[Tág szemmel már csak engemet figyel,
mint néma tó a néma csillagot,
nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
ha megölném is, hinné: jó vagyok.]

[ZENE]

A novemberi hideg csontig rágja az ujjaimat, ahogy a nyugalmas, csendes utcán sétálok. Fejemben pörgetem minden tudásom, hogy mivel tehetném még szenvedélyesebbé a misét, melyet holnap tartok. Nemzetünk legfontosabb ünnepe, tehát mindenképp hibátlanul kell, hogy véget érjen. Még a Karácsony sem rúghat labdába a Hálaadás mellett.
Összedörzsölöm tenyereim és felnézek, ahogy látóterembe két alak kúszik be. Egy szívet melengetõen ismerõs és egy kellemetlenül idegen arc. Boldog fiatalok, önfeledtek, elmélyültek a saját kis világukban. Észre sem veszik, ahogy közelebb érek hozzájuk, hogy üdvözölhessem õket. Akaratlan hallom meg beszélgetésük foszlányát és idegesen ugrik görcsbe a gyomrom az elhangzott szavak után.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek..
- Khm... - aprót köhintek, hogy észrevegyenek és meg is kapom a hõn áhított figyelmet.
A nekem háttal álló, barna hajú fiú összeráncolt szemöldökkel fordul felém, tekintete felperzseli a bõröm és ebbe beleborzongok. Mikor is éreztem ezt a fajta istentelen izgalmat utoljára? Elmosolyodom, ahogy átrohan arcán a felismerés. Nem felejtett el, és ez nekem több, mint elég, ezen a szürke, hideg, novemberi napon.
- Young tiszteletes!
Meghat, hogy felismer, nem ér meglepetésként, hogy egy másik fiú oldalán láthatom, hiszen meggyónta már nekem, hogy a saját neméhez vonzódik. Nem is érdekel. Figyelmen kívül hagyom. Nem fontos. Nem számít. Nem érdekel senkit a harmadik kerék, mert Ewan újra itthon van. Újra láthatom ezt a kedves arcot és újra hallhatom a drága hangot. Ennél nagyobb örömöt még maga Isten sem nyújthatna.
- Ewan. Csak nem hálaadásra tértél haza? - kérdezem elmosolyodva.
- De. - bólint sután, aztán a mellette téblábolóra pillant. - Milyen udvariatlan vagyok! Atyám, engedje meg, hogy bemutassam a... a..
Nem érdekes. Szükségtelen információ, hiszen úgy sem jegyzem meg. Hamar el fognak válni útjaik.
- David Mooner – mutatkozik be udvariasan.
Nem fogom fel kudarcnak a találkozást. Nem önt el méreggel, hogy elrabolta tõlem Ewant. Szürreális az egész. Az, hogy egy ilyen nyálas kölyök nevezheti magát az õ kedvesének már-már nevetésre késztet. Felé nyújtott jobbomat készségesen fogadja, s én hosszan szorítom kezét. Mennyi az a minimum idõ, ami alatt meggyûlölhetünk valakit? Ha létezik elsõ látásra szerelem, kell lennie elsõ látásra gyûlöletnek is.
- Szívesen fedezném fel az arcotokat a sorok között a reggeli misén. - mérem végig párosukat és tekintetem elidõzik Ewanen.
- Nekem sajnos van egy beadandóm, amit meg kell írnom még este és elküldenem reggel, de David örömmel képvisel minket, ugye Szív.. - elharapja a mondat végét, mely keserûséggel tölt el. David ragyogó mosolyt villant fel.
- Mindenképp. - feleli mosolyogva.
Ó igen, gyûlölöm. És ezért még nagyobb lelkesedéssel fogom elûzni õt Ewan közelébõl.

Korai vendégem a gyászos csend, mely megtölti a templomot. Reverendám alatt ott a Megváltó, ami felvértez és hatalmat ad. A mise után használhatom, sõt, használni is fogom, mert jogomban áll megtéríteni az eltévelyedetteket és feladatom, hogy Isten elé kísérjem õket, kitárulkozott, csupasz valójukban.
Léptek halk koppanása töri meg a csendet. Zavaró döndülés, ahogy a cipõ gumitalpa felveri a port. Szívélyes mosollyal, de sötét szívvel fordulok felé.
- Korán érkeztél, a mise majd csak egy óra múlva kezdõdik.
- Én beszélni akartam önnel Atyám. - torpan meg tétován a fiú.
- Gyere közelebb. - intek felé és leülök az elsõ sorban a padra, a hideg falapot megpaskolom magam mellett. - Mi nyomja a lelked David?
Óvatosan lép mellém, majd rövid habozás után leül a padra.
- Az életem nem egyszerû... - kezd bele, aztán rögtön korrigál is. - Tudom, senkinek sem az, de... Tudja a családom mélyen vallásos, és én is az vagyok. Már gyerekként elképzeltem, milyen csodálatos lesz az esküvõm, ahogy a templom harangjai zúgnak majd a fejem fölött. De beleszerettem Ewan-be, és minden megváltozott. Tudom, hogy a törvények legalizálták az azonos nemûek házasságát, de az egyház ezt nem fogadta be, nem is fogja.
- A kezét szeretnéd megkérni. - mosolyodom el, de legbelül felemészt a keserûség.
- Igen. - bólint szemlesütve. - És tudom, hogy Isten mindannyiunkban ott él, mégsem jutok el hozzá, mert elzárják az utamat.
- És én hogyan segíthetek rajtatok? - teszem vállára kezem, s szemeiben remény fénye csillan.
Megõrjít és undorít a közelsége. Nem formálhat jogot egy ilyen kis buzi arra, ami Istené, és Õáltala az enyém!
Kérlelõ szemekkel néz rám és én lemondóan felsóhajtok. Hát persze! Nyújtsd a kisujjad és rögvest a karod kell nekik. De nem vagyok ellensége senkinek, ahogyan senki nem ellenség számomra sem. Én szeretem felebarátaimat, így kezemet reverendám alá csúsztatom.
- Az esküvõtöket nem vezényelhetem le, de segíthetek neked megtalálni Istent.
- Igazán? - kapja fel a fejét. - Én el sem tudom mondani, mennyire sokat jelent ez nekem! Köszönöm!
Elõhúzom a fecskendõt. Most már lényegtelen bármit is rejtegetnem, vagy várnom a mise végéig. A fiú megdermed a mozdulatban, ahogy meglátja a kezemben a tût, mire eljutna a tudatáig, hogy mi is fog történni, már késõ. Szabad kezemmel visszanyomom és lefogom; combjaira térdelek, állkapcsát megfogva fordítom oldalra fejét. A félelemtõl és az erõlködéstõl bõre alatt szépen kirajzolódik az artéria. Az karcsú, éles tû belemélyed nyakába és én minden tartalmát David szervezetébe ürítem. Fájdalmasan és kábultan nyög, fel akar kelni a padról, de nem hagyom neki. Elernyed, mint aki meghalt, pedig csak alszik. Csupán ekkor húzom ki a tût a nyakából és szorítom rá ujjamat, míg elõkotrok egy zsebkendõt.
Magamhoz veszem a telefonját, üzenetet küldök róla Ewannek, aztán kikapcsolom a készüléket. Majd késõbb ezt is elégetem.

