Még most is érzem ajkai simogatását, édes csókját, de attól félek, ezzel az egyel kell beérnem ezek után. Még ha kölcsönösek is az érzések, nyilván nem fog odáig süllyedni, hogy velem legyen. Rengeteg más vámpír képes lenne érte akár gyilkolni is... vonzó férfi, bárkit megkaphatna...

- Nem értem, miért okoznál nekem fájdalmat –gyengéden végigsimít a hátamon. Minden érintésétől egyre inkább sóvárgok utána. - Kadran, nem kell félned az érzéseidtől, ez teljesen természetes dolog.

- De… Alfred… - suttogom halkan. Szeretnék jóban lenni vele. Szeretném, ha elfogadna, mint családtag...mindig is vágytam egy testvérre...de.. félek tőle...

- Felejtsd már el Alfredot! - mondja kissé bosszúsan, mire megremegek. - Nem kell mindent komolyan venni, amit mond. Megértem, hogy félt engem, de nem vagyok már gyerek. Háromezer éves koromra csak megtanultam vigyázni magamra.

- Mester, maga… háromezer éves?! - kérdem meghökkenve, mire elneveti magát. Háromezer...az rengeteg...

- A piramisok már jóval az én születésem előtt ott voltak. Azok még öregebbek nálam. De igen, immáron háromezer éve élek ezen a világon. Néhány évtized ide, vagy oda már nem számít. A születésnapomat úgysem tartom nyilván.

- Én azt sem tudom, hogy az enyém mikor van – sóhajtom keserűen - Sosem ismertem a szüleimet, és… az olyanok számára, mint én… a születésnap semmit sem jelent.- nem is tudom, pontosan hány éves voltam, mikor meghaltam...

- Dehogy nincs születésnapod! - csattan fel. Érzem, hogy könny gyűl a szemembe. Nem akarok újra erre gondolni...annyi fájdalmat okozott már. Egész eddig csak a magányt és a fájdalmat ismertem. Csak a magány volt mellettem, mikor álomra hajtottam a fejem, csak az mesélt nekem estimesét...- Akkor születtél, amikor rád találtam a házamban és befogadtalak. Aznap születtél meg, Kadran. Jövőre megünnepeljük, jó?

- Tényleg? - kérdem döbbenten. Aznap megváltozott az életem, újra lett értelme, lett kiért élnem - Mester… én…

- Ne mondj semmit – finoman a hajamba csókol - Örülök, hogy pont hozzám vezetett a sors, vagy bármi is azon az éjszakán.

Nem tudom mint kellene mondanom, így inkább csak hozzá bújok. Élvezem az ölelését, az illatát, legszívesebben újra megcsókolnám. Lassan végül megnyugszom, hála a lágy simogatásának. Olyan jó hozzám, mint eddig még senki...

.oOo.

A nappalt alvással töltjük. Szívesen aludnék mellette, hozzá bújva, de nem merem megkérdeni, hogy szabad-e... talán túl sok lenne neki...így maradnak az álmaim. A téli kertről álmodok, a rózsalugasokról, örökké tartó sétákról, drága mesterem oldalán. Lágy csókjairól, forró öleléséről...
Aztán lassan vissza térek a való világba, a békés álom utolsó foszlányaiba kapaszkodva, még érzem magamon a csókját, mikor megpillantom magam mellett ülve. Rémülten pattanok fel. Vajon mit látott az álomból?
Mielőtt megszólalhatnék érzem, hogy szédülni kezdek
- Óvatosan! - kap el, mielőtt vissza esnék - Nem kell úgy megijedni. Csak én vagyok az.- Mester… - suttogom zavartan. - Jó… jó reggelt…

- Neked is! Jól aludtál? - kérdi kedvesen, mire bólintok. - Mit szólnál egy kis vadászathoz a környéken? Aztán körbemegyünk a birtokon. Néhány dolgot ellenőriznem kell.

- Nagy a probléma? - kíváncsiskodok.

- Remélem, akkora nem. Majd kiderül. Utasítottam Jacobot, hogy mindent készítsen elő a szemlére. Úgy sejtem, valaki itt a birtokon nem végzi megfelelően a munkáját, amivel nemcsak nekem, de mindenki másnak is kárt okoz.

- Mivel foglalkoznak a birtokon? - faggatom tovább

- Elsősorban állattenyésztéssel. Lovakat, és birkákat tenyésztünk. A lovakat később eladjuk, és a birkák gyapjából is szép bevételre számíthatunk most már. Hamarosan itt a nyírás ideje.

- És úgy gondolja, hogy valami nincs rendben az állatokkal? - kérdem aggódva. Bár nem sok lehetőségem volt eddig állatok közelében lenni, valahogy mégis közel érzem őket magamhoz. Tiszta lények, aik nem ártanának ok nélkül, nem úgy, mint az emberek...vagy némely vámpírok.

- Én úgy sejtem, inkább egy bizonyos valakivel van a gond

- Akkor előbb nézzük meg a probléma, vadászni meg utána is elmehetünk – vetem fel az ötletet. - A birtok dolga szerintem fontosabb, mint a vacsoránk.

- Tudod, nagyon felnőtt, és felelősségteljes gondolkodás ez tőled, Kadran. Legyen, ahogy szeretnéd.
Meglep a válasza. Azt már kezdem megszokni, hogy nem tart olyan ostobának, mint eddig mindenki más, de az még idegen, hogy a véleményem is számít neki...

Össze szedjük magunkat, majd elindulunk a társalgó felé. Mire oda érünk, már Jacob is ott van
- Jó estét, lordom, Kadran úrfi! - hajol meg, majd átadja a könyvelést - Ahogy meghagyta, mindent előkészítettem.
- Köszönöm, Jacob! Kérem, hívja össze a háziakat, amíg Kadran segítségével átnézem a könyvelést - Én segítsek? - kérdem meglepetten. De hisz én nem is értek hozzá...
- Ki más? Ideje, hogy beletanulj az ilyesmibe. Ne félj, a munka nagyját úgyis én fogom végezni, te csak figyelni fogsz, hogy csinálom. A könyvelés után majd végigjárjuk a birtokot is, hogy ellenőrizzük, minden úgy van-e, ahogy lennie kell.
- Igen, Mester...

