, baba, 3 óra múlva az általad kreált ruhákban fognak ezek a lányok végigdzsalni a kifutón. A helyedben nekiállnék.
Megfordulok, és eldobom magam egy kupac ruhán. Előveszem a telefonomat, és a következő 3 órát angry birds-el, szendergéssel és a fel-alá pörgő, nyelvét kidugva varró-horgoló-szabó lány figyelésével töltöm.
Tetszik.
Tetszik, ahogy teljesen belefeledkezik a munkába, nem érzékeli a környezetet, csak alkot. Ilyesmi lehetek én is kívülről, amikor festek. Vagy amikor zenét írok. Vagy amikor videót rendezek. Ésatöbbi. Legyen alkotás, hozzak létre valamit, ami még nem volt, ami nem hasonlít semmire – más nem számít.
*
Vonulnak fel a csilli lányok, szigorúan keresztbe lépkedve, olykor megzörgetve csontjaikat. Mikor tűnik le a csonti modellek divatja?
Nem nagyon köt le a show, semmi extra nincs, semmi inspiráló.
Csak akkor riadok fel szendergésemből, amikor az Amberley Gabris nevet hallom. Felpillantok, és látom, ahogy a nézőtéren kikerekednek a szemek a kifutón vonuló modellek láttán. Na igen... Teljesen más, mint amiket eddig láttunk. Lesz ebből a kiscsajból valami, azt mondom. Jobb esetben még le se kell feküdnie a divatvilág összes zsírdisznójával.
*
Forgatag ismét, öltönyök, omló selyemruhák, tornyos frizurák, fénylő ajkak. Csellengek a tömegbe, amíg ki nem szúrom a rózsaszín hajzuhatagot, meg alatta a kissé tanácstalanul álldogáló lányt. Megkapó látvány a farmershortos-tornacipős outfit a sok méregdrága holmiba öltözött divatmajom között.
Mögé lépek, elfújom a haját a füle elől.
- Te vagy itt a legszebb, törpilla – súgom a fülébe.
Összerezzen, megperdül, és már esik is nekem.
- Hogy tudtál ilyen helyzetbe hozni? Te... Te.. – csépeli az öklével a mellkasom, talán az arcomat akarná, de azt nem éri fel. – Utállak, te...
- Komolyan utálsz? – mosolygok rá kajánul, kezébe nyomva egy pohár pezsgőt, amit a mellettünk elsuhanó pingvin tálcájáról kapok le.
Az átélt izgalmaktól teljesen kipirult az arca, a szeme meg olyan, mint aki mindjárt sír. Örömében.
- Na jó, nem utállak. De ezek után már tényleg el kell mondanod, ki is vagy te, mert úgy tűnik... – nem tudja befejezni, mert rásimítom az ujjam az ajkára, elhallgattatva őt.
Ahogy érzem a puha, telt ajkát az ujjam alatt, nézem az izgatottságtól kipirult arcát, himnuszokat tudnék írni magamhoz, áldva az eszem, hogy délelőtt levezettem a... túltengő energiáimat. Mert még így is megkívántam most ezt a kiscsajt, de ha nem húzom azt a nőt, most tutira nem tudnék ellenállni a kísértésnek. Azzal meg füstbe menne minden.
Neeeem. Most szépen hazaviszem, vagy andalgunk valamerre, vagy amit akar, aztán kap egy hájperromantikus, leheletgyengéd, finom búcsúcsókot – semmi nyelv, Joshua!!! – és jó éjszakát, na meg persze szép álmokat kívánok neki.
Aztán megyek festeni: Amberley Gabris mai arcát.
- Had vigyelek el innen, vattacukorlány. Mesélek én neked bármiről, csak hagyjuk itt ezt a tömeget, nem osztom meg a látványodat sem mással.
Sosem zavart, ha fiúk vesznek körül, sőt perpillanat az sem zavar, hogy tőlem körülbelül két fejjel magasabbak ugrálnak körülöttem, és bármelyik pillanatban eltaposhatnának… De ők nem ilyenek. Mindegyik hatalmas kétajtós maci valójában egy figyelmes és aranyos srác, ha jól megismeri őket az ember.
Sőt néha még előny is, hogy alacsonyabb vagyok, így könnyebben ki tudom őket cselezni.
- Roood segíts zsákolni! – kuncogok fel, szép pördülésekkel kerülök ki pár „ellenfelet” majd Rod felé sietek, aki a palánknál vár, és felemel, hogy egy könnyed mozdulattal csaphassam a labdát a fémkarikába, belekapaszkodom, mivel hirtelen elenged.
- Hé! – sipítom elégedetlenül, mikor felröhögnek – Nem vicces, szedj le! Szedjetek le! – Valaki végre megfog, és leemel, majd Rod felé fordulok durcásan, aki álcázottan megijedve húzza össze magát.
- Ne, ne bánts – szinte felröhög mentegetőzése közben, elkezdem kergetni, majd mikor elkapom lerántom magamhoz, és fejét borzolva kap egy puszit arcára. Szinte már a hátán csüngök.
- De ha még egyszer fent mersz hagyni, letépem a tökeidet.
- Jól van, jól van – levakar magáról és folytatjuk a meccset. A következő menetnél a saroknak csapódik a labda, onnan pedig egyenesen a padok felé süvít végül egy rozzantan puccos alak mellett pattog el pár méterre, s ahogy mellé ér a labda, felkapja fejét. De furi… zöld haj, levetett ing amire firkál és öltöny mellette… igazán… furi alak.
- Bocsi, visszadobod? – kiabálok felé, és felém kapja szemeit, gyors végigmérés után harsányan nevet fel, majd újabb mustrálás követi. Hé, nem vagyok ingyen mozi!
- Hé, visszadobnád légyszi a labdát, vagy csak bambulsz ott tovább? – most már elszállt a maradék jóindulatom is, csípőre vágom kezeimet. Ráadásul még dögösen vigyorog is.
- Ki van csukva. – csak pislogok párat, hogy vajon jól hallottam e, de Norme gyorsabban kapcsol mint én.
- Kapd be – vakkantja felé morogva, majd maga megy a labdáért, és hozza vissza.
A srác elfekszik szint e a padon, jó hogy le nem pereg róla olyan laza, de próbálom figyelmen kívül hagyni, bármennyire is vonzó a szemnek az az élettel teli szempár, no meg az élénk haj. Az enyém sem különb, de az övé jobban rikít. Vajon mit keres rajta egy drága öltöny? Főleg amennyi testék van rajta… miféle mufti lehet?
Végül is… stílusa van… ha köcsög is, de van. Vegyük el a kedvét?
- Figyu... kevesen vagyunk... nem állsz be egy kicsit? – mögöttem a fiúk felhördülnek kérdésem hallatán, gondolom teljesen meglepte őket, nem is csodálom.
- Amberley, hülye vagy? Ki akar ezzel az öltönyös punkkal játszani? Úgyse tud… - valóban nem úgy néz ki, épp ezért - Igaz is... meg ilyen csiniben vagy... vagyis voltál...
Nem szólal meg, csak egy magabiztosan vigyorgó arckifejezéssel felkapja zakóját feltűrve ujját, és közelebb lép. Nagyon sunyi, biztos van rejtegetnivalója, kíváncsi vagyok. Vajon hány éves lehet?
- Mindegy, ha tud passzolni, meg elkapja a labdát, az már elég – mormolja kelletlenül Rod, de elengedem fülem mellett.
- Velünk hármunkkal leszel – mutatok magamra és két társamra, mikor elfordulok még fél szemmel látom ahogy megnyalja kiszáradt ajkának szélét. Sármos egy pasi, és elég rejtélyesnek tűnik a külsejét ítélve. Én meg ugye kíváncsi vagyok.
Kimerülten ülünk le a hosszú meccs végén a padokra, a srácok lassacskán oszolnak szét, én viszont a szépfiú mellett tanyázok le mosolyogva.
- Te tényleg tudsz kosarazni… amúgy Amberley vagyok.
- Joshua Kyrstan – hm… ismerősen cseng, de nem igazán ugrik be… lehet hallottam már valakitől, mindegy.
- És mindig az ingedre rajzolgatsz? Vagy csak a tavasz hatása? – hirtelen karomat megragadva ránt fel, és közelebb hajol arcomhoz.
- Gyere velem vattacukrot enni, amióta megláttalak, azért folyik a nyálam. – kidülledt szemekkel teljes sokkba merülve követem.
Igazán furi egy alak, de mindenek előtt vicces. Ahogy beszél, és amit mond pedig… nos érdekes.
Most viszont azon mosolygok, ahogy egy fáról lelógva eszik. Én tuti nem tudnék egy falatot sem lenyelni így.
Amíg az ő pofija tömve van, addig én szórakoztatom egyéb hülyeségekkel, amikkel minden nap szoktam a többieket fárasztani. Leugorva mellém ül a fűbe, elég közel.
