|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| darkrukia | 2012. 10. 16. 11:56:53 | #23751 |
 Karakter: Shy Cat / Félénk Macska
Megjegyzés: (vadászomnak)
Homlokom térdeimnek döntöm, lábaim átölelem. Enyhe szél fúj, de az is hideg, így a folyó közelében csak jobban érzem, ahogy arcomat csípi. Hasztalan vagyok. Nem is merek sem apám, sem bátyám szemébe nézni. Eljátszottam az esélyem, hogy a törzs igazi tagja lehessek. Gonolataimban ismét felbukkan a napkeltekori emlékképek.
„A bölénybőr szaga szinte elviselhetetlen, ahogy alatta lapulok, a földön hasalva. Előttem az egész csorda, s csak egy esély van, hogy a vadászat sikeres legyen. Óriási gombóc van a torkomban. Ma végre én is szerepet kapok a törzs életében. Elkerítettük a csordát, csak a Sámán jelére várunk, aki a Törzsfőnök mellett áll a lelátón. Egy szakadék fele kell üldöznünk az állatokat, így biztosítva magunknak akár egy évfordulóra való élelmet és bőrt is.
Érzem, hogy valami végigsiklik felsőmön, ahogy a mellkasomho, a ruha alá furakszik. Óvatosan pillantok le, nem szeretném elijeszteni a bölényeket egyetlen hirtelen mozdulattal. Szívverésem felgyorsul, ahogy meglátom szinte azonnal felpattanva kezdem leszedni valahogy magamról. Hatalmas porfelhő, robaj kíséri a bölénycsorda ijedt menekülését. Utánukpillantok, ahogy sikerül leküzdenem magamról a kígyót, s ekkor tudatosul bennem, mi is történt.
Ijedten nézek Sámán felé, aki megvetően néz rám, majd elkapom a Törzsfőnök lesajnáló pillantását is.
A hazaúton feszült csend van, szinte a fülemben dobog a vérem, s hátra sem merek nézni Apámra és bátyámra. Elbuktam...”
Nagy meglepetésemre a Főnök nem tett száműzötté, helyette szégyenemre, a nők és a gyerekek mellé osztott be.
Felsóhajtok. Elég a lazsálásból.
Megmerítem a bőrből készült kulacsot, s a hátamra akasztva indulok vissza a törzshöz. Elég messze van a sátraktól a folyó, nem biztos, hogy visszaérek a Nap elbújása előtt. Talán nem is baj. Nem akarok most láb alatt lenni. Új törzs érkezett hozzánk, csatlakozni kívánnak. Ahogy bátyám mesélte, remek erőlétben vannak mind. Épp egy közös vadászaton vesznek rész, hogy a Sámán eldöntse, balszerencsés-e csatlakozásuk hozzánk, vagy nem. Ők bizonyára remekül teljesítenek. Nem úgy, mint... mint én.
Patadobogás, nagy porfelhű és felbőszült lihegés közelít felém. Ledermedek, ahogy pár másodperc alatt nézek farkasszemet egy bölénnyel. Nyelek egy nagyot. Nekem végem.
Indián csatakiáltást hallok, meg azt, hogy valaki felénk fut egy lándzsával. Hátrálok, ha közelebb jön hozzánk az ember, ez a bölény egyszerűen eltapos, mint valami földön kúszó bogarat.
De nem. Sikerül pontosan ott beleszúrnia a lándzsát az állatba, hogy az földre essen. Hatalmas lihegései, utolsó légvételei sokáig viszhangzanak fülembe. Hátraesem, s mászva távolodom el az utolsó lehelletét kifújó állattól.
- Jól vagy? – hallok meg egy mély hangot. Felé kapom fejem, majdnem azt hittem bátyám áll előttem, de ő... furcsa. Mintha más lenne. Elfogadom kezét.
- Igen.
Ahogy leporolom bölénybőrből készült ruhám, sikeresen végigszemlélem őt is, tetőtől-talpig.
- Megsérültél? – nézek rá ijedten, ahogy megpillantom vállán a vért.
- Karcolás. Szerencséd, hogy utánnafuttam.
- Azért nem árt bekötni – csóválom meg a fejem. – Köszönöm – mosolygok rá.
A kulacsból kis vizet öntök sebére. Lábbelimből előveszek egy saját készítéső kődarabot, amivel vágok egy darabot ruhámból, hogy be tudjam kötni sebét.
- Na megmaradok? – vigyorog rám. Elmosolyodok.
- Minden jel arra utal.
- Törzsünkből való vagy? – sétálunk vissza a sátrak irányába.
- Nem hiszem, hogy ismernélek. A csatlakozni akaróktól vagy, nem? – kérdem mosolyogva.
- Igen. Stormy Eagle vagyok – csap mellkasára öklével. Tehát harcos. Oh...
- Shy Cat – mosolygok rá. – Köszönöm, hogy megmentettél.
Feltűnik neki, hogy nem csaptam mellkasomra, s hogy nem a harci, hanem a csupán a törzs jelei vannak rajtam festve.
