- Elegem van a nõkbõl. – Próbálok csöndben maradni, hátha nem folytatja, de nem bírja ki. – Már volt egy csomó kapcsolatom, mégsem mûködött egyik se. Végre itt van Emma, erre ilyen kis mitugrászok, mint te belerondítanak az egészbe.
Mérgesen felmordulok.
- Vigyázz a szádra.
Erre meg csak nevetgél. Megölöm.
- Neked biztos nem volt túl sok – von vállat hetykén, mire megtorpanok.
- Mert rád biztos tapadnak a csajok, mi? Az izomagyú bunkó idiótákra bukik az összes ribanc Sohaországban. Milyen kár, hogy Emma nem egy buta liba, így nem kellesz neki.
Szemöldökét összevonja. Elgondolkozik egy percre. Szinte hallom, ahogy a fogaskerekek kattognak.
- A tizenhét az bizony tizenhét – kuncog, mint valami kislány.
Majdnem rákérdezek, hogy tizenhét mi, de ekkor leesik. Pár pillanatig csak bámulom az arcát.
- Csak fogd már be, te istenverte barom.
Azzal tovább indulok, õ pedig belém csimpaszkodik.
- Vigyél  - kéri, ó, nem is, inkább követeli, én viszont dühösen lelököm magamról.
- Kússz hazáig, engem már nem érdekelsz – azzal hátat fordítok neki.
- És, ha nem érek haza? A kis Emmácska biztosan dühös lesz rád.
Pontosan tudja, hogy nem fogom itt hagyni.
Visszafordulva, farkasszemet nézünk, miközben beszélek.
- Nem vagyunk barátok, sosem leszünk, és biztosíthatlak, hogy csak miatta teszem ezt.
- Mekkora nyaló gép vagy, istenem. Nevetséges – itt csuklik egyet.
- Jelenleg, te vagy a nevetséges. Na, szedd össze magad – morgom az eddiginél is kimértebben. Ethan, komolyan tehetséged van az emberek felhúzásához.

***

Hajnalban, mire hazaért, szinte azonnal kiterült. A telefonját elvettem tõle, hogy küldhessek magamnak egy üzenetet, amit biztosan látni fog, ha felébred.
„Be  fogom hajtani rajtad a ma éjszakát. ~A.”
Komolyan nem hiszem el, hogy ezzel basztam el a reggelemet.
Miközben hazafelé tarok, küldök egy üzenetet Emmának, hogy minden rendben, mert már aggódva írt nekem, gondolom Ethannek is, aki épp világát se tudja. Nem akarom, hogy aggódjon.
Végül az elõadásokra se mentem be, semmi kedvem nem volt ehhez, szóval otthon maradtam, és aludtam.
Délután felkeltem enni, és nyugodtan feküdtem vissza aludni, hiszen másnap nem lesz elõadásom, így pihenhetek.

***

Ron másnap azzal kelt, hogy nincs itthon semmi ehetõ, menjünk vásárolni, egyedül nincs kedve, szóval kénytelen vagyok életet lehelni magamba, mert tudom, hogy Ron, addig nem hagy békén, amíg fel nem kelek. Mint valami házsártos boszorka.
Felöltözök, és hálát adok az istennek, amiért nem vagyok másnapos. Eddig, ha jól tudom egyszer volt csak olyan, hogy a pia megártott nekem. Vodka. A vodkát nem bírom, és percek alatt taccsra vág, szóval kerülöm messzirõl.
- Na, menjünk – sóhajtom az ajtóban állva, Ron pedig mellettem terem.
Mikor elindultunk, még nem esett. A központi bevásárló központ felé tartottunk, de ránk szakadt az ég, így bementünk egy kávézóba, hogy ha ételünk nem is, legalább életkedvünk legyen.
- Mit kérsz? – kérdem, miközben megfordulok, így tekintetem megakad egy ismerõs alakon. Nocsak, nocsak, kit fújt erre a szél.
- Lám-lám… - lépek az asztalához, arcomon hatalmas vigyor. Próbálom a tegnap hallottakat valahol mélyen elnyomni magamban. – Te? Itt? Azt hittem az ilyen hozzád hasonló energia- és pénz vámpírok csak este tolják elõ a pofájukat – szólok be neki pimaszul.
Ron mellettem nem szól semmit, inkább csak rövid vörös hajába túr, miközben a kínálatot kezdi tanulmányozni. Nem szokása beleszólni a dolgaimba.
- Hord el magad – mordul rám. Ch. Azok után, amiket érte tettem? Na, azt várhatja. Tartozik nekem.
- Remélem láttad az üzenetet– vigyorgok továbbra is. – Ja, és Emma üdvözöl – bököm oda, ami igazából hazugság, bár tényleg beszéltem két szót Emmával.
- Õ a pasid? – szinte köpi a szavakat.
Nem tud megsérteni ezzel.
Szebbnél szebb gúnynevek jutnak eszembe. Mr.Tizenhét, a Biliárdkirály, de egyik se jön a nyelvemre.
- Ethan, az erõltetett sértéseid szánalmasak – azzal fordulnék el, de morogva utánam szól.
- Várj.
Érdeklõdve fordulok vissza.
- Információ kéne? – kérdem nevetve. Szemei szikrákat szórnak. – Arra várhatsz.
Azzal arcomon egy vigyorral megfordulok, szólok Ronnak, hogy majd kint megvárom, és kimegyek az esõre. Inkább ázzak szarrá, mintsem még egy perc ennek a rohadéknak a társaságában töltsek.

Ronnal elmegyünk bevásárolni. Nem kérdez rá, ki volt az a srác, ezért is imádom Ront. Bár kicsit azért szomorú, hogy ennyire nem érdeklem, sem én, sem az életem, de így legalább megtartjuk azt a falat köztünk. Mi csak lakótársak vagyunk, nem barátok. Valami azt súgja, hogy Ronnal amúgy se jönnék ki valami jól. Túl hanyag. Ha belegondolok sosem láttam még nála lányt. Azt se tudom, mit csinál a szabadidejében. Ronnal együtt lakok egy ideje, de egy nagy kérdõjel számomra, pedig nem vagyok egy rossz emberismerõ.

***

Két nap telt el azóta, hogy utoljára beszéltem Emmával. Ma kellene jönnie hozzám, ahogy mindig is szokott, szóval várom, hogy szóljon a kapucsengõ.
Mikor meghallom azt a fülsértõ dallamot, Ron pont a konyhába van, így õ nyit ajtót.
- Emma jött? – kérdem, de nem válaszol.
- Ron? – kérdem ismét, hallom, ahogy becsukja az ajtót, csak akkor válaszol.
- Oh, bocsi. Nem, nincs itt senki – kiabál vissza, én pedig lefekszek az ágyamra.

Emma csak egy órával késõbb jön meg, sûrû elnézések közepette, amiért elnézte az órát.
Természetesen nem haragudtam rá, csak mosolyogtam a dolgon. Aranyos, hogy így túlreagálja a dolgot. Nekem aztán van idõm, fõleg rá.

Átvesszük a tananyagot, majd mielõtt távozna, még beszélgetünk egy kicsit.
- Na, és Ethannel jól kijöttök? – kérdi mosolyogva.
Sóhajtva húzom el a számat.
- Nem épp. Nem is értem, mibõl gondoltad, hogy hasonlítunk.
- Pont ez az. Annyira fafejûek vagytok mindketten. Szerintem direkt nem akarjátok meglátni a másikban a jót. Csak tudnám, mi bajotok van egymással – nevetgél.
Ha tudnád, Emma. Ha tudnád…

***

Az elkövetkezendõ egy hetem ijesztõen telt.
Minden egyes nap találtam valami furcsa levelet az ajtó elõtt.
Elõször csak kisebb üzenetek.
„Kinek képzeled magad?”
„Tudok rólatok mindent.”
„Nem úszhatod meg.”
„Ne beszélj vele soha többé.”
Azt hittem, Ethan szórakozik, de ennyire õt sem hiszem retardáltnak, így egyszerûen csak bedobtam a leveleket egy dobozba az ágy mellett, nem foglalkoztam vele, egészen addig, amíg a következõ levelet nem az ágyamon találtam. Tudtam, hogy nem Ron az, így csak az jöhetett szóba, hogy valaki bejött a lakásba.
Minden értékes dolgomat leellenõriztem, nem tûnt el semmi. A kulcsom is a helyén, Ron se vesztette el az övét, nem adta oda senkinek, a zár is rendben…
Mi folyik itt…

Ahogy telik az idõ, az üzenetek kezdenek egyre durvábbak lenni.
Azt se tudom, mi a francért kapok ilyesmiket.
Az egyik nap az ajtóra ragasztva vár egy újabb darab. Ez kivételesen borítékban. Érdekes, eddig nem foglalkozott azzal, hogy becsomagolja. Ez személyesebb. Nekem van címezve, bontatlan.
„Szállj le Ethanrõl. Takarodj a közelébõl. Undorító vagy.”
Hirtelen úgy érzem, kezdem megérteni a helyzetet, így berohanok a házba, hogy összeszedjem az eddigi papírokat, mikor Ron megáll az ajtómban.
Kezében három papír fecni, amiket felém nyújt.
- Ki akartam dobni, azt hittem csak gyerekes hülyeségek, de én is láttam, miket kaptál a napokban.
Elveszem a papírokat, tekintetem gyorsan végigfuttatom rajtuk.
„Gusztustalan.”
„Szégyentelen.”
„Tûnj el.”
Értetlenül pillantok Ronra, aki zavartan vakarja meg tarkóját.
- Sajnálom, nem tudtam, hogy fontosak lehetnek. Nagyon kitartó, ezek után, ne vedd félvállról. Nem tudom ki az, akinek ennyi szabadideje van, de lehet, hogy nem riad vissza az erõszaktól sem. Figyelj, ha úgy van a rendõrséget is bevonhatjuk…
- Tudom. Megoldom. Csak beszélnem kell Ethannel.
- Azzal, akivel a kávézóban futottunk össze?
Alsó ajkamra harapok.
- Igen. Biztos, hogy tudja, ki küldi ezeket. És nyugalom. Tanultam önvédelmet, nem tudom ki és miért írogat ilyesmiket, de ha erõszakhoz akart volna folyamodni, már biztosan cselekedett volna.
Beteg emberek vannak.
Felkapom cipõmet, majd egy mappába gyûröm a papírokat, és elindulok tömegközlekedéssel Ethan házához.

