- Hogy gondolhatod, hogy lecseréllek bárkire is? - kérdi, miközben elém lépve két kézre fogja az arcom. Nem értem, mért van így meglepve. Nem a hűségét kérdőjelezem meg, de nem lett volna köteles rám várni...nem tudhatta, vissza jövök-e még valaha... nem vártam el, hogy ítéletnapig rám várjon... vonzó férfi, bárkit megkaphatott volna. Bárkit, egy olyan társat, akinek a létezése nem egy hiba, amit igyekszik mindenki kijavítani... - Kadran, ami akkor történt, szükségszerű volt, egyikünk sem tehetett semmit. Igen, lehetett volna valakim, ahogy előtted is voltak. Nem is egy, nem is kettő, elvégre háromezer év alatt sokan megfordultak az ágyamban. De egyikük sem volt olyan különleges, mint te. Ráadásul, a legtöbben csak a hatalmamat és a pénzemet akarták, nem engem.

- Most meg akarsz vigasztalni? - kérdem gyanakodva. - Tudom, hogy veszélyes itt lennem, hogy a jelenlétem és igazából… az egész létezésem egy hiba és…

- Nem vagy hiba! Ezt verd ki a fejedből! Nem te tehetsz róla, hogy azzá tettek, ami vagy! Bár szó, ami szó, neked bárhol tartózkodni veszélyes. A helyi vámpírok engem sem fognak jó néven venni, téged pedig azonnal megölnének.

- Mit tegyek? Meneküljek el? - kérdem tanácstalanul. Tudom, hogy hiába menekülnék... számomra sehol sincs hely...

- Nem, nem kell – rázza a fejét és magához ölel - Előbb velem kell számolnia annak, aki bántani akar téged. Kadran, egy horda vámpírral és boszorkánnyal szembeszállnék, ha megakadályozhatnám, hogy bántsanak. De előbb más dolgunk is van. Kérvényt kell írnom a helyi vámpírúrnak, aki a területet vezeti, hogy itt maradhassunk. Nem akarom, hogy betolakodónak tekintsen. Mi vámpírok híresen területvédők vagyunk és rossz néven vesszük az idegen betolakodókat. Lehet, hogy találkoznom is kell vele és ha gondolod, elkísérhetsz. Amíg én védelek, nem fognak hozzád nyúlni.

 

Nem igazán tetszik az ötlet... a magas rangú vámpírok ellen esélyem sincs, nem tudnám megvédeni magam, vagy Darient... nem akarom, hogy miattam essen baja...vagy hogy miattam kelljen harcolnia, megint.

 

Ilyen idő tájt aludnunk kellene, de még előtte megír egy levelet, amit egy kölyökre bízva küld el a címzettnek... megint egy embergyerek?!

Miután mindennel végzünk aludni térünk végre. Jó újra a karjai közt aludni... ez annyira hiányzott. A mellkasára hajtom a fejem, mintha csak a világgal akarnám tudatni, ő az enyém,  csak az enyém! Egy év hosszú idő volt nélküle, így most ki akarok használni minden percet, amit vele tölthetek... és az is kérdéses, meddig lehetek még vele. Ha nem járunk sikerrel, talán újra el kell mennem... talán örökre... bele sem merek gondolni...

 

 

Másnap meg is érkezik a válasz. Szívesen fogad bennünket, sőt, látni óhajt mindkettőnket. Nem igazán tetszik az ötlet, de nem tiltakozok. Számíthatunk rá vajon, mint szövetségesre? Vagy maga akar végezni velem, aztán Darient is megöli? Na és Adalmus? Talán ismeri...

Hintót küldenek értünk. Nem tetszik ez nekem, de nem szólok egy szót sem. Csak essünk túl rajta.

- Ha megérkeztünk, ne szólj egy szót sem! Hagyd, hogy én beszéljek Lord Crawforddal – szólal meg hirtelen Darien. Nem mintha olyan nagyon beszélni akarnék vele...- Tapasztalt, öreg vámpír, aki nem szereti, ha félrevezetik. Ha kérdez, válaszolj őszintén, mert kiszagolja a hazugságot.

- Rendben, de… nem fog megölni?

- Ha nem lát benned fenyegetést, akkor békén fog hagyni. Nem kegyetlen vámpír, de mint nemesi származású, érhetően félti a területét. York kiváló célpontja minden jöttment vámpír számára, aki saját területet akar.

- Nem vagyok jöttment vámpír! - fújom fel magam, mire felnevet. Nem értem, mi olyan vicces ezen. 

Hamar megérkezünk a hatalmas kúriához, ahol Lord Crawford lakik. Szép, hatalmas ház, nem olyan, mint Dariené, de látványos. Fogalmam sincs milyen stílus, nem értek ehhez. Még jó, hogy nem lakberendezési tippekért jöttünk. Egy inas vezet minket a szalonba. Nem olyan, mint Alfred. Sokkal inkább tűnik teljesen vámpírok... leginkább az arcára kiülő undorból feltételezem, amivel engem méreget. Mintha csak valami döglött állatot vizslatna...

- A gazdám azonnal jön, egy kis türelmüket kérem! - hajol meg végül, miután Darient meglátva rendezi arcvonásait

- Nem bírom ezt az alakot – sziszegem dühösen, miután elmegy, majd ledobom magam az egyik karosszékbe. Legszívesebben neki estem volna, de nyilván nem ez lenne a legjobb ötlet.

- Ez csak egy kis szolga, nem kell izgatnod magad – mondja nyugodt hangon, miközben a szalont térképezi fel - Alfred sosem viselkedne így, de a legtöbb vámpír nem szereti a félvéreket. Mélységesen lenézik őket a másfajta vérük miatt. Igaz, Alfred maga is félvér, de sosem lenne tiszteletlen senkivel. Pláne nem mutatná ki.

- Ő egy kincs – jegyzem meg. Ha tudná, miket vágott a fejemhez mikor ő nem volt a közelben... Már épp válaszolna, mikor megérkeznek a háziak. Két férfi, egy idősebb, nyilván ő a lord, akihez érkeztünk, a másik, fiatalabb, kinézetre talán velem egyidős. Nyilván a fia... és itt van az inas is. A lord rezzenéstelen arccal pillant rám, majd Darienre, hogy aztán üdvözöljön minket. A fiúra és az inasra téved a tekintetem. Undorral és megvetéssel méregetnek

- Lord Whitecraft, örvendek a látogatásának – szólal meg mély, erőteljeshangon a lord - Jó régen nem találkoztunk már. Emlékszik a fiamra, Christianra? Bár még szinte kisded volt, amikor utoljára látta.

- Meglepően jóképű lett azóta – jegyzi meg udvariasan. Valóban az lenne, ha arcára nem a felém irányuló undor és megvetés ülne ki. Mit ártottam neki, hogy ismeretlenül is gyűlöl?!- Köszönöm, hogy fogad minket, Lord Crawford. Ő itt mellettem…

- A félvér, akit az egész Tanács holtan akar látni, nemde? - kérdi a fiú, én pedig ingerülten pattanok fel. - Ide Yorkba is eljutottak a hírek, de nem gondoltam volna, hogy lesz mersze idejönni. Elég ostoba, ha azt hiszi, bárhol is biztonságban lehet.

- Christian, fogd be a szád! - szól rá az apja. - Bocsássanak meg a fiamnak, még nagyon fiatal és néha meggondolatlan dolgokat mond. Kérem, foglaljanak helyet! - int az öreg vámpír. Kellemesen csalódtam benne. Arra számítottam, hogy hasonlókat kapok majd tőle is, viszont úgy tűnik, ő képes tiszta lappal nyitni felém. Vagy legalábbis nem mutatja ki, mit is gondol valójában. 