Helyet foglalunk az asztalnál. A Mester hozzá is lát, én pedig csendben figyelem őt. Figyelem minden rezdülését...valami nagy baj lehet...

- Valaki sikkaszt – fordul felém

- Az mit jelent? - faggatom. Nem értem, mit mond, de érzem, hogy baj van

- Azt jelenti, hogy valaki pénzt lop tőlem – mutat a könyv bizonyos soraira- Látod ezt az összeget? Ez jóval kisebb annál, mint amit nekem jelentettek. Valaki belepiszkált könyvelésbe. Hatvan font hiányzik.

- Az rengeteg pénz! - kerekednek el a szemei - Ki tenne ilyet? Jacob úr?

- Nem, ő túl becsületes, ráadásul ez nem az ő írása. Innen kivakarták az eredeti összeget és beírtak egy újat úgy, hogy ne tűnjön fel a hiány. A hiányzó összeget pedig később pótolták itt – mutat a következő oldalra. - Itt fel összesen négy helyen van feltüntetve egy-egy kisebb összeg. De ugyanaz írta, aki az előző összeget. És tudom is, hogy ki tette. Csak a miértre vagyok kíváncsi.

Hirtelen megjelenik Jacob, mögötte pedig a személyzet többi tagja. Őket még nem is láttam... végig nézek rajtuk, érzem, mennyire feszültek... érzem a félelmüket...ez új...

- Henry, hol a hiányzó hatvan font, amit elloptál? - egyenesen a fiúra néz. - Ha előadod, nem foglak bántani.

- Én nem loptam el semmit, Lord Whitecraft! - fakad ki. - Miért gyanúsít ilyesmivel?

- Mert a te írásod szerepel a könyvelésben – emeli fe az átírt összegeket. - Ne is tagadd, hogy sikkasztottál! Ez bűncselekmény, és tudod, hogy az ilyesmit nem tűröm! Ha pénzre volt szükséged, csak szólnod kellett volna.

- Vissza akartam fizetni, tényleg! - mondja ijedten a fiú. - De… nem keresek annyit. Szükségem volt rá!

- Megint adósságba verted magad, mi? - kérdi mérgesen Jacob. - Most miattad mindannyian bajba kerülünk, én meg nem akarom a hátamat tartani miattad!

- Elég legyen! - dörren rájuk a mester - Jacob, köszönöm, hogy szóltál a dologról. Te pedig Henry… nos… tudod, hogy a lopást nem tűröm. Ha bajban vagy, szólj nekem, biztosan tudtam volna megoldást találni. Megértem a helyzeted, de meg kell büntesselek. A büntetésed pedig, hogy áthelyeztetlek a sussexi birtokomra. Amíg le nem dolgozod a tartozásod, ott maradsz! És még ma éjjel indulsz!

- Igenis, Lord Whitecraft! - hajol meg Henry.

Egyszer sem emelte fel a hangját... igazából... sosem hallottam még indulatosan beszélni... nincs is rá szüksége, úgy hiszem...

Jacob kivételével mindenki távozik, így hármasban maradunk. Hirtelen felém fordul.

- Nos, van kedved lovakat és birkákat nézni? - kérdi mosolyogva.
- Mit?.. oh... hogyne- térek magamhoz- menjünk-bólintok rá
- Nagyszerű! -kel fel a székéből, majd mellém lép. Szelíden végig simít a vállamon. Bele borzongok az érintésébe. - Köszönöm, Jacob. Jó tudni, hogy benned megbízhatok
- Ez csak természetes-hajol meg, majd távozik. Mi is elindulunk. Először a birkákat vesszük szemügyre. Szép, tágas helyük van, felszerelve mindennel, amire szükségük lehet. A legtöbb az előttük lévő füvel és szénával van elfoglalva, ügyet se vetnek ránk. Közelebb lépek az egyikhez és megsimogatom a hátát
- Olyan puha a szőre!- mosolyodok el
- akkor ezt nézd meg!- emel fel egy kis borjút. Megsimogatom. Békésen tűri, ahogy bele túrok a bundájába
- Nagyon édes- mosolyodok el. Vissza engedi az anyjához, majd tovább állunk.
Hatalmas istálló, rengeteg gyönyörű lóval. Egy fiatal fiú épp az egyiket próbálja lekefélni, de az valahogy nem akar nyugton maradni. Félelmet és bizalmatlanságot érzek benne. A mesteremre pillantok, de nem mond semmit, így közelebb megyek hozzá. Felnyerít, de nem támad. Megsimogatom a fejét, majd a nyakát, érzem a lélegzetét, a szívverését...érzem, hogy lassan megnyugszik, olyannyira, hogy a vállamra hajtja a fejét és behunyja a szemeit
- Mi a neve?- fordulok a fiú felé
- Fahéj. Sosem láttam még ilyen nyugodtnak- csodálkozik- különleges érzéke lehet a lovakhoz, ha így megbízik magában
- Csak szerencsém volt- mentegetőzök, miközben vissza lépek a mesterem mellé
- Volna kedved lovagolni egyet? Ha már így össze barátkoztál Fahéjjal...- mosolyog rám a mesterem
- inkább... mi lenne, ha vadászni mennénk?- vetem fel
- Jól van, ha ezt szeretnéd- bólint rá

 

 

.oOo.