- Nem vagy vadász? – csodálkozik el. – Izé... bocsánat, azt hittem, hogy fiú...
- Igen, fiú vagyok – motyogom.
- Shy, hát végre visszaértél. Mi tartott ennyi ideig?! – fed meg a vigyázó, s elkapja kezemből a kulacsot.
Lehajtom fejem. Szégyenlem, hogy így lát. Hogy lkezelően viselkednek velem... akár egy nővel.
- Segíts Edelweiss-nek bőrt felhotdani az újjab sátrakhoz. Siess! Mindjárt sötétedik! – parancsol el. Engedelmesen bólintok, s csatlakozok a kedvesen mosolygó nőhöz, aki akár a nagymamám is lehetne.
|
| oosakinana | 2012. 07. 15. 22:14:34 | #22215 |
Karakter: Aragorn Hugo Monroe
Megjegyzés: (Ukéimnak)
Egyik nap az embereimmel együtt megyek el vadászni, mert még is hogy nézne már az ki, hogy a király az emberi nélkül megy vadat ejteni, meg legalább cipekednek helyettem is. A vadászat nagyon jól megy most, mert két emberemet is vissza kell küldenem a kastélyba, mert fogtam egy nyulat, meg egy őzikét.
A többi emberekkel még szerencsét próbálunk, hátha sikerülni fog még valamit fogni, de annyira elvadásszuk az időt, hogy ránk esteledik. Elindulnánk vissza a Palotába, de alig látunk valamit....
Elkezdünk sétálni a környéken és egyszer csak fényre leszünk figyelmesek. odasétálunk és egy kis szegényes kunyhóra akadunk rá. Na legalább itt eltudunk majd lenni este és holnap reggel, meg majd meghálálom nekik, hogy itt alhattunk utána meg talán egy kis jutalmat is kapnak.
Leszállunk a lovakról és bekopogunk, mire egy kisebb fiú nyit ajtót.
- Szia anyukád itthon van? – nézek rá és próbálom beljebb lesni, de bent sem fogad másabb ltávány mint kint mutatott.
- Igen. Már is szólok neki. – mondja, de becsukja az orrom előtt az ajtót, amire felhúzom a szemöldökömet. Lehet még sem kapnak jutalmat, még ha itt is aludhatok.
Nem sokkal később megint nyílik az ajtó, de ezúttal egy igen beteg nő nyit ajtót, de ő végre felismer.
- Felségem ne haragudjon a fiam miatt, csak még nem látta önt, ezért nem tudta, hogy ki is... – magyarázza, de már a végére én fáradok bele.
- Megértem, de ez többet ne forduljon elő. – figyelmeztetem, amire bólint egyet.
- Kérem fáradjanak beljebb az urakkal. – biccentve embereimmel megyünk beljebb.
Amint asztalhoz ülünk, elkezdek kérdeződködni a családról, meg a ház uráról, hogy ki az, miközben egyik emberemmel bort hozatok be, hogy az asszony azt borítsa ki nekünk, és tudjunk kicsit inni, mert ki vagyok száradva... Megtudom, hogy férje nincs és most jelen pillanat a legidősebb fia tartja el őket, ami nem kicsit felkelti a figylemmet, de meg tudom, hogy nincs itthon, ám hamarosan meg fog jelenni.
Egy kicsit beszélgetünk, amikor valaki belép a házba.... Egyből meg akad a szemem a kivételes szépségen. Hosszú fekete haja van és olyan zöld szemei, mint a smaragd. Nincs annyira férfias arca, de még is látni lehet a különbséget, hogy ő fiú. Mit ne mondjak eléggé elragadó teremtés.
- Kicsikém! – kiált fel az anya és mintha megkönnyebbült lenne, amit nem értek, de végül csak tölti nekünk tovább a bort.
- Á, hogy ő lenne a legidősebb fia! Jinx, ugyebár? – hívom fel magamra a figyelmet, miközben alaposan végig mérek a kicsike testét és kicsit el is fantáziálgatok, hogy milyen jól fog mutatni az ágyamban alattam.... De persze előbb alaposan megfürdetném, mert mocskosnak nagyon moscskos.
- Igen, én vagyok Jinx – és még miylen határozott is a kicsike... Na majd nem lesz az. – És az urakban kit tisztelhetek? – kicsit elvigyorodok, de rendezem az arcvonásaimat, miközben látom, hogy végig szemléli az embereimet.
- Aragorn Hugo Monroe vagyok – egy gúnyos mosolyt is megejtek döbbetn arca láttán. – Ők pedig a kísérőim – mutatok alatvalóimra.
- Ü… üdvözlöm, Uram, szerény hajlékunkban – meghajol, ahogy annak lennie kell, miközben a kicisk a lába mögé bújnak. tényleg úgy néz ki, hogy ő a házura.... nem sokáig lesz. – Szabad kérdeznem, Felség, hogy mit keres errefelé? – kíáncsi pedig, itt csak én szoktam kérdezni és a többiek válaszolnak, de most neki kivételt teszek ezúttal.
