Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4.

Mora2014. 11. 09. 20:48:33#31837
Karakter: Laiten Nagezo
Megjegyzés: (L-samának)


 - Sssz… miért? A sssebesülteket ellátják a társsaik, neked enned és pihenned kell! – feleli, a homlokát ráncolva, de makacsul megfordulok, és elindulok arra, amerről a leginkább hallani a fájdalmas nyögéseket, és a gyógyítók bátorító, de szomorú hangját.

https://www.youtube.com/watch?v=-onQcF95pfs

Hosszú órákig gyógyítok lankadatlan, és bár az elején még kiapadhatatlan erővel zubogott bennem a mágiám, mostanra a legalapvetőbb, fájdalomcsökkentő varázslatra se futja belőle. Keserűen, kimerülten pillantok végig a sebesülteken, és csak azért nem erednek meg a könnyeim, és rogyok össze zokogva, mert azzal senkinek se segítenék. Ha nem érezném magam mögött Anghort, talán már így is rég feladtam volna.
- Anghor… - pihegem halkan. Még időben vett a karjaiba, a csontomig hatoló kimerültség miatt, egy percig se bírtam volna tovább állva maradni. – Olyan nagyon sokan vannak… Nagyon sokan…

Lágy csókot lehel a homlokomra, és bár próbálok felnézni rá, képtelen vagyok nyitva tartani a szemem. Ütemes szívverése viszont, mely közvetlenül mellkasára hajtott fejem mellett szól, nyugalommal tölt el.
- Nem tudsssz mindenkit megmenteni, Laiten. Lehetetlen – szólal meg csendesen. Tudom, hogy igaza van, mégis…
- De én szeretném… Bárcsak erősebb lennék… Bárcsak… Bármit megtennék, de nem tudom mit tehetnék… Már nincs erőm… - suttogom, lassan merülve el az öntudatlanságban.
- Énekelni még tudsssz.

Minden maradék erőmet összekaparva, nehézkesen kinyitom szemeimet, és felpillantok rá.
- És az segítene rajtuk? – Bólint, nekem pedig ad még némi erőt, hogy akad valami, amivel a sebesültek segítségére lehetek továbbra is. Szinte öntudatlanul fonom ujjaimat hosszú, selymes tincsei közé, mialatt kissé tanácstalanul húzom össze a szemeim. – De hogyan?
- Enyhíti a fájdalmaikat, és már ez is nagy segítség – feleli, és közben hátat fordítva a katonáknak, elindul velem, megcélozva az erdő szélét. Ott aztán leül velem a földre, hátát az egyik öreg fának vetve.

- És hallani fogják innen? Nem mentünk túl messzire? – kérdezem aggódva. Innen már nem látom, és hallani se nagyon hallom a sérülteket, és nem hiszem, hogy tudnák olyan szépen énekelni, hogy fordítva működjön a dolog.
- A te hangod a mágia esszenciája, Laiten. Nincs a világon olyan ember vagy lény, aki elbújhatna előle, mérföldekkel távolabb is érzik majd a hatását. Igen, az ellenséges hadsereg sérültjei is – bólint mosolyogva, mikor már éppen nyitnám a szám, hogy megbizonyosodjak róla, ez valóban azt jelenti-e, amit gondolok.

Az jó, az…remek, mérföldekkel jobban érzem magam, és sokkal lelkesebben, minden erő és mágia morzsát összegyűjtve magamban, énekelni kezdek. Lehunyt szemmel, lágyan ejtem a békéről, nyugalomról, boldogságról szóló dal szavait, és bár nagyon küzdök, hogy még egyet sikerüljön elénekelnem, szinte azonnal magával ragad az öntudatlanság, ahogy befejezem az elsőt.

~oOo~

https://www.youtube.com/watch?v=ruP672bL8eA

Ismét a virágokkal tarkított mezőn találom magam, és rögtön szorongó félelem tölt el, hisz az ismerős, fehér ló is jelen van. Sokkal gyorsabban ér el, mint az előző álmomban, és szinte azonnal alakot vált. A fehérköpenyes férfi mosolyától a hideg futkos a hátamon, és minden ösztönöm azt sikítja, hogy meneküljek. Mégis képtelen vagyok hátat fordítani, ismeretlen erő szegezi földhöz a lábaimat.

Anghor… hol van Anghor? Szükségem van rá!

- Szóval te lennél a sötét sárkány új Dalnoka? – zeng fel a férfi hangja ércesen, gunyorosan, de a csuklya továbbra is takarja az arcát. Döbbenten kerekednek el a szemeim. Ez csak egy álom… Nem lehet más, nem akarom, hogy más legyen! Mégis túlzottan életszerű a félelem, ami a kisugárzásának hatására maga alá temet.

- Ez csak egy álom… - suttogom, és önkéntelenül is a combomba csípek, remélve, hogy ezzel fel is ébredek belőle. Nincs szerencsém, a férfi pedig lesajnálóan felnevet próbálkozásomat látva, majd int egyet a kezével, és a virágos mező hirtelen eltűnik, helyébe egy jóval kegyetlenebb környezet kerül.
Élesen szívom be a levegőt, mikor lángoló romok, szénné égett testek és haldoklók között találom magam. Orromat megtölti az égő hús bűze, füleimben sikolyok visszhangzanak, és hiába próbálom meggyőzni magam, hogy ez csak álom, könnyek gyűlnek a szemeimbe.