Az öreg Lord asztalhoz invitál minket. Darien mellett foglalok helyet, a lehető legmesszebb a kölyöktől. Eleinte próbálok nem tudomást venni arról, hogy mennyire utálattal méreget a fiú, de végig magamon érzem a tekintetét. Végül felé fordulok, egyenesen a szemeibe bámulva. Nem kell az elméjében kutakodni ahhoz, hogy rájöjjek, mi jár a fejeben. Ítélkezik, pedig nem ismer. Ítélkezik, pedig semmivel sem jobb nálam. Mért lenne jobb, csak mert vámpírnak született? Gyűlölöm az ilyet... néhai gazdáimra emlékeztet... legszívesebben kitépném a gerincét!

 

Az inas bort szolgál fel. Illendősségből magamba gyűrűk pár kortyot, de szerencsére senki nem erőkteti. Senki sem teszi szóvá, hogy a poharat szinte érintetlenül teszem le végül. Fél füllel figyelem, ahogy semmitmondó dolgokról társalognak, majd végül végre a tárgyra térnek 

- Adalmus… - mormogja elgondolkodva - Igen, hallottam róla, de jó régen nem járt itt. Nem hinném, hogy egyhamar visszajön, mióta összetűzésbe került a helyi koven vezetőjével.

- Összevesztek? - kérdem döbbenten. Bár igazából nem is lep meg. Tudom, hogy nehéz eset, és feltételezem születésem előtt és gyermekkoromban is az volt. Kicsi voltam még akkor, nincs sok emlékem róla még így sem, hogy már tudom, ki vagyok, de azt tudom, hogy rettegtem tőle. Harag és rettegés volt bennem, amiért anyámat nem tudtam megvédeni tőle... pedig apámnak tekintettem őt, akkor még nem tudva, hogy nem vagyunk vérrokonok...

- Én nem igazán tudom, hogy pontosan mi történt, nem ártom magam a boszorkányok dolgába. De Yorkban a vámpír-boszorkány kapcsolatok békések, ritkán vannak összetűzések. Úgy hírlik, Adalmus valami nagy gazságot követett el, de a koven természetesen hallgat róla – válaszol az idős vámpír. Vajon köze lehet hozzám, vagy anyámhoz? Fel sem teszem a kérdést, nyilván úgysem tudja a választ, de egyre inkább piszkálja az agyam, hogy mi történhetett. Valami azt súgja, minden, amit anyámról vagy a nővéreimről mondott hazugság... hogy sokkal több történt, mint amit elmondott...

- Pontosan ezért jöttünk Yorkba, hogy utánanézzünk Adalmus múltjának – mondja Darien komoly hangon - Nem szeretnénk bajt keverni, de elképzelhető, hogy esetleg lesznek kellemetlenségek.

A lord bólogat, de a fia már kevésbé lelkes. Süt róla az undor...egyre inkább olyan érzésem van, hogy ahogy Darien is, zsigerből gyűlöli a boszorkányokat, csak míg Darien képes racionálisan hozzájuk állni, ő meg sem próbálja.

Darien a vállamra teszi a kezét, nyugtatni próbál, de hasztalan. Legszívesebben rávetném magam és széttépném!

- Nézzék, amíg nem ugrasztják egymásnak a boszorkányokat és a vámpírokat, nyugodtan kutakodjanak – von vállat Lord Crawford. - Ám ha megzavarják a város békéjét, személyesen fogok gondoskodni róla, hogy többé senkinek se okozzanak gondot. Érthető voltam, Lord Whitecraft?

- Tökéletesen, Lord Crawford

 

Egy ideig még beszélgetnek, aztán végre távozunk. Épp ideje, meg egy perc, és eskü, rávetettem volna magam arra a görény!

- Kár, hogy nem verhettem be annak az önelégült ficsúrnak a képét! - fújtatok haragosan, mikor végre elhagyjuk az épületet 

- Lesz még rá alkalmad, szerelmem – húz magához, megcsókoljon - De most már legalább tudjuk, hol kezdjük a kutatást. Bár a helyi kovenbe engem nem fognak beengedni – a szemembe néz, én pedig sejtem, mire gondolhat. Nekem kell eléjük állnom és beszélnem velük. Elönt az izgatottság, aztán alig pár pillanat után a rettegés kerít hatalmába 

- Mi van, ha ugyanúgy a halálomat akarják, mint a Vámpírtanács?! 

- Meglehet. Ugyanakkor nem tartom valószínűnek. 

- Ne haragudj, de ez nem volt elég meggyőző ahhoz, hogy vállaljak egy öngyilkos küldetést!- horkanok fel, majd elindulok vissza a hintóhoz, ami azóta is ránk vár. 

A visszaút alatt nem szólok hozzá. Nem rá haragszom, de fogalmam sincs, mihez kezdjek. Ki tudja, ők vajon holtan akarnak-e látni, vagy előkerült családtagként fognak üdvözölni anyám révén... és vajon lesznek ott rokonaim. A családom nem idevalósi, de ez nem jelzi azt, hogy a koven miatt nem utaztak volna idáig... a nővéreim ott lesznek vajon? Tudnak egyáltalán a letezésemről? És mi van, ha engem okolnak majd anyánk halála miatt?!

 

A fogadóban végre újra magunk vagyunk, de én inkább a fürdőszoba felé veszem az irányt. Itt tusoló van kád helyett, amit el is foglalok, a hideg víz talán segít kicsit lenyugodnom... bár nem igazán érzek különbséget a hőfokok közt... mindegy...

Csak a törölközőt csavarom a derekamra, úgy térek vissza, majd elterülök az ágyon. Darien az iróasztalnál ül, de hamar csatlakozik hozzám 

- Jobban vagy?- kérdi, miközben mellém heveredve csókot lop

- Talán. Nem tudom eldönteni- sóhajtom- Annyi kérdésem van, és egy válasz újabb száz kérdést szül...

- Szép lassan rá fogunk jönni minden válaszra- átkarolja a derekam, hogy magához húzhasson. A teste az enyémhez simul, úgy kezd csókolgatni. Jó érzés, eszembe sincs leállítani, így hagyom, hogy fölém kerülve kóstolgasson végig. A hajába túrok, mikor a nyakamat kezdi ostromolni

- Annyira hiányoztál- nyöszörgöm. Jó érzés vele lenni, csókolni őt, simogatni... újra a karjai közt lenni. 

Felszisszenek, ahogy a szemfogai felsértik a bőröm. Nem szól egy szót sem, csak nyelvével itatja fel a vért 

- Olyan ízem van, mint a többi boszorkánynak?- mosolyodok el

- Nem tudom. Te vagy az első, akit kóstolok...

- És tetszik?- hajolok közel hozzá, majd a szemfogamon végig húzva felsértem a nyelvem és megcsókolom. Ahogy a nyelvem a szájába csúszik felmorran, majd a derekamra fonja karjait és a nyelveket kezdi szopogatni. Furcsa érzés, de tetszik... nagyon is! 

Hosszú percekig ostromol, én pedig szorosan kapaszkodok belé. Az egész testem lángol... mért izgat fel ennyire?

Végül elereszt és a ruháit kezdi levenni. Nem mondom, tetszik a látvány...

Miután lekerülnek a ruhái engem is megszabadít attól az egyetlen apró törölközőt, ami az ágyékomat takarta, majd elégedett mosoly kúszik az arcára 

- Hosszú volt az az egy év- motyogom zavartan, ahogy lassan végig mérve rajtam megpillantja ágaskodó tagomat

- Akkor épp itt az ideje, hogy bepótoljuk, nem igaz?- telepedik fölém, hogy aztán újra végig csókoljon mindenhol. Míg ő ajkaival cirógat, én az ujjaimmal barangolok végig rajta. Hamar eljutok éledező tagjáig, amit aztán birtokba is veszek. Köré fonom az ujjaim, úgy dolgozok rajta. Elégedetten morran fel. Mikor lankad a figyelme hanyatt lököm és fölé telepedet 

- Most én kényeztetlek téged- mosolyodok el, majd a nyakába csókolok. Meglepődik, de nem ellenkezik, csak élvezettel nyög fel, mikor ajkaimmal a mellkasát kezdem végig cirógatni. Lassan haladok lefel, néha felpillantok, hogy lássam az arcát. 

