|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Andro | 2025. 06. 13. 15:35:06 | #36635 |
 Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (Kadranomnak)
Figyelem, ahogy Kadran bemegy a kapun, majd eltűnik a bokrok útvesztőjében. Egyáltalán nem vagyok nyugodt, nagyon aggódom érte, hogy mi történhet vele ott benn. Mirabella valószínűleg nem fogja bántani, de ki fogják kérdezni, vagy inkább vallatni. A boszorkányok nem kedvelik a félvéreket, főleg a félig vámpír, félig boszorkány szerzeteket nem. Csak abban bízhatok, hogy nem fogják őt bántani. A többi boszorkány aggaszt, nem a koven vezetője. Őt tisztességesnek ismerem, legalábbis ezt hallottam róla. Persze, sosem lehet tudni, a történetek akár tévedhetnek, vagy hazudhatnak is. Hogy valamivel elfoglaljam magam, rövid sétára indulok a koven környékén. Az éjszaka már leszállt, nem sokan járnak az utcán. York, bár biztonságos városnak mondható, de a bűn ugyanúgy megtelepszik itt, mint bárhol máshol. Vadászni nem merek és még nem is kell. Nem lenne szerencsés valaki más területén étkezni, hiszen erre nem kaptunk engedélyt. Egyébként is, ha Kadran jól válaszol, talán segítenek neki.
Mikor visszaérek, még mindig nincs kinn, pedig az éjszaka fele már elmúlt. Talán bántották? Ha igen, akkor nagyon nagy bajban lesznek. Kár, hogy nem mehetek be, de megértem, amiért nem engednek be egy vámpírt. A Tanács sem engedi be a boszorkányokat és más lényeket a területére, hacsak nincs rá igen nyomós oka. De ez az elmúlt évszázadokban nem fordult elő. Mindenkinek megvan a maga helye. Kadran viszont két világ közé szorult és nem tud dönteni. Talán… nem is kell neki, ő mindkettő. Vámpír és boszorkány is és részben persze ember.
Az éjszaka lassan elmúlik, a hajnal már közel, amikor Kadran végre kilép a nyikorgó, kovácsoltvas kapun. Ideges vagyok, de amikor meglátom, hogy épségben van, megkönnyebbülten mosolyodom el. Ha tudná, milyen szörnyűségek jártak a fejemben… De inkább nem szólok semmit.
- Mi történt, kedvesem? - kezdem faggatni, ahogy odaér hozzám.
- Én... találkoztam a nővéreimmel! - mondja egyszerűen, mire megütközve nézek rá. Nem tudom, örüljek-e neki, vagy inkább aggódjak.
- Ez jó hír – bólintok végül semleges hangon. Nem akarom elárulni, hogy vegyesek az érzéseim. - Nem bántottak?
- Nem – rázza a fejét. - Nagyon kedvesek voltak és nem okolnak már anyánk halála miatt. Azt hiszem… örültek nekem.
A hangja tétova, észreveszem, hogy ő sem egészen biztos még a dolgokban. De nem forszírozom a dolgot, csak megölelem. Hálás vagyok, amiért életben van, amiért nem bántották. De a nővéreiben azért nem vagyok biztos, hogy a szavaik őszinték voltak. Végül elindulunk vissza a fogadóba, hogy pihenjünk. A nap lassan felkel és nekünk ilyenkor nem kinn van a helyünk. A fiáker, amit béreltem, hamar visszavisz minket, főleg, amikor tetemes borravalót ígérek a kocsisnak. Az embereket csak a pénz motiválja, semmi más. Anyagias lények, de hát csak halandók, akik néhány évtizeden belül meghalnak. Míg vissza nem érünk és nem vagyunk biztonságban a szobában, nem szólunk egymáshoz. A megbűvölt üveg nem engedi át a nap káros sugarait, így egyikünknek sem árthatnak. Miután rendelek magunknak némi harapnivalót és bort, kénytelen vagyok kérdezni.
- Mondtak valamit? - kérdem, mire Kadran a fejét ingatja. - Tehát nem. Nagyszerű! A boszorkányokból sem egyszerű kihúzni bármit is.
- Elég bizalmatlanok voltak, ami nem csoda – válaszolja Kadran. - Kifaggattak mindenről, de választ nem adtak a kérdésünkre. Aztán megjelentek a nővéreim és végül mennem kellett. De még hívatni fognak, ebben biztos vagyok. Adalmus nekik is a bögyükben lehet, ha jól vettem ki.
- Jól van – bólintok. - Nagyon fontos, hogy elnyerd a bizalmukat, különben zsákutcába futunk. Vagy még rosszabb. De légy óvatos, nem szeretnék háborút kirobbantani a vámpírok és a boszorkányok között, mert annak mi is meginnánk a levét.
- Tudom, óvatos leszek – mondja Kadran. - Én sem bízom bennük azért annyira.
- Örülök, hogy épségben vagy – ölelem meg, ő pedig a karjaimba bújik.
Elmosolyodik, ahogy felemeli a fejét és megcsókol. Meglep, mert ritkán kezdeményez, de örülök neki. Viszonzom a csókot, de jelenleg mindketten túl fáradtak vagyunk ahhoz, hogy ennél tovább is menjünk.
~*~
Az elkövetkezendő pár nap nem telik túl eseménydúsan. A koven válaszára várunk, miközben igyekszünk meghúzni magunkat. A kocsmákat járjuk és a helyi lord írásban érkező engedélyével vadászhatunk is. Hiszen lassan már ideje, ha nem akarunk legyengülni. A kocsmák pedig jó helyek nemcsak a vadászathoz, de a pletykákhoz is. Azonban úgy tűnik, Adalmusról senki sem tud. De mit is várjunk a halandóktól?
- Mintha senki sem ismerné – jegyzi meg Kadran, ahogy kilépünk az ivóból.
- Vagy igen, csak nem ezen a néven. Elvégre élhetett is álnéven is, most pedig bujkálnia kell a saját fajtája elől is – mondom komoran. - Mindenesetre nem jutottunk közelebb a megoldáshoz. A koven pedig nem siet, hogy újra vendégül lásson.
- Végtére is, idegen vagyok, ráadásul félvér – sóhajt fel keserűen Kadran. - A nővéreimtől sem kaptam még hírt.
- Azt hiszem, nekik is meg kell emészteniük ezt az egészet – mondom, de valójában egészen más jár a fejemben. - Jó régen nem láttak téged és sokáig tévhitben éltek veled kapcsolatban. Adj nekik időt!
Kadran bólint, de nekem van némi balsejtelmem ezzel az egésszel kapcsolatban. Félek, hogy a nővérei ártani akarnak Kadrannak, de ha ezt elmondom neki, akkor azt fogja hinni, hogy távol akarom őt tartani tőlük. Azt fogja mondani, hogy megint előítéletes vagyok a boszorkányokkal kapcsolatban. Igaz, hogy nem ismerem őket, de ez a nagy hallgatás elég okot ad a gyanúra, hogy valami készül.
- Lehetséges, hogy igazad van – bólint végül. - Csak… olyan régen nem voltunk együtt és ez az egész engem is felkavart kissé. Nem számítottam rá, hogy így reagálnak rám. Azt hittem, hogy gyűlölnek.
Nem mondok semmit, csak átölelem a vállát és lassan sétálni kezdünk. Ahogy a fogadó elé érünk, egy alak lép oda hozzánk. Egy nő. Boszorkányszaga van, mire elfintorodom. Kadran kíváncsian, ugyanakkor óvatosan méregeti.
- Cavandish úrnő hívatja magukat – néz ránk, mire meglepetten pislogok. - Mindkettőjüket.
- Ki gondolta volna, hogy már vámpírokat is beengednek a kovenbe – jegyzem meg kissé epésen.
- Én a maga helyében nem visszafognám magam – közli a nő nyersen. Jobban megnézem. Középkorúnak tűnik, de biztosan jóval öregebb annál, mint amit mutat. Szürkülő haj, éles, sötét szemek, világos bőr, egyszerű, de takaros ruhák. Egy szolga, vagy küldönc lehet. - Jöjjenek! Az úrnő nem szereti, ha megváratják és a maga fajtája – mutat rám –, úgy tudom, nem szereti a napsütést.
Nem mondok semmit, de annál többet gondolok. Ahogy Kadranra pillantok, látom, hogy ő sem érti az egészet. Először nem engednek be engem, most meg Mirabella látni akar. A fene se érti a boszorkányokat.
Ezúttal zökkenőmentesen bejutok a kovenbe, bár a boszorkányok mindkettőnket szemmel tartanak. Nem tetszik nekik, hogy itt vagyok. Pont úgy kedvelnek, ahogy én őket. Próbálok nem elfintorodni a szagtól, ami az épületben terjeng. Egy nagy szobába vezetnek minket, ahogy látom, Kadrannak már ismerős. Szépen berendezett szoba, a tulajdonosa valószínűleg nincs pénzszűkében. Hamarosan megjelenik a házigazda is. Anélkül is felismerem a gyönyörű, ámde idős boszorkányt, hogy bemutatkozna. Mögötte egy szolga lépdel, kezében tálcával. A tálcán egy kancsó bor, poharak és némi harapnivaló. Mindketten udvariasan meghajolunk, míg a szolga lerakja terhét, majd hangtalanul kihátrál a szobából. A kölcsönösen udvarias bemutatkozás után Mirabella hellyel kínál minket. Bort tölt, miközben Kadran kíváncsian néz körbe.
- Ha a nővéreidet keresed, Dorian, ők nincsenek itt – mondja Mirabella, mire Kadran csalódottan néz rá. - Nekik is megvan a maguk dolga, nem boríthatják fel az életüket csak azért, mert te felbukkantál, a jó ég tudja honnan. De még lesz alkalmad találkozni velük, ha befejezték, amit be kell fejezniük. Ők veled ellentétben tiszta vérű boszorkányok.
Nem tetszik a hangnem, amivel Kadrant illeti, de okosan egyikünk sem szól semmit. Túl sok múlik ezen a nőn és ezt ő is tudja. Ezért is használja ki a helyzetet. Iszom egy kortyot a borból, miközben Mirabellát tanulmányozom. Okos nő, elég okos ahhoz, hogy a koven vezetője legyen. És persze ravasz, mint a boszorkányok többsége.
- Megkérdezhetem, mi a célja annak, hogy idehívott minket, Lady Cavandish? - kérdem végül a tőlem telhető legudvariasabban. - A yorki koven nem arról híres, hogy bárkinek ajtót nyit.
- Ebben igaza van, Lord Whitecraft – mosolyodik el Mirabella. A tekintete számító, minden szavát pontosan átgondolja. - Tudja, nagyon kíváncsi lettem önre, miután Dorian a múltkor megemlítette önt. Állítólag önnek köszönheti, hogy még él. De mondja csak, miért vette magához?
- Mert segítségre és otthonra volt szüksége – válaszolom egyszerűen. - A többi pedig csak magától alakult. Sokáig egyikünk sem tudta, hogy Dorianban boszorkányvér is van.
- Legalább őszinte – jegyzi meg a nő, miközben egyet kortyol a borból. - A legtöbb vámpír hazudott volna az ön helyében, lordom.
- Nos, a boszorkányok többsége sem játszik éppen nyílt kártyákkal – válaszolom egyszerűen.
Mirabella halkan felkuncog és a fejét csóválva néz Kadranra, aki értetlenül szemléli a jelenetet. Még soha nem vett részt elmecsatában, ahol a kölcsönös udvariasság és bájolgás a legveszélyesebb fegyver. Itt minden szónak súlya és helye van. Minden lépés pontosan kiszámított és hibának nincs helye.
- Kedvelem – közli Kadrannal. - Azt hiszem, remek pártfogót találtál magadnak, fiacskám. Azonban! - folytatja, mikor Kadran megkönnyebbülten felsóhajt. - Azonban ettől még nem fogok megbízni benne. Mindössze meg akartam tudni, milyen vámpír az, aki magához vett téged és eddig nevelt.
- Ezt… hogy érti, Lady Cavandish? - kérdi Kadran és ahogy látom, neki is van némi baljós előérzete.
- Végtére is elsősorban mégiscsak boszorkány vagy, még ha át is változtattak – mondja a boszorkány –, így úgy illendő, hogy a saját fajtáddal élj! Ezennel beköltözöl a kovenbe! Ideje végre megismerkedned a családod mágiájával is, Dorian.
- Hogy micsoda?! - hördülök fel felháborodva. Ez a nő meghibbant?! Most ő is ugyanazt műveli vele, mint annak idején Adalmus?!
Kadran elkerekedett szemekkel, hitetlenkedve néz előbb rám, majd Mirabellára. Mégis, mire készül ez a nő?
|
| Sado-chan | 2025. 04. 20. 17:19:22 | #36628 |
 Karakter: Kadran, az áruló
Megjegyzés: Kedvesemnek
Néha azt érzem, bár ne kaptam volna vissza az emlékeimet, de akkor sajnos anyámra, vagy Adalmusra sem emlékeznék... lenne vajon úgy bármi esélyünk ellene? Tényleg ez az ára? A rémálmok, a szenvedés?
- Ne okold magad semmiért – feleli, de valahogy nem tudom elhinni. Tönkretetem a hangulatot, az estét, ő mégis puha csókkal próbál vígasztalni - Nem rontottál el semmit, arról meg aztán végképp nem tehetsz, ahogy veled bántak.
- Csak… pont mire… - motyogom - Érted… Mindig mindent… elrontok…
- Nem rontottál el semmit és én kifejezetten élveztem, amit velem csináltál – jegyzi meg kaján vigyorral, de én inkább elfordítom a fejem -Rengeteg időnk lesz még befejezni, amit elkezdtünk és nem sietünk sehová. Egyébként is, rengeteget fejlődtél azóta, hogy először találkoztunk.
- Igen, akkoriban eszembe nem jutott volna, hogy egy nap egy ágyban kötök ki veled – sóhajtok fel. Emlékszem, mikor felajánlottam magam neki. Nem azért, mert én akartam, de fogalmam sem volt, mit vár tőlem- Sok minden változott és… tényleg hiányoztál.
- Ahogy te is nekem. Sok párom volt az elmúlt háromezer év alatt, de egyikük sem volt olyan különleges, mint te.
- Fogadok, mindenkinek ezt mondtad – morranok fel. Persze jól esnek a szavai, de egyáltalán nem gondolom magam különlegesnek. Különcnek, egy hibának annál inkább.
- Csak neked – feleli, de mintha ennek is kicsi mézes-mázos szaga lenne.- És nem amiatt vagy különleges, mert félig boszorkány vagy. Hanem azért, mert te te vagy. Azért vagy különleges aki vagy.
- Mindig olyan zavarba ejtő dolgokat mondasz – motyogom, miközben a vállára hajtom a fejem - És ilyenkor nem tudok rájuk válaszolni.
- Nem is kell – rázza a fejét. Jól esnek a szavai, ettől függetlenül haragszom magamra. Elrontottam a hangulatot... tudom, hogy vágyott rá, akár csak én...- Aludnunk kéne, hogy legyen erőnk a továbbiakhoz. Bár dönthetsz úgy is, hogy nem mész el a kovenhez, ám ezzel egy lehetséges értékes nyommal kevesebbünk lesz.
- De nem sétálhatok be csak úgy – húzódok hátrébb. Tanácstalanul tárom szét a karjaimat. Tudom, hogy talán nem lesz több lehetőség, de félek. Régen nem érdekelt volna, ha megölnek. A kínzás persze más, de az életem nekem semmit sem ért. Most másként gondolom. Már van kiért élnem, van, aki vissza vár. Itt van nekem Darien, és itt vannak Amarisék is - A végén megölnek.
- Küldj üzenetet, amelyben tudatod a szándékodat. Ha koven vezetője hasonló, mint Lord Crawford, akkor nem fognak elutasítani – jegyzi meg. Az ötlet nem rossz, de hogy fogjak hozzá? Sosem kellett még csak hasonlót sem írmon...- Én pedig közben szétnézek a városban, hátha akad némi nyom. Most viszont aludjunk, ránk fér a pihenés.
Igaz. Fárasztó nap volt, és van egy olyan sejtésem, hogy a következő napokban is ez vár rám. Elhelyezkedünk a takaró alatt, ezúttal alváshoz készülődve. Hozzá bújok, mintha a karjai közt biztonságban lehetnék... szeretném hinni, hogy minden rendben lesz...
Másnap nagy nehezen, de megírom azt a levelet. Leírom, ki vagyok és mit szeretnék, hogy a segítségüket kérem, és hogy a szándékaim csakis békések. Remélem, ez elég.
Elküldetjük a levelet, de utána sem tudok nyugodni. Vajon mi vár rám ott? Örömmel fogadnak majd, vagy úgy, mint az a vámpír fiú, gyűlölettel és megvetéssel... na és a nővéreim? Elfogadnak majd?
Yorkot és a helyieket sokan dícsérik, Darien is jókat mond róluk, de ez nyilván általános, nem lehet mindenkire ráhúzni...
A válasz levél hamar megérkezik. Remegő kezekkel olvasom az irományt. Határozott, mégis nőies kézírás, szép, minőségi levélpapír
- Nos? - kérdi kíváncsian
- Beleegyeztek – felelem, de a kezeim még mindig remegnek – de csak én mehetek. Vámpírokat nem engednek be és én sem mászkálhatok majd sehová egyedül. Bár… nem mintha akarnék.
- Ez logikus – bólint, miközben kiveszi a kezemből a levelet. - Mirabella Cavandish… - mormogja félhangosan.
- Ismered? - kérdem reménykedve, hogy talán elnézőbb lesz velem, egy esetleges ismertségre való tekintettel
- Inkább csak hírből – válaszolja - Állítólag szigorú, de következetes és igazságos boszorkány. Azt mondják mindig igyekszik pártatlanul megítélni mindent és mindenkit. Csak mondj igazat és nem lesz gond. Ha kérdeznek valamit, légy őszinte, nehogy a végén amiatt kerülj bajba, hogy elmismásolsz valamit.
