|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Andro | 2021. 07. 21. 20:29:45 | #35960 |
 Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (Kadranomnak)
Nem tart sokáig, míg utolérjük a férfit, és leteperem, majd iszom. Hamar végzek, de mikor felnézek, látom, hogy Kadran furcsa arckifejezéssel méreget. Nem tudom, mi ennek az oka, de az arcán a félelem keveredik az undorral. Valószínűleg nem szeret táplálkozni látni egy vámpírt. De ő maga is az.
- Kadran?… - szólítom meg, mire megrázza a fejét, és zavart tekintettel néz rám. - Mehetünk? - kérdem, mire bólint.
A hazafelé vezető úton egy szót sem szólunk egymáshoz. Úgy látom, nagyon a gondolataiba van merülve, majd hazaérkezve egy szó nélkül megy a szobájába. Utasítanom sem kell. Ez nem tetszik, de nem tudok vele foglalkozni. Alfred beszélni akar velem, így őt keresem fel a szalonban, ahol éppen a függönyöket akasztja vissza.
- Minden rendben? - kérdem, mire bólint.
- Igen, uram – válaszolja, majd lemászik a létráról. - Eredményes volt a vadászat?
- Mint mindig – biccentek. - Kadran nagyon gyorsan tanul, szinte már ijesztő, milyen hamar elsajátít mindent.
- Talán jobb, ha tőlem tudja, hogy esetleg más érzéseket is táplál ön iránt, mint… - kezdi, de leintem.
- Ezt már megbeszéltük – mondom. - Kadran még gyerek, össze van zavarodva és most kezd magához térni. Inkább a bállal foglalkozz! Megjöttek már a ruhák? Alig három hetünk van, és mégsem mehetek egy tavalyi öltözetben.
- A szabó csak holnap érkezik, uram. Viszont… úgy tűnik, találtam egy orvost, aki segíthet Kadran sérülésén. De ő csak a bál után fog ráérni. Messze lakik és nagyon elfoglalt személy. - Erre felcsillan a szemem. - A neve Theodore Rosemary, gondolom a neve mond önnek valamit.
- Hogyne – válaszolom. - Elismert gyógyító, aki leginkább a ritka, és kezelhetetlen sérülésekre specializálta magát. A bál utáni időpont tökéletes lesz, de gondolom, már megírtad neki.
Alfred csak bólint, én pedig elégedett vagyok. Talán van rá esély, hogy meg lehessen gyógyítani Kadran ronda sebét a torkán. Megköszönöm Alfrendek az információt, majd úgy döntök, egy pár órácskát még én is alszom. Egy vámpírnak is szüksége van pihenésre.
Hajnal előtt ébredek fel, addigra Alfred vizet melegít a fürdéshez. Komolyan, néha elgondolkodom, mikor is alszik ez a fiú. Olyan szolgálatkész, amilyen inast nem igen találni manapság. Kényelmesen megfürdök, majd éppen kilépek a kádból és magam köré tekerem az egyik puha törülközőt, amikor meghallom Kadran tétova, zavart gondolatait. A szobámban van, biztos Alfred mondta neki, hogy itt keressen.
- Tényleg nagyon hangosak a gondolataid… - csóválom a fejem.
- Sajnálom...- hebegi akadozva. - Csak... meg akartam kérdezni... mikor lesz a következő óra...mester...
- Amint befejeztem a tisztálkodást, és felöltöztem. Nagyra értékelem a tudásvágyadat, de ne légy ilyen mohó.
- Bocsánat... Esetleg... segíthetek valamiben? - Felvonom a szemöldököm, aztán elmosolyodom.
- Nagyfiú vagyok, Kadran, egyedül is fel tudok öltözni. De ha ennyire unatkozol, nem bánom – egyezem bele, és visszamegyek a szobába.- Hozd ide kérlek az ingemet – intek a szekrény felé, ő pedig azonmód engedelmeskedik. Ügyes, gyakorlott mozdulatokkal öltöztet, majd hagyom, hogy a hajamat is kifésülje. Ki gondolta volna, hogy ehhez is ért. - Köszönöm – biccentek, mikor elkészül. Ő csak bólint, és leteszi a fésűt. - Ahogy látom, ebben van tapasztalatod
- Igen... a gazdáim... az... úrnőt mindig... én fürdettem... ő kicsivel... kedvesebb volt, mint... a másik... kettő...
- Tehát hárman voltak? - jegyzem meg, mire újfent csak bólint. Vajon melyi család lehetett? Két férfi és egy nő… Nos, a bálon valószínűleg kiderül. - Értem. Menj a könyvtárba, hamarosan megyek én is. - Újabb bólintás, majd magamra hagy.
~*~
Nem váratom sokáig, ő már ott vár, mikor megérkezem. A mai tananyag a gondolatok elrejtése. Elmagyarázom, hogy működik, ő pedig látom, hogy igyekszik megjegyezni a dolgot.
- Jól van. Fújd ki a levegőt, lazulj el, majd próbáld meg elzárni a gondolataidat. Bele fogok mászni a fejedbe, kutakodni fogok, ami lehet, hogy fájni fog kissé. - Bólint. - Meg kell tanulnod megvédeni magad
- Ne Kíméljen... Mester… - mondja elszántan.
- Ezt már szeretem! - mosolyodom el.
Kadran a kezét az ölébe ejti, miközben én felkészülök. Érzem az ellenállást, egy jégpáncél állja utamat, és elég nehezen töröm át. Próbálkoznom kell, mert Kadran úgy tűnik, komolyan veszi a dolgot. Ám végül sikerült széttörnöm a védelmét és megérintem a gondolatait.
- Nem! - sziszegi ökölbe szorított kézzel. Újabb védelmet épít, ezúttal lángokból, amelyek perzselnek. Túl nagyok, túl forróak, én pedig felszisszenek, majd üvöltök. Éget!
- Elég! Kadran! ÁLLJ LE!! - Pofon vágom, majd füstölgő jobbomat fogom.
Kadran magához tér, és riadt, bűntudatos képpel néz rám. Pedig nem csinált semmi rosszat.
- Mester… - ugrik fel ijedten.
Leintem, hogy semmi baj, de ő csak kiviharzik a teremből, vissza sem nézve. Talán még korai volt az egész. De túl nagy ereje van. Ez nem természetes az ő korában. Valahogy vissza kell fognia magát, mert előbb-utóbb magában is kárt fog tenni. Engem is megdöbbent, mert nem találkoztam még ilyesmivel. Egy vámpír sem képes ilyesfajta mágiát használni. Hacsak nem… De nem, az képtelenség! A gondolat csíráját is elűzöm magamtól, és inkább azzal foglalkozom, hogy meggyógyítsam magam. A vámpírok hamar gyógyulnak, nekem is elég lesz egy-két nap, és az égési seb már nem is fog látszani. Kadrannal meg majd beszélek, ha itt az ideje, most hagyom lehiggadni.
~*~
A három hét pillanatok alatt elröppen, és már a hintóban ülünk, amit Alfred hajt. Kadran velem szemben foglal helyet, de nem mer rám nézni. Fél, retteg, meg tudom érteni.
- Nem haragszom Kadran – fogom meg a kezét, mire ijedten rezzen össze. Pedig nincs rá oka, de nem tudom, hogy mondjam el neki. - Hallod?
- Igen – bólint, de tudom, hogy nem hisz nekem.
- Hatalmas erő lakozik benned. Hatalmasabb, mint a hozzád hasonlókban, de ez nem baj. Nem kell elnyomnod az erődet, de időbe telik, mire megtanulod kontrollálni...
- Mért?... miért hiszel... bennem...még...mindig?… - kérdi keserűen, ám megérkezünk Lord Greyfox házához.
A hintó ajtaja kinyílik, kiszállunk, majd Kadrannal a hátam mögött elindulok a ház felé. Az ajtónállók beengednek, amikor megmutatom a meghívót.
- Maradj mindig mellettem – kötöm a lelkére, ő pedig úgy is tesz.
Látom, hogy a látvány lenyűgözi, hiába, nem járt még ilyen helyen. Rengeteg a vendég, a nemesi vámpírcsaládok színe-java itt van. Egymás után jönnek oda hozzám, üdvözölnek, én pedig bemutatom nekik Kadrant. Ő egy szót sem szól, csak meghajol, én pedig mindenkinek azt mondom, hogy félénk, zárkózott gyermek, aki még nem járt egyetlen bálban sem. Ezt elfogadják.
- Nahát, milyen jól nevelt fiúcska! - hallom meg Rosalyn csengően vidám hangját. Mint mindig, most is kifogástalan a fehér hajával és fehér ruhájával. Tizenhat évesnek tűnik, de a valóságban már a háromszázat tapossa.
- Hadd mutassam be Lady Rosalyn Greyfox kisasszonyt, házigazdánk gyönyörű szép leányát – bókolok, majd kezet csókolok a hölgynek. Kadran követi a példámat, de mielőtt elhúzhatná a kezét, Rosalyn erősebben fogja és nem engedi.
- Olyan édes illatod van... és az aurád színe is különös… - billenti oldalra a fejét. Kadran csak pislog majd majd próbálja visszahúzni a kezét, de Rosalyn éles körmével egy kis sebet ejt a tenyerén. Szájához emeli és lenyalja a vért. - Úgy tudtam. - mosolyodik el elégedetten. - Ezer közül is felismerem a boszorkányvér ízét... még ha ilyen csekély is...
Boszorkány?! Boszorkányt mondott volna?! Érzések ezrei suhannak át rajtam a meglepettségtől kezdve a sokkon át a gyűlöletig, ahogy Kadranra nézek. Ő azonban zavarodottan pillant rám, mintha nem tudná, miről beszélek. Hát ezért olyan erős, ezért képes tüzet és jeget használni. Mégis… mit akar ő tőlem?! Vajon tudta, hogy miféle és így próbált közel kerülni hozzám?! Meg kell tudnom!
- Mester?…
Kadran hangja ránt vissza a valóságba, és ahogy belenézek azokba az ártatlanul csillogó szemekbe, tudom, hogy ő nem tehet semmiről. Az eszemmel tudom, de most, hogy kiderült, boszorkányvér van benne, nem tudom, képes leszek-e úgy bánni vele, mint azelőtt. A boszorkányok csak szenvedést hoztak a családomnak, semmi mást. Gyűlölöm őket, még akkor is, ha a vérüknek különleges ereje van ránk nézve. Ez megmagyarázná, miért változtatták át, és miért bántak vele olyan kegyetlenül.
- Minden rendben, Lord Whitecraft? - kérdi Rosalyn, mire bólintok, rendezve az arcvonásaimat.
- Igen, csak… meglepett a dolog – mondom. - Amikor magamhoz vettem Kadrant, nem tudtam, hogy boszorkányvér folyik az ereiben.
- Elég csekély, de érezhető, ha az ember iszik belőle – mosolyog Rosalyn. - De elnézést, magukra kell hagynom önöket. Örvendek, hogy megismerhettelek, Kadran! - pukedlizik. - Legyen máskor is szerencsénk, és remélem, jól fogod érezni magad a bálon.
- Köszönjük, Lady Greyfox – válaszolok Kadran helyett, majd a hölgy távozik.
Megmasszírozom az orrnyergemet. Most mi a fenéhez kezdjek? El kéne küldenem, de kegyetlenség lenne. Át kéne harapnom a torkát, de van egy olyan érzésem, hogy ő teljesen vétlen. De akkor is, az ereje túl nagy a vére miatt. A vámpír és boszorkányvér keveredése nem éppen szerencsés.
- Mester… haragszik… rám? - kérdi halkan Kadran, és ahogy ránézek, aggodalmat, félelmet látok a tekintetében. Már csak ez hiányzott nekem.
- Nem, egyáltalán nem – válaszolom. Dühös nem vagyok, csak tanácstalan. - De mondd csak, tudtál erről? Tudtad, hogy részben boszorkány vagy?
- Nem – rázza a fejét. Őszintének tűnik. - Sosem… ismertem a… családomat…
- Hiszek neked – mondom egyszerűen. - Most már értem, miért van ekkora erőd. A védőfalak, amiket emeltél magad köré, boszorkánymágiák, de ezt ne itt beszéljük meg. Ha hazaértünk, és kipihented magad, majd válaszolok a kérdéseidre. Most azonban inkább…
Gúnyos, hangos nevetés szakítja félbe a mondandómat és a hang irányába fordulok. Kadran ugyanígy tesz. Meg is pillantom a díszes triót, két férfi, és egy nő. Mindhármuk haja hófehér, a tekintetük olyan, mint a jég, arcukat mintha kegyetlen angyalok faragták volna. A két férfi fekete ruhát visel, de a nő vérvöröset. Megismerem őket, hogyne ismerném. A Durant-család három bajkeverője. Kegyetlenek, aljasak, akik miatt egyre több a vadász Londonban is. Nem félnek gyilkolni, megkínozni a prédáikat, hogy aztán széttrancsírozva hagyják hátra. A nemesi vámpírok szégyenei.
Kadranra nézek, és látom, hogy remeg, a szemei olyanok, mint egy-egy kistányér, ahogy összehúzza magát és hátrálni kezd. Furcsa érzés kerít hatalmába, főleg, amikor az egyik vámpír felénk pillant, és megpillantja Kadrant. Súg valamit a másik kettőnek, majd mindhárman vészjósló vigyorral indulnak meg felénk.
- Nézd csak, kit látnak szemeim! - szólal meg az egyik. Azt hiszem, Francois-nak hívják. Valahonnan Franciaországból jöhettek még évtizedekkel ezelőtt. - Akármi legyek, ha ez nem az áruló kis szolgánk. Mit keresel itt, Kadran? Nem megtiltottuk, hogy egy ilyen helyre betedd a lábad, de kis korcs?!
- Elég volt, hagyják békén Kadrant, vagy velem gyűlik meg a bajuk! - lépek a fiú elé, aki moccanni sem mer a félelemtől. -
- Mégis ki maga?! - sziszegi Francois. - Tűnjön innen, vénember, az ott a mi szökött kis szolgálónk, akinek azért is hálásnak kéne lenni, hogy nem öltük még meg! Megszökött a rohadék, de most már nem menekül!
Nekem támad, de egyszerűen lefogom az egyik kezét, a másik kezemmel pedig a torkát ragadom meg. Nem túl erősen, de annyira igen, hogy a másik kettő megértse, itt én diktálok. Kadranra pillantok, aki halálra váltan néz hol rám, hol a volt gazdáira. Ezek nyomorították meg, és tették őt vámpírrá. Ezek bántották, kínozták hónapokig, ami miatt gyűlöli saját magát. Senki sem lép közbe, mindenki csak kivár, hogy mi történik. Elég nagy hatalmam van, ezt Francois is megérzi, mert megkushad, amikor kissé megszorítom a gigáját.
- Kadran nem holmi rabszolga, akit kedvükre kínozhatnak! - mondom halkan, de a hangomból süt az undor, a gyűlölet és a düh. - Ő a tanítványom, akihez maguknak semmi közük! Takarodjanak, és ha még egyszer meglátom magukat a közelében, nem élik meg a következő éjszakát!
A férfi bólint, én pedig elengedem. Úgy esik a földre, mint egy darab fa. Morgást hallok a hátam mögül, és mikor megfordulok, látom, hogy Kadran szemei vörösek, a szemfogai megcsillannak a csillárok fényében. Arca eltorzul, kezei karmokká válnak. Majd kilő, egyenesen a földön fekvő alakra. Még éppen idejében ugrom, hogy megfékezzem. A derekánál kapom el, de rúgkapál, morog, hörög, próbál megharapni. Úgy viselkedik, mint aki megveszett, egészen ijesztő látvány.
- Kadran, nyugodj le! - mondom határozott hangon, de mintha meg sem hallaná. Egészen eszét vesztette, amit nem csodálok. - Kadran! Elég legyen! - kiáltok rá. Iszonyat erő van ebben a fiúban, a düh és elkeseredettség pedig csak megsokszorozza. - Kadran! Kadran! - szólongatom, mire lassan kezd megnyugodni.
A volt gazdái csak nézik őt, ahogy mindenki más is. Kadran egészen kikelt magából, de lassan kezd eszéhez térni. Már nem vicsorog, nem morog, a szemei is ismét normális színűek, de még mindig remeg. Magamhoz ölelem, csitítom őt, miközben a Durant-család három tagját kiteszik a bálteremből. Nem valók ide. Kadran sokára nyugszik meg, belém kapaszkodik, én pedig úgy döntök, ideje hazamenni. Ennyi izgalom éppen elég volt egy éjszakára neki is, nekem is és mindenki másnak is. Kadran elernyed a karjaimban, de magánál van és bűnbánó, félénk tekintettel vizslatja a tömeget. Elnézést kérek mindenkitől, majd a karjaimba kapom, és Alfredot szólítom gondolatban, hogy hozza a hintót. Ideje pihenni.