***

Kopogok az ismerõs faajtón, mire egy mérges hang szól ki.
- Mi a franc van már.
Hallom, ahogy trappol, kulcszörgés, majd kinyitja az ajtót. Egy pillanatra lefagy, majd azzal a lendülettel csukná is vissza, de lábammal megakadályozom ebben.
- Beszélnünk kell – nézek szemébe határozottan.

Önelégült vigyorral kapom ki a kezébõl a dákót. Véged van Audrey Hepburn, lelki szemeim elõtt szinte látom csúfos vereségét. Verhetetlen vagyok biliárdban, a fél életemet kocsmákban töltöm.
- Kezdhetsz te – böki oda nekem én pedig elmosolyodom. Rossz ötlet volt kisfiú…
- Ezt talán nem kellett volna, biztosan én nyerek – vetem oda neki fennhéjázva.
A játék elõtt vagányan megkrétázom a dákó végét, aminek sose értettem lényegét ugyan, de minden profi ezzel kezdi. Fölényeskedõ minden mozdulatom, a lehetõ legjobban éreztetem vele hogy esélytelen.
Összpontosítok, minden izmom megfeszül. Találat. Egy csíkos beletalál a lyukba én pedig pöffeszkedve kiegyenesedem és lenézek a magaslóról Audreyra. Látod, így kell ezt. Véged.
Tekintetem Emmára kúszik, aki minden lépésünket figyeli. Látom, ahogy izgul és tapsikol örömében. Most biztos teljesen oda meg vissza van, hogy belementem Audrey kis játékába. Ne aggódj Emma, elõszöri és egyben utolsó próbálkozásom is volt a kapcsolatteremtésre ezzel a kis nyamvadékkal.
A második ütésnél a kezem megcsúszik, én pedig próbálom rejtegetni mennyire zavar ez a kis kisiklás. Rezzenéstelen arccal adom át a helyet Audreynak, aki megint megtalálja a módját, hogy felidegeljen.
- Na figyelj, hogyan is kell ezt – kóstolgat engem egy kacsintás kíséretében. Hát én mindjárt lefejelem.
Arrogánsan játszik, de az ütései mind betalálnak. A háttérben Emma ujjong és tapsikol, engem pedig nem sok választ el attól, hogy megsértõdjek, amiért ennyire drukkol Audreynak.
„Jó” szokásomhoz híven italba folytom a kínomat, úgyhogy egy kör tömény után ismét én következem.
A játék folyamatosan megy. Hatalmas a zaj a lebujban én meg egyre több golyót kezdek látni az asztalon. Sosem fogynak már el?
- Szörnyen csinálod – kötök bele ellenfelembe egy széles vigyor keretében, remélve hogy ettõl majd elrontja.
Szédelegve lépek az asztalhoz, húz a fejem a padló felé. Most jutottam el arra pontra hogy rájöjjek, holnap az égvilágon nem fogok emlékezni semmire. Nem érdekel, ha már lúd, legyen kövér, rendelek még egy kört. Sose tudtam hol a határ. 
- Ethan, szerintem elég lesz – lép mellém Emma és megsimítja a vállam. Olyan gondoskodó és édes kislány. Legszívesebben megölelném, de nem akarom zavarba hozni és még jobban leégetni magam. Már megint nem tudok ellent mondani az arcizmaimnak, mosolygom.
- Jól vagyok, ez lesz az utolsó – nyugtatom meg, minden erõmet összeszedve hogy értelmesen hangozzon, amit mondok.

A játéknak vége, én pedig egyre csak a dákóba támaszkodom. Nem sokon múlik, hogy eldõljek.
- Csak szerencséd von-volt – morgom Audreynak akibõl most kettõ lett. Istenem, ebbõl a gyerekbõl még egy is sok.
- Utolsó kör – lép mellém a pincérnõ a töményemmel, amit hamar le is húzok.
Lehet ezt már nem kellett volna, a maradék agysejtjeimet is kinyírom.  Émelyegni kezdek és a kezem a falat keresi, ami messzebb van, mint hittem. Helyette Emma vállához érek, aki anyáskodóan kikísér Audrey kíséretében. Ez a gyerek tényleg nem tudja hol a helye.
A hideg kicsípte a szemem, de kivételesen jól esik… viszont a város még mindig körbe - körbe táncol körülöttem.
Szemem sarkából észreveszem Emma toporgását, szegényt minek teszem ki már megint. Volt egy korábbi ivós kalandunk, ami hasonlóan végzõdött. Utána megígértem neki, hogy többet nem iszom ennyit. Megint szabadkozhatok neki órákon keresztül.
Megmarkolom a ruháját és próbálnám neki mondani, hogy ne aggódjon és menjen csak, de tudom, ha most kinyitom a számat, esélyes hogy tönkreteszem a türkizkék, csipkés szoknyáját.
- Nyugi, Emma. Majd hazakísérem ezt a részeg disznót – motyogja mellettem ez a kis takony, akinek legszívesebben bemosnék egyet. Sõt kettõt, mind a két fejébe.
- De... Audrey, biztos vagy ebben? Nem szívesen hagylak itt titeket… - hallom Emma hangját a háttérben miközben képzelõdök az alkoholtól.
Hírtelen az Oroszlánkirály fõcímdala jutott eszembe, észre se veszem, hogy hangosan dúdolom.
Arra eszmélek, hogy nincs körülöttem senki. Hány óra? Komótosan feltápászkodom a fagyos betonról és elindulok a kapu irányába.
Valaki visszaránt hátulról és majdnem elesek. Mi a pöcsöm?!
- Mi a franc! Komolyan, mint egy csecsemõ! – rángat ez a féleszû és a kezembe nyom egy pohár vizet – Idd meg – morogja én meg legszívesebben hozzá vágnám.
Végül meggondolom magam és legurítom. Kiráz a hideg, állatira fázom.
Szédelgek pár percet és azon kapom magam, hogy turkál a zsebeimben. Remélem kirabolsz te gyökér, legalább lesz okom megverni. Fel se fogom, hogy elõtte hozzám beszélt.
Fázom, és majd elalszom, fáj mindenem. Lomhán a fejembe húzom a kapucnim.
Visszarogyok a földre és hosszú percekig az arcomat a kezeimbe temetve ücsörgök.
Hírtelen megragad a hónom alatt, el akarom lökni magamtól de csak dülöngélni bírok a jelenlegi elmeállapotomban. Milyen rohadt erõs ez a kis szaros, pedig vagyok vagy kilencven kiló. De mégse bír el. Morog valamit, de nem értem.
- Hagyj már – förmedek rá artikulálatlanul. Igazán eltakarodhatna már.
Valamit mond, amibõl én csak annyit értek, hogy „Emma” amire elkezdek feltápászkodni a földrõl. Segít nekem. Úr-kibaszott-isten, mikre nem képes ez a gyerek, hogy benyaljon Emmának. Egészen szánalmas.
Engedem neki, hogy cipeljen, had szenvedjen.
Kifejezetten jól esik a közelsége, már kezdtem jéggé fagyni.
- Ezt még behajtom rajtad – fogom fel amit szuszog a nyakamba. Jót derülök rajta.

- Brunyálnom kell – morgom neki ásítozva. Igazából már egész jól érzem magam. Az elõzõ háztömböt már talán végig is tudtam volna sétálni, de nem árulom el neki. 
Elvégzem a dolgom majd percekig állok szédelegve a saját leheletemet bámulva. Lehet elhamarkodtam ezt a kijelentést a tiszta elmeállapottal kapcsolatban.
- Már tudsz menni, igaz? – kérdi én meg spiccesen helyeslek. A franc, még cipelhetett volna egy keveset.
- Neked miért tetszik Emma? – tûnõdöm a háta mögött vizslatva kisfiús testalkatát.
- Az mindegy neked – válaszolja én meg magamban „baszdmeg”-olok egyet.
Így kérdezek én tõle bármit is.