- Van barátod? – szegezi nekem hirtelen a kérdést, és egy pillanatra elkomorulok, de nem hagyom hogy elvegye a jó kedvem ami eddig volt. Csak fej rázva válaszolok. - Éjjeli pajtásod? Aki alkalmanként karóba húz? – ez teljesen hülye? Egyrészt hogy kérdezhet ilyet, másrtészt alig ismerem, amúgy sem rá tartozik. - Szerelmed? Viszonzatlan?
- Dehogy! – sipítom félbeszakítva mielőtt nagyobb őrültségeket talál ki. Feh… - Miért kéne, hogy legyen bárki is? Egyedül teljesen jól elvagyok. Úgy beszélnek a szerelemről, mintha valami kötelező dolog lenne. Kitalálták, hogy létezik, örök és holtomiglan, de éppolyan lehetséges, hogy kamu az egész. – török ki hirtelen, és csak monológom végén veszem észre, hogy kicsit többet mondtam a kelleténél… mindegy, úgyis szeretem ezt terjeszteni. - De az embereket szeretem. – Teszem még hozzá, mire mosolyogva dől felém.
- Engem is? – kérdezi virgonc tekintettel.
- Hát... szimpatikus srác vagy. – válaszolok egyszerűen. Már amikor először megpillantottam, akkor érdekesnek találtam, de egy kis beszélgetés után lerí, hogy jó fej, akkor is ha vannak érdekes… dolgai. Például az ingre mázolás, aminek még mindig nem tudom az okát.
- Most rohanok – hirtelen ál fel mellőlem, mint akit megszállt valami – De… - még visszafordul felém, de elakad a mondatban.
- De este eljössz a 45. utca sarkán lévő Jam clubba, ahol hajnalig bulizunk – segítek befejezni a mondatot neki ártatlanul pillogva, szelíden mosolygó pofival. Alap, hogy igen a válasz.
~*~
Már javában megy az est, a fiúkkal ittam pár rövidet nagy kísérővel, mire végre megérkezik Josh. Mivel nem volt valami tartalmas „beszélgetés” avagy dülöngélés amiben az előbb volnam így kirohanva a körből pattanok felé, kába puszit nyomok arcára majd húzom magam után.
Együtt folytatjuk a mámorító ivászatot, egyre több az üres pohár, lassan üveg. Bódultan nevetve hagyom hogy összekenjen és leigya rólam a maradékot. Senki nem mert még ilyenre rávenni, lehet nem is sikerült volna, de túl jó ez az este.
- Táncolni akarok! – jön hirtelen az ötlet, ugyan úgy vonom magam után mint eddig, de most nem kézzel, csak csalogató mozdulatokkal. – Gyere te is… - intek felé, majd szó szerint húzom be a hömpölygő tánctérre, majd találok egy helyet.
- Ó, nem… nem így – rázza meg fejét, csak levakarhatatlan mosollyal értetlenkedve pislogok fel rá, mélyen néz a szemembe, puhán érint és simít végig. – Közelebb… - egyik kezemet megfogja összefűzve ujjainkat, másik keze derekamra siklik, és egy pillanatra megszűnik a környezet. - Gyere még közelebb... – követem halk utasítását ami csak néma tátogássá válik a dübörgő zenébe fulladva. Követem lábai és csípője mozgását, forr a vérem, az sem zavar, hogy a ritmus, az ütem nem egyezik mégis olyan vadító ahogy vezet. Egy igazi táncparketten érzem magam.
Kábán hagyom és élvezem a szenvedélyes mozdulatokat amitől megmoccan bennem egy különös, hívogató sóvár érzés. Még… még… soha ne legyen vége, tartson örökké.
Szabad kezem lassan kúszik fel rajta, vállába kapaszkodom, lassan felcsúszik karom nyakára, ujjaim hajába bújnak, de elhajolva forgat meg egyszer, kiszakítva bódult idillből, s mikor várnám hogy visszaránt magához elengedi kezem.
- Mennem kell – nem… nem tűnhet el megint minden szó nélkül hirtelen. Tetszik ez a sejtető rejtélyessége, de ez nem az a pillanat.
- Ugyan… maradj még. Vagy... – visszafordul felém, ajkamra harapok a gondolattól, ami ezer éve nem fordult meg a fejemben, de most ő előhozta belőlem. Különleges… nem hittem volna hogy valaha, valaki képes ezt így kicsalni. - Vagy kísérj haza...
Tenyere arcomra simul, közel hajol arcomhoz már épp epekednék felhajtva fejem, de fülemhez hajolva borzongat meg mélyen dörmögő suttogással.
- Holnap találkozunk, kedves. – csókol fültövemre majd elenged és elkezd kisétálni magamra hagyva, én pedig csak lesokkoltan nézek utána, ajkaim résnyire nyitva, kiráz a hideg a csalódottságtól, bár a levegő fülledt körülöttem. Most komolyan faképnél hagyott? Ez most… tényleg kiment…
Ez hülye… Ez a kretén itt hagyott felajzva…
Holnap találkozunk? Álmodozz róla szegecsvitéz. Szimpi voltál, de így elbasztad.
Kikecmergek feldúltan a tömegből, s ha nem lenne ez a fülledt erotikával teli levegő, akkor tuti hogy félig kijózanodtam volna, de így csak a dühtől tisztul az agyam, fortyog bennem harag.
A fiúkat kidőlve találom, nem is csodálom, mindig én nyerek ha piálásról van szó. Mindegy… nem félek egyedül hazamenni, és amúgy sem akarok senkit hazaráncigálni, talán így jobb is. A hideg levegőtől majd kitisztul a fejem, és nem leszek hót másnapos.
~*~
Bahh… végem van. Fáj a fejem… ez a tegnap este…
Nem, nem is szeretnék visszagondolni rá. Annyira jó volt, annyira élveztem az egészet mindaddig, míg az utolsó pillanatban vissza nem utasított. Hosszú idő után végre rászánom magam arra, hogy odaadjam magam valakinek, mert láttam benne valamit, mert éreztem azt a kis belső bizsergést, amit régóta nem, erre… csak úgy nemet mond. Időpocsékolás. Ezért nem bízok meg a pasikban ilyen téren. Mindegyik disznó.
Felülök az ágyon, szemem alatt dörgölve arcomat, ezzel a lehetőlegesen elkenődött sminkemet is rendezem amellett, hogy kidörzsölöm a kósza álmot a szemeimből. Csak ekkor veszem észre, a szoba másik sarkában lévő széken pihenő ruhakupacot. Hm? Már megint?
Elmosolyodom, ujjaimmal kifésülöm hajamat és ennyi már elég is hogy valamivel jobban érezzem magam. Szerencsére a tegnap esti hűvös levegőben a séta hazafelé egészen jól helyre tette a fejem, így a fejem is pár lüktetés után máris elcsitul.
Letotyogok egy kávéért, az éjjeli szekrényemen heverő táskából előhalászom a szipkámat, a cigit, majd az ablakba ülve kezdem meg a szombat reggeli rituálét, szemezgetve a széken heverő kupaccal. Anyu honnan szed össze ennyi kacatot? Nah mindegy, legalább ingyen alapanyagot kapok, és általában jó minőségű így fel tudom használni. Ahogy látom ez most használt ruhákból van, de nem olyan régiek csak egyszerűek.
Nos a reggeli kis ébresztőm annyiban különbözik a többitől, hogy nem szoktam cigizni a kávé mellé, most viszont kisebb szükségét érzem. Hahh…
Nah azt hiszem felébredtem.
Még pizsiben neki is állok, hisz fejben már nagyjából összeraktam azt, amit akartam. Van egy egyszerű kis farmer, amiből pár nyisszantással és öltéssel sortot csinálok, egy rózsaszín-fehér kockás blúz elejére a maradék farmer anyagból egy mellény szerű mintát formálok, még egy aprócska zsebre is futja, s ez után jön az a rész, amikor imádom nagymamámat, hogy megtanított horgolni.
Egy rózsaszín alapú, tarka rózsamintát horgolok, csak pár szirmot kap, középen egy gombbal rögzítem le. Egy kis rózsát kap a mellényke zsebe, egyet a sort, valamit egy kitűzőnek valót is csinálok, amit a táskámra tudok akasztani. Egy csini farmer táska, tele félgömb alakú szegecsekkel.
Tárcsázom egyik barátosnőmet, elmesélem neki, hogy most dobtam össze egy kis rucit amit felveszek, majd ha találkozunk akkor mesélek a tegnap estéről. Persze rögtön benne van, szereti a személyes kis pletyijeimet, jobban mondva történeteimet, ahogy én is az övékét.