- Ki vagy te? Miért teszed ezt? – suttogom, visszafordulva rémálmaim alakjához. A férfi fehér köpenye természetellenesen elüt a fekete és vörös környezettől, félig takarásban lévő arcára még kísértetiesebb árnyakat festenek a lángok.
- Azt hiszed én tettem, vagy fogom tenni ezt? Hát én okádok tüzet? – horkan fel. – Milyen tudatlan, és naiv Dalnok! Sokkal jobban, mint az előző…
Remegő hangon követelném a magyarázatot szavaira, de hirtelen összemosódik előttem minden, és bár gunyoros kacagása sokáig kísér…

…remegve riadok fel Anghor karjaiban, a sátrunk ponyvájával a fejem fölött.
- Ssssh, minden rendben! – suttogja mellettem társam, és mikor remegve, levegő után kapkodva hozzásimulok, szorosabban ölel magához.
- Te is láttad, ugye? – nyöszörgöm. – Mi ez, Anghor? Ki ez?
Pár pillanatig csöndben van, majd mikor kezdenék kissé elhúzódni tőle, hogy felnézzek rá, ahelyett, hogy engedné, halkan megszólal.
- Nem láttam mindent – sóhajtja. – Éreztem, ami te, de a sssszavai nem jutottak el hozzám, ésssz a képek se voltak élessszek. Akárki is az álmaid ssszereplője, nagyon erőss, mert kizárt.

Riadtan tolom el magamtól, kelletlen morgása ellenére, mert muszáj felnéznem az arcára a félhomályban.
- Erősebb, mint te? – lehelem tágra nyílt szemekkel, mire szelíden felnevet.
- Hízelgő, hogy úgy gondolod, sssenki se ér a nyomomba, de sssok sötét és gonossz teremtmény él a földön, akiknek a mágiája egésszen más, mint az enyém. Felveszem velük a verssenyt, ha kell, de nem én vagyok a legerőssebb a világon. – Visszahúz magához, orrát tincseim közé fúrva. – Neked azonban nincs miért félned, Laiten. Ha a biztonságodról van szó, bárkit legyőzök! Aludj nyugodtan, mossstantól őrzöm az álmaid.

Reszketegen fújom ki a levegőt, és bólintok, arcomat csupasz mellkasához simítva, és erőteljes szívverését hallgatva, lassan megnyugszom. Hiba tanultam valamilyen szinten mágiát, egyre inkább az az érzésem, mióta Dalnok lettem, hogy semmit se konyítok hozzá. Se ehhez a világhoz… Trollok, boszorkányok, sötét mágia… számos olyan dolog, melyekről olvastam a könyvtár biztonságos falai között, de sose olyan elmélyülten, hogy találkozzak a valódi gonoszságukkal.
Az az alak pedig az álmomból, ismert engem… Tudta, hogy Dalnok vagyok, azt is, hogy Anghoré… Egy másik, egy régi Dalnokot emlegetett… Szeretnék rákérdezni erre is Anghornál, de nem érzem helyesnek, és az álom is szépen lassan maga alá temet, ezúttal rémalakok és képek nélkül, sárkányom biztonságos ölelésében.

~oOo~

Mikor legközelebb felébredek, kint már világos van, eléggé ahhoz, hogy azt feltételezzem, elmúlt már 8 is. Erre a gondolatra, kissé riadtan ülök fel, lelökve a mozdulattal Anghor karját a mellkasomról.
- Egek, hány óra van? – pillantok a teljesen nyugodt sárkányra. – Már rég jelentkeznünk kellett volna Aranisnál… - Itt elakadok kissé, ahogy megrohannak a tegnap, és az éjjel történtek emlékei, de pár mély lélegzetet véve, nyugalmat erőltetek magamra.
- Ne aggódj, ssszépséges Dalnokom, mikor ébressszteni akartak, jeleztem nekik, hogy még pihenésre van ssszükséged.
- Jelezted? – pillantok rá gyanakodva, habár igen hálás vagyok, mert még most se érzem teljesen kipihentnek magam, és erőm teljében. – Ugye nem bántottál senkit, Anghor?

- Nem jobban, mint eddig – feleli, elégedett, ragadozó mosollyal. Halkan felsóhajtok, de végül finoman rámosolygok én is, és hirtelen készetetéstől vezérelve, visszabújok az ölelésébe, és lehunyt szemmel élvezem, mikor lágy csókot nyom a homlokomra, miközben egyik kezével a hátamat simogatja.
Egy ideig még így maradunk, csendben élvezve egymás társaságát, és én lassan érzem, ahogy kissé jobban feltöltődöm energiával és mágiával. Egy idő után azonban kénytelen vagyok rávenni magam a felkelésre, Aranis haragja már így is hatalmas lehet.
Megmosakszom, és tiszta ruhát öltök, majd hálásan fogadom el az egyszerű reggelit, amit Anghor az asztalról felemelve, elém tart.

Mire kilépünk a sátorból, a tábor már bőszen életre kelt. Az első csapatok valószínűleg már el is indultak, és nekem összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy nekünk is meg kéne ismételnünk a tegnap történteket. Nem megy… nem bírok ki még egy vérengzéssel és halállal teli napot!