- Azért… elkísérsz? - kérdem reménykedve. Megfogom a kezét, próbálok erőt meríteni belőle. Rábólint, amitől egy kicsit megnyugszom. Remélem oktalan a félelmem, és nem történik semmi, de jelenleg nem tudok másra gondolni, csak a legrosszabbra...
Korán indulunk. Még épp, hogy csak lemegy a nap, mikor kilépünk a szálló kapuján, hogy hintóba szálljunk és elinduljunk a város kovenje felé. Hatalmas, szépen karban tartott birtok, már amennyit látni lehet belőle. Hatalmas vas kerítés állja az utunkat, megálljt parancsolva int minket türelemre. Ide érzem a gyógynövények illatát... alig, hogy elérjük a kaput, egy női alak jelenik meg. Szúrós szemű, szigorú tekintetű, középkorú boszorkány, rémülten szorítom meg Darien kezét, mikor kinyitja a kaput.
- Csak a fiú! - szólal meg, miközben vegig mér rajtuk. Hangja reszelős, ellentmondást nem tűrő- Vámpírokat nem látunk itt szívesen!
- Eszembe sem jutott bemenni – emeli fel védekezően a szabad kezét, majd felém fordul - Minden rendben lesz, édesem. Ne félj, ügyes leszel.
- És ha nem? - kérdem remegő hangon. - Mi van, ha…
- Akkor szerintem egy egész kovennek kell aggódnia majd a haragom miatt – suttogja. Értékelem és jól esik, de nyugodtabb sajnos nem leszek tőle - Nem szabad, hogy azt lássák, hogy félsz, mert akkor elvesztél, Kadran.
- Tudom – sóhajom- Csak aggódom, de… ne félj, megteszem, amit tudok.
- Te sokkal bátrabb vagy, mint hinnéd. Menni fog, csak bízz magadban!
Bólintok, majd elindulok a nő felé. Alig, hogy átlépek a kapunk, az szinte azonnal be is zárul mögöttem. Úgy érzem, mintha örökre el akarná szakítani tőle. Félelmetes...
- Erre, fiacskám! Mirabella már nagyon vár téged – vigyorodik el az öregasszony. Csak nyelek egyet, majd engedelmesen követem őt a hatalmas kastély felé. Egyszer még vissza pillantok, de már nem látom Darient. Eltakarja az erdőnyi fa és bokor. Hosszú percekig csak gyalogolunk, mire elérjük az épületet. Hasonlóan hatalmas kapuk, hasonló mozgással nyílnak ki előttünk, ám nem látok senki, mikor belépünk. Maguktól nyíltak ki? Rémlik, mintha Adalmus mesélt volna erről. Sok boszorkány épület, ház, kúria élő lélekkel van felruházva, így az ajtók, ablakok maguktól nyílnak csukódnak, szükség esetén pedig a ház képes megvédeni lakóit. Persze ennek meglehet a veszélye is. Ezek a teremtmények sokkal fogelékonyabbak az átkokra, rontásokra, mint az átlag emberek élettelen otthonai...
Hosszú folyosón végig haladva egy újabb ajtó előtt állunk meg. A nő bekopog, majd hamarosan egy női hang jelzi, hogy bebocsátást kapunk. Belépve egy hatalmas szobában találom magam. Egyik felében egy laboratórium kapott helyet, a másikban egy kisebb könyvtár, egy terebélyes íróasztal társaságában. Az iróasztalon pedáns rendben sorakozó könyvek, papírok, penna, tintatartó. A hatalmas karosszékből egy magas, karcsú nő áll fel, majd elénk sétálva végig mér. Én is őt. Arca kortalan, méreg zöld szemeit fekete göndör fürtök ölelik körbe. Bőre halovány, bár nem annyira, mint a vámpíroké. Ruhája, hasonlóan a hajához, szénfekete.
- Üdvözöllek köreinkben! Mirabella Cavandish vagyok, York kovenjének feje- mutatkozik be kimérten
- Köszönöm, hogy fogadott- Üdvözlöm meghajlással- A nevem Dorian...
- Tudom ki vagy, fiam!- vág a szavamba, de a hangjában nem érzek ellenszenvet- ismertem a családodat- erre felcsillan a szemem- éjfélkor ülésezik a tanács, addig van még egy kis időd, szedd össze a gondolataidat és a kérdéseidet. Doreah majd megmutatja a szobádat. Ő lesz a kísérőd, míg itt vagy
- Köszönöm!- hajolok meg újra, majd a kísérőm után megyek. A nekem szánt szoba nincs túl messze. Apró, egyszerű szoba, de amúgy is csak pár órát leszek benne szerencsére.
- itt várj, míg érted nem jövök
- köszönöm, úgy lesz- biccentek, mielőtt becsukná az ajtót. Mikor végre magamra maradok egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében roskadok le az ágyra. Azt mondta, pihenjek... nem mintha az olyan könnyű lenne, főleg ezek után...
Lassan éjfél. A szobában járkálok fel alá, mikor nyílik az ajtó. A kísérőm, Doreah lép be rajta
- Kövess, a Tanács csak rád vár- csak bólintok, majd nagy levegőt veszek és követem a nőt. Egy csarnokba vezet, ahol egy köríves asztal előtt állok meg. Többségében nők, pár férfi társaságában... megtalálom a vendéglátómat köztük, de a többit nem ismerem fel. Meghajlással üdvözlöm őket
- Dorian úrfi- áll fel az egyikük- levele alapján családi ügyekben folytatott nyomozásához kéri a segítségünket és engedélyünket. Kérem, ismertesse jelenlegi állását pár mondatban!
- A nevem Dorian Benedict Bishop. Ezt a nevet kaptam születésemkor... Anyám révén félig boszorkány vagyok, apám egy ember férfi, személyazonossága ismeretlen számomra... a mostohám... egy Adalmus nevű szörnyeteg... az ő felkutatásában kérném a segítségüket- próbálok higgadtan beszélni, de érzem, hogy remeg a hangom
- Mi ügyben szeretné felkutatni az említett személyt?- hallatszik a kérdés
- Tudni akarom, mért tette... az a férfi... megölte az anyámat! Anyám, varázslattal emberré tett, hogy elrejtsen előle...
- Tudomásunk van egy rendeletről, ami megtiltja a két faj közti szaporodást, ráadásul említése szerint az apja ember volt. Hogy lett magából mégis félig vámpír?
- Úgy nőttem föl, hogy semmi jele nem volt annak, hogy nem ember vagyok... aztán egy nap vámpírok támadtak rám. Megöltek, átváltoztattak. Közel egy évig voltam a szolgájuk, míg végül sikerült megszöknöm... lehetségesnek tartom, hogy anyám varázslata miatt éltem túl, és lettem félvér...
- Lucindának valóban lehetett elég erelye egy ekkora varázslathoz... vagy tévednék, Lorna?- hallatszik a kérdés, majd az asztalnál ülő személyek valamennyien egy felé figyelnek. Fiatal nő, ránézésre nem több 25-nél, de nyilván nem annyi. Rozsdavörös haj, zöld szemek. Ő lenne az?
.oOo.
Órákig tart a vallatás. Teljesen ki vagyok merülve, mire végzünk. Ma nem szolgálnak válasszal, de megígérték, hogy minden birtokukba lévő információt átadnak, amire szükségem lehet. Lorna eltűnt, mielőtt beszélhettem volna vele... sejtettem, hogy nem fog örülni egy hirtelen felbukkanó testvérnek. Ugyanúgy elvesztette az anyját, mint én. Talán engem okom. Már épp készülnék távozni, mikor lépteket hallok magam mögül
- Dorian...- hátra fordulok. A nővéreim, ezúttal mindketten. Alig pár méterre állnak tőlem.- Tényleg te vagy az?- közelebb lépkednek, hogy alaposan szemügyre vegyenek. Nem merek megszólalni, csak bólintok. A hangjuk, az arckifejezésük nem tűnik bosszúsnak, de nem merek megszólalni. Aztán minden további nélkül magukhoz ölelnek. Hallom, hogy az egyik szipog, a teste is bele remeg, a másik még tartja magát. Nekem is kicsordul a könnyem. Percekig nem eresztjük egymást, míg alább nem hagy a remegés
- Lorna... és Miranda?- erre csak bólogatnak- reménykedtem benne, hogy egyszer megtalállak titeket... a könyv... van benne egy családfa... onnan tudtam, hogy vannak testvereim... reméltem... attól féltem... engem fogtok okolni... amiért...
- Sokáig úgy volt... gyűlöltünk, amiért anyánk miattad hagyott el minket... akkor még nem értettük... aztán amikor megtudtuk, hogy meghalt...
- Sajnálom... az egész az én hibám...
- Nem a te hibád... anyánk érted halt meg, nem miattad- csóválja a fejét. Egyelőre nem tudom megkülönböztetni őket, olyan egyformák...
- Bocsássatok meg lányok, de Dorian úrfinak ideje távoznia. Még lesz alkalmatok ismerkedni...
Lassan felkel a nap, mire kiérünk a kapuhoz. Darien idegesen toporog, majd megkönnyebbülten mosolyodik el, mikor meglát
- Mi történt, kedvesem?- kezd faggatni
- Én... találkoztam a nővéreimmel!- fakad ki belőlem. Nem tudom, osztozik-e az örömömön, de én úgy érzem, mintha a fellegekben járnék...
|
| Andro | 2025. 02. 27. 19:37:20 | #36620 |
Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (Kadranomnak)
- Mi van, ha ugyanúgy a halálomat akarják, mint a Vámpírtanács?!
- Meglehet. Ugyanakkor nem tartom valószínűnek.
- Ne haragudj, de ez nem volt elég meggyőző ahhoz, hogy vállaljak egy öngyilkos küldetést! - horkan fel és elindul vissza a hintóhoz. Szó nélkül követem és azt hiszem, nem jól válogattam meg a szavaimat. Pedig ő az egyetlen, aki képes erre a dologra, engem nem enged be egy koven sem.
A visszaút alatt Kadran nem szól hozzám. Nem tudom, hogy azért, mert haragszik rám, vagy pedig mert más oka van rá. Inkább nem kérdezem meg, nincs kedvem egy veszekedéshez. Nehéz napunk volt, elfáradhatott ő is. Hiába, nem egyszerű dolog nyomozni, főleg idegen terepen. Óvatosnak kell lennünk, vagy nagyon rossz vége lesz.
A fogadóban újra magunk vagyunk. Kadran beveszi magát a fürdőbe, miközben én inkább az íróasztalt célzom meg. Sok minden van, amit le kell jegyeznem és át kell gondolnom. Bár Lord Crawford engedélyt adott a nyomozásra, nem lennék meglepve, ha minden lépésünket számon tartaná. Elvégre, az ő szemében mi betolakodók vagyunk és ha úgy látja jónak, kitessékelhet minket Yorkból. Vagy még rosszabb.
Kadran sokáig marad, majd mikor belép, csak egy törülköző van a derekára csavarva. Éhesen nézem őt, ahogy az ágyhoz lép és hanyatt fekszik rajta.
- Jobban vagy? - kérdem, miközben csatlakozom hozzá és megcsókolom azokat az édes ajkait. Túl sokáig vártam rá és túlságosan is éhes vagyok.
- Talán. Nem tudom eldönteni – sóhajt fel. - Annyi kérdésem van, és egy válasz újabb száz kérdést szül...
- Szép lassan rá fogunk jönni minden válaszra. - Átkarolom a derekát és magamhoz húzom, úgy kezdem lassan végigcsókolni őt. Nem állít le, látszik, hogy neki is jólesik a kényeztetés, így hagyja, hadd csináljak, amit akarok. Hozzám simul és a hajamba túr. Milyen régen is élveztem már ezt.
- Annyira hiányoztál – nyöszörgi édes hangon, mire fogaimmal óvatosan megkarcolom a bőrét.
Felszisszen, de egy árva szót sem szól, míg felnyalom a vérét. Más íze van, mint egy vámpírnak, de nem kellemetlen. Már értem, miről beszélt aznap este Rosalyn.
- Olyan ízem van, mint a többi boszorkánynak? - mosolyodik el.
- Nem tudom. Te vagy az első, akit kóstolok...
- És tetszik? - hajol közelebb. Látom, ahogy felsérti a nyelvét, majd megcsókol. Felmorranok az ízre és az érzésre, magamhoz húzom és mélyítem a csókot, miközben a nyelvét szopogatom sietősen. Nem húzódik el, mintha tetszene is neki a dolog.
Hosszú percekig ostromlom, de már nehezen bírok magammal. Akarok Kadrant, mégpedig most! Most, amikor végre újra kettesben vagyunk mindenféle zavaró tényező nélkül. Elengedem, hogy feltérdelhessek és elkezdek vetkőzni. Nem tudom nem látni, hogy Kadran éhes tekintettel, csillogó szemekkel néz. Tetszik neki, amit lát. Mikor már meztelen vagyok, őt is megszabadítom a törülközőtől és elégedetten szemlélem már ágaskodó hímtagját.
- Hosszú volt az az egy év – motyogja zavartan, mint egy szűz kislány. Lassan végignézek a testén és imádom, amit látok.
- Akkor épp itt az ideje, hogy bepótoljuk, nem igaz? - telepedek fölé és elkezdem végigcsókolni az egész testét. Ő közben a kezeivel dolgozik rajtam és simogatni kezd. Mikor megtalálja a farkamat, köré fonja az ujjait és játszani kezd vele. Felmorranok a kellemes érzésre, ahogy érzem, amint a hímvesszőm egyre jobban dagad az ujjai alatt. Kadran hirtelen megfordít és most ő van felül.
- Most én kényeztetlek téged – mosolyodik el a nyakamba csókolva. Nem ellenkezem, csak felmorranok a jóleső érzésre, ahogy lassan kezd lejjebb haladni és néha-néha felnéz rám. A reakciómra figyel, de én teljesen elégedett vagyok vele.
Van egy olyan érzésem, hogy Kadran nem először csinál ilyet, de nem akarok rákérdezni a részletekre. Túlságosan jól csinálja és amikor a hasam aljához ér, megremegek és mély, elégedett nyögés tör ki belőlem.
Végül végre a szájába veszi immáron kőkemény szerszámomat és lassan, ráérősen kezd játszani rajta. Rettentően jól csinálja, ha ilyen ügyes, nem kell sok, hogy elmenjek. A hajába túrok, hogy jelezzem, hogy csinálja, de hirtelen kipattannak a szemei és olyan gyorsan ugrik hátra, mint egy megvadult ló. Rémülten kapkodja a fejét, ide-oda néz, miközben én értetlenül meredek rá.
- Kadran, mi történt? - kelek fel és a karjaimba zárom. Egész testében remeg, mint aki egy rémálomból ébredt fel.
- Csak egy rossz emlék... sajnálom… - sóhajtja, miközben a mellkasomhoz dönti a fejét és nagy levegőt vesz.
- Ennyire kegyetlenül bántak veled? - kérdem, miközben az arcát simogatom lágyan.
Nem válaszol, de nem is gondoltam, hogy fog. Vannak dolgok, amikről senki sem beszél szívesen, én pedig nem fogom faggatni. Az ölelésembe bújik, miközben lágyan, finoman megcsókolom. Csak meg akarom nyugtatni, nem akarok tőle semmit, amíg ennyire meg van rémülve. Annyira össze van törve, pedig nem tett semmit.
- Ne okold magad semmiért – mondom komoly hangon, mire felnéz rám. A tekintete megtört és bűntudattal teli. - Nem rontottál el semmit, arról meg aztán végképp nem tehetsz, ahogy veled bántak.
- Csak… pont mire… - motyogja halkan. - Érted… Mindig mindent… elrontok…
- Nem rontottál el semmit és én kifejezetten élveztem, amit velem csináltál – mosolyodom el, mire félrenéz. Rengeteg időnk lesz már befejezni, amit elkezdtünk és nem sietünk sehová. Egyébként is, rengeteget fejlődtél azóta, hogy először találkoztunk.
- Igen, akkoriban eszembe nem jutott volna, hogy egy nap egy ágyban kötök ki veled – sóhajt fel. - Sok minden változott és… tényleg hiányoztál.
- Ahogy te is nekem – csókolok lágyan a hajába. - Sok párom volt az elmúlt háromezer év alatt, de egyikük sem volt olyan különleges, mint te.
- Fogadok, mindenkinek ezt mondtad – morran fel.
- Csak neked – vallom be, mire gyanakodva néz rám. - És nem amiatt vagy különleges, mert félig boszorkány vagy. Hanem azért, mert te te vagy. Azért vagy különleges aki vagy.
- Mindig olyan zavarba ejtő dolgokat mondasz – motyogja, miközben a vállamba fúrja a fejét. - És ilyenkor nem tudok rájuk válaszolni.
- Nem is kell – rázom a fejem, ahogy lágyan ringatni kezdem. Az ablakot figyelem, lassan felkel a nap. - Aludnunk kéne, hogy legyen erőnk a továbbiakhoz. Bár dönthetsz úgy is, hogy nem mész el a kovenhez, ám ezzel egy lehetséges értékes nyommal kevesebbünk lesz.
- De nem sétálhatok be csak úgy – húzódik el tőlem Kadran és tárja szét a kezét. - A végén megölnek.
- Küldj üzenetet, amelyben tudatod a szándékodat. Ha koven vezetője hasonló, mint Lord Crawford, akkor nem fognak elutasítani – jegyzem meg. - Én pedig közben szétnézek a városban, hátha akad némi nyom. Most viszont aludjunk, ránk fér a pihenés.