A közeli településre megyünk vadászni. Az én mai vacsorám egy fiatal fiú, míg a mesterem egy idősebb hölgyet cserkészik be. Furcsa érzés újra vámpírként vadászni... mintha ez az egész boszorkány dolog csak egy álom lett volna, mintha minden olyan lenne, mint előtte.
Miután végzek a mesterem begyógyítja a sebet, mivel én nem tudok gyógyítani, majd valamilyen fura késztetést érezve a karjaimba kapom a fiút és az egyik padhoz viszem. Lefektetem és megigazítom a kabátját, hogy meg ne fázzon, míg magához nem tér
- Köszönöm a vacsorát- sóhajtom, majd vissza fordulok a mester felé. Ő csak csodálkozva néz rám, de nem szól semmit. Zavartan fordulok más felé. Fogalmam sincs miért, de úgy éreztem meg kell tennem. Ez a fiú olyan, mint én voltam. Elveszett. Nem akarom, hogy úgy szenvedjen, mint ahogy én tettem...
- Menjünk- lép mellém. Nem ellenkezem.
Vissza érve a kertben üldögélünk, még van pár óránk napfelkeltéig. Próbálok nem gondolni semmire, de az elmém túl zajos. A fiúra gondolok, a társalgóban történtekre, aztán arra, ami kettőnk közt történt. Azóta nem hozta szóba...talán jól esett neki a kedvesség, de az érzések nem kölcsönösek... talán nem is kellene többet felhoznom a dolgot. Eldőlök a puha fűben és behunyom a szemem. Két hónapja vagyok mellette, de ennyi idő alatt is a feje tetejére fordult minden. Előtte feketének és vörösnek láttam a világot, most viszont...most először, színek vesznek körül. Ez lenne a boldogság?
- Mire gondolsz?- hallom meg a mesterem hangját, ahogy közelebb csúszik hozzám
- Nem is tudom, igazán... sok minden kavarog a fejemben...- anélkül, hogy kinyitnám a szemem felé fordulok és hozzá bújok. Lágyan ölel magához. A mellkasára hajtom a fejem és csak hallgatózok. Olyan megnyugtató... erre vágytam egész életemben, és most, halálom után végre már én is érzem, mi az a szeretet...

Félálomból riadok fel, mikor a mesterem finoman ébresztgetni kezd
- Lassan ideje bemenni. Hamarosan felkel a Nap- simogat lágyan
- Oh...igenis...- szedem össze magam, de mielőtt felkelhetnék magához húz egy apró csók erejéig. Meglepetten pislogok, érzem, hogy elvörösödik a fejem. Ő csak elmosolyodik, de nem szól egy szót sem. Kíváncsi lennék, mi jár a fejében, de nem merek az engedélye nélkül bele nézni. Gyorsan össze szedjük magunkat és visszavonulunk a falak biztonságos rejtekébe. Mikor vissza térünk a szobánkba az egyik szobalány már épp végzett a teendőivel. Frissen mosott ágyneműk, gyümölcstál és egy kancsó mélyvörös ital vár. Vörösbor. Csemegének.
- Köszönjük, Lisa- biccent felé a mesterem. Ő csak szelíd mosollyal pukedlizik, majd magunkra hagy. Csendben figyelem a mesterem, ahogy kitölti a bort, majd az egyik poharat felém nyújtja. Elveszem, de nem iszom bele- Nem kell félned, a vámpírok jól bírják az alkoholt- egy bátortalan mosoly után bele kortyolok. Valószínűleg emberként sem kedvelhettem az alkoholt, és most sem fog a rabjává tenni, pár korty után le is teszem az asztalra. Szerencsére ő sem erőlteti. Helyet foglalok az ablakban és csendben szemlélem a birtokot. Magamat sem értem, mért félek most ennyire. Mért félek közeledni felé? Ha teher lennék számára már a tudtomra adta volna, de semmi ilyet nem tett. Fogalmam sincs mit kellene most tennem...

- Kadran  - hallom meg hirtelen a hangját. Nem is éreztem a jelenlétét... mióta állhat mögöttem? - Téged kerestelek –félve fordulok felé

- Engem? - de hát... mért keres pont engem? Talán.. bele sem merek gondolni

- Ki mást? - mosolyodik el barátságosan, majd finoman megsimogat, mint régen- Megváltoztál, lassan rád sem ismerek, pedig csak egy hét telt el. Hogy mennek az edzéseid?

- Jól… azt hiszem… És ön, mester? Olyan régen nem láttam.

- Sajnos nem úgy mennek a dolgaim, ahogy kéne – sóhajtja, majd mesélni kezd. Balesetek, káosz, és az örökbefogadás is csúszik... tényleg... ha majd végre kész lesz... egy család leszünk, még ha nem is vér szerint. Nem lesz illő dolog még csak gondolnom sem ilyesmikre- A Tanács úgy tűnik, eléggé döntésképtelen, de egyébként is szeretik húzni a dolgokat.

- Azért remélem, minden rendben lesz –telepedünk le az egyik padra- A gyárral, meg… mindennel…
Csak bólint, majd magához ölel. Teljesen ledermedek. Tudja, mit érzek iránta... mégsem haragszik? Vagy egyszerűen figyelmen kívül akarja hagyni, mintha meg sem történt volna? Talán így lesz a legjobb mindenkinek. Így talán Alfred is megbékél, és nem akar majd a puszta tekintetével kivégezni
- A gyár ügye elintéződött, amiatt már nem kell aggódnom. De mit szólnál, ha elutaznánk pár napra? Csak mi ketten. Azt hiszem, egy kis levegőváltozás nagyon jót tenne nekünk.

- Komolyan mondja, mester? - meredek rá ledöbbenve. Magával akar vinni... de miért? Nem okoztam épp elég gondot neki? Értetlen arcomat látva végül nevetésben tör ki

- Neked nem hazudnék, veled mindig mindenben őszinte vagyok, te is tudod – mondja, mikor végre abbahagyja a nevetést. - Komolyan mondtam. Csak mi ketten. Itt az ideje, hogy több időt töltsünk együtt. A boszorkány amúgy is üzent, hogy egy hétig nem fog ráérni veled foglalkozni. Miért ne használnánk ki az alkalmat, hogy együtt töltsünk némi időt? Elmehetnénk abba a gazdaságba, amit amúgy is meg kéne látogatnom. A vidéki levegő jót tenne neked. De te döntesz, rendben?
Sosem voltam még ilyen helyen... hiába a mester birtoka... kívülálló lennék ott és hátráltatni sem akarom őt a munkájában... viszont... Mi van, ha jó okkal akar oda vinni? Mi van, ha tervei vannak velem? És ha nincs oka, csak maga mellett akar tudni, azt sem bánnám. Olyan jó a karjai közt lenni...