A mise csodálatosan zajlik. Nem zökkenthet ki semmi, ahogy végignézek az ismerõs arcokon, és látom rajtuk, ahogy ragyognak a boldogságtól.

„Aki hálaadással áldozik, az dicsõít engem, és aki ilyen úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását.”

Az asztal alatt öntudatlanul fekszik egy elfeledett test. Senki nem tud róla, csak én. David Istenhez készül megtérni, s ez még különlegesebbé teszi a Hálaadás napi misét. Ha ezt a fiú látná! Hogy most csak az õ kedvéért mindenki csinos, és lelkes, egymás kezét fogják, elmorzsolnak pár könnycseppet.

„Ellenben paráznaság, bármiféle tisztátalanság vagy nyerészkedés még szóba se kerüljön közöttetek, ahogyan ez szentekhez méltó; se szemérmetlenség, se ostoba beszéd vagy kétértelmûség: ami nem illik, hanem inkább a hálaadás.”

David nem is tudja, hogy ez az õ nagy napja. Hogy számot vethet a Teremtõvel, hogy megkaphatja a hõn áhított válaszokat. Egyetlen embernek tartozik hálával mindezért: nekem.

„Amit pedig szóltok vagy cselekesztek, mind az Úr Jézus nevében tegyétek, hálát adva az Atya Istennek õáltala.”

.o.O.o.O.o.O.o.O.o.O.o.O.o.