- Csak nem a hercegnő is megtisztel minket jelenlétével? – fogad Aranis gúnytól, és dühtől csöpögő hanggal, mikor végre megjelenünk. Anghor figyelmeztetően, ingerülten morran fel mellettem, de csitítóan simítok végig a karján, és állok olyan közel hozzá, hogy egész oldalammal érintsem.
- Sajnálom a késői megjelenésem, teljesen kimerítettem a mágiám az este – felelem csendesen, elengedve a fülem mellett az inzultálást.
- Senki se kért meg rá, hogy a haszontalanokat pátyolgasd – morranja, nekem pedig görcsbe rándul a gyomrom a kegyetlenségtől, amivel a saját embereit illeti. – Tanulj inkább olyan mágiát, amivel elpusztíthatjuk az ellenségünk!

- Nem – suttogom, mire felém kapja izzó tekintetét.
- Tessék?
- Nem fogok ölni… Nem tudok ölni! – fejtem ki, kissé hangosabban. Magam se értem, mi ütött belém, hogy mi ad erőt ahhoz, hogy életemben először, ilyen nyíltan ellenszegüljek, de ha csak a tegnapra gondolok, elfog a rosszullét. – Felderítünk és rémisztgetünk, de Anghort se kérem többé arra, hogy embereket öljön.
- Ne merészeld ezt tenni, Laiten! – sziszegi a tábornok, engedetlenségemre utalva, de én csak minden határozottságomat összeszedve, meghajolok kissé, és az igen elégedetten hümmögő Anghorral a nyomomban, elhagyom a sátrat. – Ne hogy azt hidd, hogy ennyivel megúszod! – kiabál utánam Aranis, de nem ingok meg. Amíg Anghorral együtt vagyunk, nincs mitől tartanom. És bár tudom, hogy ha vele zsarolnának, vagy őt velem, bármit megtennénk, nincs senki a táborban, akinek hatalmában állna elválasztani minket.

Egy kis hang makacsul emlékeztet arra, hogy az álmomban látott alak elég erős lenne, de elhallgattatom. Anghor azt mondta, bárkit legyőz, hogy megvédjen, és én se fogom hagyni, hogy bántsák.
- Menjünk felderíteni – fordulok felé, mire mosolyogva bólint, és mielőtt alakot váltana, megához ölelve, szelíden megcsókol. 


Levi-sama2014. 07. 26. 20:22:03#30781
Karakter: Anghor, a Fekete-tenger Sárkánya
Megjegyzés: ~Morának


 Anghor
 
- Sajnálom… Sajnálom, hogy ölnöd kellett!
Ezek hát az első szavai, amelyeket a vérengzés után mond nekem. Mint mindent amit mond vagy tesz, ezt is elraktározom az emlékezetemben. 
- Ezzz nem olyan dolog, amiért neked kell bocsánatot kérni – válaszolom halkan, és karmaimat behúzva végigsimítom dalnokom hátát. Reszket a teste, de ezt sajnos én nem enyhíthetem, mert a hideg belülről emészti őt. Hajnalkék szemeim a távoli horizont felé vezetem, s úgy ringatom ölemben Dalnokom, akár egy kisgyermeket. Némán hallgatom, ahogy önmagát ostorozza. Harmat illatú könnyei mellkasomra csöppennek.
- Azért tetted, mert ezt kértem. Az én hibám! Én hoztalak újra háborúba, pedig olyan békés lehetett a tenger… 
- Laiten! Ne okold magad! Te nem tettél semmi rossszat, a sssszíved tissszta! Vér egyedül hozzzám és az osssztoba emberekhez tapad, akik oktalanul robbantják ki a háborúkat!
- De ha én nem vagyok, ott maradhattál volna a tengerben! Talán már most… - elakad, hiszen szembesül azzal, hogy nem képes elengedni engem. Még ha meg is tenné, nem tudnám elhagyni, ez a sorsunk. 
- Én már akkor iss tudtam, hogy azzz lehetetlen – suttogom. - Dalnok és ssárkány között olyan kötelék van, melyet nem lehet egyssszerűen feloldani, csak a halál ssszakítja ssszét.
- Akkor én… Mit tettem veled… 
- Csssshhh, Laiten! Hagyd abba az önmarcangolássst! – nem akar rám nézni, hiába cirógatom arcát ujjaimmal, így puhán megsimítom számmal az ajkait, amit azonnal örömmel fogad, mégha ösztönösen is. Forró vágy horgad sárkányszívemben. Édes ajkai közé csúszik óvatosan a nyelvem, ő pedig kéjesen ellazul végre, s némi idő után karjaival visszaölel engem.
Hosszú ideig ülünk összebújva, érzem ahogy lelkében a vihar leülepedik.
- Megnyugodtál végre? – Csak bólint, megerősítésként. - Akkor mossst nagyon figyelj rám, ssszépségess Dalnokom. Mosst már egyek vagyunk, ésss én egyáltalán nem bánom! Örülök, hogy melletted lehetek, mert nálad csodásssabb és tisssztább lényt, nem ismerek.
- De gyenge vagyok – leheli. – Ma is… Amik ma történtek, azok is túl soknak bizonyultak. Erősebbé kell válnom!
- Már így sem issmerek nálad méltóbbat, nem vagy gyáva! 
Összekapaszkodva pihenünk még, majd végre újra megtöri a madárcsiripelős csendet. A csata zajai nem jutnak el hozzánk, így békés körülöttünk az erdő.
- Menjünk vissza a táborba.
- Bizzztos vagy benne? 
- Beszélnem kell a tábornokkal, és bár tudom, hogy nyerésre álltunk, mikor eljöttünk, de biztosra szeretném tudni, hogy mi lett az eredmény. Ráadásul meggyógyíthatom a sérülteket.