Látom, hogy Kadrant kétségek gyötrik, de végül bólint. Ő is jól tudja, hogy a fáradt vámpír óvatlan vámpír és könnyű célpont. Kadran hozzám bújik, a kezdeti kéjnek már nyoma sincs. A hangulat elmúlt, de nem haragszom rá. Majd máskor befejezzük a kettőnk dolgát. Magunkra húzom a takarót és lassan mindketten álomba merülünk.
~*~
Sikerül rávennem Kadrant, hogy küldjön üzenetet a kovennek, amit fogcsikorgatva és kelletlenül meg is tesz. Tudom, hogy aggódik, egyrészt, hogy beengedik-e, másrészt, hogy mit talál majd odabent. Hiába próbálom nyugtatni, most úgy tűnik, semmi sem használ. Nem hibáztathatom, elvégre fiatal vámpír koromban én is ilyen ideges voltam, ha idegen vámpírokkal kellett találkoznom. Mindenki tart az ismeretlentől, még a mi fajtánk is. York valóban békés város, a helyi természetfeletti lények jól megférnek egymással. Nemcsak vámpírok és boszorkányok, de a lidércek, törpék és manók sem okoznak különösebb problémát egymásnak. Persze, York nem London.
A válasz hamar, még aznap éjszaka megérkezik, nem sokkal éjfél előtt. Kadran idegesen néz rám, miközben kibontja a levelet, majd elolvassa.
- Nos? - kérdem kíváncsian, az íróasztalnak támaszkodva.
- Beleegyeztek – mondja Kadran, miközben enyhén remegő kezében tartja a levelet –, de csak én mehetek. Vámpírokat nem engednek be és én sem mászkálhatok majd sehová egyedül. Bár… nem mintha akarnék.
- Ez logikus – bólintok, miközben kiveszem Kadran kezéből a levelet. - Mirabella Cavandish… - mormogom félhangosan.
- Ismered? - kap az alkalmon Kadran és reménykedő tekintettel mered rám.
- Inkább csak hírből – válaszolok. - Állítólag szigorú, de következetes és igazságos boszorkány. Azt mondják mindig igyekszik pártatlanul megítélni mindent és mindenkit. Csak mondj igazat és nem lesz gond. Ha kérdeznek valamit, légy őszinte, nehogy a végén amiatt kerülj bajba, hogy elmismásolsz valamit.
- Azért… elkísérsz? - Kadran megfogja a kezem. Tudom, hogy retteg és ennek nemcsak Adalmus az oka, de inkább nem kérdezek rá.
Bólintok, elvégre abból nem lehet baj, ha elkísérem a kapuig. Be úgysem mehetek, de adhatok Kadrannak egy kis lelki támogatást. Hálásan néz rám és tudom, hogy ez milyen sokat jelent neki. Sosem hagynám cserben, nekem ő a mindenem.
A yorki boszorkány koven a város nyugati felében fekszik egy kis erdő szélén, amihez egy park tartozik. Pont olyan hely, ahol bárki természetfeletti dolgokat keresne. Éppen megfelelő hely egy koven számára. Maga az épület jóval beljebb lehet, mert csak a szépen díszített kovácsoltvas kaput és a mögötte elterülő, kövezett, szépen karban tartott utat lehet látni. Odabenn formára nyírt bokrokat is észreveszek és ahogy beleszimatolok a levegőbe, minden kétséget kizáróan egy gyógynövényes kert illatát is érzem. Ahogy látom, Kadran is, mert mélyet szippant a levegőbe, mielőtt a kapuhoz sétálnánk. Kadran úgy néz ki, mint akibe csak hálni jár a lélek, de tartja magát. Alig érünk oda, mikor szúrós szemű, szigorú tekintetű, középkorú boszorkány jelenik meg a kapu másik oldalán. Kadran megszorítja a kezem, miközben a nő kinyitja a kaput és közben gyanakodva néz rám.
- Csak a fiú! - szólal meg reszelős hangon. - Vámpírokat nem látunk itt szívesen!
- Eszembe sem jutott bemenni – emelem fel védekezően a szabad kezemet, majd Kadranra nézek. Tudom, hogy a vén banya gyanakodva figyel minket. Én is így tennék a helyében. - Minden rendben lesz, édesem. Ne félj, ügyes leszel.
- És ha nem? - kérdi remegő hangon. - Mi van, ha…
- Akkor szerintem egy egész kovennek kell aggódnia majd a haragom miatt – suttogom halk, megnyugtatónak szánt hangon. - Nem szabad, hogy azt lássák, hogy félsz, mert akkor elvesztél, Kadran.
- Tudom – sóhajt fel és elengedi a kezem. - Csak aggódom, de… ne félj, megteszem, amit tudok.
- Te sokkal bátrabb vagy, mint hinnéd – mondom komolyan. - Menni fog, csak bízz magadban!
Kadran bólint, de nem tudom, mennyire hiszi el a szavaimat. Lassan indul el a kapu felé, majd alig ér be, a vas máris csukódik és a lakat nagyot kattan.
- Erre, fiacskám! Mirabella már nagyon vár téged – vigyorodik el az öregasszony és még onnan, ahol állok is hallom, hogy Kadran nyel egyet.
De bátran indul el a nő után, miközben én addig követem őt a tekintetemmel, míg el nem nyelik őket a környező bokrok és fák árnyai.
|
| Sado-chan | 2024. 10. 06. 11:30:25 | #36584 |
Karakter: Kadran, az áruló
Megjegyzés: Kedvesemnek
- Hogy gondolhatod, hogy lecseréllek bárkire is? - kérdi, miközben elém lépve két kézre fogja az arcom. Nem értem, mért van így meglepve. Nem a hűségét kérdőjelezem meg, de nem lett volna köteles rám várni...nem tudhatta, vissza jövök-e még valaha... nem vártam el, hogy ítéletnapig rám várjon... vonzó férfi, bárkit megkaphatott volna. Bárkit, egy olyan társat, akinek a létezése nem egy hiba, amit igyekszik mindenki kijavítani... - Kadran, ami akkor történt, szükségszerű volt, egyikünk sem tehetett semmit. Igen, lehetett volna valakim, ahogy előtted is voltak. Nem is egy, nem is kettő, elvégre háromezer év alatt sokan megfordultak az ágyamban. De egyikük sem volt olyan különleges, mint te. Ráadásul, a legtöbben csak a hatalmamat és a pénzemet akarták, nem engem.
- Most meg akarsz vigasztalni? - kérdem gyanakodva. - Tudom, hogy veszélyes itt lennem, hogy a jelenlétem és igazából… az egész létezésem egy hiba és…
- Nem vagy hiba! Ezt verd ki a fejedből! Nem te tehetsz róla, hogy azzá tettek, ami vagy! Bár szó, ami szó, neked bárhol tartózkodni veszélyes. A helyi vámpírok engem sem fognak jó néven venni, téged pedig azonnal megölnének.
- Mit tegyek? Meneküljek el? - kérdem tanácstalanul. Tudom, hogy hiába menekülnék... számomra sehol sincs hely...
- Nem, nem kell – rázza a fejét és magához ölel - Előbb velem kell számolnia annak, aki bántani akar téged. Kadran, egy horda vámpírral és boszorkánnyal szembeszállnék, ha megakadályozhatnám, hogy bántsanak. De előbb más dolgunk is van. Kérvényt kell írnom a helyi vámpírúrnak, aki a területet vezeti, hogy itt maradhassunk. Nem akarom, hogy betolakodónak tekintsen. Mi vámpírok híresen területvédők vagyunk és rossz néven vesszük az idegen betolakodókat. Lehet, hogy találkoznom is kell vele és ha gondolod, elkísérhetsz. Amíg én védelek, nem fognak hozzád nyúlni.
Nem igazán tetszik az ötlet... a magas rangú vámpírok ellen esélyem sincs, nem tudnám megvédeni magam, vagy Darient... nem akarom, hogy miattam essen baja...vagy hogy miattam kelljen harcolnia, megint.
Ilyen idő tájt aludnunk kellene, de még előtte megír egy levelet, amit egy kölyökre bízva küld el a címzettnek... megint egy embergyerek?!
Miután mindennel végzünk aludni térünk végre. Jó újra a karjai közt aludni... ez annyira hiányzott. A mellkasára hajtom a fejem, mintha csak a világgal akarnám tudatni, ő az enyém, csak az enyém! Egy év hosszú idő volt nélküle, így most ki akarok használni minden percet, amit vele tölthetek... és az is kérdéses, meddig lehetek még vele. Ha nem járunk sikerrel, talán újra el kell mennem... talán örökre... bele sem merek gondolni...
Másnap meg is érkezik a válasz. Szívesen fogad bennünket, sőt, látni óhajt mindkettőnket. Nem igazán tetszik az ötlet, de nem tiltakozok. Számíthatunk rá vajon, mint szövetségesre? Vagy maga akar végezni velem, aztán Darient is megöli? Na és Adalmus? Talán ismeri...
Hintót küldenek értünk. Nem tetszik ez nekem, de nem szólok egy szót sem. Csak essünk túl rajta.
- Ha megérkeztünk, ne szólj egy szót sem! Hagyd, hogy én beszéljek Lord Crawforddal – szólal meg hirtelen Darien. Nem mintha olyan nagyon beszélni akarnék vele...- Tapasztalt, öreg vámpír, aki nem szereti, ha félrevezetik. Ha kérdez, válaszolj őszintén, mert kiszagolja a hazugságot.
- Rendben, de… nem fog megölni?
- Ha nem lát benned fenyegetést, akkor békén fog hagyni. Nem kegyetlen vámpír, de mint nemesi származású, érhetően félti a területét. York kiváló célpontja minden jöttment vámpír számára, aki saját területet akar.
- Nem vagyok jöttment vámpír! - fújom fel magam, mire felnevet. Nem értem, mi olyan vicces ezen.
Hamar megérkezünk a hatalmas kúriához, ahol Lord Crawford lakik. Szép, hatalmas ház, nem olyan, mint Dariené, de látványos. Fogalmam sincs milyen stílus, nem értek ehhez. Még jó, hogy nem lakberendezési tippekért jöttünk. Egy inas vezet minket a szalonba. Nem olyan, mint Alfred. Sokkal inkább tűnik teljesen vámpírok... leginkább az arcára kiülő undorból feltételezem, amivel engem méreget. Mintha csak valami döglött állatot vizslatna...
- A gazdám azonnal jön, egy kis türelmüket kérem! - hajol meg végül, miután Darient meglátva rendezi arcvonásait
- Nem bírom ezt az alakot – sziszegem dühösen, miután elmegy, majd ledobom magam az egyik karosszékbe. Legszívesebben neki estem volna, de nyilván nem ez lenne a legjobb ötlet.
- Ez csak egy kis szolga, nem kell izgatnod magad – mondja nyugodt hangon, miközben a szalont térképezi fel - Alfred sosem viselkedne így, de a legtöbb vámpír nem szereti a félvéreket. Mélységesen lenézik őket a másfajta vérük miatt. Igaz, Alfred maga is félvér, de sosem lenne tiszteletlen senkivel. Pláne nem mutatná ki.
- Ő egy kincs – jegyzem meg. Ha tudná, miket vágott a fejemhez mikor ő nem volt a közelben... Már épp válaszolna, mikor megérkeznek a háziak. Két férfi, egy idősebb, nyilván ő a lord, akihez érkeztünk, a másik, fiatalabb, kinézetre talán velem egyidős. Nyilván a fia... és itt van az inas is. A lord rezzenéstelen arccal pillant rám, majd Darienre, hogy aztán üdvözöljön minket. A fiúra és az inasra téved a tekintetem. Undorral és megvetéssel méregetnek
- Lord Whitecraft, örvendek a látogatásának – szólal meg mély, erőteljeshangon a lord - Jó régen nem találkoztunk már. Emlékszik a fiamra, Christianra? Bár még szinte kisded volt, amikor utoljára látta.
- Meglepően jóképű lett azóta – jegyzi meg udvariasan. Valóban az lenne, ha arcára nem a felém irányuló undor és megvetés ülne ki. Mit ártottam neki, hogy ismeretlenül is gyűlöl?!- Köszönöm, hogy fogad minket, Lord Crawford. Ő itt mellettem…
- A félvér, akit az egész Tanács holtan akar látni, nemde? - kérdi a fiú, én pedig ingerülten pattanok fel. - Ide Yorkba is eljutottak a hírek, de nem gondoltam volna, hogy lesz mersze idejönni. Elég ostoba, ha azt hiszi, bárhol is biztonságban lehet.
- Christian, fogd be a szád! - szól rá az apja. - Bocsássanak meg a fiamnak, még nagyon fiatal és néha meggondolatlan dolgokat mond. Kérem, foglaljanak helyet! - int az öreg vámpír. Kellemesen csalódtam benne. Arra számítottam, hogy hasonlókat kapok majd tőle is, viszont úgy tűnik, ő képes tiszta lappal nyitni felém. Vagy legalábbis nem mutatja ki, mit is gondol valójában.
Az öreg Lord asztalhoz invitál minket. Darien mellett foglalok helyet, a lehető legmesszebb a kölyöktől. Eleinte próbálok nem tudomást venni arról, hogy mennyire utálattal méreget a fiú, de végig magamon érzem a tekintetét. Végül felé fordulok, egyenesen a szemeibe bámulva. Nem kell az elméjében kutakodni ahhoz, hogy rájöjjek, mi jár a fejeben. Ítélkezik, pedig nem ismer. Ítélkezik, pedig semmivel sem jobb nálam. Mért lenne jobb, csak mert vámpírnak született? Gyűlölöm az ilyet... néhai gazdáimra emlékeztet... legszívesebben kitépném a gerincét!
Az inas bort szolgál fel. Illendősségből magamba gyűrűk pár kortyot, de szerencsére senki nem erőkteti. Senki sem teszi szóvá, hogy a poharat szinte érintetlenül teszem le végül. Fél füllel figyelem, ahogy semmitmondó dolgokról társalognak, majd végül végre a tárgyra térnek
- Adalmus… - mormogja elgondolkodva - Igen, hallottam róla, de jó régen nem járt itt. Nem hinném, hogy egyhamar visszajön, mióta összetűzésbe került a helyi koven vezetőjével.
- Összevesztek? - kérdem döbbenten. Bár igazából nem is lep meg. Tudom, hogy nehéz eset, és feltételezem születésem előtt és gyermekkoromban is az volt. Kicsi voltam még akkor, nincs sok emlékem róla még így sem, hogy már tudom, ki vagyok, de azt tudom, hogy rettegtem tőle. Harag és rettegés volt bennem, amiért anyámat nem tudtam megvédeni tőle... pedig apámnak tekintettem őt, akkor még nem tudva, hogy nem vagyunk vérrokonok...
- Én nem igazán tudom, hogy pontosan mi történt, nem ártom magam a boszorkányok dolgába. De Yorkban a vámpír-boszorkány kapcsolatok békések, ritkán vannak összetűzések. Úgy hírlik, Adalmus valami nagy gazságot követett el, de a koven természetesen hallgat róla – válaszol az idős vámpír. Vajon köze lehet hozzám, vagy anyámhoz? Fel sem teszem a kérdést, nyilván úgysem tudja a választ, de egyre inkább piszkálja az agyam, hogy mi történhetett. Valami azt súgja, minden, amit anyámról vagy a nővéreimről mondott hazugság... hogy sokkal több történt, mint amit elmondott...
- Pontosan ezért jöttünk Yorkba, hogy utánanézzünk Adalmus múltjának – mondja Darien komoly hangon - Nem szeretnénk bajt keverni, de elképzelhető, hogy esetleg lesznek kellemetlenségek.
A lord bólogat, de a fia már kevésbé lelkes. Süt róla az undor...egyre inkább olyan érzésem van, hogy ahogy Darien is, zsigerből gyűlöli a boszorkányokat, csak míg Darien képes racionálisan hozzájuk állni, ő meg sem próbálja.
Darien a vállamra teszi a kezét, nyugtatni próbál, de hasztalan. Legszívesebben rávetném magam és széttépném!
- Nézzék, amíg nem ugrasztják egymásnak a boszorkányokat és a vámpírokat, nyugodtan kutakodjanak – von vállat Lord Crawford. - Ám ha megzavarják a város békéjét, személyesen fogok gondoskodni róla, hogy többé senkinek se okozzanak gondot. Érthető voltam, Lord Whitecraft?
- Tökéletesen, Lord Crawford
Egy ideig még beszélgetnek, aztán végre távozunk. Épp ideje, meg egy perc, és eskü, rávetettem volna magam arra a görény!
- Kár, hogy nem verhettem be annak az önelégült ficsúrnak a képét! - fújtatok haragosan, mikor végre elhagyjuk az épületet
- Lesz még rá alkalmad, szerelmem – húz magához, megcsókoljon - De most már legalább tudjuk, hol kezdjük a kutatást. Bár a helyi kovenbe engem nem fognak beengedni – a szemembe néz, én pedig sejtem, mire gondolhat. Nekem kell eléjük állnom és beszélnem velük. Elönt az izgatottság, aztán alig pár pillanat után a rettegés kerít hatalmába
- Mi van, ha ugyanúgy a halálomat akarják, mint a Vámpírtanács?!
- Meglehet. Ugyanakkor nem tartom valószínűnek.
- Ne haragudj, de ez nem volt elég meggyőző ahhoz, hogy vállaljak egy öngyilkos küldetést!- horkanok fel, majd elindulok vissza a hintóhoz, ami azóta is ránk vár.
A visszaút alatt nem szólok hozzá. Nem rá haragszom, de fogalmam sincs, mihez kezdjek. Ki tudja, ők vajon holtan akarnak-e látni, vagy előkerült családtagként fognak üdvözölni anyám révén... és vajon lesznek ott rokonaim. A családom nem idevalósi, de ez nem jelzi azt, hogy a koven miatt nem utaztak volna idáig... a nővéreim ott lesznek vajon? Tudnak egyáltalán a letezésemről? És mi van, ha engem okolnak majd anyánk halála miatt?!