- Szeretnék menni – suttogom halkan. - De… félek…

- Alfred elmondta, igaz? - bólintok - Idióta! A lelkére kötöttem, hogy ne tegye, de nem kell magadra venned. Csak védeni próbál mindkettőnket. Valójában nagyon is kedves fiú, szeret ő téged, de nem tudja magát jól kifejezni. Gondolom mondott pár kellemetlen dolgot.

- Mondott...

- Mondott nekem is elég cifra dolgokat... De nem kell aggódnod miatta. Neki is borzalmas élete volt félvérként. Ember anya és vámpír apa gyermekeként sehová sem illett be, mindenhonnan kitaszították, bántották, üldözték. Akkor találtam rá, amikor már az éhhalál küszöbén járt. Magamhoz vettem, meggyógyítottam, kitanítottam, ő pedig azóta hűséges hozzám. Ennek már százötven éve.

- Ezt… nem is tudtam… - a gondolatba is bele borzongok. Nem is különbözünk olyan nagyon, mint hittem... - Én… azt hittem… hogy… gyűlöl, mert…

- Nem gyűlöl, de rengeteget csalódott már, ezért nézd el neki, ha keményen beszél veled. Fontos vagy neki, Kadran, ahogy nekem is. Sajnálom, hogy nem tudtam mostanában sok időt veled tölteni, de semmi kincsért nem cserélnélek el. Szükségem van rád, mindkettőnknek szüksége van rád, érted? Fontos vagy nekünk, nélküled már semmi sem lenne ugyanolyan.
Nyilván nem, épp elég ideje vagyok itt, hogy mindent felforgassak... de vajon jó, vagy rossz értelemben? Érek annyit, hogy tényleg ragaszkodjon hozzám?
Nem tudok kiigazodni az arckifejezésein. Nyoma sincs a rossz indulatnak, de ez az egész számomra olyan idegen. Tudom, hogy volt valakim a halálom előtt, de mégis, mintha most éreznék ilyen először. Mint egy gyerek, aki most éli meg először a szerelmet... csodás érzés, mégis rettegek tőle...
Gyengéd simogatásaitól teljesen ellazulok. Olyan jó... hirtelen közelebb hajol, majd homlokon csókol.

Kedveskedő gesztus, belőlem mégis egy fájdalmas nyögést vált ki. Erőtlenül csuklok össze a karjai közt, miközben a mellkasomhoz szorítom a kezem fájdalmamban.
- Mi történt?- kérdi rémülten, de nem tudok válaszolni. Éles fájdalom hasított belém, de nem vérzek, fogalmam sincs mi lehetett ez
- Mester...- kapaszkodok belé, ahogy lassan enyhül a fájdalom- mi történik velem? A mellkasomra csúsztatja a kezét, majd elkerekedett szemekkel néz rám
- Az lehetetlen...
- Mester...- megrémítenek a szavai
- Egy teremtett vámpírnak nincs pulzusa... a te szíved mégis... újra verni kezdett...- csak meredek magam elé. Akkor... mi a fene vagyok én? Élő, vagy halott?
Mi jöhet még ezek után? A mesterem is tanácstalan, állítása szerint eddig példátlan, hogy egy vámpír szíve újra induljon. Főleg nem magától...nyilván a kevert vér az oka... mi más lenne?

Az utazást holnap estére tervezte, addig minden gondolatomat lekötik a történések. Annyi minden kavarog bennem... olyan félelmetes ez az egész... mért pont én?

.oOo.

Három napot töltünk a birtokon, így nem viszek sok holmit. Egy apró bőröndbe elfér mindenem. Alfred úgy tudja, a mester az ügyintézés fortélyaiba akar bevezetni, így nem firtatja, azt is megmerem kockáztatni, hogy örül, amiért neki nem kell velünk tartania. Lesz ideje neki is pihenni egy kicsit. Megérdemli, az biztos!
Idegesen toporgok a hintó mellett, mikor a Mesterem megérkezik
- Hogy érzed magad?
- Jól vagyok... - mosolyodok el halványan. És valóban, fizikailag jól vagyok, nem fáj semmim, de legszívesebben elásnám magam. Félek... mi jöhet még ezek után? Nem akarom őt sem bajba sodorni, de félek, egyszer még tényleg bajba sodrom őt
- Nem úgy tűnik... de nem baj. Majd jobban leszel. A következő napokban ne gondolj a történtekre, csak élvezd ki a helyet. Ez parancs!- mosolyodik el
- Igenis...- biccentek. Beszállunk a kocsiba, majd elhelyezkedünk. Alfred visz el minket, de a fogat elé ezúttal az ő tarka kancája is be van fogva, amivel aztán vissza térhet a birtokra. Út közben, hogy gyorsabban teljen az a három óra, míg oda érünk, a birtokról kezd mesélni. Olyan lelkesen, olyan odaadással mesél, hogy ha csak fele olyan csodás is az a hely, mint ahogy mondja, akkor is maga lehet a földi paradicsom! Mesél a csodás freskókról, a kertekről, aztán a borvidékekről és a végeláthatatlan pince rendszerről. A patakról és a régi vízimalomról, a végeláthatatlan pipacstengerről. Figyelmesen hallgatom minden szavát, az a három óra pedig szinte egy pillanat alatt elszáll.
A mester is teljesen bele feledkezik a mesélésbe, meglepetten pislog, mikor hirtelen kinyílik az ajtó
- Megérkeztünk, lordom- köszörüli a torkát Alfred
- Köszönöm, Alfred- szedi össze magát, majd kiszáll. Még épp sikerül elkapnom a Nap utolsó sugarait, mikor én is kikászálódok, majd utánuk indulok
- Üdvözlöm, Lord Whitecraft!- jelenik meg egy magas, mogyoróbarna hajú férfi. Ránézésre talán ha 5-6 évvel lehet nálam idősebb, de van egy olyan gyanúm, hogy a látszat csal. Alfred és a mester is sókkal idősebb, mint ahogy kinéznek
- Üdv, Jacob!- üdvözli kimért mosollyal
- A lakosztály már várja magukat- veszi át Alfredtől a poggyászokat, majd elindulunk befelé. - erre parancsoljon!- vezeti fel a mestert, én leragadok a földszinti festmények bámulásánál. Olyan hatalmasak! Hirtelen valaki megérinti a vállam, s mikor hátra fordulok Alfredet pillantom meg
- Alfred...
- Nem tudom, mik a Lord tervei, de észnél legyél- figyelmeztet- törékenyebb, mint amilyennek mutatja magát. Ha valami balul sül el, az megviseli őt, még ha nem is mutatja ki. Épp eleget szenvedett már...
- Tudom. Ahogyan te is.... tudom, hogy csak őt félted... de nem áll szándékomban bántani őt- nézek egyenesen a szemébe. Igyekszem határozott lenni, bár nyilván nevetségesen festhetek most- előbb ölném meg magam, minthogy szándékosan fájdalmat okozzak neki- erre csak biccent, majd sarkon fordul és távozik. Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Talán most már hisz nekem végre...