***

Amikor kilépünk a tábornoki sátorból, bosszúsan sziszegve követem fürgén lépkedő Dalnokom.
- Legssszívesebben egyben lenyelném! – dohogom, és még időben megállok, amikor hirtelen megtorpan előttem.
- Várj, ne menjünk még a sátrunkba!
- Sssz… miért? A sssebesülteket ellátják a társsaik, neked enned és pihenned kell! – dörmögöm homlokomat ráncolva, pedig tudom jól, hogy úgysem lehet lebeszélni erről, így amikor dacosan elindul, lemondó sóhajjal követem. Ez is a jó szíve miatt történik, de igazából talán nem is baj ez, hiszen a lelkén lévő sebre gyógyír lehet az, hogy pusztítás helyett végre segíthet másokon. 


Órákkal később, fáradtan hanyatlik óvó karjaim közé.
- Anghor… - pihegi halkan, amikor karjaimba veszem. – Olyan nagyon sokan vannak… Nagyon sokan… 
Megpuszilom a homlokát.
- Nem tudsssz mindenkit megmenteni, Laiten. Lehetetlen. 
- De én szeretném… Bárcsak erősebb lennék… Bárcsak… Bármit megtennék, de nem tudom mit tehetnék… Már nincs erőm… - motyogja behunyt szemekkel, félig már nincs is eszméleténél. 
- Énekelni még tudsssz.
Felnyílnak holdezüst szemei, visszatükrözik az égen ragyogó csillagokat. 
- És az segítene rajtuk? – Bólintásomra kissé felélénkül, ujjai hosszú hajamba kapaszkodnak. – De hogyan?
- Enyhíti a fájdalmaikat, és már ez is nagy segítség. – Elindulok vele oda, ahol már nem látja a sérülteket, és nem hallja fájdalmas nyögéseiket, majd leülök vele a puha fűre. 
- És hallani fogják innen? Nem mentünk túl messzire? – suttogja aggódva, miközben fejét mellkasomon pihenteti, selymes haja puhán cirógatja bőröm.
- A te hangod a mágia esszenciája, Laiten. Nincs a világon olyan ember vagy lény, aki elbújhatna előle, mérföldekkel távolabb is érzik majd a hatását. Igen, az ellenséges hadsereg sérültjei is – bólintok mosolyogva, amikor látom a szemeiben, hogy felfogja mit is jelent ez. Így enyhíthet a lelkiismeretének gyötrelmein is, és erre vágyik most a legjobban. 

Gyönyörű… 

Sóhajtozva hallgatom, a gyönyörtől önként becsukódnak szemeim, minden porcikám kéjesen borzong, zsibbad, szemeim sarkán könnyek csordulnak alá, hogy aztán hófehér csepp formájú ragyogón hófehér gyöngyökké válva koppanjanak a földön. 
Csupán egyetlen dalt képes elénekelni, aztán öntudatlanul elernyed az ölelésemben. 
 


Mora2013. 05. 29. 01:30:16#25975
Karakter: Laiten Nagezo
Megjegyzés: (L-samának)


 Lágy, szelíd érintésre ébredek, de nem kell kinyitnom a szemeim, hogy tudjam, kitől származnak. Félálomban mosolyodom el, arcomat Anghor meleg tenyerébe simítva, egyáltalán nem foglalkozva azzal, hogy ez talán gyerekes viselkedés. Szép lassan nyitogatom a szemeim, és mosolyomat kiszélesítve pillantok fel rá.

- Jó reggelt, Anghor – köszöntöm boldogan, ő pedig arcomat két tenyere közé fogva hajol le hozzám.
- A napfény aranyozza be napod, ssszépséges Dalnokom – válaszolja, és először meglepődök az ősök nyelvét hallva, de aztán megint csak rávillantom mosolyom.
- És téged is, Fekete-tenger Sárkánya – felelem, remélem a megfelelő szavakat használva, de nem javít ki, csak elégedetten biccentve csókol homlokon. Elpirulva bújok előrehulló tincsei mögé, bensőmet pedig jóleső forróság árasztja el. Egészen különös érzés, boldogság, és sokkal többnek is tűnik annál.
- Mi ez a különös érzés? – bukik ki belőlem a kérdés suttogva.
- Mit érzel?
Mit is? Nem tudom, hogy önthetném szavakba, de próbálkozom, és közben selymes tincseivel játszadozom. Ajkaimhoz emelek egyet-egyet, mélyet lélegzek az illatából. Most sokkal nyugodtabb és összeszedettebb vagyok mellette, mint tegnap este.
- Bizsereg belül a mellkasom, mintha örömdalra akarnék fakadni – magyarázom végül, bár ez is vérszegény leírásnak tűnik.
- Az ébredő erőd hatalma ez. Néha kitör majd, de nem kell tartanod sssemmitől, Laiten. Ideje ennünk, nemsssokára indulnunk kell.

Elfogadom segítő kezét, ő pedig óvatosan kihúz az ágyból, és az asztalhoz kísér. Biztos vagyok benne, hogy senki se nézné ki belőle ezt a gyengédséget, ahogy abban is, hogy ennek egyszerű oka van. Csak nekem mutatja meg.
Sőt, mások előtt igazán félelmetes, ezt mutatja meséje is a reggel történtekről. Szegény szolgálófiú egyre jobban félhet tőle. Én pedig igazán megtisztelőnek érzem, hogy különleges bánásmódban részesít, még ha ez nem is szokatlan sárkány és Dlanok közt.