~*~
Mikor hazaérünk, Kadrant a szobájába viszem. Nincs elég ereje járni, de nem is akarom, hogy megerőltesse magát. Alfred kérdőn néz rám, de egyetlen pillantással jelzem, hogy majd később beszélünk. Ő megérti, kinyitja nekem a szobaajtót, felhajtja a takarót, én pedig lefektetem Kadrant. Lehúzom a cipőjét, majd betakarom. Már állnék fel, amikor megfogja a felöltőm ujját.
- Kérem… ne… menjen el… - nyöszörgi riadtan.
- Itt nem fognak bántani – ülök vissza, és végigsimítok az arcán. - Ők a volt gazdáid, igaz? - kérdem a nyilvánvalót, mire bólint. - Kadran, soha többé nem fognak hozzád érni, ígérem. Most próbálj meg pihenni, és ne gondolj semmire! Nem hibáztatlak semmiért, te csak dühös voltál. Ez pedig természetes.
A szemei könnyesek, a tekintete halálra vált. Sóhajtok egyet, és nem tudok mit tenni, egyszerűen magamhoz ölelem. Akár van benne boszorkányvér, akár nem, nem tudom gyűlölni. Csak egy szerencsétlen gyerek, akivel a sors kegyetlenül elbánt. De az erejével akkor is kezdenünk kell valamit, mert ha egyszer kitör, az nemcsak rá, de mindenki másra is veszélyes lesz.
- Minden rendben van, Kadran – suttogom a hajába, miközben a hátát simogatom. - Minden rendben, semmi baj. Itt biztonságban vagy, és tudom, hogy nem akartál bántani. Csss! Semmi baj, sírj nyugodtan, itt vagyok.
Nem tudom, mi van velem, de meg akarom őt védeni. Talán Alfrednek igaza van, és túl közel engedem őt magamhoz. De Kadran a család tagja, és azt hiszem, talán ideje lenne elgondolkodnom rajta, hogy ténylegesen is a nevemre vegyem. Vajon hogy reagálna.
Érzem, ahogy lassan megnyugszik a karjaimban, nekem meg őrült ötletem támad. Ha a nevemre veszem, többé Francois és a másik kettő nem nyúlhat hozzá. De vajon ő akarja-e?
- Kadran, mondd csak – fogom két kezem közé könnyáztatta arcát –, szeretnél tényleg a családhoz tartozni? Szeretnéd, ha a nevemre vennélek? Akkor soha többé, senki sem érhetne hozzád. Még ők sem.
|
| Sado-chan | 2021. 07. 04. 20:20:42 | #35943 |
 Karakter: Kadran, az áruló
Megjegyzés: Mesteremnek
Tényleg nem érdemlem meg a szeretetét... és nem csak az övét, senki másét sem. Életemben először valaki jól bánik velem, és én fájdalmat okozok neki. Nem lepne meg, ha elzavarna, vagy még rosszabb... ő is rabszolgává tenne. Megérdemelném.
Feláll és egyre közelebb jön hozzám. Moccanni sem merek, csak rémülten meredek rá
- Örülök, hogy magadhoz tértél. Hogy érzed magad?
- Jobban… - nyögöm halkan. - Én… sajnálom, hogy… gondot… okoztam… mester…
- Nem a te hibád – tiltakozik. Nem értem őt... mért nem haragszik rám?- Én vagyok a hibás, nem gondoltam rá, hogy nálad esetleg a bevált módszer nem válik be.
- Nem… értem… - dadogom. Az ágy szélére ül és megfogja a kezem. Kellemes az érintése. Hosszan néz, egyenesen a szemembe. Újra a fejemben jár, látja a gondolataimat, tudja, hogy mennyire gyűlölöm magam azért, ami történt. Szörnyeteg vagyok...egy állat, aki csak bántani tud másokat
- Az a probléma, hogy mivel annyi ideig elnyomták a képességeidet, nem tudod őket uralni. A telepátia számodra fájdalommal jár, éppen ezért, amikor megpróbálsz egy gondolatot kiválasztani, az összes többi is jön vele együtt. Ezért olyan zavarosak és csapongóak a gondolataid, Kadran. Mert rettegsz attól, hogy mi lesz, ha fájdalmat okozol másnak. Saját magadtól félsz. Ezen kell dolgoznunk, és már tudom is, hogy hogyan.
- Komolyan? Nem… tart… selejtnek?
- Miért gondoltad, hogy selejtnek tartanálak? - kérdi meglepetten. Nem értem a kérdését... mi más lehetnék a selejten kívül? - Dehogy tartalak. Nem te vagy az első vámpír, akinek nehezen megy valami. Sem az első, akinek elnyomták a képességeit. Mindenen lehet segíteni, ha szeretnéd. Bár azt hiszem, te valójában attól félsz, ami vagy.
- Ami… vagyok?
- Félsz a vámpírléttől –igaza van. Félek tőle. Rettegek. A vámpírok szörnyetegek, gonoszak, kegyetlenek. Létezniük se lenne szabad... - Mivel erőszakos módon változtattak át, és utána sokáig kegyetlenül is bántak veled, számodra az, hogy vámpír vagy, maga a rettegés. Gyűlölöd az egészet, amit meg tudok érteni. De sajnos ez ellen nem tehetsz semmit, csak megtanulhatsz együtt élni vele. Hidd el, sok teremtett vámpír gyűlöli a vámpírlétet, nem te vagy az egyetlen. De a többségük egy idő után megtanul ezzel együtt is boldogulni. Neked is menni fog, hiszen egészen jól haladsz. Már egyedül vadászol, pedig nem telt el olyan sok éjszaka, mióta először magammal vittelek. Szóval, csak ne becsüld le magad!
- Igen… mester… - suttogom. Ő szemmel láthatóan örül ennek, én annyira nem. Akárhányszor eszembe jut a vér íze, az érzés, amit utána érzek, utána mindig undorodom magamtól.
- Na most, ha a telepátia így nem megy, akkor azon kell majd dolgoznunk, hogy először is el tudd rejteni a gondolataidat. – így magyarázva olyan egyszerűnek tűnik, de fogalmam sincs, hogyan kezdjem... ne gondoljak semmire?- Képzelj el egy dobozt, amibe bezárod a gondolataidat, és csak azokat hagyod kinn, amiket el akarsz mondani nekem. Vagy bárki másnak. Érted? - bizonytalanul bólintok. - Ennél jobban sajnos nem tudom elmagyarázni.
- Fájni… fog?
- Ha jól csinálod, akkor nem. De nem ma este. Ma elég izgalomban volt részed, a tested is fáradt és hamarosan indulnunk is kéne. De ha nem érzed magad elég erősnek, itthon is maradhatsz. Nekem azonban mindenképpen vadásznom kell.
- Menni… akarok… - nézek rá elszántan. Bebizonyítom neki, de leginkább magamnak, hogy nem vagyok értéktelen. Hogy jó vadász és hasznos társ vagyok. - Tanulni… akarok… mester…
- Rendben van. Pihenj még egy kicsit, amint leszáll az éj, indulunk. Nekem még van egy kis dolgom, te pedig nyugodj meg, nem csináltál semmi rosszat.
Szeretnék hinni neki. Megsimogatja az arcom, én pedig bele temetkezem az érintésébe. Olyan jó... de többet akarok! Átkarolom a nyakát és átölelem, ő pedig hagyja. A hátamat kezdi simogatni. Ez lenne a szeretet?
Végül eleresztem és csak figyelem, ahogy távozik. Össze kell szednem magam indulásig...
.oOo.
Ma sem megyünk messzire. A mai kiszemeltem egy fiatal fiú, szerencsére nem riad meg tőlem. Nem sokkal lehet fiatalabb, mint és, amikor... amikor meghaltam. Talán még ismertem is... közvetlen természet, barátságos mosollyal fogad, mikor elé lépek. De ez mind nem számít. Nem tudom ki ő, nem is fogok rá emlékezni sokáig... és ő sem fog énrám, mikor magához tér majd.
Miután végzek csatlakozok a mesterhez. Elismerőn bólint, én válaszul csak megtörlöm a szám szélét.
Hamarosan ő is talál magának megfelelő alanyt. Egy férfi, erős, egészséges...vajon az ő vére milyen lehet?...
- Ha túl sokat iszol, az pont úgy ártalmas rád, ahogy az emberekre, ha folyton zabálnak. Egyébként is, ő túl nagy falat lenne neked. Majd ha erősebb leszel, már nemcsak nőkkel és fiatal fiúcskákkal szórakozhatsz.
- Igen… mester… - mondom engedelmesen. Vajon mikor leszek elég erős egy ilyen prédához?
- Egyébként pedig, a jövő hónapban magammal viszlek egy vámpírbálba – erre földbe gyökerezik a lábam. Egy... bál?! - Ideje bemutatnom téged a társaságnak.
- De… én… nem vagyok… odavaló… Én… nem akarok… szégyent hozni… önre… mester…
- Nem fogsz – áll meg ő is, felém fordulva- Viszont, addigra meg kell tanulnod elrejteni a gondolataidat. Meg az érzéseidet is. Túlságosan kiülnek az arcodra, ami nem éppen jó dolog, főleg egy vámpírokkal teli teremben.
Még több olyan, mint ő? Vámpír nemes urak, és nyilván hölgyek is. Körül vesznek majd, mint valami cirkuszi látványosságot? És mi van, ha Ők is ott lesznek... a gazdáim? Lora Darien a mesterem, de a vér hozzájuk láncol. A tulajdonuk vagyok...
- Minden rendben lesz, még bő három hetünk van a bálig, addig biztosan belejössz mindenbe – teszi a vállamra a kezét, de most ez sem nyugtat meg- Semmi miatt nem kell aggódnod.
- De ha… beszélnem… kell… akkor… - mutatok a hegre a torkomon
- Majd azt mondom, félénk vagy és még nem forogtál ilyen környezetben. Végül is, ebben nincs semmi hazugság. Most menjünk, még nem vacsoráztam, és kezdek nagyon éhes lenni. A többit otthon megbeszéljük, rendben?
Bólintok, majd utána megyek. Igyekszem tartani a tempót, nem gondolni a bálra. Nem akarok gondot okozni neki.
Mikor utol érjük a férfit lemaradok pár lépést, hogy ne legyek az útjában és inkább csak figyelek. Mögé lép és torkon ragadja. A férfi kapálózik, majd eszméletlenül csuklik össze. Lassan lépkedek közelebb, miközben figyelem, ahogy a mester belé mélyeszti a fogait. Olyan furcsa érzés fog el... nem tudom hová tenni...
-Kadran?...- zökkent ki a hangja. Megrázom a fejem és zavartan pillantok rá- mehetünk?- bólintok. Hazafelé nem szólok egy szót sem, a bálon kattog az agyam... és a látványon. Még nem láttam így a mestert... egyetlen alkalommal láttam vámpírt táplálkozni, nem sokkal a halálom előtt. Azt hiszem ismertem az áldozatot, de őt valósággal széttépték. A gazdáim sokszor vették a véremet... fájdalmas volt, én mégis kábán tűrtem, hogy játékszerként tegyenek velem amit csak akartak. Nem is igazán voltam magamnál...
Otthon egyenesen a szobámba megyek. Nem tudom mihez kezdjek, csak idegesen toporgok, járkálok fel-alá. Egy bál... mégis mi a jó abban, ja magával visz? Szégyent hozok rá... tényleg annyira hisz bennem, hogy ezt kockáztatná? Csak nem annyira bolond? Nem... biztos nem az... de úgy érzem, a lehetetlent várja el tőlem...
.oOo.
A nap hátra levő pár óráját a szobámban töltöm, csak hajnalban merészkedek elő, mikor már többé-kevésbé sikerült lehiggadnom. A mestert keresem, de nincs a szokott helyén, Alfred szerint a szobája felé tartott, mikor utoljára látta. A szobája... sosem jártam még bent, Bár csak egy másik szoba és egy ablak van az enyém és az övé között. Idegesen állok az ajtaja előtt, próbálom össze szedni minden bátorságom, hogy bekopogjak. Már emelem a kezem, mikor nyílik az ajtó. Hosszú, mélybordó bársonyköntösben lép elő, nedves fürtjei lazán vannak hátra simítva
- Tényleg nagyon hangosak a gondolataid...-csóválja a fejét
- Sajnálom...-hebegem- csak... meg akartam kérdezni... mikor lesz a következő óra...mester...
- amint befejeztem a tisztálkodást, és felöltöztem. Nagyra értékelem a tudásvágyadat, de ne légy ilyen mohó
- Bocsánat... Esetleg... segíthetek valamiben?- felvonja a szemöldökét, majd elmosolyodik
- Nagyfiú vagyok, Kadran, egyedül is fel tudok öltözni. De ha ennyire unatkozol, nem bánom-indul vissza a szobájába. Pár tétova pillanat után követem. Milyen szép... és hatalmas...- hozd ide kérlek az ingemet-int a ruhás szekrény felé. Szó nélkül ugrok és teszem amire utasít. Nem idegen számomra az öltöztetés, de ezt furcsa mód élvezem is. Elő veszem a ruhákat, amit kér, és még azt is megengedi, hogy a haját kifésüljem. Gyengéden fésülgetem, véletlenül sem akarok fájdalmat okozni neki
- Köszönöm- biccent, mikor elkészülök. Csak bólintok, majd leteszem a fésűt- ahogy látom, ebben van tapasztalatod
- Igen... a gazdáim... az... úrnőt mindig... én fürdettem... ő kicsivel... kedvesebb volt, mint... a másik... kettő...
- Tehát hárman voltak?- csak bólintok- értem. Menj a könyvtárba, hamarosan megyek én is- újabb bólintás, majd magára hagyom
.oOo.
Nem kell sokat várnom rá, hamar megérkezik. A mai tananyag a gondolatok elrejtése. Talán ez jobban megy majd, mint a telepátia. Elmagyarázza a folyamatot, én pedig igyekszem mindent megjegyezni.
- Jól van. Fújd ki a levegőt, lazulj el, majd próbáld meg elzárni a gondolataidat. Bele fogok mászni a fejedbe, kutakodni fogok, ami lehet, hogy fájni fog kissé- bólintok- meg kell tanulnod megvédeni magad
- Ne Kíméljen... Mester...- bólintok. Erős leszek, nem hagyom magam!
-Ezt már szeretem!- mosolyodik el. Az ölembe fektetem a kezeimet és lassan kifújon a levegőt. Elképzelem, ahogy az agyamat, majd lassan az egész testemet egy áthatolhatatlan burok ölel körbe. Szinte látom magam előtt, áttörhetetlen jég páncél... és érzem a mestert is, ahogy próbálja ezt áttörni. Egy pillanatra meglepettség jelenik meg az arcán, aztán még erősebben próbálkozik. Mintha apró csápok közelednének felém, de nem tudják áttörni a burkot. Nem hagyom magam!
Aztán hirtelen hatalmas erő zúdul rám, áttörve a páncélom, majd mintha az agyam köré tekeredne, lakmározni kezd belőle...
- Nem!- sziszegem. Ökölbe szorítom a kezem és elkezdem újra felépíteni a páncélt, de jég helyett ezúttal tűzből. Mintha a testem is felhevülne, az orromból csöpög a vér, de nem állok le, míg egyben nem lesz a páncél
- Elég! Kadran! ÁLLJ LE!!- egy pofon térít észhez, majd a mester hangja, ahogy fájdalmában felüvölt. Mikor magamhoz térek csak azt látom, hogy a kezét fogja, ami füstölög. Megégett... megint fájdalmat okoztam neki...
- Mester...-ugrok fel ijedtemben. Ő csak int, hogy nincs baj, de látom, hogy fáj neki... hátrálok pár lépést, majd kiviharzok a teremből. Nem bírok a közelébe maradni...
.oOo.
A következő napok csendben telnek. Nem igazán keressük egymást... gyűlölöm magam. Gyűlölöm ami vagyok... és azt hiszem, a mesterre is haragszom. Mért erőltette? Mért provokálta ki, hogy megint fájdalmat okozzak neki? Nem akarok itt lenni... nem akarok vámpír lenni... de...gyáva vagyok a halálhoz... undorodom magamtól...
.oOo.
Hamar elröpült ez a három hét. Még pár óra, és indulunk a bálba. Nem értem, mért ragaszkodik még ehhez mindezek után is, de nem tiltakozom. Lesz ami lesz...
A kocsiban vele szemben foglalok helyet, de nem bírok rá nézni
- Nem haragszom Kadran- fogja meg a kezem. Ijedten rezzenek össze-hallod?
- Igen-bólintok. Hallom, de nem hiszek neki
- Hatalmas erő lakozik benned. Hatalmasabb, mint a hozzád hasonlókban, de ez nem baj. Nem kell elnyomnod az erődet, de időbe telik, mire megtanulod kontrollálni...
- Mért?... mért hiszel... bennem...még...mindig?...- kérdem keserűen, ám mielőtt válaszolhatna megérkezünk. Nyílik a kocsi ajtaja és vakító fény árasztja el azt. Kell pár pillanat, hogy megszokjam, és követni tudjam a mestert.
- Maradj mindig mellettem- köti a lelkemre, mielőtt körül ölelne minket a tömeg. Szépséges hölgyek és fess urak... mintha másik világba csöppentünk volna. Holt fehér bőr, többségében fekete, földig érő ruhák, a férfiakon fekete öltöny és fejfedő. Hasonlónak képzeltem az emberek puccos estélyeit is...