Egy fiatal lány jelenik meg
- Kadran úrfi? Lord Whitecraft az emeleten várja...- csak bólintok, majd utána megyek
- Áh, Kadran, már attól féltem, elvesztél- mosolyodik el- ez lesz a szobánk, a következő pár napban- körül nézek. Szép, hatalmas szoba, gyönyörű bútorokkal. Hasonlít az otthoni berendezéshez, de kicsit mégis más. Hatalmas ruhás szekrény, fésülködő asztal, csillár, és két méretes heverő. Külön ágyak, de egy szobában a mesterrel... biztos, hogy jó ötlet ez?- hogy tetszik?
- Hatalmas...- bukik ki belőlem. Erre csak felnevet
- Ha bármire szükségük van, csak csengessenek- távozik a férfi
- Mi lenne, ha kipakolnánk, aztán körbe vezetnélek?
- Jól hangzik- mosolyodok el halványan

Tényleg olyan szép, mint amilyennek lefestette! Olyan elegáns, mégis megnyugtató minden... bár sose kellene innen elmennünk!
- Tényleg nagyon gyönyörű itt minden- mosolygok rá, miközben az erkélyről figyeljük a csillagokat
- Reméltem, hogy tetszeni fog...
- Köszönöm, hogy elhozott ide...- erre magához húz és átölel. Olyan jó érzés a karjaiban lenni... ahogy végig simít az arcomon, hogy homlokon csókoljon...Olyan puhák az ajkai...olyan meleg a csókja...vajon milyen az íze? Az arcára simítok, ahogy ő is teszi velem. Látom a szemében a meglepettséget, sejti, mire készülök, még ha én még nem is tudom, képes leszek e megtenni.
- Olyan furán érzem magam...- hebegem. Erre csak elmosolyodik, majd újra homlokon csókol. Nem...ez nem elég... már nem! Közelebb hajolok és megcsókolom. Össze szorítom a szemem, nem merek rá nézni. Félek attól, amit látnék... mikor elszakadok tőle csak leszegett fejjel húzom össze magam. Egy szót sem szól, csak vissza húz magához és viszonozza a gesztust. Szorosan ölel magához, miközben lágyan kóstolgat...sosem éreztem még ilyet...- mester...- kapkodok levegő után, mikor elereszt
- Nézd, mit műveltél velem... nem ismerek magamra- rémülten nézem őt. Mindent tönkre tettem!
- Sajnálom...én...- nem is tudom, mit gondoltam magamról...kibontakozok a karjaiból és vissza botorkálok a szobába. Forog velem a világ. Le kell üljek egy kicsit...
Hallom a lépteit, érzem, ahogy besüpped a súlya alatt az ágy, ahogy végig simít a vállamon és magához húz
- Nem tettél semmi rosszat... mitől félsz ennyire?
- Nem akarok ismét fájdalmat okozni...- nem akarom összetörni a szívét...

Sokszor álmodok vele, szinte minden róla szóló álmom ugyan úgy végződik. Megcsókolom, ő pedig eltaszít magától. Jobb lesz, ha megpróbálom elnyomni ezt a gondolatot.
Hamar eljön a hétfő, a nap, amikorra azt a bizonyos boszorkánymestert várjuk. Tudom, hogy a mesterem gyűlöli őket, és emiatt még inkább bűntudatom van. Nem érdemlem meg őt, vagy bármit, amit eddig értem tett. Sosem leszek képes ennek egy töredékét se viszonozni...
A szobám ablakában üldögélek, mikor egy ébenfekete lovaskocsi áll meg, közvetlenül alattam. Gyönyörű szép fekete lovai büszkén feszítenek előtte, majd megjelenik Alfred,, hogy kinyissa az ajtaját és kisegítse az utast. Fekete árnyként suhan a kapu felé, egy pillanattal később már el is tűnik. Én tovább meredek magam elé, míg pár perc múlva Alfred meg nem jelenik az ajtóban
- A Lord azt kéri, a könyvtárban várd őket- lép mellém. Felé fordulok, de nem tudok megszólalni. A hangom vissza tért mostanra, de a félelemtől mégsem bírok megszólalni- nem lesz gond. A Lord nem fogja engedni, hogy bajod legyen. Ahogy én sem. Már közénk tartozol- igazítja meg a galléromat
- Köszönöm...-hebegem, majd elindulok. Mikor oda érek még senki sincs ott, magam vagyok a könyvekkel, így, hogy enyhítsek a félelmen és a feszültségen, felkapom a kezem ügyébe akadó első könyvet és bele olvasok. Egy regény, nem sokat értek belőle, de a szavak megfejtése legalább enyhít a gyomorgörcsömön. Végül aztán kitárul a könyvtár súlyos ajtaja és megjelenik a mesterem, mögötte az idegennel. Mellém lép, és bátorítón a vállamra helyezi a kezét. Próbálok mozdulatlan maradni, de alig bírom vissza fogni a rajtam végig futó borzongást.

- Sajnálom, hogy az utóbbi időben elfoglalt voltam, Kadran és nem tudtam elég időt rád szánni – súgja gyengéd hangon - Viszont sajnos a te elfoglaltságaid nőni fognak. Hadd mutassam be neked a londoni Seagate Koven boszorkánymesterét, Adalmus Birbanket.