***

A következõ emlékem, hogy a lakás padlóján ébredek. Szörnyû fejfájás gyötör és fáj mindenem a kemény hajópadlótól.
Álmatagon nézek körül, nem emlékszem semmire. A lakásom pont olyan, ahogy hagytam. Nem raboltak ki, nincs felborogatva semmi és nincs itt senki. Pont olyan üres és poros, ahogy eddig is.
Komótosan felszenvedem magam. Hány óra? Elõkotrom a zsebembõl a telefonom, amin 3 új üzenet villódzik. Kettõ Emmától érkezett olyan 6 órával ezelõtt.
„Ethan! Meg vagy még? Épségben haza jutottál? Válaszolj mihamarabb!”
Hírtelen lelkiismeret furdalásom lesz, hogy Emma ennyire aggódott értem. Azonnal vissza akarok írni neki és szabadkozni és könyörögni, hogy felejtse el mit mûveltem. Igaz, fogalmam sincs mit mûveltem, de a szavaiból azt veszem ki, hogy aggódik.
Odacsoszogok a tükörhöz és végig nézek az arcomon.
Nem verekedtem – állapítom meg magamban és próbálom felidézni az elõzõ éjszakát.
Megnyitom a következõ sms-t. „Úgy hallottam rendben vagy. Pihend ki magad.”
Érzem a szavain a ridegséget. Sóhajtok egy nagyot majd bepötyögöm neki hogy „Igen, sajnálom. Majd beszélünk.”
A fejemet a falnak döntöm.
- Már megint idióta voltam – lehelem a falnak és az öklömmel rácsapok egyet. Nem hiszem el, hogy ennyire nem ismerem az önkontroll fogalmát.
Pár percig állok így, majd eszembe jut, hogy volt még egy üzenetem.
Én küldtem. Vagy legalábbis valaki a telefonomról küldte, egy ismeretlen számra.
„ Be  fogom hajtani rajtad a ma éjszakát. ~A.” - áll feketén fehéren az okostelefonom kijelzõjén. Hírtelen bevillannak emlékfoszlányok az estével kapcsolatban.
Az a kis szemét…

***

Végre péntek. Bár nekem se a hétköznapok, se a hétvégék nem különböznek.
Minden napom ugyanazzal telik. Eldöntöm, hogy érdemben nem kezdek magammal semmit, majd lemegyek edzeni, futni, este pedig bulizni és közben végig Emma után epekedek.
A torkom összeszorul, még elnézést sem kértem tõle a szerdai incidens miatt.
Éppen egyedül ülök egy igényesebb kávézó asztalánál. Kint ömlik az esõ és szürcsölöm a meleg presszókávém. Talán jól kéne éreznem most magam?
A telefonom kijelzõjét bámulom, olvasgatom az Emmával régebben váltott üzeneteket.
Szerda óta nem is írt, most biztosan gyûlöl.
Továbbra is várom a csodát, de az a csoda nem olyan képben jelenik meg, ahogy én azt várom.
Két srác bukkan fel a pultnál, hogy kávét vegyenek. Az egyik valahonnan nagyon ismerõs, remélem nem az, akire gondolok.
De, pontosan az, aki eszembe jutott.
Hátrafordul, vigyorogva beszél valamit a másik hímhez mellette, majd észrevesz.
Elfordítom róla a tekintetem.
- Lám-lám… - lép az asztalomhoz Audrey az idegen társaságában.
 – Te? Itt? Azt hittem az ilyen hozzád hasonló energia- és pénz vámpírok csak este tolják elõ a pofájukat – veti oda nekem arcátlanul.
Pimaszul vigyorog, ahogy végignéz rajtam. Biztos látja, mennyire ki vagyok.
A hozzá hasonló irritáló tényezõk mindig a legrosszabb pillanatban kerülnek elõ. 
- Hord el magad – morgom neki. A legkevésbé sincs szükségem arra, hogy ez most itt hergeljen.
- Remélem láttad az üzenetet– mondja vigyorogva. Rohadt elégedett lehet magával – Ja, és Emma üdvözöl – böki oda, én pedig hajszál híján kijövök a sodromból.
Most azonnal fel akarom õt hívni. Ki tudja, hogy ez a kis takony miket mondott rólam. Ez bármire képes, hogy elvegye Emmát tõlem.
Erõt veszek magamon és nem mosok be neki. Odalépek hozzá és farkasszemet nézünk. Szótlanul tûrök mindent, amivel az imént próbált kihozni a sodromból. Szemem a vörhenyes idegenre téved mellette, nem bírom megállni a kötözködést.
- Õ a pasid? – vetem oda Audrey-nak és felválta pillantok végig rajtuk egy fintorral az arcomon.
Fogalma sincs, hogy kivel szórakozik.

Épp a kihalt utcán sétálunk a bár felé, Emma vezet minket. Kifejezetten hideg van most, nem hoztam pulóvert, igazából reménykedtem benne, hogy nem leszünk sokat kint, mert még a végén megfázok. Márciusban. Az kéne még

- Holnap elsõ dolgom lesz bekereteztetni ezt! – mosolyog a lány, mi pedig Ethannel felnevetünk.
- Tényleg õrületes koncert volt – bólogatok én is, miközben Emmára és Ethanre pillantok.

Ahogy megérkezünk a bárhoz, ismét megcsap a tömény alkohol, és dohány szag. Viszonylag eldugott helyen van egy nagyobb raktárhely mellett, így bent hangosan szólhat a zene, míg a bár elé kirakott székeken és fotelokban illuminált állapotban lévõ fiatalok beszélgetnek, vagy alszanak. Már egy óra van, nem csodálom, hogy kidõltek így csütörtök hajnalban. Mikor belegondolok, hogy nekem ma délután be kéne mennem még pár elõadásra, kicsit elkomorodom, majd megegyezek magammal, hogy egyszer-egyszer nem baj, ha kihagyom.
Bent páran biliárdoznak, míg többen a bárpultnál iszogatnak, ismerkednek, zenét kérnek. Emmát kiszúrja valaki, biztos az a bizonyos ismerõs.

- Szia, Emma! – egy rövid fekete hajú lány szalad hozzánk, szinte ráugrik Emmára. A lányt két srác követi, az egyik olyan tipikus átlagos, kedves fiúnak tûnik, míg a másik pont az ellentéte, megfontoltnak és kimértnek mondanám, magas, vékony srác, nem épp az esetem. Mindegyik arcára mosoly szökik, ahogy köszönnek nekünk.
 - Szia, Emily! – öleli meg Emma a lányt.
Emily, csak ekkor pillant ránk, Emma pedig bemutatja õket nekünk is.
- Fiúk, õ itt Emily, az egyik legjobb barátom és a két testvére, Richie és Tomy – mutatja be nekünk az új társaságunkat. Vigyorogva köszönök nekik. Pár új ismerõs sosem árt, kicsit még örülök is, hogy Emma tart annyira, hogy megismerhetem a batátait.
Immár hatan ülünk le az egyik asztalhoz beszélgetni.
Vagyis leginkább õk beszélgetnek, mindenféle régi történeteket elevenítenek fel, nagyokat nevetnek azon, hogy milyen is volt, mikor régen az iskolában bajba keveredtek. Én is mosolyogva hallgatom a sztorikat. Rendelünk pár sört, és szinte folyamatosan kérjük az újabb köröket, kezdem ismét elengedni magam, teljesen feloldódok, és kérdezgetni kezdem õket a történetekkel kapcsolatban. Vidám hangulatban telik az idõ, mikor észreveszem, hogy felszabadult az egyik biliárdasztal.

- Valaki egy biliárd? – kérdem lelkesen.
- Legyen – csapja az asztalra az üres sörösüvegét, Ethan.

Döbbenten pislogok párat, arcomon széles vigyorral. Nos, sok mindenre számítottam, de arra, hogy pont a folyton hûvös, látszólag engem utáló Ethan lesz az, aki boldogan vállalkozik arra, hogy velem biliárdozzon. Na, arra nem.
Kihívóan elvigyorodom. Na, most meglátjuk, kinek nem lesz esélye.
Felkelek az asztaltól, Emily és Emma csak kis késéssel indulnak utánunk, hogy az asztal közelében leülve figyelhessék a játékunkat.
A golyókat összerendezem, majd a kis tartóról elveszek két dákót, az egyiket ellenfelem felé nyújtom.

- Kezdhetsz te – adok neki egy kis elõnyt.
- Ezt talán nem kellett volna, biztosan én nyerek – nevetgél, ahogy az asztalra dõl. Oldalról figyelem, ahogy koncentrál. Tekintetem akaratlanul is végigsiklik testén. Kissé zavarbajövök, amiért gyakorlatilag megbámultam a vetélytársamat. Emmára nézek, és egy kicsit megnyugszok, hogy még mindig pont ugyanannyira odavagyok érte, azért az édes mosolyáért és Ethan valószínûleg csak az alkohol miatt lett ennyire elviselhetõ. Alapvetõen egy rohadék.
Ahogy lök, egy csíkosat sikerül a lyukba juttatnia, így megint õ jön. A második lökés már nem sikerül túl jól, szóval átadja a stafétát.

- Na, figyelj, hogyan is kell ezt - kacsintok, majd lehajolva célzok az egyik egyszínûre.

Mivel ezt nem vesszük olyan komolyan, nem mondjuk elõre, hogy melyiket és hova akarjuk juttatni, csak a színek számítanak. Az elsõ lökésemre egy a lyukba talál, így folytatom diadalmenetemet. Kezem kicsit megremeg a második lökés elõtt, de az is lyukba talál. Fölényes vigyorral pillantok Ethanre, akinek szemein már látom, hogy a pia teljesen beütött nála, mégis rendel még magának. Eszembe jut, hogy talán szólnom kéne, hogy ez nem jó ötlet, de végül nem foglalkozom vele, amíg nem nekem kell hazacibálnom, azt csinál, amit akar. Emma se nagyon próbálja lebeszélni, így egyszerûen nem foglalkozom vele. Érett, vagy legalább is felnõtt férfi, tud vigyázni magára.
A harmadik lökésemnél kissé elcsúszik a kezem, így a golyó a falnak megy. Ethan kárörvendõen felnevet, ahogy az asztalhoz lép.

- Szörnyen csinálod – nevetgél.
Szörnyen?! Én? Látja ez magát?

Figyelem, ahogy már erõsen részegen próbálja eltalálni a labdát, ami nem sikerül neki. Mérgesen adja át a helyét. Most már Emma is megpróbálja lebeszélni az újabb kör piáról. Rá azért nagyjából hallgat, de egy „Jól vagyok, ez lesz az utolsó.” felkiáltással még legurít egyet.

***

- Csak szerencséd von-volt – morogja Ethan feldúltan, alig jönnek a szavak a nyelvére. Miután fölényesen nyertem a biliárdot, legurított még egy kevés alkoholt, rosszul lett, így Emmával kikísértük a hideg levegõre. Hajnali három van már, nagyon hûvös, párás a levegõ, mindjárt szétfagyok. Emmán is látom, hogy nem ehhez öltözött, kezét morzsolgatja.
Emma barátai a kocsinál várják, hogy beszálljon, de õ nem akar minket itt hagyni.