- Megengedem, sőt, válaszolok is rá. Kísérőimmel vadászni voltunk, mikor ránk esteledett, és rátaláltunk erre a házra. Eléggé szegényes… - meghúzom a finom kis borocskámat és ahogy elnézem válaszommal, mert reakciómmal kicsit feldühítettem a kicsikét, ami csak még jobban tetszik.
- Sajnálom, Fenség, hogy nem felelt meg az ízlésének – na micsoda méregzsák. A Haragja szex közben is tökéletes lenne. végig nézem, amit csinál, miközben fantáziálgatok...
- Óvatosan, öcsi! – felegyenesedve emeli rám azokat a gyönyörá szemeit. – Tehetek esetleg Önökért valamit? – nem néz a szemembe... Helyes ezek szerint tudj a rendet... Mondjuk tőle lehet elviselném, ha a szemembe nézne.
- Igen. Úgy döntöttem, hogy fölvásárolom ezt a telket, a házzal együtt… - mondom egyból, amikor kitaláltam, hogy mivel is csalhatnám el magamhoz. – Hacsak… nem jössz el cserébe a palotába nekem dolgozni. – erre nem hiszem, hogy nemet mondana, hiszen a családjáról van szó és szerintem értük mindent megtenne.
- Tessék?! – kiált fel elfeledkezve ün magáról én megcsak elmosolyodok kicsit és figyelem, hogy mit fog mondani, bár lehet meg kell irmételnem a mondanómat.
Egy kis idő eltelik csendben, mire megelégelem a csendet és felteszem még egyzer, amit nem igazán szoktam.
- Nos akkor hogy döntesz? Jössz velem? – teszem fel a kérdést megint, miközben vele iszok az italomba.
- Nem... nem tudom.- mondja aggodalmasan és tényleg elgondolkozva.
- Rendben, akkor reggelig lesz időd eldönteni. – mondom komolyan, majd felállok és a már nekünk előkészített fekhelyhez megyek, de vissza fordulok embereimhez. – Ti meg menjetek ki és álljatok őrt. – mondom nekik, mire bólintanak, majd elhelyezkedek a fekhelyen, de hát tényleg nem lehet mondani, hogy ez a kastélyomhoz hasonló kényelem, de most kivételesen megfelel, bár reggel a kicsike ha akarja ha nem akkor is elfogom vinni, csak keljek fel úgy, hogy ők ne legyen ébren.
Jó éjszakát kívánunk egymásnak, majd elfekszek és lehunyva szemeimet alszok egy jót, hogy másnap reggel újjúlt erővel tudjak gondolkozni és tudjam elvinni a kiciskét a palotámba, hogy megmutassam neki, milyen jóés kegyes király is vagyok valójában..... De kegyetlenül perverz.
~*~
Másnap reggel felkelek és bár ők még alszanak, de megvárom, amíg felkelnek, mert mit mondana rólam a népem, ha még is csak elrabolnám ezt a fiút. Az ágya felett állok és figyelem, minden levegő vételénél higyan emelkedik a mellkasa, majd süllyed.... Az arcát is látom, hogy milyen nyugodt, de azt hiszem ezt a nyugodtságot nagyon hamar elfogom venni tőle.
Ahogy nézem lassan elkezd ébredezni, majd amikor meglátja, hogy felette állok megugrik és megrémülve néz rám.
- Felség megijesztett. – mondja, amikor rájön, hogy ki vagyok.
- Nem volt szándékom, de nem akartam mást felkelteni és téged is csak azért, hogy megtudjam hogyan döntöttél. – mondom neki sürgetősen, mert tudnom kell, hogy erővel kll elvinnem, vagy esetleg jön önszántából.
- Nem mehetek, mert a családomnak szüksége van rám.
- Akkor estig költözettek ki, mert jönnek az embereim lerombolni a házat. – mondom meg fordulva, majd indulok, amiben megállít.
- Királyom. – hallom meg hangját, kicsit tétivázva, én meg felé nézek. – Önnel megyek. – Ezt akartam hallani.
- Akkor öltözz fel és megyünk is. – mondom egyből és embereim felé sétálok.
- De hisz a többi cuccom? Meg a családomtól is elszeretnék búcsúzni. – mondja nekem, de őszintén ezt kit érdekel?
- Nem érdekel. Öltözz és megyünk. – parancsolom meg neki és ilyenkor örülök, hogy parancsomnak nem mernek ellent mondani.
Felszállok a lovamra ő meg mögém száll fel és átkarol, amire kicsit meg is keményedek lent, hiszen annyira jó a teste, hogy hamarosan ki is fogom próbálni az tuti.
Nem sokára haza érkezünk, ahol leszállunk a lovakat az embereimnek adom, akik elintézik. Jonnaka szoba lányok, akikre rábízom, hogy hozzák rendbe a kicsikét és adjanak rá normális ruhát, majd várom a szobámban.