Sorra érkeznek a vendégek, hogy üdvözöljék és szót váltsanak a mesterrel, aki lelkesen mutat be mindnek. Én a jól betanult meghajlással vagy kézcsókkal üdvözlöm őket
- Nahát, milyen jól nevelt fiúcska!- jelenik meg egy újabb idegen. Egy hölgy. Haja hófehér, akár csak a ruhája, éles kontrasztot alkotva mindenki mással. Külseje alapján tizen éves lehet, bár vámpíroknál ez csalóka
- Had mutassam be Lady Rosalyn Greyfox kisasszonyt. Házi gazdánk Gyönyörű szép leányát- bókol neki, majd kezet csókol. Követem mesterem példáját, de mielőtt vissza húzhatnám a kezem a lány megragadja a csuklóm és magához húzza
- Olyan édes illatod van... és az aurád színe is különös...- billenti oldalra a fejét. Én csak pislogok, majd megpróbálom vissza húzni a kezem, de éles körmével megvágja a tenyerem. Szájához emeli és lenyalja a vért- Úgy tudtam- mosolyodik el elégedetten- Ezer közül is felismerem a boszorkányvér ízét... még ha ilyen csekély is...
Ezt már végképp nem értem. Értetlenül fordulok a mester felé, de az arckifejezése megrémít
- Mester?...
Szerkesztve Sado-chan által @ 2021. 07. 04. 20:21:03
|
| Andro | 2021. 06. 06. 10:20:16 | #35939 |
Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (Kadranomnak)
A könnyei végül elapadnak és ziháló légzése is lassul végre. Elengedem, ő pedig kábán néz maga elé. Nagyon megijeszthette ez az egész. Ujjammal letörlöm a könnyeit, majd felsegítem.
- Mit szeretnél? Megpróbáljuk újra? - mosolygok rá bátorítóan, ő pedig némi hezitálás után óvatosan bólint. Helyes, ha akarja, folytassuk, de egyébként nem erőltettem volna a dolgot. - Rendben. - Visszaültetem a székre. Úgy tűnik, készen áll. - Lazulj el, ha feszengsz, nem fog menni. - Nézem, ahogy kifújja a levegőt, majd behunyja a szemét.
Hallom őt, de nem szép emlékeket, nem szép gondolatokat. A gondolatai kavarognak, mint a hóvihar, csapongnak jobbra-balra, mintha nem tudná, mit mondjon nekem. Fájdalom, félelem, kétségbeesés. Kinyitja a szemét, de már nem tudok mosolyogni.
- Hallak, Kadran… - mondom, mire az emlékei megtöltik az elméjét, és lavinaként zúdúlnak rám is. Szenvedés, sikolyok, kiáltások, kétségbeesett könyörgések. Nem bírom tovább. - Elég… hagyd abba… - kelek fel, és magára hagyom.
Ez még nekem is sok, túl sok. Hányingerem van a rám zúduló hangoktól, emlékfoszlányoktól. Ám alig érek el a folyosó végéig, puffanást hallok. Visszasietve Kadrant pillantom meg, pár lépésre a könyvtártól. Mozdulatlanul fekszik a földön. Odasietek hozzá, aggódva hajolok le és veszem a karjaimba.
- Kadran! - szólongatom. - Kadran, térj magadhoz! - Ám semmi válasz.
Alfrednak dolga van, így magam viszem fel a szobájába, ahol az ágyra teszem, majd betakarom. Lenne nekem is dolgom, de itt akarok lenni, amikor magához tér. Azt hiszem, ma sem megyünk vadászni, ilyen állapotban talán jobb lenne, nem kivinni. Ám nekem is innom kell. Ha magához tér még az éj beállta előtt, majd meglátjuk, mi lesz.
Egész nap vele vagyok, a szobájában ülök egy széken, de igyekszem nem ránézni. A gondolatai még mindig nem eresztenek. Kegyetlen, és szükségtelen dolgokat műveltek vele, nem csoda, ha fél. Talán rosszul fogtam hozzá a dologhoz, és nem a telepátiára kéne először megtanítani. Talán nála fordítva kell haladni. Már a délután felénél járunk, amikor hallom, hogy megmozdul. Tudom, hogy magához tért, de nem tudom, mit kéne tennem. Most biztos azt hiszi, gyűlölöm, megvetem, félek tőle, holott ez nem igaz. Őszintén szólva, csoda lenne, ha ezek után még itt akarna maradni. Tudom, hogy ő nem fog megszólalni, így nekem kell tennem valamit. Lassan felállok, érzem, ahogy összerezzen. Az érzéseit sem tudja titkolni. Sokat kell még tanulnia, nekem meg muszáj még óvatosabbnak és türelmesebbnek lennem, mint eddig. De nem fogom feladni, okos és tanulékony fiú ő, csak túl sok fájdalom érte.
- Örülök, hogy magadhoz tértél – fordulok felé, majd az ágyhoz lépek. - Hogy érzed magad?
- Jobban… - nyögi halkan. - Én… sajnálom, hogy… gondot… okoztam… mester…
- Nem a te hibád – rázom a fejem, mire őszinte csodálkozás ül ki az arcára. A gondolatai ismét záporozni kezdenek, így egyszerűen kizárom őket. Én meg tudom tenni. - Én vagyok a hibás, nem gondoltam rá, hogy nálad esetleg a bevált módszer nem válik be.
- Nem… értem… - mondja őszintén.
Az ágy szélére telepszem, és megfogom a kezét. Nem húzza el, de megremeg az érintésemtől. Fél tőlem. A szemébe nézek, de nem látok mást, csak fájdalmat, félelmet és bűntudatot. Önmagát hibáztatja, de nem róhatom fel neki. Ahogy addig élt, abból kitűnik, hogy mindig mindenért ő lehetett a hibás akkor is, ha nem csinált semmit.
- Az a probléma, hogy mivel annyi ideig elnyomták a képességeidet, nem tudod őket uralni – magyarázom türelmesen. - A telepátia számodra fájdalommal jár, éppen ezért, amikor megpróbálsz egy gondolatot kiválasztani, az összes többi is jön vele együtt. Ezért olyan zavarosak és csapongóak a gondolataid, Kadran. Mert rettegsz attól, hogy mi lesz, ha fájdalmat okozol másnak. Saját magadtól félsz. Ezen kell dolgoznunk, és már tudom is, hogy hogyan.
- Komolyan? - kérdi döbbenten. - Nem… tart… selejtnek?
- Miért gondoltad, hogy selejtnek tartanálak? - kérdem őszinte meglepettséggel. - Dehogy tartalak. Nem te vagy az első vámpír, akinek nehezen megy valami. Sem az első, akinek elnyomták a képességeit. Mindenen lehet segíteni, ha szeretnéd. Bár azt hiszem, te valójában attól félsz, ami vagy.
- Ami… vagyok? - látom, hogy nem érti.
- Félsz a vámpírléttől – mondom ki az egyértelműt, mire mintha kezdené megérteni. - Mivel erőszakos módon változtattak át, és utána sokáig kegyetlenül is bántak veled, számodra az, hogy vámpír vagy, maga a rettegés. Gyűlölöd az egészet, amit meg tudok érteni. De sajnos ez ellen nem tehetsz semmit, csak megtanulhatsz együtt élni vele. Hidd el, sok teremtett vámpír gyűlöli a vámpírlétet, nem te vagy az egyetlen. De a többségük egy idő után megtanul ezzel együtt is boldogulni. Neked is menni fog, hiszen egészen jól haladsz. Már egyedül vadászol, pedig nem telt el olyan sok éjszaka, mióta először magammal vittelek. Szóval, csak ne becsüld le magad!
- Igen… mester… - suttogja akadozva, miközben engem néz. Rámosolygok, ő pedig bizonytalanul szintén egy apró mosolyra húzza a száját. Vagy talán egy fintor, a fene tudja.
- Na most, ha a telepátia így nem megy, akkor azon kell majd dolgoznunk, hogy először is el tudd rejteni a gondolataidat. – magyarázom tovább türelmesen, mintha egy kisgyerekhez beszélnék. Látom, hogy erősen figyel, próbálja megérteni, amit mondok. - Képzelj el egy dobozt, amibe bezárod a gondolataidat, és csak azokat hagyod kinn, amiket el akarsz mondani nekem. Vagy bárki másnak. Érted? - kérdem, mire bizonytalanul bólint. - Ennél jobban sajnos nem tudom elmagyarázni.
- Fájni… fog? - kérdi aggodalmasan, rászorítva a kezemre.
- Ha jól csinálod, akkor nem – válaszolom. - De nem ma este. Ma elég izgalomban volt részed, a tested is fáradt és hamarosan indulnunk is kéne. De ha nem érzed magad elég erősnek, itthon is maradhatsz. Nekem azonban mindenképpen vadásznom kell.
- Menni… akarok… - néz rám elszántan. - Tanulni… akarok… mester…
- Rendben van – bólintok. - Pihenj még egy kicsit, amint leszáll az éj, indulunk. Nekem még van egy kis dolgom, te pedig nyugodj meg, nem csináltál semmi rosszat.
Kihúzom a kezem a kezéből, majd lágyan megsimogatom az arcát. Belehajol az érintésembe, én pedig nem is távozok azonnal. Jólesik neki a simogatás, talán azelőtt sosem volt ilyenben része. Aztán csak azt veszem észre, hogy hozzám bújik, két karjával átöleli a nyakam. Lágyan simogatni kezdem a hátát, de ő is tudja, hogy nem maradhat így örökre. Pár perccel később elenged, én pedig távozhatok, de végig magamon érzem a tekintetét, habár a gondolatai most nem olyan zavarosak. A bálig mindenképpen meg kell tanulnia őket elrejteni, vagy nagy gondban leszünk.
~*~
A szokásos környékeket járjuk végig. Kadran jól vadászik, büszke vagyok rá, amikor elkap egy fiatal fiút és pont úgy iszik, ahogy tanítottam neki. Elégedett vagyok vele, de nekem is muszáj áldozat után néznem. Nemes vámpírként elég havonta kétszer innom, de ha nem teszem, rám is rám törhet az őrjöngés a vér után. Erre nagyon kell figyelnünk. Egy széles utcán sétálunk, amikor megpillantok egy férfit. Idősebb, de a vére illata alapján egészséges. Tökéletes lesz, Kadran még nem tudna elbánni vele, mert erősnek tűnik. Ő is észreveszi, és megnyalja a száját, de leintem.
- Ha túl sokat iszol, az pont úgy ártalmas rád, ahogy az emberekre, ha folyton zabálnak – mondom türelmesen. - Egyébként is, ő túl nagy falat lenne neked. Majd ha erősebb leszel, már nemcsak nőkkel és fiatal fiúcskákkal szórakozhatsz.
- Igen… mester… - mondja engedelmesen, bár látom a szemén, hogy szívesen próbára tenné magát. De annak is eljön az ideje.
- Egyébként pedig, a jövő hónapban magammal viszlek egy vámpírbálba – közlöm egyszerűen, mire érzem, hogy ledermed. - Ideje bemutatnom téged a társaságnak.
- De… én… nem vagyok… odavaló… - nyöszörgi halkan, majd megtorpan. - Én… nem akarok… szégyent hozni… önre… mester…
- Nem fogsz – állok meg én is, miközben a prédám lassan távolodik. De nem baj, tudom követni, hiszen gyorsabb vagyok, mint egy emberi lény. - Viszont, addigra meg kell tanulnod elrejteni a gondolataidat. Meg az érzéseidet is. Túlságosan kiülnek az arcodra, ami nem éppen jó dolog, főleg egy vámpírokkal teli teremben.
Az arca falfehér, de ha lehet, még jobban elfehéredik. Ha nem tudnám, miken ment keresztül, még viccesnek is találnám, hogy meg van rémülve, de egyáltalán nem az. Fél, bizonytalan, retteg, én meg belerángatom Lord Greyfox báljának közepébe. De előbb-utóbb így is, úgy is magammal kéne vinnem. Így legalább megelőzöm a kérdéseket.
- Minden rendben lesz, még bő három hetünk van a bálig, addig biztosan belejössz mindenbe – mondom biztató hangon, a vállára téve a kezét. - Semmi miatt nem kell aggódnod.
- De ha… beszélnem… kell… akkor… - néz rám ijedten, a torkára mutatva.
- Majd azt mondom, félénk vagy és még nem forogtál ilyen környezetben. Végül is, ebben nincs semmi hazugság – válaszolom. - Most menjünk, még nem vacsoráztam, és kezdek nagyon éhes lenni. A többit otthon megbeszéljük, rendben?
Bólint, majd sebes léptekkel indulunk el a prédám után. Tartja a tempót, én pedig napról-napra egyre büszkébb vagyok rá. Ha retteg is, úgy tűnik, lassan kezdi elfogadni, hogy nem változtathat azon, amivé tették. Ha nem is szereti meg soha azt, ami, de talán egyszer majd sikerül túltennie magát a múlton.
|
| Sado-chan | 2021. 05. 26. 22:09:00 | #35931 |
Karakter: Kadran, az áruló
Megjegyzés: mesteremnek
Művelt. Olyan, mint a mester? Sosem érhetek fel hozzá, akármennyire is igyekszem. Ő egy nemes vámpír, én csak egy korcs vagyok. Emberként is az voltam, és most, vámpírként is azzá tettek. Közel egy éve... egy évnek álcázott örökkévalóság óta.
Vissza megyek a szobámba és elterülök az ágyamon. Hiába akarok másra gondolni, csak azon jár az eszem, amiket a mester mondott. Mit láthat bennem? Többnek tart, mint ami vagyok, vagy ami valaha is lehetnék... semmi szerethető nincs bennem, ő mégis mindig szeretettel néz rám... sosem leszek képes ezt viszonozni
Félálomban bámulom a mennyezetet, mikor halk kopogás után nyílik az ajtó. Alfred. Újabb kancsó vér. Nem mozdulok, csak fekszem tovább
- Ha egy kicsivel hangosabban gondolkodsz, a szomszéd kontinensen is meghallják- jegyzi meg, miközben a szennyes ruhákat szedi össze
- Hogy?...- riadok fel zavartan
- Nem csak a Lord képes gondolat olvasásra...bár hozzád az sem kell, elég csak rád nézni. A homlokodra van írva, mire, vagy inkább kire gondolsz- erre össze húzom magam. Remek...bele lát a fejembe, és nyilván mindent elmond a mesternek... még azt is, amit még én magam sem értek. Hirtelen megáll előttem- Cseppet sem szokatlan az amit te érzel...de jobb ha tudod, hol a helyed!- nem emeli fel a hangját, mégis a frászt hozza rám- Lord Darien egy ízig vérig nemes vámpír, egy olyan tiszta lény, amihez, akár mennyire igyekszel, sosem leszel képes felérni. Jóképű férfi, nem csoda, ha vonzódsz hozzá... de még véletlenül se szeress bele!
Mielőtt akár csak kigondolhatnám a választ elviharzik, én pedig lefagyva ülök az ágy szálán. Bele szeretni? Vonzódni? Nem emlékszem egyik érzésre sem... nem tudom, amit most érzek egy lenne e ezek közül... de Alfrednek igaza volt. Sosem fogok felérni hozzá... sosem leszek méltó a szeretetére...
Szokás szerint a könyvtárban vár rám... most először valahogy nem érzem olyan lelkesnek magam... Alfred szavai megrémítettek... mi van, ha tényleg vonzódom hozzá? Vagy még rosszabb, bele szerettem?! Képes lennék felismerni? Aligha...
Belépek a könyvtárba. Alfred a polcokat takarítja, rám sem néz, a mester az asztalánál ül
- Gyere, ma valami újat próbálunk ki, rendben? - mosolyog rám. - Elkezdelek tanítani a telepátiára. Ha már beszélni nem nagyon tudsz, akkor legalább ilyen módon tanulj meg kommunikálni másokkal.
- Telepátia? - kérdem döbbenten. - De… én… nem vagyok… jó benne…
- Pont ezért kell megtanulnod rendesen használni – veti fel Alfred, majd a mester felé fordul. - Elnézést, nem az én dolgom, uram.
- Semmi baj. Te családtagnak számítasz, bár félvér lévén te sem vagy éppen jó a telepátiában. Viszont annál jobban, amire képes voltalak megtanítani téged rá, nem is fogod tudni használni. Az emberi vér átka. Kadran viszont teljesen vámpír, neki menni fog, ha nem ma, akkor majd valamikor a közeljövőben.- csak figyelek, inkább nem próbálok meg közbe szólni. A mester így is képes bele látni az elmémbe, de biztos jó ötlet, ha a hangomat is hallja majd így? Miféle gondolatokat hall, mikor rám néz?
- Mester… maga és… Alfred… olyan… közvetlenek… - jegyzem meg halkan. A mesteren sem tudok kiigazodni, de Alfreden még annyira sem. Amit mondott... Jó tanács volt, vagy vetélytársat lát bennem, és inkább fenyegetőzésnek szánta... ő vajon mit érez a mester iránt?