Szeretek a saját „műveimben” császkálni a városban, s az tölt el a legnagyobb elégedettséggel ha nem csak sunyin megnéznek, hanem ha valaki megkérdezi honnan van. Szeretem az egyedi és különleges dolgokat, épp ezért járok szinte csak a saját készítésű ruháimban. Ebből még egy biztos, hogy nincs… még.
Talán a ma reggeli kis kupacból anyumnak is kéne varrni valamit, de hozzá illőt még nem találtam ki. Mindig saját magamra passzolva rohamoznak meg az ötletek.
Bár van egy olyan sejtésem, hogy általában nem csak a ruházatom, hanem a hajszínem is vonzza a tekintetet… de nem zavar. Jobb oldalt tincseimet szintén egy ilyen horgolt kis rózsával tűztem hátra, és egyik kedvenc farmer alapú, rózsaszín mintás tornacipőt kaptam fel az egész cucchoz.
Katlynnel beülünk egy büfébe, majd egy kávézóba sütizni, mellette egy kapucsínó mellett szintén stílusosan, szipkámmal szívok egy szál cigit. Most csak azért mert Kat is „nagy” dohányos, így vele tartok. Eleinte ő mesélt, most rajtam a sor, és persze a legjobb téma a kis zöldhajú fura muki, amin csak mereszti a szemét, ahogy az egész napot elmesélem.
- Komolyan létezik ilyen? Amy ez neked való lenne – kuncog fel, lekocogva a hamut, kecsesen emeli vissza a szájához a cigit.
- Hogyne… még nem is mondtam el mi lett az este vége – kelletlen hangnememtől és tekintetemtől kíváncsi reakciót váltok ki belőle, nem is vártam mást.
- Miért? Csak nem felébredtél? – nevet fel, mire csak mosolyognom kell, de a kelletlen hangnem nem tűnik el.
- Sajnos nem ez… Este a bulin épp… felajánlottam kísérjen haza… - mál látom a hatalmas tűzlángokat a szemében, amire vigyorognom kell. Azonnal kapcsol, mint mindig.
- És? Rossz volt? Vagy mi?
- Nem… azt mondta mennie kell, és otthagyott – kopp… igen, ez volt kicsi Kat álla az asztalon.
- Basszus… de miért?
- Szerinted én tudom? – dühösen nyomom el a csikket, visszaemlékezve az érzésre. – De az már biztos, hogy ezzel megint hosszú időre végleg lemondtam a pasikról – csak elhúzza a száját. Nem tud rá mit mondani… Legalábbis én tudom mit mondana, de hatása nulla lenne és jól ismer, inkább ki sem mondja.
Nagyot sóhajtok.
- Mindegy… ilyen az én formám. Na de mi van veled és Dale-el? – kérdezek vissza, terelve a témát, pár sorban még röviden mesél, majd elsiet mondván, hogy pont hozzá megy. Remek, szóval ennyi volt a csajos délután. Hah… Elköszön, én még maradok, és megiszom a kapucsínóm végét.
Kilépek a hangulatos kis kávézóból, amikor megcsörren a telefonom. Ismeretlen szám… hm… ki lehet az?
- Igen, tessék? – szólok bele komoly hangon.
- Helló – kiráz a hideg az ismerős hangtól, alsó ajkamra harapok, elemelem fülemtől a telefont, és kinyomom. Még van képe komolyan keresni? Felejtsd el szépfiú.
- Hé… nem szép dolog, csak így lecsapni – kitágult szemekkel emelem fel tekintetem, lazán maga mellett tartja a telefont, még hallom a halk, szaggatott búgást, majd kinyomja. Ajkain negédes mosoly, haja borzos. Most egy póló, egy zakó és egy farmer van rajta. Tiszta olaszos…
Szemeim villámokat szórnak felé, csípőre teszem kezem, és már csak az a hatás hiányzik, hogy doboljak a lábammal.
- Nem szép dolog egy lányt csak úgy otthagyni az éjszaka közepén – orromat megemelem felfelé, kiegyenesedve próbálnék magasodni, de ha a görcsig pipiskednék, akkor sem érném el még közel sem az ő magasságát. Ilyenkor nem jó, hogy „pici” vagyok.
- Valóban – másik kezével zsebéből húz elő egy papír rózsát. De furi, mégis szép. Fehér alapon fröcskölt, ezer féle szín, és mintha origamizva, ugyanakkor gyűrve lenne az egész. Vagy papírmasé? Nem tudom hirtelen, rég foglalkoztam ilyennel.
- Ezt te csináltad? – nyúlok felé, először csak megsimítom szirmát, majd még jobban kezem felé tolja, így finoman ujjaim közé veszem. Sejtettem, hogy „nekem” hozta… vagy csak úgy. Vagy épp volt nála egy, és gondolta ha már itt van, nekem adja.
De igaz is… - Várj… te követtél? – Apró fejcsóválás.
- Követni sem kell, kirikítasz a tömegből – van benne valami, de hirtelen nem tudom, hogy bóknak vegyem, vagy sértésnek. Nincs jó kedvem, viszont optimista vagyok. Akkor is, ha ez a disznó áll itt előttem.
A kisugárzása… annyira letaglózó, hogy úgy érzem lassan el is felejtődik az egész azzal, hogy láthatom.
De nem lenne szabad hagyni magam, hogy érzések ragadjanak magukkal. Azt csak az alkotás szenvedélyének engedem meg.
- Köszi – mondom végül egyszerre a művirágra és a „bókra”. Lesütöm pilláimat, s habár nincs illata, de stílusosan magamhoz emelem a virág szerűséget. – De ne hidd, hogy ennyivel megúszod.
Félszeg vigyort kapok, majd zsebre vágja kezeit.
- Oh, csak nem meg leszek büntetve? – megjátszott félelemmel, rettegéssel csalogat ki tőlem egy aprócska mosolyt. Vicces pali, emellett furcsa, magas és különleges. Talán ezért is fogott meg bennem valamit könnyen. De elhatározásom erős, és nem engedek sem neki, sem más hasonlónak addig, míg úgy nem érzem, hogy tényleg, valóban megérdemli.
- Olyasmi… mondjuk gyere el velem vásárolni.
- Shopping? – felvonja egyik szemöldökét, mire csak kuncogni kezdek, a papírvirágot a táskámba süllyesztem úgy, hogy a feje kilóg, nehogy összegyűrődjön teljesen.
- Majd meglátod – megfogom csuklóját, és ellentmondást nem tűrően és vonom magam után addig, míg nem követ. Elhurcolom kedvenc hobby boltomba, ahol szó szerint majdnem minden van. Anyag, flitter, festék, gyöngy, faggyú, olajok, szalagok minden, amit csak el lehet képzelni. Az eladólánynak már jól ismerten köszönök, és persze meg is jegyzi, hogy már egy ideje nem voltam. Nem véletlen, volt pár vizsgám.
Eltűnök Josh-al a sorok között, érdeklődést fedve unottan követ, s megkeresem a számomra érdekes sarkot.
- Látom gyakran jársz ide. – jegyzi meg körbenézve.
- Ühüm – bólintok – innen szerzem be a legjobb kellékeket, ráadásul baráti áron.
- És… miért is hoztál magaddal? – felegyenesedem az egyik alsó polc nézése után, hogy érdeklődve nézzek fel arcára.
- Te akartál ma találkozni nem? – mosolygok fel rá magabiztosan – Amúgy is haragszom rád – fordulok vissza a polc felé mosolyogva, sajnos súlyos hangnemem veszít éléből mosolykám által. – De ha jófiú leszel, talán elhívlak a tavaszi szünetet ünneplő bulira szerdán – szemem sarkából sandítok fel rá, látom ahogy apró mosoly játszik ajkain.
- És mitől leszek jófiú? – hmm… jó kérdés, ezen még annyira el sem gondolkodtam… sosem volt még olyan, aki megkérdezte volna, általában ilyenkor minden pasi papuccsá változik… Hmm… Megint mosolyogva fordulok vissza felé.
- Találd ki, lepj meg.
- Még egy kicsit... maradj így... szorítsd...gyönyörű vagy...
Vér serken ki a gyöngyszín fogsor nyomán, ahogy saját karjába harap, keze összeszorul, teste ívben megfeszül....
Villanás, századszorra.
Leengedem a fényképezőgépet, felkapcsolom a villanyt,és a levegőben lógó, vörös hajú lányra nézek.
-Kész is vagyunk. Köszönöm, hogy jelenléteddel emelted az est fényét, a képeket nem kapod meg, a portfóliódba nem teheted bele, de a következő kiállításomon megnézheted őket. Viszlát.
Közelről minden más.
Fénytelen néha.
Leoldom a selyemkötelet a karjáról, bokájáról, nagyot puffan a földön.
- Áuuu.... ezt miért kellett? – szikrázó szemekkel tápászkodik fel, meztelensége teljes méltóságával.