Ahogy beséltálok a palotámba a fiam jön velem szembe.
- Apám. – hajol meg előttem. – Merre járt? Egész éjszaka vártuk haza, de jöttek. – kérdezi a fiam, mire csak elmosolyodok.
- Ne aggódj egy percet se. Sokáig elhúzodott a vadászat és sötétben, meg nem jöttünk haza, hanem egy kis viskóban húztuk meg magunkat. – magyarázom neki, miközben a szobám felé tartok ő meg követ engem.
- Akkor örülök, hogy minden rendben volt. – mondja kicsit megnyugodva.
- Megkóstoltátok az egyik vadat? – fordulok meg az ajtómban.
- A nyulat csinálták meg, mert azt mondták, hogy azt parancsolta nekik apám.
- Helyes ezt is vártam, mond majd meg a főszakácsnak, hogy mára várom az őzet ebédre és aztán nagyon finoman készítsék el, vagy fejüket vétetem. – adom ki a parancsot, amire csak bólint.
- Rendben. – már mennék be a szobámba, de nem enged. – Tényleg apám. Remélem nem felejtette el, hogy mai nap van anya halálának a napja és megígérte nekem, hogy elmegyünk meglátogatni a sírját. – A francba. naná, hogy kiment a fejemből és semmi kedvem nincs hozzá.
- Majd meglátjuk, de most megyek, mert dolgom van. – rázom le a fiamat. Majd bemegyek a szobába, ahol már remélem a kicsike vár, de ez nincs így.... Most azt hiszem, hogy valakinek lefogom szedni a fejét, ha nem hozzák be perceken belül a kölyköt, hogy megtudjam alapusan rakni....
|
| Geneviev | 2012. 04. 29. 22:53:16 | #20725 |
Karakter: Haden /Jinx/ Bartellone
Megjegyzés: ~Seméimnek
- …és akkor a Denniels fivérek összevesztek a Kethness lányon – csiripelik a madarak. Kuncogva hallgatom vicces csiripelésüket a világ apró, humoros dolgairól, miközben Tölgyapó útmutatását követve az egyik elkorhadt fát kivágom. Szegény fácska eléggé száraz, így könnyen belehatol a fejsze. Erős csapásaim során kezd kidőlni a fa, így gyorsan elugrom, hogy ne a fejemre essen. Eléggé fájdalmasnak tűnik, szóval nem lenne túl jó érzés…
- Naa, Jinx, legközelebb szóljál! – csicsergi nekem Floo, az egyik kis színes madárka durcásan. Mérgesen a fejem körül köröz, szárnyaival meg-megcsapdossa fejemet, összeborzolva az amúgy is kócos hajamat. Nevetve térek ki útjából, és lehajolok a kidőlt fához, hogy fölszeleteljem, és hasábokat vághassak belőlük, amit könnyen a kályhába lehet dobni, fölélesztve a tüzet.
Nagyot lendítek a fejszén, és pár erős csapás után félbe, majd megint félbe vágom a törzsét. A madarak pletykálkodását hallgatva hasábokat vágok, és élvezem az erdő békés zajait. Sietnem kell, mert anya ma, mikor eljöttem, nagyon rosszul volt, és meleg vacsorát kell készítenem nekik. Féltem őt. Nem akarom, hogy meghalljon, és magunkra hagyjon minket! Félek…
Picit megállok pihenni, és megtörlöm izzadtságtól verejtékes homlokomat. Meleg van… Bár már nem süt annyira a Nap, mert alkonyo… MICSODA?! Heliopra! Sietnem kell haza! Hogy elszaladt az idő, már rég otthon kellene lennem, és anyám gyógyszerét beadnom. Még szerencse, hogy a kása hamar elkészül, különben nagyon sokat kellene a gyerekeknek is várniuk a vacsorára.
- Ne haragudjatok, most sietnem kell haza! Holnap találkozunk! – köszönök el Tölgyapótól és a madaraktól, és meg sem várva köszönésüket, elsietek. Futtomban szenvedném magamra a fölsőmet, de teljesen belegabalyodok, és mivel nem szeretnék csak azért megállni, hogy föl tudjam venni, inkább csak lekapom magamról, és még gyorsabban futok haza. A domboldalon lassabban haladok sajnos, mert a sok fa, az avar csúszóssága és az omlós földből kiálló gallyacskák mind-mind nehezítik a dolgomat.
- „…felhők fölött szállni, az volna csak jóóóó…” – dúdolgatok sietésem közben, és rosszul lépek. - Aúú! – hirtelen kiáltással botlok meg egy kiálló fatörzsben, és elesem. Kezemmel tompítom a becsapódást, de eléggé fáj így is a megérkezés. Testem, kezem csupa sár, mert a föld eléggé porhanyós. Még szerencse, hogy a fejem nem lett sáros, anya meg is lepődne!