- Üdvözlöm – igyekszem olyan tisztán beszélni, ahogy az kitelik tőlem. Már nem is emlékeztem a hangomra, épp elég új nekem is, akárcsak a mesteremnek - Kadran vagyok, örülök, hogy megismerhetem.

- Részemről a szerencse – mosolyodik el a férfi. Most végre van alkalmam az arcát is szemügyre venni. Fekete öltözék, őszes haj, szigorú tekintet...nem illik oda az a mosoly...csak még félelmetesebb tőle a kisugárzása- Ön itt marad, amíg a fiúval foglalkozom?

- Nem, mivel anélkül is tudni fogom, ha fájdalmat okoz neki – feleli a mesterem. Érzem benne az ellenszenvet, amitől csak még kellemetlenebbül érzem magam... - És egyre figyelmeztetem! Nem tűröm, hogy mindenféle hókuszpókuszt tanítson neki! Arra tanítsa csak meg, hogyan tartsa kordában a képességeit, és hogyan védje meg magát egy esetleges támadástól. De nem akarok sem varázsfőzeteket, sem semmiféle egyebet látni! Kadran egy vámpír, nem boszorkány, mint maga!

- Megértettem, Lord Whitecraft – bólint a boszorkánymester. - És ha megbocsát, én úgy vélem, jobb lenne, ha maradna. Kadran talán jobban megnyugszik, ha ön is jelen van. Persze, nem tartóztatom, ha sürgős dolga lenne.

- Kadran, te mit gondolsz? -fordul felém - Szeretnéd, ha maradnék?
Fogalmam sincs, mit kellene mondanom. Nem akar a közelében lenni, ez egyértelmű, gyűlöli, undorodik tőle. Mi lenne a jó válasz? Félek egyedül maradni vele, de nem akarok fájdalmat okozni a mesteremnek sem...

- Én… - óvatosan pillantok rá- Szeretném, ha maradna, mester. Csak most. Kérem!

- Rendben van – bólint, miközben finoman a hajamba túr. Azt hittem, mérges lesz rám... - Akkor leülök oda – mutat az egyik kényelmes székre kissé távolabb –, ahol nem fogok zavarni.

Megkönnyebbülten sóhajtok fel

- Köszönöm! - suttogom halkan, megkönnyebbülten. Sokat jelent, hogy mellettem van.
- Jól van- köszörüli meg a torkát- mielőtt bármibe is bele kezdenénk, tudnom kell, melyik ház sarja vagy. Mivel tudomásunk szerint nincsenek ismert élő rokonaid, és te sem emlékszel semmire, az erődből kell rájönnünk, ki vagy.- egy pillanatra a mesterre pillant, majd vissza rám- mi volt az első jele annak, hogy boszorkány vér folyik benned?
- Azt hiszem... a védő fal?- pillantok a mesterre, mire ő csak bólint
- A telepátiát és az az elleni védelmet gyakoroltuk, mikor először jelentkeztek a képességei
- Értem. Elő tudnád idézni azt, amit akkor?
- Azt hiszem...- behunyom a szemem és megpróbálok vissza emlékezni. Jég és tűzpáncélt alkottam, hogy ellenálljak a mesterem erejének. Érzem, ahogy a jég végig terjed a bőrömön, majd a ruháimon, majd egy falat képez előttem. Erre én és a mester is meglepetten pislogunk- igazi jég... akkor nem volt...
- Ahogy egyre több energia tör felszínre, képessé válsz a pszichikai képességeidet materiálissá formálni. Más szóval. A jég energiáját igazi jéggé formálni. Volt még más is?
- Tűz... én... fájdalmat okoztam...
- Mutasd meg- újra behunyom a szemem. Kellemes melegséget érzek a karjaimon, majd mikor kinyitom a szemeim és látom, hogy a karjaim lángolnak, rémülten kezdek el kapálózni- nyugalom Kadran, ne pánikolj! Képes vagy uralni a tüzet, irányítsd!- mély levegőt veszek, hogy nyugalmat kényszerítsek magamra- koncentráld a lángokat a tenyereidbe. Az akaratoddal irányítsd őket! Lazítsd el az ujjaidat, hogy legyen helyük növekedni... most pedig szorítsd ökölbe, hogy elfojtsd őket! Nagyszerű- mosolyodik el elégedetten- tűz és jég. A jég nagyszerű fegyverré válhat, a tűz pedig előny, hisz a vámpírok érzékenyek rá. A képességed védelmet ad számodra, és remek fegyver más vámpírok ellen
- Én... nem akarok ártani másoknak...
- Sejtettem. De nem mindenki gondolkodik úgy, mint te
- és a mesterem? Nem akarok fájdalmat okozni neki!
- Épp ezért vagyok itt. Többek között... - a kezébe vesz egy követ- nézzük, a többi elem felett van e hatalmad. Törd össze, de nem használhatsz se jeget, se tüzet...

.oOo.

Késő estig tesztelget. Nem vagyok hozzá szokva az ilyen megterhelő órákhoz, de nem panaszkodok. Azt akarom, hogy a mesterem büszke legyen rám.
- Ügyes voltál Kadran. Mára úgy gondolom, elég lesz- lép mellém a mester- holnap is lesz nap
- Valóban-biccent Adalmus- holnap délelőtt folytatjuk, legyen kellemes estéjük- biccent a mesterem felé, majd távozik. Végül kettesben maradunk. Újra elönt a félelem. Vajon szóba hozza a múltkorit?
- pihenj le, rád fér- mosolyodik el megkönnyebbülten. Most, hogy a boszorkány távozott, mintha kicserélték volna
- Sajnálom...mester...-bukik ki belőlem
- Ugyan mit?
- Mindent...- mielőtt válaszolhatna már be is csukom magam mögött az ajtót, és sebes léptekkel iszkolok vissza a szobámba. Bármit is teszek...a puszta létezésem is gondot okoz neki...sosem lett volna szabad még csak gondolnom sem arra, hogy meg akarom csókolni...bárcsak meghaltam volna, mielőtt elértem volna a birtok határát...