Érzem, mélyen a lelkemben. Érzem a bõröm alatt. Érzem minden apró sejtemben. Lehunyt szemekkel ülök és mélyeket lélegzek. Teljes a sötét. A csend zúg a fülemben. Felkészülök. Felkészítem a testem, a lelkem, a szemeimet, a füleimet, az összes érzékszervemet.
Minden békés. Halk zene szól. És én felkelek a kemény székbõl. Az asztalhoz lépek, hogy ott szemügyre vegyem az eszközeimet. Mindegyik fényesen csillog, mindegyik tökéletes, mindegyik éles. Ezüst kés, szike, olló, bozót vágó, vadász kés, húsvilla. Már csak percek kérdése és elkezdhetem.
Perceken belül felébred és észreveszi, hogy megkötöztem. Észreveszi az én gyönyörû eszközeimet és a szemei majd megtelnek kétségbeeséssel és könnyekkel. Aztán sikoltozni akar, de rá kell döbbennie, hogy a szája be van tömve.
És akkor elõlépek a sötétbõl, mosollyal az arcomon, kesztyûvel a kezemen, hosszú, fekete ballon kabátban. És akkor rá fog jönni, hogy nincs menekvés.
Lehetett volna szebb helyszín is, de nem kelthetek feltûnés. Ezt a raktárépületet nem használja már ezer éve senki. Éjjel nem keltek feltûnést, hiszen kívül esik a lakóövezettõl. Az épület is az én kezemre játszik, minden vizet az én malmomba hajt. Hatalmas nejlon zsákok tornyai hevernek érintetlenül, kihasználatlanul az enyészet kezei közé ragadva. Ezek könnyen és gyorsan égnek, nem hagynak maguk után mást, csak csípõs szagot és olvadt, mûanyag masszát. Szinte felkínálkozott elõttem a lehetõség, hogy mindent ezekkel a zsákokkal terítsek le. Ragasztószalaggal rögzítettem õket egymáshoz, hogy még véletlenül se csússzanak félre.
Az egész délutánom ráment, de a kisvárosban senki nem keresett, hisz hagytam egy üzenetet a templom ajtaján, hogy a szomszéd városban akadt dolgom. Alibim is van. Csak egy telefonhívásomba került, hogy George fellobbanó lelkesedéssel falazzon nekem. Kedvelem a férfit, mert nem kérdez fölöslegesen, és egyetlen éjszakáért cserébe, lehazudja nekem az égrõl a csillagokat. Szóval bõven volt idõm elõkészíteni mindent.
Hal, erõtlen nyöszörgés üti meg a fülem. A székben ülõ, félig eszméletlen fiú összeráncolja szemöldökét. Nem mondhatja, hogy nem öl kényelmesen, hiszen vettem a fáradtságot és csak az õ kedvéért szereztem be ezt a darabot. Nem volt nehéz bejutnom a szeméttelepre és elhoznom a fogorvosi széket anélkül, hogy bárki észrevette volna. S hogy miért nem? Mert a telepen dolgozó két férfi rendszeres látogatója a templomnak, és jól tudom, hogy mise után mindig a kocsmában töltik a délutánt. Hálaadás van, így senki nem üti bele az orrát mások dolgába. Mindenki a szerettei körében ünnepli ezt a csodás napot.
David lassan kinyitja a szemét és én hozzá lépek. Nyirkos homlokára simítom tenyerem. A vékony kesztyû anyagán keresztül is érzem bõrének apró egyenetlenségeit. Szemeivel nehezen fókuszál, kába és zavarodott, pedig jó volna, ha õ is tartaná magát az ütemtervhez.
- David. - szólítom meg halkan, már-már egész kedvesen.
Bágyadtan néz rám, aztán szemei lassan fennakadnak és õ újra az öntudatlanságba menekül. Visszaél a türelmemmel és az ilyesmit rosszul tolerálom. Felsóhajtva bontom ki az ásványvizes palackot és fordítom fejtetõre feje fölött. Összerezzen és felzihál. Tekintete még mindig zavarodott, de legalább már magánál van.
- Na tessék, most még vizes is lettél. - nézek rá szánakozva, ahogy belekortyolok a maradék vízbe.
A folyadék hûvöse végigcirógatja nyelõcsövem. Visszacsavarom a kupakot és leteszem az asztalra. Türelmesen várok, míg lassan magához nem tér annyira, hogy felfogja helyzetét. Megrántja csuklóját, és szembesül vele, hogy az nem mozdul el helyérõl, mert fixen rögzítve van. Lehunyom szemeim és tízig számolok. Ezalatt felerõsödnek és megszaporodnak a David által keltett zajok.
- Ne próbálkozz, azzal csak magadban teszel kárt. - lépek vissza hozzá és forgatok meg kezeim közt egy fogót.
Megfogom kézfejét, õ pedig összerezzen az érintésemtõl és ha tudna, ha lenne elég tere és lehetõsége, arrébb húzódna. Kár, hogy nincs. Nem is kár.
- Tudod, én egy megértõ ember vagyok. - fogom meg hüvelyk ujját. - Bennem mindenki megbízhat, szeretnek engem és tisztelnek. Mindenki számíthat rám. - tekintetemmel megkeresem az övét és egy pillanatig a szemeibe nézek. - Én egy jó ember vagyok. De te olyasvalakire vetettél szemet, aki nem lehet a tiéd. - csóválom meg a fejem és csippentem össze körmét a fogóval. - Ewan egész lénye engem illet, jogot formálok rá, de ha te a közelében vagy, minden tönkremehet. - rántom meg a fogót és körme tövestõl kiszakad. A rongycsomó alatt David felüvölt és könnyek lepik el szemeit, zihál, és ez mosolyra csábít.
Kivárok, hiszen nem akarom, hogy az új fájdalom elenyésszen a régi tüzében. Meg kell nyugodnia. Elõttünk az egész éjszaka. Kivárok, hogy csillapodjon, s csak ekkor ismétlem meg a mozdulatot, ezúttal mutatóujjával. Majd így haladva folytatom lassan a többivel. Mindkét kezét megfosztom a körmöktõl. És David úgy üvölt és zihál, ahogy elvárom tõle. Szenvedése elégedettséggel tölt el, de karórámra pillantva rájövök, hogy nem húzhatom már sokáig az idõt.
- Annyira sajnálom. - sóhajtok fel. - De már nem húzhatjuk sokáig a légyottot.