A saját ügyetlenségemen nevetve föltápászkodom, és immár kicsit óvatosabban folytatom az utamat. A megkezdett dalt tovább dúdolgatva, leérek a domb aljába, és már látom házunk pislákoló fényeit. Mosolyogva gyorsítok be, de mikor a kis házunk előtt, a fák között megpillantok pár lovat, meglepődve s gyanakodva lassítok le. A fák között lopakodok, és ide-oda tekintgetek, hogy vajon a lovak gazdái hol, merre lehetnek, de sehol nem látok mozgást.
Vajon kik lehetnek? Heliopra, ha bent a házban… anyám nincsen jól, a testvéreim meg nem tudják megvédeni magukat! Segítenem kell nekik!
Gyorsan a házunkhoz sietek, és az egyik ablakon bekukkantok. Négy ismeretlen férfi üli körbe az asztalt, anya meg… Miért kelt föl?! Korábban kellett volna hazajönnöm! Nekem kellene elintéznek a dolgokat. Szegény anyám, betegen, fáradtan ki kell szolgálnia ezeket az idegen férfiakat…
Nyugi Jinx. Nem kell aggódni. Nem láthatják rajtad, hogy félted a családodat! Első, és legfontosabb dolog, bemenni, kideríteni, kik azok, és átvéve a családfő szerepét, anyát ágyba terelgetni. Igen. Mély levegőt veszek, és benyitok az ajtón.
- Kicsikém! – kiált föl anya megkönnyebbülten, és szemei szinte felragyognak, de aztán egyből lesüti szemeit, és folytatja a bor kiöntését. Bor? Honnan van nekünk borunk?!
- Á, hogy ő lenne a legidősebb fia! Jinx, ugyebár? – szólal meg egy hosszú, szőke hajú férfi, jól végig mérve. Pillantásától kiráz a hideg, de nem jó értelemben. Mintha egy vad lennék, akire egy ragadozó éppen most vetett szemet. De az lehetetlen, nem igaz? Szerintem inkább csak azt vizslatja, hogy milyen piszkos, saras vagyok én.
- Igen, én vagyok Jinx – szólalok meg határozottan, úrrá léve apró megremegésemen. – És az urakban kit tisztelhetek? – érdeklődöm, végig nézve az asztal körül ülőkön. Mind megtermett férfiak, díszes páncélokban. Biztosan katonák. Vagy nemesek. Vagy nemesek és katonák. De legyenek bármelyikek is, vajon mit keresnek itt, az erdő egy rejtettebb zugában?
- Aragorn Hugo Monroe vagyok – mutatkozik be, és gúnyosan elhúzza száját ledöbbent ábrázatom láttán. – Ők pedig a kísérőim – int a többi férfi felé. A… Király. Itt.
A király itt?!
- Ü… üdvözlöm, Uram, szerény hajlékunkban – hajolok meg kicsit. A testvéreim félősen bújnak a lábam mögé. Szegénykéim biztosan nagyon félhetnek, ezért kicsit megsimogatom buksijukat. – Szabad kérdeznem, Felség, hogy mit keres errefelé? – érdeklődöm, mert nem mindennapi, hogy országunk királya házunkba téved.
- Megengedem, sőt, válaszolok is rá. Kísérőimmel vadászni voltunk, mikor ránk esteledett, és rátaláltunk erre a házra. Eléggé szegényes… - húzza el a száját, és belekortyol az italába. Kezeim ökölbe szorulnak, mérges vagyok. Gazdagon könnyű leszólni másokat, akik nehéz munkával keresik meg a megélhetésükre való pénzt!
- Sajnálom, Fenség, hogy nem felelt meg az ízlésének – morgom, és meghajolok. Legfiatalabb öcsém erősen a lábamba kapaszkodik, összemaszatolva arcocskáját. Mosolyogva hajolok le hozzá, és a zsebemből elővarázsolt majdnem tiszta kendővel kicsit letörölgetem a sarat.
- Óvatosan, öcsi! – simogatom meg a buksiját, és fölegyenesedek. – Tehetek esetleg Önökért valamit? – kérdezem a király arcába, de nem a szemébe nézve. Nem szabad a király szemébe nézni. Nem szabad és nem illik…
- Igen. Úgy döntöttem, hogy fölvásárolom ezt a telket, a házzal együtt… - kezdi. A szívverésem megáll, a szemeim kitágulnak, minden mozdulatlanságba dermed. Hogy… mi?! – Hacsak… nem jössz el cserébe a palotába nekem dolgozni. – Hangja selymes, mint a méz, mondanivalója viszont késként szúr belém.
- Tessék?! – kiáltok föl feledve az illemet, és lesokkoltan anyára nézek, hogy ugye csak rosszul hallottam.