- Nyugi, Emma. Majd hazakísérem ezt a részeg disznót – sóhajtom megadva magam.
Emma az alsó ajkát harapdálva pillant hol rám, hol Ethanre.
- De... Audrey, biztos vagy ebben? Nem szívesen hagylak itt titeket.. – súgja aggódó, anyáskodó hangon.

-Bízz bennem, rendben leszünk – pillantok a kiterült Ethanre, aki épp valami számot dúdolgat. Az igazság az, hogy nem vagyok ebben olyan biztos. Rendben leszünk?

Csak tudnám, miért iszik, ha nem bírja. Ez a nagy macsó...

Sóhajtva túrok hajamba. Emma kicsit még vacillál, azonba, mikor Emily idekiállt, hogy siessen, vagy itt hagyják, hozzám lépve megölel.

- Köszönöm, Audrey – suttogja fülembe, én pedig kiélvezem a pillanatot, a közelségét, lágy hangját.
- Nem probléma.
Érte megteszem ezt is.
Még integetek nekik, ahogy elmennek. Emily nem ivott, így õ vezet. Ahogy eltûnnek, hátra pillantok újdonsült társamra. Vagy inkább problémámra.
- Mindjárt jövök, maradj itt – szólok rá, majd bemegyek a bárba, és kérek egy pohár vizet neki.
Visszatérve döbbenten realizálom, hogy ez a vadbarom elindult. A kapuban kapom el. Kezét megragadva könnyedén rántom vissza. Majdnem rám borul.
- Mi a franc! Komolyan, mint egy csecsemõ! – dühösen nyomom kezébe a vizet. – Idd meg.
Engedelmesen legurítja, majd ledobja magát a földre.
Fejemet fogom. Basszus, még szerencse, hogy nekem nem árt meg a pia.
Teljesen lehetetlen. Nem tudom, mit kezdjek most vele.
Tanácstalanul guggolok le mellé.
- Ethan, hol laksz? – kérdem, de nem várok választ, inkább elkezdem megnézni zsebeit, iratai után kutatok. Szerencsére gyorsan megtalálom a lakcímkártyáját. Keserûen elmosolyodok. Ez a város másik fele. Ha nem Emmáért tenném, itt hagynálak, te öntelt kis...

Pár percig figyelem arcát, de már szemeit is alig tudja nyitva tartani. Megfordul a fejemben a taxi, de nincs most rá pénzem, egyedül õt meg nem merem elküldeni. Még kirabolják.
Hóna alá nyúlva próbálom felhúzni, de túl nehéz nekem. Basszus.

-Hallasz, idióta? Hazamegyünk, szóval kelj fel szépen.
Fejét a kerítésnek dönti.
- Hagyj már – mordul rám. Még részegen is szemét.
- Figyelj, Emma szeretné, ha épségben hazaérnél, szóval légy jófiú és emeld fel a seggedet. Nem tervezek veled itt halálra fagyni.

Úgy tûnik Emma említése megtette a hatását, és lassan feltornássza magát a földrõl. Kicsit dülöngél ugyan. Kezét átvetem vállán, hogy támaszkodni tudjon. Komolyan röhejesen nézhetünk ki. Én cipelem ezt az állatot. Alkohol és dohányszag árad belõle. Undorító, legszívesebben itt hagynám.

- Ezt még behajtom rajtad – szuszogom, ahogy elindulunk.

***

Mire sikerül átvonszoljam a város másik felébe, már kezd világosodni. Csodás.

A legnagyobb problémám azonban az, hogy Ethan kezd kijózanodni, mai annyit jelent, hogy nekem panaszkodik, hogy dobnia kell egy sárgát. A baj az, hogy egy részeg embernek nem tudod megmondani, hogy miért nem, és itt a fõutca mellett pedig alig van kevésbé látható hely, így kénytelen vagyok keresni neki egy eldugott sarkot. Amíg õ a dolgát végzi, azon gondolkozok, milyen jól indult az este és milyen „jól" végzõdött. Alig érzem a kezem. Ez a nyomorult alig tudott menni, kénytelen voltam tartani. Átfagytam. Csodálkoznék, ha nem fáztam volna meg.

Az égre pillantok. Azért, a napfelkelte gyönyörû. Lassan elmosolyodok.
Ethan visszatér hozzám, én pedig nyújtózok egyet.

- Már tudsz menni, igaz?
Lassan bólint egyet, így nem várok tovább, elindulok, közben hátra- hátrapillantok a botladozó Ethanre. Inkább bevárom, nehogy másfelé induljon.

- Neked miért tetszik, Emma? – kérdi, mire elhúzom a számat.

- Az mindegy neked – válaszolom kimérten, és ismét dühös leszek rá. Mindent elront... Mindent elrontott. A legjobb az lenne, ha befogná, mert még valami rosszat találok mondani.

A film pont olyan gané volt, mint ahogy vártam. Nem hiszem el, hogy Emma ezt szereti. Az egyetlen dolog, ami ébren tarott, az a kis takony volt, akit legszívesebben ledobtam volna a nézõtérrõl.

Ez az esti séta egészen üdítõ, idõnként elfelejtem, hogy Audrey is itt van. Valószínû, mert többnyire nem is látom. Ránézésre nincs 160 centi, hány éves ez, tizenöt? Nem bírom nem õt nézni, ha csak hozzáér egy újjal is Emmához, garantáltan eltöröm a karját…
Emma el van a kis világában, folyton idézget a filmbõl mi pedig állandóan egyszerre helyeslünk Aureyval. Rohadt idegesítõ, ahogy próbálkozik. Vége lehetne már a napnak.
Elkalandozok, mit kellene legközelebb csinálnunk Emmával és milyen indokot fogok kitalálni arra hogy kulturáltan közöljem vele, nem akarom még egyszer ezt a gyereket látni. Áh, csak simán megmondom neki, hogy rühellem. Mire észbe kapok, látom, hogy a buszmegállóhoz érünk. Szomorúság kezd kerülgetni, megint nem látom Emmát napokig…
- Úgy örülök, hogy ilyen jól kijöttök egymással – mondja õszinte hanglejtéssel, és mélyen a szemünkbe néz. A kijelentésére összeráncolom a szemöldököm. Nem hiszem el, hogy ezt a következtetést vonta le a mai estébõl, ez annyira rá vall. Össze akar minket barátkoztatni… már közöltem vele több alkalommal is, hogy én más vagyok mint az õ baráti társasága. Megint írhatok neki egy regényt Messengeren, hogy ezt ne tegye.
- Nos, olyanok vagytok, mint két kisgyerek, akik nem döntötték el, hogy barátok-e. Mikor megismertelek titeket furcsa módon úgy gondoltam hasonlítotok, szóval reménykedtem benne, hogy majd nem ugrotok egymásnak – derül egyet a mondandója végén. Most olyan nehéz esetnek érzem magam, tudom, hogy az vagyok de… Emma az enyém. Már eldöntöttem.
Szemem sarkából Audrey-t vizslatom amint Emma átölel. Nem jó ez így. Azzal hogy minden percben azt figyelem mit reagál az a kis szemét, teljesen eltereli a figyelmem Emmáról.
- Köszönöm, hogy eljöttetek velem, majd beszélünk – lágyulok el a mosolyától, ami lassanként eltûnik a busszal együtt.
A kezem ökölbe szorul, legszívesebben a szart is kiverném Audrey-ból amiért így elcseszte az estém. Türtõztetem magam.
- Nem vagyunk barátok – préselem ki a fogaim közül résnyire összehúzott szemekkel.
- Még csak azt kéne. Azért nem árt, ha a barátaim azonos értelmi szinten vannak, mint én – kötözködik velem.
A pimaszsága elindít bennem valamit, lelki szemeim elõtt látom amint méretes öklöm az arcába furódik, de nem teszem meg. Nem is értem, ez annyira nem rám vall. Kisebb beszólásért is keveredtem már verekedésbe. Elé lépek, arca a nyakammal egyvonalba esik. Mit gondol ez, miért nem fél? Ez csak egy porszem nekem.
- Úgy érzem, még találkozunk – böki ki végül.
Elmosolyodok. „Vagy nem…” folytatom magamban és leveszem róla a tekintetem. Remélem, ezt a beképzelt pofát többé nem kell néznem.
- Semmi esélyed – közlöm vele magabiztosan. Tudom, hogy Emma engem akar, õ megért.
- Azt hiszed, neked talán van? – kérdi, bennem meg egyre egyértelmûbbé válik, hogy Emma nem akarhat semmit ettõl a húgyagyútól.
- Majd meglátjuk – nézek végig rajta vigyorral a képemen.
- Végül is, nem rajtunk múlik a dolog. Nem értem a nõket. Neked se szólt, hogy hárman leszünk, nem? – kérdi. Cseppet sem érdekel már amit mond, eltakarodhatna.
- Szerinted? – vetem oda neki flegmán. Bõrkabátom zsebében kezdek turkálni a cigisdoboz után. Mélyet szippantok a bûnös élvezetbõl és kissé ellazulok, élvezem, ahogy a meleg füst áramlik a tüdõmben.
- Lehetetlen alak vagy – szól, és végre elindul. Már épp ideje volt.
- Az Audrey nem nõi név? – önelégült vigyor tapad a képemre, s közben bika módjára fújom ki a füstöt az orromon.
- Ennél azért kreatívabb sértéseket is kaptam már – hallom, ahogy dühöng, én pedig állatira élvezem. Mélyet szippantok a cigarettából. Remélem utoljára láttalak Audrey Hepburn…