- Alfred nagyon régóta áll a szolgálatomban. Őt is vettem magamhoz sok-sok évvel korábban. Az anyja ember volt, az apja vámpír, az anyja családja pedig megpróbálta őt megölni, mikor kiderült, hogy kevert vérű. Az anyja öngyilkos lett a szégyen miatt, Alfred is épphogy megmenekült a halál torkából. Mikor rátaláltam, már félig éhen halt. Magamhoz vettem, felneveltem az akkor alig ötéves gyereket, majd kitanítottam. Azért ilyen hűséges, mert tudja, hogy nekem köszönheti az életét. Már nem is tudom, mihez kezdenék nélküle. És persze nélküled – pillantok rá, mire meglepetten pislog.
- Nélkülem…? - kérdem értetlenül. Nekem semmi hasznom... hacsak nem azért vagyok itt, hogy szórakoztassam...
- Igen. Mondtam már, ide tartozol, te is a család tagja vagy. Már nem is emlékszem pontosan, milyen volt az életem, mielőtt megjelentél volna. Egy biztos, sivárabb és unalmasabb volt minden. Na, gyere, kezdjünk neki a tanulásnak, mielőtt elmúlik az éjszaka. Holnap éjjel vadászni megyünk, ma éjjel még érd be a lecsapolt vérrel.
- Igen… Mester… - kavarognak a gondolataim, de nem engedhetem most őket elő törni. Nem engedhetem, hogy meghallja őket... félek, hogy eltaszítana miattuk- Hogyan… kezdünk hozzá?
- Ülj le! Jól van, most pedig koncentrálj erősen. Próbálj valamit elmondani nekem. Elég egyetlen szó is, de hangok nélkül. Formáld meg az elméddel a szót, és próbáld meg eljuttatni hozzám. A fontos, hogy ne erőlködj, ne kapkodj! Lassan csináld, van időnk.
Újra és újra visszhangzik a fejemben az utasítás, és a félelem. Igyekszem megtenni amire utasít, de a félelem nem engedi. Hiába küszködök, nem megy.
Végül nem bírom tovább. Nem hiszem, hogy sikerülne, de nem kockáztathatok... nem hallhatja meg a gondolataimat...
- Semmi baj. Nekem sem sikerült elsőre, hónapokig tartott, mire megtanultam a telepátiát. Neked is rengeteg időd van, szóval nem kell sietnünk.
- De… mi lesz… ha sosem… tanulom meg? - kérdem a könnyeimmel küszködve
- Meg fogod tanulni, ebben biztos vagyok – közelebb lép és a fejemet kezdi el simogatni. Megdermedek, levegőt sem merek venni, nehogy bármit is meghalljon - Nem mindenkinek megy egyformán könnyen. Van, aki hetek alatt megtanulja az ilyesmit, van, aki hónapok, vagy akár egy év alatt. A te képességeid elég sokáig el voltak nyomva, és nem is a legkegyesebb módszerrel változtattak át. Előbb a saját félelmeidet kell legyőznöd. Félsz, Kadran, félsz attól, hogy telepátiát használj, igazam van?
Leszegett fejjel meredek magam elé. Minden porcikámat a félelem járja át... talán ha a félelem elhagyná a testem, szétesnék, olyan apró darabokra, hogy utána senki sem lenne képes össze rakni.
Félek az emlékektől, amit lavinaként zúdulnak rám, kegyetlen emlékek foszlányai, amik még egy élettelen testet is képesek fájdalommal megtölteni
- Fájt… - suttogom alig hallhatóan. - Sokszor… amikor használták… fájt…
- Attól félsz, hogy fájdalmat okozol nekem? -bólintok. Eddig eszembe sem jutott ez, de azt hiszem ezt is felírhatom a listára. Nem akarok neki fájdalmat okozni... én már megszoktam, de ő ne szenvedjen miattam...
Érzem, hogy két meleg tenyér öleli át az arcomat. Ez jó...olyan jó...- Kadran, amit veled műveltek kegyetlen és embertelen dolog volt. De te nem fogsz nekem fájdalmat okozni, attól nem kell félned. Tudom, hogy sosem ártanál nekem. Itt nem kell félned semmitől, biztonságban vagy. Itt soha senki sem fog bántani...- hirtelen átkarol és szorosan magához ölel. Nem értem ezt az egészet... mért ölel, és mért ilyen jó? Veszélyes ilyen közel lennem hozzá, de minden egyes másodperc után egyre jobban akarom... nem akarom elengedni...
Eléri, hogy lassan megnyugodjak. A könnyeim elapadnak, és a légzésem is lassul. Végül elereszt, én pedig kábán meredek magam elé. Ujjbegyével elmaszatolja az utolsó könnycseppet, majd felkel és engem is felsegít
- Mit szeretnél? Megpróbáljuk újra?-mosolyog rám. Hezitálok, de végül rábólintok. Mit számít, ha megtudja, mit érzek... mit számít, ha tényleg vonzódom hozzá? Talán képes leszek elnyomni magamban, de nem tarthatom titokban előtte... az övé vagyok...-rendben-vissza ültet a székbe. Lazulj el, ha feszengsz, nem fog menni- kifújom a levegőt, majd újra megpróbálom. Nem igazán tudom, mit mondjak neki. Kavarognak a gondolataim, kusza képek és érzések töltik meg az elmémet. Próbálok utat találni hozzá, bele kapaszkodni. Ökölbe szorítom a kezeim, a gondolataim olyan hangosak, hogy fáj tőlük a fejem. Felpillantok a mesterre, de a mosolya eltűnt
- Hallak, Kadran...- az emlékek lavinaként zúdulnak rá, minden gondolatom, minden fájdalmam és az a maréknyi boldogság, ami nekem jutott- elég...hagyd abba...- felkel és magamra hagy. Rémülten nézek utána, de nincs erőm felkelni. Elhallgatnak az emlékek, helyüket a pánik veszi át. Mit műveltem?! Fájdalmat okoztam neki... most biztosan gyűlöl...nem érdemlem meg a szeretetét...
Felkelek és kibotorkálok a könyvtárból, de nem jutok messzire. Forog velem a világ. Pár lépés után össze esek. Had haljak meg végre...igazából...
A szobámban ébredek, az ágyamban. Fogalmam sincs milyen napszak van, a nehéz függönyök eltakarják az ablakokat, elzárva a külvilágot. Csak a szemei cikáznak, nem merek megmozdulni. A levegőt is vissza fojtom, míg meg nem látom a mestert a szoba túlsó végében. Nem mozdul, nem is néz rám. Most biztos gyűlöl...undorodik tőlem...minden oka megvan rá, hisz fájdalmat okoztam neki. Rossz ötlet volt a telepátia...soha többet nem használom...főleg nem rajta...nem bírnám ki, ha még egyszer bántanám vele...
Szerkesztve Sado-chan által @ 2021. 05. 26. 22:09:28
|
| Andro | 2021. 02. 14. 11:16:39 | #35912 |
Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (kicsi Kadranomnak)
A séta végéhez érve a hallban állunk meg.
- Nekem még dolgom van, de te menj, és pihenj le. Hamarosan felküldöm Alfredet a kancsó vérrel. Holnap szürkületig az összesnek el kell fogynia!
- Igenis... Mester – bólint engedelmesen.
- Jó fiú vagy Kadran – simogatom meg újra, majd útjára engedem.
Valóan felküldöm Alfredet egy kancsó vérrel. Nem szabad éheztetni a gyereket, nem tenne jót neki. Nekem meg még ott vannak az egyik birtokom ügyei, amikkel foglalkoznom kell. Hamarosan ideje lesz ellátogatnom oda is, ha Kadran már jobban lesz. Kezd beilleszkedni, ami nagyon tetszik nekem. Egyre jobban is fest, már nem tűnik olyan rémültnek és kiéhezettnek, mint mikor rátaláltam a nappalimban. Okos kölyök, igyekszik és nagyon kedves is a maga módján. Jó utódom lesz, ha egyszer arra kerül a sor, de még sokat kell tanulnia.
~*~
A nap gyorsan eltelik, Kadran pedig szépen felöltözve, megfésülködve jelenik meg előttem. Már éppen indulni kell, de nem kell őt noszogatni. Már tudja, mi a házirend. Nem is lehetnék elégedettebb egy ilyen tanítvánnyal, mint ő.
- Egyre jobban festesz – konstatálom egy apró mosollyal, majd intek, másszon fel mellém, amit meg is tesz. Ismét a belváros az úti cél, de ezúttal messze a múltkori helyszíntől. - Jól van Kadran. Könnyű terepet választottam neked. Nézz körül, feltűnés nélkül, majd válaszd ki az áldozatodat.
Kadran a levegőbe levegőbe szagolok. Alig pár ember van a közelünkben. Egy idősebb házaspár, valószínűleg hazafelé igyekeznek, egy szajha, és egy koldus.
- A nő...
- Jó választás. A kurtizánokat könnyű becserkészni és elcsalni. Menj, és csald el, majd kábítsd el, ahogy tanítottam – mondom, mire bólint. Látom, hogy ideges, de bátor akar lenni. Biztosan nekem akar bizonyítani.
Amikor elindul, követem, de feltűnés nélkül. Ügyesen becserkészi a nőt, váltanak egy pár szót, majd Kadran megragadja a nő nyakát és pont ott szorítja meg, ahol mutattam. A szajha hang nélkül csuklik össze.
- Szép munka, Kadran! És most, a csuklóját, ahogy tanítottam – mondom, mire Kadran a szájához emeli a nő csuklóját, majd beleharap. Nézem, ahogy iszik. Már nem olyan mohó, mint első alkalommal, de még mindig túl sokat akar inni. Ideje közbelépnem. - Oké, elég lesz… engedd el! - Kadran elengedi a nőt. Begyógyítom a sebeket, majd Kadran kezét a nő csuklójára vezetem. - Érzed? Ha ilyen gyenge a pulzusa, abba kell hagynod az ivást. Ezt jól jegyezd meg! - Kadran csak bólint.
Elégedetten mosolyodom el, és látom, hogy boldog, amiért büszkévé tett. Éppen indulnánk vissza a kocsihoz, amikor észreveszem az apró vérpettyeket Kadran szája szélén. Egy mozdulattal törlöm le, amit ő meglepett pillantással fogad.
- Mindig figyelj arra, hogy ne hagyj magadon se nyomokat. Ha az ajkaid véresek, percek alatt lelepleződhetsz
- Igen...Mester – bólint, de a gondolatai mintha teljesen máshol járnának.
Otthon a szobájába küldöm, míg én egy kis meglepetést készítek elő számára. Remélem, tetszeni fog neki. Alfred segítségével elpakolok a könyvtár közepéről, majd előhozatom a gramofont és néhány lemezt is. Ideje, hogy Kadran táncleckéket vegyen. Alfred szerint még korai, de minél előbb tanulja meg, annál jobb. Muszáj beilleszkednie, és a tánc elengedhetetlen egy bálon. Úgyis hamarosan báli szezon, fel kell készülnünk. A nyitóbál a jövő hónapban lesz, bár még nem kaptam meghívót.
Mikor Kadran megérkezik, meglepetten néz körbe, mint aki nem azt hiszi, eltévedt. Annyira aranyos, még megvan benne a gyermeki kíváncsiság, hiába volt olyan kemény élete emberkorában.
- Mivel olyan ügyes voltál a mai vadászaton, úgy döntöttem, valami újat fogok ma megtanítani neked. Megtanítalak táncolni
- Táncolni?… - pislog értetlenül.
- Pontosan! - mondom, miközben a gramofonnal kezdek foglalkozni. Mikor megszólal a zene, Kadran ijedten ugrik egyet. Halkan felnevetek a látványra. - Ez egy gramofon. A benne lévő hanglemezt játssza le.
Kadran óvatosan közelebb merészkedik, hogy megvizsgálja a szerkezetet, de szemmel láthatóan tart tőle. Nem is csodálom, valószínűleg még sosem látott ilyesmit.
- Kadran… - köszörülöm meg a torkom, mire egyből rám figyel. - Kérlek, figyeld a mozdulataimat... a táncot általában a férfi kezdi azzal, hogy felkéri a hölgyet, majd ha a hölgy igent mond, felkíséri a táncparkettre. Az egyik keze a derekán pihen, a másikkal a partnere kezét fogja, viszonzásul ő pedig a férfi vállára helyezi az övét. Az angol keringő egy viszonylag lassú tánc, nem is olyan bonyolult… - Figyeli minden mozdulatom, majd mikor intek, akkor csatlakozik hozzám. A mozdulatai darabosak, sokszor rosszul lép, ahogy próbálja leutánozni a lépéséket. Így taktikát váltok, és eléállva megfogom a kezét. Másik kezem a derekán pihen, ahogy vezetni kezdem. - Normális esetben a kezed a derekán van, de megmutatom a lépéseket – kezdem el irányítani.
Így sokkal jobban megy, de Kadran állandóan a lábainkat figyeli. Nem szólok érte, elvégre még gyakorlatlan, de egészen ügyes. Habár a mozdulatai esetlenek, és néha a lábamra lép, de semmiképpen nem mondanám, hogy reménytelen eset.
- Mester...
- Gyakorolni kell még, de úgy gondolom, képes lennél elsajátítani ezt is – mosolygok rá.
- Miért?...
- Hogy művelt légy. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy megtanulj táncolni. De mára ennyit. Menj, pihenj le. Holnap terveim vannak veled
- Igenis...Mester…ne
Mosolyogva nézem, ahogy a szobája felé indul. Rendes gyerek ez, nincs vele semmi gond. De holnap valóban neki kell fognunk valaminek. Sok tervem van vele, és ezek egyike, hogy megtanuljon táncolni, megtanuljon társaságban beszélni. És persze ott a telepátia is, amire meg kell tanítanom. Sok minden van, amit még nem tud szegénykém, hiába, nem olyan gazdái voltak, akik törődtek volna vele.
Alfreddal visszapakoltatok, aki nem nagyon örül a dolognak, de nem ellenkezik. Sokat köszönhetünk egymásnak. Nem tudom, hogy boldogulnék nélküle. El sem tudnám képzelni az életemet nélküle és Kadran nélkül. Ha a kölyök hirtelen eltűnne…
- És mik a tervei vele, uram? - kérdi hirtelen Alfred, kirángatva a gondolataimból. - A fiúval, úgy értem. Mert bolondul magáért, azt én is látom.
- Csak egy gyerek – mondom vállat vonva, miközben az egyik könyvespolcon nézelődöm. - Természetes, hogy kötődni akar valakihez, ha már megjárta a poklot.
- Maga tudja, de én a maga helyében azért nem lennék vele ennyire közvetlen. A végén még rosszul sül a dolog és valaki megszenvedi – jegyzi meg Alfred, mire kérdőn nézek rá.
Nem szól semmit, csak távozik, miután végzett a munkájával, én meg értetlenül bámulok utána. Fogalmam sincs, mi a fészkes fenére gondolhatott most. Néha nem tudok kiigazodni rajta. Hogy Kadran bolondulna értem? Meglehet, hogy kedvel, vagy inkább csak kötődik, de az természetes. Amiken keresztülment, nem is csodálom, ha hálás minden apróságért. Mindazonáltal, Alfred elültette a bogarat a fülemben.
~*~
Nem sokat foglalkozom azzal, amit Alfred mondott, de mégis motoszkál bennem a balsejtelem, hogy Kadran esetleg többet érezhet irántam, mint Mester iránt. De mindig elhessegetem a gondolatot, hiszen én nem vagyok szerelmes belé. Bár alapvetően a férfiakat kedvelem, és voltak is kapcsolataim más vámpírokkal, sőt emberekkel is, de sosem szeretnék bele egy ártatlan kölyökbe. Kadran még gyerek, ugyan emberi években számítva a húszas évei elején járhat, de akkor is tapasztalatlan, még gyerek, ha vámpírként nézzük. De van fontosabb dolgom is, mivel megérkezett Lord William Greyfox meghívója az idei első vámpírbálra, amit a jövő hónap hetedikén tartanak. Kadrant még fel kell rá készítenem, hiszen együtt fogunk elmenni rá. Be kell mutatnom a társaságnak és ezzel eloszlatom azon aggodalmakat, miszerint még mindig nem találtam magamnak utódot. Sokan már aggodalmukat fejezték ki, amiért nem házasodtam meg, vagy nem fogadtam örökbe valamely család egy fiát, vagy lányát. Kész szerencse, hogy a vámpíroknál a nők is örökölhetnek, bár ez csak a nemesi családokra igaz. Kadran valószínűleg meg fog rémülni, de minél hamarabb mutatom be az úri társaságnak, annál hamarabb fogja ő is megszokni a dolgot.
A nap gyorsan eltelik a mindenféle ügyekkel, amelyekkel kapcsolatban intézkednem kell. Alfred ugyan nem repdes tőle, hogy Kadrant egy bálra akarom vinni, de ő is megérti, hogy ez szükséges.
- Csak nehogy valami baj történjen – veti fel, mikor megbeszélem vele a dolgot. - Kadran nagyon érzékeny fiú, könnyen megijedhet. Meg nem olyan környezetben nőtt fel, mint maga, uram.