Ez nem történhet meg. Nem! Vagy fölvásárolja a házunkat, vagy…
Mennem kell?!
|
| Yoshiko | 2012. 04. 08. 10:58:59 | #20314 |
Karakter: Cain Armen
Előadások után elmentem kajálni aztán meg be a régiség kereskedésbe dolgozni. Semmire sem tudtam odafigyelni... egész nap azok a fura hangok, fel-el tűnő ruhák, sétáló bútorok jártak a fejemben. Már pár napja tart a dolog és egyre durvább dolgok történnek. A múltkor, mintha belementem volna valakibe...egy apró, törékeny lányba... Aztán meg volt már olyan is, hogy elestem valakinek a kinyújtott lábában, holott nem volt ott senki. Annyira elegem lett ezekből a furcsa, megmagyarázhatatlan dolgokból, hogy leköltöztem a nappaliban levő kanapéra aludni. Apám furcsállja az egészet, de nem szól semmit. Azt mondtam, hogy majd akarok festeni ezért kellett leköltöznöm. Persze majd később ki kell találnom valami másik kifogást.
Benéztem a pult alá és meglepődve vettem észre, hogy az a könyvcsomag amit elrakatott az a lány még mindig ott van. Hogy is hívták? Kivettem a csomagot és megnéztem a cimkén levő feliratot. Lisha Ruby... vajon el fog jönni a könyvekért? - gondolkoztam magamban aztán fejcsóválva visszaraktam őket. Még adok pár napot...
Hazaérve megvacsoráztam és utána félve mentem fel a szobámba és közben reméltem, hogy minden ugyanúgy van, ahogy hagytam őket. Kinyitottam a szobám ajtaját és megnyugodtam. Látszólag minden ugyanolyan volt, kivéve a tükröt, ami már megint elmozdult. Visszarendeztem és elgondolkodva megálltam előtte. A körvonalak újból elkezdtek remegni és egy barna hajú szép lány alakja jelent meg a tükörben. Ijedten hátraugrottam és egy másodperc múlva eltűnt.
Na jó... én ezt már ép ésszel nem bírom. Vagy már meg is őrültem és ezért történnek ilyenek? Elkezdek kutatni a gitárom után, de nem találom. Eltűnt... elkezdtem össze-vissza dobálni a cuccaim csak, hogy a gitárom előkerüljön, de nem találtam. Miután a házat is átkutattam, de nem találtam semmit lehangoltan kapom elő a mobilom és felhívom az egyik haverom, hogy nincs-e kedve eljönni kocsmázni. Elköszöntem apától és már mentem is.
- Szóval... mi a baj? -kérdezte a haverom egy korsó sör mellett.
- Eltűnt a gitárom... - mondtam el szívbánatom.
- Az, amit még születésnapodra kaptál? -hűlt el a kijelentésre.
- Igen az...
- Jaj szegény.
- Ráadásul fura dolgok történnek a szobámban.
- Fura dolgok? - bólintottam a kérdésre.
- Mintha szellemek járnának benne, egy legalábbis biztosan. - dőltem előre és suttogva közöltem a hírt. Kicsit furán nézett rám majd elkezdett nyugtatni.
- Nyugi, biztos csak túlhajszolod magad.
- Gondolod?
- Persze.
- De már napok óta ez megy és én már leköltöztem a nappaliba is.
- Ha kipihened magad, akkor minden rendbejön. -nyugtatott. - Hiszen dolgozol, egyetemre jársz, tanulsz, segítesz otthon, sportolsz, zenélsz és vagy még olyan elvetemült is, hogy ennyi minden mellett a kis gyűjteményeddel foglalkozol és még olvasni is tudsz.
- Igen ez igaz, de... - adtam neki igazat kicsit vonakodva.
- De mégis mennyit alszol úgy átlagban?
- Hat vagy hét órákat... attól függ.
- Na látod. A nyolc óra alvás az alap. A tíz pedig az ideális.
- Tudom.
- Te egyiket sem teljesíted, szóval ne akadj ki azon, hogyha ilyen fura dolgokat észlelsz. - okoskodott a korsóval a kezében, majd felemelte.
- Remélem meglesz a gitárod, de addig is, egészségünkre.
- Én is és csirió! - koccintottam a korsónak az enyémet is, amjd mindketten lehúztuk.
Szerkesztve Yoshiko által @ 2012. 04. 08. 11:05:21
|
| Yoshiko | 2012. 04. 05. 16:51:35 | #20258 |
Karakter: Cain Armen
Végre sikerült befejeznem a padlás átalakítását. Már nem is tudom, hogy mióta dolgoztam rajta, de megérte. Apámnak is nagyon tetszett, amikor megmutattam neki, aztán meg segített felpakolni a cuccaim. Az egyik falra felfúrtuk az óráim és a polcokra régi bakelitt lemezeket raktunk, a kis asztalkára egy gramofont és mögötte egy nagy, lefedett álló tükör állt.
- Hát ez meg mi? - kérdezte apa.
- Egy régi tükör. Akkor találtam, amikor elkezdtem dolgozni a padláson. Gondoltam, megtertom.
- De ez egy női tükör.- mondta, mikor megszabadította a tükröt a lepeltől.
- Tudom, de régi és jó állapotban van és megy a gramofonhoz.