Leteszem a fogót és egy fecskendõt veszek a kezembe, mert amire készülni fogok, abba beleájulhat, ám én azt akarom, hogy ébren maradjon. Visszalépek hozzá és kiürítem a fecskendõ tûjébõl a levegõt.
- Tudod, mi az a lobotómia? - kérdezem tõle, ahogy gyengéden félrefordítom a fejét, hogy hozzáférhessek nyakához. A válasz egy rémült nyögés. - Segítek elfelejteni Ewant, és ahogy ígértem, találkozhatsz Istennel.
Beadom neki a fecskendõ tartalmát, adrenalint, ami segít majd neki ébren maradni, aztán megsimogatom fejét, hiszen olyan csendesen tûrte, mint egy jó gyerek. A légzése ismét szaporává válik, a pupillái kitágulnak. Köröm nélküli ujjaival veszettül szorítja a karfát. Én pedig megfogom a kis jégcsákányhoz hasonlító eszközt és orrnyergéhez közel, szemének sarkához illesztem. David hánykolódik és rémülten nyöszörög. Ha szája nem lenne kipeckelve, most kiáltozna. De nem kapta meg tõlem ezt a jogot.
- Ha ficánkolsz, ki fog folyni a szemed. - közlöm vele. - Nem szeretnél megvakulni, ugye?
Teste megdermed. Azt hiszem most jutott el a tudatáig, hogy meg fog halni és az égadta világon semmit nem tehet azon kívül, hogy belenyugszik, ezzel megrövidítve saját szenvedéseit.
- Szeretem a történelmet. - kezdek magyarázatba. - Azért néz ki így ez az eszköz is. Még a negyvenes évekbõl való. Tudtad például azt, hogy ezzel gyógyították a skizofréniát? - pillantok rá. Tekintete, mint egy ûzött vadé. - Igazad van. Azért ennél kicsit több magyarázattal tartozom neked. Át fogom törni a szemüreged mögötti vékony csontot, hogy a frontális lebenyedhez érve átvágjam az idegpályáidat. Antonio Egas Moniz például lyukat fúrt zavart páciense koponyájába és alkoholt fecskendezett bele, ezzel tette tönkre az agysejteket. A leghihetetlenebb mégis az, hogy ezért még Nobel díjat is kapott. - kuncogok fel.
Újabb nyögéssorozat. Felsóhajtok és elveszem arca elõl a kis csákányt. Ollót veszek magamhoz és elvágom a pecket a szájában tartó rongyot. Hatalmas levegõt vesz a száján és mégis csendben marad. Félve néz rám és bizonytalanul.
- Nem vagyok szörnyeteg. - mosolygok rá biztatóan. - Szívesen meghallgatom az utolsó szavaidat.
- K-kérlek.... könyörgök... - nyöszörgi elgyötörten. - Én nem tettem semmi rosszat... E-enged el. Ígérem, elkotródok és nem szólok senkinek! Ne-nem találkozok többet Ewannal sem!
- Bárcsak hihetnék neked. - szomorodom el. - De hazug vagy és mocskos. Igazán sajnálom, hogy ilyen sorsot szánt neked az ég. Ha más viszontagságok közt találkoztunk volna, talán még barátok is lehetnénk. - Újból felemelem az eszközt, ám David ekkor félelmében felnyüszít. - Shhh, ne félj. Ha ezzel végzek, akkor már semmi nem fog zavarni. Semmi nem fog fájni. Bízz bennem. - mosolygok rá.
Egy apró ütés. David ordít, ami zene füleimnek, de még nem tört át a csont. Még egy ütés, majd még egy és még egy. Az üvöltés csillapodik. A test lassan elernyed. Az arc kisimul és én kihúzom a tût a koponyájából. Apró vérkígyó indul útjának szemébõl. Békés, már-már megbocsájtó tekintete elvarázsol. Ilyen az, ha valaki találkozik végre Istennel. Most már nem is beszélek hozzá. Máshol jár a lelke és nem érnék el a szavaim.
Kés segítségével teszem szabaddá felsõtestét. Aztán szikét ragadok és alulról kezdve módszeresen felvágom. Óh, de David már nem kiabál olyan intenzíven. David gyakorlatilag már nem is létezik. Erõsen vérzik, a szemem láttára kap sokkot és én lassan élvezem ki minden mozzanatát. Ahogy bõre elszürkül és kihûl, leesik a vérnyomása. Aztán a szemem láttára fibrillál, majd meghal. Nem bírta olyan sokáig, mint számítottam volna rá, de nem okozott túl nagy csalódást ezzel sem. Kimetszem a szerveit; egyiket a másik után. Pofás kis csomagokat készítek belõlük, majd végül visszahelyezek mindent a testébe. Bõrét elnagyolt öltésekkel fércelem össze.
Hajnali egy. Nincs sok idõm, hogy feltakarítsak magam után. Elpakolom az eszközeimet, útra kész állapotba hozom a hullát, kiviszem és a hátsóülésre fektetem. A szék a platóra kerül, ahogy az összevérezett zsákok kupaca is. Elsõ utam a szeméttelep. Visszaviszem a kölcsönvett széket. Aztán haza megyek és a kandallóba gyûrök minden zsákot is egyéb elhasználódott eszközt. Hajnali három. A temetõ felé veszem az irányt és keresek egy elõre megásott sírt. Sosem láttam értelmét annak, hogy elõre megássák egy életben lévõ, egészséges ember sírját, még akkor sem, ha az illetõ már idõs. De most kivételesen nem vonom kérdõre Johnson logikáját, akinek mint mindig, most is alkoholgõz fûti elméjét és bõszen hortyog a lakókocsiban. Észre sem fogja venni, hogy a sír magától betemetõdött. Mert nem emlékszik rá, hogy egyáltalán kiásta. Tudom, hogy így lesz, mert ismerem.
Hajnali öt és én otthon vagyok. Rágyújtok és lefõzök egy kávét. Most már nincs értelme annak, hogy lefeküdjek aludni. Megpiszkálom a tüzet és dobok rá pár fát, aztán a fürdõbe lépek és lemosom magamról a verejtéket, a mocskot és a gyilkosságot is. Mától fogva ugyanaz az ártalmatlan lelkész vagyok, aki eddig is voltam. Isten egy báránya, aki kézen fogva vezeti a fény felé az eltévelyedetteket.