Közel lép, a szikrák cirógató lángnyelvekké olvadnak.
- Amúgy ráérek még... most, hogy vége a munkának, talán ihatnánk valamit.. – ajkai igéznek, csábítanak.
Tudja.
És ettől lesz végtelenül unalmas minden modell.
És mert úgy vágyják a csipkefehér szerelmet, mint a busmanok az esőt.
- Iszom ma a szépségedre, kedves... – mosolyodom el, kisimítom a haját a szeméből, ahogy a füléhez hajolva suttogom a szavakat – Rád fogok gondolni az éjjel, amikor mélyen belehatolok valakibe. Ígérem.
Úgy hűl ki a szemében a vágy, mint a tejeskávéd, ha Holdat pöttyintessz bele édesítő helyett.
Ajtócsapódás.
Élesen kong a fejemben a lakás korlátoltsága, falak elszopogatják előlem a fényt. Ki innen, világgá.
Megtorpanok a többméteres tükör előtt.
Ma minek öltözzek be? Farsang minden nap, amióta én világra jöttem.
Sötét nadrág, fehér ing, zakó van rajtam. Nem öltözöm át. A hajam világoskék, a szeme zölddel kevert borostyán, a fémek megcsillannak az arcomon.
Ma szabad asszociációnak öltözöm.
***
Nem út és nem cél
Érthetetlen, gyönyörű
Helybenrepülés
Helybenrepülök, végig az utcákon, be egy bárba, túl egy vodkanarancson, ki a bárból, be egy galériába, végigtáncolva az unalmas képeken, akasztófát rajzolva a vendégkönyvbe, be egy kórházba egy ápolónő után, ki a kórházból az ápolónő telefonszámával, fel egy háztetőre elszívni egy jointot, le a háztetőről zuhanvást, rá egy bokorra, végigkarcolt arccal tovább, be egy egyetemre, előadást tartva a pop-artról, az előadás végén összegezve, hogy a pop-art szemétre való szar, aláírást osztogatva, ki az egyetemről, be egy....
Na hova is?
Koszos narancsszínű pattogás csapódik a retinámnak és a dobhártyámnak.
Kosárpálya.
Levágódom egy padra, hátradőlve figyelem a pályán cikázó, izzadó, nevető testeket. Egy lány, hat fiú. Nem hoztam magammal egy deka papírlapot sem.... Mea fuckin culpa.
Ledobom a zakóm, leveszem az ingem, végigterítem felhúzott térdemen, kibányászok egy 5centissé kopott széndarabot valamelyik zsebemből, és már elevenednek is meg az előttem mozgó, passzoló, egymást oltó kosarasok.
Végighúzom a körmömet a csipkebokor okozta karcoláson a jobb orcámon, újra kiserken a vérem, csillogó kis vörös pettyek hullanak az ingre, pont, ahova kell.
De szomjas az ingem, beszívja a szederszín vércseppeket, a fakó, halvány vérnyomok az életkedvemet is elveszik.
Nálam a millióéves késem, akár meg is vághatok magamon pár kisebb eret. Önkéntes véradás a művészet oltárán. Egyszer a szívemet vágnám ki, évek óta beleborzongok a gondolatban hogy a kezem közt tartsam a még dobogó szívemet. Akarom, akarom.... előveszem a vadászkést.
Hm, hogy is kéne csinálni...
Becsapódás mellettem, felriadok.
- Bocsi, visszadobod?
Élénk rózsaszín vibrál az idegvégződéseimbe. Hatalmas viharkék szemek felett még hatalmasabb szempillák rebegnek, mintha egy elszabadult kolibri incselegne velem.
Felnevetek.
Hol egy lepkeháló?
A rózsaszín ajkak pillecukorra emlékeztetnek. Örvényszeme megvillan, mikor látja, hogy milyen leplezetlenül végigmérem.
- Hé, visszadobnád légyszi a labdát, vagy csak bambulsz ott tovább?
Elvigyorodom. Hátranézek; a narancs labda fél méternyire tőlem lappang a fűben. Mosolyom beragyogja a kora nyári napot.
- Ki van csukva.
- Kapd be – morogja egy izompólós tesztoszteronfelhő, és odacammog a labdáért.
Kényelmesen elnyúlva nézem a lányt, széles mosollyal rágcsálom a nyelvpiercingemet.
Mint egy vattacukor.
Csak nincs rúd a közepén.
Még.
Zavartan, szemöldökét kicsit összehúzva figyel, fürkésző tekintete végigsiklik égszínkék tincseimen, tetoválásaimon, piercingjeimen, mintha csak meg akarná számolni őket. Na, azzal próbálkozhatsz, babám... Ki kéne még gombolnom ezt-azt, hogy mindet megszámold.
- Figyu.... kevesen vagyunk... nem állsz be egy kicsit? – a hangja is olyan, mintha eperlé folyna a fülembe.
Horkanás mögüle.
- Amberley, hülye vagy? Ki akar ezzel az öltönyös punkkal játszani? Úgyse tud....
Pimaszul csillannak a színjátszós szemek.
- Igaz is....meg ilyen csiniben vagy.... vagyis voltál....
Gombolyaggal játszó kiscica.
De vigyázz azokkal a cseles gombolyagokkal... mire észbekapsz, már bele is gabalyodtál, ki van kötözve a kezed, lábad... És akkor nyávoghatsz...
Felállok, belebújok a zakómba, feltűröm az ujját.
Több száz dolláros Armani, alatta félmeztelenül. Most vagyok a tökéletesség, most kéne látnia Istennek, nem akkor, amikor a kisemberek mondták rám, amikor egy évben 6 díjat nyertem.
- Mindegy, ha tud passzolni, meg elkapja a labdát, az már elég – fintorog egy izzadt pubi.
- Velünk hármunkkal leszel – intézkedik a vattacukor.
Ajkaimat megnyalva vigyorodom el.
32-15, ebből 28 az enyém.
Részükről... egy kibicsaklott boka, egy vérző könyök, és négy porba döntött önbizalom.
Sosem szerettem szépen játszani.
- Te tényleg tudsz kosarazni – elismerés villan fel a seprűs szemekben – amúgy Amberley vagyok.
- Joshua Kyrstan. – Ha most azzal jössz, hogy előkapod az emlékkönyved, hogy írjak bele, én komolyan beleállítalak a kosárhálóba fejjel, csont nélkül.
Nem szikrázik felismerés az arcán.
- És mindig az ingedre rajzolgatsz? Vagy csak a tavasz hatása? – Tényleg nem tudja, ki vagyok. Helyes.
Megragadom a karját.
- Gyere velem vattacukrot enni, amióta megláttalak, azért folyik a nyálam. – kistányérnyira tágult szemekkel, de nevetve hagyja, hogy magam után húzzam, mint egy rózsaszín kis lufit.
Ha nem vigyázok, az alattam a füvön hesszelő rózsaszín lányt fogom lehányni. Kár lenne...
Ahogy csiripel, mesél, parodizálja a parkban mászkálókat, egészen elszórakoztat.
- Van barátod? – huppanok mellé.
Mosolyogva rázza meg a fejét.
- Éjjeli pajtásod? – bezáródik az arca. - Aki alkalmanként karóba húz?
Villámok gyülekeznek a szemében.
Elő az esernyőt.
- Szerelmed? Viszonzatlan?
- Dehogy! – biggyeszti le a száját. Nahát. - Miért kéne, hogy legyen bárki is? Egyedül teljesen jól elvagyok. Úgy beszélnek a szerelemről, mintha valami kötelező dolog lenne. Kitalálták, hogy létezik, örök és holtomiglan, de éppolyan lehetséges, hogy kamu az egész. De az embereket szeretem.
- Engem is? -Mosolyom most mint a békés nyári ég, amely óvatosan cirógatja a kis pihéket a tarkódon.
- Hát... szimpatikus srác vagy. – Még csak el sem pirul. Eszem megáll.
Grrrr.
Kis pattogó, csillogó gumilabda, aki fiúkkal lóg, rózsaszínre festi a haját, és nem hisz a szerelemben.
Pedig a teste szexre termett, az világos. ezeket a formás íveket az összes kis kosaras-focis-mittomén- szumós haverja végignyalná bármikor, az tuti. Sőt, a barátnői is.
De ezek az égszínű szemek nem hazudnak.
Ím, egy teljes, öntudatos, önálló és határozott lány, aki stylistkodik, rajzol, hímez, focizik és asztalon táncol, miután az asztal alá itta a fiúkat.
Tökéletes.
Lenne.
Lesz.
Igen... Látom, ahogy ezek a csupaszikra, független és büszke szemek megtelnek odaadó szerelemmel, ragaszkodással, gyengéd törődéssel és égető szenvedéllyel.
Metamorfózis.
