|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Sado-chan | 2022. 11. 18. 16:38:28 | #36234 |
 Karakter: Kadran, az áruló
Megjegyzés: Szerelmemnek
Csak a szemem forgatom, de nem szólok egy szót sem. A csuklómon lévő karperecre gondolok, felidézem, hogy milyen érzés volt, amikor a szurok szerű anyag végig folyt a testemen, míg végül össze állt. Érzem, hogy melegszik a fém, de pár gyenge szálon kívül nem történik semmi
- Újra!- kapom az utasítást. Újra próbálkozom, de az eredmény ugyanaz. Nem értem, most mért nem megy... talán a fejemben kavargó gondolatok a probléma? De egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből! Ez a hely... a nővéreim... mért akar távol tartani tőlük?
- Újra!
-Nem megy...- sziszegem dühösen.
-Ott, akkor gond nélkül sikerült! Mi az oka annak, hogy most visszaestél?!- mordul fel bosszúsan. Mitől lett ennyire más?
- Nem tudom... de egyszerűen szétrobban a fejem...nem tudom megfogni az energiáit...
- Ha azt akarod, hogy eredménye is legyen a dolognak, itt kell lenned fejben is, nem csak testben. Felejtsd el a vámpírt, felejtsd el a találkozót és a nővéreidet. Nincsenek itt! És ha így haladsz, nem is lesznek!- erre hátra hőkölök. De igaza van. Ha nem fejlődök, nem leszek képes elérni a céljaimat...- Gyerünk, újra!...
Hajnalig gyakorlunk. Mire pirkad kimerülten rogyok le a földre, de végre sikerült! Sikerült előhívnom a páncélt, és sikerült megtartanom magamon a gyakorlatok alatt is. Remélem, mikor szükségem lesz rá, akkor sem hagy majd cserben
- Jól van, menj, pihenj le egy kicsit. Délután a hallban várlak- mosolyodik el elégedetten. Én csak bólintok, majd vissza botorkálok a szobámba. Kimerülten rogyok le az ágyra. Arra sincs erőm, hogy gondolkodjak, szinte azonnal elalszom.
Kopogásra ébredek. Ki se nyílnak még teljesen a szemeim, mikor nyílik az ajtó. Adalmus az... hány óra van?
- Ideje felkelned- biccent a fali óra felé. Elmúlt este 10 óra... nem teszi szóvá a késést, de nem is tűnik túl türelmesnek. Teljesen más most, mint otthon, mikor Darien is a közelemben volt... ez lenne a valódi énje, vagy történt valami, amit nem mond el?
- Igenis- sóhajtom, majd felkelek és utána megyek. Régen ettem utoljára, és az erőlködés is leszívta az energiáimat, de egy boszorkány házában nyilván nincs egy kancsó vér a kamrába készítve. Hangosan kordul meg a gyomrom. Ezt ő is hallja, de nem fordul felém
- Próbáltál már mást is enni a véren kívül?
- Még nem... Darien szerint megbetegíthet...
- egy vámpírt. De te csak félig vagy vérszívó. Egy boszorkány ilyen szempontból olyan, mint egy ember. Nem árt nekünk az étel. Jut eszembe. Ha velem akarsz tartani, el kell fedned a vámpír énedet. Sőt, jobb lenne inkább teljesen elnyomni, ha már kiölni nem tudjuk belőled
- Tessék?!- a földbe gyökereznek a lábaim, ahogy elkerekedett szemekkel meredek rá. Erre már ő is megáll, majd felém fordul és rám néz
- Nem te vagy az első hibrid, Dorian, és talán nem is az utolsó, ám egyikőtök sem öregségében pusztult el végül. A két erő viaskodásába a tested fog belepusztulni előbb vagy utóbb. Nem tűnt még fel, mennyit változtál, mióta elő jött a másik éned? Kezdetben úgy tűnhet, mindenkinél erősebbé válhatsz, de ez csak átmeneti állapot. Választanod kell, melyiket tartod meg, és melyiket hagyod elsorvadni, és te szemmel láthatóan minket választottál a vámpír helyett! Mért kötődsz mégis ezekhez a korcsokhoz a véred helyett?
- Nem... ez nem igaz...- az egész testem remeg a dühtől. Sosem árulnám el Darient, sosem választanám őket helyette. Ők a rokonaim, de Darien és Alfred a családom!- ne merészelj így beszélni róluk!- indulok felé, ahogy a testem lángra lobban, de egy mozdulattal megálljt parancsol. Mintha a kezét érezném a torkomon, pedig méterekre előttem áll. Felemeli a karját, én pedig hirtelen elvesztem a talajt a lábam alól. Nem kapok levegőt... tehetetlenül kapálózok a levegőben, míg ki nem alszanak a lángok. Elenged, én pedig rongybabaként esek a földre
- Előbb utóbb döntened kell. Vagy mi, vagy ők! Nincs helyed mindkét fajban, Dorian...
Az éjszaka hátralevő részében felém sem néz. Jobb is így... alaposan rám ijesztett. éjfélkor, búcsúzás gyanánt még megesket, hogy erről egyetlen szót sem szólhatok Dariennek,-nem is merném elmondani- majd utamra enged...
Otthon Alfred fogad. Rémült tekintettel pillantok rá, ő pedig aprót biccent, de mielőtt megszólalhatnék Darien is megjelenik a lépcső tetején.
- Megjöttél... Milyen volt?
- Nem akarok beszélni róla – válaszolom. Nem tudok, nem merek... Adalmus esküje béklyóként fojtogat, ha csak rá gondolok - Éhes vagyok, menjünk vadászni! Kérlek!- terelem a témát és a gondolataimat. Meglepetten néz rám. Talán sejt valamint? Egymásra néznek... Kérlek Alfred... ne szólj neki... még ne...
Végül rábólint. Lepakolom a csomagomat, majd neki indulunk. A mai vadászterületnek a parkot választjuk. Nem biztonságos mindig ugyanott lecsapni, és egy idő után az emberek sem mennének oda többé. Ma is mindkettőnknek jut préda. Csendben fogyasztom el a vacsorám, de olyan érzésem van, mintha sarat kortyolgatnék... megrémít, de nem merek szólni
- Óvatosnak kell lennünk – szólal meg végül - Nem tudom, mennyit hallottál az utóbbi napok híreiből, de vad vámpírok vannak a városban.
- Mi az a vad vámpír?
- Olyan vámpírok, akik eszüket vesztették, így mindenre és mindenkire rátámadnak – magyarázom. - Általában a kisebb falvakat és városokat részesítik előnyben, de most, jó pár évtized után újra megjelentek Londonban is. Ami idevonzotta a vadászokat. Jelenleg még csak négyet, de nem tudni, hányan jöhetnek még.
- Vámpírvadászok? A legutóbb is elbántunk eggyel.
- Az egy volt – magyarázza tovább - Egy egész csapat már esetleg nekem is nehézséget okoz. És nemcsak vámpírvadászokról van szó. Egy tizenkét főből álló boszorkányvadász csapat is érkezett tegnap. Nem kell elmondanom, hogy ez rád nézve mit fog jelenteni. Mindkét csapat számára célpont vagy.
Vámpír- és boszorkányvadászok?! Ez a kölyök műve lenne? Képtelen lettem volna végezni vele, és ez most mindannyiunkra bajt hoz... nem... én kellek nekik.. nem sodorhatok mást is bajba!
- El kell menekülnünk? Mi lesz a koven tagjaival?
- A kovenek meg tudják védeni magukat. Valószínűleg tudnak a vadászokról, még ha neked nem is szóltak. Azt hiszem, ez összefügghet azzal, miért nem akarsz beszélni az elmúlt két napról.
Adalmus sem szólt egy szót sem. Nem kerültek szóba a vadászok, de talán azért akarja mindenáron elnyomni a vámpír énemet, hogy ne találjanak rám? De ha erről van szó, mért nem ezt mondta? Nem tudom, melyikkel járnék jobban. Ha tényleg olyan kegyetlen, vagy ha hazudott nekem...
- Nem mondhatom el
- Nem lehet, vagy nem szabad? - erre a szemébe nézek. Nem látja a rettegést a szememben, nem hallja a sikolyaimat, és nem mondhatom el mi történt. Adalmus bűbája minden utat elvág köztünk
- Nem szabad...
- Akkor nem is kérdezek semmit, Kadran – a vállamra teszi a kezét- Csak annak örülök, hogy épségben és egyben hazajöttél. Ennél több nem számít.
Hogy témát váltson az elmúlt napok eseményeiről kezd mesélni. A Vámpírtanácsról, a tervekről, bálokról. Újabb bálok... és engem is vinni akar... úgy érzem magam, mint valami idegenből elhurcolt díszmadár... körbemutogatnak, mint valami trófeát...
- Nem kötelező jönnöd, de Lord Hayden egy ezer éves, nagy tiszteletre méltó vámpír. Ráadásul a Tanács feje, így jó fényt vetne mindkettőnkre, ha te is ott lennél a bálon. Kíváncsi rád, már hallott rólad és szeretne megismerni. De semmi sem kötelező, Kadran.
Csak bólintok. Nincs erőm ellenkezdni, csak túl akarok lenni mindenen...
Otthon azonnal Alfred keresésére indulok. Az átok rá nem vonatkozik, csak Dariennel nem beszélhetek a történtekről.. még ez a szerencsém
- Alfred!- sóhajtok fel megkönnyebbülten, mikor rátalálok a konyhában. Ide Darien úgyse jön le
- Mi történt?- kérdi, mikor kis híján a nyakába vetem magam- Kölyök, nyugalom...
- Nagy bajban vagyok, és csak te tudsz segíteni...
- Ne reagáld túl ennyire a vadászokat, és mi az, hogy csak én...
- Nem a vadászokról van szó, hanem Adalmusról- erre elhallgat és egészen elkomorodik a tekintete. Mindent elmondok neki. Csak úgy ömlenek belőlem a szavak
- Tudtam, hogy nem lehet benne megbízni- morogja- a lordnak szóltál erről?
- Nem... nem tudok... Adalmus varázslatot tett rám, de figyelmetlen volt, és téged kihagyott...kérlek te se szólj még neki... félek, hogy bajba kerülhet... Adalmus félelmetesebb, mint amilyennek mutatja magát- jelenleg úgy érzem, ő az egyetlen, akihez segítségért tudok forfulni. Ismeri már minden titkomat, hisz mindent megmutattam neki. Tudja, hogy az életemet adnám Darienért, ahogyan érte is. Nem kérdez, csak bólint
- Jól van. Segítek neked. Maradj itt, míg meg nem nyugszol. Ha a lord meglát ilyen állapotban, aligha tudod majd kimagyarázni magad. Én kiderítem, hogy egyáltalán lehetséges e az, amivel az a vartyogó rémisztgetett téged, és hogy mit tehetnénk ellene...
- Köszönöm, Alfred...- ölelem át hálásan. Megveregeti a vállam, de hamar kicsúszik a karjaim közül... talán nem szereti a testi érintkezést...
Nem kerülhetem Darient egész nap, így mikor sikerül össze szednem magam a könyvtár felé indulok. Általában ott szokott tartózkodni
- Darien...- lesek be a résnyire nyitott ajtón. Az asztala mögött találom
- Mond, kedvesem- mosolyog rám. Közelebb megyek hozzá
- Ugye ŐK nem lesznek ott a bálon?- a gazdáimra gondolok, és a találkozás borzalmas pillanataira
- Nem. A Durant család minden tagja nem kívánatos személy a tanáccsal kapcsolatos össze eseményen. Ha megjelennének, akkor sem engednék be őket.- megkönnyebbülten mosolyodok el- ez volt az, ami annyira aggasztott?
- Többek között...egyszer vettem részt ilyen eseményen, és az sem sült el túl jól...
- Igaz. De azóta bátrabb és erősebb lettél. Ne becsüld alá magad- nem tudom, mit mondjak erre. Mennyire őszinték vajon a szavai, és mennyire szánja inkább biztatásnak? Vagy az egészet csak az elvakultság mondatja vele? Adalmus szerint a kevert vérem fog megölni, de mi van, ha csak ki akar sajátítani? De ennek semmi értelme! Ha kiderülne, hogy hazudott, úgyse maradnék a közelében, és ezt nyilván ő is tudja... nem ostoba ő sem...
- Mond... léteznek, vagy léteztek más olyanok is, mint én?- erre elkerekednek a szemei
- Arra gondolsz, hogy más boszorkányokat is változtattak e már át, vagy hogy lehetséges e a szaporodás a két faj közt?
- is-is...
-Előbbi kisérletére volt már példa, de úgy tudom, nem sok sikerrel zárult egyik sem. Vagy kiveszett belőle minden a boszorkány énjéből, vagy nem éledt fel, és sikertelen volt a feltámasztás...hogy született e valaha valaki eredendően félvérnek... valószínűleg igen, de a hozzád hasonló mutáció köztük is ritka... az egyik mindig elnyomja a másikat
- És mi lett a hozzám hasonlók sorsa?- kérdem leszegett fejjel. Érzem az átok okozta fájdalmat, de úgy tűnik, míg nem mondom el konkrétan a történteket, ki tudom cselezni
- Azt nem tudom. Bevallom, soha nem is érdekelt a téma, bizonyos okokból... de mért kérdezel ilyeneket?
- Csak próbálom kitalálni, mért lehetek annyira érdekes mindkét fél számára- vágom ki magam
- Nem csak a véred vagy, Kadran. Ne korlátold az értékeidet csak erre. Érdekled őket, mert okos és tehetséges vagy. Érdekled őket, mert végre nekem is van tanítványom, akire egy nap ráhagyhatom a tudásom és munkám gyümölcsét, és aki majd tovább viszi mindezt. Ezek mind, összességében vagy te magad. Hogy mi a neved, vagy hogy milyen vér folyik az ereidben csak egy apró szelete ennek. Érted már?
- Igen.. köszönöm- mosolygok rá hálásan- még mindig nem érzem magam biztonságban, de a szavai sokat segítettek... ő hisz bennem...és talán Alfred is bízik már bennem... csak én rettegek attól, hogy miféle bajokat hozok a fejükre emiatt...
|
| Andro | 2022. 11. 15. 18:56:58 | #36231 |
 Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (Kadranomnak)
- Ne aggódj… nem vagyok már olyan védtelen, mint mikor ide jöttem – mosolyodik el, de látom, hogy megijedt. Érzem, hogy megrémült, holott nem ez volt a szándékom. De ha nem vigyáz magára, könnyen préda lehet belőle. A boszorkányok, amennyire én tudom, nem bocsátanak meg egy árulónak.
- Ezt nem kétlem. De egymagad, de még Adalmus támogatásával sem leszel elég több tucat boszorkány ellen. - Nem válaszol, nem tudom, hogy azért, mert elege van belőle, amit mondok, vagy mert tudja, hogy igazam van. Harcoltam boszorkányokkal, minél idősebbek, annál nehezebb legyőzni őket.
- Vigyázok magamra, ígérem – nyom egy csókot az arcomra, majd témát vált. - Visszatérhetnénk a könyvhöz?
- Ha szeretnéd… - sóhajtom megadóan.
A következő napokat Kadran hol a könyvbe temetkezve, hol Adalmussal tölti. Nem tetszik a dolog, de levélben megírom, hogy elengedem vele két egész napra. Kettőre, se többre, se kevesebbre. De még ezért is húzom a szám, hiszen féltem őt. Kadran még tapasztalatlan, nemcsak a vámpírok, de a boszorkányok világában is. Egyetlen hiba az életébe kerülhet. Persze tudom én, hogy meg kell ismernie a családját, hogy tudja, honnan származik, de akkor sem tetszik ez az egész. Alfred próbál nyugtatni, de tudom, hogy ő is aggódik a kölyökért.
- Nem lesz semmi baja – mondja az első este, amikor az udvaron állok. Gyönyörű az éjszaka, békés, a kövér hold az égen világít, a fekete bársony körülötte tele csillagokkal. - Kadran nem olyan meggondolatlan, hogy bajt keverjen.
- Nem benne nem bízom – mondom hátra sem fordulva. - A boszorkányok aggasztanak. Fogalmam sincs, hogy fog rá reagálni a családja. Főleg, ha megtudják, hogy az én tanítványom.
- Igen, lordom ön kifejezetten nem közkedvelt boszorkánykörökben – jegyzi meg Alfred, mire elnyomok egy feltörni készülő nevetést. - Nem viccnek szántam.
- Tudom, de mégis – csóválom a fejem. - Remélem, minden rendben fog menni, és Kadran egyben tér haza.
- És ha őket választja? - veti fel a kérdést Alfred mellém lépve. Oldalra pillantok. Senki sem ismer engem úgy, mint ő. Majdnem kétszáz éve van mellettem, mióta gyermekként megmentettem őt attól, hogy a csőcselék felkoncolja. - Akkor mit fog tenni, lordom? Mert ezt a lehetőséget is számításba kell vennie.
- Nem tudom – sóhajtom. - Tudom, azt kéne mondanom, hogy elengedem, de nem biztos, hogy képes lennék rá. Túlságosan a szívemhez nőtt.
Alfred egy szót sem szól, jól tudja, hogy mi jár a fejemben. Szeretem Kadrant, jobban, mint bárki mást. Ugyan volt néhány szeretőm az évezredek alatt, de Kadran különleges. Nemcsak azért, mert nem olyan, mint a többi vámpír. Hanem mert ő egyszerűen ő. Gyengének tűnik, de közel sem olyan védtelen, mint ahogy az ember hinné. Jószívű, de tud erőszakos és kegyetlen is lenni. És gyönyörű, mint egy vadmacska. Egyszerűen már nem tudnám nélküle elképzelni az életemet. Ha elmenne, az már nem lenne ugyanaz.
~*~
A két nap gyötrelem, vadászni sem megyek el, beletemetkezem a munkába. Alfred kezd aggódni, amikor se nem eszem, se nem alszom. Pedig aludni egy vámpírnak is kell. De rájöttem, hogy sok az elintézendő dolog a birtokon és azon kívül is. A jövő heti bál, amely Lord Frederick Hayden házában lesz, már igen közel van. Rendeltem új ruhákat Kadrannak és magamnak, bár nem is biztos, hogy Kadran eljön. A jövő hónapban nekem kell bált adnom, így követeli az illem és már meg is kezdtem a szervezését. A meghívók megírva, csak ki kell küldeni őket. Ilyenkor télen egymást érik a bálok, nem egyre kapok meghívót, de nem mindre megyek el. Csak néhányra, mert nem szeretem a tömeget. A bálok csak a régi időket juttatják eszembe Egyiptomban, amikor ünnepeltünk, amikor zene szólt, tánc volt és mindenki boldog volt. Megrázom a fejem. Nem akarok erre emlékezni.
A Tanács ügyeivel is foglalkoznom kell. Másnap éjjel gyűlünk össze, hogy a Londonban erősen megnövekedett vad vámpírokról tárgyaljunk. Feldúlják a város békéjét, és minket is veszélynek tesznek ki.
- Máris négy vadász jelent meg a városban – jelenti ki Lord Byron. Ő a Tanács elnöke, minden végső döntés az övé. - Ez ellen tennünk kell, uraim! A vadászok veszélyt jelentenek, és ha megjelennek valahol, ott általában vámpírok halnak meg. Sokszor ártatlan vámpírok, akik nem okoznak problémát senkinek.
- Pontosan hány vadról beszélünk? - teszem fel a kérdést, mire minden szem rám szegeződik. - És vajon mi okból jöttek pont most ide? Valami okának kell lennie.
- A vadak mindig oda mennek, ahol könnyű zsákmányt remélnek, ha felélték a falvak embereit – legyint Lord Hayden. - Ki kell irtani őket, mielőtt a vadászok minket is célba vesznek. Sokan vannak a listájukon közülünk. Ön is, Lord Whitecraft – néz rám.
Nem tudok mit mondani erre. Ez teljesen igaz, előkelő helyen szerepelek minden vadász listáján, de tudják, hogy nem vagyok könnyű célpont. Az öreg, tapasztalt, erős vámpírokat nehéz megölni. De Kadran… Meg tudja védeni magát egy, talán két vadász ellen is, de ha csapatostul jönnek, akkor még én is nehezen bánok el velük. És mint kiderül, nemcsak vámpírvadászok vannak a városban, de legalább egy tucat boszorkányvadász is. Kezdek aggódni. A vad vámpírok nem aggasztanak annyira, általában könnyű célpontok, mert átváltoztatott emberek, vagy eszét vesztett, egy klánhoz sem tartozó, született vámpírokról van szó. Nem jelentenek nekem kihívást. De Kadrant mégis féltem, ő még nem találkozott ilyenekkel.