A fogadóban végre újra magunk vagyunk, de én inkább a fürdőszoba felé veszem az irányt. Itt tusoló van kád helyett, amit el is foglalok, a hideg víz talán segít kicsit lenyugodnom... bár nem igazán érzek különbséget a hőfokok közt... mindegy...
Csak a törölközőt csavarom a derekamra, úgy térek vissza, majd elterülök az ágyon. Darien az iróasztalnál ül, de hamar csatlakozik hozzám
- Jobban vagy?- kérdi, miközben mellém heveredve csókot lop
- Talán. Nem tudom eldönteni- sóhajtom- Annyi kérdésem van, és egy válasz újabb száz kérdést szül...
- Szép lassan rá fogunk jönni minden válaszra- átkarolja a derekam, hogy magához húzhasson. A teste az enyémhez simul, úgy kezd csókolgatni. Jó érzés, eszembe sincs leállítani, így hagyom, hogy fölém kerülve kóstolgasson végig. A hajába túrok, mikor a nyakamat kezdi ostromolni
- Annyira hiányoztál- nyöszörgöm. Jó érzés vele lenni, csókolni őt, simogatni... újra a karjai közt lenni.
Felszisszenek, ahogy a szemfogai felsértik a bőröm. Nem szól egy szót sem, csak nyelvével itatja fel a vért
- Olyan ízem van, mint a többi boszorkánynak?- mosolyodok el
- Nem tudom. Te vagy az első, akit kóstolok...
- És tetszik?- hajolok közel hozzá, majd a szemfogamon végig húzva felsértem a nyelvem és megcsókolom. Ahogy a nyelvem a szájába csúszik felmorran, majd a derekamra fonja karjait és a nyelveket kezdi szopogatni. Furcsa érzés, de tetszik... nagyon is!
Hosszú percekig ostromol, én pedig szorosan kapaszkodok belé. Az egész testem lángol... mért izgat fel ennyire?
Végül elereszt és a ruháit kezdi levenni. Nem mondom, tetszik a látvány...
Miután lekerülnek a ruhái engem is megszabadít attól az egyetlen apró törölközőt, ami az ágyékomat takarta, majd elégedett mosoly kúszik az arcára
- Hosszú volt az az egy év- motyogom zavartan, ahogy lassan végig mérve rajtam megpillantja ágaskodó tagomat
- Akkor épp itt az ideje, hogy bepótoljuk, nem igaz?- telepedik fölém, hogy aztán újra végig csókoljon mindenhol. Míg ő ajkaival cirógat, én az ujjaimmal barangolok végig rajta. Hamar eljutok éledező tagjáig, amit aztán birtokba is veszek. Köré fonom az ujjaim, úgy dolgozok rajta. Elégedetten morran fel. Mikor lankad a figyelme hanyatt lököm és fölé telepedet
- Most én kényeztetlek téged- mosolyodok el, majd a nyakába csókolok. Meglepődik, de nem ellenkezik, csak élvezettel nyög fel, mikor ajkaimmal a mellkasát kezdem végig cirógatni. Lassan haladok lefel, néha felpillantok, hogy lássam az arcát.
Nem először csinálom, bár nincs sok kedves emlékem róla, leszámítva a kettőnk összebújását. Odakint volt, hogy ez jelentette a túlélést, így egy kis alamizsnáért ágyasául szegődtem kéjenc ficsúroknak, vagy épp szakadt utazóknak. Az a lány... Lilianne... őt szerettem... így vissza gondolva, nem is értem, mért nem emlékeztem rá... biztosan összetörtem a szívét, mikor otthagytam... A gazdáim pedig mindössze egy megdugható tárgyat láttak bennem, semmi többet...
Inkább nem is gondolok a múltra! A múlt nincs már többé, így nincs más dolgom most, mint Darient kényeztetni!
Ahogy lassan a hasa aljához érek megremeg, majd mély, elégedett nyögés hallatszik, mikor végig nyalok rajta. Halványan elmosolyodok, majd lassan, minden pontját végig nyalom, a legérzékenyebbet a végére hagyva...
Nem kínzom sokáig, szép lassan a számba veszem az egészet. Sokáig játszom rajta, nem sietek, azt szeretném, hogy jó legyen neki. Érzem, ahogy az ujjai a hajamba túrnak. Rémképek villannak be, de nem akarok rájuk gondolni, de ahogy a hajamba markol egy pillanatra mintha újra az utcán lennék. Riadtan ugrok hátra, rémülten kapkodom a fejem, de az emlék elillan, csak Darien értetlen arcát látom magam előtt
- Kadran, mi történt?- kel fel, hogy aztán a karjai közé zárjon
- Csak egy rossz emlék... sajnálom...- sóhajtom. A mellkasának döntöm a homlokom, mély levegőt veszek, hogy lenyugodjak
- Ennyire kegyetlenül bántak veled?- kérdi, miközben az arcomat simogatja. A tenyerébe temetem az arcom. Nem akarok róla beszélni... most nem... most boldog akarok lenni és azt akarom, hogy ő is az legyen... be elszúrtam... erre sem vagyok jó...
Nem kérdez többet, csak az ölébe húz és lágyan megcsókol. Nem tiltakozok, hagyom, hogy átvegye az irányítást...
|
| Andro | 2024. 09. 11. 16:18:58 | #36574 |
Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (Kadranomnak)
- Biztos jó ötlet? Mármint ha veled megyek. Nem akarlak bajba sodorni... és a többieket sem szeretném magukra hagyni.
- Ha nem hívjuk fel magunkra a figyelmet nem lesz baj, és a barátaidnak sem eshet itt bántódásuk. A védőburok megvédi őket, míg itt vannak. - Bólint, de úgy érzem, nem nyugtattam meg teljesen. Nagyon félti azokat a boszorkákat, de nem mondok semmit. Ők a barátai, nem szakíthatom el tőlük.
Felkelek az asztaltól és hozzá lépek, majd két karomat a dereka köré kulcsolom. Megcsókolom, ő pedig viszonozza. Csak kóstolgatjuk egymást, de mielőtt még Kadran túlságosan beindulna, eltolom őt magamtól. Most erre nincs időm, bármennyire is vágyom rá, hogy vele lehessek. Hiányzott az érintése, a csókjai, meg ahogy eggyé olvadunk. De majd lesz rá időnk, ha Yorkban leszünk. Remélem, találunk valamit.
- Rendben… menjünk… - sóhajtja, mire elmosolyodom és egy csókot nyomok a homlokára. Elégedetten telepszem vissza az asztalhoz.
- Holnap sötétedéskor indulunk. - Csak bólint, majd visszamegy a társaihoz.
Elküldöm Alfredot, hogy szerezzen két elsőosztályú jegyet a másnap éjszakai járatra és a kapcsolatait kihasználva persze szállást is Yorkban. Nem kell benne csalódnom, de nekem is fel kell készülnöm az útra. A boszorkánylány és a két iker hajnalban elindulnak, de nekünk még van egy kis időnk. Alfred mindennel elkészül, én is bepakolok pár holmit magamnak és Kadrannak. Szükségünk lesz rá és jobb, ha utazóknak tűnünk, úgy nem fognak gyanút. Habár a yorki vámpírok biztosan nem fogják jó néven venni, hogy idegen van a területükön. De majd elintézem a dolgot a helyi vezetővel. A Whitecraft név sokat nyom a latban. Még szundítok egy keveset, mielőtt indulnunk kéne. Rám fér a pihenés, elvégre most minden erőmmel erre az ügyre kell koncentrálnom. Meg kell találnunk Adalmust és ki kell szednünk belőle, mit is tud.
Darien a hintónál áll, mikor előkerülök. Alfred a bakon ül és egyetlen szót sem szól, de tudom, hogy elintézte, amit kértem.
- Induljunk, kedvesem! - Csak biccent, majd beszáll mellém.
Alfred kivisz minket az állomásra. Külön fülkét kaptunk az első osztályon, ahogy a rangomnak dukál. Kadran feszülten forgolódik, mint aki támadástól tart. Normális esetben ez mulatságos lenne, de most egyáltalán nem az.
- Ültél már vonaton? - kérdi lágyan, hogy magamra vonjam a figyelmét.
- Igen... persze nem ilyen előkelő helyen...
- Akkor épp itt volt az ideje – mosolyodom el, de választ nem kapok. Inkább témát váltok az egyik nagyon fontos dologra, ami mindkettőnket érint. - Itt senki sem fog minket zavarni. Számításaim szerint hajnalra már ott leszünk. Elhoztad?
- Nem tudom levenni – emeli fel a kezét a felcsúszó ingujj alól előbukkan a bilincs. Csak bólintok. Ezek szerint levehetetlen, vagy csak az tudja levenni, aki feltette. Adalmus mindenre gondolt. Inkább témát váltok, nem akarom Kadrant rossz emlékekkel terhelni. Ha minden jól megy, úgyis belebotlunk abba az aljas rohadékba.
- Foglaltam magunknak szállás, mivel nem tudom, meddig leszünk távol. Jó lesz végre ismét együtt tölteni egy kis időt, csak te meg én – somolygok és szerintem Kadrannak is az járhat a fejében, ami nekem. Az arca szép, mélyvörös színt ölt. Igen, valószínűleg neki is eszébe jutott, mire lesz jó egy ágy a fogadóban.
A hajnali órákban valóban elérjük a várost. Az állomás szinte teljesen üres, és leszálló utasok is csak hárman vannak rajtunk kívül. Kadran még a vonaton magára ölti a páncélt, így őt nem látják, csak engem. Nem mintha számítana más esetben, de Kadran most veszélyben van, ha mindenki őt keresi. A páncél nemcsak a külsejét rejti el, de a vére szagát is. Bejelentkezünk a szállásunkon, majd elfoglaljuk a szobát. Kellemes, tágas, de nem hivalkodó. Egy nagyobb, két személyes ágy, ruhás szekrény, író asztal karosszékkel. Csak a szokásos. Lepakolunk, én pedig egyből dolgozni kezdek. Előkerül a térkép, pár jegyzet és a fecni, amit Cecil adott. Kadran felveszi és elfintorodik. Igen, még mindig érezheti rajta a fiú szagát.
- Nincs okod neheztelni rá – jegyzem meg, mikor Kadran undorodva dobja vissza a papírt az asztalra. - Esélytelen, hogy valaha is lecseréljelek arra a kölyökre.
- Pedig minden jogod meglett volna rá – bukik ki belőle és a hangjában érzem a fájdalommal teli önvádat. Pedig nem az ő hibája volt az egész. - Hisz elmentem. Elhagytalak, tudom, nem lenne jogom számon kérni rajtad, ha lecserélnél, de mégis... pocsékul érzem magam…
- Hogy gondolhatod, hogy lecseréllek bárkire is? - állok fel és lépek oda hozzá. Két kezem közé fogom az arcát és a szemébe nézek. A tekintete fájdalommal teli. - Kadran, ami akkor történt, szükségszerű volt, egyikünk sem tehetett semmit. Igen, lehetett volna valakim, ahogy előtted is voltak. Nem is egy, nem is kettő, elvégre háromezer év alatt sokan megfordultak az ágyamban. De egyikük sem volt olyan különleges, mint te. Ráadásul, a legtöbben csak a hatalmamat és a pénzemet akarták, nem engem.
- Most meg akarsz vigasztalni? - kérdi Kadran. - Tudom, hogy veszélyes itt lennem, hogy a jelenlétem és igazából… az egész létezésem egy hiba és…
- Nem vagy hiba! - mondom határozottan, mire megremeg. - Ezt verd ki a fejedből! Nem te tehetsz róla, hogy azzá tettek, ami vagy! Bár szó, ami szó, neked bárhol tartózkodni veszélyes. A helyi vámpírok engem sem fognak jó néven venni, téged pedig azonnal megölnének.
- Mit tegyek? Meneküljek el? - kérdi kétségbeesve.
- Nem, nem kell – rázom a fejem és magamhoz ölelem. - Előbb velem kell számolnia annak, aki bántani akar téged. Kadran, egy horda vámpírral és boszorkánnyal szembeszállnék, ha megakadályozhatnám, hogy bántsanak. De előbb más dolgunk is van. - Kissé eltolom magamtól és elengedem. - Kérvényt kell írnom a helyi vámpírúrnak, aki a területet vezeti, hogy itt maradhassunk. Nem akarom, hogy betolakodónak tekintsen. Mi vámpírok híresen területvédők vagyunk és rossz néven vesszük az idegen betolakodókat. Lehet, hogy találkoznom is kell vele és ha gondolod, elkísérhetsz. Amíg én védelek, nem fognak hozzád nyúlni.
Látom, hogy Kadran nem lelkesedik az ötletért, de nem ellenkezik. A nap magasan jár, aludnunk kéne, de megfogalmazok egy kérvényt a helyi vámpírúrnak. Hála égnek, ismerem valamennyire, bár ritkán találkoztunk. Lord Benedict Crawford kifejezetten visszahúzódó életet él és ritkán jelenik meg a nyilvánosság előtt. Még futárt is sikerül találnom egy kölyök személyében, aki némi pénz fejében elviszi az üzenetemet Lord Crawfordnak. Kadran összehúzott szemekkel nézi a dolgot, de egy szót sem szól. Megint féltékeny lenne? Pedig semmi oka rá, már megbeszéltük.
A nap további részét alvással töltjük, mindketten fáradtak vagyunk, az utóbbi napok nagyon igénybe vették még az én erőmet is. Kadran pedig, akármennyit is változott, neki is szüksége van pihenésre. Az már csak természetes, hogy egy ágyban alszunk, az ablakokat természetesen megbűvöltem, hogy a napfény ne árthasson nekünk. Kadran hozzám bújik, mint aki nemcsak védelmet keres, de szeretné a helyét is bebiztosítani.
A válasz már aznap este megérkezik. Lord Crawford emlékszik rám, de találkozni akar velünk. Gondolom, leginkább Kadran aggasztja, én pedig nem akarok felesleges problémát okozni. Kadran, bár látom rajta, hogy fél, de zokszó nélkül jön velem, amikor hintót küldenek értünk.
- Ha megérkeztünk, ne szólj egy szót sem! Hagyd, hogy én beszéljek Lord Crawforddal – mondom. - Tapasztalt, öreg vámpír, aki nem szereti, ha félrevezetik. Ha kérdez, válaszolj őszintén, mert kiszagolja a hazugságot.
- Rendben, de… nem fog megölni? - kérdi aggodalmasan.
- Ha nem lát benned fenyegetést, akkor békén fog hagyni – mondom őszintén. - Nem kegyetlen vámpír, de mint nemesi származású, érhetően félti a területét. York kiváló célpontja minden jöttment vámpír számára, aki saját területet akar.
- Nem vagyok jöttment vámpír! - fújja fel magát, mire elnevetem magam.
Hamar megérkezünk a hatalmas kúriához, ahol Lord Crawford lakik. Szép, karban tartott birtok, hatalmas ház, amiből süt az elegancia és a luxus. Nagyjából akkora, mint az enyém, de stílusában kissé modernebb. Egy inas vezet minket a szalonba, aki Alfredtól eltérően teljesen vámpír. Leplezetlen undorral néz végig Kadranon, de mikor észreveszi, hogy nézem, igyekszik semleges arckifejezést felvenni.
- A gazdám azonnal jön, egy kis türelmüket kérem! - hajol meg, majd magunkra hagy minket.
- Nem bírom ezt az alakot – sziszegi dühösen Kadran, miközben ledobja magát egy székre.
- Ez csak egy kis szolga, nem kell izgatnod magad – mondom nyugodtan, miközben körbenézek a gyönyörű szalonban. Nem olyan szép, mint az enyém, de megjárja. - Alfred sosem viselkedne így, de a legtöbb vámpír nem szereti a félvéreket. Mélységesen lenézik őket a másfajta vérük miatt. Igaz, Alfred maga is félvér, de sosem lenne tiszteletlen senkivel. Pláne nem mutatná ki.
- Ő egy kincs – jegyzi meg Kadran.
Éppen válaszolnék, amikor nyílik az ajtó és két férfi lép be rajta az előbbi inassal együtt. Lord Crawfordot azonnal felismerem, erős, testes vámpír hosszú fekete hajjal, sötét szemekkel és szépen nyírt szakállal. Árad belőle az ősi erő, ami az öreg vámpírokra jellemző. A mellette álló, meglepően csinos fiatalember valószínűleg a fia, Christian. Le sem tagadhatnák, hogy apa és fia, bár a kölyök vonásai jóval lágyabbak.
- Lord Whitecraft, örvendek a látogatásának – szólal meg erős hangján Lord Crawford. - Jó régen nem találkoztunk már. Emlékszik a fiamra, Christianra? Bár még szinte kisded volt, amikor utoljára látta.
- Meglepően jóképű lett azóta – jegyzem meg udvariasan. - Köszönöm, hogy fogad minket, Lord Crawford. Ő itt mellettem…
- A félvér, akit az egész Tanács holtan akar látni, nemde? - kérdi Christian, mire érzem, hogy Kadran megremeg mellettem. Legalább felállt, ahogy az illem diktálja. - Ide Yorkba is eljutottak a hírek, de nem gondoltam volna, hogy lesz mersze idejönni. Elég ostoba, ha azt hiszi, bárhol is biztonságban lehet.
- Christian, fogd be a szád! - szól rá az apja. - Bocsássanak meg a fiamnak, még nagyon fiatal és néha meggondolatlan dolgokat mond. Kérem, foglaljanak helyet! - int az öreg vámpír.
Helyet foglalunk, de Kadran úgy méregeti a fiatalabb vámpírt, mintha mindjárt neki akarna ugrani. Nem csodálnám, ha ilyesmit forgatna a fejében azok után, amit a kölyök mondott.