Nem először csinálom, bár nincs sok kedves emlékem róla, leszámítva a kettőnk összebújását. Odakint volt, hogy ez jelentette a túlélést, így egy kis alamizsnáért ágyasául szegődtem kéjenc ficsúroknak, vagy épp szakadt utazóknak. Az a lány... Lilianne... őt szerettem... így vissza gondolva, nem is értem, mért nem emlékeztem rá... biztosan összetörtem a szívét, mikor otthagytam... A gazdáim pedig mindössze egy megdugható tárgyat láttak bennem, semmi többet...

Inkább nem is gondolok a múltra! A múlt nincs már többé, így nincs más dolgom most, mint Darient kényeztetni!

Ahogy lassan a hasa aljához érek megremeg, majd mély, elégedett nyögés hallatszik, mikor végig nyalok rajta. Halványan elmosolyodok, majd lassan, minden pontját végig nyalom, a legérzékenyebbet a végére hagyva...

Nem kínzom sokáig, szép lassan a számba veszem az egészet. Sokáig játszom rajta, nem sietek, azt szeretném, hogy jó legyen neki. Érzem, ahogy az ujjai a hajamba túrnak. Rémképek villannak be, de nem akarok rájuk gondolni, de ahogy a hajamba markol egy pillanatra mintha újra az utcán lennék. Riadtan ugrok hátra, rémülten kapkodom a fejem, de az emlék elillan, csak Darien értetlen arcát látom magam előtt 

- Kadran, mi történt?- kel fel, hogy aztán a karjai közé zárjon

- Csak egy rossz emlék... sajnálom...- sóhajtom. A mellkasának döntöm a homlokom, mély levegőt veszek, hogy lenyugodjak 

- Ennyire kegyetlenül bántak veled?- kérdi, miközben az arcomat simogatja. A tenyerébe temetem az arcom. Nem akarok róla beszélni... most nem... most boldog akarok lenni és azt akarom, hogy ő is az legyen... be elszúrtam... erre sem vagyok jó...

Nem kérdez többet, csak az ölébe húz  és lágyan megcsókol. Nem tiltakozok, hagyom, hogy átvegye az irányítást...

- De miért?! - kérdi éles hangon Amaris - Dorian nem tett semmi rosszat! Miért akarják megölni?

- Mert számukra a puszta létezése is veszélyt jelent. Akkor is, ha nem ő választotta ezt az életet.

- Ez ostobaság! És kegyetlenség! - fújtat Amaris, mint egy dühös macska. Az ikrek egyetértően bólogatnak. Nem tagadom, jól esik, hogy mellettem állnak, de éppen ezért van bűntudatom is. Nem tágítanak mellőlem, és attól félek, éppen ez okozhatja a vesztüket. Félek, hogy nem leszek elég ahhoz, hogy ezúttal is megvédjem őket 

- Egyetértek, kisasszony, de a döntés nem az én kezemben van. Legalábbis még – igaz is, ő lesz a Tanács következő feje... de vajon számít valamit? Lesz elég hatalma felülírni az évezredes szabályokat?

- De akkor is jobb lenne, ha elmennék – hiba volt vissza jönnöm. Boldog vagyok, hogy újra láthatom a kedvedemet, de úgy tűnik jobb, ha távol tartom magam tőle - Mindenkire bajt hozok.

- Rendben, akkor biztosan nem vagy kíváncsi rá, hogy Cecilnek mit sikerült kiderítenie Adalmusról – von vállat, miközben előveszi a kapott papírt. Már megint az a Cecil gyerek?!

Hátat fordít, hogy véletlenül se láthassam mi van rá írva. Elindul az ajtó felé. Szemét! 

Végül utána megyek. A szobájában érem utol. Az asztalánál ül, nem fordul felém teljesen

- Olyan kiszámítható vagy, gyönyörűm – csak fújtatok - Ne légy mérges, de nem akartam ezt a barátaid előtt megbeszélni. Te bízol bennük, de én még nem és ezt el kell fogadnod. Ráadásul, minél kevesebbet tudnak, annál jobb.

- De akkor sem kellett volna elhúznod előttem a mézes madzagot – morgom bosszusan

- Neked nem ez a bajod... Hanem, hogy megemlítettem Cecilt... Látod? Féltékeny vagy, pedig semmi okod rá – mosolyodik el elégedetten. Én, féltékeny? Francokat!

- Inkább mutasd azt a levelet, mielőtt még itt hagylak! - morgom, de ő csak tovább vigyorog.

 

Összefont karokkal állok mögötte, míg ő olvas. Percekig meg sem szólal

- Amaris barátnőd utána tud érdeklődni, hogy vajon vannak-e York városában kovenek? - kérdi, mikor végre felém fordul. Bólintok. - Én közben felveszem a kapcsolatot a Loire-völgyi ismerőseimmel. Talán ki tudják deríteni, hogy Adalmus pontosan hol születhetett és kik voltak a szülei. Ez sokat segítene.

- Vagy vannak-e még élő rokonai – teszem hozzá. Talán találunk valamit, vagy valakit... habár nem emlékszem, hogy valaha említette volna bármelyik csaladtagját...

- Adalmus akár nemesi származású is lehet – Adalmus, mint nemes boszorkány? Erre eddig nem is gondoltam... de most, hogy szóba került...az ereje meglenne hozzá- A völgyben több kisebb-nagyobb város és rengeteg kastély található. Nem kizárt, hogy a szülei előkelőek voltak. Abból ítélve, ahogy beszélt és viselkedett, nem lehet kizárni ezt a lehetőséget sem. Minden mozdulata pallérozott elmére vall, még ha a viselkedése megkérdőjelezhető is.

- Akkor már van valami nyom, amin el tudunk indulni. De mit fogsz tenni?

- Nos, azt hiszem, ellátogatok Yorkba. Van kedved velem tartani, édesem? Vonattal csak fél nap az út és akár már holnap indulhatunk. 

- Biztos jó ötlet? Mármint ha veled megyek. Nem akarlak bajba sodorni... és a többieket sem szeretném magukra hagyni

- Ha nem hívjuk fel magunkra a figyelmet nem lesz baj, és a barátaidnak sem eshet itt bántódásuk. A védő burok megvédi őket, míg itt vannak- csak bólintok, de nem érzem nyugodtabbnak magam tőle. Felkel a székéből és közelebb jön hozzám. A derekamra fonja a karjait, majd magához húzva megcsókol. Hosszan kóstolgatjuk egymást, nem akarom elereszteni őt...de mégsem eshetünk most egymásnak, így mielőtt túlságosan is beindulnánk eltol magától. Nem ellenkezem, csak próbálom magam össze szedni 

- Rendben...menjünk...- sóhajtom végül, erre csak elmosolyodik, majd egy homlokomra nyomott csók után vissza telepedik az asztalához 

- Holnap sötétedéskor indulunk- csak bólintok, majd vissza megyek a többiekhez. 

Átadom az információkat, beszélek Amarissal Darien ötletéről, nem túl lelkes, de nem tiltakozik. Mindenki feszült, mindenki fél... ha ez tényleg fajirtás, senki sincs biztonságban... ők sem, és talán a kisebb kovenek sem... Aaront elküldöm, hogy figyelmeztesse a többieket, Vincent addig itt marad, hogy Alfrednek segítsen. Kettejük közül Aaron az erősebb, Vincent ereje a védelemben és a gyógyításban rejlik, Aaron pedig ügyes méregkeverő.

 

Amaris és Aaron hajnalban indulnak, miután mindketten ellátták magukat a megfelelő rúnákkal és fegyverekkel. Nekünk még van jópár óránk...