Kadran pontosan két nappal később érkezik vissza. Éppen a dolgozószobámban vagyok, és egy levelet írok az egyik vidéki ismerősömnek, amikor meghallom a hintót. Leteszem a tollat, majd kimért, lassú léptekkel sétálok le az emeletről. Éppen akkor érek le, amikor Alfred kinyitja a bejárati ajtót és beengedi Kadrant. Egyedül van, Andelmus nincs vele, nem is érzem a jelenlétét. Kadran kissé feldúltnak látszik, ami meglep. Reméltem hogy jól sikerül a kiképzése.
- Megjöttél – állapítom meg egyszerűen, mire bólint. - Milyen volt?
- Nem akarok beszélni róla – válaszolja mogorván. - Éhes vagyok, menjünk vadászni! Kérlek!
Felvonom a szemöldököm. Eddig mindig noszogatni kellett a vadászatra, ez valami új. Alfredra nézek, de ő is pont olyan tanácstalan, mint én. Végül bólintok. Ha ez boldoggá teszi, vadászunk. Egyébként nekem is időszerű már, hacsak nem akarok megőrülni.
A park felé vesszük az irányt, majd egy nagyobb térre megyünk. Mostanában az emberek óvatosabbak, de így is sikerül két gyanútlan embert elkapnunk. Kadran gyorsan, de óvatosan iszik, ahogy tanítottam, de valami nem stimmel vele.
- Óvatosnak kell lennünk – mondom. - Nem tudom, mennyit hallottál az utóbbi napok híreiből, de vad vámpírok vannak a városban.
- Mi az a vad vámpír? - kérdi kíváncsian.
- Olyan vámpírok, akik eszüket vesztették, így mindenre és mindenkire rátámadnak – magyarázom. - Általában a kisebb falvakat és városokat részesítik előnyben, de most, jó pár évtized után újra megjelentek Londonban is. Ami idevonzotta a vadászokat. Jelenleg még csak négyet, de nem tudni, hányan jöhetnek még.
- Vámpírvadászok? - vonja fel a szemöldökét Kadran. - A legutóbb is elbántunk eggyel.
- Az egy volt – magyarázom. - Egy egész csapat már esetleg nekem is nehézséget okoz. És nemcsak vámpírvadászokról van szó. Egy tizenkét főből álló boszorkányvadász csapat is érkezett tegnap. Nem kell elmondanom, hogy ez rád nézve mit fog jelenteni. Mindkét csapat számára célpont vagy.
Kadran megütközve néz rám. Valószínűleg hallhatott már a boszorkányvadászokról, de talán nem hitte, hogy egy nap majd félnie kell tőlük. Látom, hogy megremeg, bár próbálja magát nagyon bátornak mutatni. Tiszteletreméltó dolog tőle, de én jobban féltem őt, mint amennyire magamat féltem. Ő a legfontosabb.
- El kell menekülnünk? - kérdi ijedten. - Mi a koven tagjaival?
- A kovenek meg tudják védeni magukat – mondom. - Valószínűleg tudnak a vadászokról, még ha neked nem is szóltak. Azt hiszem, ez összefügghet azzal, miért nem akarsz beszélni az elmúlt két napról.
Kadran összeszorítja a száját. Valami történt, valami olyan, ami túl fájdalmas a számára. Vagy valami, amit nem mondhat el.
- Nem mondhatom el – mondja végül halkan.
- Nem lehet, vagy nem szabad? - kérdem finoman, mire a szemembe néz.
- Nem szabad – válaszolja végül, mire megértően bólintok.
- Akkor nem is kérdezek semmit, Kadran – teszem a kezem a vállára. - Csak annak örülök, hogy épségben és egyben hazajöttél. Ennél több nem számít.
Én viszont beszámolok neki mindenről. A Tanács döntéséről a vadak és a vadászok ellen, valamint a jövő heti bálról is. A bál hallatán enyhén elfintorodik, de nem szól semmit.
- Nem kötelező jönnöd, de Lord Hayden egy ezer éves, nagy tiszteletre méltó vámpír. Ráadásul a Tanács feje, így jó fényt vetne mindkettőnkre, ha te is ott lennél a bálon – mondom. - Kíváncsi rád, már hallott rólad és szeretne megismerni. De semmi sem kötelező, Kadran.
Bólint, megértette, de tudom, hogy ott lesz. Már csak miattam is. Az éjszaka lassan múlik, ideje hazaindulnunk.
|
| Sado-chan | 2022. 10. 03. 14:53:00 | #36222 |
Karakter: Kadran, az áruló
Megjegyzés: Szerelmemnek
- Ne köszönd, nem szükséges – rázza a fejét - Te csak légy önmagad!
- Nehéz, ha azt sem tudom, ki vagyok – könnyű azt mondani...
- Nos, egy egész örökkévalóság áll előtted, hogy rájöjj – kezdi a hátamat simogatni. Olyan megnyugtató - Nem kell sietned, csak lassan, lépésenként. Én mindig melletted leszek.
-Ne kiabáld el...- motyogom az orrom alatt, mielőtt elaludnék
Már bőven beesteledett, mikor felébredek. Darien már nincs mellettem, nyilván dolga van, de igazán felkelthetett volna engem is... vagy a múltkori után újra kerülni próbál? Remélem nem erről van szó...
megmosakszom, felöltözök majd a keresésére indulok, bár gyanítom, vagy a könyvtárban, vagy a szobájában lesz, mint mindig
Sejtésen nem csal, épp a szobájából lép ki, mikor oda érek
- Felébredtél? - csak bólintok - Adalmusnak hamarosan itt kell lennie. Addig menjünk a könyvtárba.
- Hová ment Alfred? - kérdem kíváncsian, a szemem sarkából még látva az elrohanó inast.
- Egy barátom bajba került. Felrobbant az egyik gyára, két hajója elsüllyedt tele rakománnyal. Mivel jó barátom, elküldtem egy csekket neki Alfreddal. Annak idején ő is kisegített engem. Ha barátokra tesz szert az ember, néha segíteni kell nekik. Majd megtanulod ezt is. Ahogy még sok mindent.
- Szeretek tanulni, Darien – pillantok fel rá, de közben mintha ismerős hang ütné meg a fülem... - Megjött Adalmus mester. Készítek teát, elvégre illik megvendégelni, nem?
- Ahogy mondod. De tudsz teát készíteni? -bólintok. - Akkor menj csak!
Úgy döntöttem, nem fogok a történteken kattogni. Ha arra kerül a sor, megvédem magam, ha kell ellene is, de nem fogom magamat hergelni miatta. Csak el akarom terelni a gondolataimat. Nem jártam még túl sokszor a konyhán, ez Alfred birodalma, és sosem rajongott érte, ha itt sündörögtem a közelében.
Csészéket, teáskannát veszek elő, teafüvet teszek bele, majd megtöltöm a vízforraláshoz használt kancsót. Nem bajlódok a tűzhellyel, két kezem közé fogom az edényt, majd elkezdem felhevíteni. Legbelül még mindig nem tudtam igazán megszokni ezt. Nem veszett el teljesen a hőérzetem, noha az izzó fém kancsót épp csak kellemes melegnek érzem. Vajon csak a saját tüzemmel szemben vagyok immunis, vagy másé sem árthat nekem?
Nem agyalok inkább ezen, elkészítem a teát, majd Darien után megyek. Érzem Adalmus jelenlétét, és érzem a feszültséget is köztük. Az asztalra helyezem a tálcát és helyet foglalok köztük. Megérzésem nem csalt, tényleg feszült mind a kettő...
- Gondolom, ismét itt fog maradni, Lord Whitecraft – jegyzi meg Adalmus, miközben teázunk.
- Mindenképpen. Látni akarom, mire tanítja a tanítványomat.
- Kadran csak félig vámpír, ezt ugye tudja?- rosszul kezdődik... nem hagyhatom, hogy egymásnak essenek
- Átváltoztattak – vágok közbe, hogy mentsem a helyzetet - Vámpír vagyok, akiben boszorkányvér is van. Inkább vagyok vámpír, mint boszorkány. Én legalábbis így érzem.- pillantok Darienre. Azt mondom, amit hallani akar. Nem áll szándékomban hazudni neki, csak az újabb konfliktust elkerülni
- Nos, ma igazából csak azért jöttem, hogy elhozzak valamit – emeli fel a kezét - Egy könyvet, amelyben rengeteg, a boszorkánycsaládokban használt szimbólum és jelvény van. Talán megtalálod benne, amit keresel, Kadran.
Egy könyv? De mért önt el a félelem, ahogy leteszi elém az asztalra? Talán ez a könyv fog elszakítani Darientől, vagy mondja ki Adalmusra a halálos ítéletet? Aligha, hisz egy csak egy tárgy, ennek ellenére mégis meleg bizsergés fut végig rajtam, ahogy megérintem. Régi, használt sokat látott könyv...
- Ezt itt hagyom, hátha hasznodra válik... Én azonban most nem időzhetek tovább. Rengeteg teendőm van a két hét múlva esedékes Boszorkánygyűlés előtt. Ha gondolod, gyere el, már ha a lord is elenged.
- Ezt még megbeszéljük négyszemközt – vágja rá, mielőtt megszólalhatnék. Még több boszorkány? Ráadásul egy helyen? És Adalmus magával akar vinni?! Talán lesznek ott rokonaim is...
Útjára engedjük, majd vissza térünk, de mielőtt újra helyet foglalhatnánk a nyakába zúdítom a kérdést
- Elengedsz?
- Ha megtiltom, gyűlölni fogsz. Tehát ha szeretnél, menj! De előre mondom, semmi kedvem téged oda elengedni, Kadran. A boszorkányok nem mind olyanok, mint Adalmus. Némelyik igencsak gyűlöli a másfajta lényeket. Jobb, ha észben tartod, hogy nem egy boszorkány vámpírként fog rád tekinteni. Kívülállóként, veszélyforrásként, olyasvalakiként, akit el kell pusztítani.
- De Adalmus mester is ott lesz – próbálom meggyőzni
- Adalmus sem tud mindentől megvédeni, ahogy én sem. De ha felkészültél a következményekre, akkor menj! Talán nem árt, ha tapasztalatot szerzel, kincsem. A jövőben még hasznos lehet – az arcomra simít, majd magához húz. Ez egész könnyen ment- De ha egy hajad szála is meggörbül, úgy éljek, a gyűlés résztvevői nem ússzák meg élve. Egyenként tépem ki a szívüket és marcangolom szét őket.- össze rezzenek. Nem olyannak ismerem, aki ezzel viccelődni, inkább mint aki nagyon is komolyan gondolja a fenyegetőzést
- Ne aggódj...nem vagyok már olyan védtelen, mint mikor ide jöttem- mosolyodok el bizonytalanul, próbálva leplezni, hogy tényleg sikerült rám ijesztenie.
- Ezt nem kétlem. De egymagad, de még Adalmus támogatásával sem leszel elég több tucat boszorkány ellen- ebben igaza van, de mért feltételezi a legrosszabbakat? A vámpírok közt sem ért támadás, a volt gazdáim miatt kellett eljönnünk. Miből hiszi, hogy akkor a boszorkányok szét akarnak majd tépni?
- Vigyázok magamra, ígérem-nyomok csókot az arcára, majd kibontakozok a karjaiból- vissza térhetnénk a könyvhöz?
- Ha szeretnéd...-sóhajtja megadóan
A következő napokat a könyvbe temetkezve, majd Adalmussal töltöm. Miután Darien megírta neki, hogy elenged, úgy döntött magával visz, hogy felkészíthessen. Persze Darien ennek sem örült. Két napra elengedni egy boszorkánnyal...
Egy jóval szerényebb, de egyáltalán nem szegényes házba érkezünk
- pakolj le nyugodtan, addig ellátom az állatokat- szól az ajtóból. Csak bólintok, majd a képeket kezdem el nézegetni. Családi fotók lehetnek... némelyiken mi hárman szereplünk. Anyám, én és Adalmus... nem hiszem, hogy képes lennék apának szólítani, még gondolatban sem... de nagyon úgy néz ki, ez lehetett az otthonom, még ha csak rövid időre is...
- Nagyon szerettem anyádat- hallom a hangját, miközben a képet nézegetem. Ijedtemben el is ejtem, de mielőtt leesne és össze törhetne megáll a levegőben, majd lassan vissza száll a helyére
- Sajnálom...-lépek hátrébb
- Semmi baj... - egy mozdulattal begyújtja a kandallót, majd helyet foglal az egyik fotelben. Int, mire én is elfoglalok egyet
- Te is irányítod a tüzet?
- Nem. Vagyis nem úgy, mint te. Én nem vagyok immunis rá, ugyanúgy meg tud ölni, mint egy halandót. Te ösztönből irányítod, az érzésed befolyásolják a képességeidet, nekem ezek tanult technikák
- Értem... és mond... vannak még... szóval...
- Rokonaid? Igen. Persze hogy vannak. Hogy közvetlen rokonaid vannak-e? Úgy tudom, Lucinda ikreknek adott életet előtted. Két nővéred van, de hogy mi van velük... azt sajnos nem tudom...
- Talán ott lesznek a gyűlésen...- vetem fel. Talán láthatom őket... de vajon ők akarnak-e engem látni? Tudnak-e egyáltalán a létezésemről
- Valószínűleg. De azt ajánlom, ne keresd őket. Még ne. Majd én...
- Attól félsz te is, hogy a vámpír énem miatt majd meg akarnak ölni?!- horkantok fel. Ne kezdd te is!
- Hisz te mondtad, hogy inkább érzed vámpírnak magad...
- Azt mondtam, amint Darien hallani akart- hajtom le a fejem
- Igen?- kérdi meglepetten, és mintha elmosolyodna kicsit- mégis miért?
- Féltem, hogy rád támadott volna, ha nem szólok közbe. Igazából, nem tudom mit gondoljak magamról... boszorkánynak születtem, de csak félig, és nem emlékszem, hogy életemben bármi jele lett volna ennek... igazából szinte semmire sem emlékszem...megöltek, megkínoztak, megszöktem, pedig elvileg ez lehetetlen...azután kezdett előjönni a másik énem
- A szökésre van egy tippem- morfondírozik- a kötelék erős, de csak ha stabil. Köztetek soha nem is volt, hisz ugyan átváltoztatott, de nem tudott magához láncolni, mert nem tudta a neved
- A nevem?
- A neved Dorian. Kadrannak szólított, mert te sem tudtad az igazi neved. Csak akkor szerzel hatalmat valaki felett, ha tudod az illető nevét, vagy eléred, hogy ő kimondja. A tudatlanságod mentett meg, Dorian- megremegek a név hallatán. Egyszerre idegen, és mégis az enyém...- ami pedig az emlékeket illeti...talán segíthetek neked
- Tényleg?- pattanok fel- képes lennél vissza adni az emlékeimet?
- igen, de nem most- int, hogy üljek vissza- meg kell erősödnöd hozzá. Mentálisan labilis vagy még hozzá, az pedig veszélyes. Ha kicsit is meginog az önuralmad vagy a hited, az elő törő emlékek az őrületbe is kergethetnek. Szó szerint.
- Kibírom!- csattanok fel. Vissza akarom kapni az emlékeimet!
- Nem fogod. A mágia nem játék. Talán eddig úgy tűnhetett, de nem az.- felkel és mellém állva megveregeti a vállam- Nem vagy halhatatlan, Dorian. Egy vámpírt és egy boszorkányt is meg lehet ölni
- Tudom, csak... annyi kérdésem van, választ viszont nem kapok...
- Épp most válaszoltam egy kérdésedre. Ne légy telhetetlen... gyere, megmutatom, hol fogsz aludni...
Az emeletre vezet, egy lezárt szobába. Méretes vas lakattal van lezárva, amit egy varázsigével nyit ki
- Anyád szobája volt. Karban tartottam, viszont ezt leszámítva érintetlen... azt hiszem, eddig rád várt. Üdv itthon- mielőtt válaszolhatnék eltűnik. Felsóhajtok majd lerogyok az ágyra. Szép, hangulatok szoba. Egy felnőtt és egy gyerek ágy, ruhás szekrény, mosakodó asztal és pár fali kép. Lepakolok, majd a könyvet veszem elő és újra tanulmányozni kezdem. Itt egy családfa, de annyira bonyolult. Megpróbálom megkeresni magam benne, de úgy tűnik, odáig nem ér el... talán a következő oldalon... meg is van, Lucinda M. B.... ez nyilván anyám lesz... ez pedig valószínűleg az én nevem rövidítése... ez pedig... a nővéreim? Lorna D. B. és Miranda B. B... legalább a nevüket tudom már...bár mivel egyetlen kép sincs benne, csak elnagyolt rajzok, esélyem sincs ez alapján felismerni őket...
Pár óra pihenő után kopogtatnak az ajtón, majd Adalmus lép be
- Berendezkedtél?
- Igen...
- Akkor gyere velem. Sok dolgunk lesz még és csak két napra kaptalak meg- felkelek és utána megyek. Kíváncsi vagyok, mivel kezdtünk. Egy majdnem teljesen üres terembe vezet. Gondolom valamiféle gyakorló pálya lehet..- először a páncél használatát és irányítását kell megtanulnod. Éjszaka lesz a találkozó, de szükséged lesz rá- egyre kevésbé vagyok biztos a dologban, de látni akarom a testvéreimet...
Szerkesztve Sado-chan által @ 2022. 10. 03. 14:53:35
|
| Andro | 2022. 09. 14. 10:23:26 | #36209 |
Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (Kadranomnak)
Újra a zsákmány után indulunk, de Kadran mögöttem jön. Még mindig haragszik rám, és ez az én hibám. Mikor beérjük a férfit, Kadran a vállára teszi a kezét. A férfi megremeg, majd eldől, de Kadran elkapja. Szokatlan módszer, nem mondok semmit, de nem tetszik ez nekem. Egyre inkább boszorkány, nem vámpír. A földre fektetjük az áldozatot, majd miután eszünk, egy biztonságos helyre visszük. Az út hazafelé csendben telik, túl csendben, hazaérve pedig Kadran egyből a szobájába menekül. Nem megyek utána, felesleges lenne. Beszélnem kell a boszorkánymesterrel, nem tehetek mást.
- Alfred, intézz el egy találkozót Adalmusszal! Még ma, ha lehet! - mondom, mire az inasom felvonja a szemöldökét. - Kadran érdekében.
- Ahogy parancsolja! - hajol meg Alfred. - Bár ha bátorkodhatom megjegyezni, ez nem volt éppen rossz ötlet.
Felsóhajtok, majd a könyvtárba megyek és a kandalló előtti székbe roskadok. Utálom, hogy Alfrednek igaza van.
~*~
Meglep, hogy Adalmus hajlandó eljönni, de miután megüzentem neki, hogy Kadran érdeke is, úgy tűnik, beadja a derekát. Persze bocsánatot kérek tőle, nem tehetek mást, elvégre az én hibám volt az egész.
- Meg kell értenie, rettentően felzaklatnak a boszorkányok, Adalmus – mondom. - A ruha pedig, amit Kadrannak adott, felszakított egy elég borzalmas emléket.
- Tudok a boszorkányok iránti mérhetetlen gyűlöletéről Lord Whitecraft – mondja Adalmus. - Mindazonáltal, ez mégsem változtat a tényen, hogy maga kidobott engem. Csakis Kadran… akarom mondani… Dorian úrfi miatt vagyok itt.
- Ő Kadran, semmire sem emlékszik az emberi életéből, kérem, ne nevezze Doriannak! - húzom össze a szemem. - A viselkedésemre azonban valóban nincs mentség. Bocsánatot kérek, ön mindent megtesz, hogy segítsen a tanítványomnak. De a ruha továbbra is aggodalomra ad okot. A címer és a szín nagyon ismerős.
- Emiatt lett olyan ideges, lordom – bólogat a boszorkánymester. - Attól tart, hogy a ruha azokhoz kapcsolódik, akikkel korábban dolga volt.
- Talán – bólintok. - Alfred! - szólok az inasomnak. - Küldd ide Kadrant!
- Igenis, lordom – hajol meg Alfred, majd elmegy.
Nem telik bele sok idő, mire Kadran felbukkan. Tanácstalanul lép be, majd kettőnk közé, majd foglal helyet. Mindent leírtam, amit tudni érdemes, bár nem sokra jutottunk még.
- Megbeszéltük Adalmusszal a történteket, és hajlandó ezek után is tanítani téged.