- Te sem jöttél éppen úri családból, mégis egészen jól kiismered magad az úri népek között – nevetek fel. Alfred csak a fejét csóválja. Nagyon a szívén viseli Kadran sorsát. - Látom, megkedvelted a fiút.
- Nincs vele semmi probléma, kedves, udvarias, igyekvő gyerek – mondja Alfred. - De könnyen megrémül bármitől, legyen vele óvatos, ne zúdítson rá mindent egyből.
- Úgy lesz – bólintok, amikor halk kopogást hallok. - Azt hiszem, megjött.
A könyvtárban vagyunk, ahol rendszerint tanítom Kadrant. Alfred éppen a polcokat porolja, nem igazán törődik vele, amikor Kadran belép. A fiút úgy tűnik, meglepi Alfred jelenléte, de mélyen meghajol.
- Gyere, ma valami újat próbálunk ki, rendben? - mosolygok rá. - Elkezdelek tanítani a telepátiára. Ha már beszélni nem nagyon tudsz, akkor legalább ilyen módon tanulj meg kommunikálni másokkal.
- Telepátia? - kérdi döbbenten. - De… én… nem vagyok… jó benne…
- Pont ezért kell megtanulnod rendesen használni – veti fel Alfred, majd bocsánatkérően néz rám. - Elnézést, nem az én dolgom, uram.
- Semmi baj – csóválom a fejem mosolyogva. - Te családtagnak számítasz, bár félvér lévén te sem vagy éppen jó a telepátiában. Viszont annál jobban, amire képes voltalak megtanítani téged rá, nem is fogod tudni használni. Az emberi vér átka. Kadran viszont teljesen vámpír, neki menni fog, ha nem ma, akkor majd valamikor a közeljövőben.
Alfred nem sértődik meg, tudja, hogy a félvámpírok egy bizonyos szinten túl nem képesek telepátiát használni. Kadran érdeklődve néz minket, majd Alfred távozik, miután végzett a munkájával.
- Mester… maga és… Alfred… olyan… közvetlenek… - mondja halkan, mintha azt akarná kifejezni, hogy ő velem sosem lehet ilyen.
- Alfred nagyon régóta áll a szolgálatomban – mondom. - Őt is vettem magamhoz sok-sok évvel korábban. Az anyja ember volt, az apja vámpír, az anyja családja pedig megpróbálta őt megölni, mikor kiderült, hogy kevert vérű. Az anyja öngyilkos lett a szégyen miatt, Alfred is épphogy megmenekült a halál torkából. Mikor rátaláltam, már félig éhen halt. Magamhoz vettem, felneveltem az akkor alig ötéves gyereket, majd kitanítottam. Azért ilyen hűséges, mert tudja, hogy nekem köszönheti az életét. Már nem is tudom, mihez kezdenék nélküle. És persze nélküled – pillantok rá, mire meglepetten pislog.
- Nélkülem…? - kérdi magára mutatva.
- Igen – bólintok. - Mondtam már, ide tartozol, te is a család tagja vagy. Már nem is emlékszem pontosan, milyen volt az életem, mielőtt megjelentél volna. Egy biztos, sivárabb és unalmasabb volt minden. Na, gyere, kezdjünk neki a tanulásnak, mielőtt elmúlik az éjszaka. Holnap éjjel vadászni megyünk, ma éjjel még érd be a lecsapolt vérrel.
- Igen… Mester… - válaszol, de látom, hogy a tekintete megváltozott. - Hogyan… kezdünk hozzá?
- Ülj le! - intek az egyik szék felé, mire engedelmeskedik. - Jól van, most pedig koncentrálj erősen. Próbálj valamit elmondani nekem. Elég egyetlen szó is, de hangok nélkül. Formáld meg az elméddel a szót, és próbáld meg eljuttatni hozzám. A fontos, hogy ne erőlködj, ne kapkodj! Lassan csináld, van időnk.
Látom, hogy Kadran koncentrál, még a szemét is szorosan behunyja, úgy próbálkozik. De nem sok eredménnyel. Ennél többet nem tudok neki segíteni jelenleg, a dolog nyitjára neki kell rájönnie. Bár az is igaz, hogy sosem tanult igazán telepátiát, ha pedig fél az érintéstől, az még inkább visszaveti a dolgokat. Habár, mintha az én érintésemtől nem rettegne.
Jó tíz perc kínszenvedés után könyörülök meg rajta. Kadran kinyitja a szemét, a tekintete szomorú, lemondó és mintha félelmet is látnék benne.
- Semmi baj – mondom. - Nekem sem sikerült elsőre, hónapokig tartott, mire megtanultam a telepátiát. Neked is rengeteg időd van, szóval nem kell sietnünk.
- De… mi lesz… ha sosem… tanulom meg? - kérdi remegve, a szemeiben könnyekkel.
- Meg fogod tanulni, ebben biztos vagyok – lépek oda hozzá, a kezemet a fejére téve és lágyan simogatni kezdem a haját. - Nem mindenkinek megy egyformán könnyen. Van, aki hetek alatt megtanulja az ilyesmit, van, aki hónapok, vagy akár egy év alatt. A te képességeid elég sokáig el voltak nyomva, és nem is a legkegyesebb módszerrel változtattak át. Előbb a saját félelmeidet kell legyőznöd. Félsz, Kadran, félsz attól, hogy telepátiát használj, igazam van?
Kadran lehajtja a fejét. Csak sejtem, hogy mit művelhettek vele a gazdái, de ezt neki magának kell kimondania. Neki kell legyőznie a saját démonait. Én nem tehetem meg helyette.
- Fájt… - suttogja alig hallhatóan. - Sokszor… amikor használták… fájt…
- Attól félsz, hogy fájdalmat okozol nekem? - kérdem, mire aprót bólint. Szerencsétlen gyerek. Leguggolok elé, két kezem közé fogva könnyáztatta arcát. Remegő szemekkel néz rám. - Kadran, amit veled műveltek kegyetlen és embertelen dolog volt. De te nem fogsz nekem fájdalmat okozni, attól nem kell félned. Tudom, hogy sosem ártanál nekem. Itt nem kell félned semmitől, biztonságban vagy. Itt soha senki sem fog bántani.
Nem tudom milyen indíttatásból, de magamhoz ölelem, ő pedig apró, meglepetésszerű hangot hallat. Mint aki nem tudja, mi történik vele. De aztán lassan hozzám bújik, a ruhámba kapaszkodva keres menedéket és védelmet. Annyira tiszta szívű, ártatlan ez a gyerek. Nem tett semmit, amivel ezt az életet érdemelte volna. Hagyom, hadd kapaszkodjon belém, miközben tovább ölelem.
|
| Sado-chan | 2021. 01. 02. 22:22:31 | #35898 |
Karakter: Kadran, az áruló
Megjegyzés: mesteremnek
Nem igazán tudom. Mit mondjak neki...vagy hogy mondjak e bármit is. Olyan zavaros ez az egész...a lány... a csókja, az álom. Mintha valami kincs lenne, amit elvettek tőlem. Mintha kis fiolányi élet lenne, amit vissza kell szereznem, különben ott puszulok... pedig halott vagyok, lassan egy éve, azt hiszem. Emlékszem, milyen hevesen vert a szívem az álomban, ébren viszont meg sem moccan. Emlékszem, ahogy forróság öntötte el a testem, pedig minden porcikám jéghideg...vajon a mester is olyan, mint én? Egész biztosan nem. Ő így született, nyilván teljesen más, mint és... vajon milyen lehet az ő szívének dallama?
Nem. Nem is szabadna ilyenre gondolnom! Sosem leszek méltó rá...
- Nem kell félned, semmi olyat nem láttam, ami miatt aggódnod kéne – Becsukja a könyvét és ezúttal nekem szenteli minden figyelmét - A lány nevét nem tudtam meg. Igen, jól gondolod, őt kerestem az emlékeidben.
- Meg… megtudott… valamit… Mester?
- Együtt nőttetek fel, már ha igazak az emlékeid Szerettétek egymást, és mikor elváltatok, ő nagyon szomorú volt. De te valamiért nem mehettél vele. Azonban, az ő Kadranja halott, ezt jól jegyezd meg! Többé nem láthatod, mert annak beláthatatlan következményei lennének. Még ha egy ideig el is tudod titkolni előle, hogy mi vagy, előbb-utóbb rájönne és félni kezdene tőled. Akkor pedig vadászok erednének a nyomodba, amivel engem és Alfredot is veszélybe sodornál.
- Sosem… tennék ilyet… Mester… - rázom a fejem. A magam fajtának nem jár boldogság...kicsit örülök is neki, hogy nem emlékszem. Ha emlékeznék, csak utána sóvárognék
- Tudom, legalábbis akarattal nem ártanál senkinek – szelíd mosollyal az arcán lép felém - Te jó fiú vagy, Kadran. Tisztességes vagy, okos és becsületes, de még nagyon fiatal, így sok dolgot nem tudsz. Ezeket a dolgokat nem nekem kellene megtanítanom neked, hanem azoknak kellett volna, akik megteremtettek. Sajnálatos módon, ő pusztán játékszernek használtak. Igazam van? - szomorúan bólintok. Nem mintha emberként olyan sokkal több lettem volna... - Emiatt ne gyötörd magad, egy percig sem bántam meg, hogy befogadtalak.
- Komolyan… mondja… Mester?
- Én sosem hazudnék neked. De valamit kezdenünk kell a beszédeddel. Alfredot már megkértem, hogy keressen egy mágikus orvost, hátha valaki meg tudja gyógyítani a hangszálaidat. Azonban, amíg ez bekövetkezik, holnaptól elkezdelek tanítani a telepátiára is. Ma pihensz, sok megrázkódtatás ért, és ma éjjel nem megyünk vadászni. Alfred majd visz neked egy kancsónyi vért, azt idd meg! Ma szükséged van arra, hogy kipihend magad. Holnap éjjel újra vadászni megyünk, és reméljük, nem botlunk egy újabb régi ismerősödbe.
Régi ismerős... nem hiszem, hogy lenne olyan ismerősöm, aki szívesen látna...vagy egyáltalán emlékezne rám. Mindig is egy senki voltam
Hirtelen felém nyúl, majd lágyan az arcomat kezdi el simogatni. Teljesen ledermedek. Tudom, hogy ő nem bántana, de még mindig olyan szokatlan, mikor hozzám ér. Gyengéden, puhán, már-már szeretetteljesen...pedig én azt hittem, minden érintés fájdalmas. Csakis azért érintenek, hogy fájdalmat okozzanak nekem...
- Mit szólnál, ha sétálnánk egyet a kertben? Gyönyörű az éjszaka, és virágoznak a holdvirágok és a gardéniák. De talán már a díszdohány és a nagy csodatölcsér is szirmot bontott. Biztos jót tenne, ha valami igazán szépet is láthatnál, az megnyugtatná a lelked.
- Mester… - suttogom, de ő csak tovább mosolyog. Mond, mért vagy ilyen kedves hozzám? Mit adhatnék én, hisz semmim sincs...
Gyengéden karol át, védelmezőn von magához, majd elindulunk a kert felé. Édes illat csapja meg az orrom, elámulva nézem a virágokat, míg ő szelíd hangon mesél
- Tudod, Egyiptomban, ahol sok-sok évvel ezelőtt születtem, csak az esőzések után volt színpompás a táj. És akkor is csak néhány hétig, hogy utána minden újra sivár sivataggá váljon
- Egyiptom… messze van?
- Messze délen egy Afrika nevű kontinens északi részén. Amikor még gyermek voltam, fáraók uralkodtak a tájon, akikről úgy hitték, hogy a Napisten, Ré gyermekei. Persze, pusztán egyszerű halandók voltak, akiket istenként imádott a nép. Apám, mint ahogy előtte az ő apja, meg annak az apja is, a fáraó főpapja volt. Engem is papnak szántak, de én kalandvágyó természet voltam, mindig menni akartam, sosem tudtam a hátsómon ülni. Szerettem Egyiptomot, de kíváncsi voltam, mi van a Nílus másik oldalán, milyen csodák várnak rám egy másik országban túl a Szahara nevű hatalmas sivatagon. Apám próbált tartóztatni, de én menni akartam. És mentem is. Sok csodát láttam, sok kalandban volt részem, sokfelé harcoltam, míg végül itt telepedtem le.
- Akkor… maga… szerencsés… Mester… - sóhajtom. Milyen szerencsés... én a kikötőnél messzebb sosem jártam még. Eddig azt hittem, nincs is azon túl semmi...- Én soha… nem fogok… eljutni… sehová…
- Nem tudhatod. A világ hatalmas, te pedig halhatatlan vagy. Az egész élet előtted áll, több lehetőséged van, mint bármely halandónak. Ők legfeljebb száz évig élnek, de mi száz és száz, sőt, akár több ezer évig is, ha szerencsénk van. Szóval, ne add fel! Mindent elérhetsz, amit akarsz, ha megdolgozol érte.
Halhatatlan? Végül is...egyszer már meghaltam, de még a halálnak sem kellettem, így itt hagyott a Földön... vagy talán épp a Mester kedvéért hagyott itt? Az ő kedvéért, hogy őt szolgálhassam... ha így vesszük, nem bánom. Örömmel járnék a kedvében
Rá mosolygok, mire ő válaszul csak a hajamba túr, majd tovább vezet.
Vajon hogy tudnám boldoggá tenni? Amikor felajánlottam neki magam elküldött... habár tény, hogy nem vagyok valami szép látvány, vonzó pedig még annyira sem. Nyilván nincs hozzám gusztusa, de ezért egy rossz szavam sem lehet...
Félve pillantok fel rá, de mikor a tekintetünk találkozik azonnal vissza is fordulok
- Mi a baj?- kérdi szelíden. Megállunk és maga felé fordít. Lesütött szemekkel állok előtte... nem tudom, mit mondjak- Talán megbántottalak valamivel?
- Nem... dehogy!- mentegetőzök- és ha mégis... az sem számít... csak... a lányra gondoltam... sajnálom... próbálom elfelejteni, de...
- Nem kell bocsánatot kérned, de kérlek értsd meg, mért tiltalak el tőle. Az épségedet féltem, nem az a célom, hogy megfosszalak a boldogságtól... vámpír és ember közti kapcsolat mindig veszélyes. Hidd el, tapasztalatból mondom. Ha magányosnak érzed magad, ismerkedj hozzád hasonlókkal. Ha elég erős leszel hozzá, elviszlek olyan helyekre is, ahol találkozhatsz más vámpírokkal is
Csak bólintok. Nem érdekelnek más vámpírok, azt hiszem... nem hiszem, hogy jobb lenne attól.
Olyan nyomorultul érzem magam. Nem emlékszem milyen a szeretet, vagy a boldogság érzése, mégis minden porcikám utána sóvárog. Talán megpróbálhatnék Alfreddel barátkozni, vagy a birtok állataival tölthetnék egy kis időt... a hasznos munkának pedig egészen biztos, hogy a Mester is őrülne
A séta végéhez érve a hallban állunk meg
- Nekem még dolgom van, de te menj, és pihenj le. Hamarosan felküldöm Alfredet a kancsó vérrel. Holnap szürkületig az összesnek el kell fogynia!
- Igenis... Mester- bólintok engedelmesen
- Jó fiú vagy Kadran- simogat meg újra. Miután elenged felmegyek a szobámba. Azt hiszem, rám fér egy mosdás, mielőtt lefeküdnék. Az asztalon van egy tál, egy kancsó víz és egy törölköző. Rendbe teszem magam, majd levetkőzök. Hálóruhát húzok, de még nem fekszem le, inkább az ablakból figyelem a birtokot. Olyan zavarba ejtő ez a kényelem. Mindenem tiszta, nem kell éheznem, és szinte semmit sem kér tőlem, csak hogy tanuljak...
Megrázom a fejem. Hiába agyalok rajta, attól nem leszel előrébb. Elhelyezkedek az ágyon és magamra húzom a takarót, majd megpróbálok elaludni
.oOo.
Másnap a mester nem ér rá, így Alfrednek segítek, hogy kicsit hasznossá tegyem magam. Könnyű feladatokat ad, elvégre a Mester azt mondta, jó formában kell lennem estére
- A Lord nagyon kedvel téged. Soha azelőtt nem láttam ilyennek-jegyzi meg hirtelen Alfred- Biztos lát benned valamit, ami kedvére való...
- Úgy... gondolod?-csodálkozok- Mi...lehet az?
- Nem tudom... Rég volt partnere, de nem hiszem, hogy ilyen téren érdeklődne irántad...
- Elküldött...amikor...mindegy- rázom meg a fejem
- Talán tényleg csak atyáskodni akar egy tanítvány felett. Vagy kisállatra vágyik..- mielőtt rákérdezhetnék el is tűnik mellőlem. Csak pislogok...nem értem őt...egyiküket sem...
.oOo.
A nap hátra levő részét a szobámban töltöm. Felkészülök az estére, közben persze Alfred szavai csengnek a fülemben. Nem is értem magam, mért gondolok állandóan erre... csak egy tanítvány vagyok, semmi más...