Az inas bort szolgál fel, amit mi vámpírok legalább annyira szeretünk, mint a jó minőségű vért. Kadran épp csak belekortyol, de nem erőltetem. A kötelező udvariassági körök után rátérünk a lényegre.
- Adalmus… - mormogja elgondolkodva Benedict. - Igen, hallottam róla, de jó régen nem járt itt. Nem hinném, hogy egyhamar visszajön, mióta összetűzésbe került a helyi koven vezetőjével.
- Összevesztek? - kérdi döbbenten Kadran.
- Én nem igazán tudom, hogy pontosan mi történt, nem ártom magam a boszorkányok dolgába. De Yorkban a vámpír-boszorkány kapcsolatok békések, ritkán vannak összetűzések. Úgy hírlik, Adalmus valami nagy gazságot követett el, de a koven természetesen hallgat róla – válaszol az idős vámpír.
- Pontosan ezért jöttünk Yorkba, hogy utánanézzünk Adalmus múltjának – mondom komolyan. - Nem szeretnénk bajt keverni, de elképzelhető, hogy esetleg lesznek kellemetlenségek.
Benedict bólogat, de én a fiút is szemügyre veszem. Egyértelműen nem tetszik neki, hogy itt vagyunk. Főleg az, hogy Kadran itt van, mert azok ketten úgy méregetik egymást, mint az ősi ellenségek. Csak egymásnak ne essenek. Nem tudom, melyikük járna rosszabbul. Megnyugtatólag Kadran vállára teszem a kezem és érzem, milyen merevek az izmai. Minden türelmére szüksége van, hogy ne ugorjon fel és támadjon rá Christianra.
- Nézzék, amíg nem ugrasztják egymásnak a boszorkányokat és a vámpírokat, nyugodtan kutakodjanak – von vállat Lord Crawford. - Ám ha megzavarják a város békéjét, személyesen fogok gondoskodni róla, hogy többé senkinek se okozzanak gondot. Érthető voltam, Lord Whitecraft?
- Tökéletesen, Lord Crawford – biccentek.
Még egy ideig semmiségekről beszélgetünk, de nem akarok visszaélni a vendégszeretettel, így egy órácska után elhagyjuk a birtokot. Bár nem sok mindent tudtunk meg, de engedélyt kaptunk a kutakodásra.
- Kár, hogy nem verhettem be annak az önelégült ficsúrnak a képét! - dühöng Kadran.
- Lesz még rá alkalmad, szerelmem – húzom magamhoz és csókolom meg. - De most már legalább tudjuk, hol kezdjük a kutatást. Bár a helyi kovenbe engem nem fognak beengedni – nézek jelentőségteljesen Kadranra.
|
| Sado-chan | 2024. 08. 01. 18:36:17 | #36560 |
Karakter: Kadran, az áruló
Megjegyzés: Kedvesemnek
- Ezek nem miattad jöttek – feleli Darien, mire csak meglepetten pislogok. Pedig azt hittem, az életben hagyott fiú az oka, amiért nem voltam képes megölni őt. Hazatérve elmondta mi történt, ellenem uszítvaaz összes többi vadászt...- A háború, vagy inkább a vadászat már jó ideje tart. Semmi köze hozzád. Egyszerűen a vadászok összefogtak, hogy kiirtsanak minden mágikus lényt Londonból. Elsőnek a vámpírokat és a boszorkányokat. De aztán majd jönnek a vérfarkasok, a tündérek, manók, koboldok és a vízi lények. Ez nem más, mint népirtás a természetfeletti lények ellen. Téged egyedül a Vámpírtanács akar kivégezni és nem igen tettek még le róla.
- De miért?! - kérdi éles hangon Amaris - Dorian nem tett semmi rosszat! Miért akarják megölni?
- Mert számukra a puszta létezése is veszélyt jelent. Akkor is, ha nem ő választotta ezt az életet.
- Ez ostobaság! És kegyetlenség! - fújtat Amaris, mint egy dühös macska. Az ikrek egyetértően bólogatnak. Nem tagadom, jól esik, hogy mellettem állnak, de éppen ezért van bűntudatom is. Nem tágítanak mellőlem, és attól félek, éppen ez okozhatja a vesztüket. Félek, hogy nem leszek elég ahhoz, hogy ezúttal is megvédjem őket
- Egyetértek, kisasszony, de a döntés nem az én kezemben van. Legalábbis még – igaz is, ő lesz a Tanács következő feje... de vajon számít valamit? Lesz elég hatalma felülírni az évezredes szabályokat?
- De akkor is jobb lenne, ha elmennék – hiba volt vissza jönnöm. Boldog vagyok, hogy újra láthatom a kedvedemet, de úgy tűnik jobb, ha távol tartom magam tőle - Mindenkire bajt hozok.
- Rendben, akkor biztosan nem vagy kíváncsi rá, hogy Cecilnek mit sikerült kiderítenie Adalmusról – von vállat, miközben előveszi a kapott papírt. Már megint az a Cecil gyerek?!
Hátat fordít, hogy véletlenül se láthassam mi van rá írva. Elindul az ajtó felé. Szemét!
Végül utána megyek. A szobájában érem utol. Az asztalánál ül, nem fordul felém teljesen
- Olyan kiszámítható vagy, gyönyörűm – csak fújtatok - Ne légy mérges, de nem akartam ezt a barátaid előtt megbeszélni. Te bízol bennük, de én még nem és ezt el kell fogadnod. Ráadásul, minél kevesebbet tudnak, annál jobb.
- De akkor sem kellett volna elhúznod előttem a mézes madzagot – morgom bosszusan
- Neked nem ez a bajod... Hanem, hogy megemlítettem Cecilt... Látod? Féltékeny vagy, pedig semmi okod rá – mosolyodik el elégedetten. Én, féltékeny? Francokat!
- Inkább mutasd azt a levelet, mielőtt még itt hagylak! - morgom, de ő csak tovább vigyorog.
Összefont karokkal állok mögötte, míg ő olvas. Percekig meg sem szólal
- Amaris barátnőd utána tud érdeklődni, hogy vajon vannak-e York városában kovenek? - kérdi, mikor végre felém fordul. Bólintok. - Én közben felveszem a kapcsolatot a Loire-völgyi ismerőseimmel. Talán ki tudják deríteni, hogy Adalmus pontosan hol születhetett és kik voltak a szülei. Ez sokat segítene.
- Vagy vannak-e még élő rokonai – teszem hozzá. Talán találunk valamit, vagy valakit... habár nem emlékszem, hogy valaha említette volna bármelyik csaladtagját...
- Adalmus akár nemesi származású is lehet – Adalmus, mint nemes boszorkány? Erre eddig nem is gondoltam... de most, hogy szóba került...az ereje meglenne hozzá- A völgyben több kisebb-nagyobb város és rengeteg kastély található. Nem kizárt, hogy a szülei előkelőek voltak. Abból ítélve, ahogy beszélt és viselkedett, nem lehet kizárni ezt a lehetőséget sem. Minden mozdulata pallérozott elmére vall, még ha a viselkedése megkérdőjelezhető is.
- Akkor már van valami nyom, amin el tudunk indulni. De mit fogsz tenni?
- Nos, azt hiszem, ellátogatok Yorkba. Van kedved velem tartani, édesem? Vonattal csak fél nap az út és akár már holnap indulhatunk.
- Biztos jó ötlet? Mármint ha veled megyek. Nem akarlak bajba sodorni... és a többieket sem szeretném magukra hagyni
- Ha nem hívjuk fel magunkra a figyelmet nem lesz baj, és a barátaidnak sem eshet itt bántódásuk. A védő burok megvédi őket, míg itt vannak- csak bólintok, de nem érzem nyugodtabbnak magam tőle. Felkel a székéből és közelebb jön hozzám. A derekamra fonja a karjait, majd magához húzva megcsókol. Hosszan kóstolgatjuk egymást, nem akarom elereszteni őt...de mégsem eshetünk most egymásnak, így mielőtt túlságosan is beindulnánk eltol magától. Nem ellenkezem, csak próbálom magam össze szedni
- Rendben...menjünk...- sóhajtom végül, erre csak elmosolyodik, majd egy homlokomra nyomott csók után vissza telepedik az asztalához
- Holnap sötétedéskor indulunk- csak bólintok, majd vissza megyek a többiekhez.
Átadom az információkat, beszélek Amarissal Darien ötletéről, nem túl lelkes, de nem tiltakozik. Mindenki feszült, mindenki fél... ha ez tényleg fajirtás, senki sincs biztonságban... ők sem, és talán a kisebb kovenek sem... Aaront elküldöm, hogy figyelmeztesse a többieket, Vincent addig itt marad, hogy Alfrednek segítsen. Kettejük közül Aaron az erősebb, Vincent ereje a védelemben és a gyógyításban rejlik, Aaron pedig ügyes méregkeverő.
Amaris és Aaron hajnalban indulnak, miután mindketten ellátták magukat a megfelelő rúnákkal és fegyverekkel. Nekünk még van jópár óránk...
Idegesen járkálok fel alá a szobámban, aggódok értük, és attól is tartok, hogy ránk mi várhat Yorkban. Ő ott lesz vajon? Azóta, hogy elmentem őt sem láttam, na nem mintha hiányoltam volna. Újra magam előtt látom, ahogy anyámat kínozza, nekem pedig alig pár évesen mindezt végig kellett néznem...
Mire besötétedik már a hintó mellett állva várom Darient. Hamarosan elő is kerül
- Induljunk, kedvesem- csak biccentek, majd én is beszállok és mellé telepedek. A vonatállomásra Alfred visz ki minket, épp időben érkezünk, a vonat hamarosan indul. Átadjuk a jegyeket, majd helyet foglalunk. Külön fülke, első osztály... meg sem lepődök rajta
- Ültél már vonaton?- kérdi mikor látja, hogy feszülten forgolódok
- Igen... persze nem ilyen előkelő helyen...
- Akkor épp itt volt az ideje- mosolyodik el. Rá hagyom- itt senki sem fog minket zavarni. Számítasaim szerint hajnalra már ott leszünk. Elhoztad?...
- Nem tudom levenni- emelem fel a kezem. Ahogy lecsúszik az ing ujja elő bukkan a bilincs. Gondolom erre gondolhatott. Nem válaszol, csak biccent. Tudom, hogy nem örül neki, de nem teszi szóvá, inkább témát vált
- Foglaltam magunknak szállás, mivel nem tudom, meddig leszünk távol. Jó lesz végre ismét együtt tölteni egy kis időt, csak te meg én- mosolyából sejtem, mire gondolhat. Nem válaszolok, de érzem, ahogy elvörösödik a fejem. Most akár romantikázni?
A hajnali órákban valóban elérjük a várost. Az állomás szinte teljesen üres, és leszálló utasok is csak hárman vannak rajtunk kívül. Még a vonaton magamra öltöttem a páncélt, így engem nem is látnak, csak Darient egymagában. Csak akkor engedem le a védelmemet, mikor már biztonságos, fedett helyre érkezünk. Bejelentkezünk a szállásunkon, majd elfoglaljuk a szobát. Kellemes, tágas, de nem hivalkodó. Egy nagyobb, két személyes ágy, míly meglepő... ruhás szekrény, író asztal karosszékkel. Csak a szokásos. Lepakolunk, Darien pedig el is foglalja az íróasztalt. Érdeklődve figyelek, mikor elő kerül pár jegyzet és egy térkép, valamint a fecni, amit a kölyök nyomott a kezébe. Felveszem és bele olvasok. Még most is érződik rajta a szaga. Akaratlanul is elfintorodok
- Nincs okod neheztelni rá- jegyzi meg Darien, mikor vissza dobom az asztalra- esélytelen, hogy valaha is lecseréljelek arra a kölyökre
- Pedig minden jogod meglett volna rá- bukik ki belőlem- hisz elmentem. Elhagytalak, tudom, nem lenne jogom számon kérni rajtad, ha lecserélnél, de mégis... pocsékul érzem magam...
|
| Andro | 2024. 06. 14. 19:39:25 | #36535 |
Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (Kadranomnak)
- Örömmel! - sziszegi a férfi, majd három társával ránk veti magát. Hatan vannak hármunk ellen, de tudom, hogy sem Alfredet, sem Kadrant nem kell féltenem.
Belevetem magam a küzdelembe, miközben fél szemmel Kadrant figyelem. Mágiát használ, nemcsak a fogait és a karmait, mint mi Alfreddel. Ügyes fiú, még ha a mágia használatától a hidegrázás jön is rám.
- Ez mágiát használ! Vigyázzatok vele! - üvölt az egyik.
A vadászok támadnak, mi védekezünk. Én vagyok a fő célpont, elvégre minden vadász listáján az első helyen szerepelek. Háromezer éves vagyok és minden vadász dicsőségére válna, ha megölne egy ilyen öreg és tapasztalt vámpírt, mint amilyen én vagyok. Egy-egy vadászt intézünk el Alfreddel. Az enyém egy tapasztaltabb, de esélye nincs, amikor a karóval felém suhint. Gyorsabb és erősebb is vagyok nála. Pillanatok alatt kapom el és tépem fel a torkát. Nem a gyilkolás élvezete hajt, mindössze életben óhajtok maradni. Hallom, hogy az egyik vadász felüvölt és csak fél szemmel látom, hogy Kadran a férfi karját fogja, miközben az fáklyaként égni kezd. Ez a többi, még életben levő vadászt is óvatosságra inti. Ők vámpírvadászok, nem szoktak hozzá a boszorkányokhoz. A sebhelyes férfi, akivel beszéltem, hatalmas csatabárddal támad rám. De nem kell engem félteni. Ő jóval okosabb a többieknél, még megvágnia is sikerül, igaz, csak felszíni karcolás. Alig érzem meg. A harc talán egy percig is eltart, mire sikerül kiütnöm a kezéből a fegyvert és eltörnöm a nyakát. Egyetlen, erős ütést mérek a nyak hátuljára, ami úgy törik ketté, mint egy vékony botocska.
Az egyik vadász pisztolyt kap elő, gondolom ezüst van benne. Ostoba, az ránk nem hat, csak a vérfarkasokra. De nem megy közel és még a harc hevében is látom, hogy óvatosan köröz Kadran körül.
- Szörnyeteg! - hallom a férfit, majd egy lövést, de nincs időm odafigyelni.
Hamar végzünk a támadóinkkal, Alfred és én is tiszta vér vagyunk. De ez a támadóink vére. Aztán Kadranra nézek és látom, hogy ő viszont súlyosan megsérült.
- Kadran! - kiáltok fel, majd odarohanok hozzá.
- Ne érj hozzám! - kiált térdre rogyva. Érzem a belőle áradó hőt, így várok, míg lehűti magát. Nem szívesen venném fel a néhai előnevet. A vámpírokra veszélyes a tűz. - Jól vagyok… - szuszogja halkan, miközben belém kapaszkodik. A testhőmérséklete már normális, de még mindig vérzik. Ő félvér lévén nem gyógyul olyan gyorsan, mint én.
- Itt nem vagyunk biztonságban - jegyzi meg Alfred.- A vér szagára valamennyi vámpír ide fog gyűlni, és ha ők ide jönnek...
- Jönnek utánuk a vadászok is... el kell tennünk innen – bólintok. Alfrednek igaza van, jobb, ha eltűnünk innen. A harc zaja idecsalhat másokat is.
- Tudják, hogy itt vagyok…
~*~
Otthon begyógyítjuk Kadran sebét. Amaris, meg a két iker – ha jól tudom, Aaron és Vincent a nevük és valami rúnamester klánból származnak – nem tágítanak Kadran mellől. Én sem, hiszen nem akarom magára hagyni. Most egyelőre biztonságban vagyunk, de a háború folytatódik. Nem is, ez már népirtás.
- Most mihez kezdjünk?
- Nem tudom – sóhajt fel Kadran, de vannak tippjeim, hogy mik járhatnak a fejében.
- Harcolni fogunk? - kérdi az egyik iker. A hangja ijedtnek és aggodalmasnak hallatszik. Jó is, ha félnek, legalább nem mennek ostoba módon a vesztükbe.
- Hatan ezrek ellen?! Megőrültél? Egy perc alatt megölnek minket!
- Össze kell gyűjteni minden lehetséges szövetségest. Mi van a kovennel? A mesterek biztos nem hagynák Doriant meghalni! - szól közben Amaris. - A mi kovenünk kicsi, de minden segítség számít, nem?
Elfintorodom az ötlet hallatán. Boszorkányok… Még mit nem! Amarist elviselem, a rúnamesterek általában nem ártanak a vámpíroknak. De hogy még több boszorkánnyal szövetkezzünk, arról szó sem lehet. A Tanácsnak ideje lépnie és a fiatalok között is vannak harcképes és erős vámpírok. Rosalyn például, de Sebastian is remek harcos. A nemesi vámpíroknak össze kell fogniuk, bár igazából, minden fajnak össze kéne fognia. Ami sosem fog megtörténni.
- Talán egyszerűbb lenne, ha elmennék – szólal meg Kadran, nekem meg kihagy a nem létező szívem egy pillanatra. Megint itt akar hagyni. Butuska. - Engem keresnek. Engem akarnak holtan látni... miattam ne haljon meg más…
- Ezek nem miattad jöttek – mondom halkan, mire Kadran meglepetten néz rám. - A háború, vagy inkább a vadászat már jó ideje tart. Semmi köze hozzád. Egyszerűen a vadászok összefogtak, hogy kiirtsanak minden mágikus lényt Londonból. Elsőnek a vámpírokat és a boszorkányokat. De aztán majd jönnek a vérfarkasok, a tündérek, manók, koboldok és a vízi lények. Ez nem más, mint népirtás a természetfeletti lények ellen. Téged egyedül a Vámpírtanács akar kivégezni és nem igen tettek még le róla.