.o.O.o.O.o.O.o.O.o.O.o.O.o.

Három hónap. Ennyi kellett, hogy elfelejtsem Davidet, aki a föld mélyén pihenve élvezheti saját démonainak társaságát. De a lucskos, olvadó február magával hozta a változás szelét. Elég volt hozzá egy halál, hogy feltûnjön, a sírhely már foglalt. Csupaszon, kitárulkozva és koporsó nélkül egy aszott, felismerhetetlen test feküdt. Az öreg, iszákos sírásó majdnem frászt kapott, mikor kiásta. Azonnal körbejárt a hír, s a kisváros hamar megtudta mi lapult a gödörben, mint maga a rendõrség. Most már nem tehetek semmit, csak összezárt ajkakkal sodródom az árral és számba veszem a momentumokat, hogy hol hibáztam. Hogy rám találhatnak-e egyáltalán. Fejemben szüntelenül pörög az utolsó este. Újra és újra és újra. Nem találok semmi kifogásolni valót, de ez nem jelenti azt, hogy emlékszem minden apró részletre, és ez feldühít. Legszívesebben elvarrnám a szálakat, kiirtanám az egész várost, hogy senki ne tudja a rendõrséget nyomra vezetni. Mélyet lélegzek, ahogy a hullaházban leemelik a leplet a tetemrõl, s mellettem Ewan zokog fel, ki végre hazatért.
- Kérlek Ewan, nyugodj meg! - szorítom meg vállát, bár én magam is éppoly dühös vagyok, mint õ. - Ne õket büntesd! - kérem lágyan.
Hiszen nem a rendõrök felelõsek David haláláért. Én magam vagyok a bûnös, amiért elõkerült. Amiért gondatlan voltam és megfeledkeztem róla, hogy elõkerülhet a teste. De talán pont ezzel tett nekem a halott fiú egy utolsó szívességet, hiszen a drága Ewan újra itt van.
- Akkor ki tehet róla? - csattan fel. - Nem keresték! Megmenthették volna, de... NEM TETTÉK, rohadt semmire kellõ banda!!!!
Megnézi. Az asztalhoz lép és megnézi magának. Mert ezt kell tennie, de mégis... Nem lehetne ennek valami humánusabb módszere? Nem állhatom, hogy õ szenvedjen David bûne miatt. Mindig... Mindig a jók szenvednek, az angyallelkûek szenvednek a tisztátalanok miatt. Ökölbe szorulnak kezeim, ahogy a kedves arcot figyelem.
- Megölték... - rebegi könnyeivel küzdve.
- Megtért az Úrhoz, aki kegyes lesz vele. - Hogy vigasztalni próbálom-e, vagy megmártani a szívében a kést, még én sem tudom. - Most már jobb helyen van.
- Mellettem kellene lennie, itt volt az Õ helye!! - fakad ki. - Mellettem...
- Gyere velem. - karolom át a vállát, hogy kivezessem õt a boncterembõl. Eleget látott.
- Én ezt nem értem. - temeti arcát tenyerébe zokogva, míg segítek neki leülni. - Meggyilkolták... pedig ez egy békés... - hangja megremeg és nagyot nyel, hogy visszatartsa kétségbeesését.
- Az Úrnak mindenkivel terve van. - simogatom meg a hátát. - Talán most még nem érthetjük, miért szólította magához Davidet, de bízzunk benne, hogy ez a szerettei javára válik majd. - felsóhajtok, ahogy tenyerem újra és újra végigsimít a karcsú háton. - Ez mindannyiunk számára próbatétel Ewan. De ez az idõszak neked és a családjának lesz a legnehezebb. Ha van valami, amiben...
- Csak én voltam neki. - néz rám elgyötörten, s nekem elkerekednek a szemeim. - Rajtam kívül nem volt senkije.
Könnyei ismét elárasztják angyalarcát és én átkarolom, hogy ne láthassa megkönnyebbülésem. Vállgödrömbe temeti arcát. Sosem volt még ennyire közel. Érzem minden apró rezdülését, magamba szívom édes illatát, s hálát adok a Teremtõnek ezekért a lopott pillanatokért. Gyászán megszakad a szívem, de csak idõ kérdése, hogy ez halványulni kezdjen. Én pedig nem sietek sehova, hiszen ezentúl mindig itt leszek neki, a vigasza és támasza leszek.
Sírása lassan csillapodik, és mikor kivörösödött szemekkel néz fel rám, az én szívem is összeszorul. Ez is David hibája. Ha nem bolondította volna magába ennyire az én Ewanomat, most nem lenne ennyire fájó a búcsú sem. S emiatt soha nem fogok megbocsájtani annak a görénynek.
- Gyere, hazaviszlek. - kelek fel mellõle és nyújtom kezem, amit rövid habozás után el is fogad.
- Young tiszteletes... - kezdi, de szavába vágok.
- Ma, mint barátod voltam itt. Nem az egyház képviseletében jöttem, hanem azért, mert megszakad a szívem, hogy egy régi barát ennyire szenved. - mosolygok rá melegen.
- Köszönöm. - rebegi rekedten.
Válaszként megingatom a fejem. Türelmesen várok, míg beül az autóba, becsatolja magát, aztán várakozva rám emeli a tekintetét. A kilincsért nyúlok, mikor egy ismerõs hang üti meg a fülem.
- Young tiszteletes!
- Morrison seriff. - fordulok felé, kezemet elvéve az autó kilincsérõl. - Miben lehetek a segítségére?
A férfi szája bizonytalan mosolyba kunkorodik. Bízik bennem, de tudja, hogy ilyen helyzetben nem illik mosolyogni, így csak ennyire futja tõle.