- Köszönöm...
- És úgy döntöttem... jobbnak láttam bevonni őt a ruhával kapcsolatos aggályaimba is...
- A legtöbb boszorkánycsalád rendelkezik valamiféle egyenruhával, vagy legalább egy címerrel, ami megkülönbözteti őket egymástól és össze tartja a családot. Sokuk választja a tiédhez hasonló szín és forma összeállítást, úgyhogy nem lesz könnyű megtalálni azt a darabot, amit keresünk. Sok az átmenet és az átfedés a házak közt...
- Tehát nem tudni, rokonaim-e vagy sem...
- Igen. De még nagyon az elején vagyunk. - sóhajtja. Látom, hogy Kadran milyen kedvetlenné válik. Hiába, azt hitte, megtalálta a családját. De mégsem. Ehhez idő kell. - Ilyenkor még semmi sem biztos...
- Egy biztos, ha kiderül, hogy rokonságban állsz velük... megígérem, hogy neked nem esik bántódásod – mondom, mire Kadran felém fordult.
Tudja, hogy ő sosem bántanám. De a családja más lapra tartozik, ha azok, akiket keresek. Amikor megölték a családomat, tudtam róla, hogy a boszorkányoknak lehetnek utódaik. De nem akadtam a nyomukra.
Hosszasan tanácskozunk, majd Kadran fáradtan tér vissza a szobájába. Én még beszélgetek Adalmussal egy kicsit, terveket készítünk, lehetséges családfákat állítunk fel. Már nap közepe van, mire távozik. Felmegyek Kadranhoz, én is fáradt vagyok, de tudnom kell, milyen hangulatban van az én kis vadmacskám. Mikor meghallja, hogy benyitok, álmosan felém pillant.
- Hogy sikerült vissza csalni? - kérdi, miközben az ágy szélére ülök.
- Miattad hajlandó volt visszajönni. - Csak bólint, és én sem mondok többet. Mellé fekszem, mire átölel, de a teste remegése, a szívverése és a vére lüktetése elárulja, hogy retteg. Fél tőlem, amiért én vagyok a hibás. Nagy sokára mondom ki a nyilvánvalót. - Kicsim… te félsz tőlem...
- Nem... vagyis nem tudom...én már semmit sem tudok. Azt sem, hogy ki vagyok, vagy hogy ki voltam azelőtt...
- Ennyire számít az?
- Nem tudom... egyelőre több bajt okozott, mint örömöt. De nem tudom melyik vagyok igazából. Dorian, akit Adalmus keresett annyi ideig, vagy Kadran, akit te találtál félholtan...
- Majd kiderül. De attól ne félj, hogy Doriant nem fogom annyira szeretni, mint Kadrant. Hisz mindkettő te vagy. - Fölé hajolok, és gyengéden megcsókolom. Ő a hajamba túr, és érzem, ahogy lassan megnyugszik.
- Köszönöm...
- Ne köszönd, nem szükséges – rázom a fejed. - Te csak légy önmagad!
- Nehéz, ha azt sem tudom, ki vagyok – válaszolja fáradt hangon, és hozzám bújik.
- Nos, egy egész örökkévalóság áll előtted, hogy rájöjj – simítok a hátára. - Nem kell sietned, csak lassan, lépésenként. Én mindig melletted leszek.
Valamit motyog, de nem értem tisztán. Csak arra leszek figyelmes, hogy elalszik. Nekem is kéne, az éjjel hamar eljön most, hogy a nappalok rövidebbek. Befészkelem magam mellé, majd a szuszogását hallgatva én is álomba merülök.
~*~
Hamarabb kelek fel, mint Kadran. A nap sugarai lassan eltűnnek a horizonton, mikor magamhoz térek. Nem akarom megzavarni Kadrant, de Adalmus ma éjjelre ígérte magát. Ő is tudja, hogy Kadran biológiai órája másmilyen, de a boszorkányok is általában éjszaka aktívabbak. Most már csak hetente egyszer kell elvinnem vadászni, eléggé megerősödött mellettem és úgy nézem, jót tesz neki, hogy nincs egyedül. Még mindig fél, nem bízik bennem teljesen, de majd idővel talán enyhülnek az érzései. Nehéz lesz visszaszerezni a bizalmát, de mindent el fogok követni ennek érdekében.
Alfred éppen az előtérben takarít, amikor meglát.
- Lordom, jött magának egy levél – mondja. - Úgy tűnik, fontos.
- Ki küldte? - kérdem, amint a kezembe kapom a borítékot, egyből kiderül. Összehúzom a szemem. - A vén Lord Cornwell. Szóval még nem kapták el a vadászok? - bontom fel a levelet.
Alfred nem szól semmit, folytatja, amit elkezdett, míg én végigolvasom a sorokat. Úgy tűnik, öreg barátom bajban van. Nagy bajban, legalábbis anyagilag. Az egyik gyára felrobbant, két szállítmány posztója pedig elsüllyedt útban Amerika felé. Sosem ment neki olyan jól, mint nekem, és mivel jó barátságot ápolunk, természetes, hogy segítek neki. Hajdanán ő is segített nekem, amikor tapasztalatlan újoncként gyárakat kezdtem építtetni.
- Nagy a baj, lordom? - kérdi Alfred.
- Nem akkora, amit ne lehetne orvosolni. Alfred, megírok egy csekket, te elviszed Lord Cornwellnek. És gondoskodj róla, hogy a munkásai se szűkölködjenek, amíg az új gyár fel nem épül. Ha kell, ideglenesen felvesszük őket. Küldj munkásokat, hogy megkezdjék a gyár újraépítését és a romok eltakarítását. Az általam írt összeg fedezni fogja a költségeket.
- Ahogy óhajtja, lordom – hajol meg Alfred, bár látszik rajta, hogy nem tetszik neki az ötlet. - De miért önhöz fordult?
- Mert hajdanán, amikor én voltam megszorulva, ő is segített nekem – válaszolom, miközben a dolgozószobám felé veszem az irányt. - Ha pedig nincs semmije, a lányát sem tudja kiházasítani. Isabella éppen házasulandó korba ért, de vagyon nélkül melyik család akarná a fia mellé?
Gyorsan megírom a csekket, majd elküldöm Alfredet. Éppen kilépek a dolgozószobámból, amikor megpillantom Kadrant. Mintha engem keresett volna.
- Felébredtél? - kérdem, mire bólint. - Adalmusnak hamarosan itt kell lennie. Addig menjünk a könyvtárba.
- Hová ment Alfred? - kérdi kíváncsian Kadran, miközben lefelé tartunk.
- Egy barátom bajba került. Felrobbant az egyik gyára, két hajója elsüllyedt tele rakománnyal. Mivel jó barátom, elküldtem egy csekket neki Alfreddal. Annak idején ő is kisegített engem – magyarázom, mire Kadran csak bólint. - Ha barátokra tesz szert az ember, néha segíteni kell nekik. Majd megtanulod ezt is. Ahogy még sok mindent.
- Szeretek tanulni, Darien – néz fel rám. Hegyezni kezdi a fülét. - Megjött Adalmus mester. Készítek teát, elvégre illik megvendégelni, nem?
- Ahogy mondod. De tudsz teát készíteni? - kérdem, mire bólint. - Akkor menj csak!
Hagyom, hadd foglalja el magát. Valószínűleg erre is használták ott, ahonnan megszökött. Náluk. Üdvözlöm Adalmust, majd röviden csevegünk, míg Kadran megérkezik a teával. Valóban jó illata van, és a tea azon néhány italok egyike, amit mi vámpírok is tudunk fogyasztani.
Kadran kíváncsian ül közénk, mert még mindig elég távolságtartóan viselkedünk egymással a boszorkánymesterrel. Azt hiszem, ha Kadran nem lenne itt, talán megint kihajítanám. Viszket a tenyerem, hogy megtegyem, de nem Adalmus ellen van kifogásom és ezt mindenki tudja.
- Gondolom, ismét itt fog maradni, Lord Whitecraft – jegyzi meg Adalmus, miközben teázunk.
- Mindenképpen – biccentek. - Látni akarom, mire tanítja a tanítványomat.
- Kadran csak félig vámpír, ezt ugye tudja? - néz rám, mire összehúzom a szemem.
- Átváltoztattak – siet a válasszal Kadran, aki megérezheti a bennem dúló érzéseket. - Vámpír vagyok, akiben boszorkányvér is van. Inkább vagyok vámpír, mint boszorkány. Én legalábbis így érzem.
- Nos, ma igazából csak azért jöttem, hogy elhozzak valamit – emeli fel a kezét a boszorkánymester. - Egy könyvet, amelyben rengeteg, a boszorkánycsaládokban használt szimbólum és jelvény van. Talán megtalálod benne, amit keresel, Kadran.
Kadran szemei elkerekednek, és még én is kíváncsian húzódom közelebb, amikor Adalmus egy vaskos könyvet tesz az asztalra. Hogy hol rejtegette, rejtély, de a boszorkányok sok trükkre képesek. A kötet maga meglehetősen régi, a fedele valaha talán barna, vagy vöröses lehetett, de mára már megkopott és néhol feketének tűnik. Ahogy Kadran lassan kinyitja, látszik, hogy a lapok is rojtosak, használtak, de mégis jó állapotban vannak. Kézzel írt kötet angol nyelven, de annak egy régies használatában.
- Ezt itt hagyom, hátha hasznodra válik – mondja Adalmus. - Én azonban most nem időzhetek tovább. Rengeteg teendőm van a két hét múlva esedékes Boszorkánygyűlés előtt. Ha gondolod, gyere el, már ha a lord is elenged.
- Ezt még megbeszéljük négyszemközt – mondom kimérten. Egyértelműen semmi kedvem Kadrant egy csapat boszorkány közé engedni, de ha menni akar, nem fogom tartóztatni.
Adalmus csak bólint, majd feláll, mi pedig kikísérjük. Alig távozik, már szinte tudom is, mi az első kérdés, amit Kadran fel fog tenni.
- Elengedsz? - kérdi kíváncsi, szinte gyermeki hangon, ahogy visszatérünk a könyvtárba.
- Ha megtiltom, gyűlölni fogsz. Tehát ha szeretnél, menj! De előre mondom, semmi kedvem téged oda elengedni, Kadran – nézek rá komolyan. - A boszorkányok nem mind olyanok, mint Adalmus. Némelyik igencsak gyűlöli a másfajta lényeket. Jobb, ha észben tartod, hogy nem egy boszorkány vámpírként fog rád tekinteni. Kívülállóként, veszélyforrásként, olyasvalakiként, akit el kell pusztítani.
- De Adalmus mester is ott lesz – próbálkozik tovább.
- Adalmus sem tud mindentől megvédeni, ahogy én sem – rázom a fejem. - De ha felkészültél a következményekre, akkor menj! Talán nem árt, ha tapasztalatot szerzel, kincsem. A jövőben még hasznos lehet – simítok az arcára, majd húzom magamhoz. - De ha egy hajad szála is meggörbül, úgy éljek, a gyűlés résztvevői nem ússzák meg élve. Egyenként tépem ki a szívüket és marcangolom szét őket.
Érzem, hogy Kadran megremeg a karjaimban, mert ő is tudja, hogy minden szavamat komolyan gondolom. Véresen komolyan.
|
| Sado-chan | 2022. 07. 11. 08:51:54 | #36194 |
Karakter: Kadran, az áruló
Megjegyzés: mesteremnek
Ezernyi kérdés kavarog a fejemben. A gazdáim vajon tudták, ki vagyok? Annyiszor ittak a véremből, vajon érezték, hogy boszorkánynak születtem? És én minderről vajon mért nem tudtam, míg éltem? Ha tudtam volna, talán képes lettem volna megvédeni magam...
Darien leteszi a könyvet, majd feláll és nemes egyszerűséggel torkon ragadja Adalmust
- Darien! - kiáltok fel, miközben próbálom szétválasztani őket. Látom Adalmus rettegő tekintetét, és Darien vérben úszó szemeit és széles vigyorát. Mintha nem is ő lenne... sosem láttam még ilyennek - Darien, engedd el! Még megfojtod!
- Talán az lenne a legjobb – morogja dühösen. - Mégis hogy merészel neked adni ilyesmit? Boszorkányholmi! El kéne égetni vele együtt!
- Darien! - kiáltok rá, de mintha meg se hallana - Alfred! Gyere, segíts! A mester… megőrült!
- Miért nem használod a mágiád, boszorkány? - sziszegi, szemfogai pedig már egészen kihegyesedtek - Csak nem félsz?
Tennem kell valamit, teljesen elvesztette az eszét... de mit tehetnék? A szép szó nem használ, kiszabadítani nem tudom...talán kizökkenthetem...
A kezeim lángra lobbannak, majd egy jól irányzott dobással egy kisebb tűzgolyót vágok Darien hátához. Nagyjából már megtanultam szabályozni a hőfokot, nem akarok kárt tenni benne, de észhez kell térítenem! Szerencsére ez elég ahhoz, hogy eleressze Adralmust, aki a nyakát szorongatva, fulladozva kúszik arrébb. Darien felém fordul, nem szól semmit, csak engem méreget... fogalmam sincs, most mire készül, de ha rám támad, megvédem magam. Nyikorogva nyílik az ajtó, Alfred pedig egyenesen Darienhez rohan. Úgy tűnik, ő pontosan tudja mi történt
- Lordom, minden rendben? - fogja meg a vállait, majd finoman megrázza, hogy magához térjen - Lord Whitecraft?
- Igen… azt hiszem… - feleli tétován, majd felém fordul. - Vidd fel Kadrant! Pihennie kell.
- De én… - ellenkeznék, de ezúttal sem hagy szóhoz jutni
- Felmész, és lefekszel! Ez parancs!
- Ahogy akarja – suttogom megadóan. Most veszem csak észre, hogy Adalmus sehol sincs. Érthető... talán ezek után vissza se jön többet...
Nem ellenkezem, ahogy Alfred karon ragad és kivonszol a teremből. Nem kérdez, csak mikor már a szobámban vagyunk és becsukta maga mögött az ajtót
- Mi lelte a lordot?- ezúttal a hangja inkább aggódó, mint dühös. Nem engem vádol, csak aggódik, ahogy én is
- Adalmus mester...az én hibám...- hebegem. Nem tudom, mit merjek elmondani neki és mit ne. Félvámpír, sosem láttam harcolni, fogalmam sincs, mire képes...-... azt hiszem, ez volt az oka...- nyújtom ki a karom, megmutatva a karperecet. A két vége össze forrt, nem tudom levenni, de ahogy megérintem a rajta lévő jelet a ruha porrá válik, majd eltűnik.
- A boszorkánytól kaptad?- csak bólintok. Felsóhajt, de nem mond rá semmit- boszorkányholmi. A lord gyűlöli az ilyen holmikat... jobb ha egy ideig itt maradsz. A vérszomj nem játék...Én vissza megyek a lordhoz..
- Vérszomj?...
- Igen. Amikor elveszted az eszed, és tombolni kezdesz...- erre csak össze húzom magam. Ebben nekem is volt részem...
- Nem lesz semmi baj...- indul az ajtó felé- maradj itt..- csukja be maga mögött az ajtót. Hát persze...semmi baj... miattam vesztette el a fejét... emiatt a vacak miatt...
Hiába próbálkozom, nem tudom levenni, így jobb híján az ingem ujja alá rejtem a karperecet, ami most már inkább hasonlít egy bilincsre.
Fel alá járkálok, nem bírok lenyugodni. Semmit sem tudok a múltamról, az mégis pokollá teszi az életemet. És nem csak az enyémet, de az övékét is...
Végül össze szedem magam és elindulok vissza a könyvtárba. Tudnom kell, nincs e komoly baja. Remélem nem tettem benne nagy árt...
Az ajtó előtt állok meg, nem merek bemenni. Hallom a hangját, és Alfredét is. Már sokkal nyugodtabb mindkettő...
- Félig boszorkány, félig vámpír, de leginkább még mindig túlságosan is ember... Több esze is lehetett volna ennél. A kölyök egyszer felnő, és rá fog vadászni. Olyan lesz, mint az apja.
- Lehetséges, de én sem lettem volna képes elharapni a nyakát. Tudod, hogy elvből nem ölök gyereket- hirtelen elcsendesednek. Tudják, hogy itt vagyok...
- Gyere be! - össze rándulok, majd pár pillanat hezitálás után lassan kinyitom a súlyos ajtót. Szótlanul lépkedek egyre közelebb. Alfred acrán a szokásos arckifejezés díszeleg, de Darienre nem merek ránézni. Vajon rám is rám támadna? Számít az, ami köztünk történt?
Az egyik szék felé int, én pedig helyet foglalok, de nem nézek rá
- Nem foglak megenni – mondja halkan. - Nézz rám! Kadran, nézz rám!-félve emelem fel a fejem, de már nem látok vérszomjat a tekintetében
- Nem akartam a frászt hozni rád – int Alfrednek, ő pedig hang nélkül távozik, majd pár pillanattal később egy pohárral tér vissza - Idd ki!
Remegő kezekkel veszem el a poharat, majd inni kezdek. Mikor kiürül a pohár újból ránézek
- Sajnálom, hogy ilyen állapotban kellett látnod. Túlreagáltam a dolgokat, és olyasmit tettem, ami nem helyes. De nem ellened irányult, sem Adalmus iránt. Elvesztettem az önuralmamat, ezért akartam, hogy Alfred kivigyen innen.
- A ruha miatt volt – suttogom halkan - Alfred elmondta. Ha… ha ez ilyen sok… problémát okoz én… visszaadom Adalmus mesternek…
- Adod a halált! - förmed rám - Sosem fosztanálak meg a jogos örökségedtől, de a boszorkányholmik felingerelnek. Az meg különösen, hogy Adalmus mindössze bűntudatból adta neked. A szüleid neked szánták, jogodban van megtartani és viselni is.- bűntudat? Nem hinném. Ha eddig nem tudta, ki vagyok, mért adta volna oda?
- De ha… ha csak… - nem akarok neki fájdalmat okozni, de Adalmus mesternek sem. Ha úgy vesszük, a rokonom, még ha nem is vér szerint. Ha igaz az, amit mondott, és engem keresett idáig...épp annyira a családom, mint Darien vagy Alfred - Ha… ha fájdalmat okoz önnek, Mester…
- Nagyobb fájdalmat okozna, ha elvenném tőled – mondja komolyan. - Használd okosan! Még a hasznodra lehet.
- Mester… Én… nem is tudom…
- Ne köszönd meg! A ruha mindkettőnk védelmét szolgálja. Most menj, pihend ki magad! Még sok dolgunk lesz az éjszaka. Neked vadásznod kell, nekem meg el kell téged kísérnem. Ami a ruhát illeti, majd megpróbálok nem boszorkányholmiként gondolni rá. És azt hiszem, magyarázattal tartozom Adalmusnak is.
Csak bólintok, majd vissza megyek a szobámba. Leülök az ágy szélére, de esélytelen, hogy ma aludni tudjak. Ezek után...
Csak meredek magam elé, mikor hirtelen kopognak
- Igen?- kinyílik az ajtó, majd Alfred lép be- remek... megint le akarsz hurrogni valamiért? Essünk túl rajta...-sóhajtom megadóan. Nem szól egy szót sem, csak leül mellém az ágyra
- Azt hiszed, nekem az a szórakozásom, hogy téged piszkállak mindenért?
- Nagyon úgy tűnik- sóhajtom
- Látszik, hogy gyerek vagy még- erre csak felhorkanok, de nem mondok semmit- tudatlan vagy, ráadásul lobbanékony és meggondolatlan. Fogalmad sincs, hogy bánj másokkal, ezért még ha a szándékaid tiszták is, elbuksz és csak fájdalmat okozol!
- Mért mondasz ilyeneket?
- Azt hiszed, nem tudom, mi van köztetek? Teljesen elcsavartad a fejét
- Csak nem féltékeny vagy?- vonom fel a szemöldököm
- Francokat. Csak a lordot féltem. Te nem voltál ott, de én láttam, amikor maga alatt volt. Nem neked kellett felvakarni a földről, és nem neked kellett újra lelket önteni belé!
- És azért, mert egyszer csalódott, szerinted ne is legyen többé boldog?
- Nem ezt mondtam! De te egyértelműen nem vagy rá alkalmas... a lordnak nem egy gyerekre van szüksége, hanem egy társra!