***

Hiányzik Emma, a mozizás óta nem találkoztunk. Elmélkedek magamban miközben emelem a súlyokat, s közben a fülemben folyamatosan üvölt a Muse legújabb albuma.
- Ethan? – áll meg elõttem egy copfos, bögyös csaj. Hírtelen nem ugrik be a neve, de emlékszem, hogy volt egy egyéjszakás kalandunk.
- Úristen, de rég láttalak… marhajól nézel ki! – mondja, és én csak arra bírok figyelni, hogy rúzsosak az agyonfehérített fogai.
- Szia ö… - gáz, de még mindig nem emlékszem a nevére. Nemtörõdöm vagyok, félig a másik fülemben maradt fülhallgatóból hallgatom a refrént, és üvöltöm magamban az énekessel együtt.
- Jenna… - fejezi be grimaszolva. Látom rajta mennyire nem tetszik neki, hogy elfelejtkeztem róla. Visszadõlök, hogy újra hangosan csörömpöljenek a súlyok.
- Nem lenne kedved… elmenni valahová? – nagyon igyekszik, nem fogja fel, hogy nem érdekel. A szemem sarkából látom, hogy elpirult és a bicepszemet nézi ajkát harapdálva.
- Tudom, hogy rég volt már. De én nagyon élveztem a veled töltött éjszakát – kacsint – és hát… folytatnám ott ahol abbahagytuk – hadarja folyamatosan, én pedig forgatom a szemeimet. Már rémlik mi volt vele a bajom. Fossa a szót.
- Figyelj Jenna… - kezdem, és közben fogalmazom magamban a tapintatos lekoptató szövegemet, mire megszólal a telefonom. Emma az.
- Bocs… - Felállok és elsétálok, az edzõterem tükörfalán pedig látom, hogy idegesen trappol ki az ajtón.
- Szia Emma – búgom és nem bírom türtõztetni magam, elmosolyodom.
- Ethan! Nem fogod elhinni kik jönnek a városba! – hallom a hangján mennyire izgatott, és hogy állati hiperaktív. Most biztos pattog, mint egy szöcskelabda.
- Kik? – vonom fel a szemöldököm, majd a kapucnit leemelem a fejemrõl.
- A Muse! El tudod ezt hinni? El kell mennünk! – szavalja vehemensen, szinte látom, ahogy kalimpál a kezeivel úgy, ahogy ilyenkor szokott.  
- Benne vagyok – vigyorgok. A kedvenc bandám és a kedvenc Emmám összejön egy estére, azt hiszem, én leszek a legboldogabb ember.
- Szupii…- nyújtja el hosszan – nem gond, ha meghívom Audrey-t is? – kérdi már jóval nyugodtabb hanglejtéssel.
Mélyet sóhajtok. Legszívesebben lemondanám, de tudom, hogy az a kis mitugrász rámászna a koncerten Emmára. Lesütöm a szemem, homlokomra teszem izzadt tenyerem és megcsóválom a fejem. Tétovázok.
- …rendben – motyogom és már elõre megfájdul a fejem – Biztosan remek este lesz – folytatom szarkasztikusan.
- Ha-ha! – mondja válaszul – Na, ne legyél már ilyen! Tudom, hogy a mozizást is élvezted – adja a számba a szavakat, én pedig egy „ch”-vel elintézem.
- Mikor? – kérdem kissé elkenõdve.
 - Szerda este fél tízkor? Szokott helyen talizunk – mondja, és hallom, hogy somolyog a telefonba, amiért végül beadtam a derekam. Biztos, hogy így tervezte… rafinált nõszemély.
Nem bírom megállni, én is mosolygok.
- Akkor ott. Szia – fáj elbúcsúzni tõle, úgy hallgatnám még a hangját.
- Jó legyél addig – duruzsolja az Emmás stílussal a telefonba.

***
- Ahj, annyira jó lesz! – ficánkol mellettem, miközben sétálunk a koncert helyszín felé – El se hiszem, hogy végre láthatom õket élõben! – mindig olyan izgatott, akármirõl is legyen szó. Ez a lány nem ismer olyat, hogy valami „uncsi” vagy „rossz’. Imádom.
Végre odaérünk, a jegyeket is még épp idõben megvettük. Gyülekeznek a népek, nekem pedig fél percenként számomra ismeretlen arcok köszöngetnek. Egyre csak Emmát bámulom, megint olyan csinos. Úgy megölelném, de folyton eszembe jut azaz Audrey gyerek, és tudom, hogy tiszta idegbeteg leszek az este végére.
- Nem bánod? – mutatom Emma fele a Marlboro-m dobozát.
Fejét csóválva adja tudtomra hogy a legkevésbé sem bánja, én pedig csattogtatni kezdem az öngyújtómat. Mélyet szívok a cigarettámból és megint kicsit nyugodtabbnak érzem magam. Alig pár perc telik el és beállít a legyengébb láncszem.
Igyekszem kizárni õt, mintha nem is létezne, de az érzékeimet kiéleztem, hogy a legkisebb botlására is felképelhessem.
Lila villódzó fények, tisztaszesz illata és mindenki cigifüsttõl bûzlik, kicsit otthon érzem magam. Eszembe jut, hogy ez az egész nem egy ilyen makulátlan emberi lénynek való, mint Emma, és valahogy a kiélezett érzékeim a bõrszerkós kigyúrt rockerekre kezdenek koncentrálódni.
- Mindjárt jövök – kiabálja túl a tömeget Emma. Legszívesebben kísérném mindenhová, mint egy pincsikutya, de aztán eszembe jut, hogy milyen erõs csaj, csak nem lesz vele gond a mosdóig. Kezd elfogni végre a koncert hangulata.
- Már megvolt a jegyed? – böki oda nekem Audrey, ügyet se vetek rá. Bólintok, amúgy is, mit érdekli?
- Te csak Emma miatt jöttél? – vetem oda neki miközben lehuppanok egy üres székre a pultnál.
- Dehogy. Viszont meglep a zenei ízlésed – folytatja. Összeráncolom a szemöldököm. A szemem most Emmát keresi. Kis fázis késéssel reagálok.
- Miért is? – kérdezem, de valójában nem érdekel. Intek az egyik csaposnak, aki vigyorogva szolgál ki.
- Hmm. Az mindegy – feleli halkan, elengedem a fülem mellett. Nem értem minek akar ennyire kommunikálni, látom rajta, hogy erõlködik.
- Ch…- bukik ki belõlem és megcsóválom a fejem. Remélem, majd a koncert alatt elsodorja a tömeg.
Emma visszatér, én pedig egyre inkább kezdem elengedni magam az alkoholtól. Az érintésétõl kihagy egy ritmust a szívem, majd ledöntöm az italom. Érzem az izgatottságot, sok idõ után végre elõször érzem igazán jól magamat.
A tömegben egyszerûen furakodunk elõre. Elég egy szúrós pillantás és ellépnek az utamból, ezt már szeretem.
Egyre jobban fût az ital és egyre inkább pezseg a vérem a koncert feelingtõl. Nem bírom megállni, hogy ne mosolyogjak, hébe hóba Emmára pillantok, aki ficánkol mint egy halacska, majd Audreyra aki szintén nem bírja megállni, hogy izgatottan csápoljon. Emma jó kedve mindenkit megfertõz.
- Srácok, utána ugye nem akartok hazamenni? – veti fel Emma, én pedig jelenleg bármire kapható vagyok.
Az este talán mégsem lesz olyan kibírhatatlanul szar, ismerem be magamban.
- Én ráérek – csatlakozom be a beszélgetésbe, de azért még igyekszem tartani a kissé ellenséges stílusomat Audrey elõtt.

A koncert egy igazi extázis, az egész olyan bódító. A közönség egyszerre énekel a zenekarral, mind a hárman üvöltünk és vigyorogva lóbáljuk a karunkat a levegõben. Már bánom, hogy halálra ítéltem a ma estét.

Lassan minden lecsendesült, még a koncert mámorító érzésétõl hüledezünk a kihalt esi utcán.
- Ez egyszerûen fantasztikus volt! Olyan tehetségesek – pattog Emma fel alá a kezében a jeggyel – holnap elsõ dolgom lesz bekereteztetni ezt! – nevetünk Audreyval miközben ahhoz a bizonyos bárhoz tartunk.
- Tényleg õrületes koncert volt. – Állapítja meg Audrey mosolyogva és Emmára majd rám pillant.
Mi történt? Már nem is érzem úgy, hogy megfojtanám, már nem is érzek kényszert beszólni neki. Betudom ezt a piának, majd feltûnik a sarkon egy kisebb lebuj, ami elõtt pár velünk egykorú fiatal nevetgél és sörözik.
Bemegyünk a neonfényes épületbe ahol a zene basszusa mellett állandó csörömpölés tölti meg a teret. Egy kisebb csapat nagy hévvel biliárdozik, a többség pedig boxokban ücsörögve iszogat. Nem is tûnik olyan rémséges helynek.
- Szia Emma! – rohan hozzánk egy rövid fekete hajú lány, aki szinte Emma nyakába ugrik.
Mögötte két ismeretlen srác vigyorog és köszönget nekünk.
- Szia Emily! – viszonozza a szorongatást Emma is, majd felénk pillant – Fiúk, õ itt Emily, az egyik legjobb barátom és a két testvére, Richie és Tomy. – mutatja be nekünk az ismeretlen szerzeteket. Kezdem kissé kényelmetlenül érezni magam, de egész hamar elillan ez a feszült légkör.
Hatan lehuppanunk egy boxba ahol Emma és Emily közös történeteket és iskolai kalandokat mesélget, a két testvér pedig minden alkalommal jókat derül. Mindenki jókedélyû és iszogat, az asztalon pedig egyre csak gyûlnek a sörös üvegek. Végig szótlanul figyelek, néha halvány mosollyal bólogatok. Audrey kérdezget, de nem is olyan zavaró, tudálékos módon, kivételesen egész normálisnak tûnik. Biztos a pia teszi.
- Valaki egy biliárd? – veti fel Audrey miközben Emma és az újoncok jóízûen beszélgetnek.
- Legyen – csapom az asztalra a kiürített sörösüvegem és vigyorogva méregetni kezdem.
Most már biztos, hogy megártott az alkohol.