- Ki kell hallgatnunk a fiút. - pillant Ewanre, aki értetlenül, dühösen mered vissza rá.
- És én ezt meg is értem. - bólintok. - De még túl zaklatott, még túl sebzett ahhoz, hogy beszéljen.
- Valóban jó ötletnek tartja, hogy ön gondoskodjon róla? Egyéb feladatai is vannak, mint egy gyászoló fiút...
- Mr. Morrison. - vágok a szavába hideg éllel. - Amit mondani készül szívtelen és meggondolatlan, így engedje meg, hogy ne hagyjam. - mosolyodom el megenyhülve. - Ön nem rég óta lett a város seriffje, így nem róhatom fel, hogy nem tudja. Ewan közeli barátom volt, mikor még itt lakott. Szívemen viselem a sorsát, és a családjával is jó kapcsolatot ápolok.
- Igen de...
- Ha most állna neki kifaggatni, csak még jobban kiborulna és összetörne, amit én nem hagyhatok. A szülei rendszeres látogatói a miséknek, így bátran mondhatom azt, hogy a fiú általam Isten oltalmában áll.
- Azt hittem, hogy a papok megvetik a buzikat. - közli lekezelõen.
Mély levegõt veszek és megfontolom a szavaimat, mielõtt olyasmit mondanék, vagy tennék, ami lebuktathatna.
- Túl messzire megy drága seriff. Mondja, olvasta a Bibliát? - megrázza a fejét. - Sejtettem. Az áll a könyvben, hogy fogadjunk el és szeressünk mindenkit. Lecsupaszítva önnek, az üzenete ennyi: szeresd a leprásokat, a félkegyelmûeket, a kurtizánokat, a bénákat, a betegeket... Legfõképp pedig Mr. Morrison, szeresd felebarátodat. És, ha most megbocsájt. - biccentek felé, és beszállok az autóba.
Becsatolom a biztonsági övet és gyújtást adok az autónak. Ujjaim megszorulnak a kormányon, de azonnal el is lazulnak, ahogy Ewan hangja megüti fülem.
- Minden rendben?
- Igen. - felelem az utat figyelve.
- Mit akart a seriff?
Hangja nem több elcsukló rekedt suttogásnál.
- Beszélni veled. - válaszolom. - De én nem hagytam.
- Miért? - kérdezi csendesen, kabátjának cipzárjával babrálva, lehajtott fejjel.
- Mert még túl korai lenne. Vagy te nem úgy érzed? - pillantok rá várakozva, míg a lámpa zöldre vált.
Kérdésemen elgondolkodik, erõsen megfontolja a választ. El is réved, már nincs is mellettem csak a teste. Hosszú percekig nem szól hozzám és engem kezd igazán zavarni ez a hallgatás. Persze én vagyok a bûnös, kegyetlen dolgot kérdeztem, s még kegyetlenebb, hogy választ is várok.
- Nem. - ingatja meg a fejét lassan. - Nem akarok beszélni velük.
Kabátom zsebébe nyúlva veszek ki egy doboz cigit, majd Ewanre sandítok.
- Nem baj, ha rágyújtok, ugye?
Megrázza a fejét és én ajkaim közé veszek egy nikotin szálat, résnyire engedem az ablakot és rágyújtok. A kilélegzett füsttel oldódik fel bennem a hit. Szeretném azt hinni, hogy most csak egy egyszerû ember vagyok, és hogy õ is annak lát. Nem akarok távolságtartó lenni. Vele nem. Azt akarom, hogy ne érezzen elérhetetlennek, hogy teljes egészében rám bízza magát. Kieresztem tüdõmbõl az utolsó füstkígyót, a csikket kipöccintem az ablakon és felhúzom azt.
- Tudom, hogy legszívesebben elkerülnéd ezt a témát. - töröm meg a csendet. - De, ha a rendõrség kiadja David testét, el kell döntened, hogy hol legyen a végsõ nyughelye.
Sápadt kezei ökölbe szorulnak, s én nem tehetek róla, de szíves örömest elföldelném másodszor is azt a megcsonkított testet.
- Ha egy másik városban szeretnéd eltemetni...
- Hamvasztani akarom. - vágja rá gondolkodás nélkül. - Magam mellett akarom tartani. Azt akarom, hogy halála után velem legyen, ha életében már nem lehetett. - nyöszörgi elgyötörten.
Ezt pedig nem engedhetem.
- Ewan... - szólalok meg halkan, óvatosan. - Ezt gondold át alaposan. - felkanyarodok szülei házénak kocsifelhajtójára és leállítom a motort. - Nem engedhetem, hogy hátralévõ életedben gyötörjön David emléke. És biztos vagyok benne, hogy õ sem akarná ezt. Mindennél jobban szeretett téged, még csak ismernem sem kell ahhoz, hogy tudjam, mert látszott rajta, hogy mindenét odaadná a boldogságodért. - újból könnyek lepik el szemeit szavaim hallatán. - Kérdezd meg magadtól, mit tenne David? Mérlegelj, fontold meg és az alapján dönts. Ebben nem befolyásolhat a fájdalmad.
Aprót bólint és kicsatolja a biztonsági övet. Remegõ tagokkal száll ki a kocsiból, de ennél tovább nem kísérhetem. Becsukja az ajtót, de aztán meggondolja magát és visszahajol, lehúzom az ablakot.
- Köszönöm... Conor. - motyogja orra alatt, majd hátat fordít és magamra hagy.
Tenyerembe temetem az arcom és mélyeket lélegzek. Elõször szólított a nevemen. Mi ez, ha nem egy apró gyõzelem? Nehezemre esik rendeznem arcizmaimat, míg hazafelé tartok. Nem vigyoroghatok csak úgy, bele a vakvilágba.