Elkapom a kezét és a homlokomra teszem
- Ha ennyire nem hiszel bennem, nézd meg magad!- elegem van a titkokból. Elegem van a félelemből. Bízni akarok benne, és az akarom, hogy ez kölcsönös legyen! Lavinaként zúdulnak rá a gondolataim és az emlékeim, ha ez kell ahhoz, hogy végre elfogadjon, ám legyen!
Miután elengedem kell még neki pár pillanat, hogy vissza találjon a jelenbe. Percekig nem szól semmit
- Még mindig úgy gondolod, hogy alkalmatlan vagyok rá?
- Nem tudom...- motyogja, majd lassan felkel és kitámolyog az ajtón...
.oOo.
A nappal kínzó toporgással telik, de végül eljön az este, és nem soká az éjszaka is, hogy újra portyára indulhassunk. A karperecet elrejtem az ingem alá, azt hiszem jobb, ha nem használom...és talán éjjel nincs is szükségem rá...amúgy sem tudom még kezelni
- Nem viseled – szólal meg végül, tisztes távolságra a mai prédától
- Miattad – válaszolom - Nem akarlak feszélyezni.
- Nem igazán a ruha miatt volt – hirtelen megáll, a férfi viszont mit sem tudva sétál tovább - Valamit el kell mondanom.
Kérdőn nézek rám, miközben fél szemmel a férfit követem. Az arcom előtt csettint, ezzel megzavarva.
- A szüleimet boszorkányok ölték meg – közli hidegen én pedig csak nyelek egyet- A ruhájuk pedig hasonlított a tiédre. Nem volt pontosan olyan, de nagyon hasonló. Csak sejtem, de nem vagyok biztos benne, hogy talán kapcsolatban állhattak anyád családjával. Néhány boszorkánycsalád igen hatalomvágyó és semmitől sem riadnak vissza. Persze, ez csak feltevés, az sem biztos, hogy a rokonaid voltak.
- Ki akarod deríteni
- Már felkértem valakit – válaszol, mire csak összehúzom a szemem, és keresztbe fonom a karjaim magam előtt. - Tudom, hogy szólnom kellett volna előtte, de most szólok. Nem akarok a hátad mögött cselekedni, és ennek semmi köze hozzád. Nem a személyes bosszú vezérel, de szeretném kideríteni, mi köze a családodnak a szüleim gyilkosához. Ha van egyáltalán bármi kapcsolat.
- És ha van? - kérdem egyenesen a szemébe nézve. - Akkor megölöd őket? Aztán engem is?- vágom a fejéhez a kérdést. Elég erős vajon a bosszúvágya, hogy engem is eltegyen láb alól?
- Nem – rázza a fejét. - A szüleim halottak, a testvérem halott, a gyilkosaik is. De idegesít a ruhád, és nem bírom kiverni a fejemből, hogy már láttam valahol nagyon hasonlót. Csak bizonyosságot akarok szerezni, ez minden. De ok nélkül nem ölök, ezt már tudhatnád. Szándékosan sosem okoznék neked fájdalmat akkor sem, ha nem ismered anyád családját. Akkor sem, ha úgy döntesz, őket választod helyettem. A te életed, a te döntésed, amit maximálisan tiszteletben fogok tartani, rendben?
Sóhajok egyet, majd rábólintok, de valahogy nem tudok bízni benne. Most ezt állítja, és talán szánt szándékkal nem is akarna bántani, de ki tudja, nem e veszíti el újra az eszét, és ugrik ezúttal az én nyakamnak. Újra a zsákmány után indulunk, de ezúttal igyekszem mögötte maradni. Hamar utol érjük, én pedig mögé lépek. Nem ütöm le, épp csak a vállára teszem a kezem, mire halvány, fehér derengés fut végig a testén, ő pedig eszméletlenül csuklik össze. Elkapom és a földre fektetem. Darien nem kérdez, pedig most használtam először előtte. A vérét vesszük, bár nem igazán vagyok éhes, majd egy biztonságosabb helyre vonszoljuk és otthagyjuk. Feszült csendben telik az éjszaka, míg haza nem térünk. Felviharzok a szobámba, esélyt sem adva neki, hogy feltartson. Most először nem akarok a közelébe lenni. Még meg kell emésztenem a dolgot. Kész őrület az egész...
az ágyra vetem magam, de valami keményen landolok. Egy könyv...az a könyv, amit Adalmus hozott. Bele olvasok. A családomról és rólam szól... nemesi család... hatalmas családfa, grófok, előkelőségek... tovább lapozok. Egy kép egy fiatal- vagy annak látszó- nőről és egy csecsemőről... alatta két név. Lucinda Meredith Bishop, gyermeke, Dorian Benedict Bishop. Ő lenne az anyám?
Hosszú percekig meredek a képre. Bár emlékeznék rá... eddig sosem fordult meg a fejemben, hogy nekem is van, vagy legalábbis volt családom. Nyilván volt, hisz különben én sem létezhetnék... de mindig csak egy homályos gondolatfoszlány volt a fejemben. Most viszont, mintha magamhoz térnék, özönlenek a fejemben a gondolatok és a kérdések. Ez a nő... anyám... kitagadták és elüldözték, miután fattyú fiút szült, majd megölték. Talán a családja... a családom. Nem ők öltek meg, de pokollá tették az életem!
Érzem, hogy a testem egyre jobban felhevül, így az asztalhoz lépek, hogy a mosakodó tálban megmártózva lehűtsem magam, mielőtt felgyújtom a szobát. Épp a hajamat törölgetem, mikor kopognak, majd mielőtt megszólalhatnék nyílik az ajtó. Alfred az, mint mindig...
- A lord a könyvtárban vár, és itt van a boszorkány is- sóhajtja
- visszajött? -Kérdem feszülten. Egyszerre örülök neki, és dühít fel- maradj kérlek a közelben. Remélem nem lesz rá szükség, de...
- a folyosón leszek- biccent, majd elindulunk lefelé. A könyvtárban feszült hangulat és csend fogad. Az asztalnál ülnek, tisztes távolságra egymástól. Adalmus szótlanul ül, de nem tűnik már olyan zaklatottnak. Darien nagyban jegyzetel, majd rám pillant és a szabad szék felé biccent. Helyet foglalok köztük
- Megbeszéltük Adalmussal a történteket, és hajlandó ezek után is tanítani téged
- Köszönöm...
- És úgy döntöttem... jobbnak láttam bevonni őt a ruhával kapcsolatos aggályaimba is...
- A legtöbb boszorkánycsalád rendelkezik valamiféle egyenruhával, vagy legalább egy címerrel, ami megkülönbözteti őket egymástól és össze tartja a családot. Sokuk választja a tiédhez hasonló szín és forma összeállítást, úgyhogy nem lesz könnyű megtalálni azt a darabot, amit keresünk. Sok az átmenet és az átfedés a házak közt...
- Tehát nem tudni, rokonaim-e vagy sem...
- Igen. De még nagyon az elején vagyunk. - sóhajtja- ilyenkor még semmi sem biztos...
- Egy biztos, ha kiderül, hogy rokonságban állsz velük... megígérem, hogy neked nem esik bántódásod- Darien felé fordulok. Tudom, hogy nem akar bántani. De ez nem jelenti azt, hogy nem fog...
Hosszas tanácskozás után végül visszatérek a szobámba. Erőtlenül rogyok ismét az ágyamra, majd terülök el rajta. Látom az ablakból, ahogy Adalmus távozik. Nem tudom, hogy sikerült Dariennek vissza csalnia őt...talán én voltam a csali. Mindegy is. Csak túl akarok lenne ezen az egészen...
Már majdnem elalszom, mikor halkan nyílik az ajtó. Csak az egyik szemem nyitom ki
- Hogy sikerült vissza csalni?- kérdem, mikor Darien az ágy szélére telepszik
- miattad hajlandó volt vissza jönni...-csak bólintok. Ő sem mond többet, majd mellém fekszik és átölel. Átkarolom a nyakát, de ez most valahogy olyan más... a szívem zakatol, ez inkább idegesség... szeretem őt... de nem érzem magam többé biztonságban a közelében... pedig annyi mindent tett értem... pocsékul érzem magam. Valószínűleg ezt ő is érzi, főleg, mikor végig simít az arcomon, én pedig össze rándulok tőle- kicsim...te félsz tőlem...
- Nem... vagyis nem tudom...én már semmit sem tudok. Azt sem, hogy ki vagyok, vagy hogy ki voltam azelőtt...
- Ennyire számít az?
- Nem tudom... egyelőre több bajt okozott, mint örömöt. De nem tudom melyik vagyok igazából. Dorian, akit Adalmus keresett annyi ideig, vagy Kadran, akit te találtál félholtan...
- Majd kiderül. De attól ne félj, hogy Doriant nem fogom annyira szeretni, mint Kadrant. Hisz mindkettő te vagy- fölém hajol és finoman megcsókol. A hajába túrok és viszonzom... azt hiszem, csak erre volt szükségem
- Köszönöm...
|
| Andro | 2022. 06. 06. 16:33:04 | #36184 |
Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (Kadranomnak)
Kadran elmosolyodik, de a szemei könnyesek. Nem aggódom, mert tudom, hogy boldog. Fölém hajol, és megcsókol, ezúttal ő kezdeményez. Boldogan csókolom vissza, hiszen szeretem őt. Hosszú idő után végre van valaki, akit szeretek és aki viszontszeret.
- Drága mesterem… - túr a hajamba, mikor elszakadunk egymástól.
- Darien… a nevem Darien, nem akarom, hogy csak a mestert lásd bennem – mondom lágyan. Nem akarok csak a mestere lenni. A társa akarok lenni, hiszen ő egyenrangú velem.
- Sosem csak a mestert láttam… - simít végig az arcom, mire beleremegek. - A világom közepe, és a legjobb dolog, ami velem történhetett… - Erre elmosolyodom. Olyan édes tud lenni. Ki hinné, hogy pár hónapja még halálra váltan reszketett, ha ránéztem. Ma már erős, önálló, mint egy igazi nemesi vámpír.
Arcomról a nyakamra csúsztatja a kezeit, majd a vállaimra, hogy aztán lassan felfedezve bebarangoljam a testemet. Nem mozdulok, csak figyelek, élvezve a simogatást, a kényeztetést, amelyben régóta nem volt részem már. Olyan gyönyörű, mint a legszebb nemesi vámpírok. Nem lennék meglepve, ha valami nemesi vér is csörgedezne benne.
- Kadran... tudom, azt mondtam, hogy nem akarom elsietni, de… - Felnyögök, ahogy ujjai éledező hímvesszőmhöz érnek.
Kadran elvörösödik, de úgy tetszik, neki is legalább annyira tetszik a dolog, mint nekem. Lassan a hímtagom köré fonja ujjait, és gyakorlott mozdulatokkal dolgozni kezd rajtam. Biztosan nem először csinálja már, de a mozdulatai élvezetesek, halkan nyögök fel, ahogy pont jól találja el a ritmust. Nyakába temetem az arcomat, majd mikor már érzem, hogy teljesen merev vagyok, a hátára csúsztatom a kezem és az ölembe húzom Kadrant.
- Darien… - nyögi meglepetten, mire csak térdre állítom és a fenekébe markolok..
Kadran újra kényeztet, míg én ismét bebarangolom a két kis dombocskát. Jóleső dolog, nem csinálunk semmi rosszat. A vámpírok között egyáltalán nem ritka, vagy tiltott az azonos neműek közötti kapcsolat. Kadran mozdulatai finomak, érződik, hogy nem először csinál ilyet. Aztán újra megcsókol, az ajkaimra tapad, de nem bánom.
- De felbátorodtál… - nyögöm két csók közt.
- Talán... nem tetszik? - harap finoman az ajkamba, mire felmordulok.
- Egy szóval sem mondtam. - Minden előjel nélkül veszem birtokba legérzékenyebb pontját, majd kezdem ingerelni. Úgy tűnik, tetszik neki. A bejáratánál körözök, majd lassan becsúsztatom az egyik ujjamat. Összerándul, de nem szorít rá túlságosan. Mozgatni kezdem az ujjam, miközben újfent csókot váltunk. - Lazíts, kicsim… - A vállamra hajtja a fejét, miközben én két, majd később már három ujjal tágítom. Kissé szűk, biztosan régen nem volt már alkalma nemi aktusban. Mikor már elég tágnak ítélem, végül kihúzom az ujjaimat, mire kelletlenül morran fel. No lám, csak nem tetszett neki? A kis huncut. - Nyugalom, kicsim... még nincs vége – csókolok a nyakába, majd lassan belé csúszom. Vigyázok, hogy ne fájjon neki nagyon, hiszen a lényeg, hogy jól érezzük magunkat.
Maga alá húzza a lábait, majd lassan mozogni kezd rajtam. Élvezettel morranok fel, a légzésem felgyorsul, ahogy az övé is és elégedett nyögésekkel biztatom gyorsabb iramra. Átkarolom a derekát, és szorosan tartom, míg ő a vállamba kapaszkodva lovagol az ölemben.
Hirtelen pattanok fel, majd magam alá rántom. A hátára fektetem, úgy tornyosulok fölé, megtámaszkodva a feje mellett. Megcsókolom, majd egyszerűen átveszem az irányítást, de úgy tűnik, Kadran egyáltalán nem bánja.
- Kadran… - nyögöm zihálva, ahogy egyre közelebb járok a kielégüléshez. A mozgásom felgyorsul, ő pedig megcsókol. Majd nem sokkal később érzem, hogy itt a pillanat és egy hatalmas nyögéssel kirobban belőlem minden, elöntve Kadran bejáratát. Rároskadok, de Kadran is hamarosan csatlakozik hozzám.
Hosszú percekig csak kimerülten fekszünk egymáson, a testünk csatakos az izzadságtól és a testnedvektől. Kadran erőtlenül ölel át, majd a hátamat simogatja.
- Csak nem bírtuk ki… - mosolyodom el, majd erőt veszek magamon. Óvatosan kihúzódom Kadranból, majd mellé fekve átölelem. - Jól vagy, kicsim?
- Igen... csak ez... teljesen más volt, mind amit a gazdám tett velem... azt hittem, csak fájdalmas tud lenni...
- Az erőszak, és a szeretkezés két külön dolog – csókolom meg lágyan. El sem tudom képzelni, miket művelhettek vele, ha ennyire félt a testiségtől. - Ez is egy újabb ok, amiért sajnálom, hogy nem emberként találtam rád...
- Van egy olyan sejtésem, hogy emberként sem lehetett sok jóban részem... de nem számít. Úgysem emlékszem rá – von vállat mosolyogva.
- Örülök, hogy így gondolod - simítok végig az arcán. Nem is kell emlékeznie. A múlt az a múlt. Felesleges rágódni azon, ami már megtörtént. - És hogy végre valóban boldognak láthatlak... viszont lassan ideje tényleg nyugovóra térnünk… - húzom magunkra a takarót. - Este még vár ránk pár feladat, mielőtt hazaindulunk...
- Szép álmokat… - súgja félálomban, majd lassan mindketten elalszunk.
~*~
Sötétedéskor ébredünk. Legalábbis én, mert Kadran még húzza a lóbőrt. Muszáj felkeltenem, mert indulunk haza. Óvatosan, és finoman kezdem simogatni, mert csak kezd mocorogni végre.
- Ébresztő álomszuszék – csókolok a nyakába, mire végre méltóztatik kinyitni a szemét. Rám mosolyog. Sokkal jobban áll neki, mint az a rémült arckifejezés, amit az elején láttam rajta. - Ideje felkelnünk.
Nyújtózik egyet, majd lassan felkel. A járása kissé merev, talán túl sok volt neki a reggeli dolog, de nem panaszkodik. Én már készen vagyok, megvárom, míg Kadran is szalonképessé teszi magát, majd irány a könyvtár. Még van egy kis dolgunk indulás előtt.
- Lordom - biccent Jacob, mikor leülök a helyemre. A háziak mind itt vannak. - Itt a közelben élő és tevékenykedő vámpír- és boszorkányvadászok listája, ahogy kérte. - Elveszem tőle a füzetet, majd áttanulmányozom. Alapos munkát végzett, nem kétséges. Nincsenek annyira sokan, mint ahogy vártam. Úgy tűnik, mostanában ritkult egy kissé a vadászállomány. Ez csak nekünk jó.
- Köszönöm, Jacob. Mint annak közületek is sokan szemtanúi voltak, a tegnap este folyamán egy vámpírvadász és a fia behatolt a birtokra, azzal a céllal, hogy végezzenek velem. Ezen a birtokon eddig nem volt példa ilyesfajta támadásra, ezért az alapvető biztonsági intézkedéseken kívül nem volt szükség erősebb védelemre. Sajnos, mivel mindkét támadó élve hagyta el a birtokot, számíthatunk ezek után is támadásokra. - Nem kerüli el a figyelmem, hogy Kadran összehúzza magát, de nem szólok semmit. Erre ráérünk később is. Egyébként sem az ő hibája az egész. - Bár a vadász elvesztette az összes tudását és emlékét, a fia ettől függetlenül veszélyt jelenthet még ránk. Riaszthat más vadászokat, de akár ő maga is vissza térhet egy napon, ezért résen kell lennünk.
- Engedelmével, uram… - szól közbe az egyik férfi. - Az öcséimmel leltárba vettük a birtokon található fegyver- és lőszer készletet. Elegendő készletünk van a személyzet és a birtok védelméhez.
- Nagyszerű. Kezdetnek megteszi, de attól tartok, önmagában kevés lesz. A fiú látta Kadrant mágiahasználat közben, így nagy eséllyel hívhatnak boszorkányvadászokat segítségül. Nem tudjuk, hányan jönnek.
- De hisze azok csak emberek! - hallatszik a tömegből.
- Éppen ezért kell felkészülnünk minden eshetőségre!
Végül sikerül lecsillapítani a kedélyeket. Védőfalat húzok a birtok köré, Kadran pedig segít a fiúknak felállítani a csapdákat. Jóval lassabban haladunk, mint terveztük, így már hajnalodik, mire mindennel elkészülünk. Alfred a fogaton ülve vár ránk, hogy haza vigyen minket.
- Még épp időben! - mordul fel, mikor megérkezünk. - Így is már bőven fent lesz a nap, mire hazaérünk.
Otthon egy belső, fedett részen áll meg a kocsi, így a gyenge szűrt fény már nem árthat nekünk. Kadran a csomagját szorongatva száll ki, mikor megpillantjuk Adalmust. Ez meglepő, nem vártam, hogy felbukkan. Nem tetszik ez nekem. Érzem, hogy valami baj van, de nem tudom, hogy mi.
- Üdv, Kadran! Lord Whitecraft! Alfred úgy értesített, hogy az éjféli órákban érkeznek, remélem nem történt nagy baj.
- Semmi, ami magát is érintené – sóhajtom fáradtan. Hosszú lesz még a nap, de nem magam miatt aggódom, hanem Kadran miatt.
- Ennek örülök. Ha kipakoltak, kérem, jöjjenek a könyvtárba. Ön is, uram. Olyan információim vannak, ami önnek is fontos lehet.
Adalmus idegesnek tűnik, ami engem is feszültté tesz. Kadran rám pillant, mire vállat vonok. A rossz előérzetem nem csillapodik. Ha most keresett fel minket, komoly dologról lehet szó. A csomagokat Alfredra bízom, majd a könyvtárba indulunk. Jobb minél előbb túlesni az egészen.
- Az elmúlt napokban kisebb kutatást végeztem Kadrannal kapcsolatban - kezd bele a boszorkány.
- És jutott valamire? - fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt. Még jó, hogy a mi szívünk nem ver, különben biztos ideges iramot diktálna.
- Ami azt illeti, nagyon is. - Egy könyvet nyújt felém, majd Kadran felé fordul. Bőrkötétes, régi kötet, de szép állapotban van. Kinyitom, majd olvasni kezdem, de fél füllel hallgatom a boszorkányt. A könyv egy boszorkánycsalád története tele családfákkal és hasonlókkal. A sejtésem kezd beigazolódni. - Nyilvánvalóan semmire sem emlékszel az emberi életedből, gyermekkorodból pedig főleg nem. Bevallom, voltak sejtéseim, de mégsem állhattam elő velük bizonyíték nélkül, most viszont... mintha anyádat látnám magam előtt… - mosolyodik el halványan. Akaratlanul megremegek. Csak nem… De nem hasonlítanak egymásra.
- Ugye nem maga...
- Nem. Nem én vagyok az apád. De jól ismertem anyádat, sőt mi több... a menyasszonyom volt... mikor megismerkedtünk, te talán három éves lehettél... a kovenje száműzte őt, miután egy ember férfi megbecstelenítette, és teherbe ejtette. A skót felföldekről egészen idáig űzték, sehol sem lelt menedékre, míg el nem érte London szűk utcáit.