- De miért?! - kérdi élesen Amaris. - Dorian nem tett semmi rosszat! Miért akarják megölni?
- Mert számukra a puszta létezése is veszélyt jelent – mondom egyszerűen. - Akkor is, ha nem ő választotta ezt az életet.
- Ez ostobaság! És kegyetlenség! - fújtat Amaris, mint egy dühös macska. Az ikrek egyetértően bólogatnak. Muszáj igazat adnom nekik.
- Egyetértek, kisasszony, de a döntés nem az én kezemben van. Legalábbis még – közlöm egyszerűen.
Amaris meglepetten néz rám. Nem tudom, hogy azért, amit mondtam, vagy azért, ahogy szólítottam. Elvégre, ő egy ifjú hölgy, ha nem is látszik rajta. És akár boszorkány, akár nem, nem ártott nekem, sem Kadrannak. Ráadásul a vendégekkel illik udvariasan bánni.
- De akkor is jobb lenne, ha elmennék – néz rám Kadran. A szemében fájdalom csillan, szomorúság és aggodalom. - Mindenkire bajt hozok.
- Rendben, akkor biztosan nem vagy kíváncsi rá, hogy Cecilnek mit sikerült kiderítenie Adalmusról – vonok vállat, miközben előveszem a papírdarabot, amit a fiú adott a kezembe.
Látom, hogy Kadran szemei felcsillannak, de direkt hátat fordítok neki és elindulok az ajtó felé. A könyvtárban tartózkodunk, én pedig a szobám felé indulok. Tudom, hogy Kadran követni fog, mert kíváncsi az írás tartalmára. Túl jól ismerem már ahhoz, hogy tudjam, még vívódik pár percig és utánam fog jönni.
~*~
Alig érek be a szobába, majd csukom be az ajtót és ülök az íróasztalomhoz, mikor Kadran megjelenik. Még öt perc sem telt el. Legszívesebben elégedetten elvigyorodnék, hogy megint igazam volt, de nem teszem. Kadran így is feszült, nem akarom még jobban feszíteni az idegeit.
- Olyan kiszámítható vagy, gyönyörűm – fordulok félig felé. A levélke az asztalon hever előttem. Kadran mérgesen fúj egyet. - Ne légy mérges, de nem akartam ezt a barátaid előtt megbeszélni. Te bízol bennük, de én még nem és ezt el kell fogadnod. Ráadásul, minél kevesebbet tudnak, annál jobb.
- De akkor sem kellett volna elhúznod előttem a mézes madzagot – morogja mérgesen. Olyan ennivalóan néz ki így, amikor felfújja magát.
- Neked nem ez a bajod – rázom a fejem. - Hanem, hogy megemlítettem Cecilt. - Hirtelen felfújja az arcát. - Látod? Féltékeny vagy, pedig semmi okod rá – mosolyodom el.
- Inkább mutasd azt a levelet, mielőtt még itt hagylak! - fenyegetőzik, mire majdnem elnevetem magam.
Pedig nincs okunk nevetni, főleg nem most. Kihajtogatom a papírost és egyből az jut eszembe, hogy bár Cecil írását már el lehet olvasni, de az írásképe még igencsak javulásra szorul. De már közel sem ír olyan rondán, mint amikor elkezdte tanulni a betűvetést.
Valóban nincs sok minden a levélkében, Adalmus jó sok titkot őriz, de annyi biztos, hogy nem Londonban született, de legalább ötven éve itt él. Eredetileg, már amennyit Cecil ki tudott deríteni, valahonnan Franciaország nyugati részéről származik, nagy valószínűséggel a Loire-völgyéből. Később sokáig élt Yorkban, mielőtt Londonba érkezett volna. Cecil tényleg csak kevés adatot említ, de egyvalami megragadja a figyelmem. Egy cím Yorkban, ahol feltehetően Adalmus lakhatott. Ez talán a háza volt, de lehetett egy koven is.
- Amaris barátnőd utána tud érdeklődni, hogy vajon vannak-e York városában kovenek? - kérdem Kadranhoz fordulva. Az arckifejezéséből ítélve, ez neki is megfordult a fejében és bólint. - Én közben felveszem a kapcsolatot a Loire-völgyi ismerőseimmel. Talán ki tudják deríteni, hogy Adalmus pontosan hol születhetett és kik voltak a szülei. Ez sokat segítene.
- Vagy vannak-e még élő rokonai – fűzi tovább a gondolatot Kadran, mire bólintok.
- Adalmus akár nemesi származású is lehet – vélekedem félhangosan. Kadran kíváncsian néz rám. - A völgyben több kisebb-nagyobb város és rengeteg kastély található. Nem kizárt, hogy a szülei előkelőek voltak. Abból ítélve, ahogy beszélt és viselkedett, nem lehet kizárni ezt a lehetőséget sem – magyarázom türelmesen. - Minden mozdulata pallérozott elmére vall, még ha a viselkedése megkérdőjelezhető is.
- Akkor már van valami nyom, amin el tudunk indulni – mondja Kadran. - De mit fogsz tenni?
- Nos, azt hiszem, ellátogatok Yorkba. Van kedved velem tartani, édesem? - nézek Kadranra. - Vonattal csak fél nap az út és akár már holnap indulhatunk.
|
| Sado-chan | 2024. 04. 04. 09:22:24 | #36495 |
Karakter: Kadran, az áruló
Megjegyzés: Kedvesemnek
- Nos, először is, mindent meg kell tudnunk Adalmusról, amit csak lehet –
A kezei közé fogja az arcom, de ettől nem érzem magam nagyobb biztonságban. Adalmus egy szörnyeteg... a legrosszabb valamennyi körül - Valószínűleg ő sem a semmiből bukkant elő.
- De hogy fogjuk csinálni? Nem mehetek a kovenhez, ahogy te sem. Ahogy a Vámpírtanácstól sem kérhetünk segítséget, hacsak nem akarunk lebukni – emlékeztetem. Kis túlzással mindenki a halálomat akarja. Az a koven, amihez a távozásom után csatlakoztam ugyan mellettünk áll, de kicsi és gyenge. A nagy koven közelébe sem ér... na és mi lesz Dariennel? Rá is veszélyt jelentek...
- Ne aggódj, megvannak a forrásaim, akik egy kis ellenszolgáltatás fejében bármilyen információt meg tudnak szerezni. Most van más problémánk is. Te! Sem a vadászok, sem a Tanács nem tud még róla, hogy Londonban vagy. De ha rájönnek, mindenki rád fog vadászni. A vadászok még hagyján, velük el lehet bánni. A Tanács komolyabb dolog.
- Meg akarnak ölni, igaz? - teszem fel a költői kérdést. Emlékszem, mi szerepelt a parancsban. Egy olyan teremtmény mint én, nem is létezhetne...
- Téged megölnek, mert bár félvér vagy, de a napra te is érzékenyen reagálsz. Engem pedig árulásért fognak majd perbe, meg mert szövetkeztem veled. Engem előbb megkínoznak, te pedig végig fogod nézni. Aztán engem is kivégeznek, valószínűleg karó által. Az árulók büntetése minden esetben halál. Lehet, hogy a halálomat is végignézetik veled. A Tanács nem lesz kegyes egyikünkhöz sem, ha kiderül, hogy itt vagy. Ahogy a barátaiddal sem. Boszorkányok, ráadásul a mostani vészterhes időkben nagyjából mindenki ellenségnek tekinthető.
Szörnyülködve hallgatom végig. Tudtam, hogy halál vár rájuk is, de kínzásról eddig egyetlen szó sem esett. Nem mintha az én életemet olyan sokra tartanám, de azt nem hagyhatom, hogy miattam öljék meg őket is... nem érdemelnek halált ezért...
Alfred toppan be hirtelen a szobába. Szúrós tekintettel néz rám, de egy szót sem szól, csak Darien felé fordul
- Alfred, lépj kapcsolatba Cecillel! Mondd meg neki, hogy derítsen ki mindent Adalmusról – mondja komoran, mire Alfred csak biccent. - Azt is mondd meg neki, hogy mivel a feladat roppant veszélyes, a szokásos bér háromszorosát kapja, amennyiben életben marad.
- Úgy hiszem, a barátai is osztoznának a jutalmon – közli nyersen Alfred.
- Ők is ugyanazt a fizetséget kapják. Egy hetük van rá!
- Ahogy óhajtja! - hajol meg Alfred, majd távozik.
Miután magunkra maradunk elenged és felkel. Az ablakhoz sétál, én pedig csak csendben figyelm. Ki az a Cecil? Aggódnom kellene? Elvégre egy évre magára hagytam. Minden joga megvolt, hogy új párt találjon...
- Ki az a Cecil? - kérdem meg végül. Furán érzem magam... kellemetlen, keserű érzés.
- Senki olyan, aki miatt aggódnod kéne, szerelmem – mondja, felém sem fordulva - Egy hét múlva megismered, ugyanis velem jössz a találkozóra.
- Miből gondolod, hogy menni akarok? - lépek mellé. A kezeimet összefonom a mellkasom előtt.
- Mert látom rajtad, hogy majd megesz a féltékenységgel kevert kíváncsiság, életem – neveti el magát. Féltékeny? Én?! Aligha!
- Nem vagyok féltékeny! - mordulok fel, majd faképnél hagyom. Persze tudom, hogy igaza van. Pocsékul érzem magam. Minden joga meglett volna tovább lépni, de ez nem jelenti azt, hogy ne érezném szarul magam miatta. Ahogyan azzal is tisztában vagyok, hogy semmi jogom nem lenne ezt neki szóval tenni... elvégre én hagytam el őt...
.oOo.
A hét lassan telik, az időm nagy részét a többiekkel töltöm, többnyire gyakorlással. Ha eljön a legrosszabb, meg kell tudniuk megvédeni magukat!
A kúriát egyikünk sem hagyhatja el, odakint áll a bál. Mindenki mindenki ellen, sorra mészárolják le a gyengébbeket, a védteleneket... és nagyrészt miattam...
Darien szinte minden éjjel csurom véresen esik haza. Miattam kerül minden nap veszélybe... bárcsak megvédhetném őt...
Végül eljön az a bizonyos nap is. A találkozó napja, azzal a bizonyos Cecillel. Feszülten ülök a hintóban, szótlanul meredve magam elé. Nem akarok itt lenni. A hely sem juttat kellemes emlékeket az eszembe, és attól az alaktól sem repesek. Egy sikátor közelében állunk meg. Ahogy körül nézek elöntenek az emlékek. London más kerületeiben éltem, de a környezet mégis kísértetiesen hasonlít...
- Ismerős a hely? - kérdi, de én csak a fejem rázom. Nem akarok róla beszélni - Gyere, nemsokára ott vagyunk.
Tovább haladunk. Mivel ezt a környéket nem ismerem igyekszem Darien közelében maradni. Túl sok az elő törő emlék...
Idegen illat csapja meg az orrom. Darien is megáll, majd az árnyékok körül elő lépő alak felé pillant. Feszült csendben figyelem, ahogy egy alig kamasz fiú lépked felénk. Szemernyi félelmet sem érzek benne, ahogy megáll előttünk. Ez lenne Cecil?
- Itt a pénz? - kérdi, majd közelebb jön.
- Itt az áru? - kérdez vissza, miközben felmutatja a fizetségül szolgáló bankjegyeket. A fiú, Cecil elvigyorodik, az árnyak közt pedig hallom, hogy össze súgnak. Nyilván a társai. Nekem nem voltak társaim, barátaim. Magam voltam, mindenféle támasz és segítség nélkül.
- Cseréljünk! - közelebb lép, épp csak annyira, hogy a kezében lévő papírt Dariennek adja és elvegye a cserébe felkínált pént- Ennyit sikerült kideríteni. A maga Adalmus barátja igazán szeret titkolózni – erre csak felmorranok. Barát, mi? A kölyök hátrál egy lépést, de nem fut el. Nyilván tudja, hogy Darien vámpír, és ezek alapján kikövetkeztette, hogy én is valami hasonló lény lehetek
- Rendben. Most húzzatok haza, mielőtt valakinek eszébe jut, hogy még nem vacsorázott – vigyorodik el, a fiúnak pedig nem kell több
- Ha ismét szüksége lesz a segítségemre, Lord Whitecraft, csak üzenjen értem – hajol meg színpadiasan- Az East End Hollói csak a parancsára várnak.
Int a társainak, majd egy pillanat alatt kereket oldanak. Egy ideig csak nézem a hűlt helyét, majd Darien felé fordulok
- Te utcakölykökkel végezteted a piszkos munkát? - hiába nem akarok vádaskodni, elő törnek az emlékek. Nem feltételezem belőle, hogy kihasználja őket, sokkal inkább tűnik kölcsönös együttműködésnek, de akkor is... túl sok rossz emlék...
- Cecil megbízható, ráadásul pár éve megmentettem az életét. Ő maga ajánlkozott fel, hogy az informátoraim egyike lesz, hálából, mert nem alulról szagolja a trágyadombot, ahogy ő fogalmazott. Ráadásul, az utcakölykök úgy ismerik Londont, mint senki más és olyan helyekre is bejutnak, ahová egy felnőtt nem. Én pedig mindig meghálálom a segítségét. Még otthont is teremtettem nekik, Cecilt iskolába küldtem, bár erősen ellenkezett a dolog ellen. Hidd el, sokkal jobb dolguk van így, mint egy árvaházban, vagy egy nevelőcsaládnál, ahol csak bántanák őket, mert lelencek. Vagy a dologházban, ahol halálra dolgoztatnák őket. De neked ezt tudnod kéne.- tudom. Nem is ellene szól, de ezek a helyek és emlékek feszültté tesznek
- Igazad van – sóhajtom végül - Ne haragudj! Csak sok minden történt mostanában és ez az egész kiborít.
- Ahogy mindenkit – ölel magához. A legrosszabb, hogy őt sem érzem biztos pontnak- Menjünk haza. Cecil jó pár információt összeszedett Adalmusról, ami hasznos lehet.
Csak bólintok, majd elindulok utána. Hamar vissza érünk a hintóhoz, de a vendégseregre, ami fogad, nem számítottunk. Vadászok! Talpig fegyverben állják körbe Alfredet, aki a bak tetejéről lesi minden rezdűlésüket. Az egyik férfi felénk fordul, majd mikor megpillantja Darient elvigyorodik. Már szinte meg sem lep, hogy ismeri őt
- Csak nem Lord Darien Whitecraft személyesen? - kérdi- Emlékszel rám, vámpír?
- Talán megöltem valakijét, uram? - kérdez vissza. - Mert nem tűnik ismerősnek.
- Ötven éve maga hidegvérrel megölte a nagyapámat és az anyámat! Mindketten a legjobb vadászok közé tartoztak! - az amúgy sem túl szép arcra keserű grimasz telepedik. Darien megölte a családját... valószínűleg okkal, hisz csak úgy, kedvtelésből nem gyilkolászik
- Meglehet. Sok vadászt öltem meg az évezredek során, nem emlékszem mindenki arcára – von vállat, végignézve a vadászokon. - De gondolom, önök uraim azért jöttek, hogy engem és a társaimat eltegyenek láb alól. Akkor azt ajánlom, ne vesztegessük az időt holmi bájcsevegésre, hanem vágjunk bele a komolyabb dolgokba, ha önöknek is megfelel. Tudják, még nem vacsoráztam, ahogy a társaim sem. Ki vagyunk éhezve egy kis vadászvérre – vigyorodik el vérszomjasan, megmutatva hosszú, éles szemfogait. Én csak csendben figyelek mellette.
- Örömmel!- sziszegi a férfi, majd három társával együtt ránk vetik magukat. Hatan három ellen, nem szép. Hiába emberek, erősek és veszélyesek. Hangtalanul engedem ki a páncél erejét, ami bevonja az egész testem. Nem akarom minden kepességemet felfedni előttük, de finomkodni sem akarok. Mostanra megtanultam összpontosítani az erőmet, így a tűz belülről járja át a testem. A páncél miatt alig látszik, de a belőlem áradó hőt ők is érzik
- Ez mágiát használ! Vigyázzatok vele!- üvölt az egyik. Ők támadnak először, mi védekezünk. A fő célpont egyértelműen Darien, de nekünk is bőven jut belőlük. Felperzselhetném őket... de félek, hogy Alfred és Darien is megsebesülne. A tűz nem tesz különbséget barát és ellenség közt...
Az egyik vadász rám támad, én pedig könnyűszerrel térek ki előle. Elkapom a karját amivel felém suhint, mire felüvölt. Elég hozzá érnem, hogy szenesre égjen a karja. Nem eresztem, míg az egész teste elevenen el nem ég. Ezt a többiek is látják. Darien és Alfred is elintéznek egyet- egyet. A sebhelyes férfi, akivel Darien beszélt még életben van. Hatalmas fegyverével támad rá, viszont őt sem kell félteni.
Egy másik vadász szemel ki magának, de tanulva az előző hibájából nem jön közel hozzám. Lőfegyverrel a kezében köröz körülöttem egyenesen a fejemnek szegezi a fegyverét
- Szörnyeteg!- sziszegi, mielőtt lőne. Elhajolok a lövedék elől. Újra és újra felém lő, de nem talál el. Felé ugrok, hogy támadjak, de az utolsó pillanatban kést ránt, amit belém döf. Mellkason szúr, de szerencsére nem találja el a szívemet. Felnyögök a fájdalomtól. A lábaim megremegnek, de tartom magam. Elégedett vigyora hamar lefagy az arcáról, mikor kihúzom a kést, helyén pedig izzó szurok szerű vér kezd folyni. Én nem tudok olyan gyorsan gyógyulni mint Darien... a mellkasomhoz szorítom a kezem. Újra támad. A saját véremmel fröcskölöm arcon, mire üvöltve esik össze. A forró vér felperzseli az arcát, majd végül a koponyájából sem marad sok. Holtan esik össze. Közben a többiek is végeztek a támadókkal
- Kadran!- kiált fel Darien, mikor észre veszi, hogy vérzek
- Ne érj hozzám!- kiáltok rá térdre rogyva. Behunyom a szemem és próbálom lehűteni magam. Lassan jár át a jég... nem az erősségem, így nehezebben tudom csak irányítani, mint a tüzet. Mikor már nem jelentek rájuk veszélyt felhúznak- jól vagyok...- szuszogom, miközben belé kapaszkodok
- Itt nem vagyunk biztonságban- jegyzi meg Alfred- a vér szagára valamennyi vámpír ide fog gyűlni, és ha ők ide jönnek...