***

A békés, vidám reggeli után azonban pillanatok alatt szakad rám a valóság, ahogy kilépünk a sátorból, és ott két katona vár minket. Aranishoz kísérnek, aki tudatja velünk, hogy a feladatunk riogatás, megfélemlítés, és ha szükséges, sárkánytűzzel való támadás lesz.
Ahogy viszont a térképet nézem, úgy tűnik alaposan benne leszünk a csata sűrűjében, nem csupán elrettentés céljából. Megrémiszt ez az egész, de igyekszem erősnek mutatni magam, és ebben sokat segít, hogy Anghor közvetlenül mögöttem áll.
- Mi történt a szemeddel, Laiten? – kérdezi gyanakvással Aranis, mikor mindent tisztáztunk. Értetlenül pillantok Anghorra, majd ismét a tábornokra. Én nem érzek semmi furcsát, látni pedig nem látom a saját szemeim, nem tudom, miről beszél.

- Miért, milyen a szemem?
- Olyan… mintha világítana, vagy nagyon csillogna.
- Tényleg? És ijesztő, vagy csúnya? – Nem vagyok hiú, de nem akarom a frászt hozni az emberekre, már így is eléggé csodabogárnak tartanak. Mielőtt Aranis felelhetne, Anghor felnevet mögöttem. Még sose hallottam őt ilyen hangosan nevetni, és míg én jólesően borzongok meg, mások a félelemtől rezzennek össze látszólag.
- Egy ereje teljében lévő Dalnok csúnya? Hahaha… Laiten, szebb vagy, mint valaha. Jöjj, vár minket a kék ég!
Még a szemem színét, és a nevetését se sikerült teljesen megemésztenem, de máris megfogja a kezem, és kihúz maga után a sátorból. Nekem pedig minden más kiröppen a fejemből, boldogan követem őt.
A tábor szélénél alakot vált, én pedig az első ilyen eset óta mit sem csökkent csodálattal figyelem, ahogy ragyogó pikkelyein tükröződik a napfény, hatalmas szárnyait méltóságteljesen kitárja, és messze zengő sárkányüvöltéssel adja mindenki tudtára, hogy visszatért.

Lenéz rám, majd fejét lehajtja, hogy egy szintben legyünk, én pedig gyönyörködve szemlélem még mindig, szóhoz se jutok.
- Ssszeretem, ahogy rám nézel – sziszegi, villás nyelvével cirógatva, én pedig majdnem felnevetek a csiklandós érzéstől, enyhe zavarom tart csak vissza ettől. – Énekelj nekem, mielőtt felsszállunk, mert sszükségem van mosst rád.
Örömmel teszek eleget a kérésének, és egyszerű, mégis lágy, békés dalba kezdek. Érzem, ahogy egész teste beleborzong, és miközben tüskés farkát védelmezően körém tekeri, szárnyait élvezettel tárja ki ismét a napfénynek. szemei élvezettel hunyja le félig, én pedig átadva magam a dalnak, karjaimat az ég felé tárom, és szabad utat engedek a kitörni vágyó mágiának.
Remélem szerencsét és áldást ad mindenkinek. Megacélozza a lelküket az előttük álló csatában, és segít nekik átvészelni, épségben visszatérni.

 

~oOo~

Féltem a háborútól. Tudatlanul küldtek el, én pedig féltem tőle. A vérontástól, a haláltól, attól, hogy esetleg ölnöm kell, vagy megölnek. De most, hogy túl vagyok életem első csatáján, egyenesen rettegek tőle!
Anghor sebesen szeli a levegőt, hogy minél gyorsabban kerüljünk a legmesszebb a csatatértől, de a látottaktól és átéltektől nem tud megszabadítani. Könnytelenül és hangtalanul borulok a hátára, orromban érzem a vér és halál fémes, fojtogató szagát. Füleimben visszhangzik a fegyverek éles csendülése, a haldoklók hörgése, a sérültek segítség kérése.

Kába vagyok, mintha nem is az én testem csusszanna le Anghor hátáról, ahogy földet ér, és botorkálna el a legközelebbi fához, hogy lerogyva döntse neki a hátát. Azonban amint felhúzott térdeim közé hajtom a fejem, és könnyeim végre megerednek, magamhoz térek.
Ismételten rám szakadnak a történtek, és megrohan a rosszul lét. Patakzó könnyekkel karolom át lábaim, és fél füllel hallom, ahogy Anghor a közeli patakban megmosakszik.
Hát persze… véres lett, mert ölnie kellett… Azt mondták csak riogatunk, csak félelmet keltünk, de előre küldtek minket, a sűrűjébe. Hiába harcolhattunk a levegőből, ölni kellett, gyilkolni…
A következő pillanatban Anghor terem mellettem, és az ölébe húzva, én pedig felzokogva bújok a mellkasához, nem törődve a ténnyel, hogy még csurom víz. Ez csak víz… tiszta, friss, patakvíz!

Gyenge vagyok, tudom jól, de nem bírtam tovább a csatamezőn. Talán ott kellett volna még maradnunk, de már ennyi is sok volt. A gyomrom még mindig émelyeg, és a rosszulléttől csak a keserűség és fájdalom tereli el a figyelmem.
Anghor közelsége és szelíd csitítása valamelyest megnyugtat, és tompa fáradtság vesz erőt rajtam. Némán, félig lehunyt szemekkel bújok továbbra is hozzá, az ölében ülve, fogalmam sincs mennyi ideig, de ő mégis türelmesen kivárja, hogy én szólaljak meg először, ahogy készen érzem rá magam.
- Sajnálom – motyogom, mire meglepetten húzódik hátra, hogy láthassa az arcom, a szemébe viszont nem nézek. – Sajnálom, hogy ölnöd kellett!
- Ezzz nem olyan dolog, amiért neked kell bocsánatot kérni! – feleli rögtön, de én csak megingatom a fejem.