- Dorian Benedict Bishop… - közlöm Kadran valódi nevét, amit végre megtaláltam. Felmorranok. Nemesi név. Bishop… Egy elég ősi boszorkánycsalád, amelynek gyökerei a középkor elejéig nyúlnak vissza.
- Ez volt a neve... a Kadran nevet nyilván azután kapta, hogy az anyját lemészárolták, ő pedig eltűnt... hosszú ideig kerestem, de hiába... aztán végül kénytelen voltam feladni a keresést...
- Ha igaz is... és valóban a halott kedvese fia vagyok... vagyis voltam. Az a fiú meghalt, mikor elszakították az anyjától! - lép hátrébb Kadran, mikor Adalmus közeledik hozzá. Azonmód készenlétbe helyezem magam, ha bármi gond lenne. - Mi a célja ezzel az egésszel?
- Számomra megnyugvás, részben. Számodra pedig nagy segítség. Sajnálom, ha esetleg megrémítettelek, vagy felzaklattalak ezzel a hírrel, de ahhoz, hogy tanítani és képezni tudjalak, tudnom kell, hogy ki vagy. Nem dédelgetek hiú reményt, nem számítok semmiféle kapcsolatra kettőnk közt. De most, hogy tudom ki vagy, már átadhatom ezt - nyújt felé egy dobozkát.
Kadran elveszi, majd forgatni kezdi. Fura doboz, nincs rajta kulcslyuk, sem semmilyen zárszerkezet. Mágikus holmi, amit sejtem, hogy kéne kinyitni. De Kadran is hamar rájön.
- Nincs rajta kulcslyuk. - Ahogy a tetejére teszi tenyerét, hirtelen kinyílik. Kiveszi, ami benne van. - Mi ez? - forgatja kezében a fém karikát.
- A családod öröksége. Ez a karperec egy pajzs, ami megvédi a viselőj ét. - Felveszi, mire fekete színű anyag kezdi beborítani. Kadran pánikolni kezd, de Adalmus leinti. - Nyugalom, kölyök! - A szurokszerű anyag megszilárdul, és ruhává válik.. Éjfekete bőrcsizma, nadrág, csuklyás kabát és kesztyűk. - Logikus, elvégre vámpír lettél… - vizsgálgatja Adalmus. - Fényvédelem. A karperec azt adja a viselőjének, amire szüksége van. Ezzel bátran kimehetsz nappal is, nem esik bántódásod.
Kadran felém fordul, nekem pedig egyáltalán nem tetszik ez az egész. Ahogy látom, őt is meglepi a dolog, de engem annyira nem. A boszorkányok és mágusok gyakran használnak védőöltözéket, hogy megvédjék magukat mindenféle ártalom ellen. Nem először látok ilyesmit, de nem is utoljára.
Összehúzom a szemem, és érzem, hogy a vérem forrni kezd az ereimben. Leteszem a könyvet, majd nemes egyszerűséggel Adalmushoz sétálok és torkon ragadom. Nem is gondolkodom, amikor cselekszem, csak azt érzem, ki akarom tekerni ennek a féregnek a nyakát, miközben felemelem a földtől. Meg sem szorítom, de élvezettel látom, hogy Adalmus riadtan néz rám, a kezemhez kap, mintha azt hinné, van esélye ellenem. Arcom eltorzul, ahogy ajkaim vigyorra húzódnak.
- Darien! - hallom meg Kadran kétségbeesett hangját, ahogy odarohan hozzám és megpróbálja lefejteni az ujjaimat Adalmus nyakáról. - Darien, engedd el! Még megfojtod!
- Talán az lenne a legjobb – morgom dühösen. - Mégis hogy merészel neked adni ilyesmit? Boszorkányholmi! El kéne égetni vele együtt!
- Darien! - Kadran már kiabál, de nem hallgatok rá. - Alfred! Gyere, segíts! A mester… megőrült!
- Miért nem használod a mágiád, boszorkány? - kérdem kíváncsian, ajkaim még mindig mosolyra húzva. Érzem, hogy a szemfogaim is kezdenek megnőni. Szét akarom tépni! - Csak nem félsz?
Tűz talál el, fáj, de nem éget meg, ám elengedem a boszorkányt, aki hörögve a torkát tapogatva kúszik arrébb. Kadranra nézek, aki döbbenten és rémülten mered rám. A kezei még mindig lángolnak, de a lángok hamar kialszanak. De nem lépek oda hozzá, tudom, hogy csak meg akarta védeni a tanárát és engem is. Adalmus úgy mered rám, mint aki számított a reakciómra, mert nem mond semmit. Csak feltápászkodik, majd elsiet. Lassan kezdek megnyugodni, mikor lépteket hallok és megjelenik Alfred. Az arcán felismerés csillan, ahogy hozzám lép és megráz.
- Lordom, minden rendben? - kérdi aggodalmas hangon. - Lord Whitecraft?
- Igen… azt hiszem… - felelem tétován, majd Kadranra pillantok. - Vidd fel Kadrant! Pihennie kell.
- De én… - ellenkezne Kadran, de rávillantom a tekintetem. Egyből elhallgat.
- Felmész, és lefekszel! - dörrenek rá. - Ez parancs!
- Ahogy akarja – suttogja halk, rémült hangon.
Megvárom, míg kimennek, majd lerogyok az egyik közeli székre. Régen volt már, hogy egy boszorkányholmi így felidegesített. Kadranra is a frászt hoztam, halálra rémítettem, ami mulatságos, hiszen már halott. Kadran nem akart bántani, de én képes lettem volna megölni Adalmust. Hiába, a boszorkányok iránti gyűlöletemet nem tudom semmissé tenni. Pedig nem akartam, hogy így legyen. Egyszerűen felingerelt az, amiket Adalmus mondott, amit én olvastam és a ruha… Tudom, hogy Kadrannak joga van megtartani, de nem akarom látni. De el nem vehetem tőle. Valamit tennem kell, vagy egyszer Kadrant is bántani fogom. Ha Kadran ezek után inkább boszorkány lenne, meg is érteném. Hiszen ki akar egy szörnyeteg mellett élni, aki bármikor bánthatja?
Alfred jó egy órával később jön vissza. Addig magamba roskadva ülök. Nem tesz fel kérdéseket, pontosan tudja, mi történt velem. Vérszomj, ami néha rájön a legépeszűbb vámpírra is. Egy poharat tart felém, megérzem a vér illatát.
- Ez segíteni fog – mondja, mire csak bólintok és engedelmesen iszok. - Kadran meg van rémülve, de egyébként semmi baja. Elmagyaráztam neki, mi lehetett az oka az egésznek. De saját magát hibáztatja a történtek miatt.
- Buta kölyök – sóhajtom. - Alszik?
- Elméletileg – válaszol Alfred. - De nem tudhatom. Az biztos, hogy össze van zavarodva.
- Majd beszélek vele, ha feljön a hold – nézek Alfredre, aki bólint. - Sok minden történt az utóbbi napokban, talán az is hozzájárult az egészhez.
Alfred kérdőn néz rám, mire röviden beszámolok neki a birtokon történtekről. Arról azonban, hogy mi történt köztem és Kadran között, mélyen hallgatok. Alfrednek nem tetszik, hogy Kadran élve hagyta a vadászt és a gyereket, de én tudom, hogy nem akart vele rosszat. Ha még azt is megtudná, hogy összefeküdtem a tanítványommal, hetekig hallgatnám, hogy mégis mit képzeltünk magunkról. Néha úgy érzem, Alfred túlságosan is anyáskodó, ami sokszor meglehetősen terhes tud lenni.
- Félig boszorkány, félig vámpír, de leginkább még mindig túlságosan is ember – fújtat Alfred, mintha ő nem lenne félvér. - Több esze is lehetett volna ennél. A kölyök egyszer felnő, és rá fog vadászni. Olyan lesz, mint az apja.
- Lehetséges, de én sem lettem volna képes elharapni a nyakát. Tudod, hogy elvből nem ölök gyereket – szólalok meg, majd hallgatózni kezdek. Kadran az ajtó előtt áll, és szerintem pontosan tudja, hogy tudom. - Gyere be! - szólok ki.
Nyílik az ajtó, majd Kadran lép be rajta. Arcán bűntudat és félelem keveréke játszik, amitől nem dobogó szívem is összeszorul. Alfred rosszallóan csóválja a fejét, miközben Kadran óvatos, lassú léptekkel sétál felénk. Olyan, mint egy gyerek, aki tudja, hogy rosszat csinált, de nem a büntetéstől fél. Olyan gyámoltalannak tűnik, holott képes lenne puszta kézzel letépni egy ember karját, vagy lángba borítani egy házat. De most csak egy rémült kölyökre hasonlít.
Intek neki, mire bátortalanul helyet foglal az egyik széken, de a fejét is lehajtja. Mintha nem merne a szemembe nézni. Tőlem fél, pont úgy, mint az elején. Ezért csak magamat okolhatom.
- Nem foglak megenni – mondom halkan. - Nézz rám! Kadran, nézz rám!
Lassan rám emeli azokat a gyönyörű szemeit, amik most tele vannak rettegéssel. Összehúzza magát, ahogy megmozdulok a széken.
- Nem akartam a frászt hozni rád – kezdem, miközben intek Alfrednek, hozzon neki inni. Alfred hang nélkül távozik, hogy szinte pillantokkal később egy másik pohár vérrel térjen vissza. - Idd ki! - utasítom.
Kadran remegő kezébe veszi a poharat, majd lassan ledönti a tartalmát. Várok, míg az utolsó korty is el nem tűnik a torkában. Addig van időm összeszedni a gondolataimat. Nem tudom, Alfred mit mondott neki pontosan, nem fogom megkérdezni.
- Sajnálom, hogy ilyen állapotban kellett látnod – mondom egyszerűen. - Túlreagáltam a dolgokat, és olyasmit tettem, ami nem helyes. De nem ellened irányult, sem Adalmus iránt. Elvesztettem az önuralmamat, ezért akartam, hogy Alfred kivigyen innen.
- A ruha miatt volt – suttogja halkan Kadran. - Alfred elmondta. Ha… ha ez ilyen sok… problémát okoz én… visszaadom Adalmus mesternek…
- Adod a halált! - förmedek rá, mire összerezzen. - Sosem fosztanálak meg a jogos örökségedtől, de a boszorkányholmik felingerelnek. Az meg különösen, hogy Adalmus mindössze bűntudatból adta neked. A szüleid neked szánták, jogodban van megtartani és viselni is.
- De ha… ha csak… - Kadran rám néz, és látom, hogy viaskodik önmagával. - Ha… ha fájdalmat okoz önnek, Mester…
- Nagyobb fájdalmat okozna, ha elvenném tőled – mondom komolyan. - Használd okosan! Még a hasznodra lehet.
- Mester… - mondja halkan Kadran, mire a fejem rázom. - Én… nem is tudom…
- Ne köszönd meg! - mondom határozott hangon. - A ruha mindkettőnk védelmét szolgálja. Most menj, pihend ki magad! Még sok dolgunk lesz az éjszaka. Neked vadásznod kell, nekem meg el kell téged kísérnem. Ami a ruhát illeti, majd megpróbálok nem boszorkányholmiként gondolni rá. És azt hiszem, magyarázattal tartozom Adalmusnak is.
Kadran bólint, majd elvonul. Intek Alfrednek, hogy ő is menjen. Szeretnék egyedül maradni. Ma nem megyek fel Kadranhoz, azt hiszem, mindkettőnknek össze kell szednie a gondolatait. Még egyszer nem történhet ilyesmi, nem jöhetek ki újra a sodromból egy ruha, vagy egy személy miatt. De amit Kadran nem tud, hogy a ruha nagyon emlékeztet engem azokra, amit azok a boszorkányok viseltek, akik megölték a családomat. Igaz, nem pont ugyanúgy néztek ki a gönceik, de hasonlítottak. De nem Bishopnak hívták őket, ebben biztos vagyok, bár a fene tudja, nem oldalági rokonai voltak-e annak a családnak. A boszorkánycsaládok legalább olyan szerteágazóak tudnak lenni, mint a miéink. Talán ideje lenne egy kis nyomozást folytatnom, és már tudom is, ki a legalkalmasabb személy rá. Bár nem bízom az emberekben, de vannak köztük olyanok, akik feltűnés nélkül tudnak cselekedni. Az egyik ilyen egy David Caldran nevű férfi, azelőtt mestertolvaj volt, míg egyszer nem engem próbált meglopni. Olyan helyre is be tud jutni, ahová más nem és ami a fő, hűséges hozzám. Még aznap levelet írok neki, amit egy lepecsételt borítékban az asztalon hagyok. Alfred tudni fogja, mit tegyen vele. Kadran meg jobb, ha még nem tud semmit, bár nem tudom, okos dolog-e titokban tartani előtte ilyesmit. De ha elmondom neki, talán azt fogja hinni, nem bízom benne. De ha eltitkolom, akkor meg azt, hogy a háta mögött cselekszem. De tudni akarom, hogy azok a boszorkányok és a Bishopok milyen kapcsolatban álltak egymással.
~*~
Eljön az éjjel, mi pedig portyára indulunk. Kadran nem viseli a ruhát, amit Adalmustól kapott, valószínűleg miattam. Pedig próbálnám magam visszafogni. Én sem értem, mi jött rám.
- Nem viseled – mondom ki a nyilvánvalót, miközben egy középkorú férfit követünk. Erős testalkatú, egészséges. Kadran már elbírna vele.
- Miattad – válaszolja. - Nem akarlak feszélyezni.
- Nem igazán a ruha miatt volt – vallom be, majd megtorpanok. A férfi továbbmegy, de nem lesz nehéz beérni. - Valamit el kell mondanom.
Kadran kérdőn néz rám, de látom, hogy fél szemmel a prédát nézi. Csettintek néhányat az arca előtt az ujjaimmal, mire végre rám figyel.
- A szüleimet boszorkányok ölték meg – közlöm egyszerűen, mire Kadran nyel egyet. - A ruhájuk pedig hasonlított a tiédre. Nem volt pontosan olyan, de nagyon hasonló. Csak sejtem, de nem vagyok biztos benne, hogy talán kapcsolatban állhattak anyád családjával. Néhány boszorkánycsalád igen hatalomvágyó és semmitől sem riadnak vissza. Persze, ez csak feltevés, az sem biztos, hogy a rokonaid voltak.
- Ki akarod deríteni – mondja ki a nyilvánvalót, mire bólintok.
- Már felkértem valakit – válaszolom, mire összehúzza a szemét, és keresztbe fonja két karját a mellkasa előtt. - Tudom, hogy szólnom kellett volna előtte, de most szólok. Nem akarok a hátad mögött cselekedni, és ennek semmi köze hozzád. Nem a személyes bosszú vezérel, de szeretném kideríteni, mi köze a családodnak a szüleim gyilkosához. Ha van egyáltalán bármi kapcsolat.
- És ha van? - kérdi egyenesen a szemembe nézve. - Akkor megölöd őket? Aztán engem is?
- Nem – rázom a fejem. - A szüleim halottak, a testvérem halott, a gyilkosaik is. De idegesít a ruhád, és nem bírom kiverni a fejemből, hogy már láttam valahol nagyon hasonlót. Csak bizonyosságot akarok szerezni, ez minden. De ok nélkül nem ölök, ezt már tudhatnád. Szándékosan sosem okoznék neked fájdalmat akkor sem, ha nem ismered anyád családját. Akkor sem, ha úgy döntesz, őket választod helyettem. A te életed, a te döntésed, amit maximálisan tiszteletben fogok tartani, rendben?
Sóhajt egyet, majd bólint. De úgy érzem, hogy most nem bízik meg bennem maradéktalanul. Van is rá oka, de nem akarom tovább húzni az idegeit. Sok minden történt, így inkább tovább indulunk, remélve, hogy egy kis vadászat majd kitisztítja mindkettőnk fejét.
|
| Sado-chan | 2022. 04. 27. 22:14:23 | #36173 |
Karakter: Kadran, az áruló
Megjegyzés: mesteremnek
Drága mesterem...
Sosem hittem volna, hogy valaha ilyen közel kerülök majd hozzá, hogy ajkai a nyakamon táncolnak majd, míg én a nyakába karolva kapaszkodok belé... sosem hittem volna, hogy megérdemlem a szeretetét... de olyan jó... nem akarom elveszíteni őt
Csak mosolyog a válaszomat hallva, majd nyelve hegyével simít végig a nyakamon. Újabb nyögés bukik ki belőlem. Meg sem próbálom visszafogni a hangom, látom, mennyire élvezi... mennyire beindítja. Egyik kezével átkarolja a derekam, majd újra a nyakamra tapad, nem ereszt, csak újra és újra végig csókol, majd a nyakamba harap
- Mes… mester… - lehelem halkan. - Én…
- Csak nem jól érzed magad? - kérdi mosolyogva, ahogy az ölében fészkelődök. Éledező ágyékom a hasának nyomódik, ezt ő is érzi - Ó, úgy érzem, odalenn is megmozdultál – csókot nyom a vállamra, amitől kellemes borzongás jár át- Ezzel kezdenünk kell valamit, kicsi Kadran.
Mielőtt reagálhatnék simogatni kezd, végig az oldalamon, a combomon, majd a lábaim közé csúszik a keze. Beleborzongok, ahogy végig simít rajta. A gazdám sosem ért így hozzám, egyetlen kedves simogatást se, egyetlen egyszer sem... csak az ágyhoz nyomott, majd minden finomkodás nélkül magáévá tett. Néha kikötözött, volt, hogy korbáccsal vert, vagy ivott a véremből... csak egy tárgy voltam a szemében...
- Jólesik, szépségem? - kérdi incselkedve
- I… igen… mester… - nyögöm akadozva, ahogy újra végig simít rajta - Annyira… jó érzés…
- Akkor fokozzuk kicsit, jó? - súgja búgó hangon, majd munkához lát rajtam. Szorosan kapaszkodok belé, próbálok ellazulni, de mindez olyan új még... minden egyes csókja, minden érintése csak még inkább felizgat.
A Hátamon pihenő keze egyre lejjebb csúszik, majd térdre állít, és markolászni kezd. Ez meglep, de egyáltalán nem mondanám, hogy nem tetszik. Ismerős érzés, de valahogy mégsem. Az ő mozdulatai beindítanak, míg a gazdámé csak fájdalmat okozott.
Önkéntelenül is mozogni kezd a csípőm, ahogy tovább kényeztet. Újra megcsókol, én pedig mohón viszonzom. Vállairól lassan csúsztatom felfelé a kezeim, nyakát, majd arcát kezdem simogatni, de hirtelen elszakad tőlem
- Állj fel! - utasít határozottan. Csak pislogok, nem igazán értem, mit tervez, de deszem, amire utasít. A lábaim remegnek, de próbálom össze szedni magam- Ne félj, nem foglak bántani, inkább élvezni fogod. Támaszkodj meg mögöttem a falban!
Megtámaszkodok, ő pedig elhelyezkedik előttem. Már kezdem sejteni, mire készül, de ettől még inkább zavarban érzem magam. Újra a kezébe veszi, majd egy kis játék után nyelve hegyével kezdi simogatni. Az egész testem bele remeg, annyira új, hogy nem is igazán tudom, hogy reagáljak rá. Lassan egyre többet vesz a szájába, én pedig akármennyire próbálok, nem tudok nyugton maradni. Akaratlanul is mozogni kezdek, de nem úgy tűnik, mint aki neheztelne ezért
- Mes… ter… - nyöszörgöm, mikor munkához lát rajtam - Még… akarom… Kérem… könyörgöm… Még…
Nem próbálom visszafogni magam. Most először végre én is élvezem egy férfi érintését, most először nem csak egy eszköz vagyok. Egyenrangú fél... ez még inkább beindít... a gondolat, hogy őt nem a fájdalmam és a könnyeim, hanem a nyögéseim teszik boldoggá...
Ujjai érzékeny területre tévednek, ez meglep, de nem mondanám, hogy nem élvezem. Bármit is tesz velem, nem ellenkezem... azt akarom, hogy birtokba vegyen, mindenhol, mindenhogy...
Körözni kezd az ujjaival, de csak kívülről, lassú mozdulatokkal. Ha így folytatja nem fogom sokáig bírni...