Minden nap egy kép... Az első a mai arca, az utolsó, amikor ez az arc megtelik fájó hűséggel, kínzó vággyal, rajongó odaadással, csillogó könnyekkel, mint akármelyik romantikus lányregény hősnőjének az arca.
Festenem kell.
- Most rohanok – pattanok fel – De....
Valahol találkoznunk kell. És újra.
- De este eljössz a 45. utca sarkán lévő Jam clubba, ahol hajnalig bulizunk – fejezi be a mondatomat ártatlan arccal a kiscica.
***
Pipázva nézegetem az ingemre írt telefonszámot és nevet.
Amberley Gabris.
A következő kiállításom főszereplője.
***
- Joshua, mi a véleménye az új energiaital reklámötletéről?
- Szar. Ócska. Banális. Elhányom magam az kibaszott unalomtól. – foglalom össze az építő jellegű kritikát.
A konszolidált, pingvinnek öltözött aktaférgek dühösen néznek rám, majd a kivetített képre. Rühellnek, de igazuk is van: legalább 10 évvel fiatalabb vagyok náluk, 1-2-3 diplomával kevesebb is vagyok, sőt, főiskolát sem végeztem, és mégis, az én szavam a szent, ha ütős reklámmal akarnak kijönni.
Jajj, ti szegények.
- Még egy ilyen sportosan szárnyaló vigyorgó szépfiú valamelyik filmben, és felgyújtom a projektort. Persze nem haragból, félreértés ne essék. Ellenben most nincs ötletem, és festenem is kell, maguk itt lehangolóak, szóval én megyek, amíg nem jelentkezem, addig például vagdossák julienre az elpazarolt filmszalagokat. Cső.
***
Szakadt farmer, fekete trikó, tornacsuka.
Át kéne öltözni.
Esélytelen.
Úgysem lesz ideje senkinek sem a ruhámat figyelni.
Csak a szemembe nézz, csak a szemembe, mire háromig számolok, már az vagy, akinek én akarlak.
Vodka.
Narancs.
Vodkanarancs.
Cigarettafüst, testek kipárolgása, basszus lüktet a szívverésekkel együtt, ecstasytól tágulnak a pupillák, rózsaszín mosoly, rózsaszín integetés, rózsaszín ajkak röpke érintése az arcomon.
Vodka-vodka-narancs-taquila- vodka.
Citromcsíkkal nedvesítem be a dekoltázsát, a sót a köldökébe szórom – tequila,tequila....
Kidőlnek a haverjai.
Neki csak egyre szivárványosabb a szeme, egyre pirosabb az arca, mellkasa emelkedik szapora lélegzetvelei nyomán...
Nevetése beleolvad a zene ritmusába.
- Táncolni akarok! – pattan fel.
Ahogy mozog, az összes tincse táncol, tán még a fülcimpája is. Bárkit letáncolna a színpadról.
Felhajtom a 11. italomat, és felállok.
- Gyere te is... – gödröcskék az incselkedő arcon, ahogy magával húz a tömegbe.
Megrázza a haját, testét, a disco uralja a testét, ő meg a discot. És húzna, hogy tomboljak vele.
- Ó, nem.... – ingatom a fejem, komiszul elmosolyodva – nem így.
Ujjaim hegye végigsiklik a vállán, alig érintve, majd ujjaink összekulcsolódnak.
Tekintetem az övében, tartom, szorítom, vezetem, mint egy észrevétlenül ketrecbe került madárkát.
Nem engedem el a szemét.
- Közelebb....
Nem érdekel a körülöttünk lökdösődő embermassza. Ujjaink egymásba kulcsolódnak, kezem derekára simul.
- Gyere még közelebb...
Csípője felveszi a csípőm mozgását, nem baj, hogy sosem tanult latin táncot, a teste érzi, a teste tudja a táncot. Mert férfi van előtte, és a csípője mozdul a hívásra.
Évezredes, állatias ösztönök kavarognak a véredben, az irányítja minden rezdülését a hosszú fekete szempilláidnak, vattacukrom, de nem látod, elvakít a civilizáció szivárványa.
Sebaj, táncolj nekem vakon.
Nem akarja, nem is veszi észre, de így, hogy egyenes tartással, közel húzva vezetem őt, minden elrejtett, finom nőiessége felszínre tör: egy középkori fiatal hercegnő táncol velem itt.
Sikítana, ha látná magát a szemeimmel.
Megnyalom az ajkaim.
Gyere még közelebb....
Ajkam szinte ajkát éri, testünk között vibrál a levegő. Édes eper, virágszirmos sampon, alkohol illata keveredik körülötte, a pórusaiból áramlik ki a vágy, az adrenalin, az endorfin szaga.
Ohh, felszívnám, mint a kokaint. Hagyod magad fehér csíkká őrölni, hogy beszippanthassalak?
Csillog a szeme, kezei nyakamra tévednek, hajamba markolnának, de nem.... nem hagyok semmi vad érintést.
Elegánsan hátrébb lépek, és megforgatom.
Úriembernek öltöztem ma este.
Te pedig a végletekig romantikus, rózsaszín, naiv, lelkes szerelembe fogsz esni, abba, amiről azt hitted, csak könyvekben létezik.
Hééé.... ó, igen. A csipkerózsika sztorijával fogjuk eladni az energiaitalt. Hol a telefonom, hol a laptopom?
- Mennem kell.
- Ugyan... – elhomályosult, alkoholtól mámoros tekintete cirógat, játékra hív, ajkai olyan közel vannak, hogy szinte érzem az ízét – maradj még. Vagy...
És ott van az arcán minden ígéret.
- Vagy kísérj haza...
A vodka bársonyosan áramlik az ereimben, a eperillat finoman végigkarmolja a gerincemet.
Igenn...
Beletúrnék a puha rózsaszín tincsek közé, magamhoz rántanám, és itt, a zene ritmusára dugnám meg. Vagy az alkoholtól lángoló pulton, koktélt öntve végig a testén. Vagy a mosdóban, a falnak lökve, kapaszkodna a lehányt vécébe, amíg ájulásig tolom hátulról...
Hmmm....
De akarom azt a képsorozatot.
Arcára simítom a kezem, finoman magamhoz húzom, ajkam szinte súrolja már az övét, érzem, ahogy kívánja a csókot.... de tovább hajolok, és a füle alatt csókolom meg.
Karakter: Selena Taylor Swift Megjegyzés: (Timcs-nek és Byanak)
Látom ahogy ketten táncolnak ,de nem bánom melegedjenek össze khm… vagyis barátkozzanak meg. Hol jár az eszem azt én sem tudom na mindegy. Annyit veszek észre,hogy Ayumi elmegy Konomutól itt valami nem stimmel. Ayumi bevan lőve azt hiszem ,de ő nem is szokott inni max kólát ,de attól nem lehet beállni.
- Idióták! Mit adtatok neki? – ordítok vagy 5 sráccal mint a nyulak úgy húzzák meg magukat.
- Miért? – kérdi zavartan, te még mindig itt vagy?
- Ayumi sosem iszik semmit, ezek a hülyék meg tuti adtak neki valamit! – mondom neki lassan – Valahogy meg kéne állítani, mert most nem tud róla, és leégeti magát, aztán egy hétig nekem fog sírni – bosszankodok morogva, legközelebb testőrt állítok mellé.
Konomu elment szerencséje mert őt is szétszedtem volna.
- Nos még egyszer utoljára kérdem! Mit adtatok neki?!
- Nem adtunk neki semmit!
- Ne hazudjatok esküszöm ,hogy lecsukatlak titeket!
- Selena én adtam neki egy kis extasyt.-szólal meg Brian.
- Még is minek adtál neki?- füstölgök
- Láttam ,hogy néz ki egy kicsit felpörgettem.- mondja zavartan
- Tűnjetek a szemem elől. – sziszegem, csak bólintanak és elmennek. Ekkor rezegni kezd a telefonom anya küldött egy SMS-t és másszak haza hát ha ennyire akar látni akkor menjünk.
Gyorsan hazamegyek , anya már vár rég láttam vajon mit akar?
- Szia kicsim!- ölel meg
- Szia! Mi szél hozott?
- Nem is örülsz,hogy látsz?
- De nagyon csak…. Na mindegy.
- Van 3 jegy számodra bárhová, de szerintem a Karib-szigetekre menjetek.
- Kösz ! –mosolyodok el és egy puszit nyomok az arcára, gyorsan átöltözöm. Meg kell keresnem azt a két lókötőt is. Mennyi dolgom van! Elköszönöm a drágalátos énekesnőtől majd elindulok megkeresni az elveszett báránykákat. Nem nehéz őket megtalálni kb. 30 percembe telik. Dörömbölni kezdek az ajtón, na gyerekek gyertek ki!
Kinyílik az ajtó, istenem meddig tartott kinyitni?!