Idegesen járkálok fel alá a szobámban, aggódok értük, és attól is tartok, hogy ránk mi várhat Yorkban. Ő ott lesz vajon? Azóta, hogy elmentem őt sem láttam, na nem mintha hiányoltam volna. Újra magam előtt látom, ahogy anyámat kínozza, nekem pedig alig pár évesen mindezt végig kellett néznem...

 

Mire besötétedik már a hintó mellett állva várom Darient. Hamarosan elő is kerül 

- Induljunk, kedvesem- csak biccentek, majd én is beszállok és mellé telepedek. A vonatállomásra Alfred visz ki minket, épp időben érkezünk, a vonat hamarosan indul. Átadjuk a jegyeket, majd helyet foglalunk. Külön fülke, első osztály... meg sem lepődök rajta

- Ültél már vonaton?- kérdi mikor látja, hogy feszülten forgolódok 

- Igen... persze nem ilyen előkelő helyen...

- Akkor épp itt volt az ideje- mosolyodik el. Rá hagyom- itt senki sem fog minket zavarni. Számítasaim szerint hajnalra már ott leszünk. Elhoztad?...

- Nem tudom levenni- emelem fel a kezem. Ahogy lecsúszik az ing ujja elő bukkan a bilincs. Gondolom erre gondolhatott. Nem válaszol, csak biccent. Tudom, hogy nem örül neki, de nem teszi szóvá, inkább témát vált 

- Foglaltam magunknak szállás, mivel nem tudom, meddig leszünk távol. Jó lesz végre ismét együtt tölteni egy kis időt, csak te meg én- mosolyából sejtem, mire gondolhat. Nem válaszolok, de érzem, ahogy elvörösödik a fejem. Most akár romantikázni?

 

A hajnali órákban valóban elérjük a várost. Az állomás szinte teljesen üres, és leszálló utasok is csak hárman vannak rajtunk kívül. Még a vonaton magamra öltöttem a páncélt, így engem nem is látnak, csak Darient egymagában. Csak akkor engedem le a védelmemet, mikor már biztonságos, fedett helyre érkezünk. Bejelentkezünk a szállásunkon, majd elfoglaljuk a szobát. Kellemes, tágas, de nem hivalkodó. Egy nagyobb, két személyes ágy, míly meglepő... ruhás szekrény, író asztal karosszékkel. Csak a szokásos. Lepakolunk, Darien pedig el is foglalja az íróasztalt. Érdeklődve figyelek, mikor elő kerül pár jegyzet és egy térkép, valamint a fecni, amit a kölyök nyomott a kezébe. Felveszem és bele olvasok. Még most is érződik rajta a szaga. Akaratlanul is elfintorodok

- Nincs okod neheztelni rá- jegyzi meg Darien, mikor vissza dobom az asztalra- esélytelen, hogy valaha is lecseréljelek arra a kölyökre

- Pedig minden jogod meglett volna rá- bukik ki belőlem- hisz elmentem. Elhagytalak, tudom, nem lenne jogom számon kérni rajtad, ha lecserélnél, de mégis... pocsékul érzem magam...

 

 - Nos, először is, mindent meg kell tudnunk Adalmusról, amit csak lehet –

A kezei közé fogja az arcom, de ettől nem érzem magam nagyobb biztonságban. Adalmus egy szörnyeteg... a legrosszabb valamennyi körül  - Valószínűleg ő sem a semmiből bukkant elő.

- De hogy fogjuk csinálni? Nem mehetek a kovenhez, ahogy te sem. Ahogy a Vámpírtanácstól sem kérhetünk segítséget, hacsak nem akarunk lebukni – emlékeztetem. Kis túlzással mindenki a halálomat akarja. Az a koven, amihez a távozásom után csatlakoztam ugyan mellettünk áll, de kicsi és gyenge. A nagy koven közelébe sem ér... na és mi lesz Dariennel? Rá is veszélyt jelentek...

- Ne aggódj, megvannak a forrásaim, akik egy kis ellenszolgáltatás fejében bármilyen információt meg tudnak szerezni. Most van más problémánk is. Te! Sem a vadászok, sem a Tanács nem tud még róla, hogy Londonban vagy. De ha rájönnek, mindenki rád fog vadászni. A vadászok még hagyján, velük el lehet bánni. A Tanács komolyabb dolog.

- Meg akarnak ölni, igaz? - teszem fel a költői kérdést. Emlékszem, mi szerepelt a parancsban. Egy olyan teremtmény mint én, nem is létezhetne...

- Téged megölnek, mert bár félvér vagy, de a napra te is érzékenyen reagálsz. Engem pedig árulásért fognak majd perbe, meg mert szövetkeztem veled. Engem előbb megkínoznak, te pedig végig fogod nézni. Aztán engem is kivégeznek, valószínűleg karó által. Az árulók büntetése minden esetben halál. Lehet, hogy a halálomat is végignézetik veled. A Tanács nem lesz kegyes egyikünkhöz sem, ha kiderül, hogy itt vagy. Ahogy a barátaiddal sem. Boszorkányok, ráadásul a mostani vészterhes időkben nagyjából mindenki ellenségnek tekinthető. 

 

Szörnyülködve hallgatom végig. Tudtam, hogy halál vár rájuk is, de kínzásról eddig egyetlen szó sem esett. Nem mintha az én életemet olyan sokra tartanám, de azt nem hagyhatom, hogy miattam öljék meg őket is... nem érdemelnek halált ezért...

Alfred toppan be hirtelen a szobába. Szúrós tekintettel néz rám, de egy szót sem szól, csak Darien felé fordul

- Alfred, lépj kapcsolatba Cecillel! Mondd meg neki, hogy derítsen ki mindent Adalmusról – mondja komoran, mire Alfred csak biccent. - Azt is mondd meg neki, hogy mivel a feladat roppant veszélyes, a szokásos bér háromszorosát kapja, amennyiben életben marad.

- Úgy hiszem, a barátai is osztoznának a jutalmon – közli nyersen Alfred.

- Ők is ugyanazt a fizetséget kapják.  Egy hetük van rá!

- Ahogy óhajtja! - hajol meg Alfred, majd távozik.

Miután magunkra maradunk elenged és felkel. Az ablakhoz sétál, én pedig csak csendben figyelm. Ki az a Cecil? Aggódnom kellene? Elvégre egy évre magára hagytam. Minden joga megvolt, hogy új párt találjon...

- Ki az a Cecil? - kérdem meg végül. Furán érzem magam... kellemetlen, keserű érzés.

- Senki olyan, aki miatt aggódnod kéne, szerelmem – mondja, felém sem fordulva - Egy hét múlva megismered, ugyanis velem jössz a találkozóra.

- Miből gondolod, hogy menni akarok? - lépek mellé. A kezeimet összefonom a mellkasom előtt. 

- Mert látom rajtad, hogy majd megesz a féltékenységgel kevert kíváncsiság, életem – neveti el magát. Féltékeny? Én?! Aligha!

- Nem vagyok féltékeny! - mordulok fel, majd faképnél hagyom. Persze tudom, hogy igaza van. Pocsékul érzem magam. Minden joga meglett volna tovább lépni, de ez nem jelenti azt, hogy ne érezném szarul magam miatta. Ahogyan azzal is tisztában vagyok, hogy semmi jogom nem lenne ezt neki szóval tenni... elvégre én hagytam el őt...

 

 .oOo.

 

A hét lassan telik, az időm nagy részét a többiekkel töltöm, többnyire gyakorlással. Ha eljön a legrosszabb, meg kell tudniuk megvédeni magukat!

A kúriát egyikünk sem hagyhatja el, odakint áll a bál. Mindenki mindenki ellen, sorra mészárolják le a gyengébbeket, a védteleneket... és nagyrészt miattam...

Darien szinte minden éjjel csurom véresen esik haza. Miattam kerül minden nap veszélybe... bárcsak megvédhetném őt...