A lábaim egyre jobban remegnek, egyre gyorsabban mozgatom a csípőm, míg végül már nem bírom tovább. Egy hangos nyögéssel megyek el. Biztosan tart, máskülönben a nyakába borulnék, de így végül az ölében kötök ki, miután kifújtam magam. Az arcomat vizslatja, ahogy én az övét. Érzem, hogy a történtek őt is épp úgy feligzatták, de úgy érzem, mozdulni is alig bírok. Az ölébe ültet, én pedig magamhoz húzom és megcsókolom. Érzem az ízét, de nem érdekel...
Végül elszakadunk egymástól, majd az ölébe fészkelem magam
- Látom, jól érzed magad – súgja halkan, én pedig bele borzongok
- Köszönöm… - pillantok fel rá. Fogalmam sincs, mit mondhatnék...
- Nincs mit megköszönnöd, Kadran – kezdi simogatni a hátam - Én is akartam, és tudom, hogy vágytál rá, hogy megérintsenek. De sosem okoznék neked fájdalmat. A többire ráérünk még később is.
Csak bólintok, bár reménykedem benne, hogy lesz folytatás... azt akarom, hogy ő is élvezze...hogy neki is jusson a kényeztetésből
- Lassan ki kéne szállnunk. Kihűl a víz – jegyzi meg. Csalódottan mordulok fel, mire finoman a fülembe harap. Felnyögök, és próbálom kiszabadítani magam, de nem ereszt - Ne morogj, édesem, a szobában még folytathatjuk, amit elkezdtünk.
- Mester… - pislogok elpirulva. Ezek szerint akkor mégis folytatni akarja?
Megmosakszunk, majd kiszállunk és gyors törölközés után vissza térünk a szobába. Az ágy bevetve vár minket. Igaz is... nem vagyunk egyedül... de akkor, vajon mennyit hallottak az előbbiből?!
Inkább elhessegetem a gondolatot, és bebújok az ágyba. A mester is csatlakozik, majd átölel és magához húz. Hozzá bújok, ő viszont felpattan és maga alá ránt. Csak pislogok, vajon mire készül? Fölém hajol és megcsókol, lágyan, érzékien, miközben szabad kezével simogatni kezd. Ujjai végig barangolnak, a nyakamon, mellkasomon, majd újabb érzékeny pontot találnak. Belenyögök a csókba, ahogy a mellbimbókkal kezd játszani. Úgy tűnik nincs vége...
Lassan kezdem simogatni az oldalát, de megfogja a kezem, majd a tenyerembe nyom egy csókot. Tekintete kiismerhetetlen, sosem láttam még ilyennek...
- Szeretlek – suttogja halkan. Döbbenten pislogok rá - Szeretlek, Kadran.
Soha, senki nem mondta még ezt nekem... meg merem kockáztatni, hogy életemben sem... annyira idegen, annyira hihetetlen ezt a szót hallani. Szeretlek... és ő kimondta. És ha ezt mondta, valószínűleg komolyan is gondolja...
Érzem, hogy könnybe lábad a szemem, de ez most más... ezek örömkönnyek. Elmosolyodok és felé hajolok, hogy megcsókolhassam. Képtelen vagyok megszólalni, de azt hiszem, nem is kell. Viszonozza a csókot szorosan ölelve magához. Nem láttam még ilyen boldognak
- drága mesterem...- túrok a hajába, mikor elszakadunk egymástól
- Darien...a nevem Darien, nem akarom, hogy csak a mestert lásd bennem...
- sosem csak a mestert láttam...- simítok végig az arcán- a világom közepe, és a legjobb dolog, ami velem történhetett...-erre végre elmosolyodik. Olyan gyönyörű a mosolya!
Arcáról a nyakára csúsztatom a kezeim, majd a vállaira, hogy aztán lassan felfedezve bebarangoljam minden porcikáját. Nem mozdul, csak figyel, élvezi a simogatást, míg én benne gyönyörködöm. Meseszép, akár egy márványszobor...
- Kadran... tudom, azt mondtam, hogy nem akarom elsietni, de...- felnyög, ahogy ujjaim elérik éledező tagját. Érzem, hogy elvörösödök, de tetszik, amit találtam. Most én akarom őt kényeztetni, viszonozni amit kaptam. Lassan köré fonom az ujjaim. Ez a része kevésbé idegen, nem egyszer kellett a gazdámat kézzel, vagy akár szájjal kielégítenem, de sosem tudtam elképzelni, hogy pontosan milyen érzés... most viszont csak még inkább felizgat elégedett arcának látványa. A nyakamba temeti az arcát, forró lélegzetébe bele borzongok. Hosszú percekig kényeztetem, majd a hátam alá csúsztatja a karját és az ölébe ránt
- Darien...- nyögöm meglepetten. Mire készül? Térdre állít, majd újra a fenekemre markol. Azt hiszem sejtem, mit akar...
Visszatérek a kényeztetéshez, míg ő újra felfedezi a dombokat. Szabad kezemmel a hajába túrok és újra ajkaira tapadok
- De felbátorodtál...- nyögi két csók közt
- Talán... nem tetszik?- harapok finoman az ajkába, mire felmordul
- Egy szóval sem mondtam- minden előjel nélkül veszi birtokba a legérzékenyebb pontomat, majd kezdi ingerelni. Beleborzongok. Újra ott kezd körözni, majd egy idő után lassan becsúsztatja az egyik ujját. Belenyögök a csókba. Nem ereszt, inkább lassan mozgatni kezdi az ujját. Ez jó...- lazíts, kicsim...- a vállára hajtom a fejem, és csak élvezem a munkáját. Először csak egy, majd lassan két, majd három ujját csúsztatja be. Behunyom a szemem és igyekszem minden izmomat ellazítani. Végül kihúzza az ujjait. Keletlenül nyögök fel.- nyugalom, kicsim... még nincs vége- csókol a nyakamba, majd lassan belém csúszik. Kéjes borzongás jár át, ahogy egyre mélyebbre csúszik. Nem hittem volna, hogy lehet így is... olyan jó...
Magam alá húzom a lábaim, majd lassan mozogni kezdek rajta. Látom rajta, hogy ő is élvezi. Az ő légzése is felgyorsul, elégedett nyögésekkel biztat, én pedig egyre gyorsabban kezdek mozogni rajta. Átkarolja a derekam és szorosan tart, míg én a vállaiba kapaszkodva hintázok az ölében. Hirtelen felpattan és maga alá ránt. A hátamra fektet, így ő kerül fölém. A fejem mellett támasztja meg magát, majd egy lopott csók után átveszi az irányítást. Azt hiszem, jobban tetszik így, hogy ő vezet... lassú, mély lökésekkel mozog bennem, én pedig behunyt szemekkel, a lepedőt markolászva élvezem a helyzetet...
- Kadran...- nyögi zihálva, mozdulatai pedig egyre gyorsabbak és erőteljesebbek. Közel jár már, ahogy én is. Átkarolom a vállait és magamhoz húzom. Még egy erőteljes döfés, és egy mély nyögés kíséretében roskad rám. Nekem sem kell több, hogy a végére érjek
Hosszú percekig csak fekszünk. Erőtlenül csúsztatom rá a karjaim, hogy átölelhessem és a hátát simogathassam. Megtettük... Alfred tajtékzana, ha megtudná... de most valahogy ez sem tudja elrontani a kedvem
- Csak nem bírtuk ki...- mosolyodik el Darien, mikor erőt véve magán felegyenesedik. Óvatosan kicsúszik belőlem, majd mellén fekszik és átölel. Én csak erőtlenül nyöszörgök. - jól vagy, kicsim?
- Igen... csak ez... teljesen más volt, mind amit a gazdám tett velem... azt hittem, csak fájdalmas tud lenni...
- Az erőszak, és a szeretkezés két külön dolog- csókol meg lágyan- ez is egy újabb ok, amiért sajnálom, hogy nem emberként találtam rád...
- Van egy olyan sejtésem, hogy emberként sem lehetett sok jóban részem... de nem számít. Úgysem emlékszem rá- vonok vállat mosolyogva.
- Örülök, hogy így gondolod- simít végig az arcomon- és hogy végre valóban boldognak láthatlak... viszont lassan ideje tényleg nyugovóra térnünk...-húzza ránk a takarót- este még vár ránk pár feladat, mielőtt hazaindulunk...
- Szép álmokat...- súgom félálomban. Nem kell kétszer mondani, az események kellőképpen kimerítettek ahhoz, hogy szinte azonnal elnyomjon az álom...
.oOo.
Sötétedéskor ébredünk. Darien lágy simogatásokkal kelteget...azt hiszem, ezt meg tudnám szokni... tényleg, vajon otthon is alhatunk majd együtt?
- ébresztő álomszuszék- csókol a nyakamba, mikor végre a szemeimet is kinyitom. Csak egy mosollyal válaszolok- ideje felkelnünk. Erre csak nyújtózkodni kezdek, majd lassan kikászálódok az ágyból. Még érzem a reggeli történések nyomait magamon, de nem mondanám, hogy fáj... inkább csak amolyan jóleső bizsergés árad szét bennem. Gyors mosakodás, majd öltözünk, és irány a könyvtár. A háziak közül valamennyien ott vannak már, csak ránk várnak. Mikor belépünk az ajtón mindenki felkapja fejét
- Lordom- biccent Jacob, mikor Darien elfoglalja a székét- itt a közelben élő és tevékenykedő vámpír- és boszorkányvadászok listája, ahogy kérte- elveszi tőle a füzetet, majd figyelmesen áttanulmányozza
- Köszönöm, Jacob. Mint annak közületek is sokan szemtanúi voltak, a tegnap este folyamán egy vámpírvadász és a fia behatolt a birtokra, azzal a céllal, hogy végezzenek velem. Ezen a birtokon eddig nem volt példa ilyesfajta támadásra, ezért az alapvető biztonsági intézkedéseken kívül nem volt szükség erősebb védelemre. Sajnos, mivel mindkét támadó élve hagyta el a birtokot, számíthatunk ezek után is támadásokra- szégyenkezve húzom össze magam. Az én hibám. De egyszerűen képtelen voltam megtenni... képtelen voltam árvává tenni azt a gyereket... képtelen voltam arra a sorsra ítélni őt, ami nekem is jutott- bár a vadász elvesztette az összes tudását és emlékét, a fia ettől függetlenül veszélyt jelenthet még ránk. Riaszthat más vadászokat, de akár ő maga is vissza térhet egy napon, ezért résen kell lennünk...
- Engedelmével, uram...- szól közbe az egyik férfi- az öcséimmel leltárba vettük a birtokon található fegyver- és lőszer készletet. Elegendő készletünk van a személyzet és a birtok védelméhez
- Nagyszerű. Kezdetnek megteszi, de attól tartok, önmagában kevés lesz. A fiú látta Kadrant mágiahasználat közben, így nagy eséllyel hívhatnak boszorkányvadászokat segítségül. Nem tudjuk, hányan jönnek
- De hisze azok csak emberek!- hallatszik a tömegből
- éppen ezért kell felkészülnünk minden eshetőségre!
Végül sikerül lecsillapítani a kedélyeket. A mesterem védő falat húz a birtok köré, én pedig segítek a fiúknak felállítani a csapdákat. Jóval lassabban haladunk, mint terveztük, így már hajnalodik, mire mindennel elkészülünk. Alfred a fogaton ülve vár ránk, hogy haza vigyen minket
- Még épp időben!- mordul fel, mikor megérkezünk- így is már bőven fent lesz a nap, mire haza érünk...
Otthon egy belső, fedett részen áll meg a kocsi, így a gyenge szűrt fény már nem árthat nekünk. A csomagomat szorongatva szállok ki a járműből, és legnagyobb meglepetésemre Adalmus mester fogad minket
- Üdv, Kadran... Lord Whitecraft... Alfred úgy értesített, hogy az éjféli órákban érkeznek, remélem nem történt nagy baj
- Semmi, ami magát is érintené- sóhajtja Darien
- Ennek örülök. Ha kipakoltak, kérem, jöjjenek a könyvtárba. Ön is, uram. Olyan információim vannak, ami önnek is fontos lehet- mintha ideges lenne... ez nem vall rá... Darienre pillantok, de ő csak felvont szemöldökkel biccent. Nem tetszik ez nekem...
- Az elmúlt napokban kisebb kutatást végeztem Kadrannal kapcsolatban- kezd bele a boszorkány
- És jutott valamire?- fonja össze a karjait
- Ami azt illeti, nagyon is- egy könyvet nyújt át a mesternek, majd felém fordul
- Nyilvánvalóan semmire sem emlékszel az emberi életedből, gyermekkorodból pedig főleg nem. Bevallom, voltak sejtéseim, de mégsem állhattam elő velük bizonyíték nélkül, most viszont... mintha anyádat látnám magam előtt...- mosolyodik el halványan. Én csak kikerekedett szemekkel meredek rá
- Ugye nem maga...
- Nem. Nem én vagyok az apád. De jól ismertem anyádat, sőt mi több... a menyasszonyom volt... mikor megismerkedtünk, te talán 3 éves lehettél... a kovenje száműzte őt, miután egy ember férfi megbecstelenítette, és teherbe ejtette. A skót felföldekről egészen idáig űzték, sehol sem lelt menedékre, míg el nem érte London szűk utcáit...
- Dorian Benedict Bishop...- hallom Darien hangját, ahogy a könyvet tanulmányozva felmorran
- Ez volt a neve... a Kadran nevet nyilván azután kapta, hogy az anyját lemészárolták, ő pedig eltűnt... hosszú ideig kerestem, de hiába... aztán végül kénytelen voltam feladni a keresést...
- Ha igaz is... és valóban a halott kedvese fia vagyok... vagyis voltam. Az a fiú meghalt, mikor elszakították az anyjától!- lépek hátrébb, mikor közeledni kezd felém- mi a célja ezzel az egésszel?
- Számomra megnyugvás, részben. Számodra pedig nagy segítség. Sajnálom, ha esetleg megrémítettelek, vagy felzaklattalak ezzel a hírrel, de ahhoz, hogy tanítani és képezni tudjalak, tudnom kell, hogy ki vagy. Nem dédelgetek hiú reményt, nem számítok semmiféle kapcsolatra kettőnk közt. De most, hogy tudom ki vagy, már átadhatom ezt- nyújt felém egy dobozkát- elveszem tőle, majd forgatni kezdem
- nincs rajta kulcslyuk- ahogy a tetejére teszem a tenyerem hirtelen kinyílik. Kiveszem ami benne van.- mi ez?- forgatom a fém karikát
- a családod öröksége. Ez a karperec egy pajzs, ami megvédi a viselőjét- felveszem. Fekete szurok szerű anyag kezd elborítani- nyugalom, kölyök!- csitítgat, mikor rémülten kezdek forgolódni. A szurok végül megszilárdul, és éjfekete ruhaként ölt testet rajtam. Éjfekete bőrcsizma, nadrág, csuklyás kabát és kesztyűk- logikus, elvégre vámpír lettél...- vizsgálgat Adalmus- fényvédelem. A karperec azt adja a viselőjének, amire szüksége van...ezzel bátran kimehetsz nappal is, nem esik bántódásod...
Darien felé fordulok. Szemmel láthatóan nem tetszik neki a dolog... én viszont nem tudom, mit gondoljak...az egyik mesterem a kedvesem, a másik a mostohám, és nem igazán szívlelik egymást... a szívem Darienhez húz, de Adalmus tudja, ki voltam...a kérdés az, hogy én akarom e egyáltalán tudni a válaszokat...
|
| Andro | 2022. 03. 11. 20:54:50 | #36154 |
Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (Kadranomnak)
Látom, hogy Kadrant eltalálj a karó, majd hirtelen vastag jég képződik körülötte, ami felfogja a fát. Már lassan meg sem lep, hogy képes mágiát is használni, de úgy tűnik, Matthew és a fia ledöbben a látottakra.
- Mi a picsa?… - szitkozódik Matthew, mikor Kadran széttöri a karót és ráveti magát.
Olyan gyorsan történik minden, hogy megakadályozni sincs időm. Kadran egész teste lángba borul, ahogy őrült dühvel ront a vadászra. Még az én szemeim is elkerekednek. A benne levő boszorkányvér keveredik a vámpír természetével, még erősebbé téve őt. Ha így tombol, egyszer komolyan megsérül ő is.
- Nehogy azt hidd, hogy akár csak egy ujjal is hozzá érhetsz! - hallom Kadran sziszegését, ami üvöltésnek hat. - Nem hagyom, hogy bántódása essen! - Matthew ruhája is lángra kap, én pedig döbbenten nézem. Nem mehetek közel, a tűz rám is hatna. De meg kell állítanom.
Kadran Matthew nyakát szorongatva vágja földhöz a férfit. Képes lenne megölni, látom a gyilkos vágyat a szemében.
- Apa! Ne! - sikít a gyerek, mire Kadran megtorpan.
A gyerekre néz, majd vissza a férfira és a két keze közé fogva a fejét kezd kántálni. A szavak ismeretlenek, de tudom, hogy ez mágia.
- Axii an G'arer... Axii et Gruul… - sziszegi halkan. Matthew felüvölt, majd a teste elernyed.
- Ez... mi volt? - kérdem döbbenten. Még sosem láttam ilyet, pedig láttam már pár boszorkányt és mágust.
- Kitöröltem a rólunk szóló emlékeit. A vámpírok létezéséről sem tud többé… - mondja Kadran, majd látom, hogy lassan kezd ismét önmaga lenni. Egészen félelmetes volt, ahogy kifordult önmagából. - Vidd haza apádat... és soha többé ne gyertek vissza! - fordul a fiú felé.
A lángok kialudtak, Kadran ruhájából alig maradt valami. Zavartan néz rám, és én magam sem igen tudom, mit kéne kezdenem a kialakult helyzettel. Megrázó, ijesztő és elborzasztó volt egyszerre. Átölelem Kadrant, hiszen ő nem tehet semmiről. Még nem képes uralni az erejét. Visszamegyünk a biztonságot nyújtó falak közé, de ahogy visszanézek, látom Matthew fiának szemében a gyűlöletet és bosszúvágyat. Ez a gyerek fel fog nőni, és ha felnő, veszélyes lesz. Előbb-utóbb végeznem kell vele, mielőtt olyan idős lesz, hogy utánunk jöhessen.
- Sajnálom... én… - hebegi zavartan Kadran, mikor újra a szobánkban vagyunk. - Engedetlen voltam, de... nem bírtam... nem hagyhattam, hogy baja essen... - mondja az ágyra rogyva. Egy szót sem szólok, hagyom, hogy befejezze. - A testem magától mozdult...úgy éreztem, nincs felette hatalmam...
Nem mondok semmit, csak magamhoz ölelem. A dolog engem is felzaklatott, de nem mutathatom ki, mert azzal csak megijeszteném. Így is meg van rémülve, még nem tudja uralni az erejét. Még fiatal, tapasztalatlan és félő, egy nap az ereje fogja őt uralni.
- Máskor ne légy ilyen felelőtlen – sóhajtok fel végül. - Erős vagy, nagyon is. De tapasztalatlan. A nyers erő és a mágia nem lesz mindig elég, habár ennyi idő alatt is rengeteget fejlődtél, ezt el kell ismernem. Matthew ügyes vadász volt, de nem a legerősebb. Félek, hogy nem lesz mindig ilyen szerencséd.
- Nem számít. Az életemet is odaadom, ha kell – néz a szemembe. Látom benne az elszántságot, ami tetszik. De Kadran valóban meggondolatlanul és túl hevesen reagált. Ez ellen tenni kell valamit. - Bármikor, gondolkodás nélkül!
Végigsimítok az arcán, nem érdekelve, hogy mindketten kormosak és koszosak vagyunk. Egy fürdő viszont jólesne. Éppen ideje lenne, már régen nem fürdőztem.
- Azt hiszem ránk fér egy fürdő – mosolyodok el halványan. - Volna kedved kipróbálni az a hatalmas kádat? Ketten is kényelmesen elférünk benne – közlöm, mire édesen elpirul. Olyan könnyen zavarba lehet hozni. - Nem kötelező persze, ha úgy érzed, sok lenne...
- Miért is ne – bólogat hevesen.
- Biztos?
- Persze... - mosolyodik el.
Intézkedem, hogy készítsenek nekünk fürdőt, mialatt Kadran megszabadul a ruháitól. Már láttam meztelenül, egyáltalán nem zavar a látvány. A teste arányos, szép és fehér bőrű. Semmi kivetnivaló nincs rajta. A vámpírok között egyébként sem divat a túlzott szégyenlősség. Nem vagyunk olyan prűdek, mint a halandók.
A kád a szomszéd szobában van, árad belőle a meleg és valóban hatalmas.