- Ayumiért jöttem! Szólnál neki?- kérdezem éles hangon
- Gyere be inkább!
- Az is egy megoldás. – lépek be.
- Selena mi a baj?-néz rám Ayumi
- Semmi baj nincs csak annyi, hogy mi megyünk a Karib-szigetekre nyaralni!- mondom neki és elmosolyodom
- De..de miért és hogyan?- kérdi meglepetten a barátnőm
- Anya vett 3 jegyet nekem tehát még kell egy ember.-nézek jelentőségteljesen Konomu-ra
- Most mit nézel rám Selena?-kérdi ijedten
- Te is jössz velünk! Nincs kifogás 30 perc múlva nálunk!-fogom meg Ayumi kezét és elmentünk.
Ayumi és Kanomu is megjelent fél óra múlva. Én még kicsit pakoltam mindent vinni akartam mindent és a macskámat is Gombócot.
-A limuzin előállt kisasszony!
- Köszönöm George! Na gyerünk gyerekek szálljatok be!-csicsergem vidáman mint valami engedelmes óvodások beülnek és a reptérre hajtunk.
Beléptünk a helységbe a kapukhoz siettünk a csomagjainkat leraktuk én még Gombócot is. A fémkapuk nem jeleztek semmit.
- Ezt sosem fogjuk neked meghálálni Selena.-nyögi ki nagy nehezen Ayumi mikor már a gépen vagyunk
- Ugyan már bogaraim anyáék mindent megtesznek nekem,hogy ne legyek egyedül.-mosolyodtam el szomorúan.
- De tényleg köszönjük. - szólal meg Konomu egy intéssel elintézem és a ráksalátámhoz látok.
Útközben el is alszom fáradt is vagyok és nem akarom megzavarni őket. A stewardess kelt fel mert a gép már majdnem leszállt.
- Köszönöm!- mosolyodtam el segítek becsatolni a többiek övét . Eseménytelenül zajlott a leszállás.
Felszedtük a csomagjainkat és kocsival mentünk tovább a nyaralóhoz. Rég jártam itt még pici voltam mikor utoljára itt jártam ,de most csak a miénk.
- Nyomás kipakolni utána lemegyünk a tengerpartra .- kiáltom és máris rohanok a szobámba. Egy óra múlva kész is vagyok egy fekete kockás Burberry bikini van rajtam.
- Na mi lesz már?!-ordibálok egy sort és a többiek is megjelennek.
Lassan jönnek ők is utánam , ilyen csigákat is rég láttam na mindegy is, szépen leterítem a fekete strand lepedőmet és lefekszem rá. Szépen le kell barnulnom olyan vagyok, mint egy hulla. Na jó,de most ha rajtam van a felső akkor nem tudok rendesen pirulni. Leveszem a magamról és magam mellé rakom, behunyom a szemem és hallom ahogy a pasik suttognak.
1 óra napfürdő után visszasétálok a házhoz. Konomuékat meg hagyom. Belépek a konyhába és elkezdek valami ehetőt ügyködni, remélem ehető lesz. 1,5 óra készülődés után sikerült valami spagetti félét csinálnom, de ez íze borzalmas volt pont akkor öntöttem ki mikor a két viháncoló vendégem jön be a házba.
- Majd én főzök akkor valamit te meg menj és zuhanyoz le mert tiszta szószos vagy!- nevet fel.
Morogva felsétálok a fürdőbe és lezuhanyzok. Megint átöltözök , dobok egy üzit anyáéknak és lesétálok. Hmmm mennyei illatokat érzek. Leülök a székre és várom a kaját…
Karakter: Samishii Konomu Megjegyzés: (Teresanak és Byanak)
Konomu:
Kettőt pislogok, máris vele táncolok, nyakam köré font karjaival, és köpni-nyelni nem tudok, ahogy hozzám simul. Mintha csak egyik fantáziaálmomban lennék, ügyelnem kellesz a farkamra is.
- Csinos vagy – szökik ki nyögésszerűen torkomból, kezdem elveszíteni az önkontrollt.
- Kösz édes – ez a hang… huh… lassú szám zeng fel, átölelem derekát, és teljesen elkábulok, ahogy meg is csókol, és pedig meglepetten, végül mohón viszonzom. Nem… tuti álmodok, mert ez lehetetlen. Épp Selenával csókolózom? Nem, ez túl élethű! Anyám…
Elhajol tőlem, végigsimít arcomon, és kába szemekkel figyelem. De meg tudnám…
- Kösz a táncot… - és el is reppen mellőlem, a „táncparkett” közepén hagyva álló micsodával… Most meg mi van? Hahh… sejthettem volna, hogy ez lesz. Csak játszott velem, de… mindegy is. Akkor is hatalmas kiváltságosnak érzem magam. Megcsókoltam Selenát. Hehe…
Igyekszem lenyugodni, majd megint megkeresem a lányt, épp a székből áll fel, és mielőtt eltűnne, nagy levegőt veszek és gyorsan felé lépek.
- Szia. Nagyon jól áll neked ez a… ez a ruha. – bakker… jobb nem jutott eszembe? De hülye vagyok.
- Szia. Köszönöm, szépen az igazság az, hogy ez egy bikini, és mivel nagyon rövid, magam köré tekertem ezt a kendőt, hátha mégsem lesz olyan meleg, mint mondták. Nagy a tömeg nem igaz? Selena jobban néz ki mindenkinél, ugye? – hebeg zavartan, de én csak azt figyelem, milyen aranyos. Nem is bírom ki mosolygás nélkül. Itt a nagy alkalom, gyerünk Konomu.
- Hát igen ennyire nem értek a női ruhákhoz. Konomunak hívnak. Lenne kedved táncolni velem? – vakargatom tarkómat.
- Hát izé… Ayumi vagyok, igen lenne, csak én… én nem sűrűn szoktam. – Ayumi… édes név, nagyon illik hozzá.
- Nem baj majd támogatjuk, egymást én sem vagyok profi táncoló. halk, zavart nevetéssel nyújtom felé kezem, mire elfogadja, és a forróság végigcikázik egy pillanat alatt testemen, ezt jéghideg borzongás követi, gyorsan felváltva. Miért vagyok ilyen ideges? Talán mert először végre sikerült magamtól táncra hívni egy lányt? Igen, valószínűleg ez lesz az oka, de olyan… boldog is vagyok ettől.
Amikor egy lassú szám következik, végre jobban magamhoz ölelhetem apró, karcsú testét, fimon virágillata orromba kúszik, és persze vágyam feléled. Bahh… nyugalom… zöld rét, és virágok…
Megfognám a fenekét, de félek hogy elfutna. Vagy mégsem? Inkább nem merem megkockáztatni, már annak is örülök, hogy a karjaimban van. Amikor húzódna el, nem eresztem, lassú léptekkel andalgunk tovább, és végre megnyugszik.
Egy gyorsabb számot tesznek be a lassú után, és Ayumi olyan gyorsan lök el magától, hogy észbe kapni sincs időm, már kuncogva fut el.
Utána kapok, de tovább illan, felbuzdultan és tüzesen kezd el táncolni, sokan teret hagynak neki, szinte mindenki őt nézi, és pedig tátott szájjal meredek. Mi történt? Az előbb még olyan kis félénk volt.
- Idióták! Mit adtatok neki? – ordít Selena mögöttem, és látom, hogy pár sráccal ordítozik, akik meghúzva magukat, kerek szemmel figyelnek, de persze nem válaszolnak.
- Miért? – kérdezem zavartan, és felém figyel.
- Ayumi sosem iszik semmit, ezek a hülyék meg tuti adtak neki valamit! – értem már. Tehát szépen fogalmazva becsiccsentett – Valahogy meg kéne állítani, mert most nem tud róla, és leégeti magát, aztán egy hétig nekem fog sírni – bosszankodik morogva.
Nos talán jogos. Én sem szeretném, ha szégyent hozna magára, mert nem illik hozzá. Ő aranyos és ártatlan. Mire magam mögé nézek újra, már sehol nincs, ijedten kapkodom a fejem, és látom, ahogy épp a bárpultra mászik fel. A fenébe!
Elölről rengetegen állják el az utat, van, aki észreveszi, de mindenki szinte magával törődik. Szerencse.
Futásnak eredek, beugrom hátulról a pult mögé, ahol már senki nincs, felugrom, elkapom Ayumi derekát, szorosan átölelem, és lerántom magamhoz, mielőtt táncolni kezdene. A zene eltompul a pultfalak mögött, hátamra esem, azaz seggemre, ő pedig pontosan rám. Nyekkenek egy kicsit, ő sikkant, majd megint nevetni kezd. Tényleg eléggé becsiccsentett, ha még ezen is nevet.