- Azért tetted, mert ezt kértem. Az én hibám! Én hoztalak újra háborúba, pedig olyan békés lehetett a tenger… - Újra csorogni kezdenek az elapadtnak hitt könnyeim, és úgy bámulom a kezeim, mintha ténylegesen vér tapadna hozzájuk.
- Laiten! – szisszen fel, és az állam alá nyúlva, maga felé fordítja a fejem. – Ne okold magad! Te nem tettél semmi rossszat, a sssszíved tissszta! Vér egyedül hozzzám és az osssztoba emberekhez tapad, akik oktalanul robbantják ki a háborúkat!

- De ha én nem vagyok, ott maradhattál volna a tengerben! Talán már most…– Elcsuklik a hangom, és bár legszívesebben azt mondanám neki, hogy elengedem, hazamehet, tudom, hogy ez lehetetlen. Képtelen lennék elengedni őt… Pedig megígértem neki! Azt mondtam, ha végeztünk, szabad lesz újra, eleresztem… De mi van, ha akkor se lennék rá képes?
- Én már akkor iss tudtam, hogy azzz lehetetlen – suttogja hirtelen, kizökkentve gondolataimból. Ismét megérezte a bennem dúló viharokat, és pontosan tudja azoknak okát is. – Dalnok és ssárkány közzzt olyan kötelék van, melyet nem lehet egyssszerűen feloldani, csak a halál ssszakítja ssszét.

- Akkor én… Mit tettem veled… - szipogom, átkozva magam a tudatlanságomért. Pedig annyit tanultam, annyi mindent olvastam a sárkányokról, annyi, de annyi időt töltöttem azzal, hogy megismerjem őket, közel kerüljek hozzájuk. Erre ennek a gyönyörű fajnak az utolsó tagját magamhoz láncolom, és ilyesmire kényszerítem…
- Csssshhh, Laiten! Hagyd abba az önmarcangolássst! – kényszeríti megint maga felé a pillantásom, de látva, hogy továbbra is ide-oda rebben a tekintetem, és nem nézek a szemébe, más módszerhez folyamodik. Szelíden simítja ajkait az enyémekre, és mikor azok meglepetten elnyílnak, nyelvével óvatosan siklik be a számba. Gyengéden csókol, és testemet átkarolva húz közelebb magához.
Először teljesen zavarba jövök megint, de aztán nem tudok ellenállni, azt hiszem nem is akarok, és viszonzom a csókját. Karjaimat nyaka köré fonva simulok hozzá, és ha nem is felejtek el minden rosszat, megtalálom a vigaszt szoros, biztonságos ölelésében.

Mire elválunk, nem csakhogy visszatért a szín az arcomba, de egyenesen vöröslök, és ezt takarandó, homlokomat a vállának döntve kapkodok levegő után. Észre se vettem, hogy szinte teljes testtel felé fordultam, majdnem szembe ülök vele, pedig féloldalasan kezdtük.
- Megnyugodtál végre? – kérdezi, én pedig nem bízván a hangomban, inkább csak bólintok. A hátamat kezdi simogatni egyik kezével, míg a másikkal ismét felemeli a fejem. – Akkor mossst nagyon figyelj rám, ssszépségess Dalnokom. Mosst már egyek vagyunk, ésss én egyáltalán nem bánom! Örülök, hogy melletted lehetek, mert nálad csodásssabb és tisssztább lényt, nem ismerek.
- De gyenge vagyok – suttogom halkan. – Ma is… Amik ma történtek, azok is túl soknak bizonyultak. Erősebbé kell válnom!
- Már így se issmerek nálad méltóbbat, nem vagy gyáva! – Még ha tudom is, hogy ebben nincs igaza, jól esnek a szavai.

A mai nap kitörölhetetlen sebet ejtet bennem, a lelkemben, ezt világosan érzem, de Anghor közelsége kitűnő gyógyír rá, tompítja a fájdalmat. Tisztában vagyok viszont azzal is, hogy valóban erősödnöm kell. Nem fizikailag, hanem lélekben, hogy felérjek hozzá.

- Menjünk vissza a táborba – töröm meg a ránk ereszkedett csendet.
- Bizzztos vagy benne?
- Beszélnem kell a tábornokkal, és bár tudom, hogy nyerésre álltunk, mikor eljöttünk, de biztosra szeretném tudni, hogy mi lett az eredmény. Ráadásul meggyógyíthatom a sérülteket – teszem hozzá, és kissé rogyadozó lábakkal, de feltápászkodom az öléből. Segít, hogy talpon maradjak, majd egyetértően bólint, és a következő pillanatban már sárkány alakjában áll előttem.