- Akárhogy is, a következő barátnőid imádni fogják. - nevetett fel apám és jól hátba vágott.
- Az már biztos. - értettem vele egyet.
Ezután elmentünk vacsorázni. Utána megfürödtem és visszamentem immár kész szobámba. Hm... mi lenne ha a babzsákom arrébb csúsztatnám? Arrébb húzom és már sokkal jobban néz ki a szoba. Hiába... lakberendezőnek kellett volna mennem. Gondoltam miközben lefeküdtem aludni.
Másnap reggel felöltöztem, és gyorsan összeszedtem a dolgaim. Nemsokára el kell indulnom dolgozni. Megálltam a tükör előtt megnézni, hogy sikerült felöltöznöm. Na nem mintha annyit adnék a külsőmre, de hát azért a minimum az kijár. A tükörben az alakom hirtelen megremegett és karcsúbb, alacsonyabb lett. Megdörgöltem a szemem és utána már minden ugyanolyan volt, mint azelőtt. Kicsit túlhajszoltam magam az utóbbi időben... egyetem, meló meg még a szobám is... de eddig sosem képzelődtem. Naygszerű... - sóhajtottam miközben a fotelt hátrébb csúsztatva ültem bele.
Hirtelen huppanást hallottam... Körbenéztem, de nem láttam semmit.
- Hahó! Van itt valaki? - hallottam gyengén, de mégis a szobából érkező hangot.
Összezavarodva álltam fel és néztem körül újból. Még az ablakot is kinyitottam letekintve a kertbe... de senki... furcsa
Elgondolkozva mentem le a földszintre és ittam meg egy kávét, bár nem szokásom. Utána visszamentem és sokáig álltam a tükör előtt, de nem történt semmi. Nagyszerű, akkor biztos csak fáradt vagyok.
Rápillantottam egyik órámra a sok közül. Basszus! Azonnal felkaptam a cuccom és szaladtam. A munkahelyem húsz perc sétára van és maradt tíz percem.
Lihegve érkeztem a régiség kereskedésbe és gyorsan kinyitottam. Elhelyezkedtem a pénztár mögött és egy könyvet olvasva vártam a vevőkre.
Ma egész nagy forgalom volt. Épp egy idős házaspárnak segítettem, amikor észrevettem két fiatal lányt, kezükben szatyrokkal a kirakat előtt, aztán beléptek.
- Sziasztok! - köszöntem rájuk. - Tudok segíteni valamit?
- Csak nézelődünk. - rázta meg a fejét a barna hajú lány, akinek nagyon szép zöld szeme volt.
- Ha kell valami szóljatok nyugodtan. - mondtam és visszatértem az idős párhoz. Öt perc alatt sikerült megoldanom a gramofonnal való problémájuk és pár lemezzel megrakodva, elégedetten távoztak a boltból.
Visszatértem a kasszához olvasni, közben szemmel tartottam a két lányt is. Néha odapillantottak rám és elkezdtek csendben kuncogni.
- Öhm... könyvek nincsenek? - kérdezte a zöld szemű, barna hajú mosolyogva és én felkeltem megmutatni nekik az antikváriumi részt, ahova bevetették magukat és sutyorogtak meg nevetgéltek.
Olyan ismerős volt a hangja...mintha hallottam volna már.
Pár percen belül üres kézzel távoztak, de azért félrerakattak pár könyvet. Kíváncsi vagyok, hogy tényleg vissza fognak-e értük jönni.
Este bezártam és elindultam haza. Pont vacsorára értem haza. Gyorsan felmentem a szobámba és azonnal leesett az állam. A tükör el volt fordítva, a babzsákom a másik sarokba mászott át és az ágyamon egy csipkés végű szoknya, mellette egy szép, magassarkú hevert. Értetlenkedve dobtam őket a fotelomba. Hát ez hihetetlen... nekem nincs is barátnőm... meg húgom sem... anya meg nem is néz felénk és különben sem hord ilyen ruhákat... apa meg hát biztos, hogy nem hord ilyen ruhákat. Vicces lenne...
Szépen visszarendezgettem a dolgaim és lemegyek apámhoz. Elmesélem neki, hogy mi történt, hogy nem hívott-e vendéget, vagy nem jött-e az unokahúgom látogatóba, de semmi. Feljött megnézni a ruhákat, de neki sem ismerősek.
- Pedig biztos, hogy bezártam az ajtót... - morfondírozott apa, miközben lement körbenézni. Bár én tudom, hogy nincs itt senki idegen, különben a kutya ugatott volna. Odamentem a tükörhöz és a tükörben szatyrokat láttam az ágyon. Gyorsan megpördültem, de semmi sem volt ott.
- Tényleg pihennem kéne... -vakartam meg a fejemet és gyorsan eltettem magam másnapra.
|
| Kita | 2010. 10. 16. 22:27:27 | #8660 |
 Karakter: Netral van Dort
Este mikor felkelek, hirtelen tör rám a józanság. Igen… ez hiányzik. A kába bágyadtság, amíg felkelek és várom, hogy rotyogva lefőjön a kávé. Ez így szar.