Másnap délelőtt Alfred fogad egy pohár vérrel. Pedig már kezdett barátkozni velem, de most mégis olyan távolságtartó és hideg, mint mikor ide kerültem
- Megmondtam, hogy ne szeress bele!- bukik ki végül belőle
- Hogy?...- kapom fel a fejem
- Tegnap este elmesélte, mi történt. Hogy mit látott és hallott a gondolataid közt. Meg akartad csókolni!
- De..én nem... sajnálom... nem tudom, mit tehetnék- mentegetőzök. Tudom, hogy baj van velem...
- Teljesen elcsavartad a fejét! Egy korcs nem szerethet bele egy nemesbe! Abból csak botrány és fájdalom lenne, nem hagyom, hogy össze törd a szívét!- meg sem várja, hogy reagálni tudjak a vádjaira, egyszerűen sarkon fordul és távozik, én pedig csak némán pislogok. Össze törni a szívét? De én... nem akarom bántani... talán távol kellene maradnom tőle... pont, mint ahogy ő is tette mostanában... talán épp ezért...

A következő napokban kettesben telnek az óráim. Tűz, jég és pszichikai képességek. Adalmus mester szerint valamelyik fő házból valóak lehettek az őseim, tehát valószínűleg még a mai napig is élnek szép számmal rokonaim. Ennek egyszerre örülök és félek is tőle. Mit szólnának hozzám? Eltaszítanának maguktól... elvégre kinek kell egy korcs, félig boszorkány, félig vámpír lény? Adalmus mester szerint egyszerre vagyok mindkettő, nem nyomhatom el az egyiket a másik kedvéért. Nem tudom, el merjem e ezt mondani a mesternek... meggyűlölne miatta...
.oOo.

Adalmus mester nem tudott ma eljönni, így nem találva a helyem a téli kertben járkálok fel-alá. Az utóbbi egy hétben nem is láttam a mesteremet, de Alfredet is csak alig, elvétve. Olyankor mindig csak egy pillantást vetett rám, majd el is tűnt valamelyik ajtó mögött. Mindenki kerül. Mindenki gyűlöl engem... újra csak egy senki vagyok, akinek mindenki hátat fordít...

Nem is értem, mért zaklat fel ennyire, hisz valószínűleg az altató miatt álmodok ilyeneket... de akkor is. Olyan valóságos volt... talán Alfrednek igaza volt... de ennek akkor sincs semmi értelme! Mért vonzódom egy nálam több ezer évvel idősebb férfihoz?!

- Kadran! - kábán fordulok felé- Kadran, mi a fenét művelsz? Neked pihenned kéne! - mellém lép és a karjaiba kap. Nem ellenkezem, inkább átkarolom a nyakát- Mi a baj?

- Mester… - nyöszörgöm, de szörnyen fáj

- Ne beszélj! Az orvos azt mondta, ne erőltesd meg a torkodat. Ráadásul levetted a kötést is. Meg kéne, hogy szidjalak, de van egy olyan érzésem, hogy csak féltél. Nincs semmi baj, de le kell pihenned. Dr. Rosemary azt mondta, egy hétig szigorúan pihenned kell! Semmi ugrabugrálás, meg vadászat, megértetted?

Csendben bólintok. Nem merek az álomról beszélni. Talán eltaszítana magától, azt viszont nem bírnám elviselni...
Vissza visz a szobámba és az ágyra ültet, majd újra bekötözi a sebet. Nem ellenkezem. Megint csak gondot okoztam neki...

- Nem haragszom rád, de legközelebb ne csinálj ilyet, rendben? - csak bólintok. - Az elkövetkezendő két napban még nem igen fogsz tudni inni. Hála égnek, a rendszeres vadászat miatt már nem fogsz legyengülni annyira.

- Sajnálom – megérintem a karját, hogy hallhassa a gondolataimat. Enélkül még nem merek próbálkozni- Én csak… féltem. Felébredtem és… senki sem volt itt.

- Kadran, nekem is megvan a magam dolga. A birtok ügyei, a gyáraim, meg egy csomó egyéb. Ott a Vámpírtanács is, amelynek tagja vagyok. Már intézem az örökbefogadásod is, így nem lehetek állandóan melletted. Meg kell tanulnod türelmesnek lenni, értetted?

- Igen, Mester – bólintok. - Nem akartam zavarni. Már jobban vagyok.

- Nem, nem vagy – erre össze rezzenek - Nekem nem tudsz hazudni, Kadran. A gondolataid, a tested rezdülése elárulja, hogy érzed magad. Előttem ne játszd meg magad, én nem a régi gazdád vagyok. Előttem lehetsz őszinte.

Fogalmam sincs mit mondjak. Nem hazudni akartam, csupán... nem akarok a terhére lenni. Annyi mindent tett már így is értem. Mindent neki köszönhetek... sosem leszek képes ezt viszonozni, még ha minden porcikámat neki adom, akkor sem. Gyengéd simogatással túr a hajamba, amitől kellemes borzongás jár át. Mégis mi ez?!

- Egyébként más hírem is van – mosolyodik el - Alfred kinn van a városban. Ő félvámpír, neki nem árt a nap. Megkértem, hogy keresse fel a londoni boszorkány koveneket, hátha akad valaki, aki tanítani tud téged. Bár minden idegszálam sikít ellene, hogy boszorkány tartózkodjon a házamban.

- Mi az a koven?

- Olyasmi, mint egy Boszorkánytanács. Egy boszorkánykör, ami összegyűjti a környéken élő boszorkányokat. Mint a mi Vámpírtanácsunk, csak nagyobb

- És engem tanítana valaki? - faggatom tovább. Pedig tudtommal gyűlöli őket...

- Téged. Van benned némi boszorkányvér, ami miatt a képességeid igen erősek. Én ezen nem tudok segíteni, nem értek a boszorkánymágiához. Így szükséged van vagy egy boszorkány, vagy egy boszorkánymester segítségére. Utóbbiak általában férfiak. Én nem tudlak megtanítani arra, hogyan fékezd meg az erődet, vagy hogyan használd. Egyáltalán nem örülök a dolognak, hogy kénytelen vagyok igénybe venni egy boszorkány segítségét, de miattad képes leszek erőt venni magamon és elviselni egy „olyan” személy jelenlétét.