Milyen gyerekes!
Elégedetten mosolyodom el. Ez az én napom Ethan, esélyed sincs.
Megveszem a páros menüt, Emma pont az utolsó pillanatban szól, hogy kellene egy nagy csomag M & M’s is a harmadik keréknek, szóval kénytelen vagyok tovább szórni a pénzemet. Kezdem úgy érezni nem volt olyan okos ötlet ennyire lovagiasnak lennem. Ethan lóg nekem egy mozi jegy árával, és biztos lehet benne, hogy még behajtom rajta.
Bemegyünk a terembe, az említettnek jó helyre sikerült ülnie. Emma leül középre, én pedig mellé.
A lány a harmadik képébe tolja a csokit.
- Ezt megesszük ketten.
Na, szép. Ha tudtam volna, hogy rá költöm a pénzemet, biztosan nem veszem meg, vagy minimum megkérem, hogy adjon bele valamennyit.
A popcornt magunk közé teszem, miközben õk beszélgetnek.
- Nézd Emma ki várt rád a kabátomban – egy elbûvölõ mosoly kíséretében elõhúz egy kis plüss zsiráfot, amit a lány felé nyújt.
- Jajj, de édes, ez tényleg az enyém? Olyan aranyos – öleli meg a srácot Emma. A jelenet láttán szám sarka fintorra húzódik.
Micsoda egy…
Ez nem volt szép húzás.

Nem hagyom, hogy feldühítsen. Lágyan elmosolyodva nézek szemeibe. 
Nem fog ez olyan könnyen menni.
Emma vállát megbökve terelem figyelmét telefonomra, és pár vicces képet mutatok neki a kedvenc sorozatából, amin nagyokat nevet.
Lassan elsötétül a terem, és kezdõdnek a reklámok, így végre csönd lesz. Közben azon gondolkozom, vajon Ethan fog-e valamivel próbálkozni. Még csak azt kéne, hogy megfogja a kezét, miközben itt ülök mellettük.

***

A film pont olyan unalmas és értelmetlen volt, mint amilyenre számítottam, egy forintot se ért a jegy, de kibírtam. Emma boldogan ecseteli a kedvenc jelenetét, miközben mi mellette haladunk, mint két testõr.
Emma még hozzám képest is törékeny, nem hogy Ethanhez képest.
Néha egymásra pillantunk, hogy meggyõzõdjünk arról a másik épp nem próbálkozik-e valamivel.
Az elkövetkezendõ két órába a belvárosban sétálgatunk, és felváltva próbáljuk magunkra vonni Emma figyelmét, aki látszólag jól szórakozik rajtunk.
Kint már viszonylag jó idõ van, így március felé.
Egy szép pénteki nap.
Ha Emmával kettesbe sétálgathatnék itt, még szebb lenne.
De hát minden jóban van valami rossz, nem? Ethan úgy árnyékolja be a napomat, mint valami esõ felhõ. Nem értem, Emma hogyan lehet ilyen jóban vele.
Van, hogy megállunk egy-egy boltnál kirakatszemlére, majd tovább indulunk. Közben egyre jobban elvarázsol. Mégis, hogy lehet egy lány ilyen szép?
Meglepetésünkre, mielõtt a buszra felszállna, szóvá teszi, hogy mennyire örül, hogy ilyen jól kijövünk Ethannel, nem számított rá.

- Jól? Vele? – kérdem kissé hitetlenül, ahogy az említettre pillantok.
- Nos, olyanok vagytok, mint két kisgyerek, akik nem döntötték el, hogy barátok-e. Mikor megismertelek titeket furcsa módon úgy gondoltam hasonlítotok, szóval reménykedtem benne, hogy majd nem ugrotok egymásnak – nevet fel, miközben hozzánk lépve megöleli elõször Ethant, majd engem. - Köszönöm, hogy eljöttetek velem, majd beszélünk – mosolyog, ahogy felszáll a buszra.
Még integetünk neki, ahogy elindul a jármûve, majd Ethannel szinte egyszerre nézünk egymásra.

- Nem vagyunk barátok – morogja kissé feszülten.
- Még csak azt kéne. Azért nem árt, ha a barátaim azonos értelmi szinten vannak, mint én – válaszolom pimaszul, arcomon hatalmas vigyorral.
Megremeg a keze, ahogy közelebb lép hozzám. Kissé fel kell, emeljem fejemet, hogy szemébe nézhessek. Vajon tudja, hogy egyáltalán nem ijesztõ?
Fél percig farkasszemet nézünk, végül én lépek el tõle, a helyzetet megunva mutató ujjamat rászegezve.
- Úgy érzem, még találkozunk.
Erre már õ is elvigyorodik. Amolyan rosszfiúsan, kihívóan. Tetszik az önbizalma.
- Semmi esélyed.
- Azt hiszed, neked talán van? – kérdem nevetve.
- Majd meglátjuk – vigyorog. Talán túl komolyan veszi ezt az egészet.
Vállat vonok.
- Végül is, nem rajtunk múlik a dolog. Nem értem a nõket. Neked se szólt, hogy hárman leszünk, nem?
- Szerinted? – kérdi, miközben zsebébõl elõhalászik egy szál cigarettát, és rágyújt. Nem kínál meg, nem mintha dohányoznék. Ettõl azonban még jobban utálom, ezt a képmutató kis senkiházit.
Felnevetek.
- Lehetetlen alak vagy – grimaszolok, majd elindulok az úton visszafelé, de még utánam szól.
- Az Audrey nem nõi név? – szinte hallom hangján azt az ócska vigyort.
- Ennél azért kreatívabb sértéseket is kaptam már – morgom dühösen, és lépteimet szaporázva, feldúltan csörtetek hazáig.
Mit képzel ez magáról?!

***

- Ron! – kiáltom a konyhából, miközben a hûtõ ajtaját nyitom és csukom be már harmadszorra.
- Hm?
- Miért nincs itthon kaja? Hol van minden, amit vettem? – kérdem letörten.
- Mármint arra gondolsz, amit még elõzõ hétvégén vettél?
Alsó ajkamra harapok. Olyan rég?
- Éhen fogok halni – nyüszítem, miközben ledobom magam a kanapéra, és telefonomat elõvéve megnézem az üzeneteimet.
Mikor meglátom Emma nevét, hirtelen izgatott leszek, gyorsan rákattintok.
„Szia! Gondoltam megkérdezlek, lenne-e kedved eljönni velem a Muse koncertre? Végre itt lesznek a városban. Na? :D”
Ó, igen. Tudtam, hogy jönnek a városba, és az az igazság, hogy már egy ideje meg van a jegyem is, így vigyorogva válaszolok.
„Persze. :) Jön más is?”
Ezzel természetesen arra az idiótára célzok.
Látom, hogy épp pötyög.
„Igen. Megint hárman lennénk. Nem baj, ugye?:)”
Fejemet hátravetem. Miért? Miért pont õ?
„Nem baj.:) Akkor szerda este?”
„Igen. Ott találkozunk, a nyitás elõtt fél órával.”
Még váltunk pár szót, mielõtt lelépne.
Tudtam, hogy õ is szereti ezt a bandát, de nem hittem volna, hogy a koncertre is elmegy. Vajon Ethan csak Emma miatt jön?

***

Az idõ szerdáig gyorsan elszállt. Elõadások, bevásárlás. Önkénteskedni is voltam, és ketten is jöttek hozzám a közelgõ vizsgák elõtt, így nem nagyon volt szabadidõm. Ron megkért, hogy takarítsam ki a házat, de arra már nem voltam hajlandó. Azért takarítónõ még nem vagyok.
Szerda este már nem igazán törõdtem a kinézetemmel.
Kényelmes nadrágot és fekete pólót vettem fel a koncertre, kevés pénzt és a jegyet a zsebembe gyûrtem, az igazolványommal és a telefonommal együtt.
A koncert a város legismertebb és legnagyobb, na meg persze a legdrágább bárjában lesz.
Kicsit izgulni kezdek, ahogy közeledek a helyszín felé. Ezek ketten kivételesen elõttem értek oda, a bejáratnál vártak rám. Emma integetni kezd, ahogy odaérek, én pedig elmosolyodok, ahogy megölel.
Szemem sarkából látom, ahogy Ethan fintorogva elnyomja a félig leégett csikket, majd helykén eldobja azt.
- Korán jöttetek – vigyorgok, mire Emma felnevet.
- Még jegyet kellett vennem.
Hümmögve bólintok, miközben a bejárathoz lépek, és kinyitom nekik.
- Menjünk.
Bent leadjuk a ruháinkat, majd a pulthoz megyünk. jelenleg az elõ zenekar játszik, még van idõnk bõven.
Sokan vannak, sokkal kevesebb embert vártam. A levegõ fülledt, tipikus izzadt alkohol szag. Már kellett egy ilyen este.
- Mindjárt jövök – szól Emma, majd a mosdók felé veszi az irányt, minket magunkra hagyva.
- Már meg volt a jegyed? – kérdem Ethantõl, aki bólint.
- Te csak Emma miatt jöttél? – kérdi, ahogy leül, és a pultra könyököl.
- Dehogy. Viszont meglep a zenei ízlésed – vonok vállat.
- Miért is? – kérdi, majd rendel magának valami kevertet, én whyskivel kezdek.
- Hmm. Az mindegy – mosolygok, miközben beleiszok italomba.
- Ch – morogja. Ekkor, mint megmentõ érkezik vissza Emma.
- Srácok, nem állunk be elõre? – kérdi izgatottan, én pedig az italomra nézek, amit lehúzok gyorsan.
- Nem ártana. A tömeg nemsokára úgyis beözönlik ide.
- Na Ethan, jössz? – kérdi Emma, miközben Ethan vállára támaszkodik, aki mint én, gyorsan legurítja italát, majd felkel.
- Menjünk – azzal elõre furakodunk.
Nem árt, ha az embernek van egy nagydarab ismerõse, aki helyet csinál neki. Ethan utat tör magának, mint egy faltörõ kos. Be kell vallanom  kissé azért élvezem a helyzetet, így gyorsan az elsõ sorba jutunk.
Emma izgatottan ugrál.
- Istenem, alig várom már! – vigyorog boldogan.
- Milyen lelkes valaki – nevetgélek én is. Szinte rám ragad töretlen jókedve.
Még Ethan is mosolyog.
- Srácok, utána ugye nem akartok hazamenni? – kérdi Emma.
- Miért, hova akarsz menni?
- Pár haverom egy közeli bárban lesz. Gondoltam benézhetnénk majd.
- Én ráérek – von vállat Ethan.
- Én is.
- Szuper! – vigyorog továbbra is.
Ez a lány valami hihetetlen.