 

Végül eljön az a bizonyos nap is. A találkozó napja, azzal a bizonyos  Cecillel. Feszülten ülök a hintóban, szótlanul meredve magam elé. Nem akarok itt lenni. A hely sem juttat kellemes emlékeket az eszembe, és attól az alaktól sem repesek. Egy sikátor közelében állunk meg. Ahogy körül nézek elöntenek az emlékek. London más kerületeiben éltem, de a környezet mégis kísértetiesen hasonlít...

- Ismerős a hely? - kérdi, de én csak a fejem rázom. Nem akarok róla beszélni - Gyere, nemsokára ott vagyunk.

Tovább haladunk. Mivel ezt a környéket nem ismerem igyekszem Darien közelében maradni. Túl sok az elő törő emlék...

Idegen illat csapja meg az orrom. Darien is megáll, majd az árnyékok körül elő lépő alak felé pillant. Feszült csendben figyelem, ahogy egy alig kamasz fiú lépked felénk. Szemernyi félelmet sem érzek benne, ahogy megáll előttünk. Ez lenne Cecil?

- Itt a pénz? - kérdi, majd közelebb jön.

- Itt az áru? - kérdez vissza, miközben felmutatja a fizetségül szolgáló bankjegyeket. A fiú, Cecil elvigyorodik, az árnyak közt pedig hallom, hogy össze súgnak. Nyilván a társai. Nekem nem voltak társaim, barátaim. Magam voltam, mindenféle támasz és segítség nélkül. 

- Cseréljünk! - közelebb lép, épp csak annyira, hogy a kezében lévő papírt Dariennek adja és elvegye a cserébe felkínált pént- Ennyit sikerült kideríteni. A maga Adalmus barátja igazán szeret titkolózni – erre csak felmorranok. Barát, mi? A kölyök hátrál egy lépést, de nem fut el. Nyilván tudja, hogy Darien vámpír, és ezek alapján kikövetkeztette, hogy én is valami hasonló lény lehetek 

- Rendben. Most húzzatok haza, mielőtt valakinek eszébe jut, hogy még nem vacsorázott – vigyorodik el, a fiúnak pedig nem kell több 

- Ha ismét szüksége lesz a segítségemre, Lord Whitecraft, csak üzenjen értem – hajol meg színpadiasan- Az East End Hollói csak a parancsára várnak.

Int a társainak, majd egy pillanat alatt kereket oldanak. Egy ideig csak nézem a hűlt helyét, majd Darien felé fordulok 

- Te utcakölykökkel végezteted a piszkos munkát? - hiába nem akarok vádaskodni, elő törnek az emlékek. Nem feltételezem belőle, hogy kihasználja őket, sokkal inkább tűnik kölcsönös együttműködésnek, de akkor is... túl sok rossz emlék...

- Cecil megbízható, ráadásul pár éve megmentettem az életét. Ő maga ajánlkozott fel, hogy az informátoraim egyike lesz, hálából, mert nem alulról szagolja a trágyadombot, ahogy ő fogalmazott. Ráadásul, az utcakölykök úgy ismerik Londont, mint senki más és olyan helyekre is bejutnak, ahová egy felnőtt nem. Én pedig mindig meghálálom a segítségét. Még otthont is teremtettem nekik, Cecilt iskolába küldtem, bár erősen ellenkezett a dolog ellen. Hidd el, sokkal jobb dolguk van így, mint egy árvaházban, vagy egy nevelőcsaládnál, ahol csak bántanák őket, mert lelencek. Vagy a dologházban, ahol halálra dolgoztatnák őket. De neked ezt tudnod kéne.- tudom. Nem is ellene szól, de ezek a helyek és emlékek feszültté tesznek

- Igazad van – sóhajtom végül - Ne haragudj! Csak sok minden történt mostanában és ez az egész kiborít.

- Ahogy mindenkit – ölel magához. A legrosszabb, hogy őt sem érzem biztos pontnak- Menjünk haza. Cecil jó pár információt összeszedett Adalmusról, ami hasznos lehet.

Csak bólintok, majd elindulok utána. Hamar vissza érünk a hintóhoz, de a vendégseregre, ami fogad, nem számítottunk. Vadászok! Talpig fegyverben állják körbe Alfredet, aki a bak tetejéről lesi minden rezdűlésüket. Az egyik férfi felénk fordul, majd mikor megpillantja Darient elvigyorodik. Már szinte meg sem lep, hogy ismeri őt 

- Csak nem Lord Darien Whitecraft személyesen? - kérdi- Emlékszel rám, vámpír?

- Talán megöltem valakijét, uram? - kérdez vissza. - Mert nem tűnik ismerősnek.

- Ötven éve maga hidegvérrel megölte a nagyapámat és az anyámat! Mindketten a legjobb vadászok közé tartoztak! - az amúgy sem túl szép arcra keserű grimasz telepedik. Darien megölte a családját... valószínűleg okkal, hisz csak úgy, kedvtelésből nem gyilkolászik 

- Meglehet. Sok vadászt öltem meg az évezredek során, nem emlékszem mindenki arcára – von vállat, végignézve a vadászokon. - De gondolom, önök uraim azért jöttek, hogy engem és a társaimat eltegyenek láb alól. Akkor azt ajánlom, ne vesztegessük az időt holmi bájcsevegésre, hanem vágjunk bele a komolyabb dolgokba, ha önöknek is megfelel. Tudják, még nem vacsoráztam, ahogy a társaim sem. Ki vagyunk éhezve egy kis vadászvérre – vigyorodik el vérszomjasan, megmutatva hosszú, éles szemfogait. Én csak csendben figyelek mellette. 

- Örömmel!- sziszegi a férfi, majd három társával együtt ránk vetik magukat. Hatan három ellen, nem  szép. Hiába emberek, erősek és veszélyesek. Hangtalanul engedem ki a páncél erejét, ami bevonja az egész testem. Nem akarom minden kepességemet felfedni előttük, de finomkodni sem akarok. Mostanra megtanultam összpontosítani az erőmet, így a tűz belülről járja át a testem. A páncél miatt alig látszik, de a belőlem áradó hőt ők is érzik 

- Ez mágiát használ! Vigyázzatok vele!- üvölt az egyik. Ők támadnak először, mi védekezünk. A fő célpont egyértelműen Darien, de nekünk is bőven jut belőlük. Felperzselhetném őket... de félek, hogy Alfred és Darien is megsebesülne. A tűz nem tesz különbséget barát és ellenség közt...

 

Az egyik vadász rám támad, én pedig könnyűszerrel térek ki előle. Elkapom a karját amivel felém suhint, mire felüvölt. Elég hozzá érnem, hogy szenesre égjen a karja. Nem eresztem,  míg az egész teste elevenen el nem ég. Ezt a többiek is látják. Darien és Alfred is elintéznek egyet- egyet. A sebhelyes férfi, akivel Darien beszélt még életben van. Hatalmas fegyverével támad rá, viszont őt sem kell félteni. 

Egy másik vadász szemel ki magának, de tanulva az előző hibájából nem jön közel hozzám. Lőfegyverrel a kezében köröz körülöttem egyenesen a fejemnek szegezi a fegyverét 

- Szörnyeteg!- sziszegi, mielőtt lőne. Elhajolok a lövedék elől. Újra és újra felém lő, de nem talál el. Felé ugrok, hogy támadjak, de az utolsó pillanatban kést ránt, amit belém döf. Mellkason szúr, de szerencsére nem találja el a szívemet. Felnyögök a fájdalomtól. A lábaim megremegnek, de tartom magam. Elégedett vigyora hamar lefagy az arcáról, mikor kihúzom a kést, helyén pedig izzó szurok szerű vér kezd folyni. Én nem tudok olyan gyorsan gyógyulni mint Darien... a mellkasomhoz szorítom a kezem. Újra támad. A saját véremmel fröcskölöm arcon, mire üvöltve esik össze. A forró vér felperzseli az arcát, majd végül a koponyájából sem marad sok. Holtan esik össze. Közben a többiek is végeztek a támadókkal

- Kadran!- kiált fel Darien, mikor észre veszi, hogy vérzek 

- Ne érj hozzám!- kiáltok rá térdre rogyva. Behunyom a szemem és próbálom lehűteni magam. Lassan jár át a jég... nem az erősségem, így nehezebben tudom csak irányítani, mint a tüzet. Mikor már nem jelentek rájuk veszélyt felhúznak- jól vagyok...- szuszogom, miközben belé kapaszkodok 

- Itt nem vagyunk biztonságban- jegyzi meg Alfred- a vér szagára valamennyi vámpír ide fog gyűlni, és ha ők ide jönnek... 