Házam elõtt egy fiatal fiú téblábol. Beparkolok a garázsba, és egyenesen a fiú felé veszem az irányt. Ismerem. Hogy ne ismerném? Tomas, tizenhét éves, az anyja tavaly lett öngyilkos az agresszív, alkoholista apja miatt. Még sorstársak is lehetnénk a túlságosan hasonló életünk miatt, de nem tündérmesében élünk. A fiú szeme alatt megint sötét folt éktelenkedik. Mindig hozzám jön, ha az apja már kezelhetetlen. És én természetesen segítek rajta.
- Tomas. - szólítom meg. - Mi járatban?
- Hol volt eddig? - kérdezi idegesen rágcsálva ajkait. - Már itt állok vagy... vagy egy órája.
- Ne haragudj, dolgom volt. - teszem vállára a kezem. - Gyere be, most minden figyelmem a tiéd.
Szemei felcsillannak, ahogy árnyékként követ. A nappaliba érve, lazítok ingem gallérján és kényelmes terpeszbe ülök le a kanapéra.
- Foglalj helyet.
És Tom engedelmesen telepszik le lábaim közé, hátát mellkasomnak vetve.
- Az apám megint eszméletlenre itta magát. - sóhajtja, míg én átkarolom derekát és tincsei közé temetem arcom.
- Õ bántott?
- Nem. Mással verekedtem.
- Miért?
- Mert az a nyomorult a szájára vette a maga nevét. - morran fel.
- Tom, ne keverd magad bajba ilyen ostobaságok miatt.
- De ez nem...
- Sssh, elég. - csippentem ujjaim közé állát és magam felé fordítom arcát.
Szempillái pilleként rebbennek, csillogó tekintete mindent elárul, akar engem. És ki vagyok én, hogy nemet mondjak, ha így felkínálkozik? Megcsókolom, mélyen és hosszan, míg tenyerem pólója alá siklik. Elragadtatva cirógatom hasfalán az érzékeny bõrt, és elégedettséggel tölt el, hogy Tom teste minden érintésemre reagál. Megremeg, beleborzong, felizgul, pedig alig teszek vele bármit is. Csak egy törõdésre vágyó kamasz, egy elcseszett élettel.
Nadrágjába csúsztatom kezem és masszírozni kezdem.
- Nee... - nyögi kapkodó lélegzettel.
Megállok a mozdulatban, várok, míg ráeszmél és türelmetlenül kapja rám a tekintetét. Felkuncogok.
- Szóval mégis akarod?
- Young tiszteletes... - nyöszörgi.
- Conor. - suttogom fülébe és nyakába csókolva rámarkolok.
Tom kiengedi a hangját. Zihál, vonaglik, verejtékezik. Megszabadítom vékony pólójától és arcomat lapockái közé simítom. A fiú olyan édesen reszket karjaim közt, hogy akaratlanul is elképzelem, milyen lenne Ewant tartani így a karjaim közt. A gondolatra kihagy egy ütemet a szívverésem, arcomon a bõr felforrósodik. Mit tennék,ha most Ewan reszketne a markomban? Az álmodozásból Tom megfeszülõ teste zökkent ki. Mindjárt elér a csúcsra.
Elengedem és elhúzódom tõle, sírós hangon motyog valamit.
- Mit szólnál, ha most végig mennénk? - kérdezem arcát cirógatva. Elkerekedett szemmel néz vissza rám. - Persze nem kötelezõ.
- T-tényleg lehet? - dadogja bizonytalanul.
- Azt teszel, amit csak akarsz. - dõlök a kanapé támlájának kényelmesen.
Tom arca lángra lobban, felkel, de csak addig, míg felém fordulva ölembe nem telepszik. Kíváncsian és félve figyeli a reakciómat, de én meg sem mozdulok. Alsó ajkába harapva nyúl ingem után, s kezdi el kigombolni remegõ kezekkel. Nagyot nyel, mikor a végére ér, és félénken simít a ruha anyaga alá, hogy lesegítse rólam azt. Félrebillentett fejjel figyelem mozdulatait, de megtorpan és rám emeli ködös tekintetét.
- C-Conor...
- Hmm?
- Nem tudom, hogyan tovább. - hajtja le a fejét, hogy elrejtse elõlem szégyenét.
Elmosolyodom és kulcscsontjára csókolok. Szabaddá teszem ágyékát és nyakába csókolva kínzom tovább. Vállaimba kapaszkodva, hátravetett fejjel zihál, ajkai össze sem érnek, így könnyedén közéjük tudom csúsztatni két ujjamat. Mondanom sem kell, tudja mi a dolga, forró nyelvével újra és újra körbejárja ujjaimat, bennük keresve valami eleven kapaszkodót, míg teste megremeg és el nem élvez. Mellkasa vadul hullámzik, ajkai csillognak a nyáltól. Elfektetem a kanapén és lehúzom róla a nadrágot, alsónadrágot. Szájára hajolva vezetem belé elsõ ujjam. Teste megfeszül és ellenáll. Összeszorított szemekkel fekszik alattam, míg kapaszkodik belém, mint akinek az élete múlik rajta.
- Engedd el magad. - suttogok fülébe és apró csókot lehelek cimpája alá, majd egy újabbat a nyakára, álla vonalára, még egyet a torkára, mellkasára többet is.
Hajamba túr, de nem tud magáról. Ujjam körül a szorítás enyhül így megmozdulok. A jutalmam hangos, elnyújtott nyögés. Pontosan azt nyújtja, amit várok tõle és ez elégedettséggel tölt el. Képtelen vagyok Tomra fókuszálni, míg folyton az jár a fejemben, hogy milyen lenne, ha Ewan feküdne így alattam. Már-már felelevenedik bennem a karcsú, sápadt fehér test, mely gyöngyözik az izzadtságtól, ahogy szõkés tincsei szétterülnek a kanapé matracán és két kezével nyúl felém, hogy öleljem. Semmihez sem volna fogható. De eljön majd ez a pillanat is. Amikor Ewan szemei, csak úgy, mint most Tomé, rajtam kívül nem látnak mást.
Második, majd kisvártatva harmadik ujjam is követi az elsõt. Tom sír. Hogy az örömtõl, vagy a fájdalomtól, netán mindkettõtõl, azt nem tudhatom. Igyekszem vigyázni rá, hiszen nem venném hasznát, ha most összetörném. Annak nincs még itt az ideje. Csókolom és õ ölel, szorít magához; zihál és nyögdécsel. Kihúzom ujjaimat és megszabadulok ruháimtól. Elgyötörten fekszik a kanapén, rám várva, és eszébe sem jut, hogy ki vagyok, és mit kéne képviselnem. Elfeledtettem vele, nem is érdekli. Elhelyezkedem lábai közt és lassan, óvatosan merülök el benne. Teste, mint megfeszített íj, bõre mindenhol feszül, háta kecsesen ível hátrafelé, ahogy akaratlanul is nekem feszíti magát. Egy villanás erejéig újra Ewant látom magam elõtt, és tövig merülök a délibábban.