Döbbenten nézek rá. Félek... félek, hogy ebből még baj lesz, hogy nem vagyok elég okos és erős ahhoz, hogy képes legyek megtanulni irányítani az erőmet. Ha amiatt a boszorkány miatt elszabadul az erőm, újra fájdalmat okozok neki. Drága mesterem... Nem! Nem inoghatok meg! Ő azt mondja képes vagyok rá, így meg kell tennem mindent, hogy ne okozzak neki csalódást!

Közelebb hajolok és átölelem. Még nem tudok beszélni, de nincsenek is erre szavak. Ide a köszönöm nem elég.

Lassan körém fonja a karjait, feje az enyémen pihen, percekig ülünk így, mielőtt eltolna magától. Két kezébe fogja az arcom, hogy aztán homlokon csókoljon. Hirtelen levegőt venni sem tudok, teljesen ledermedek

- Pihenj! Később benézek hozzád, ha végeztem a munkámmal.

Csak bólintani tudok, miközben nézem, ahogy távozik. A szemeim jobbra- balra cikáznak, az agyam lázasan magyarázat után kutat. Az első gondolatom mi más is lehetne, mint hogy kölcsönös a vonzalmunk, de azonnal el is hessegetem. Épp elég baj, hogy nekem ilyen gondolatok járnak a fejemben, nem gyanúsíthatom őt is ezzel! Néhai gazdáim nem egyszer parancsoltak az ágyukba, tudom, hogy kell kielégíteni egy férfit, de Darien mester különbb tőlük. Ő sosem érne úgy hozzám. Akkor sem tette, mikor felkínáltam magam neki... most sem... Csak egy kölyök vagyok az ő szemében, a tanítványa, semmi több!
Vissza fekszem és magamra húzom a takarót. Nem alszom, képtelen vagyok rá, de nem próbálok meg megint kimenni. Megint csalódna bennem...

Fogalmam sincs mióta meredek magam elé, mikor nyílik az ajtó.
A mester az, egy guruló széket tolva maga előtt. A tekintetem azonnal rá szegeződik, amire ő csak egy szelíd mosollyal válaszol.
- Mit szólnál hozzá, ha kimennénk kicsit? Biztos jól esne a friss levegő- csak bólintok. Segít átülnöm a székbe, majd rám terít egy pokrócot és elindulunk kifelé. Csendben meredek magam elé, és neki is csak sokára ered meg a nyelve – Úgy tűnik Alfred talált számodra megfelelő tanítót. Egy boszorkánymestert...- hallom az undort a hangjában, de nem tudom, mit kellene rá mondanom. Az ujjaim ökölbe szorulnak, a fogaim csikorogva préselődnek össze. Mért kínozza magát miattam? Míg nem tanulom meg kezelni az erőmet veszélyt jelentek, de mért nem szabadul meg tőlem egyszerűen? - Hétfőn érkezik, addig még van pár napod pihenni... és nekem is felkészülni rá... -a vállamra csúsztatja a kezét- ne emészd magad emiatt. Én döntöttem így, és különben is, szükséged van rá- nem mondok semmit, csak csendben meredek magam elé. Nem értem őt...

Mikor vissza visz első utunk a fürdőbe vezet. Ellenőrzi a kötést, majd egy kisebb dézsába vizet enged. Kíváncsisággal vegyes rémülettel figyelem, ahogy elém lép és elkezd megszabadítani a ruháimtól
- Mester....-kapom el a karját- ez... megy egyedül is...- pislogok rémülten. Mért rémít meg ennyire? Látott már ruha nélkül, és amúgy sem én lennék az első, hisz ő sem valószínű, hogy vaksötétben tisztálkodik.
- Tudom. De míg a varratok és a kötés rajtad van, nem igazán tudod a fejed mozgatni. A nehezen elérhető helyeken segítek.- Egy fa székre ültet és elkezd lemosdatni. Próbálok nem remegni, de alig bírom vissza fogni. Nem szól semmit, csak tovább tisztogat. Az egész nem tart tovább öt percnél, de nekem egy örökkévalóságnak tűnik. Mikor végre kész törölközőbe csavar és vissza visz a szobámba. Mért zaklatott fel ennyire? Pedig olyan gyengéd volt az érintése... olyan puha... ahogy közelebb hajolt éreztem az illatát... olyan furcsán érzem magam...
- Ezek jók lesznek- teszi mellém a ruhákat. Zavartan pislogok, ahogy vissza rázódok a gondolataimból. Felállít és segít öltözködni, de mikor a nadrágra kerül a sor elvesztem az egyensúlyom és a karjaiba zuhanok. Őt is meglepi a támadás, így mindketten a földön kötünk ki. Némán pislogunk mindketten. Ez nem olyan, mint egy ölelés... az ajkai centikre vannak csupán... mi lenne, ha megcsókolnám? Megölne, vagy viszonozná? Szerencse, hogy nincs elég bátorságom hozzá...
Egy pillanattal később már rémülten kúszok az ágy lábához. Ránézni sem merek, hisz biztosan mindent hallott. Tudja, hogy valami nincs rendben velem...
Csendben össze szedi magát, majd felsegít és befejezi amit elkezdett
- Sajnálom, hogy így megrémítettelek. Talán túl messzire mentem- leheli alig hallhatóan, majd betakar és elhagyja a szobát. Nem mondok semmit. Tudja... most már biztos. Ha nem is mászott bele a fejembe, jól lejárattam magam előtte. Csodás...

A következő napokban alig látom, inkább Alfredet küldi hozzám. Lassan lekerül a kötés, és újra tudok inni, és szép lassan beszélni is. Nagyon úgy érzem, Alfred pontosan tudja, mi történt... biztos a mester beszélt neki... vagy legalábbis kikövetkeztette a szótlanságomból. Nem szid le, de nem is bátorít, én pedig nem merek kérdezni. Épp elég baj van velem így is...