- Jönnek utánuk a vadaszok is... el kell tennünk innen- bólogat Darien 

- Tudják, hogy itt vagyok...

 

Otthon begyógyítják a sebet. Amaris és az ikrek nem mozdulnak mellőlem, de ettől nem lettem nyugodtabb

- most mihez kezdjünk?

- nem tudom- sóhajtom. Nem akarom elküldése őket, pedig mellettem nincsenek biztonságban. Ahogy Darien és Alfred sem, de ők erősek, nem féltem őket

- Harcolni fogunk? - kérdi az egyik iker. Aaron és Vincent egy ősi rúnamester klán gyermekei, de rengeteget kell még tanulniuk. 

- Hatan ezrek ellen?! Megőrültél? Egy perc alatt megölnek minket!

- Össze kell gyűjteni minden lehetséges szövetségest. Mi van a kovennel? A mesterek biztos nem hagynák Doriant meghalni!- szól közben Amaris. - a mi kovenünk kicsi, de minden segítség számít, nem?- Darienre pillantok, aki elfintorodik az ötlet hallatán. Megértem őt. Még mindig nem szívleli a boszorkányokat... de talán vámpírok köz is akad segítség... Rosalyn talán segíthetne... na és Sebastian? Vagy a családjaik... 

- Talán egyszerűbb lenne, ha elmennék- szólok közbe- engem keresnek. Engem akarnak holtan látni... miattam ne haljon meg más...- sejtem, hogy mit fognak erre mondani, de jelenleg nincs jobb ötletem...

- Darien – mosolyodok el álmosan, mikor meglátom őt- Mennyit aludtam?

- Egy napot. Már délután van, hamarosan leszáll az éj – egy nap nem is vészes. Az elején hetekre kiütöttem magam- Jól kiütötted magad. Az a lány, Amaris azt mondta, hogy túl sok energiát használtál el.

- Hol vannak a többiek? - nézek körbe. Tudom, gyűlölia boszorkányokat, de ők nem ártottak neki... csak gyerekek...-Ugye nem…

- Ne aggódj, Alfred gondoskodik róluk. Bár ahogy láttam, annyi kedve van hozzá, mint a karóba húzáshoz – csóválja a fejem. Ezek szerint ő semmit sem változott. Hozzám sem volt tul sok kedves szava, és kétlem, hogy most lesz akar csak egy is... - Mutasd magad, régen nem láttalak – fogja kezei közé az arcom, hogy témát váltson- Egészen más vagy, megemberesedtél, hogy úgy mondjam.

Igaz. Egy év hosszú idő. Sok minden történt, sok mesélnivalóm van. És legalább annyi olyan történet, amit inkább csak feledni akarok. Az érzéseim iránta semmit sem változtak, de talán mondhatom azt, hogy az a fiú, akit ő megmentett nincs többé...

- Már Doriannak hívom magam. A többiek így ismernek, de te nyugodtan szólíthatsz Kadrannak. Neked megengedem.

- Ez kedves tőled – elmosolyodik, majd magához húz egy csókra. Köré fonom a karjaim és vissza csókolok. Egy év hosszú idő... úgy hiányzott, el sem akarom engedni őt.

Hosszú percekig kóstolgatjuk egymást, de sajnos nem maradhatunk így örökké... sóvárogva nézek a szemeibe, mikor elereszt, de ezer dolgunk van még, amik nem végzik el magukat

- Még mindig vadászol? - kérdi, miközben öltözködni kezdek 

- Szükségem van vérre, de nem annyira, mint annak idején – válaszolom. Sajnos, akármennyire akartam nem tudtam megszabadulni a vámpírfelemtől. Ez nem olyan, mint egy rossz kabát, amit levethetek, ha már nem akarom többé viselni...- Félig vámpír vagyok. Veled mi van?

- Jól vagyok, sok a dolgom, hamarosan pedig én leszek a Tanács feje – kezd meséli, mire felkapom a fejem. Darien, mint a Tanács feje? Mért érzem úgy, hogy egy még bajt hoz ránk?- A mostani vezető lemond, így a következő száz évben én fogom vezetni a Vámpírtanácsot. A vad vámpírok eltűntek, de egyre több vadász érkezik, így az őrjáratok is sűrűbbek. A nem nemesi vámpírok nem mindig tudják magukat megvédeni. Sok a fiatal vadász, de ők általában könnyű prédák. Az idősebbekkel már nehezebb, ők tapasztalt, vén rókák. Zajlik az élet, de minden nap eszembe jutottál. Alfred attól félt, hogy beleőrülök, ezért inkább a munkába vetettem magam.

- Alfred… dühös rám? - kérdem aggodalmas hangon, bár sejtem a választ. A lelkemre kötötte, hogy vigyázzak Darienre, én mégis elhagytam őt. Jó okom volt rá, de kétlem, hogy ez őt meghatná... kétlem, hogy Alfredet egy percig is érdekelné az én szemszögem... csak az, hogy megszegtem az ígéretemet 

- Nem volt boldog, hogy elmentél, amikor pedig tegnap éjjel hazahoztalak, káromkodott egy sort, majd közölte, hogy csak kerülj a szeme elé, majd meglátod, mit kapsz tőle – erre csak elsápadva meredek magam elé.- De nem fog bántani, annál jobban szeret téged. Egyébként Rosalyn és Sebastian is többször érdeklődött utánad. Mindenkinek azt mondtam, hogy én küldtelek el pár fontos dolog miatt vidékre. Senkinek sem kell tudnia a valódi okokat.

- Köszönöm! - biccentek. Jobb, ha nem tudnak róla... - Majd talán meglátogatom Lady Rosalynt. Ő rendes volt velem. Sebastian úrfi is, bár tudom, hogy ő csak az apja kérésére barátkozott velem. Egy ideig biztosan Londonban maradunk, van pár elintézendő ügyünk.

- De már nem akarsz itt lakni – mondja csendesen. Ennél nem is tévedhetne nagyobbat. Vele akarok lenni, de még nem lehet... és félek, ha most beavatom, sosem ereszt el többé- Új családod van, ami remek, de azt hittem, hogy egy nap újra együtt leszünk.

- Még… van pár dolog, amit el kell intéznem – nézek rá óvatosan. Nem volt tervben, hogy vissza jövök, legalábbis nem most. Előbb meg kell még tennem pár dolgot... pár fontos és kényes dolgot...- Fontos dolgok, nem tudom, meddig fognak tartani. És nem akarok Adalmus útjába kerülni.

- Őt azóta nem láttuk, hogy elmentél – jó is. Ha meglátom, megölöm! De nem akarom Darient is belerángatni... vagy talán pont, hogy be kellene avatnom? Épp eléggé fáj rá neki is a foga... - Mire visszaértünk aznap éjjel, ő már eltűnt. Még jó, hogy nem ártó szándékkal érkezett, vagy a kapu bűbája nem engedte volna ki. Áttörni nem tudta volna, mert boszorkányok ellen is véd.

Vagy talán erősebb, mint hinnénk...

 

Hamar elkészülök. A többiek már a könyvtárban várnak ránk. Mikor belépünk az ajtón Amaris szó szerint a nyakamba veti magát, nem zavartatva, hogy mindenki őt figyeli.