~oOo~

- Hogy mertél a csata vége előtt távozni? – tajtékzik Aranis, annak ellenére, hogy valóban megnyertük a csatát.
- Azt mondtad, csak riogatnunk kell, Anghort mégis ölni küldted előre – vágok vissza kissé remegő hangon, de igyekszem határozottnak mutatni magam. – Amúgy is nyerésre álltunk…
- Azt hiszed, egy győztes csatával háborút nyertél? – csattan fel az asztalára csapva. – Ez még csak a kezdet volt, Laiten!
Elsápadok kissé a folytatás gondolatára, Anghor pedig fenyegetően morogni kezd mellettem, jelezvén a tábornoknak, hogy kezd túl messzire menni. Legszívesebben kijelenteném, hogy nem akarok többet harcolni, de ez szörnyen gyáva dolog lenne, és ha nem veszünk részt a csatákban, akkor több lesz az áldozat a mi oldalunkról.
- Menj és aludj! Amíg nincs újabb összecsapás, pihend ki magad rendesen! – enged végül utamra, látván, hogy már tényleg alig állok a lábamon a kimerültségtől. Megkönnyebbülten hagyom el a sátrat, nyomomban Anghorral.

- Legssszívesebben egyben lenyelném! – sziszegi, mire kimerülten, kissé színtelenül, elmosolyodom. Tudom, hogy megtenné, csak kérnem kéne. Elmehetnék vele messzire innen, oda, ahol béke van, és nyugalom. Ha képes lennék cserbenhagyni az országom…
- Várj, ne menjünk még a sátorba! – torpanok meg hirtelen. Rögtön Aranishoz kellett jönnöm, mikor visszaértünk, most van tehát alkalmam nekiállni a sérültek gyógyításának. 


Szerkesztve Mora által @ 2013. 05. 29. 15:28:51


Levi-sama2013. 04. 14. 21:33:57#25596
Karakter: Anghor, a Fekete-tenger Sárkánya
Megjegyzés: ~Morának


 - Menjünk – mormolja kábán a bortól, és imbolyogva az ágy felé indul, de aztán a karomba hanyatlik. Sosem engedném, hogy elessen és megüsse magát, mindig vigyázom lépteit, akár anyamadár a fiókáit. Kipirult arcát a vállamba temeti, de a fülei, szapora zihálása és szívverése így is árulkodnak érzéseiről.

- Kö… köszönöm…

- Gyorsan vesz a sszíved. Vágyssz a közelségemre.

Nem értem miért küzd ellene. Lehajolok hozzá, mégsem húzódik el. Ajkai édesek a bortól, és puhák. Illata, amely bódítóan csábított az első perctől fogva, most még erősebb hatással van rám. Érzem, ahogy a vére forrón száguld az ereiben, vágya a mélységben parázslik, akár a hegyek mélyében zúgó lávafolyam. Ha testünk egyesül majd, soha nem fog elengedni engem, hiába ígérte meg. Létrehozza a kötelékünket, amelynek nem tud ellenállni a Dalnok, s a Sárkány sem. Vajon tudja ezt? Nem. Ha tudná, óvatosabb lenne, mert ismerné annak súlyos következményeit is. Most csak annyit tud, hogy erősen vonzódik hozzám, és végre belátja ezt ő maga is.

- Kezdessz őssszinte lenni magaddal – mosolygok le rá. Engedem, hogy elhúzódjon tőlem, és besurranjon az ágyba, bebugyolálódjon a takaróba. Helyet ad nekem, így mögé heverek, és köré fonódom, akárha szárnyaim lennének. Hűvös idebent a levegő, majd én melegen tartom őt egész éjjel…

Csendes az éjszaka. A lovak és a sátor körül kószáló láthatatlan éjjeli lények is az ő halk dalát hallgatják… Puha és törékeny teste a karjaimban pihen, halandósága fájdalmasan törékennyé teszi őt, mégis olyan erővel bír, amely egy ilyen hatalmas lényt képes elcsábítani. Milyen különös a sors…

***

A sötét és vészjósló álomból hamarabb térek magamhoz, mint Dalnokom, s látom ahogy sír álmában.

- Ssss… Laiten, nyugodj meg, itt vagyok! – ébredésig simogatom, ő pedig nevemet suttogva bújuk a biztonságot nyújtó ölelésembe.

– Láttad? Láttad őt ugye…?

- Láttam, bossszorkány volt.

- De… férfi volt.

- Bárki lehet bossszorkány, ha megvan hozzzzá a hatalma.

- Mit jelentett az álmom? – dünnyögi mellkasom csupasz bőrébe, lehelete csiklandozó, borzongatóan jó érzés, de most nem törődöm ezzel, mert a boszorkány fenyegetése jobban foglalkoztat. A sötét mágia mindig is titokzatos volt, ezúttal ki tudja mi volt ez, akár figyelmeztetés is lehet, de lehet egy jóslat vagy puszta előérzet is.

- Még nem tudom – válaszolom végül. - Aludj még.

Engedelmesen merül ismét álomba.

 

***

 

A horizonton felkél a nap. A sátor előtt várok, ott figyelem az ébredező tábort. A szél felé tartom emberi arcom, és mélyen magamba szívom a szagokat és illatokat. Hajam körülöttem hullámzik, meztelen bőröm csiklandozza. Csupán egy nadrág van rajtam, mert tudom, hogy ha Laiten felébred és meztelenül talál, az nem tetszene neki.

Megáll előttem a szolgálófiú egy fatállal és egy korsó borral. Lenézek rá, és ő sápadtan dadogni kezd.