- Jönnek utánuk a vadaszok is... el kell tennünk innen- bólogat Darien
- Tudják, hogy itt vagyok...
Otthon begyógyítják a sebet. Amaris és az ikrek nem mozdulnak mellőlem, de ettől nem lettem nyugodtabb
- most mihez kezdjünk?
- nem tudom- sóhajtom. Nem akarom elküldése őket, pedig mellettem nincsenek biztonságban. Ahogy Darien és Alfred sem, de ők erősek, nem féltem őket
- Harcolni fogunk? - kérdi az egyik iker. Aaron és Vincent egy ősi rúnamester klán gyermekei, de rengeteget kell még tanulniuk.
- Hatan ezrek ellen?! Megőrültél? Egy perc alatt megölnek minket!
- Össze kell gyűjteni minden lehetséges szövetségest. Mi van a kovennel? A mesterek biztos nem hagynák Doriant meghalni!- szól közben Amaris. - a mi kovenünk kicsi, de minden segítség számít, nem?- Darienre pillantok, aki elfintorodik az ötlet hallatán. Megértem őt. Még mindig nem szívleli a boszorkányokat... de talán vámpírok köz is akad segítség... Rosalyn talán segíthetne... na és Sebastian? Vagy a családjaik...
- Talán egyszerűbb lenne, ha elmennék- szólok közbe- engem keresnek. Engem akarnak holtan látni... miattam ne haljon meg más...- sejtem, hogy mit fognak erre mondani, de jelenleg nincs jobb ötletem...
|
| Andro | 2024. 03. 15. 09:31:06 | #36480 |
Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (Kadranomnak)
A Tanács nincs jó hangulatban. Hogy is lenne, ha egyszer vámpírvadászok, boszorkányvadászok és mások is járkálnak, akik ártani akarnak nekünk. Tennünk kell valamit, máris nagy a veszteség, az átlagos vámpírok nem bírják mind megvédeni magukat. A vadászok pedig a gyengékre, főleg a gyerekekre és az öreg, vagy beteg vámpírokra mennek. Hamarosan én leszek a tanács feje, de még várnom kell. Ráadásul Kadran is itt van, akire nemcsak a vadászok, de a vámpírok és boszorkányok is vadásznak. Ha kiderül, hogy visszajött, a Tanács hajtóvadászatot fog indítani ellene.
- Még jobban meg kell erősíteni a védelmet a szegényebb negyedekben – közli Lord Fenton, egy majdnem kétezer éves vámpír. Erős, tagbaszakadt férfi, aki már sok háborút és csatát látott. - Az elmúlt héten már hatszáz vámpír vesztette életét, jórészt gyerekek.
- Nincs több harcosunk, akit nélkülözni tudunk! - veti ellene Lord Ainsworth, egy fiatalabb, vörös hajú férfi. - Az ifjak pedig még nem állnak készen a harcra. Nem elég tapasztaltak.
- Nem nagyon van más választásunk – sóhajt fel Lord Byron, a Tanács mostani feje, majd felém fordul. - Ön mit gondol, Lord Whitecraft?
- Úgy vélem, meg kell gyorsítani a kiképzést, emellett ki kell képezni néhány kis létszámú, elit osztagot is, akik gyorsan közbe tudnak lépni baj esetén – válaszolom. - A vadászok sajnos túl jól képzettek, de vannak köztük ifjak és gyakorlatlanok is. Őket kell elsőnek kiiktatnunk. A gyerekeket, öregeket és betegeket pedig el kéne rejtenünk egy biztonságos helyen, ahol nem érhetik el őket. A vadászok elsősorban a gyerekeket célozzák meg, mert pontosan tudják, hogy milyen nehéz természetes úton létrehozni egy utódot. Ha a gyerekeket megölik, azzal elvágják az utánpótlást. Ők a mi jövőnk és egyre kevesebben vannak. A gyermekek és ifjak majdnem felét máris megölték.
- Lord Whitecraftnak igaza van – mondja Lord Cyrill, mire többen bólogatni kezdenek.
- Akkor szavazásra bocsátom a kérdést – mondja Lord Byron. - Ki ért egyet Lord Whitecraft javaslatával? - Minden kéz a levegőbe emelkedik, senki sem visszakozik. - Akkor, uraim, beszéljük meg a részleteket…
A tanácsülés egészen alkonyatig húzódik, hiszen napközben nem mehetünk ki. De majdnem mindenre találunk megoldást. Mi vámpírok, az emberekkel ellentétben nagyon összetartó faj vagyunk. Sosem hagyjuk cserben azt, aki bajba kerül.
Mikor kilépek az épületből, a csillagok már az égen ragyognak. Alfred jön értem, de az arcán látom, hogy nincs jókedvében.
- Beszéltél Kadrannal – közlöm egyszerűen. - És ahogy látom, mondtál neki egy-két dolgot.
- Nem kellett volna visszajönnie! - vágja rá dühösen, mire sóhajtok. - Csak problémát okoz mindenkinek. Az ön szívét is összetörte, uram.
- Remélem, azért nem akarod kitenni a szűrét – nézek rá, miközben kinyitja a hintó ajtaját. - Kadran jó fiú, megvoltak a maga okai, amiért eltűnt. És biztos vagyok benne, hogy most is jó okkal jött vissza.
- Csak nehogy mi igyuk meg a levét, uram. Ha a Tanács rájön, hogy itt van, önt árulással fogják vádolni, a fiút pedig rövid úton kivégzik. A nap rá is hatással van. És ön sem fogj megúszni némi dorgálással.
Alfred hangja szomorú, bosszús és nagy adag aggodalom bujkál benne. Nem tehet róla, jól tudja, mi forog kockán. Ahogy én is, de nem akarom elveszíteni Kadrant. Alfred is aggódik érte, ha nem is vallja be, de nem mondok semmit.
~*~
Kadran az ágyon fekve mereng a semmibe, mikor benyitok. Fáradtnak tűnik.
- Megjöttem, kedvesem – ülök le mellé, majd megcsókolom. Fáradtan viszonozza. - Alfred ennyire kikészített? - kérdem a hajába túrva.
- Nem… - sóhajt. Akkor más a probléma, de nem tudom, mi az. Érzem, hogy titkol valamit, de félek megkérdezni. Mégis, tudni akarom, mi bántja.
- Akkor mi a baj? - kérdem mellé fekve és átölelem, majd simogatni kezdem. Megborzong és hozzám bújik, mint aki védelmet keres a karjaim között. Mint annak idején, amikor még nem tudtuk, mi is ő valójában.
- Sok minden történt, míg távol voltam... sok minden változott... és... nagyon hiányoztál – válaszol akadozva, majd megcsókol.
- Te is hiányoztál nekem – ölelem szorosan magamhoz. Most hogy itt van, nem akarom újra elveszíteni őt. - Nem akarom, hogy újra elmenj... nem akarlak megint elveszíteni… - A szavak önkéntelenül buknak ki belőlem, pedig tudom, hogy ettől gyengének és sebezhetőnek tűnök. De nem érdekel.
- Valamit el kell intéznem még... valami fontosat… - sóhajt fel.
- Valami baj van?
- Nem, csak… - Mielőtt folytathatná, megragadom és magam alá rántom. Farkasszemet nézünk. Elegem van! Tudom, titkol valamit és el fogja mondani nekem!
- Látom rajtad, hogy valami baj van Miért nem akarsz beavatni? Talán segíthetek… - De a fejét rázza, ám nem akar menekülni. Tudja, hogy nem jutna az ajtóig sem, hiába lett erősebb.
- Ebben nem... a múlton te sem tudsz változtatni...
- A múlton? - kérdem értetlenül pislogva.
- Visszakaptam az emlékeimet – kezd mesélni, amivel letaglóz.
- Az emlékeidet? Az emberi életedből? - Bólint, mire összerezzenek. Ez nem jó, ha emlékszik, akkor tudja, miket tettek vele. Hogy ki tette. Hosszú percekig némán meredünk egymásra, mielőtt Kadran folytatná.
- Emlékszem mit műveltek velem, míg az utcán tengődtem... emlékszem, mikor kis híján agyon vertek egy kis marék gabonáért... emlékszem, mikor először azt tették velem... csak nyolc éves voltam... aztán... amikor meghaltam... rettegtem... és emlékszem anyámra, és arra a férfira... végig kellett néznem, ahogy szép lassan megöli anyámat... Adalmus ölte meg őt... én pedig ugyanezt fogom vele is tenni! - sziszegi dühösen.
Tudom, mit érez, így csak elengedem és szorosan magamhoz ölelem. Nem fogom megállítani, pontosan tudom, mit érez, min megy keresztül. Joga van a bosszújához, de nem akarom, hogy egyedül csinálja. Adalmus túl erős, túl veszélyes, ha be tudta csapni a védőfalat is.
- Már az első perctől kezdve éreztem, hogy valami nincs rendben vele... a védőfal mégis beengedte.
- Talán hatalmasabb, mit hisszük – suttogja Kadran, amiben én is egyetértek.
A védőfalat kijátszotta, de az elejétől volt benne valami gyanús, valami sötét és veszélyes. Mégis meggyőztem magam, hogy Kadrant nem bántaná, hogy sosem nyúlna hozzá. Hogy tényleg csak tanítani fogja és szükségünk van a segítségére. Milyen vak is voltam, hogy bedőltem neki, pedig nem szabadott volna. De ha ő ölte meg Kadran anyját, ha az a célja, hogy Kadrant is megölje, vagy felhasználja, mert kevert vére van…
- Nos, először is, mindent meg kell tudnunk Adalmusról, amit csak lehet – mondom két kezem közé fogva Kadran arcát. - Valószínűleg ő sem a semmiből bukkant elő.
- De hogy fogjuk csinálni? Nem mehetek a kovenhez, ahogy te sem. Ahogy a Vámpírtanácstól sem kérhetünk segítséget, hacsak nem akarunk lebukni – mondja Kadran. A hangja aggodalomtól cseng, de mintha engem féltene.
- Ne aggódj, megvannak a forrásaim, akik egy kis ellenszolgáltatás fejében bármilyen információt meg tudnak szerezni – bólintok komolyan. - Most van más problémánk is. Te! - Kadran megremeg a karjaimban. - Sem a vadászok, sem a Tanács nem tud még róla, hogy Londonban vagy. De ha rájönnek, mindenki rád fog vadászni. A vadászok még hagyján, velük el lehet bánni. A Tanács komolyabb dolog.
- Meg akarnak ölni, igaz? - Kadran hamar kapcsol.
- Téged megölnek, mert bár félvér vagy, de a napra te is érzékenyen reagálsz – magyarázom. - Engem pedig árulásért fognak majd perbe, meg mert szövetkeztem veled. Engem előbb megkínoznak, te pedig végig fogod nézni. Aztán engem is kivégeznek, valószínűleg karó által. Az árulók büntetése minden esetben halál. Lehet, hogy a halálomat is végignézetik veled. A Tanács nem lesz kegyes egyikünkhöz sem, ha kiderül, hogy itt vagy. Ahogy a barátaiddal sem. Boszorkányok, ráadásul a mostani vészterhes időkben nagyjából mindenki ellenségnek tekinthető.
Kadran szemei kerekre tágulnak a szörnyűségek hallatán, de nem akarok eltitkolni előle semmit. Ha titkolózom, csak még rosszabb lesz. Így legalább tudja, mi a tétje annak, hogy itt van. Habár kétlem, hogy a Tanács kivégezné Kadran barátait, mert azzal akár háborút is szíthatnak a vámpírok és a boszorkányok ellen. Erre pedig most semmi szükség, amikor így is megosztottak az erőink. De előbb most foglalkozzunk Adalmussal. Gondolatban üzenek Alfrednek, aki hamarosan meg is jelenik a szobában. Előbb szúrós tekintetet vet Kadranra, majd rám emeli a tekintetét és várja az utasításaimat.
- Alfred, lépj kapcsolatba Cecillel! Mondd meg neki, hogy derítsen ki mindent Adalmusról – mondom komoran, mire Alfred csak biccent. - Azt is mondd meg neki, hogy mivel a feladat roppant veszélyes, a szokásos bér háromszorosát kapja, amennyiben életben marad.
- Úgy hiszem, a barátai is osztoznának a jutalmon – közli nyersen Alfred.
- Ők is ugyanazt a fizetséget kapják – közlöm. - Egy hetük van rá!
- Ahogy óhajtja! - hajol meg Alfred, majd távozik.
Miután Alfred távozik, sóhajtok egyet és elengedem Kadrant. Feszült vagyok, de tudom, hogy Cecil és a bandája sikeresen fogja venni az akadályokat. Kadran kérdőn néz rám, miközben felállok és az ablakhoz lépek.
- Ki az a Cecil? - kérdi némi éllel a hangjában. Mintha féltékenye lenne, amin majdnem elnevetem magam. Ki gondolta volna, hogy az édes kis félvérem képes ilyesfajta érzésekre.
- Senki olyan, aki miatt aggódnod kéne, szerelmem – mondom, miközben az éjszakai kertet nézem. Kopár és csupasz. - Egy hét múlva megismered, ugyanis velem jössz a találkozóra.
- Miből gondolod, hogy menni akarok? - kérdi, majd mellém áll. A kezeit összefonja a mellkasa előtt, szemei összehúzva, az ajkait pedig összeszorítja.
- Mert látom rajtad, hogy majd megesz a féltékenységgel kevert kíváncsiság, életem – nevetem el magam, mire Kadran olyan rondán néz rám, hogy ha képes lenne tekintettel ölni, már régen halott vámpír lennék.
- Nem vagyok féltékeny! - rivall rám, majd fogja magát és otthagy. Csak az ajtó csukódását és a lábai dobogását hallom, ahogy távolodik a folyosón.
Nevetve csóválom a fejem, de nem megyek utána. Hagyom, hadd higgadjon le egy kicsit. Időt kell adnom neki, pedig tényleg nem járok tilosban. Viszont élvezet nézni, hogy visszatért bele az életkedv.
~*~
A hét lassan múlik, Kadran az ideje nagy részét a barátaival tölti, alig találkozunk. Igaz, engem is lefoglalnak a Tanács ügyei. Megerősítjük az őrséget, a gyerekeket igyekszünk biztonságos helyre vinni, kívül a városon, ahol kevesebb a vadász. Meggyorsítjuk a kiképzést, felállítunk négy elit osztagot, az egyiket az én parancsnokságom alatt. Szép eredményeket érünk el, megtizedeljük a fiatal vadászokat, de néhány öreggel is elbánunk. Ahogy ők, mi is az utánpótlást irtjuk. Hajnalonként vérrel borítottan térek haza, de Kadran egy szót sem szól, csak elborzadva néz végig rajtam. De a fejem rázom. Ha megkérném, hogy jöjjön velem, tudom, egy percet sem várna. De nem akarom kitenni ekkora veszélynek. A boszorkányok is utcára vonulnak, néhány csatánál kénytelenek vagyunk szövetkezni velük. Vér áztatja London utcáit, a halandók már ki sem mernek menni éjjel az otthonaikból. Bár nem tudják, mi történik pontosan, de érzik, hogy jobb, ha lapulnak.
Végül eljön az időpont, hogy Cecillel találkozzam. Kadran persze velem tart, merev testtartással ül mellettem a hintóban, ahogy keresztülhajtunk a város előkelő részén egészen a nyomornegyedig. Egy sikátor közelében állunk meg és látom, hogy Kadran összerezzen, ahogy végignéz az utcákon. Talán emlékszik rá, hogy egykor ő maga is ilyen helyen próbált életben maradni.
- Ismerős a hely? - kérdem kíváncsian, de a fejét rázza. - Gyere, nemsokára ott vagyunk.
Elindulunk. Nem kell félnem, hogy megtámadnak, könnyedén tekerném ki a legerősebb férfi nyakát is. Előbb veszem észre a szőke tincseket a sapka alatt, minthogy Cecil kilépne az árnyékból. Ezt ő is tudja, pontosan tudja, mi vagyok és elég okos ahhoz, hogy ne akarjon keresztbe tenni nekem. De azt is tudja, hogy mindig megadom a kiszabott árat. Néha többet is.
- Itt a pénz? - kérdi, majd közelebb jön. Tizenhárom, talán tizennégy éves lehet, cingár, vékony kölyök viseltes ruhában, ahogy a legtöbb utcakölyök errefelé. Csinos arcából élénk, kíváncsi, égszínkék szemekkel néz rám, majd Kadranra.
- Itt az áru? - kérdezek vissza, de felmutatom a bankjegyeket. Harminc font, ebből egy hónapig ehetnek.
Cecil elvigyorodik, én pedig tudom, hogy nincs egyedül. Négy másik fiú figyel a sötétben, de mind tudja, hogy esélyük nincs ellenünk. De egy bandavezér sosem jár egyedül, az utcán az ember nem tudhatja, ki barát, ki ellenség. Ők csak a kísérők, nem tőlem védik Cecilt, hanem a többi halandótól, akik igenis tudnak gondot okozni.