Szépen felöltözök, megmosakodok, még a hajamat is kifésülöm, úgy megyek a Mesteremhez
- Egyre jobban festesz- konstatálja egy apró mosoly kíséretében, majd int, hogy másszak fel mellé. Ismét a belváros az úti cél, de ezúttal messze a múltkori helyszíntől.
- Jól van Kadran. Könnyű terepet választottam neked. Nézz körül, feltűnés nélkül, majd válaszd ki az áldozatodat- a levegőbe szagolok. Alig pár ember van a közelünkben. Egy idősebb házaspár, valószínűleg hazafelé igyekeznek, egy szajha, és egy koldus.
- A nő...
- Jó választás. A kurtizánokat könnyű becserkészni és elcsalni. Menj, és csald el, majd kábítsd el, ahogy tanítottam- csak bólintok, majd elindulok felé. Félek...félek, hogy bajt hozok rá, de le akarom nyűgözni.
A nő össze rezzen, mikor finoman megérintem a vállát, de mikor végig néz rajtam elmosolyodik
- Mit szeretnél, szépfiú?... ilyen szótlanok vagyunk, tán elvitte a cica a nyelved?
- A nyelvem a helyén van. Volna kedved?...
- Örömmel- az egyik sikátorba viszem, majd a falnak tolom. Nem ellenkezik, csak kéjesen felnyög. Végig simítok a nyakán, majd megszorítom azt az ért, amit a Mester mutatott. Hangtalanul csuklik össze a karomban
- Szép munka, Kadran! És most, a csuklóját, ahogy tanítottam- a számhoz emelem a kezét és bele mélyesztem a fogaim. Forró és édes a vére, sokkal jobb, mint amit Alfred szokott hozni...- oké, elég lesz...engedd el!- nem kell kétszer mondania. Igyekszem ezúttal nem elveszíteni a fejem. Begyógyítja a sebeket, de mielőtt távoznánk. A csuklójára vezeti a kezem- érzed? Ha ilyen gyenge a pulzusa, abba kell hagynod az ivást. Ezt jól jegyezd meg!- bólogatok. Elégedetten mosolyodik el, én pedig örülök, hogy büszke rám. Már épp indulnánk vissza a kocsihoz, mikor elém lép. Csak döbbenten pislogok, amikor ujjbegyével letörli a vért a számról
- Mindig figyelj arra, hogy ne hagyj magadon se nyomokat. Ha az ajkaid véresek, percek alatt lelepleződhetsz
- Igen...Mester-bólintok... olyan fura érzés volt...
Otthon a szobámba megyek mosakodni. Pár óra pihenőt kaptam, utána a könyvtárban vár...azt mondta, valami érdekeset akar mutatni...
Csak ülök az ágy szélén. Mért hozott ennyire zavarba? Nem értem magam...
Végül, kicsivel hamarabb is, mint kellene, de elindulok a könyvtárba. Arra készülök, hogy ismét könyveket kapok, de az asztalok helyén most egy hatalmas tér fogad. Értetlenül pislogok
- Mivel olyan ügyes voltál a mai vadászaton, úgy döntöttem, valami újat fogok ma megtanítani neked. Megtanítalak táncolni
- Táncolni?...- pislogok értetlenül
- Pontosan!- az asztalon lévő szerkezetet kezdi állítgatni, mire az megszólal. Ijedtemben ugrok egyet. Szemmel láthatóan szórakoztatja- ez egy gramofon. A benne lévő hanglemezt játssza le
Közelebb merészkedek és nézegetni kezdem a szerkezetet... apró emberkék lehetnek benne... vagy varázslat...
- Kadran...-köszörüli meg a torkát. Azonnal felkapom a fejem- kérlek, figyeld a mozdulataimat... a táncot általában a férfi kezdi azzal, hogy felkéri a hölgyet, majd ha a hölgy igent mond, felkíséri a táncparkettre. Az egyik keze a derekán pihen, a másikkal a partnere kezét fogja, viszonzásul ő pedig a férfi vállára helyezi az övét. Az angol keringő egy viszonylag lassú tánc, nem is olyan bonyolult...- figyelem minden mozdulatát, majd amikor int, hogy csatlakozzak mellé állok, és igyekszem leutánozni. Persze a mozdulataim esetlenek és darabosak, sokszor rosszul lépek. Mikor látja, hogy nem boldogulok elém áll és megfogja a kezem. A másik kezét a derekamra teszi és vezetni kezd- normális esetben a kezed a derekán van, de megmutatom a lépéseket-kezd irányítani. Olyan közel van hozzám, mint még soha...most érzem, milyen jó illata van...fel sem merek nézni, csak a lábainkat figyelem. Végül elenged
- Mester...
- Gyakorolni kell még, de úgy gondolom, képes lennél elsajátítani ezt is-mosolyodik el.
- Miért?...
- Hogy művelt légy. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy megtanulj táncolni. De mára ennyit. Menj, pihenj le. Holnap terveim vannak veled
- Igenis...Mester...
Szerkesztve Sado-chan által @ 2021. 01. 02. 23:02:15
|
| Andro | 2020. 11. 28. 11:05:42 | #35872 |
Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (Kadrannak)
A lány hirtelen Kadran felé indul.
- Kadran? - kérdi, mire én is csak meglepetten nézek.
Ez nem jó, egyáltalán nem jó, hogy egy esetleges ismerős bukkant fel a fiú múltjából. Bár erre számíthattam volna, hiszen nem öreg még. A lány hirtelen átkarolja és megcsókolja Kadrant, aki rémültnek tűnik. Kiszabadítja magát, majd futásnak ered. Meg kéne ölnöm a lányt, de végül is nem csinált semmit. Inkább a tanítványom után eredek, aki igazán gyors tempóban szedi a lábát. De engem nem tud lehagyni.
Elég sokáig fut, én meg utána. Végül Kadran egy sikátorban áll meg, kimerülten rogy térdre. Én az árnyékból figyelem, hogy mit csinál. Meg van ijedve, és ahogy körülnéz, tudom, hogy engem keres. A gondolatait is szinte hallom, pedig nem turkáltam a fejében.
- Itt vagyok, Kadran - lépek elő a sötétből. Magyarázatot akarok. - Mégis mi volt ez?
- A… a lány… azt hiszem ismert… de akkor mért nem emlékszem rá?!
- Nem ritka, hogy a teremtett vámpírok nem emlékeznek a haláluk előtti életükre. A berögzült szokások, félelmek megmaradnak, mélyen a tudat alattiban, de a tudatos emlékek elvésznek. Azok alapján amit láttam, ez a lány valószínűleg a kedvesed lehetett...
- A… kedvesem? Az mi? - pislog értetlenül. Én a fejem csóválom. Valószínűleg fogalma sincs róla, mit jelent a kifejezés.
- Bárhogy is legyen, nem találkozhatsz vele többet. Az ő Kadranja halott. Veszélyes lenne mindkettőtökre, ha kapcsolatot tartanátok, vagy halál, vagy legalábbis fájdalom lenne a vége… ne törd össze a szívét - közlöm vele, mire látom, hogy Kadran sírni kezd. A teremtett vámpírok néha képesek sírni, ha megrázkódtatás éri őket. Inkább nem folytatom a témát. - Gyere, menjünk. Más áldozat után kell néznünk.
~*~
A vadászat jól sikerült, ám számíthattam volna rá, hogy Kadrant felkavarja a lány. Hallom, hogy rémálmai vannak, így felsietek hozzá. Az ágyában vergődik, sikítozik, kiabál, tekereg. Lefogom, hogy ne sértse meg magát még jobban. Már így is megkarmolta magát a karján, a mellkasán, a hasán. A hálóinge és az ágynemű cafatokban hever a földön és az ágyon. Végre felébred, ahogy megrázom, és szinte ülésbe pattan.
- Csillapodj, Kadran! Csak álmodtál! - nyugtatom, de kell egy kis idő, mire lecsillapodik. Ez nem mehet így tovább. - Mi lelt téged?
- A… a lány… megöltem...
- Csak álmodtál. Nem gyakori nálunk, de nem is lehetetlen. Felzaklattak a mai események. Gyere, rád fér egy fürdő.
Utasítottam már Alfredot, hogy készítsen fürdőt, így mikor odaérünk, ő már készen áll. Segít Kadrannak levetkőzni, majd bemászni a kádba. Még fürdeni is segít, mialatt én csak állok és gondolkodom. A teremtette vámpírok esetében előfordul, hogy rohamot kapnak, rémálmok gyötrik őket egy-egy megrázkódtatás után és sebeket ejtenek magukon, vagy másokon. De ennek még jobban utána kell járnom. Ezért nem akartam teremtett vámpírt, de ha Kadran már itt van, segítenem kell rajta mindannyiunk érdekében. Ha egyszer valami történik vele, én leszek érte a felelős és azt nem akarom.
- Most már kész vagy. A mai órákat eltoljuk, menj vissza és pihenj kicsit
- Igenis… köszönöm… - Erre csak biccentek és magára hagyom.
Visszavonulok a könyvtárba, ahol találok némi információt a hasonló helyzetekről. De előbb lássuk, mit találok Kadran emlékeiben. Bár nem szívesen nyúlok ehhez a módszerhez, de nincs más választásom. Finoman kinyúlok Kadran elméje felé, aki nem áll ellen, bár tudja, hogy bemerészkedtem az elméjébe. Zavaros képeket látok egy vérbe fúlt gyermekkorról, fájdalomról, éhezésről, szenvedésről, magányról, ami nem szokatlan. Aztán a lányról, de csak pár villanás, pár emlékkép, az is halovány. Egy csók, egy ölelés, utcasarok, menekülés. Árvaság, gyermekkor. Ezek szerint együtt nőhettek fel, de a lány később munkát kapott abban a nagy házban, két éve. Látom a búcsút, hogy Kadran nem mehetett vele. Látom a fájdalmat a lány szemében. Szerették egymást, de az ő Kadranja halott. De a nevét nem tudom, úgy tűnik, az a feledés homályába veszett. Abbahagyom a kutakodást, megtudtam, amit akartam és hátradőlök a széken.
Nem kell sok idő, hogy Kadran megjelenjen a könyvtárban. Elegánsan van felöltözve, ahogy meghagytam neki. Éppen egy könyvet olvasok, rápillantok, de aztán nem sokat foglalkozom vele. Kadran nesztelen léptekkel sétál az asztalhoz, érzem, hogy ideges, vajon mit láthattam a fejében. Fél, tisztán érzem, nem kell belelátnom a fejébe ahhoz, hogy tudjam. Annyira gyermek még, holott emberi években a húszas éveiben járhat.
- Nem kell félned, semmi olyat nem láttam, ami miatt aggódnod kéne – mondom becsukva a könyvet, és ránézve. Ő csak idegesen áll egyik lábáról a másikra. - A lány nevét nem tudtam meg. Igen, jól gondolod, őt kerestem az emlékeidben.
- Meg… megtudott… valamit… Mester? - kérdi akadozva. Ezzel kezdenünk kell valamit, mert ha tovább is így beszél, annak komoly következményei lehetnek. Elveszítheti a hangját, hacsak nem orvosoljuk a dolgot.
- Együtt nőttetek fel, már ha igazak az emlékeid – mondom. - Szerettétek egymást, és mikor elváltatok, ő nagyon szomorú volt. De te valamiért nem mehettél vele. Azonban, az ő Kadranja halott, ezt jól jegyezd meg! - mondom szigorúan. - Többé nem láthatod, mert annak beláthatatlan következményei lennének. Még ha egy ideig el is tudod titkolni előle, hogy mi vagy, előbb-utóbb rájönne és félni kezdene tőled. Akkor pedig vadászok erednének a nyomodba, amivel engem és Alfredot is veszélybe sodornál.
- Sosem… tennék ilyet… Mester… - rázza a fejét riadtan.
- Tudom, legalábbis akarattal nem ártanál senkinek – mosolyodom el, és felállva hozzálépek. - Te jó fiú vagy, Kadran. Tisztességes vagy, okos és becsületes, de még nagyon fiatal, így sok dolgot nem tudsz. Ezeket a dolgokat nem nekem kellene megtanítanom neked, hanem azoknak kellett volna, akik megteremtettek. Sajnálatos módon, ő pusztán játékszernek használtak. Igazam van? - kérdem, mire szomorúan bólint. - Emiatt ne gyötörd magad, egy percig sem bántam meg, hogy befogadtalak.
- Komolyan… mondja… Mester? - kérdi nyögve.
- Én sosem hazudnék neked – bólintok. - De valamit kezdenünk kell a beszédeddel. Alfredot már megkértem, hogy keressen egy mágikus orvost, hátha valaki meg tudja gyógyítani a hangszálaidat. Azonban, amíg ez bekövetkezik, holnaptól elkezdelek tanítani a telepátiára is. Ma pihensz, sok megrázkódtatás ért, és ma éjjel nem megyünk vadászni. Alfred majd visz neked egy kancsónyi vért, azt idd meg! Ma szükséged van arra, hogy kipihend magad. Holnap éjjel újra vadászni megyünk, és reméljük, nem botlunk egy újabb régi ismerősödbe.
Beharapja a száját, én pedig tudom, hogy rosszat mondtam. A fenébe is, nem megbántani akartam a fiút, de fel kell készülnie a legrosszabbra is. Ezt ő is tudja. Kinyúlok, majd lágyan megcirógatom az arcát. Döbbenten néz rám, úgy tűnik, nincs hozzászokva a gyengéd érintéshez. Bár én sem vagyok a kedvesség mintapéldánya, de sosem bántanám a tanítványomat.
- Mit szólnál, ha sétálnánk egyet a kertben? - kérdem. - Gyönyörű az éjszaka, és virágoznak a holdvirágok és a gardéniák. De talán már a díszdohány és a nagy csodatölcsér is szirmot bontott. Biztos jót tenne, ha valami igazán szépet is láthatnál, az megnyugtatná a lelked.
- Mester… - suttogja döbbenten Kadran, de én csak rámosolygok.
Átkarolom a vállát, mintha régi barátok lennénk, és a kert felé terelgetem. Valóban gyönyörűek ezek az éjjel nyíló virágok. A sok fehér, közt megbújnak a nagy csodatölcsér rózsaszín virágai. Kadran ámulva nézi a gyönyörű virágokat, ahogy a kertben sétálgatunk. Télikert, de ettől még hatalmas és varázslatosnak tűnő világ.
- Tudod, Egyiptomban, ahol sok-sok évvel ezelőtt születtem, csak az esőzések után volt színpompás a táj. És akkor is csak néhány hétig, hogy utána minden újra sivár sivataggá váljon – mesélem. Kadran felnéz rám, úgy hallgatja. Még soha senkinek nem meséltem a szülőhazámról.
- Egyiptom… messze van? - kérdi erőlködve.
- Messze délen egy Afrika nevű kontinens északi részén – mondom. - Amikor még gyermek voltam, fáraók uralkodtak a tájon, akikről úgy hitték, hogy a Napisten, Ré gyermekei. Persze, pusztán egyszerű halandók voltak, akiket istenként imádott a nép. Apám, mint ahogy előtte az ő apja, meg annak az apja is, a fáraó főpapja volt. Engem is papnak szántak, de én kalandvágyó természet voltam, mindig menni akartam, sosem tudtam a hátsómon ülni. Szerettem Egyiptomot, de kíváncsi voltam, mi van a Nílus másik oldalán, milyen csodák várnak rám egy másik országban túl a Szahara nevű hatalmas sivatagon. Apám próbált tartóztatni, de én menni akartam. És mentem is. Sok csodát láttam, sok kalandban volt részem, sokfelé harcoltam, míg végül itt telepedtem le.
- Akkor… maga… szerencsés… Mester… - mondja Kadran, és látom, hogy azért szomorkodik. - Én soha… nem fogok… eljutni… sehová…
- Nem tudhatod – mondom lágyan. - A világ hatalmas, te pedig halhatatlan vagy. Az egész élet előtted áll, több lehetőséged van, mint bármely halandónak. Ők legfeljebb száz évig élnek, de mi száz és száz, sőt, akár több ezer évig is, ha szerencsénk van. Szóval, ne add fel! Mindent elérhetsz, amit akarsz, ha megdolgozol érte.
Kadran hálásan rám néz, de mintha még nem nagyon hinné el, hogy igazat mondok. Annyi kegyetlenségben volt része, hogy időbe fog telni, mire rátalál önmagára. Megborzolom a haját, majd folytatjuk a sétát a holdvilágos kertben.
|
| Sado-chan | 2020. 10. 06. 17:57:19 | #35814 |
Karakter: Kadran, az áruló
Megjegyzés: mesteremnek
Élvezem a munkát, hogy hasznodós lehetek. Azt hiszem, szeretek kertészkedni, bár most csinálom először. Teljesen bele merülök a locsolásba, mikor a Mester megjelenik mögöttem.
- Én… sajnálom, hogy… nem fogadtam… szót… - mentegetőzök rémülten. Tudom, azt mondta pihenjek, de nekem ez nem fáradtság, örömmel csinálom.