- Tényleg hatalmas – közli Kadran.
- Igen, az… - kezdek vetkőzni, majd bemászom a vízbe.
Kadran egy kicsit toporog, de végül csatlakozik. A kád két végében foglalunk helyet.
- Ne emészd magad... nem haragszom... csak aggódtam érted.
- Sajnálom… - mondja, mire közelebb húzódom és megcsókolom.
Nem utasít el, úgy tűnik, élvezi a dolgot, mert belém kapaszkodik. Hosszasan kóstolgatjuk egymást, majd hirtelen az ölembe rántom. Meglepetten pislog, miközben átkarolom a derekát, a testünk pedig egymásnak simul. Érzem, hogy meglepődik, de azt is, hogy egyáltalán nincs ellenére a dolog. Ahogy nekem sem. Lágyan simogatom, miközben lemosom róla a kormot. De amikor a mellkasához ér a kezem, megtorpanok. Alvadt vér van a bőrén. Ezek szerint a karó mégis kárt tett benne, akármilyen gyorsan is reagált.
- Mégiscsak megsebesített a karó – mosom le róla a vért. - Meg is ölhetett volna, ha a jég nem állítja meg. - A seb újra vérezni kezd, ahogy a víz letisztítja.
- Jól vagyok... - hebegi, miközben odahajolok, és nyalogatni kezdem a sebet. Kadran halkan felnyög, megborzong, de a hangja azt jelzi, hogy igencsak kedvére van a dolog. Engem is felkorbácsol az édes hang. Nem is kéretem magam, csókokkal borítom el a sebet és környékét. - Mester...- nyöszörgi, ahogy feljebb haladva elérem a nyakát. Olyan édes hang, olyan édes illat.
- Egy szavadba kerül, és abba hagyom… - búgom mély, érzéki hangon, bár sejtem a válaszát.
- Ne... ne hagyja abba…
Elmosolyodom az invitálásra, és végignyalok a nyakán, édes nyögést csalva ki belőle. Zene füleimnek ez a hang. Egyik kezemmel átölelem a derekát, miközben ő a vállamba kapaszkodik. Érzem, hogy apró körmeit a bőrömbe vájja, de nem törődöm vele. Lesz ez még durvább is. Újra végignyalok a nyakán, miközben szabad kezemmel az oldalán simítok végig. Kadran felsóhajt, úgy hallom, jólesik neki a kényeztetés. Apró csókokkal borítom be a bőrét, majd finoman a nyaka és a válla közötti puha bőrbe harapok és megszívom.
- Mes… mester… - leheli halkan. - Én…
- Csak nem jól érzed magad? - kérdem érdeklődve, de nem várom meg a válaszát. Úgyis érzem, hogy odalenn kezd valami nagyon dudorodni. - Ó, úgy érzem, odalenn is megmozdultál – csókolok a vállába, mire megremeg. - Ezzel kezdenünk kell valamit, kicsi Kadran.
Mielőtt reagálhatna, egyszerűen végigsimítok az oldalán, majd a víz alatt a csombján is, míg el nem érek már kissé ágaskodó, de még csupán félig merev hímvesszőjéhez. Ahogy hozzáérek, benne szakad a levegő, a teste megremeg, amikor végigsimítok rajta egészen a makkig.
- Jólesik, szépségem? - kérdem a füléhez hajolva, aprót harapva a fülcimpájába.
- I… igen… mester… - nyögi akadozva, ahogy megmozdul a kezemben. - Annyira… jó érzés…
- Akkor fokozzuk kicsit, jó? - súgom mély hangon, és kezem mozgásba lendül a farkán.
Finoman dolgozom, ő nem tudja magát visszafogni, mint én. Most kényeztetni akarom, mert valószínűleg nem volt része még ilyesmiben. Kétséges, hogy a Durant-család bármely tagja kedvesen bánt volna vele. Még emlékszem, hogy Lord Greyfox bálján milyen riadtan nézett velük farkasszemet. De most kiverem a három vámpírt a fejemből, és csak Kadranra koncentrálok. Csókokkal borítom el a vállát, nyakát, végignyalom és végigharapdálom a fülét, amit ő apró nyikkanásokkal viszonoz. Derekát tartó kezem a hátán jár fel-le, miközben a másik kezem lassú, szinte lusta mozdulatokkal játszadozik éledező férfiasságán, mely lassan kezd teljes árbócon állni. Kadran felnyög, ahogy szabad kezem egyre lejjebb téved ott hátul, majd arra kényszerítem, hogy feltérdeljen. A hátsójába markolok, mire halk, meglepett nyikkanás szakad ki belőle. Egyből az ajkaira tapadok, miközben feltérképezem a két kerek félgömböt ott altájon. A hímtagja már merev, de figyelek rá, hogy ne mehessen még el, pedig igencsak mozog a kezemben. A csípője előre-hátra jár, de gyanítom, hogy inkább ösztönösen. Két kezével még mindig a vállamat markolja, majd az egyik keze lassan felfelé csúszik a nyakamon és az arcomat kezdi simogatni. Megszakítom a csókot.
- Állj fel! - utasítom határozottan. Megszeppenve, félve néz rám, de lassan, kissé remegő térdekkel feláll. - Ne félj, nem foglak bántani, inkább élvezni fogod. Támaszkodj meg mögöttem a falban!
Teszi, ami mondok, miközben én a két lábam közé igazítom őt. A farka előttem meredezik, én pedig megfogom az egyik kezemmel, miközben a másik még mindig a hátsóját markolja. Kissé még ingerlem a farkát, majd lassú mozdulattal hajolok oda és végignyalintom a hegyét. A teste megrándul, és felnyög. Megint megnyalom a hegyét, majd lassú mozdulattal nyalom, csókolom végig az egész rúdját. A lélegzete kissé felgyorsul, érzem a vér áramlását az ereiben. Végül a számba engedem, lassan, szinte úgy mintha csak valami cukorkát szopogatnék. A teste megrándul, és szinte önkéntelenül löki előre magát.
- Mes… ter… - nyöszörgi, miközben szopni kezdem, egyre lejjebb és lejjebb engedve őt a torkomban. Tövig bekapom. - Még… akarom… Kérem… könyörgöm… Még…
Elégedettséggel tölt el a hangja. Egyik kezem még mindig a hátsóján jár, majd végigsimítok a két félgömb között, mire megrándul. Megtalálom a bejáratát, ott körözök, nem sietek. A szopásom, és az ő mozgásának ütemére dolgozom. De nem hatolok be hátul, ma nem. Most kényeztetést kap, de csak elöl. Szabad kezemmel a derekát fogom, hogy el ne essen, miközben ki-be tolja magát a számban. Hallom ziláló lélegzését, a szíve vad zakatolását, vére dübörgését. Otthagyom a fenekét, helyette a lábai közé simítok be, combjait, heréit kényeztetve, mire hangosan nyögni kezd. Tudom, hogy jólesik neki, hogy valószínűleg nem kapott sosem ilyesmit. Ideje, hogy megtapasztalja, mi az élvezet.
Érzem, hogy közel van, a mozgása felgyorsul, majd egy hatalmas nyögéssel élvez a számba. A lábai megrogynak, de biztos kézzel tartom őt, miközben kifújja magát. Még pár utómozgást végez, majd farka kisiklik a számból, ő pedig ziháló lélegzettel csúszik le, majd kapaszkodik meg bennem. Lenyelem a spermáját, bár ez nem szokásom. De az övé számomra olyan, mint a friss vér. Felnézek rá, az arca kipirult, a szemei elégedettségről és kielégültségről árulkodnak. Ajkai érzékien nyitva vannak, szinte felkorbácsolják a vágyamat. De majd legközelebb. Óvatosan ültetem az ölembe, ő pedig megtalálja az ajkaimat és megcsókol. Ez megdöbbent, mert nem szokott önmagától ilyesmit tenni, de viszonzom. Tudom, hogy érzi a nedveit a számban, de úgy tűnik, nem zavarja. Ki van merülve egy kicsit, boldogan, de fáradtan fészkelődik az ölemben a csók után.
- Látom, jól érzed magad – súgom halkan, leheletemmel megcsiklandozva a fülét. Megborzong, de nem hajol el.
- Köszönöm… - néz rám hálás tekintettel.
- Nincs mit megköszönnöd, Kadran – mondom egyszerűen, végigsimítva a hátán. - Én is akartam, és tudom, hogy vágytál rá, hogy megérintsenek. De sosem okoznék neked fájdalmat. A többire ráérünk még később is.
Bólint, de nem tudom, vajon jól teszem-e, hogy várunk. Bár Kadran még gyerek, legalábbis vámpír léptékkel biztosan. Vajon Alfred mit fog szólni? De neki sem kell mindenről tudnia, bár amilyen szemfüles, fel fog neki tűnni a dolog. Nem fog neki tetszeni, de nem az ő élete. Ez a mi életünk, és én döntöttem úgy, hogy elfogadom Kadran érzéseit. És a sajátjaimat is. Épp elég ideje vagyok magányos, nekem is kijár a szerelem, egy társ, vagy valami.
- Lassan ki kéne szállnunk. Kihűl a víz – jegyzem meg, Kadran pedig kelletlenül felmorran. A fülébe harapok, mire felnyikkan, és próbálna menekülni, de nem hagyom. - Ne morogj, édesem, a szobában még folytathatjuk, amit elkezdtünk.
- Mester… - Kadran elpirul, én meg alig tudom megállni nevetés nélkül.
Olyan gyerek még, olyan tapasztalatlan a szív terén. Végül megmosakszunk, kiszállunk és némi törölközés után visszatérünk a szobába. Az ágy elő van készítve, a nap lassan felkel. A birkanyírást gondolom befejezték mára, este majd megmagyarázom mindenkinek a dolgot. Lesz mit, mert nem tudom, ki látta még Kadrant szakadt ruhában és ki mit mesélt a többieknek.
Kadranra nézek, aki már az ágyban ül és úgy tűnik, csak engem vár. Bevackolom magam mellé, majd magamhoz húzom. Engedelmesen simul hozzám, ám egy hirtelen ötlettől vezérelve felülök, majd fölé penderülök. Megszeppenve, de kíváncsian néz rám. Lehajolok, majd birtokba veszem édes ajkait, egyik kezemmel megtámaszkodva a feje mellett. Másik kezem felfedezőútra indul a testén, végig a nyakán, kulcscsontján, majd megállapodik a mellbimbóinál. Hallom, hogy belenyög a csókba, miközben nyelvem az övével játszik. Majd megérzem bátortalan ujjait az oldalamon, ahogy végigsimít. A mozdulatai suták, ügyetlenek, de van ideje tanulni.
Megszakítom a csókot, majd megfogva a kezét, belecsókolok a tenyerébe. Belenézek a szemébe, ami tele van kíváncsisággal, vággyal és némi félelemmel is. Szeretem őt, ez már biztos. Szerelmes vagyok, semmi kétség, hogy Kadran elcsavarta a fejem és elrabolta soha nem dobogó, halott szívemet. Már nem is emlékszem, mikor éreztem utoljára akárcsak hasonlót is.
- Szeretlek – suttogom halkan, mire döbbenetében a szemei elkerekednek. - Szeretlek, Kadran.
|
| Sado-chan | 2022. 02. 16. 22:43:18 | #36139 |
Karakter: Kadran, az áruló
Megjegyzés: mesteremnek
Egyszerűen nem helyes, amit teszünk... amit érzünk. Részemről biztosan. Sosem leszek méltó hozzá, még akkor sem, mikor már tényleg a család tagja leszek... de számít ez? Csak boldogságra vágyom, és őt is annak akarom látni... olyan nagy bűn ez?
Elmerengve nézem a napfelkeltét, a lassan előbújó háziakat. Most érzem igazán, hogy elfáradtam... azt hiszem ideje lenne aludni... és nyilván ő is szívesen lepihenne
- Aludjunk- aludni... Mármint együtt? Érzem, hogy elvörösödök - Csak alszunk, Kadran, nem csinálunk semmit, amit nem szeretnél.
- De… akkor is… - suttogom zavartan. - Mester… még sosem… aludtam egy szobában… senkivel…
- Tudod, nagyon édes vagy, amikor így zavarba jössz – lép még közelebb, majd markába fogja az arcom- Egészen megkapó, zamatosan édes vagy.
- Mester… - nyöszörgöm, de nem enged szóhoz jutni. Puha csókkal húz magához, gyengéden kóstolgat, majd egyre mohóbban vesz birtokba. Belé kapaszkodok, próbálom viszonozni, de a gondolataim újra csak azon járnak, mennyire nem helyes ez. Miért ilyen jó érzés? Miért bizsereg az egész testem? Miért félek tőle ennyire, holott én is épp ennyire akarom...
Próbálok csak a pillanatra gondolni, csak rá... szeretem őt...
Végül aztán elszakadunk egymástól. Az arcát fürkészem. Vágyakozó tekintetét...
- Gyönyörű vagy – súgja magához húzva- Egyszerűen varázslatosan gyönyörű vagy, Kadran.- nem igazán tudok mit kezdeni a szavaival, így inkább csak átölelem, hogy soha ne kelljen eleresztenem...
- Nem csinálunk semmi rosszat. A szeretet nem bűn, ne emészd magad olyan miatt, amiről nem tehetsz.
- De… mindketten férfiak vagyunk… És… az bűn, nem?
- Ezt csak az emberek találták ki. Ők mit sem tudnak az igazi szenvedélyről, az igazi szerelemről. Mi vámpírok nem taszítjuk ki azt, aki a saját nemével hál. Miért tennénk? Csak a tiszta vérűek tudnak gyermeket nemzeni, vagy természetes úton szülni. De mi sem mind alapítunk családot.
- Nem? - kérdem meglepetten
- Nem. Nekem sincs se feleségem, se gyermekem. Pedig talán ideje lenne, ezért is foglak örökbe fogadni. Ezért leszel az örökösöm, Kadran.
- De… ha a fia leszek, Mester… - kezdem értetlenül
- A családom tagja leszel, de sosem leszel a fiam. Az örökösöm leszel, ha velem történne valami. Ez a kis utazás is részben erről szól. Lassan ideje téged felkészítenem a jövőbeli szerepedre. Az egymás iránti érzéseinknek ehhez semmi köze. Érted már?- ez kicsit azért megnyugtat. Ha tényleg nincs semmi rossz ebben... ha tényleg szabad szeretnem... nincs okom félni. Ő nem fordulna ellenem, nem élne vissza a szeretetemmel.
- Azt hiszem – bólintok bizonytalanul.
- Aludjunk, hosszú éjszaka vár ránk. Este megkezdjük a birkanyírást, szükségem lesz a segítségedre –lehel apró csókot a homlokomra. Jóleső borzongás jár át tőle. Végül egy ágyban kötünk ki. Kicsit zavarban vagyok... de tetszik. Olyan jó mellette feküdni. Lágyan magához húz és átölel... sehol másutt nem lennék most szívesebben, csak a karjai közt. Nem is kell sok, hogy elaludjak.
Már sötétedig, mikor felébredünk. Azt hiszem, ezentúl mindig mellette akarok ébredni!
Gyorsan össze szedjük magunkat, hisz mindenki ránk vár, majd irány a pajta.
Mennyi állat! Az eszközök nagy részéről fogalmam sincs, mire való, így remélem, kapok majd eligazítást...
- A nyírás két emberes munka – magyarázza türelmesen. - Egyikünk tartja a birkát, a másik nyírja. A birkák nem szeretik, ha megnyírják őket, de szükséges, különben a sok bundától betegek is lehetnek. Ők nem izzadnak, mint az állatok, a gyapjuk pedig túlhevíti őket. Ezért kell őket évente egyszer megnyírni.
- Értem
- Te majd nekem segítesz, tartod a birkákat, míg én nyírom. De előtte vizes kefével mindegyiket át kell fésülni, úgy könnyebben lejön a bundájuk. Azt sem igen szeretik. Te tartod, én fésülöm, aztán majd cserélünk.
Bólintok, majd nekifogunk. A birkákat nem könnyű tartani, erre hamar rájövök én is. Ficánkolnak, rúgnak és harapni próbálnak. Jobb ha inkább nem is próbálom megszámolni, hányan lehetnek... csak belefájdulna a fejem...
Épp, hogy kezdenénk belejönni, mikor hirtelen mindenki ledermed. Vegyesek a reakciók, de semmiképp sem örömteliek. Egy idegen.. érzem a szagát.
- Idegen van a farmon kívül...
- Nem idegen az. Nekem nagyon is ismerős. Ez az egyik vadász, aki már régóta vadászik rám. Illetve, a családja, már több generáció óta.
- Vámpírvadász?! Hogy talált ránk?- kérdem rémülten
- A vadászoknak megvannak a maguk területei, de ő sokat vándorol. Elég jól ismer – elengedi az állatot - Kadran, ha látni akarsz egy igazi vámpírvadászt, gyere! A többieket nem fogja bántani, ő kifejezetten engem akar.
Mindenki visszavonul, csak mi indulunk a kapu felé.
- Ketten vannak...
- Igen, egy gyerek is van vele. Biztos a fia, vagy a lánya. Családi hagyomány, hogy rám vadásznak. Igazán megtisztelő.
Félek, hogy baja esik. Nem veszíthetem el... nem mondok le róla! Inkább adom érte az életem, de nem hagyom, hogy baja essen!
Mikor kiérünk a birtokról, a férfi már ott vár, egy fiúval az oldalán. Így néz ki egy vámpírvadász? Széles kalap, sötét öltözet...és rengeteg fegyver...
- Látom, elhoztad a fiadat is, Matthew – jegyzi meg a mesterem - Nem félsz, hogy baja esik?
- Tudtam, hogy kidugod az orrod, te alávaló sátánfattya! - vicsorog a férfi. Csak úgy árad belőle a negatív energia. Az aurája fekete és vörös a dühtől és a gyűlölettől - Látom, nemzettél egy gyilkos fenevadat. De egyikőtök sem éli meg a következő éjszakát.
- Kadran, maradj a kapun belül. Oda nem tud utánad menni.
- Mester… - suttogom rémülten. Adalmus mester szerint ő nem látja ezeket az erőket, bár nyilván jól ismeri ezt a férfit... de akkor is féltem őt... nem hagyhatom magára!
- Küldd el a fiadat, neki még nem jött el az ideje. Még gyermek, és nem lelem örömöm gyerekek halálában, te is tudod. - mondja higgadt hangon, holott érzem, mennyire feszült - Tisztességes küzdelmet ajánlok, mint mindig. Apádnak is megadtam az esélyt.- Meg is gyilkoltad! - hörgi dühödten
- Nem, Matthew, nem így volt, te is tudod – rázza a fejét. - De nem adom olcsón az életem. Most már nekem is van valaki, akiért harcolni akarok.
A férfi fegyvert ránt és támad, de nem kell félteni a mestert sem. Nem támad, de nem is hagyja, hogy megsebezze. Egy újabb csapás, majdnem el is találja. Rémülten kiáltok fel. Hosszú percekig viaskodnak, majd hirtelen a férfi célpontot vált. Fel sem fogom igazán, csak a felém tartó karót veszem észre
- Vissza! Kadran, rohanj a kapu mögé!
Hallom a mester hangját, majd érzem, ahogy a karó a mellkasomhoz ér, de nem döfi át a csontokat. Épp csak kiserken a vér, ahogy felsérti a bőrt vastag jég öleli körbe a mellkasom, megállítva a karót.
- Mi a picsa?...- szitkozódik a férfi, mikor a karót megmarkolva töröm le magamról, majd szinte eszemet vesztve vetem rá magam. Tudom, mit mondott a mester, de nem érdekel. Ha ő nem támad hát majd én! Megvédem azt, aki fontos nekem! Vadállatként rontok rá, az egész testem lángra lobban, így még csak fogást sem talál rajtam
- Nehogy azt hidd, hogy akár csak egy ujjal is hozzá érhetsz!- sziszegem- nem hagyom, hogy bántódása essen!- az ő ruhája is lángra kap, felüvölt a fájdalomtól, de nem hátrál.
Végül a nyakát szorongatva vágom földhöz.