- Cseréljünk! - ajánlja a fiú és közelebb jön, pont annyira, hogy el tudja venni a pénzt, miközben nekem odaad néhány papírlapot. - Ennyit sikerült kideríteni. A maga Adalmus barátja igazán szeret titkolózni – nyomja meg gúnyosan a barát szót, mire mellettem Kadran felmorran. Cecil hátrál egy lépést. Okos fiú, de Kadran nem támad, ő is tudja, hogy a fiú nem akar ártani nekünk.
Beleolvasok az iratokba. Hálát adok az égnek, hogy Cecilt jó pár éve ismerem és kényszerítettem rá, hogy megtanuljon írni és olvasni. Az információk láttán összeszűkülnek a szemeim, de több, mint amire számítottam.
- Rendben – biccentek. - Most húzzatok haza, mielőtt valakinek eszébe jut, hogy még nem vacsorázott – vigyorodom el, megmutatva hegyes szemfogaimat.
- Ha ismét szüksége lesz a segítségemre, Lord Whitecraft, csak üzenjen értem – hajol meg színpadiasan Cecil. - Az East End Hollói csak a parancsára várnak.
Azzal int és egy szempillantás alatt eltűnik a többiekkel együtt. Kadran vár pár pillanatot, majd felém fordul.
- Te utcakölykökkel végezteted a piszkos munkát? - A hangja számonkérő, a szemei összeszűkülnek.
- Cecil megbízható, ráadásul pár éve megmentettem az életét – válaszolom egyszerűen. - Ő maga ajánlkozott fel, hogy az informátoraim egyike lesz, hálából, mert nem alulról szagolja a trágyadombot, ahogy ő fogalmazott. Ráadásul, az utcakölykök úgy ismerik Londont, mint senki más és olyan helyekre is bejutnak, ahová egy felnőtt nem. Én pedig mindig meghálálom a segítségét. Még otthont is teremtettem nekik, Cecilt iskolába küldtem, bár erősen ellenkezett a dolog ellen. Hidd el, sokkal jobb dolguk van így, mint egy árvaházban, vagy egy nevelőcsaládnál, ahol csak bántanák őket, mert lelencek. Vagy a dologházban, ahol halálra dolgoztatnák őket. De neked ezt tudnod kéne.
- Igazad van – sóhajt fel Kadran. - Ne haragudj! Csak sok minden történt mostanában és ez az egész kiborít.
- Ahogy mindenkit – ölelem magamhoz. - Menjünk haza. Cecil jó pár információt összeszedett Adalmusról, ami hasznos lehet.
Kadran bólint és visszaindulunk a hintóhoz. Ám ott olyan látvány fogad, amire nem számítottam. Hat felfegyverzett férfi állja körül a hintót, Alfred pedig a bakon ülve néz velük farkasszemet harcra készen. Az első pillantásra tiszta, hogy mindegyik vámpírvadász, ráadásul öreg, tapasztalt rókák. Az egyik, egy sebhelyes, már őszülő férfi rám néz és elvigyorodik.
- Csak nem Lord Darien Whitecraft személyesen? - kérdi. - Emlékszel rám, vámpír?
- Talán megöltem valakijét, uram? - kérdezek vissza. - Mert nem tűnik ismerősnek.
- Ötven éve maga hidegvérrel megölte a nagyapámat és az anyámat! Mindketten a legjobb vadászok közé tartoztak! - A férfi arcvonásai már közel sem vidámak.
- Meglehet. Sok vadászt öltem meg az évezredek során, nem emlékszem mindenki arcára – vonok vállat, végignézve a vadászokon. - De gondolom, önök uraim azért jöttek, hogy engem és a társaimat eltegyenek láb alól. Akkor azt ajánlom, ne vesztegessük az időt holmi bájcsevegésre, hanem vágjunk bele a komolyabb dolgokba, ha önöknek is megfelel. Tudják, még nem vacsoráztam, ahogy a társaim sem. Ki vagyunk éhezve egy kis vadászvérre – vigyorodom el vérszomjasan, megmutatva hosszú, éles szemfogaimat.
Szerkesztve Andro által @ 2024. 03. 15. 09:32:07
|
| Sado-chan | 2024. 02. 05. 06:10:28 | #36467 |
Karakter: Kadran, az áruló
Megjegyzés: Kedvesemnek
- Darien – mosolyodok el álmosan, mikor meglátom őt- Mennyit aludtam?
- Egy napot. Már délután van, hamarosan leszáll az éj – egy nap nem is vészes. Az elején hetekre kiütöttem magam- Jól kiütötted magad. Az a lány, Amaris azt mondta, hogy túl sok energiát használtál el.
- Hol vannak a többiek? - nézek körbe. Tudom, gyűlölia boszorkányokat, de ők nem ártottak neki... csak gyerekek...-Ugye nem…
- Ne aggódj, Alfred gondoskodik róluk. Bár ahogy láttam, annyi kedve van hozzá, mint a karóba húzáshoz – csóválja a fejem. Ezek szerint ő semmit sem változott. Hozzám sem volt tul sok kedves szava, és kétlem, hogy most lesz akar csak egy is... - Mutasd magad, régen nem láttalak – fogja kezei közé az arcom, hogy témát váltson- Egészen más vagy, megemberesedtél, hogy úgy mondjam.
Igaz. Egy év hosszú idő. Sok minden történt, sok mesélnivalóm van. És legalább annyi olyan történet, amit inkább csak feledni akarok. Az érzéseim iránta semmit sem változtak, de talán mondhatom azt, hogy az a fiú, akit ő megmentett nincs többé...
- Már Doriannak hívom magam. A többiek így ismernek, de te nyugodtan szólíthatsz Kadrannak. Neked megengedem.
- Ez kedves tőled – elmosolyodik, majd magához húz egy csókra. Köré fonom a karjaim és vissza csókolok. Egy év hosszú idő... úgy hiányzott, el sem akarom engedni őt.
Hosszú percekig kóstolgatjuk egymást, de sajnos nem maradhatunk így örökké... sóvárogva nézek a szemeibe, mikor elereszt, de ezer dolgunk van még, amik nem végzik el magukat
- Még mindig vadászol? - kérdi, miközben öltözködni kezdek
- Szükségem van vérre, de nem annyira, mint annak idején – válaszolom. Sajnos, akármennyire akartam nem tudtam megszabadulni a vámpírfelemtől. Ez nem olyan, mint egy rossz kabát, amit levethetek, ha már nem akarom többé viselni...- Félig vámpír vagyok. Veled mi van?
- Jól vagyok, sok a dolgom, hamarosan pedig én leszek a Tanács feje – kezd meséli, mire felkapom a fejem. Darien, mint a Tanács feje? Mért érzem úgy, hogy egy még bajt hoz ránk?- A mostani vezető lemond, így a következő száz évben én fogom vezetni a Vámpírtanácsot. A vad vámpírok eltűntek, de egyre több vadász érkezik, így az őrjáratok is sűrűbbek. A nem nemesi vámpírok nem mindig tudják magukat megvédeni. Sok a fiatal vadász, de ők általában könnyű prédák. Az idősebbekkel már nehezebb, ők tapasztalt, vén rókák. Zajlik az élet, de minden nap eszembe jutottál. Alfred attól félt, hogy beleőrülök, ezért inkább a munkába vetettem magam.
- Alfred… dühös rám? - kérdem aggodalmas hangon, bár sejtem a választ. A lelkemre kötötte, hogy vigyázzak Darienre, én mégis elhagytam őt. Jó okom volt rá, de kétlem, hogy ez őt meghatná... kétlem, hogy Alfredet egy percig is érdekelné az én szemszögem... csak az, hogy megszegtem az ígéretemet
- Nem volt boldog, hogy elmentél, amikor pedig tegnap éjjel hazahoztalak, káromkodott egy sort, majd közölte, hogy csak kerülj a szeme elé, majd meglátod, mit kapsz tőle – erre csak elsápadva meredek magam elé.- De nem fog bántani, annál jobban szeret téged. Egyébként Rosalyn és Sebastian is többször érdeklődött utánad. Mindenkinek azt mondtam, hogy én küldtelek el pár fontos dolog miatt vidékre. Senkinek sem kell tudnia a valódi okokat.
- Köszönöm! - biccentek. Jobb, ha nem tudnak róla... - Majd talán meglátogatom Lady Rosalynt. Ő rendes volt velem. Sebastian úrfi is, bár tudom, hogy ő csak az apja kérésére barátkozott velem. Egy ideig biztosan Londonban maradunk, van pár elintézendő ügyünk.
- De már nem akarsz itt lakni – mondja csendesen. Ennél nem is tévedhetne nagyobbat. Vele akarok lenni, de még nem lehet... és félek, ha most beavatom, sosem ereszt el többé- Új családod van, ami remek, de azt hittem, hogy egy nap újra együtt leszünk.
- Még… van pár dolog, amit el kell intéznem – nézek rá óvatosan. Nem volt tervben, hogy vissza jövök, legalábbis nem most. Előbb meg kell még tennem pár dolgot... pár fontos és kényes dolgot...- Fontos dolgok, nem tudom, meddig fognak tartani. És nem akarok Adalmus útjába kerülni.
- Őt azóta nem láttuk, hogy elmentél – jó is. Ha meglátom, megölöm! De nem akarom Darient is belerángatni... vagy talán pont, hogy be kellene avatnom? Épp eléggé fáj rá neki is a foga... - Mire visszaértünk aznap éjjel, ő már eltűnt. Még jó, hogy nem ártó szándékkal érkezett, vagy a kapu bűbája nem engedte volna ki. Áttörni nem tudta volna, mert boszorkányok ellen is véd.
Vagy talán erősebb, mint hinnénk...
Hamar elkészülök. A többiek már a könyvtárban várnak ránk. Mikor belépünk az ajtón Amaris szó szerint a nyakamba veti magát, nem zavartatva, hogy mindenki őt figyeli.
- Dorian! Nincs semmi bajod? Jól vagy? - kérdi aggódó hangon, majd Darienre pillant, de a szemei égnek a féltekénysegtől
- Nincs semmi bajom, teljesen jól vagyok. Csak kimerültem – nyugtatgatom - Ti jól vagytok?
- Megvagyunk – von vállat - Az az Alfred nevű inas adott nekünk szobákat, meg enni. Aztán azt mondta, itt várjunk, míg felébredsz. Alig tudtuk lehunyni a szemünket múlt éjjel, de nem akartunk zavarni. Az inas nem is engedte volna.
- Alfred egy kissé merev, és talán túlságosan félti a gazdáit – nevet fel Darien. Ő egyértelműen félti, de nem hiszem, hogy ugyanez rólam is elmondható lenne- De nem kell tartanotok tőle, amíg nem akartok ártani senkinek. Bár akkor úgysem tudtok innen elmenni.
- Hogyhogy nem tudunk? - szólal meg az ikrek egyike.
- A kapu mindenkit beenged, ifjú boszorkány... ám az ártó szándékkal érkezőket ki már nem engedi. - felém pillant - Maradj csak a barátaiddal, életem, nekem még vannak fontos, elintézendő dolgaim. A barátaid természetesen addig maradnak, amíg kedvük tartja, habár nem kedvelem túlságosan a boszorkányokat. De amíg rendesen viselkednek, nincs különösebb kifogásom a jelenlétük ellen.
- Nem vagyunk kiskutyák! - vonja össze a szemöldökét Amaris. Nem értem ezt a lányt. Teljesen kikelt magából. Darien rá pillant, mire ő összerezzenve hátrál. Nagyon remélem, nem provokálja ki, hogy neki essen, mert attól félek, esélye sem lenne Darien ellen... talán elég okos ahhoz, hogy ezt ő is lássa...
Ahogy ezen agyalok egy óvatlan pillanatban magához húz és homlokon csókol. Meglep, de tetszik, így belé kapaszkodok, újabb csókokban reménykedve
- Később, életem – suttogja a fülembe, majd gyengéden bele harap. Felnyögök, de elengedem - Még hajnal előtt visszatérek, ígérem.
- Jó… mert… én is mondani akarok valamit – suttogom a fülébe. Nem akarok titkokat kettőnk között, de nem a többiek előtt akarom mindenbe beavatni.
Szótlanul figyelem, ahogy távozik, majd Alfred metsző tekintetére téved az enyém. Csak a fejével biccent, de tudom, hogy azt akarja, kövessem. Mély levegőt veszek, majd kihúzom magam és utána megyek. A többiek a könyvtárban maradnak. Szótlanul haladunk végig a folyosókon, míg el nem érünk a konyháig. Ez már Alfred felségterülete. Becsukom magam mögött az ajtót, ő pedig a pultnak támaszkodva fordul felém
- Mért jöttél vissza?- szegezi nekem az első kérdését
- Nem jöttem. Darien hozott. Ha arra gondolsz, mért tértem vissza Londonba...
- Megmondtam, hogy csak bajt hozol a fejére!- förmed rám. Szó nélkül állom a vádjait- elcsavartad a fejét, aztán összetörted a szívét! Megmondtam, hogy a Lordnak nincs szüksége egy ilyen semmirekellő gyerekre
- Tehát szerinted hagynom kellett volna, hogy rajtam marakodjon azzal a féreggel? Miattam öljék egymást, vagy engem?! Nem rajtad akartak kísérletezni, vagy megcsonkítani és a maguk képére formálni!
- Már akkor meg kellett volna ölni téged, amikor kiderült, hogy boszorkány vagy!- erre elkerekednek a szemeim. Hát így állunk
- Szóval így gondolod?- felkapok egy kést és Alfred elé lépek. A kezébe nyomom- Gyerünk, tedd meg! Ölj meg, ha ennyire a halálomat akarod!- könnyek gyűlnek a szemembe. Én tényleg igyekeztem, hogy elfogadjon... mégis mit kellett volna tennem? Nyomjak el magamban mindent, és tűrjem csendben, ahogy széttépnek?
- Ostoba kölyök!- eldobja a kést és egyszerűen ott hagy. Hosszú percekig állok meredten, a földre dobott kést nézve. Bármit teszek, sosem leszek elég jó...
Amaris és az ikrek találnak rám a konyhában. Nem kérdeznek, csak próbálnak lelket önteni belém. Hogy eltereljük a gondolataimat a kertben vezetem végig őket. Próbálok nem a vitánkra gondolni, de Alfred ezúttal tényleg a lelkembe gázolt. Ennyire meg akar szabadulni tőlem?
Darien sötétedés után tér vissza. Az ágyon fekve meredek a semmibe, mikor benyit
- Megjöttem, kedvesem- mellém ül és fölém hajolva megcsókol. Fáradtan csókolok vissza
- Alfred ennyire kikészített?- kérdi miközben a hajamba túr
- Nem...- sóhajtom. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne elmondani... minden joga megvan Alfrednek ahhoz, hogy véleménye legyen... akkor is, ha az nem túl kedves... és talán nem kellene rögtön Dariennek panaszkodnom mindenről...
- Akkor mi a baj?- mellém fekszik és magához ölel. Lágyan simogat, amitől kellemes borzongás jár át. Olyasmi, mint amit akkor éreztem, amikor először ért úgy hozzám. Akkor éreztem először gyengédséget...
- Sok minden történt, míg távol voltam... sok minden változott... és... nagyon hiányoztál- feljebb csúszok, hogy megcsókolhassam. Annyi mondanivalóm van... de most csak azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen... legalább erre a kis időre
- Te is hiányoztál nekem - ölel szorosan magához- nem akarom, hogy újra elmenj... nem akarlak megint elveszíteni...- bukik ki belőle
- Valamit el kell intéznem még... valami fontosat...- sóhajtom. Én sem akarok elmenni... de belerángatni sem akarom őt ebbe.
- Valami baj van?
- Nem, csak...- erre maga alá ránt, karjaimat a fejem fölött szorítja az ágyhoz. Hosszú percekig nézünk farkasszemet
- Látom rajtad, hogy valami baj van... mért nem akarsz beavatni? Talán segíthetek...- a fejem rázom
- Ebben nem... a múlton te sem tudsz változtatni...
- A múlton?- pislog értetlenül
- Vissza kaptam az emlékeimet - kezdek mesélni
- Az emlékeidet? Az emberi eletedből?- bólintok, mire össze rezzen. Hosszú percekig csendben meredünk egymásra. Kell egy kis idő, hogy folytassam
- Emlékszem mit műveltek velem, míg az utcán tengődtem... emlékszem, mikor kis híján agyon vertek egy kis marék gabonáért... emlékszem, mikor először azt tették velem... csak nyolc éves voltam... aztán... amikor meghaltam... rettegtem... és emlékszem anyámra, és arra a férfira... végig kellett néznem, ahogy szép lassan megöli anyámat... Adalmus ölte meg őt... én pedig ugyanezt fogom vele is tenni!- sziszegem. Darien nem szól egy szót sem, csak elenged és szorosan átölel. Tudja, mit érzek, hisz az ő családját is megölték, nem is próbál lebeszélni. A nyakába temetem az arcom, nem akarok erre gondolni... nem akarom újra és újra magam előtt látni... semmire sem akarok gondolni...
- Már az első perctől kezdve éreztem, hogy valami nincs rendben vele... a védőfal mégis beebgedte...
- Talán hatalmasabb, mit hisszük- bevillan, ahogy anyámat kínozta. Egyetlen ujját sem kellett megmozdítania, mégis úgy dobálta őt, mint valami rongybabát... és amikor engem emelt fel a nyakamnál fogva... nem hiszem, hogy akkor meg akart volna ölni... mégis... egy mozdulatával képes lett volna kivégezni velem... Adalmus egy szörnyeteg... mindig is az volt... az ujja köré csavarta anyámat, megbűvőlte, ő pedig szó nélkül tűrt mindent...
És mi lesz, ha Darienre támad? Hatalmas erő lakozik mindkettőben... és fogalmam sincs, mikre lehetnek képesek...
|
|