- Semmi gond, nem haragszom rád – borzol a hajamba- De ha nem szoksz hozzá a nappali alváshoz, akkor előbb-utóbb ki fogsz merülni. Még Alfred is szokott. Neked is szükséged van pihenésre, nem viccből mondtam, hogy aludj egyet napközben.
- Sajnálom… - suttogom megsemmisülten
- Most már mindegy – rázza a fejét- Szedd rendbe magad, újabb vadászatra indulunk. Ha nem is érzed éhesnek magad, de a szervezetednek még szüksége van a napi vérszívásra. Néhány hét múlva már elég lesz havi két-három alkalommal étkezned.
- Értettem… - indulok a szobám felé. Pedig én tényleg csak jót akarok! Fogalmam sincs, mivel tehetnék a kedvére. Sosem volt még ilyen jó hozzám senki...ilyen gondoskodó...meg akarom hálálni valahogy...
Megmosakszom és öltözni kezdek. Fekete nadrág és csizma, ing és fekete kabát, így méginkább el tudok vegyülni. Nem váratom őket, pár perc, és már ott is vagyok, hogy indulhassunk. Út közben inkább csak csendben figyelek.
Hamar megérkezünk, de mielőtt kiszállnánk a Mester felém fordul
- Nem haragszom rád, Kadran – Erre a szemébe nézek. Tudom, hogy nem haragszik, de csalódást okoztam neki- Nézd, nem ellenzem, hogy segíts Alfrednek, de csak akkor, ha mellette nappal alszol is. A fáradt vámpír könnyű célpont nemcsak más vámpírok, de a vámpírvadászok számára is. Az ilyen fiatal, tapasztalatlan vámpírok, mint te is pedig remek célpontot biztosítanak mindenkinek, érted? - Bólintok. - Nem akarom, hogy bajod essen, ezért foglak kissé szigorúan. A saját érdekedben mondok neked dolgokat, mivel eddig nem volt, aki tanítson. Ha fáradt vagy, csökken a figyelmed, ha pedig egy vadász rád támad, könnyen végezhet veled. Nem akarom ilyen gyorsan elveszíteni a tanítványomat, Kadran. Már egészen hozzászoktam, hogy a házban sertepertélsz és hiányozna a jelenléted.
Hiányoznék neki? De hát én senkinek sem kellek...jelentéktelen, értéktelen vagyok...egy szolga...mit lát bennem, ami miatt kellek neki?
- Tudod, ha velem találkozol először, hagytam volna neked választási lehetőséget. Sajnálom, hogy akarod ellenére kényszerítettek ebbe az életbe. Te nem ezt érdemelted.
- Már… úgyis… mindegy… - válaszolom halkan. Ha kezdetektől az övé lettem volna, talán minden más lett volna. nem mentette volna meg az életem, én pedig...nem ragaszkodnék hozzá...minden bizonnyal meg akarnék szökni...bár ki tudja... - Kezdem… megszokni, mester…
- Mást úgysem tehetsz – von vállat. - Azzal kell megelégedned, amit a sors adott neked. De ha rám hallgatsz, kihasználod vámpírléted minden lehetőségét. Na, gyere, ideje vadászni.
Szó nélkül követem, miközben a levegőt szaglászom. Édes illat leng körbe, egy lány, fiatal, semmi parfün, vagy púder...
Már indulnék, de a Mester vissza húz. Lassan elő kerül az illat gazdája is. Apró, törékeny lány...Olyan szívesen hallgatnám a szívverését, miközben a véréből lakmározok..Nem! Nem szabad! Szörnyeteg...
- Ügyes vagy, Kadran – felé fordulok- Most pedig kapd el!
- Én? De… én nem… vagyok erre… képes…
- A lány gyenge, nem fog gondot okozni és amúgy is itt vagyok mögötted. Csak próbáld meg, ha nem megy, segítek. De sosem tanulsz meg egyedül vadászni, ha folyton mindent megcsinálok helyetted. Lássuk, mit tanultál tegnap.
Tanácstalanul nézek rá, de végül kénytelen vagyok elindulni felé. Tétova léptekkel haladok a lány felé. Olyan fura érzésem van, mintha motoszkálna valami a fejemben... emlék. Érzem az emlék jelenlétét a fejemben, de mintha egy dobozban lenne, amit nem tudok kinyitni... mire kellene emlékeznem?
A lány hírtelen felém fordul
- Kadran?- pislog. Honnan tudja a nevem?! Minden további nélkül a nyakamba borul. Meleg teste az enyémnek simul, bőre, és vére illata megtölti az orromat. Szemfogaim kiélesednek, ahogy ajkaim a bőréhez érnek, de mielőtt haraphatnék eltol magától és megcsókol. Olyan forró, olyan édes...olyan...ismerős...
Rémülten lököm el és kezdek futni. Ki ez a lány?! Honnan tudja a nevem?! Talán...ismertük egymást? Valószínű, különben nem szólított volna a nevemen...és a csók...
Elég messzire érek, mikor kimerülten rogyok térdre. Mester...hol a mesterem?! Ott hagytam...
- itt vagyok, Kadran..-lép elő a sötétből- mégis mi volt ez?
- A...a lány...azt hiszem ismert...de akkor mért nem emlékszem rá?!
- nem ritka, hogy a teremtett vámpírok nem emlékeznek a haláluk előtti életükre. A berögzült szokások, félelmek megmaradnak, mélyen a tudat alattiban, de a tudatos emlékek elvésznek. Azok alapján amit láttam, ez a lány valószínűleg a kedvesed lehetett...
- A..kedvesem? Az mi?- pislogok értetlenül. Erre csak a fejét csóválja
- Bárhogy is legyen, nem találkozhatsz vele többet. Az ő Kadranja halott...Veszélyes lenne minkettőtökre, ha kapcsolatot tartanátok, vagy halál, vagy legalábbis fájdalom lenne a vége...ne törd össze a szívét...- valami meleg folyik az arcomon, ami nem vér...az ujjaimmal törlöm le. Könnyek...de mért sírok?-Gyere, menjünk. Más áldozat után kell néznünk...
.oOo.
Rémálmok gyötörnek. Az a lány áll előttem. Ruha helyett csupán egy vékony lepel takarja, mely lágyan simul rá a kezeim alatt. Lágyan csókol, míg én tovább simogatom. Behunyom a szemem, de mikor kinyitom csk véres húscafatokat szorongatok. Sikoltozva ébredek, miközben a Mester próbál lefogni
- csillapodj, Kadran! Csak álmodtál!-nyugtatgat. kell pár perc, hogy magamhoz térjek, és felfogjam ami körülöttem zajlik. A mester az ágyam szélére ül és csak figyel. Minden csupa vér, a karjaim, a mellkasom és a hasam tele van karmolás nyomokkal, melyeket magam ejtettem... a háló ingem cafatokban, ahogy az ágynemű is. Ezt mind én tettem?
- mi lelt téged?..
- A...a lány...megöltem...
- Csak álmodtál...nem gyakori nálunk, de nem is lehetetlen. Felzaklattak a mai események...gyere, rád fér egy fürdő...
Mire oda érünk a víz már készen vár. Alfred...biztosan ő volt... Megállít a kád előtt és lehámozza a maradék ruhát, majd segít bemásznom. Lemossa rólam a vért és begyógyítja a sebeket. Én csak hagyom, had tegyen velem amit csak akar. Valahogy élvezem az érintését... kellemes borzongás jár át... és a Mester is más, mint általában... olyan fura...de nem tudom értelmezni a viselkedését...
-Most már kész vagy. A mai órákat eltoljuk, menj vissza és pihenj kicsit
- Igenis...köszönöm...-erre csak biccent, majd magamra hagy. Vissza vonulok a szobámba. Kora délután lehet, de nem merek vissza aludni, így inkább az olvasással próbálkozok, próbálom elterelni a gondolataimat... a lányról, és...a Mesterről. Mi üthetett belé?...
Egyszer csak furcsa érzésre kapom fel a fejem. Olyasmi, mint mikor a fejemben szólalt meg, de ezúttal finomabb. Puha ujjak motoszkálnak a fejemben. Mit szeretnél tudni, Mesterem? mindenem a tiéd...
Elfekszem az ágyon és megpróbálok lazítani. Figyelem őt, de nem állok az útjába, had kutakodjon. Nincsenek titkaim. A kellemes borzongát végül abba marad, ezek szerint megtalálta amit keres...vagy nem talált semmit. Pár percig még fekszem, majd felkelek és felöltözök. Szépen, elegánsan, ahogy szereti.
A könyvtárban találom, mint mindig. Felém pillant, de szinte azonnal vissza is tér a könyvéhez. Vajon mit láthatott a fejemben?
Szerkesztve Sado-chan által @ 2020. 10. 06. 17:59:11
|
| Andro | 2020. 08. 28. 09:46:58 | #35785 |
Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (kis tanítványomnak)
- Elég lesz, Kadran! - húzom el végül, mikor már eleget evett. Olyan, mint egy tébolyult, aki nincs magánál. Nem harap meg, annyi esze van, de miután begyógyítom a sebet, minden egyes csepp vért lenyalogat a karról. - Úgy eszel, mint egy vadállat!- mondom, miközben ujjbegyemmel letörlöm a szája sarkában levő vért. Teljesen ledermed, kissé el is pirul, amitől igen édes. A benne levő vér még erősen dolgozik. - Most ittál először közvetlenül emberből, jól sejtem? - Csak bólint. Sejthettem volna, azért eszik így, mert a szervezete ki van éhezve az emberi vérre. Ha tovább hagytam volna, a végén megöli ezt az embert. - Szedd össze magad! - húzom fel. - Ideje haza mennünk.
A rövidebb úton megyünk vissza. Kadran még nincs teljesen magánál, de nem is baj. Még szoknia kell a vérivást, de előbb-utóbb talán sikerül leküzdenie az ösztöneit. Muszáj lesz, ha életben akar maradni. Alfred már a kocsinál vár minket. Úgy látom, ő is vadászott, pedig félvér lévén neki nem igazán van szüksége vérre. Besegítem Kadrant a kocsiba, aki szinte azonnal elájul. Jobb is így, most egy kicsit aludni fog. Nem fog ártani neki.
- Vérsokk?- kérdi Alfred.
- Úgy tűnik. Most ivott először közvetlenül emberből. Majd elmúlik, addig is, vigyél haza minket
- Igenis…
~*~
Otthon a szobájába viszem Kadrant, majd az ágyába dugom. Nekem még dolgom van, így a dolgozószobámba sietek, vár a munka. Nem kell túl sokat várnom, talán egy fél órát, hogy meghalljam a lépteit. Hátrafordulok, és Kadran ott áll az ajtóban, félszegen, félénken, mint a rajtakapott gyerek.
- Áh, magadhoz tértél végre?- mosolyodom el, letéve a könyvet, amit eddig olvastam.
- Bocsánatot kérek… borzalmasan… viselkedtem...
- Ugyan, várható volt, hogy elsőre így reagálsz majd. De természetesen meg kell tanulnod majd elnyomni az ösztönöket, az éhséget, és józan ésszel gondolkodnod ilyen helyzetekben is
- Hogyan?
- Kell találnod valamit, amire koncentrálva kizárhatod az ingereket – mondom mire elgondolkodik, majd rám néz..- Megvan? Nagyszerű! - mosolyodom el.
- Remélem... működik majd..
- Egész biztos. És ha már itt vagy, folytassuk a tanulást
- Igenis – mosolyog rám most először, mióta rátaláltam. Egészen szép a mosolya, az arca is megváltozik tőle. Boldognak tűnik.
Ezúttal földrajzot tanítok neki, nem sokat, csak az alapvető dolgokat, főleg Angliáról és azon belül is leginkább Londonról. Élénken figyel, lejegyzi, amit mondok neki. Az írása már egészen jó, olvasható, tehát gyorsan fejlődik. Legalábbis gyorsabban, mint egy ember.
- Egyre szebb a kézírásod – dicsérem meg, mikor végzünk a tanulással. - Jutalmul felolvasok ma is egy fejezetet neked… utána megpróbálkozhatnál vele kicsit te is
- Én? - pislog rám rémülten. - Én...nem tudok... ügyetlen vagyok...és buta..
- Nem vagy buta. Senki sem úgy születik, hogy mindennek a tudója. Nekem is meg kellett anno tanulnom mindezt
- Igaz...de...én nem vagyok olyan ügyes. - Nem szólok semmit, csak megsimogatom selymes, sötét színű haját.
Elhelyezkedem a székemben, és olvasni kezdek. Jó hosszú fejezet, Kadran feszülten figyel, egészen elmerül a hallottakban. Végül a kezébe adom a könyvet, majd a háta mögé állok, hogy lássam, hol tart. Az olvasás akadozva megy, de érthetően olvas. A második mondat után megkönyörülök rajta, pedig tényleg ügyes.
- Ügyes voltál, Kadran. most menj, pihenj le. Este újra találkozunk.
- Igenis – válaszolja megkönnyebbülten, majd felkel és távozik.
~*~
Késő délután ébredek fel a szokásos nappali szundikálásból. Nyújtózom egyet, és gondolatban megkeresem Alfrédot. Meglep, hogy Kadran jelenlétét is érzem vele együtt a télikertben. De nem zavar. Felkelek, felöltözöm és úgy döntök, meglepem őket. Alfred számít rám, ezt tudom, de amikor leérek, úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Biccent, én pedig Kadrant keresem a tekintetemmel. Meg is találom az egyik ágyásnál, ahol éppen szorgosan öntözi a rózsákat. Nagyon elfoglaltnak tűnik, így puha léptekkel osonok oda mellé. Csak akkor vesz észre, amikor megtorpanok mellette és amikor felnéz, még a kannát is eldobja ijedtében.
- Én… sajnálom, hogy… nem fogadtam… szót… - nyögi erőlködve. Azt hiszem, sürgősen meg kell tanítanom a telepátiára, hogy neki se legyen rossz beszélni. Így csak feleslegesen terheli a hangszálait.
- Semmi gond, nem haragszom rád – mondom lágyan, megborzolva a haját. - De ha nem szoksz hozzá a nappali alváshoz, akkor előbb-utóbb ki fogsz merülni. Még Alfred is szokott aludni – mutatok az inasom felé, aki éppen a kapát mossa el. - Neked is szükséged van pihenésre, nem viccből mondtam, hogy aludj egyet napközben.
- Sajnálom… - suttogja bűntudatos hangon, de a fejem rázom.
- Most már mindegy – rázom a fejem. - Szedd rendbe magad, újabb vadászatra indulunk. Ha nem is érzed éhesnek magad, de a szervezetednek még szüksége van a napi vérszívásra. Néhány hét múlva már elég lesz havi két-három alkalommal étkezned.
- Értettem… - mondja megsemmisülten, majd elkullog.
Fejcsóválva nézek utána. Értem én, hogy szeretne hasznos lenni, de nem kell mindenkinek segítenie. Alfred túl elnéző vele, de mégis mit tehetne? Kadran csak egy gyerek. Alfred bocsánatkérőn néz rám, de leintem. Megértem az érzéseit. Ő maga félig ember, természetes, hogy vannak emberi érzései a fiú iránt.
- Nem akartam elküldeni, uram – mondja végül, ahogy elmegyek mellette. - Csak hasznos akar lenni.
- Ezzel én is tisztában vagyok – biccentek. - Nem tettetek semmi rosszat. Majd beszélek Kadrannal. Ha pedig visszajöttünk, nézz utána, nem tudsz-e mégis valakit, aki esetleg ért az ilyesfajta, régi és kegyetlen sebekhez. De nem akarok boszorkányt!
Alfred bólint, pontosan tudja, milyen a viszonyom a boszorkányokhoz. Gyűlölöm őket, mióta kiirtották a családomat. Nem tudok nekik megbocsátani, pedig évszázadok teltek már el azóta. Vagy évezredek. Már nem is tudom.
Ezúttal máshová megyünk, ami még az én területem. Minden vámpírnak megvan a maga területe, amit csak nagyon indokolt esetben sértünk meg. Senki sem akar belviszályt, háborút, vagy még rosszabbat. Kadran még mindig maga alatt van, így mielőtt kiszállunk a hintóból egy hatalmas épület előtt, úgy döntök, beszélek vele. A házból zene és beszélgetés hangja árad kifelé. Valami bált tartanak ott éppen. Mi az egyik hátsó bejárat közelében állunk meg, ahol senkinek sem tűnünk fel.
- Nem haragszom rád, Kadran – mondom egyenesen, mire végre a szemembe néz. A tekintete tele van bűntudattal és félelemmel. - Nézd, nem ellenzem, hogy segíts Alfrednek, de csak akkor, ha mellette nappal alszol is. A fáradt vámpír könnyű célpont nemcsak más vámpírok, de a vámpírvadászok számára is. Az ilyen fiatal, tapasztalatlan vámpírok, mint te is pedig remek célpontot biztosítanak mindenkinek, érted? - Bólint. - Nem akarom, hogy bajod essen, ezért foglak kissé szigorúan. A saját érdekedben mondok neked dolgokat, mivel eddig nem volt, aki tanítson. Ha fáradt vagy, csökken a figyelmed, ha pedig egy vadász rád támad, könnyen végezhet veled. Nem akarom ilyen gyorsan elveszíteni a tanítványomat, Kadran. Már egészen hozzászoktam, hogy a házban sertepertélsz és hiányozna a jelenléted.