- Ayumi… - mondom halkan, mégis tisztán hallhatóan, mire elhalkul. Megfordul ölemben, pont felém, és hogy ne essen előre mellkasomon támaszkodik meg, szétnyílt ingem oldalra csúszik.
- Konomu-kun… - motyogja édes hangon, majd széles vigyor terül szét arcán – Láttad? Láttad, hogy mindenki engem nézett? És tetszett nekik! Ugye milyen jól táncolok? Ugye? – pattog lelkesen, közben ingem szélét markolássza. Aranyos, még mindig.
Kezemet arcára simítom, mire eltűnik a mosoly az arcáról, édes rózsaszín pír veszi át a helyét, és megszeppent pillantás. Nagyon szép.
- Igen, láttam… - mondom halványan mosolyogva, és lassan magam felé kezdem vonni. Nem bírok magammal.
- Konomu-kun? – suttogja megint, de nem tiltakozik, nem húzódik el, hanem csillogó szemecskékkel közelít, kis tenyereit megint mellkasomra támasztja, biztos vagyok benne, hogy érzi ujjai alatt vadul dübörgő szívemet. Izgatott vagyok, nem is kicsit.
Mikor végre magamhoz húzom, finoman csókolom meg, meglepetten nyög egyet számba, és elégedett forróság árad szét bennem, amikor nem húzódik el, hanem hagyja, hogy megcsókoljam. Milyen finom, és édes. Jobbat képzelni sem tudtam volna.
Megint magamhoz ölelem, kicsit remeg, főleg ahogy nyelvem finoman ajaki közé csusszan, és egyre mohóbban kezdem csókolni. Végigsimítom hátát, lassan fenekét is, és kicsit morogni kezdek. Annyira tetszik minden kis porcika, mintha rám öntötték volna. Egyre jobban reszketni kezd, de kábán megpróbálja viszonozni a csókot. Nem bírok betelni a pillanattal.
Lassan, óvatosan leveszem, lecsúsztatom róla a kendőt, így már csak a bikini marad rajta, ágyékom már keményen lüktet, hisz évek óta egy ilyen alkalomra várok, és remélem sikerül végre. Mh…
Hogy kapjon egy kis levegőt is elhajolok tőle, mélyen nézek a kis csillogó szemekbe, és elmosolyodom. Nagyon kívánom már, és nehezen tudom visszafogni magam.
- Milyen édesek vagytok – felkapjuk fejünket, és meglátjuk Selenát, vigyorogva könyökölni a pulton. Kipirult arccal mered ránk, majd felül a pultra, továbbra is figyelve, mintha nem zavartatná magát. Én viszont összezavarodom. Kipirult az arca? Ugye nem… ő is berúgott? Hajh…
Ayumi felsikkant, és gyorsan kimászik ölemből, de nem jut messzire, csak ráül a lábamra, kiegyenesedve, karjait fogva. Most mi a fenét csináljak?
- Tényleg bulit tartasz Selena? Nem is mondtad!- néz rám Ayumi mire sunyi mosoly, jelenik meg az arcomon.
- Jaj menj már Ayumi tudod nálam, hogy megy ez csak piát, kell rendelni a helyszín, már megvan.
- Ha te mondod tényleg akkor az egyetemista haverjaid is, jönnek?
- Naná csak szólnom kell az unokabátyámnak, hogy húzza ide a belét. Ja és vásárolnunk is kell.- válaszolok kérdésére, és hamarosan hazaérünk.
- Jellemző nincs itthon senki- morgom a telefonom megszólal. Áh szia Brad ép téged akartalak hívni, szóval lenne este egy buli a parton ugye eljösztök?- kérdem ellentmondás nem tűrő hangon.
-Jól van pici szívem, ott leszünk és piát is, viszünk, na szia!
-Mehetünk vásárolni?- szólal meg Ayumi a frászt, hozza rám.
-Persze de ijeszges!- fújtatok egyet majd szólok a sofőrnek, menjünk a Bendel’sbe ott meg elég sok fürdőrucit próbálunk fel az enyém egy fekete lett
Ayumi-é pedig egy fehér bikini egész jól áll neki kifizetem az övét is és hazamegyünk hazafelé a piát is meg a partyszervezőt is, felhívom.
------>.<------
Húú apám mennyien eljöttek a partyra hát igen, ha én szervezem, sokan jönnek és mennyi egyetemista fincsi falatok nyam nyam.
-Figyelj Selena én, leülök most nincs kedvem táncolni- motyogja Ayumi
-Rendben!! Szólj, ha van valami. BRAD!!!- ordítom és rohanok a karjaiba
-Szia bogaram de rég láttalak. Na gyere, igyunk valamit!- egy Red Bull vodka keveréket kér nekem magának meg egy Sex on the beachet. Hamar a fejem be száll a koktél rég, nem ittam.
Meglátom a srácot, aki megdobta a barátnőmet. Mielőtt Ayumihoz indulna, odatoppanok.
- Szia! – köszön én meg hozzá, simulok.
- Gyere… táncoljunk – válaszolok a köszönésére
-Csinos vagy- nyögi bambán
-Kösz édes- suttogom a fülébe, mire megborzong nyakára, csúsztatom a kezét és még jobban hozzá, simulok, mivel egy lassabb következik. A pia tényleg a fejembe szállhatott, mert egyszerűen megcsókolom a fiút, csodálkozom, hogy visszacsókol, addig csinálom, míg levegőhiány miatt kell elválasztanom az ajkaimat az övétől. Az arcát fürkészem, és lágyan végig simítok rajta.
-Kösz a táncot- csókolom meg újra és Brad egyik haverjához lépek, így utat hagyok Komonunak. Egy pörgősebb szám jön mire vadul táncolni, kezdek a parketten, majd felugrom bárpultra, és ott rázom formás kis popsimat. A férfik mind engem bámulnak és némelyiknek italt, és tüzet adok……
Maga mögé tereli a lányt, és csípőre tett kézzel mér végig.
- Na, figyelj ide szivi nem, nyúlsz hozzá, mert ha bántódása esik, akkor én foglak megkeresni téged – miért kell belém kötnie? Csak tud Ő is magától dönteni nem? De szeretném tudni a nevét.
- Nem akarok semmit csinálni, csak meg akarom ismerni ennyi! – szökik ki hirtelen számon a mondat. Túl őszinte lettem volna? Hm…
- Értem, nos este év végi bulit tartok a tengerparton, ha van kedved, gyere el a barátaiddal – rám mosolyog, még egy sunyi kacsintást is megenged magának, majd karon ragadva a kiscsajt és maga után húzza.
Felsóhajtok és utánuk nézek, közben lejár az idő, és mindenki körém gyűl nyüzsögve.
Szinte alig tudom kivenni a szavukat, de elkapok pár irigykedő, pár buzdító szót, és elvigyorodom. Nos, igen. Selena meghívott a bulijába, és ez nagy szó a suliban. Nagyon nagy!
Sokan könyörögnek, és még olyan is a barátomnak vallja magát, akit nem is ismerek. Heh… igaz én sem vagyok különb, ölnék egy ilyenért, de most… nem kell.
- Bocs… Csak Tora-t viszem magammal – vigyorodom el. Amúgy is. Hogy néze már ki, ha a suli fél fiú csapatát én vinném el?
Átkarolom haverom vállát, aki rám vigyorog vissza, és váltunk egy pacsit, majd öklünket ütjük össze.
- Kösz haver – paskolja meg vállam – De menjünk vissza játszani, jön a kövi ellenfél.
- Oké!
~*~
Végre elérünk a „megbeszélt” helyre, és bár azt mondtam Csak Torat hozom magammal, még két srác, akiket a tömegsport klubból ismerek, behízelegték magukat. Nem gyökerek, nem is menők, olyan magam fajták, így elhoztam őket, most kettővel több vagy kevesebb, szerintem nem számít, és végképp ezt gondolom, amikor meglátom a tömeget.
Azta… ugye csak képzelődöm, hogy pár egyetemista is van itt?
Most épp azon gondolkodom, hogy… melyiküket is kéne felkeresnem? Hisz igaz, hogy azt mondtam hogy a kis csajszit akarom megismerni, de… Maga Selena hívott ide. Lehet lenne esélyem nála? Próba szerencse. Bár nem akarom, hogy visszautasítson, megalázó lenne.
Hahh…
A két srác azonnal el is húz, mi pedig Tora-val leülünk, és iszunk valamit.
Döntésképtelen vagyok, lehet Őt kéne megkérdezni.
Mindketten egy egyszerű bermuda gatyában, és hawaii ingben lógunk, a csajok pedig hol bikiniben, hol tankiniben, vagy miniszoknya… kendő van a derekukon. Választék, az van bőven. Meg sem lepődnék, ha haverom becsajozna az este.
Az alkoholtól cseppet felbátorodom, így eldöntöm.