Lassan elkezdõdik a koncert. Ahogy a tagok feljönnek a színpadra, mindenki ujjongani kezd.
Ahogy hátrapillantok, elképedek. Hatalmas tömeg van mögöttünk, szinte teli van a terem emberekkel.
A fények mozogni kezdenek, a közönséget pásztázzák, majd ismét egy pontban egyesülnek a színpadon.
Végre kezdõdik!
Ethanre pillantok mellettem, aki hozzám hasonlóan lelkesen kiabál.
Az igazság az, hogy így egész gyerekesnek tûnik. Olyan kis aranyosnak…
Talán csak a fények teszik.
Figyelmemet visszairányítom a tagokra, akik belekezdenek az elsõ dalba.
Már mióta várok erre!

Látom rajta, hogy nagyon tetszik az ötletem. Szeretem Bill-el tölteni az idõmet, igazán kedves  fiú. Bele pírul és bólogat. Helyes, reméltem így lesz.
- Rendben, majd megkérdem, hogy elenged-e, de délután, úgy is be kell menj anyuhoz, ha jól tudom, így majd elkérettetsz, ugye? – olyan édesen néz rám, hogy nem tudok neki nemet mondai, így csak halvány mosollyal csóválom meg a fejem. Kis kölyök még, de imádnivaló.
- Persze. Gyere – kézen fogom és kikelünk az ágyból. Látom mennyire zavarban van, pedig már láttam meztelenül… Halkan felkuncogok a látványra és felkapom ölembe. Így azért gyorsabban haladunk.
Bill is nevetni kezd és nyakamat átkarolva bújik. Még államra puszit is kapok tõle. Együtt zuhanyozunk, aminek nagyon örülök. Gondosan segítek neki lemosakodni mindenhol, miközben magamat is fürdetem. Most különösen jól esik a kellemesen meleg víz a bõrömnek és fõleg a lelkemnek Bill közelsége.
Törölközés és már öltözködünk is. Nem vesztegethetjük el ezt a szép napot amit együtt tudunk tölteni.
A konyhában rádiót kapcsolunk és már készülhet is a hülyéskedésbõl megszületendõ reggelink. A hangulat kellemes, sokat röhögünk, meg olykor még dúdoljuk a dalt, vagy próbálkozunk a szöveg éneklésével. A reggelünk így telik el.
Persze mikor az asztalhoz ülünk az ölembe helyezem kényelmesen kis madárkámat. Imádom ezt a fiút.
Egyik kezemmel a derekát ölelem, másikkal a villámat fogom, hogy rántottámat el tudjam fogyasztani. Még véletlenül sem engedem el Billt.
Mikor végzünk kap egy csókot a szájára és elengedem, hogy a mosogatóhoz vigyük tányérjainkat. Õ mosogat, én pedig ismét derekát ölelem. De már mennem kell haza. Hjaj… Nem akarok menni!
De vígasztal a tudat, hogy hamarosan visszatérek hozzá. Bill bólint és még puszit is kapok arcomra, én már lépek is le. Hamar haza akarok érni, hogy aztán hamar vissza is jöhessek. Hazáig vigyorgok mint a tejbe tök, ez Bill hatása.

Otthon csak közlöm tesómmal mit terveztem, átöltözök és már sietek is vissza félvállas táskámmal, amiben van egy két fontosabb cuccom. Kopogok és õ ajtót nyit. Aww, ez a fiú…. Még mindig nem tudom elhinni, hogy hozzám tartozik. Szûk farmer rövidnadrág van rajta, meg egy valamivel nagyobb fehér póló.
- Na, hova menjünk? – ölelem át derekát közelebb lépve. Õ persze rögtön átöleli a nyakamat. Megpördítem, mire felkacag. Imádom a mosolyát és azt is ahogy nevet.
- Menjünk cukrászdába – gondolhattam volna, kis édesszájú. Nem kell kétszer kérnie.
- Rendben, elmehetünk egy újságárushoz is. – vetem én is fel. Most jött ki nemrég az egyik kedvenc mangám új kötete. Muszáj megvennem.
- Hogy vegyünk képregényeket neked? – kérdezi, bár látom nem érti. Megpuszilom. Képregény, hm, végül is…
- Igen, mangákat. – helyesbítek azért. Ezeket így hívják.
- Én jobb szeretem az animét – vigyorog rám. Ohohohó… Micsoda dolog. Azokat én is szeretem, de a mangákat is nagyon.
- Tudom, ha szeretnél, kivehetünk egyet, és miután hazajöttünk anyudtól, megnézhetjük – mondom, mire nagyokat bólogat. Már tudom is mit kellene megnéznünk. Az út során végig a kezét fogom és eszem ágában sincs elengedni õt. Hozzám tartozik, tudja meg mindenki, hogy mi egy pár vagyunk. Kicsit kergetõzünk is a cukrászda felé menet. Nagyon jól érzem magam vele. A másik nagyon kedvelt helyemre viszem el és egy hangulatos kis helyre ülve rendelünk is. Persze mint mindig Bill megint tiszta maszat lesz, ami megnevettet. Lenyalom a szájáról, mire zavarba jön teljesen.
Aww… Kis cukorfalatkám. Édesebb, mint bármelyik sütemény itt vagy bárhol máshol. Miután fizetek persze megyünk a mangáért is. Fél szemmel látom Bill is nézelõdik, de pironkodva lapozgatja csak a mangákat. Még zavarban van ezektõl a témáktól, látom rajta. Hamar visszateszi a helyére, mire elnevetem magam. Hát biztos valami kicsit erõsebbet sikerült lelnie.
Kifizetem a mangmat, majd kiveszünk egy animét is. Most megkímélem és enyhébb lesz a dolog. Fiatal diákszerelmes, ami pont illik hozzánk. Én japánul említem a címét, mire õ angolosan mondja. Nevetve javítom ki kedvesen. Kész nyelvtörõnek tûnik számára a dolog, de kitartóan próbálkozik, míg nem helyesen ki nem mondja. Ügyes fiú.


Az animére már nincs is idõnk, de már a délelõtt elment és mehetünk is anyukájához. Na most elkérem a sátorozásra. Remélem el foga engedni az anyukája. Szépen kivárom a soromat a vizsgálatra, majd bemegyek Bill-lel. Õ leül az egyik székre, míg én a vizsgáló asztalon foglalok helyet.
- És hogy érzed magad ma Isei? – kérdezi kedvesen az anyukája.
- Köszönöm nagyon jól. – mosolyodok el. – Úgy érzem Bill nagyon jó hatással van az állapotomra. – mondom kedvesen, mire az említett fülig pirul.
- Örömmel hallom, hogy mennyire jól kijöttök egymással. – hangja kedvesen cseng, egy igazi anyuka típus õ, még akkor is ha csak rólam van szó. Pedig én nem vagyok a gyermeke, csak egy kezeltje.
- Én… Én szeretném elkérni Billt egy kirándulásra. – mondom ki és zavarba is jövök. Nem szoktam elbátortalanodni, de félek nem fogja elengedni. Aranyos, kedves nõ, én úgy látom, de mi van ha mégsem engedi el? – Gyakran szoktunk a testvéremmel kijárni sátorozni és szeretném ma elvinni oda magammal Billt.
- Valóban? – kérdezi. A vizsgálatoknak vége. – Hallgatlak. – mosolyog rám, mire én is jobban érzem magam és felbátorodok ismét.
- Igen. Kimennénk sátorozni, meg sütögetni. Holnap délelõtt pedig már jönnénk is vissza.
- Ha Bill szeretne menni csak nyugodtan. – egyezik bele. – De nagyon vigyázzatok magatokra.
- Úgy lesz, köszönöm doktornõ. – Bill rögtön megöleli az anyukáját.
- Köszönöm anya. Ígérem vigyázok Isei-re.