Hülye energiaitalok.
Viszont mára ajánlottak nekem egy nem éppen illegális és nem teljesen legális üzletem. Ásítva mászok ki a koporsómból; aludhatnék ágyban is, de abban hol a buli? Az emberek vagyonokat fizetnek azért, hogy egyszer feküdjenek egy túlárazott rózsafa dobozban, bár huzamosabb idegig, ezzel szemben én lelkiismeretesen, stílusosan és szívdöglesztően festek benne.
Hmm…
Egy fehér inget vettem fel, fehér nadrággal; minő irónia. Bár a mostani mocskos felhígult irodalomban nem hiányozhat a bőrkabát… Ezt imádom ebben a társadalomban; öltözhetsz állatnak, mégse néznek annak.
Unottan nézegetem a bezacskózott orvosi vért. Inni vagy nem inni?
Nem inni. Nem olyan jó, mint mindjárt a testből, abban még van élet. Ez meg… hideg. Kell bele jégkocka meg némi petrezselyem, és kész a szó szerinti Bloody Mary koktél.
Könnyedén suhanok ki az ajtón, egyetlen lépéssel háztömböket ugrok át, suhanok, ahhoz a szerencsétlen múzeumhoz, ami csak van és csak pár begyepesedett fanatikust vonz.
Megállok az épület előtt, a lámpaoszlopnak dőlök, mélyet szívok a levegőből, szőke hajamat szétfújja a szél. Mégis ennem kellett volna inkább?
Már mindegy. Majd hazaviszem a cuccokat, aztán kisuhanok enni egyet. De hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon, semmi kedvem sincs hullákat hagyni magam után.
De talán még is, az utolsó korty kivételével minden csepp vére az enyém kell hogy legyen.
Besétálok, bőrkabátom szára csapkodja a bokámat. Hmm…
Megkordul a hasam. Mekkora poén lenne, ha belekóstolnák a tag vérébe? Bár a besavanyodott múzeumigazgatók vére olyan, mint a természetük; unalmas és besavanyodott.
Végigsétálok, a tiltás és minden más ellenére ujjbegyeimmel lágyan végigsimítok a kiállított tárgyakon. Imádom érezni a régi életek elmúlásának szagát, ami régen volt… hiszen majdnem végig ott voltam. A semmitől egészen a semmiig.
Hátrasétálok, szórakozottan megkoccantva az ajtó fém keretét.
- Elnézést – szólalok meg halvány, mindentudó félmosollyal. Halvány, márványszerű bőröm még ilyen sötétben is fémesen csillant meg, mattul, a szemeim mint két ezüst kerek tükör szikrázik, mint a macskák szeme. A fehér hajú, idegen szagú fiatal srác fordult meg, szélesen mosolyogva.
Meghívjuk vacsorára?
- Jó estét, uram – mondja hivatalos hangon. Titkár lehet a szentem. Hol a diri? Nem érek rá egész este – Ön az, aki mára ígérte magát, mint lelkes műgyűjtő?
- Igen – vonom fel a szemöldököm. Démon srác? Nyami-nyami. – Az igazgatóval beszéltem meg a dolgot.
- Nos, én lennék az – lép közelebb hozzám, ugyanolyan mosollyal. Kezet fogtunk, bár hitetlenkedtem, nem mutattam. Bár ki tudja, démon a drága, de nem tippelem többnek kétszáz évesnél. – Milye lenne számomra?
- Nos… - indul el előttem, én pedig lassan, zsebre dugott kezekkel megyek utána. Nézem a műtárgyakat, amelyek olyanok, mint az újak, s mégis régi illatuk van. Kis csalás, nem semmi.
- Tetszik – mormogom, a magyarázatát és mindent mást csak fél füllel hallgatok. – Milye van számomra? – teszem fel a kérdést. Éhes vagyok, érzem, hogy az ereim kitágulnak, várva. Látom, hogy megforgatja a szemeit, talán nem jön be neki a stílusom, de jeges eleganciával kezelem.
Körbemutogat mindent. Amforák, pergamenek, díszkardok… szépek, de nem érzem egyiknél sem azokat a szikrákat, amik kellenének… már csalódottan sóhajtanék, amikor megpillantok egy se nem díszes, se nem kiemelkedő egyiptomi amforát. Durván le volt pecsételve, amikor ujjaimmal finoman megérintettem az alig száradt pecsétet, halvány félmosolyra húztam az ajkaim.
- Ezt akarom.
Hét tekercset érzek benne, összegöngyölve, tökéletes munkák; érdekelt, mi van benne. Látom, hogy kicsit elsápadt és oldalra néz. Felvonom a szemöldököm, keresztbe fonom a karjaim.
- Csak nincs probléma?
- Az… sajnos, nem eladó – mondja higgadtan. Hogy mi?
- Parancsol? – szorítom össze az ajkaimat.
|
|