- Apa! Ne!- fia sikolya térít észhez, pedig olyan közel voltam hozzá, hogy széttépjem... de nem teszem tönkre a gyerek életét... ő nem ártott nekem
Vissza fordulok a férfi felé és a kezeim közé szorítom a fejét
- Axii an G'arer... Axii et Gruul...- sziszegem a varázsigét, amit Adalmus mester tanított. A férfi felüvölt, majd vonaglani kezd, végül elernyed. Elengedem, majd lemászok róla. Üres tekintettel, mered maga elé
- Ez... mi volt?- hallom a mesterem hangját
- kitöröltem a rólunk szóló emlékeit. A vámpírok létezéséről sem tud többé...-lassan teljesen magamhoz térek, elmúlik az őrület- vidd haza apádat... és soha többé ne gyertek vissza!- fordulok a fiú felé. A lángok mostanra teljesen kialudtak, most veszem csak észre, hogy alig maradt valami a ruháimból. Zavartan pillantok a mesteremre, aki úgy tűnik, maga sem igazán tudja hová tenni a látottakat. Magához húz és elindulunk vissza, a biztonságot jelentő falak mögé.
- Sajnálom... én...- hebegem, mikor újra a szobánkban vagyunk- engedetlen voltam, de... nem bírtam... nem hagyhattam, hogy baja essen... -rogyok le az ágyra- a testem magától mozdult...úgy éreztem, nincs felette hatalmam...
nem mond semmit, csak magához ölel. A testem tiszta korom, de úgy tűnik, nem érdekli. Hosszú percekig ölel, nem tudom, engem, vagy saját magát akarja inkább megnyugtatni. Nem hittem volna, hogy őt is felzaklatják a történtek.
- Máskor ne légy ilyen felelőtlen- sóhajtja végül- erős vagy, nagyon is. De tapasztalatlan. A nyers erő és a mágia nem lesz mindig elég, habár ennyi idő alatt is rengeteget fejlődtél, ezt el kell ismernem. Matthew ügyes vadász volt, de nem a legerősebb. Félek, hogy nem lesz mindig ilyen szerencséd
- Nem számít. Az életemet is odaadom, ha kell-nézek a szemébe. Nem tudom, éreztem e magam valaha ilyen elszántnak, mint most- Bármikor, gondolkodás nélkül!
Nem mond semmit, csak végig simít az arcomon. Most már ő is tiszta mocsok
- Azt hiszem ránk fér egy fürdő- mosolyodik el halványan- volna kedved kipróbálni az a hatalmas kádat? Ketten is kényelmesen elférünk benne- hogy..ketten? Erre egy pillanat alatt elvörösödök- nem kötelező persze, ha úgy érzed, sok lenne...
- Miért is ne- bólogatok
- Biztos?
- Persze... - mosolyodok el. Üzen, hogy készítsék elő, addig levakarom magamról az elszenesedett ruhákat, majd alig tíz perc múlva már mehetünk is.
A szomszéd szobáig kell csak elsétálnunk, ahol a hatalmas kád csak úgy ontja magából az illatos gőzöket
- Tényleg hatalmas- veszem szemügyre.
- Igen, az...- kezd vetkőzni. Kis toporgás után, de végül mindketten a vízben kötünk ki. Egymással szemben, a kád két végében foglalunk helyet
- Ne emészd magad... nem haragszom... csak aggódtam érted
- Sajnálom...- közelebb csúszik és megcsókol. Úgy tűnik, tényleg nem haragszik. A vállaiba kapaszkodok és viszonzom a csókját. Ezt sosem fogom tudni megunni.
Hosszan kóstolgatjuk egymást, majd egy óvatlan pillanatban az ölébe ránt. Meglepetten pislogok. Átkarolja a derekam, a testünk szinte össze préselődik. Zavarba ejtő pozíció. Nem újdonság, hisz néhai gazdáim legidősebb tagja nem egyszer tett magáévá... ez viszont más... ezt én is akarom... de félek. Ezt úgy tűnik, ő is érzi. Lágy simogatásokkal mossa le rólam a kormot, de mikor a mellkasomhoz ér a keze megtorpan
- Mégiscsak megsebesített a karó- mossa le rólam a megpörkölődött, alvadt vért- meg is ölhetett volna, ha a jég nem állítja meg- ahogy lemossa az alvadt vért újra vérezni kezd
- Jól vagyok... -hebegem. Közelebb hajol és nyelve hegyével itatja fel az apró vörös patakot. Kéjes borzongás jár át, aminek egy halk nyögéssel adok hangot. Ezen ő is felbátorodik, újabb csókokkal áraszt el- mester...- nyöszörgöm, mikor a nyakamhoz ér
- Egy szavadba kerül, és abba hagyom...- nem tudom, a történtek után ez-e a legalkalmasabb idő minderre... vagy talán pont azért csinálja, hogy addig se kelljen rá gondolnia... nem tudom, számít-e egyáltalán az indok...
- Ne... ne hagyja abba...
|
| Andro | 2022. 02. 15. 20:25:40 | #36135 |
Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (Kadranomnak)
- Mit?.. Ó... hogyne – mondja Kadran, mintha most térne magához. De engem nem zavar. - Menjünk – bólint lelkesen.
- Nagyszerű! - kelek fel, majd mellé lépek. Ahogy gyengéden végigsimítok a vállán, érzem, hogy enyhén megborzong. De nem fél, ami jó. Azt érzi, amit én is. - Köszönöm, Jacob. Jó tudni, hogy benned megbízhatok.
- Ez csak természetes - hajol meg, majd távozik.
Mi is elindulunk. Először a birkákat vesszük szemügyre. Szép, tágas helyük van, felszerelve mindennel, amire szükségük lehet. A legtöbb az előttük lévő fűvel és szénával van elfoglalva, ügyet se vetnek ránk. Kadran közelebb lép az egyikhez, és gyengéden végigsimít a hátán. Én váltok egy pár szót a gondozóval, Adammel, de minden rendben van. Az állatok jól vannak, hamarosan itt a nyírás ideje. Talán már holnap megejthetjük valamikor alkonyat felé.
- Olyan puha a szőre! - mosolyodik el, mint egy kisgyerek.
- Akkor ezt nézd meg! - emelek fel egy kis bárányt. Kadran megsimogatja, az állat pedig békésen tűri, ahogy a fiú ujjai a bundájában matatnak.
- Nagyon édes – mosolyog, majd visszaengedem az állatot az anyjához, mi pedig továbbállunk.
A lovak vannak soron, ahol Frank éppen Fahéjjal birkózik. A makacs állat nem akarja, hogy a fiú lekefélje. Szemmel láthatóan fél, pedig nincs mitől. De ez az állat mindig is bizalmatlan volt, ami ellen nem tehetek semmit. Nem szereti a félvéreket, vagy a vámpírokat. Kadran odamegy, és megsimogatja a lovat, ami meglepetésemre lassan megnyugszik. Mintha tudná, hogy Kadran nem akar rosszat neki.
- Mi a neve? - fordul Kadran Frank felé.
- Fahéj. Sosem láttam még ilyen nyugodtnak – csodálkozik. - Különleges érzéke lehet a lovakhoz, ha így megbízik magában
- Csak szerencsém volt – mentegetőzik Kadran, miközben visszalép hozzám.
- Volna kedved lovagolni egyet? Ha már így össze barátkoztál Fahéjjal… - ajánlom fel mosolyogva.
- Inkább... mi lenne, ha vadászni mennénk? - veti fel.
- Jól van, ha ezt szeretnéd – bólintok rá. Jómagam is kezdek éhes lenni. Az éhes vámpír pedig veszélyes tud lenni.
~*~
A közeli faluba megyünk vadászni. Én egy idősebb nőt cserkészek be, Kadran egy fiatal fiút. Már nagyon ügyes, de látom rajta, hogy furcsa számára újra vadászni. Pedig hiába van benne boszorkányvér, már vámpír. Vér nélkül nem tud élni, muszáj innia. Hamar végzek a saját vacsorámmal, majd biztonságos helyre viszem az asszonyt. Kadran egy padra fekteti a fiút, miután ivott belőle és a kabátját is ráteríti. Ez annyira emberi gesztus.
- Köszönöm a vacsorát – sóhajtja, majd felém fordul.
Meglep a dolog, de nem teszem szóvá. Kadran még nem teljesen viselkedik vámpírként, de nem is várom el tőle. Sokáig nem vadászott mostanában, és a boszorkányvére miatt sosem lesz igazán vámpír. Mindig félvér marad, valahol kívülálló, se nem boszorkány, se nem vámpír.
- Menjünk – lépek mellé, ő pedig nem ellenkezik.
Visszatérve a kertbe ücsörgünk, várjuk a napfelkeltét. Még van egy kis idő az éjszakából. Tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy Kadran mire gondol, de nem nyúlok az elméjébe. Az arca elgondolkodó, majd hanyatt fekszik a fűben. Csak a szél motoz a fűszálak és a fák ágai között.
- Mire gondolsz? - kérdem halkan, közelebb csúszva hozzá.
- Nem is tudom, igazán... sok minden kavarog a fejemben… - mondja, majd közelebb húzódik hozzám.
Átölelem, ő pedig a fejét mellkasomra hajtja. Olyan békés most minden. Bár minden így maradna. Az én érzéseim is kavarognak. Valahol tudom, hogy nem helyes, amit teszek, hiszen Kadran félig boszorkány. De nem látom annak. Ő vámpír, az és kész! A jelenléte meglehetősen megnyugtató, én pedig tudom, hogy szeretem. Még akkor is szeretem, ha Alfred ezt nem nézi jó szemmel. Beszélnem kell vele, elvégre én vagyok a gazdája. Nézem, ahogy Kadran lassan szuszog, a szíve ütemesen ver a bordái alatt. Szívverés egy vámpírnál… De igazából, ez sem zavar.
Nem sokkal hajnal előtt kezdem keltegetni. Én kibírom a Napot pár óráig, de ő nem. Nem tudom, mi történne vele, ha kint maradna. Talán megvédené a boszorkányvére, talán nem.
- Lassan ideje bemenni. Hamarosan felkel a Nap – simogatom lágyan az arcát.
- Ó… igenis… - szedi össze magát, de magamhoz húzom és megcsókolom.
Meglepetten pislog, az arca gyönyörű, vérvörös színt ölt. Elmosolyodom, hogy ilyen könnyen sikerült őt meglepnem és zavarba hoznom. Annyira édes, annyira gyönyörű, hogy nehezen tudom visszafogni magam. Mire beérünk, Lisa már áthúzta az ágyakat, egy kancsóban pedig vörösbor van. Csemegének.
- Köszönjük, Lisa – biccentek a lány felé, aki csak szelíd mosollyal pukedlizik és magunkra hagy minket.
Csendben töltök két pohár bort, majd az egyiket Kadrannak nyújtom. Elveszi, de nem iszik bele, mintha félne, hogy berúg.
- Nem kell félned, a vámpírok jól bírják az alkoholt – mondom, mire egy bátortalan mosoly után végre belekortyol.
Pár kortyot iszik, majd az asztalra teszi a poharat. Nem szólok semmit, nem fogom erőltetni, de én magam elkortyolgatom a nedűt. Kadran az ablakba telepszik, melynek üvegét szintén varázslat védi. Csak nézem őt, ahogy a fejét az ablaküvegnek döntve bámul kifelé. Szívesen a karjaimba kapnám, átölelném, csókolnám, ahol érem, aztán… De nem, erre várnunk kell még. Nem siethetem el, nem erőszakolhatom rá magam, ha ő nem akarja. Türelmesnek kell lennem.
A Nap lassan felkel, arany sugaraival bevilágítja a tájat. Az emberek, akik eddig aludtak, kezdenek ébredezni. Nekünk pedig ideje nyugovóra térnünk. Látom, hogy Kadran ásít egyet, neki is hosszú volt az éjszaka, rengeteg minden történt, amit fel kell dolgoznia.
- Aludjunk – mondom, mire látom, hogy elpirul. - Csak alszunk, Kadran, nem csinálunk semmit, amit nem szeretnél.
- De… akkor is… - suttogja zavartan. - Mester… még sosem… aludtam egy szobában… senkivel…
- Tudod, nagyon édes vagy, amikor így zavarba jössz – lépek közelebb hozzá, és fogom két kezem közé az arcát. - Egészen megkapó, zamatosan édes vagy.
- Mester… - nyögi, de nem nem hagyok neki időt.
Lágyan megcsókolom, birtokba veszem az ajkait, amit ő egy nyögéssel vesz tudomásul. Belekapaszkodik a felöltőmbe, mintha segítséget kérne, pedig nem teszek semmit. Viszonozza a csókot, még ügyetlenül, de majd beletanul ebbe is. Édesen próbálkozik, de végül kifulladva szakítjuk meg a csókot. Pihegve néz rám, az arca, ha lehet, még jobban kipirult, a szemei csillognak, ajkai duzzadtak és nedvesek. Alig bírom visszafogni magam. Ha a vérem keringene, már biztosan forrna, a szívem pedig hevesen dübörögne a bordáim alatt.
- Gyönyörű vagy – suttogom a hajába, ahogy magamhoz húzom és átölelem. - Egyszerűen varázslatosan gyönyörű vagy, Kadran.
Hozzám bújik, de már nem kapaszkodik, hanem visszaölel. Az érintése még félénk, tapogatózó és bátortalan. De nem erőltetem. Állunk pár percig, míg megnyugszik, csak aztán engedem el és nézek a szemébe.
- Nem csinálunk semmi rosszat – mondom komolyan. - A szeretet nem bűn, ne emészd magad olyan miatt, amiről nem tehetsz.
- De… mindketten férfiak vagyunk… - veti ellene. - És… az bűn, nem?
- Ezt csak az emberek találták ki – vonok vállat. - Ők mit sem tudnak az igazi szenvedélyről, az igazi szerelemről. Mi vámpírok nem taszítjuk ki azt, aki a saját nemével hál. Miért tennénk? Csak a tiszta vérűek tudnak gyermeket nemzeni, vagy természetes úton szülni. De mi sem mind alapítunk családot.
- Nem? - kérdi meglepetten.
- Nem – rázom a fejem. - Nekem sincs se feleségem, se gyermekem. Pedig talán ideje lenne, ezért is foglak örökbe fogadni. Ezért leszel az örökösöm, Kadran.
- De… ha a fia leszek, Mester… - kezdi, de leintem.
- A családom tagja leszel, de sosem leszel a fiam – jelentem ki. - Az örökösöm leszel, ha velem történne valami. Ez a kis utazás is részben erről szól. Lassan ideje téged felkészítenem a jövőbeli szerepedre. Az egymás iránti érzéseinknek ehhez semmi köze. Érted már?
- Azt hiszem – bólint bizonytalanul.
- Aludjunk, hosszú éjszaka vár ránk. Este megkezdjük a birkanyírást, szükségem lesz a segítségedre – mondom, apró csókot nyomva a homlokára.
Megremeg, de nem húzódik el, halványan elmosolyodik, majd nekilátunk előkészülni az alváshoz. Végül egy ágyban alszunk, elég nagy kettőnknek. Kadran arcán zavart látok, ahogy fészkelődik, de amikor magamhoz húzom és betakarom kettőnket, lassan lenyugszik és álomba szenderül. Az arca békés, mint aki végre megtalálta az otthonát.
~*~
Az alkonyat hamar eljön, mikor felébredünk. Ma nem vadászunk, már Kadrannak sem kell. Gyorsan kapjuk magunkat, a többiek már készen állnak. Megvárjuk, míg a nap utolsó sugarai is kihunynak az égen, csak akkor megyünk ki a pajtához, ahol már kihajtották a birkákat egy nagyobb, elkerített részre. Kadran ámulva nézi a sok állatot, meg a birkanyíráshoz szükséges eszközöket.
- A nyírás két emberes munka – magyarázom. - Egyikünk tartja a birkát, a másik nyírja. A birkák nem szeretik, ha megnyírják őket, de szükséges, különben a sok bundától betegek is lehetnek. Ők nem izzadnak, mint az állatok, a gyapjuk pedig túlhevíti őket. Ezért kell őket évente egyszer megnyírni.
- Értem – bólint Kadran.
- Te majd nekem segítesz, tartod a birkákat, míg én nyírom – mondom. - De előtte vizes kefével mindegyiket át kell fésülni, úgy könnyebben lejön a bundájuk. Azt sem igen szeretik. Te tartod, én fésülöm, aztán majd cserélünk.
Kadran bólint, majd nekifogunk. A birkákat nem is könnyű tartani, erre Kadran is hamar rájön, mert ficánkolnak ám, rúgnak és harapni próbálnak. Összesen mintegy kétszáz birkát kell ilyen módon kifésülni, majd megnyírni, ami félvámpírokkal és emberekkel együtt jól megy. Kadran is hamar belejön, de a nyírás így is eltart még holnap éjjel is. A felét csináljuk meg ma, a felét holnap.
A harmadik birkánát nyírom éppen, amikor megérzem a nagyon is ismerős szagot. A többiek is megérzik, van, aki vicsorít, van, aki szűköl félelmében. Kadran furcsállva szimatol a levegőbe.
- Idegen van a farmon kívül – mondja kíváncsisággal vegyes félelemmel.
- Nem idegen az – mondom. - Nekem nagyon is ismerős. Ez az egyik vadász, aki már régóta vadászik rám. Illetve, a családja, már több generáció óta.
- Vámpírvadász?! - Kadran hangja döbbent. - Hogy talált ránk?
- A vadászoknak megvannak a maguk területei, de ő sokat vándorol. Elég jól ismer – vetem oda, majd elengedem a megnyírt birkát. - Kadran, ha látni akarsz egy igazi vámpírvadászt, gyere! A többieket nem fogja bántani, ő kifejezetten engem akar.
Utasítom a többieket, hogy menjenek be a házba. Oda a férfi nem tud behatolni. Kadran bólint, majd mikor elindulok, ő is velem jön.
- Ketten vannak – mondja Kadran, miközben a birtok kapuja felé lépdelünk.
- Igen, egy gyerek is van vele. Biztos a fia, vagy a lánya – morgom. - Családi hagyomány, hogy rám vadásznak. Igazán megtisztelő.
Látom, hogy Kadran aggódik, de megveregetem a vállát. Volt már dolgom vámpírvadászokkal, de Matthew Carlson az egyik legkitartóbb közülük. Tizenöt éve üldöz, mióta megöltem az apját. Becsületes küzdelem volt, ő maradt alul.
Mikor kiérünk a birtokról, meg is pillantom az emberünket. Legutóbb két éve volt hozzá szerencsém, de semmit nem változott. Hosszú, sötétbarna arc, mogyoróbarna szemek, rövid szakáll keretezte arc. A fején széles karimás kalap, erős anyagból készült ruha, bőrből készült csizma. Hátán íjpuska, övében karók és kések. A szokványos fegyverek. Mellette egy fiú áll, olyan tizenkét-tizenhárom éves forma. Le sem tagadhatná, hogy a gyereke.
- Látom, elhoztad a fiadat is, Matthew – mondom egykedvűen, megállva nem messze a kaputól. - Nem félsz, hogy baja esik?
- Tudtam, hogy kidugod az orrod, te alávaló sátánfattya! - vicsorog a férfi. A harmincas éveiben jár, de az embereknél nem lehet tudni. - Látom, nemzettél te nemzettél egy gyilkos fenevadat. De egyikőtök sem éli meg a következő éjszakát.
- Kadran, maradj a kapun belül – mondom nyugodtan. - Oda nem tud utánad menni.
- Mester… - suttogja rémülten Kadran, de egyetlen pillantás elég, hogy elhallgattassam.
- Küldd el a fiadat, neki még nem jött el az ideje. Még gyermek, és nem lelem örömöm gyerekek halálában, te is tudod. - Nem emelem fel a hangom, nem szükséges. - Tisztességes küzdelmet ajánlok, mint mindig. Apádnak is megadtam az esélyt.
- Meg is gyilkoltad! - hörgi dühödtem Matthew.
- Nem, Matthew, nem így volt, te is tudod – rázom a fejem. - De nem adom olcsón az életem. Most már nekem is van valaki, akiért harcolni akarok.
Matthew kirántja az egyik kését, és nekem ugrik. Vámpír vagyok, gyorsabb és erősebb, mint ő, könnyedén félreugrom előle. Hallom Kadran kiáltását, ahogy nekem üvölt, hogy vigyázzak. Való igaz, Matthew nem ostoba, nem gyenge. Az egyik legjobb vadászcsalád sarja, és nem tagadom, meg tud izzasztani. Harcolunk, ő támad, én védekezem, nem akarom megölni. A fia még túl fiatal erre a munkára. Aztán hirtelen látom, hogy a vadász félreugrik, majd karót hajít el, de nem engem céloz meg vele. Hátranézek, és látom, hogy Kadran a kapun kívül áll, a karó pedig felé száguld.
- Vissza! - üvöltöm, miközben rohanni kezdek. - Kadran, rohanj a kapu mögé!
|
|