Döbbenten néz rám, olyan ártatlan szemekkel, amiknek láttán elmosolyodom. Annyira édes, annyira gyerek még, holott valószínűleg a húszas éveiben járhat. Mármint emberi években, természetesen. Kissé el is pirul, már amennyire egy vámpír erre képes. Finoman megsimítom az arcát. Meglepődik, de nem húzódik el az érintésem elől. Valószínűleg érzi, hogy nem fogom bántani, tőlem nem kell tartania.
- Tudod, ha velem találkozol először, hagytam volna neked választási lehetőséget – mondom szomorkásan. - Sajnálom, hogy akarod ellenére kényszerítettek ebbe az életbe. Te nem ezt érdemelted.
- Már… úgyis… mindegy… - válaszolja halkan. - Kezdem… megszokni, mester…
- Mást úgysem tehetsz – vonok vállat egyszerűen. - Azzal kell megelégedned, amit a sors adott neked. De ha rám hallgatsz, kihasználod vámpírléted minden lehetőségét. Na, gyere, ideje vadászni.
Engedelmesen követ, ahogy kiszállok a hintóból. Alfred a bakon marad, ő nem vadászik minden nap, csak havonta egyszer. Félig emberi szervezete képes feldolgozni az emberi ételeket is. A vámpírok mások, mi legfeljebb a húst és néhány halat vagyunk képesek fogyasztani, de azokat is pusztán félig nyersen, még véresen.
Látom, hogy Kadran beleszimatol a levegőbe. Én magam is érzem az édeskés, finom illatot. Egy fiatal lány szaga. Egészséges lányé. Kadran megnyalja a szája szélét. Éhes, látszik rajta, hogy éhes. Lassan indul a szag felé, de visszahúzom, amikor nyílik a ház hátsó bejárata és egy egyszerű ruhába öltözött lány lép ki rajta egy nagy kosárral. Szolgálónak tűnik. Tökéletes zsákmány lesz Kadran számára, mert nem tűnik túl erősnek. Vékony csontozatú, de kifejezetten aranyos arcú teremtés. Kadran nagy szemekkel nézi, mire megszólalok.
- Ügyes vagy, Kadran – mondom halkan, mire rám figyel. - Most pedig kapd el!
- Én? - nyögi döbbenten. - De… én nem… vagyok erre… képes…
- A lány gyenge, nem fog gondot okozni és amúgy is itt vagyok mögötted – közlöm. - Csak próbáld meg, ha nem megy, segítek. De sosem tanulsz meg egyedül vadászni, ha folyton mindent megcsinálok helyetted. Lássuk, mit tanultál tegnap.
Kadran tanácstalanul néz rám, de aztán végül halk, óvatos és tétova léptekkel elindul a lány felé. Én követem, hiszen ha valami baj van, gyorsan közbe tudok avatkozni. De úgy érzem, nem lesz itt semmi gond. Kadran elég gyorsan tanul, okos, figyelmes és törekvő, akiben minden mesternek öröme telne. Büszke vagyok rá, nem is alaptalanul.
|
| Sado-chan | 2020. 08. 14. 19:24:44 | #35775 |
Karakter: Kadran, az áruló
Megjegyzés: mesteremnek
Vissza vonulok a szobámba és lefekszem. Még olyan szokatlan ez az egész...kényelmes ágy, biztonság...úgy érzem nem érdemlem meg...
Sokáig agyalok ilyeneken, de végül sikerül elaludnom.
Másnap reggel ismét Alfred ébreszt. Szó nélkül húzom le a reggeli fejadagot. Így, hogy tudom, senki sem halt meg érte kevésbé érzem pocsékul magam miatta, és az ízét is kezdem megszokni...
Reggeli után felöltörök, majd a könyvtár felé indulok. Persze nincs itt senki, de nem coda, hisz korán van...Nem ismerem a mester alvási szokásait, de nem akarom a világért se felverni...addig..lefoglalom magam. Épp egy kerek, forgó valamit méregetek mikor megérkezik.
Leszegett fejjel húzom össze magam
- Jó reggelt, Kadran! - hangja barátságos, akár csak a mosolya. nem haragszik?- Látom, találtál valami érdekeset magadnak.
- Jó… reggelt… Mester… - nyögöm erőlködve. - Én… nem akartam… rosszat…
- Nem csináltál semmi rosszat, nem kell félned. Szeretnéd tudni, mi az? - csak bólintok. - Ez egy földgömb. A világunkat mutatja.
- A… világ… kerek? - ez olyn hihetetlen. Hogy lehetne kerek, akkor leesnénk...vagy...olyan, mint amikor a hangya mászik az almán? Olyan nagy, hogy simán tudunk rajta járni?
- Igen, bár sok-sok évszázadig azt hitték, hogy lapos. Aki pedig mást állított, azt megégették, mert eretneknek tartották, aki csak hazugságokat állít. Ma már mindenki tudja, hogy a Föld kerek, a Hold és a Nap pedig sok-sok ezer kilométerre vannak fenn az égen a csillagokkal együtt.
Érdeklődve hallgatom amit mesél. Sokkal érdekesebb a világ, mint hittem!
- Ez itt Anglia – mutat a gömb egy pontjára, én pedig közelebbről is szemügyre veszem- És mi pedig itt élünk, Londonban
- Olyan… kicsi… Pedig… London… hatalmas…
- Csak porszem a világban- von vállat- Mi is azok vagyunk, ahogy minden élőlény az. Ezt talán még kissé nehezen érted meg, Kadran, de egy nap majd minden világos lesz. Gyere, van számodra egy meglepetésem.
Mikor az asztal felé indul utána megyek, majd elfoglalom a helyem. Könyvek...ezekből fogok tanulni? dehát még olvasni sem tudok...
- Ezeket tegnap este találtam a polcomon. Nem is tudtam, hogy megvannak – magyarázza. - Ha jól viselkedsz, és szorgalmas leszel, akkor később felolvasok neked valamelyikből.
- Komolyan? - kérdem hatalmasakat pislogva. - Én… meg sem… érdemlem… - mentegetőzök. Olyan jó hozzám, pedig én semmit sem tettem érte... még. Meg akarom mindezt hálálni, de hogy tehetném? mit adhatnék egy olyan nemesnek, akinek mindene megvan?
- Dehogynem érdemled meg – a fejemet simogatja. Olyan fura érzés...kellemes, azt hiszem... - Szorgalmas vagy, okos és igyekvő. Ennek pedig megvan a jutalma.
Kell egy kis idő, hogy magamhoz térjek, ő pedig ezt türelmesen kivárja. Mikor már jól vagyok hozzá kezdünk a mai feladatokhoz. Új szavakat tanít, olyan szavakat, amiket ugyan láttam már kiírva, de eddig nem értettem őket, nem is foglalkoztam velük. Úgy tűnik, ha az alapokat sikerül megjegyeznem, utána már nem olyan bonyolult dolog...
Dél tájékán végzünk. elpakolja a füzetet, amibe írtam, vagy inkább firkáltam, majd elő veszi a reggeli könyvet és kényelmesen elhelyezkedik. Néma csendben figyelem őt, szája mozgását, ahogy az arckifejezése változik néha, szinte látom magam előtt, amit olvas!
Nem olvas sokat, én mégis nagyon élvezem. Végül becsukja a könyvet. Szívesen hallgattam volna még...
- Ha megjöttünk a vadászatból, akkor felolvasok neked még egy fejezetet. Most aludj egyet! Éjjel sokáig kinn leszünk, muszáj, hogy megőrizd az erőd. Egyébként is lassan hozzá kell szoknod ahhoz, hogy nappal aludj. Mi éjjeli lények vagyunk, számunkra a nappal pihenésre való, bár nincs szükségünk annyi alvásra, mint az embereknek.
- Igen… Mester… -hajolom meg. még vissza fordulok felé egy pillanatra- Köszönöm… hogy ennyit… törődik… velem…
- Ne köszönd! Szívesen teszem – mosolyodik el. - Most pihenj! Hosszú éjszakánk lesz.
erre csak bicentek, majd vissza megyek a szobámba. Nem hiszem, hogy fényes nappal el tudnék aludni, de igyekszem kipihenni magam.
Elfoglalom az ágyat, lassan kezdem megszokni, majd a mennyezetet kezdem vizslatni. Nem túl szórakoztató, végül sikerül elaludnom...
.oOo.
Késő délután ébredek. Nem akarok láb alatt lenni, így inkább a szobámban foglalom. Az ablakon lesek ki, a madarakat figyelem, aztán Alfredet, ahogy a lovaskocsit készíti elő. Végül inkább öltözni kezdek.
- Kadran! - Hírtelen enyhe fejfájás, és a mester hangja önti el a fejem. Nyüszítve ejtem el ami a kezemben van. Mi a fene?! - Ne ijedj meg, én vagyok az. Ha felöltöztél, gyere le a kapuba, ideje indulnunk.
Nem is próbálok meg válaszolni, csak gyorsan rendbe szedem magam és már rohanok is!
- Azért ne köpd ki a tüdődet – fordul felém. - Gyere, sok dolgunk van és nem tudom, hány vámpír van odakinn.
- Igen… Mester… - mászok be mellé. Olyan gyönyörü ez a kocsi, innen lentről méginkább látni lehet...
Elindulunk, én pedig ide oda kapkodom a fejem. mindent látni akarok! A fákat lassan házak váltják fel, a földutat macskakő. Ismerősebb ez a terep, az " otthonos" sikátorok sok emléket ekő hoznak bennem, bár honvágyam sosem lesz tőlük. Vajon a mester gyakran jár erre? Vagy inkább kerüli a mocskot...nyilván... egy ilyen nemesnek nem való ez a környék...
Végül egy hatalmas templom előtt állunk meg. Régen szerettem a templomokat. Biztonságot adtak, menedéket, és itt az emberek bőkezűbbek voltak...most viszont...csak feszültség tölt el. Ketten megyünk tovább, Alfred itt marad. Biztos ő is jönni akarna...de inkább nem kérdezek rá, csak megyek a mester után
- Ne haragudj, amiért megijesztettelek – szólal meg hírtelen - Nem állt szándékomban, de ehhez is hozzá kell szoknod. Ritkán használok telepátiát, csak akkor, ha tényleg muszáj.
- Semmi… baj… Mester, csak… hirtelen… jött… - nyögöm erőlködve. - Most… hová… megyünk?
- Keresünk neked némi harapnivalót – mondja, majd szinte azonnal meg is áll- Érzed ezt a szagot?
Bele szagolok a levegőbe. Érzek valamit, de nem tudom, mit... félelmetes...vármi is legyen az...
- Vérfarkasok – magyarázza- A jellegzetes, csípős szagról meg lehet őket ismerni. Általában nem bántanak minket, de ha fenyegetve érzik magukat, akkor támadnak. Jobb, ha kitérünk az útjukból. Ahogy sejtem, négyen-öten lehetnek. Egy kisebb falka. Valószínűleg ők is vadásznak, bár ritkán hagyják el az erdős területeket.
Csendben figyelek, még sosem hallottam vérfarkasokról. Ők is olyan lények lehetnek, mint mi...
Csendben haladunk tovább, kiérve egy nagy térre pedig egy idegen férfit pillantunk meg. Fiatal, jól öltözött ifjú, olyan, akinek ilyenkor nem kéne itt lennie. Vére illata az orromba kúszik, a gyomrom megkordul, össze fut a nyál a számban. Legszívesebben már most rávetném magam, de a mester vissza húz
- Tökéletes zsákmány. Jegyezd meg ezt a szagot. Ez egy egészséges ember vérének illata, mindig ilyet keress! - suttogja, miközben a férfi felé haladunk.- Mindig próbálj normálisnak látszani, akkor nem keltesz gyanút. Hajtsd le a fejed, de azért figyelj!
Igyekszem a szavaira figyelni, kizárni minen mást, de olyan nehéz! annyira közel van hozzám... szinte érzem az ízét a számban...
Mikor mellénk ér, enyhén biccent, mi szintúgy, aztán mikor mögénk ér a mester egy pillanat alatt leüti és félre húzza. én próbálom tartani a lépést vele. Lefekteti a férfit és szabaddá teszi a karját. Mellé térdelek, alig tudom vissza fogni magam...
- Kadran! - a mester hanga ráz vissza- Soha ne az áldozat nyakát, vagy csuklóját harapd át! Ebben az esetben ugyanis esetleg átharaphatod a főütőeret, amitől az áldozat meghalhat. Mindig vagy a váll és a nyak közötti részt harapd meg, vagy az alkart. Minden esetben mérd a pulzust!
- Pulzust?
- Itt – irányítja az ujjam a csuklójára- Érzed, hogy áramlik a vére? Ha az nagyon lelassul, akkor hagyd abba az ivást, különben megölöd. Itt harapj! - mutatja a egfelelő pontot. Félek, de annyira nagy a kísértés... meg akarom kóstolni. Végül nem bírom tovább, belé mélyesztem a fogaimat. Forró vére a számba ömlik, mohón kortyolgatom. Ez más...más, mint amit Alfred pohárban hoz reggelente... érzem a férfi szívverését, hallom a légzését...olyan élő... többet akarok!
- Elég lesz, Kadran!- húz el. Nem harapok belé, de minden egyes cseppet lenyalogatok a karjáról, miután begyógyítja a sebeket. Kell egy kis idő, hogy magamhoz térjek
- Úgy eszel, mint egy vadállat- ujjbegyével törli le a szám szélén maradt cseppeket. Teljesen ledermedek, azt hiszem még el is vörösödök, már amennyire képes vagyok rá- most ittál először közvetlenül emberből, jól sejtem?-csak bólintok. A szökés előtt kénytelen voltam patkányok, esetleg kóbor macskák vérével beérni... de ez... mindennél jobb- Szedd össze magad- húz fel- ideje haza mennünk- a rövidebb úton megyünk vissza a kocsiig, majd besegít és ő is beszáll. Igyekszem magamnál maradni, de olyan fura érzét
- Vér-sokk?- kérdi Alfred
- Úgy tűnik. Most ivott először közvetlenül emberből. Majd elmúlik, addig is, vigyél haza minket
- Igenis...
.oOo.
Otthon, az ágyamban térek magamhoz. Szörnyen fáj a fejem...mi történhetett?
A mester keresésére indulok, az irodájában találok rá
- Áh, magadhor tértél végre?- mosolyodik el, mikor meglát az ajtóban, majd leteszi a könyvet és int, hogy menjek be
- Bocsánatot kérek...borzalmasan...viselkedtem...
- Ugyan, várható volt, hogy elsőre így reagálsz majd. De természetesen meg kell tanulnod majd elnyomni az ösztönöket, az éhséget, és józan ésszel gondolkodnod ilyen helyzetekben is
- Hogyan?...
- Kell találnod valamit, amire koncentrálva kizárhatod az ingereket-egy ideig gondolkodok. majd rá nézek- megvan? Nagyszerű!-mosolyodik el. Rá fogok gondolni...
-remélem... működik majd..
- egész biztos. És ha már itt vagy, folytassuk a tanulást
-igenis-mosolyodok el. Elő kerül a füzet és a könyvek. Ezúttal földrajzot tanít, alap dolgokat, én pedig igyekszem mindent megjegyezni. Remélem megfelelek az elvárásainak... sosem leszek olyan művelt, mint ő...de talán majdnem...
- Egyre szebb a kézírásod-dícsér meg elégedetten- jutalmul felolvasok ma is egy fejezetet neked...utána megpróbálkozhatnál vele kicsit te is
-én?- pislogok rémülten- én...nem tudok... ügyetlen vagyok...és buta..
- nem vagy buta. Senki sem úgy születik, hogy mindennek a tudója. Nekem is meg kellett anno tanulnom mindezt
- igaz...de...én nem vagyok olyan ügyes- erre csak újra a fejemet kezdi simogatni. Nem válaszol, csak elhelyezkedik és olvasni kezd. Csendben figyelek. Egész hosszú fejezet, teljesen bele merülök. Mikor vége felém nyújtja a könyvet, és mögém áll, hogy lássa hol tartok. Akadozva préselem ki a szavakat. Olyan ügyetlen vagyok! A második mondat után végül elveszi a könyvet
- ügyes voltál, Kadran. most menj, pihenj le. Este ujra találkozunk
-igenis-kelek fel megkönnyebbülten. Talán mégsem voltam annyira szánalmas...
A szobámban foglalom el magam. nem vagyok álmos, de nem is akarok az útjában lenni...talán...segíthetnék Alfrednek. Kiosonok a szobámból és lemegyek a konyhába...nincs itt...végül a télikertben találom meg
- Igen?- sóhajtja, miközben a rózsákat metszi
- én csak...tudok valamiben segíteni?- felém fordul és végig mér rajtam
- húzz kesztyűt és hozz egy vödröt
-Igenis!-remélem a mester nem szid le érte...
|
|