.o.O.o.O.o.O.o.O.o.O.o.O.o.

Csaponganak a gondolataim, képtelen vagyok a feladatomra koncentrálni. Ha többen lennének itt, ha mások is hallanák, amiket mondok és ahogy viselkedek, bizonyára észrevennék, hogy valami nincs rendben. De a szertartáson csak a szûk családi kör vesz részt. Sokáig tartott, mire kiadták a testet. Megvizsgáltak rajta minden vizsgálhatót és minden örömömre Ewan a hamvasztás mellett döntött, hiszen makacs és nem fogadta meg a tanácsomat. De pontosan ez volt a célom, a fordított pszichológia mindig beválik, ha az ember képes helyén kezelni a dolgokat. Egyedül arról tudtam lebeszélni, hogy magánál tartsa az urnát. Így, ha késõbb exhumálni akarnák, már nem találnának az összezúzott csontok és porrá égett szervek közt semmi használhatót. Semmi nyomot. Nekem is ezt kellett volna tennem. Már akkor el kellett volna hamvadnia, mikor végeztem vele.
Kiszáradt szájjal állok az urnafal elõtt. A sírásó félreállva hallgat, Ewan csendesen sírdogál. Szemei vörösebbek, mint valaha. Szülei szomorú, gyászos arckifejezéssel kísérik nyomon David utolsó útját.
Nem tudják, hogy a halott fiúra még vár egy hatalmas feladat. Vissza fogok jönni, magammal viszem az urnát és szélnek fogom ereszteni a hamvakat. Helyére homokot teszek. Senki nem fogja észrevenni, vagy háborgatni.
Nyelvemmel megnedvesítem ajkaim és beszélni kezdek.
- Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! A mai napon szomorú alkalra gyûltünk össze, hiszen utolsó útjára kísérjük és eltemetjük néhai testvérünket, David Moonert. Csokorba kötünk néhány emlékgondolatot, hozzáadjuk iránta táplált érzéseinket, elbúcsúzunk tõle és Isten oltalmába ajánljuk az õ lelkét. Szentleckére szabott gondolataim elõtt el kell mondanom, hogy szívem szerint még sok esztendeig szerettem volna, ha itt marad köztünk. Hisz jellemében, vallásos felfogásában, katonás magatartásában lépten-nyomon egy olyan emberrel találkoztam, ki õszinte volt, önmagához hû, szenvedett és szeretett. Ez a szeretet vált meghatározóvá, mikor megírtam e temetési beszédet, s ideállok mellétek, hogy tolmácsoljam az örömüzenet szavain keresztül Isten vigasztalását. Tudom, semmivel nem magyarázható a fájdalom, melyet éreztek a veszteség rendjén és, hogy míg mások a boldog beteljesülés vágyával lépegetnek életük útján, addig ti a szomorúsággal. Õk a boldogság megjelenését várják a holnapjuktól, ti pedig a vigasz megérkezését. Néhai testvérünk tudta, „/.../ akit, vagy amit szeret az ember, arra gyakran gondol. - Mily sokszor gondol hû barát jó barátjára, ha távol van is. Mily sokszor gondol a gyermek szüleire, ha meghaltak is. Mily gyakran, szinte állandóan gondol jegyes jegyesére. /.../”

Az urnafal elõtt ácsorog és nekem nincs szívem magára hagyni. Már nem sír. Olyan, mint egy porcelánbaba, akiben valami megtört és elromlott. De ettõl nem látom õt rosszabbnak, ettõl csak még értékesebb lett a szememben. David halála egy láthatatlan kapocs, ami összeköt minket. Egy olyan alapkõ, amire építkezhetünk.
- Ewan. - teszem vállára kezem. - Élhetek egy javaslattal? - kérdezem halkan.
Lassan emeli rám a tekintetét, arcomat fürkészi, majd minden szót alaposan meggondolva válaszol.
- Mirõl lenne szó? - hangja tompa és érzelemmentes.
- Maradj még pár hetet. Csak amíg le nem csillapodik a szíved annyira, hogy visszatérhess az életedhez.
- Erre kérnie sem kell Young tiszteletes. - dugja zsebre kezeit. Arcvonásai megváltoznak és elszánt lángok gyúlnak íriszeinek tükrében. - Addig nem nyugszom, amíg elõ nem kerül az a rohadék, aki ezt tette Daviddel!
Elragadó és egyben lenyûgözõ, ahogy arcon csap ez a nyers gyûlölet. Ahh, ha tudná, ezzel mekkora örömöt szerzett most nekem.
- Ha bármiben a segítségedre lehetek, tudod hol találsz. - biccentek neki megértõen. - Tudom, hogy csak egy lelkész vagyok, akinek igazából semmi köze nem lenne az egészhez. De ha lelki támogatásra van szükséged, vagy csak valakire, akivel beszélhetsz, itt vagyok.
- Köszönöm. - néz szemeimbe és én belezuhanok tekintetének feneketlen mélységébe.