- Dorian! Nincs semmi bajod? Jól vagy? - kérdi aggódó hangon, majd Darienre pillant, de a szemei égnek a féltekénysegtől

- Nincs semmi bajom, teljesen jól vagyok. Csak kimerültem – nyugtatgatom - Ti jól vagytok?

- Megvagyunk – von vállat - Az az Alfred nevű inas adott nekünk szobákat, meg enni. Aztán azt mondta, itt várjunk, míg felébredsz. Alig tudtuk lehunyni a szemünket múlt éjjel, de nem akartunk zavarni. Az inas nem is engedte volna.

- Alfred egy kissé merev, és talán túlságosan félti a gazdáit – nevet fel Darien. Ő egyértelműen félti, de nem hiszem, hogy ugyanez rólam is elmondható lenne- De nem kell tartanotok tőle, amíg nem akartok ártani senkinek. Bár akkor úgysem tudtok innen elmenni.

- Hogyhogy nem tudunk? - szólal meg az ikrek egyike. 

- A kapu mindenkit beenged, ifjú boszorkány... ám az ártó szándékkal érkezőket ki már nem engedi. - felém pillant - Maradj csak a barátaiddal, életem, nekem még vannak fontos, elintézendő dolgaim. A barátaid természetesen addig maradnak, amíg kedvük tartja, habár nem kedvelem túlságosan a boszorkányokat. De amíg rendesen viselkednek, nincs különösebb kifogásom a jelenlétük ellen.

- Nem vagyunk kiskutyák! - vonja össze a szemöldökét Amaris. Nem értem ezt a lányt. Teljesen kikelt magából. Darien rá pillant, mire ő összerezzenve hátrál. Nagyon remélem, nem provokálja ki, hogy neki essen, mert attól félek, esélye sem lenne Darien ellen... talán elég okos ahhoz, hogy ezt ő is lássa...

 

Ahogy ezen agyalok egy óvatlan pillanatban magához húz és homlokon csókol. Meglep, de tetszik, így belé kapaszkodok, újabb csókokban reménykedve

- Később, életem – suttogja a fülembe, majd gyengéden bele harap. Felnyögök, de elengedem - Még hajnal előtt visszatérek, ígérem. 

- Jó… mert… én is mondani akarok valamit – suttogom a fülébe. Nem akarok titkokat kettőnk között, de nem a többiek előtt akarom mindenbe beavatni. 

Szótlanul figyelem, ahogy távozik, majd Alfred metsző tekintetére téved az enyém. Csak a fejével biccent, de tudom, hogy azt akarja, kövessem. Mély levegőt veszek, majd kihúzom magam és utána megyek. A többiek a könyvtárban maradnak. Szótlanul haladunk végig a folyosókon, míg el nem érünk a konyháig. Ez már Alfred felségterülete. Becsukom magam mögött az ajtót, ő pedig a pultnak támaszkodva fordul felém 

- Mért jöttél vissza?- szegezi nekem az első kérdését 

- Nem jöttem. Darien hozott. Ha arra gondolsz, mért tértem vissza Londonba...

- Megmondtam, hogy csak bajt hozol a fejére!- förmed rám. Szó nélkül állom a vádjait- elcsavartad a fejét, aztán összetörted a szívét! Megmondtam, hogy a Lordnak nincs szüksége egy ilyen semmirekellő gyerekre

- Tehát szerinted hagynom kellett volna, hogy rajtam marakodjon azzal a féreggel? Miattam öljék egymást, vagy engem?! Nem rajtad akartak kísérletezni, vagy megcsonkítani és a maguk képére formálni!

- Már akkor meg kellett volna ölni téged, amikor kiderült, hogy boszorkány vagy!- erre elkerekednek a szemeim. Hát így állunk 

- Szóval így gondolod?- felkapok egy kést és Alfred elé lépek. A kezébe nyomom- Gyerünk, tedd meg! Ölj meg, ha ennyire a halálomat akarod!- könnyek gyűlnek a szemembe. Én tényleg igyekeztem, hogy elfogadjon... mégis mit kellett volna tennem? Nyomjak el magamban mindent, és tűrjem csendben, ahogy széttépnek?

- Ostoba kölyök!- eldobja a kést és egyszerűen ott hagy. Hosszú percekig állok meredten, a földre dobott kést nézve. Bármit teszek, sosem leszek elég jó...

 

Amaris és az ikrek találnak rám a konyhában. Nem kérdeznek, csak próbálnak lelket önteni belém. Hogy eltereljük a gondolataimat a kertben vezetem végig őket. Próbálok nem a vitánkra gondolni, de Alfred ezúttal tényleg a lelkembe gázolt. Ennyire meg akar szabadulni tőlem?

 

Darien sötétedés után tér vissza. Az ágyon fekve meredek a semmibe, mikor benyit 

- Megjöttem, kedvesem- mellém ül és fölém hajolva megcsókol. Fáradtan csókolok vissza

- Alfred ennyire kikészített?- kérdi miközben a hajamba túr

- Nem...- sóhajtom. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne elmondani... minden joga megvan Alfrednek ahhoz, hogy véleménye legyen... akkor is, ha az nem túl kedves... és talán nem kellene rögtön Dariennek panaszkodnom mindenről...

- Akkor mi a baj?- mellém fekszik és magához ölel. Lágyan simogat, amitől kellemes borzongás jár át. Olyasmi, mint amit akkor éreztem, amikor először ért úgy hozzám. Akkor éreztem először gyengédséget... 

- Sok minden történt, míg távol voltam... sok minden változott... és... nagyon hiányoztál- feljebb csúszok, hogy megcsókolhassam. Annyi mondanivalóm van... de most csak azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen... legalább erre a kis időre

- Te is hiányoztál nekem - ölel szorosan magához- nem akarom, hogy újra elmenj... nem akarlak megint elveszíteni...- bukik ki belőle 

- Valamit el kell intéznem még... valami fontosat...- sóhajtom. Én sem akarok elmenni... de belerángatni sem akarom őt ebbe. 

- Valami baj van?

- Nem, csak...- erre maga alá ránt, karjaimat a fejem fölött szorítja az ágyhoz. Hosszú percekig nézünk farkasszemet 

- Látom rajtad, hogy valami baj van... mért nem akarsz beavatni? Talán segíthetek...- a fejem rázom 

- Ebben nem... a múlton te sem tudsz változtatni...

- A múlton?- pislog értetlenül 

- Vissza kaptam az emlékeimet - kezdek mesélni 

- Az emlékeidet? Az emberi eletedből?- bólintok, mire össze rezzen. Hosszú percekig csendben meredünk egymásra. Kell egy kis idő, hogy folytassam

- Emlékszem mit műveltek velem, míg az utcán tengődtem... emlékszem, mikor kis híján agyon vertek egy kis marék gabonáért... emlékszem, mikor először azt tették velem... csak nyolc éves voltam... aztán... amikor meghaltam... rettegtem... és emlékszem anyámra, és arra a férfira... végig kellett néznem, ahogy szép lassan megöli anyámat... Adalmus ölte meg őt... én pedig ugyanezt fogom vele is tenni!- sziszegem. Darien nem szól egy szót sem, csak elenged és szorosan átölel. Tudja, mit érzek, hisz az ő családját is megölték, nem is próbál lebeszélni. A nyakába temetem az arcom, nem akarok erre gondolni... nem akarom újra és újra magam előtt látni... semmire sem akarok gondolni...

- Már az első perctől kezdve éreztem, hogy valami nincs rendben vele... a védőfal mégis beebgedte...

- Talán hatalmasabb, mit hisszük- bevillan, ahogy anyámat kínozta. Egyetlen ujját sem kellett megmozdítania, mégis úgy dobálta őt, mint valami rongybabát... és amikor engem emelt fel a nyakamnál fogva... nem hiszem, hogy akkor meg akart volna ölni... mégis... egy mozdulatával képes lett volna kivégezni velem... Adalmus egy szörnyeteg... mindig is az volt... az ujja köré csavarta anyámat, megbűvőlte, ő pedig szó nélkül tűrt mindent...