Haza kísérem Billt pakolni, majd én is összeszedem a cuccaimat és elindulunk a kiránduló helyre. Busszal megyünk és sokat sétálunk is mire oda érünk. Persze a boltba is beugrottunk, hogy legyen mit sütögetni a tábortûznél. A kezét fogom, végig mellettem lépked.
- Ott vagyunk már? – erre elnevetem magam. Csak ebben az elmúlt negyed órában vagy tízszer megkérdezte.
- Még mindig nem, de ha figyelsz elõre akkor hamarosan megláthatod… - õ persze rögtön elõre mered és le sem veszi a szemét az elõttünk levõ tájról. Egyre közelebb és közelebb érünk, majd látom szemei elkerekednek.
- Isei az ott… - mutat a távolban levõ tóra és a hatalmas füves területre, melyet fák is öveznek. Meseszép ez a hely a kis erdõvel.
- Igen, megérkeztünk Bill. – mosolygok és mikor oda érünk lepakolunk. Míg én felállítom a sátrat, addig õ körbe járja a helyet és érdeklõdve tanulmányoz mindent. A tábortûznek a hely már ki van alakítva.
Vannak itt fa asztalok és padok is. Elõszedem a bicskámat és az egyik asztalhoz sétálok. Már van bele vésve pár dolog, de akad rajta hely bõven újabbaknak. Japánul írom bele neveinket egy szívbe és hozzá egy szöveget is „ Örökké szeretni foglak csöppségem és soha sem felejtelek.
Mindig együtt leszünk. Szeretlek.” Persze ez utóbbit a legtisztább szavunkkal teszem, melyet ritkán mondunk ki, csak akkor mikor igazán szeretünk valakit, 愛している, azaz ai shitte iru.
Bill érdeklõdve siet mellém és nézi mit is írtam le.
- Tetszik? – kérdezem lágyan, mire bólint. – Ez a mi örök szerelmünk jelképe.

 Hallom a lépteit.

- Bill – lép mögém és simul hozzám. – Baj van?

- Nem, dehogy, csak csinálok egy kis teát...

- Érdekes... – mondja. – Már mikor lejöttél és még hozzá sem fogtál – csókol nyakamba. – Attól félsz, amit tenni készülünk? Mert, ha igen, én nem erõltetem. Majd, ha készen leszel rá...

- Én nem, én csak... – motyogom, de csendre int.

- Még nem voltál senkivel sem, és ez nem is baj – fordít szembe magával. – Menjünk fel, jó?

 Aprót bólintok. Mikor felérünk, õ leül az ágyra, és magához hív. Le is ülök mellé, s õ megfogja a kezem, s cirógat.

- Természetes, hogy félsz – mosolyodik el. – De azért rám bízod magad? – kérdi kedvesen. Bizonytalanul bólintok csak. – Biztos?

 Elvégre, szeretem õt, nem kell félnem attól, hogy fizikailag is kimutatjuk egymás iránt, mit érzünk.

- B-biztos – bólogatok. (Le fog esni egyszer a fejem!)

 Eldönt az ágyon, mellém bújik, s finom csókkal ostromolja ajkaim, miközben keze vágyamra simul.

- Ne félj, csak lazulj el. Ha nem tetszik, csak szólj – súgja. Nem szólok. Valamiért, meleg tenyere, ahogy merevedésem kényzteti, jólesõ érzést indít meg bennem. Érzem, ahogy forróság szétárad minden porcikámban.

 Felnyögve tornáznázom fel annyira magam az ágyon, hogy rápislogjak. Õ most... megnyalta az én... Oh, te jó ég!

Szemembe nézve küld egy nyugtató mosolyt. A lepedõbe markolva nyöszörgök, míg az õ szája merevedésemre szorul, s elképesztõ dolgokat tesz. Annyira bizsereg mindenem, forró és kéjes, muszáj felé löknöm a csípõm, hogy többet érezhessek belõle. Bármit is csinál ott lenne a kezével és a szájával, nekem ennyi is elég, hogy elveszítsem a fejem.

- Én érzem... én... én... – Igen, ez a forróság, az agyamban lévõ zsibbogás, a vágy és a kéj...

 Testem megremeg, ahogy elötõr a forróság testembõl. Kéjesen nyögve markolászom a lepedõt, valami biztos pontot keresve, amibe kapaszkodhatok.

 Aztán elönti a testem a jótékony forróság, a zsibbogás, a mindent eltakarófehérség.

 - Ahh... – hallom meg Isei nyögését, s akkor térek észhez, hogy tulajdonképpen rajta vonaglok, fenekem merevedéséhez szorul, s kezeimmel mellkasán támaszkodom. Lankadó vágyam az övéhez simul néha, s ahogy gyorsabban mozog alattam, én is felzárkózom mozdulataihoz. – Bill... ahh... – nyögi fel, s egésztestem megborzong ettõl a hangtól. – Szeretlek... – vonja ajkait sajátomhoz, s forró csókunk közben érzem lenn forróságát is, hogy elélvezett.

 Néhány pillanatig csak fekszünk egymás mellett, aztán maga mellé fordít lassan karjaiban, s ellenállhatatlanul mosolyog rám. A táskájához nyúl, s kivesz belõle egy törõlközõt, amivel megtöröl mindkettõnket.

- Látod? Nem is volt rossz – kuncog fel, s egy puszit nyom paradicsomvörös arcomra. A kendõt a földre dobja, majd magához ölel, s ahogy simogatja a hátam, valami égi nyugalom száll ránk. Fáradtság tõr rám, s ott alszok el a karjaiban.

***

 Mikor felébredek, még mindig a karjaiban tart. Milyen békés így, álmában is jóképû... jó, tudom, ez hülyeség volt, mert aki nappal jóképû éjjel is az, de õ más, õ különleges nekem, ezért az alvó arca is különleges. Pont.

 Köröket rajzolok tökéletes mellkasára, s õt figyelem. Közben megszólal a telefon is, hogy ideje felkelni. Felnyílnak gyönyörû szemei, s rám pillant velük, nekem meg egy helyett hármat dobban a szívem.

- Jó reggelt, szépségem! – mosolyog rám. – Látom, te már korábban keltél, mint én – kuncog, s a kikapcsolja az ébresztõt.

- Jó reggelt! – mosolygok vissza rá. – Jól aludtál? – kérdem kissé elpirulva.

- Remekül, kincsem. Mit szólnál, egy reggeli, közös zuhanyhoz, majd egy reggeli? – erre csak lelkesen bólogatok. – Aztán, én haza megyek...

- De, hétvége van, Isei, és... – mondom, de belém fojtja a szót, egy csókkal.

- Mondom, haza megyek, lepakolom a cuccom, átöltözök és jövök vissza hozzád. Elmehetnénk mondjuk egy klassz cukrászdába, sétálni, fagyizni... Akár, a kedvenc kiránduló helyemre is, és ha a szüleid megengedik, akkor este sátorozhatnánk ott. Kis tábortûzi sütögetés, ilyenek. Mit szólsz hozzá? – kérdi, s a nyakamba csókol. – Tetszik az ötlet, szerelmem?

 A megszólítás miatt megint hármat dobban a szívem egy helyett. Pirultan bólogatok. Tetszeni tetszik. Vele kettesben, a tábortûz melegénél, a holdfény gyenge fényénél, az õ karjaiba...

- Rendben, majd megkérdem, hogy elenged-e, de délután, úgy is be kell menj anyuhoz, ha jól tudom, így majd elkéreztetsz, ugye? – pislogok fel rá szépen, mire csak megcsóválja a fejét mosolyogva.

- Persze. Gyere – fogja meg a kezem, s kicsit pironkodva takargatom magam, mikor kikászálódunk az ágyból, mire õ felkuncog, majd térdem alá nyúl és felkap az ölébe. Hangosan nevetve karolom át a nyakát, s puszit is hintek állára.

 Kicsit esetlen minden mozdulatom, de nagynehezen lezuhanyzunk. Felkapkodjuk magunkra a ruhákat, majd a konyhába megyünk. Összeütünk valami kaját, persze, jót röhögünk közben. A rádióból kiszûrõdõ halk zenét, hangosan énekeljük, igaz, hogy nem tudjuk egész jól, így csak valami hülyeséget mondunk közbe, vagy dúdolunk. Egész jól telik a reggel.

 Persze, a reggelit az õ ölében ülve kell elfogyasszam, mert Isei nem úgy néz ki, mint aki szeretné elengedni a derekam.

 Aztán nyom egy csókot a számra, s a mosogatóhoz viszi a tányérját, ahogy én is az enyémet. Míg mosogatok, õ átöleli a derekam, s szól, hogy akkor nemsokára jön is vissza. Bólintok, s még nyomok egy cuppanós puszit az arcára, amitõl vigyorog, mint a tejbetök.

 Mikor visszaér, már kész vagyok, egy szûk farmer rövidgatyóba és egy két számmal nagyobb fehér pólóba, ami egész jól passzol a karkötõimmel és fehér sportcsukámmal.

- Na, hova menjünk? – öleli át a derekam, ahogy közelebb lép. Átölelem én is nyakát, s felkacagok, ahogy megpördít a levegõben.

- Menjünk cukrászdába – unszolom csillogó szemekkel.

- Rendben, elmehetünk egy újságárushoz is.

- Hogy vegyünk képregényeket neked? – kérdem értetlenül. Kapok egy puszit.

- Igen, mangákat.

- Én jobb szeretem az animét – vigyorgok rá.

- Tudom, ha szeretnél, kivehetünk egyet, s miután hazajöttünk anyudtól, megnézhetjük – mondja, én meg nagyban bólogatok.

 Már nem zavar az, hogy kézenfogva megyünk mindenhová, még kergetõzni is kezdünk kicsit a járdán, míg a cukrászdába nem érünk. Persze, tiszta csokis leszek megint, s majd belepirulok a székembe, ahogy õ nyalja le szám szélérõl. Elmegyünk és szétnézünk manga után is, én csak félve lapozgatok bele párba, de pont olyat kaptam el, hogy fülig pirulok tõle. Gyorsan vissza is teszem, mire õ felnevet. Kiveszünk a kölcsönzõbõl egy animét is. Azt mondta, hogy ez pont illik hozzánk. Japánul van a címe, én meg persze, hogy angolul olvasom, mire õ gyorsan kijavít, s én elszórakozom egy darabig azzal, hogy kiejtsem a számon a címét.

 Olyan hamar eltelik a délelõtt, hogy észre sem vesszük az idõt, máris kell menni anyuhoz.