Körbenézek, és akit hamarabb megtalálok, annál próbálkozom majd be az este.
- Megyek, megkeresek valakit – intek haveromnak, aki mindent tudóan mosolyodik el. Azt hiszem, ismer már.
Szelem a tömeget, lassan szlalomozok köztük, és tekintetemmel fürkészek. Hosszas keresés után meglátom azt a lányt, akit véletlenül megdobtam, egy asztalnál ül.
Fehér bikini van rajta, és fehér kendő, gyönyörű szép, jól áll neki.
Épp felé venném az irányt felsóhajtva, mikor elém toppan Selena.
- Szia! – olyan közel lép, hogy szinte már simul, így nyelek egyet.
- Gyere… táncoljunk – válaszol köszönésemre, és egyszerűen nem tudok ellent mondani. Hogy is tudnék egy ilyen csajnak? Huh…
Woahh csodálatos reggelre ébredek ma. A macskámat leszedem a mellkasomról, egyszer meg fog ölni. Berobogok a fürdőbe és megnyitom a vizet a kádban, ah persze anyámék már megint nincsenek itthon nem baj nem sok vizet zavarnak akkor, sem mikor itthon vannak. Anyu biztos turnézik apu, meg nos biztos megfekteti a titkárnőjét. Egy óra alatt meg is fürdök egy hatalmas puha köntösbe, bújok és a szekrényemhez lépek ma ugye sportnap a suliban ezért egy fekete sortot és hozzáillő szintén fekete topot, veszek fel. A hajamat úgy fogom össze, hogy néhány tincs szabadon lógjon az arcomba igen így pont jó lesz egyszerűen, ellenállhatatlan vagy Selena , mint mindig. Beledobálom a táskámba a szépítkező szereimet, és már rohanok is legjobb barátnőmhöz Ayumihoz. Hm, milyen rég volt mikor megismertem egyáltalán nem hasonlítunk de, mégis össze vagyunk nőve, vagyis inkább én cipelem mindenhova magammal és már az uszodába is, bemerészkedik. Egyszerűen kivágom az ajtót még mindig ágyban, de már nem sokáig ráugrok, és csiklandozni kezdem. -Ki az ágyból álomszuszék, nyomás, várnak ránk a fiúk!
-Ki az ágyból álomszuszék, nyomás, várnak ránk a fiúk!- nevetek és tovább csikizem.
-Ne kér..kérlek, ha.hagyd már abba…hahahaha ne elégh- teste görcsösen vonaglik alattam zabálni való egy csajszi neki is, szerzünk egy pasit , leszállok róla.
-Öt percet adok, hogy elkészülj különben….-mosolyodom el sunyin
Bemegy a fürdőbe, remélem hamar kész lesz a sok pasi meg az a sok izom egyszerűen, csorog a nyálam.- Ha nem igyekszel, bemegyek és segítek neked!- mászok az ajtóhoz.
-Meg ne próbáld egyedül is, megy!- tiltakozik és kulcsra zárja az ajtót.
------------->.<-----------------
Kicipelem a pályákhoz, a foci sem, tetszik sem a röplabda egyikben, sincsenek jó pasik. Háhá a kosárpálya, azaz én asztalom. Egy fiú felugrik és kosarat dob utána, kimegy a pálya szélére, és vizet locsol, magára majd kiugrik a szeme a helyéről, hogy lehet ilye helyes? Akarom őt, akarom és meg is, szerzem magamnak, ha nem találok tőle is jobbat. Csak azt veszem észre, hogy Ayumi a földön fekszik a labdával az ölében. Talpig úriemberünk segít neki felállni nagyon édes.
-Bocsi ne haragudj, nem akartalak megdobni.- szólal meg
-Semmi baj. Nincs semmi bajom.- válaszolja halkan és szelíden barátnőm, persze még nincs de, ahogy rád néz az éhes szemeivel majd lesz!
-Hé…előbb ledobod a lábáról, most meg rá is öcsi mászol? Térj észhez!-morgom nem éppen kedvesen, na most engem vizslat milyen éhség, van a szemében. Elélépek, közben rágózom.
-Csak nem tetszem?
-Fel akartam segíteni ez olyan nagy bűn?- néz rám
-Na figyelj ide szivi nem, nyúlsz hozzá, mert ha bántódása esik, akkor én foglak megkeresni téged-nézek az arcába.
-Nem akarok semmit csinálni, csak meg akarom ismerni ennyi!-válaszolja nekem édesen, mire felsóhajtok.
-Értem, nos este év végi bulit tartok a tengerparton, ha van kedved, gyere el a barátaiddal.-mosolyodom el
Szerkesztve Teresa-san által @ 2010. 05. 29. 16:10:26
Nagy… puha… kerek… CICIK…
Wáááh… a nyálam csak úgy csorog, bárgyún vigyorgok, és élvezem, hogy egyik pillanatról a másikba az arcomba dörgöli őket. Haaah de imádom.
Amikot utána nyúlnék, akkor pedig elszalad, elszökik előlem kuncogva. Olya gonosz. Sosem engedi, hogy én fogjam meg. Persze nekem elég az is, hogy ha Ő taperol. Nem láttam még az arcát, lefoglaltak a csupasz keblek, és a formás popsi ami mindig felém pucsít.
Feljebb emelem tekintetem, és megakadok rózsaszín száján, ahogy előttem áll. Levegőt vesz és szólára nyitja, de helyette csak sípolós zúgás jön ki belőle.
Hö?
Kipattannak szemeim, és a plafon kicsit sem domború látványa fogad. Milyen… szánalmas.
Begyógyult szemekkel fordilok oldalra, és egy hatalmasat csapok az ébresztő órámra.
Hahh… má megint reggeli problémám van. Mindig ez van, ha azzal a csajjal álmodom. Vagy egyszerre többel. Talán nem kéne mindig elalvás előtt ilyen magazinokat olvasni.
Csalódottan sóhajtok egyet, majd ágyékomon egy kis sátorral a fürdőbe totyogok. Már csak ezt a napot kell kibírni, és nagyon jó lesz. hehe… Sportnappal zárul az év, jobb nem is lehetne.
~*~
- Hé! Tora! Szabadon vagyok! – intek haveromnak izzadtan, persze felkiáltásomra azonnal rám ugranak rám, de könnyedén a magasba szökkenek, és elkapom a labdát, újabb szökkenés, és bent is van a csodás három pontos – Ez az! – öklözök a levegőbe, vigyorgom, és szembe futó haverommal váltunk egy pacsit.
Kettő a kettő ellen kosármeccset játszunk, és mily meglepő… mi veszetünk 10 ponttal. Egyszerű kis alsósok ezek, azt hiszik kijátszhatnak. Persze van nálam jobb is a suliban, de ellenük könnyedén győzök még.
Locsolok magamra egy kis vizet, és visszafutok a pályára. Már csak öt perc van hátra a meccsből, simán nyerük. De ha lúd, legyen hát kövér. Beviszük még pár kosarat.
Amikor eldobja a labdát a srác, keresztül futok a pályán és elcsaklizom társa elől, azonnal a kosár felé futva. Persze az utamba áll a kis vakarcs, ám amikor cselezném ki, megpróbál elgáncsolni.
Hiába lépem át, a lendületet elvesztem, é a labda is kieszik a kezemből nagy löketet véve egyenesen egy a pálya szlén álló lányt talál el, és felborítja. A tanár sípol, én pedig azonnal hozzá futok, és megpróbálom felsegíteni, de addig jutok el, hogy felé hajolok és megfogom karját.
- Bocsi, ne haragudj, nem akartalak megdobni – felemeli fejét, és egy édes ártatlan arcot látok meg, szépen ívelt szájjal, édes illata azonnal megcsap. Milyen szép lány. Igazán arayos.
- Semmi baj – mosolyodik el zavartan – Nincs semmi bajom – egy értelmes de még értelmetlen szót sem tudok kinyögni, az IQ-m kábé egy növényére csökken, és éhes szemekkel vizslatom. Biztos egy másik osztályba járt, ezért nem láttam.
- Hé... előbb ledobod a lábáról, most meg rá is mászol? Térj észhez öcsi – zavar meg a „gondolkodásban” egy éles hang, oldalra fordítom fejem, és finom, szexi lábakat látok. AZTA!
Fújtatok egyet, é eleresztem a kiscsajt, azonnal felegyenesedem. Csak nem a bomba Selena? Waah. Nem láttm még ilyen közelről, de nagyon dögös. Amikor meglátja, hogy az alakját vizslaton éhesen, elvigyorodik.
- Csak nem tetszem? – rágőzik közben, a szemei és a haja ragyog a meleg napsütésben, és egy napszemüveg van a fejére téve. Szexi ebben a sortban és topban.
- Csak fel akartam segíteni – néznék le a lányra, de már mellette áll… a francba.