És mi lesz, ha Darienre támad? Hatalmas erő lakozik mindkettőben... és fogalmam sincs, mikre lehetnek képesek...

Már majdnem elérem a parkot, mikor megérzés a jelenlétüket. Többen vannak és mind engem keresnek! Darien azt mondja többük ellen esélyem sincs... majd most meglátjuk!

 

A park egy tágasabb tisztásán érnek utol. Legalább öt fő...és még többen jönnek. Nem fedem fel előttük minden képességem, így először csak jéggel védekezek. Pajzsként öleli körbe a legsebezhetőbb pontjaimat, a körülöttem elterülő hó pedig hatalmas tüskékként meredeznek feléjük. Az első pár tamadásukat gond nélkül vissza verem, de ők is bekeményítenek. Magiával támadnak mágia ellen... milyen álszentek...nem baj. Akkor én tűzzel válaszolom!

 

Egyet sikerül megölnöm és többeket megsebesítenem, mire Darien és Alfred utol ér minket. Percek alatt végeznek velük, én pedig kihasználva a káoszt a legforróbb lángjaimat szabadítom az egyik vadászra. Esélye sincs védekezni, sikoltozva ég halálra. Az utolsó életben maradt vadász nekem ront, hatalmas fegyverét a magadba emelve készül lecsapni rám

- Kadran! - hallom Darien hangját, miközben a férfi és közém veti magát. Felüvölt, ahogy a penge a vállára áll, majd mielőtt a vadász reagálhatna a saját fegyverével végzi ki azt. Mielőtt reagálhatnék már vége is...

A nyakamba borul, szorosan ölel...majd' megfojt...

- Darien… -próbálok szabadulni, de nem ereszt. Az egész teste remeg... sosem láttam még ilyennek...

- Sajnálom… - suttogja- Sajnálom… annyira sajnálom. Nem törődtem veled… az érzéseiddel... Én… nem akarlak elveszíteni, de… megértem, ha gyűlölsz és… nem akarsz többé velem élni... Megértem és… az leszel, ami… akarsz. Én… én mindig szeretni foglak… bárhogy dönts is… - a markába fogja az arcom. Nem tudom, mit mondjak. Nem tudom, mit akar hallani. Hogy megbocsátok neki? Hogy nem haragszom? Hmm... nincs bennem harag. Csalódottság, szomorúság,  fájdalom... de haragot nem érzek.  - Ez a te életed, szerelmem.  Éld úgy, ahogy szeretnéd akkor is, ha nekem nincs benne hely. Az a fontos, hogy boldog légy...

Finoman eltolom magamtól a kezeit. Ismét csak neki kellett megmentenie a hátsómat... azt hiszem, míg a közelében vagyok, esélyem sincs erősebbé válni... de ha elmegyek talán nem élem túl, ráadásul össze törném a szívét. Most nincs jó válasz 

- szeretlek- most én karolom át, hogy megcsókolhassam. Keserű a búcsúcsók, még akkor is, ha nem örökre szól- de szükségem van egy kis időre. Egy kis egyedüllétre... nem akarok...nem tudok oda vissza térni, mintha misem történt volna...

- megértem...- a hangja remeg, de nem  tiltakozik. Büszke férfi, aki nem esdekel senki előtt- látlak még... valaha?

- egész biztosan...- biccentek, miközben hátrébb lépek tőle. Kiengedem a páncélom össze erejét, hogy az ő szemében gomolygó füstként váljak semmivé. Nem mozdulok mellőle, csak figyelem, ahogy inogva tesz egy lépést felém,  de már nem képes érzékelni a jelenlétem. Alfred lép mellé, hogy belé karolva haza vihesse őt...

 

1 évvel később 

 

Egy év hosszú idő, ha minden és mindenki rád vadászik. Sokat fejlődtem, és még többet tapasztaltam. Lettek új barátaim, talán nevezhetem őket társaimnak... de családra sajnos nem lelhettem bennük. Nincs nap, hogy ne gondolnék Darienre. Esténként sóvárogva bámulom órákon át a csillagokat, mintha azok képesek lennének vissza forgatni az idő kerekét... vagy legalábbis ide varázsolni őt...

- Már megint a múlton agyalsz? Dorian?- böködi a vállam, mire észbe kapva fordulok felé 

- Hm?

- Egy szavamat sem hallottad, igaz?- fújtat bosszúsan 

- Bocsáss meg, Amaris...- sóhajtom a mellettem álló lány felé pillantva. Fiatal boszorkány, velem egy idős. Fattyú gyerek, akárcsak én 

- Őrá gondolsz, igaz? Mindig csak rá...- hangjából süt a féltékenység. Szemeit lesüti, hogy véletlenül se találkozzon a tekintetünk. Tudom, mit érez...

Nem mondok semmit. Nincs jó válasz...

Hirtelen madárfütty hallatszik a távolból. Ez volt a jel! Macskaléptekkel osonunk egyik arnyékból a másikba, míg egyre közelebb és közelebb nem érünk a célponthoz. Ma nem támadunk, csak szemmel tartjuk a férfit. Kezdő boszorkányvadász. Tapasztalatlan, fiatal suhanc. Könnyűszerrel eltehetném láb alól, de sajnos hamar keresni kezdenék őt. Hiába nem maradna utána semmi nyom, sajnos hamar rájönnének, hogy én végeztem vele. Már épp elég közel kerülök hozzá ahhoz, hogy megbűvöljem, mikor ismerős illat csapja meg az orrom. Az egész testem ledermed. Félelemmel vegyes öröm tölt el... ez ő... Darien a közelben van! Lankad a figyelmem, és ez a védelmemre is kihat. Alig egy pillanatra fedem fel magam, de ez is eleg ahhoz, hogy elszúrjam az akciót. A vadász észre vesz minket, de mielőtt támadhatna egy kötőbübáj a földhöz szögezi. A többiek ellesznek vele, engem csak Darien érdekel! Az irányába indulok, de nem kell sokat haladnom. Pár sarokkal később már előttem áll, teljes valójában

- Kadran... tényleg te vagy az?

- Már... rég nem használom ezt a nevet... - szedem össze magam. Rég szólítottak utoljára így...- de... örülök, hogy látlak- mosolyodok el halványan. A szívem olyan hevesen dübörög, hogy talán még a szomszéd városban is hallják. Az egész testem remeg, moccanni sem bírok. Bátortalan léptekkel közeledik felém, majd látva hogy nem ellenkezem, szorosan ölel magához. A nyakába karolok, úgy ölelem át. Annyira hiányzott... most egy pillanatra minden olyan, mint régen... a nyakába temetem az arcom, hogy érezzem a bőre illatát... mintha soha többet nem ölelhetném őt...

Hallom a többiek lépteit, Amaris hangját, de jelenleg semmi sem érdekel, csak ő!

- azt hittem sosem látlak többé- simogatja az arcom, miközben csókokkal halmoz el

- Nincs akkora szerencséd!- nevetek fel, ujjaimmal a tincseivel játszva

- Bocs, hogy megzavarom a pillanatot, de hamarosan itt lesznek a vadászok- szólal meg az ikrek egyike. Valóban nem kell sok. Két férfi és egy nő...

Elengedem Darien, majd a vadászok felé indulok. Ahogy belülről kezd átjárni a tűz az ereim izzadni és világítani kezdenek, majd egy pillanat alatt engedem ki az összes energiámat, hamuvá égetve mindhármat. Dülöngélve lépkedek párat, mielőtt eszméletlenül rogyok össze. Ez a támadás minden erőmet elszívja...

 

Ismerős helyen térek magamhoz... a régi szobám... olyan, mint amikor először ébredtem itt...

- Kedvesem...- hallom meg a hangját. Olyan, mint régen...