- J-j-j-jó reggelt! M-m-m-meghoztam a re-re-reggelit… uram…

Szívesen felfalnám őt. A gondolattól megnyalom villás nyelvemmel a számat, és az arcán tükröződő irtózat láttán elmosolyodom, kivillantom tűhegyes fogaimat, és félreállok az útból. Beengedem, de esélyt sem adok neki arra, hogy kettesben maradhasson a Dalnokommal, így szorosan követem őt. Leteszi az asztalra az étket, és leszegett fejjel kirohan. Nem törődöm vele, az édesen alvó Laiten mellé térdelek, karmos ujjaimmal megcirógatom arcát. Olyan szép így, ilyen gondtalanul. Nem félek attól, hogy megkarmolom, mert azonnal visszahúzódnak karmaim. Arcába hulló fekete hajtincsei selymesek, csiklandozzák hosszú sápadt ujjaimat. Bőre hűvösnek tűnik, de csupán mert az enyém oly forró, mint minden sárkányé. Tenyerembe simítja az arcát, elmosolyodik, úgy tűnik ébredezik már. Hosszú sötét szempillái megrebbennek, és felragyognak holdezüst szemei, egyértelmű jele annak, hogy ébredezik a mágiája. Felmosolyog rám, és ez a kép örök időkre emlékezetembe vésődik. Az én tisztalelkű, kedves Dalnokom őszinte öröme, hogy láthat engem. Még nem szennyezi sötét emlék, nem felhőzi fájdalom a homlokát, nem homályosítja ezüst tekintetét semmi. Most a legszebb. A mai napon, élete első csatájában elveszíti majd a tisztaságát, és ez ellen semmit sem tehetek majd, bármennyire is fáj a gondolat.

- Jó reggelt, Anghor – hallom lágyan simogató hangját. Felébredt… Két tenyerem közé veszem aprócska fejét, és lehajolok hozzá.

- A napfény aranyozza be napod, ssszépséges Dalnokom – válaszolom az ősök nyelvén. Érti szavaimat, felragyog egy újabb, még szebb mosoly.

- És téged is, Fekete-tenger Sárkánya – válaszolja a megfelelő szavakat. Elégedetten biccentek, előrehajolok hozzá, ajkam megérinti homlokát, ezüstfénnyel csillogó fekete hajam előre hullik, sötét folyondárként öleli őt körbe.

- Mi ez a különös érzés? – súgja.

- Mit érzel?

Elgondolkozva fúrja karcsú és fehér ujjait a hajamba, tincsemet az ajkához emeli, mielőtt válaszolna.

- Bizsereg belül a mellkasom, mintha örömdalra akarnék fakadni.

- Az ébredő erőd hatalma ez. Néha kitör majd, de nem kell tartanod sssemmitől, Laiten. Ideje ennünk, nemsssokára indulnunk kell.

Gyengéden kihúzom az ágyból, és az asztalhoz kísérem. Miközben eszünk, elmesélem neki a szolgálófiút, és megpirítom a kenyerét egy lehelettel. Élvezem a csata előtti nyugodt perceinket. Én tudom mi vár ránk, ő nem, és ez így van rendjén.

***

A sátor előtt két katona vár ránk, megkérnek minket, hogy kövessük őket a tábornokhoz. Kölcsönös üdvözlés után végre a lényegre tér, és elmondja Dalnokomnak mit vár tőlünk. Az ellenség riogatása, megfélemlítése és szükség esetén sárkánytűzzel elriasztása. Megvetően nézem a tölgyfaasztalon heverő térképet, és a haditervet ábrázoló figurákat. A katonai erőket a bekerítésre használja fel, a csata oroszlánrészét velem fogja elvégezni.

 

Már megint egy háború.

Már megint vér és halál.

Már megint egy Dalnok tisztán fénylő lelkének elhomályosulása.

 

- Mi történt a szemeddel, Laiten? – kérdezi furcsállón Aranis, arcán gyanakvással. Laiten értetlenül pillant rám, majd ismét a tábornok felé fordul.

- Miért, milyen a szemem?

- Olyan… mintha világítana, vagy nagyon csillogna.

- Tényleg? És ijesztő, vagy csúnya? – kérdezi azonnal megrémülve Dalnokom. Felnevetek, öblös hangomtól megremeg körülöttem élő és holt.

- Egy ereje teljében lévő Dalnok csúnya? Hahaha… Laiten, szebb vagy, mint valaha. Jöjj, vár minket a kék ég!

Kezénél fogva húzom magam után, de nem kell aggódnom, boldogan röppen utánam, és amikor a tábor széléhez érünk, megrázom magam, kinyújtózom és széttárom szárnyaimat. A napfény szikrázik pikkelyeimen, sárkányüvöltésem visszazendül a távoli hegyekből.  

Lenézek rá, lehajtom a fejemet és az arcán csodálatot látok.

- Ssszeretem, ahogy rám nézel – sziszegem, villás nyelvemmel megcirógatom. – Énekelj nekem, mielőtt felsszállunk, mert sszükségem van mosst rád.

Hangja lágyan ível a magasba, tiszta, akár a lelke. Élvezettel borzong bele az egész testem az erejébe, a gyönyörűségbe. Köré terítem hosszú tűhegyes szarvakkal borított farkamat, szárnyaimat kitárva adom át magam az ő énekének, és a napfény melegének. Kéken ragyogó szemeimet az élvezettől félig lehunyom. Laiten hangja… Dalnokom hangja gyönyörű.

A táborban megáll az élet, a katonák mind minket bámulnak, és Laiten szépséges énekét hallgatják. Fogalmuk sincs, mekkora ajándékban részesülnek most, mert a mágia, amely feltölti őket is, nagyon különleges. Laiten szemei felragyognak, karjait az ég felé tárja, haja a mágia szelétől hullámzik arca körül. Gyönyörű.

 

http://www.youtube.com/watch?v=lEkZQx7RVZI



Szerkesztve Levi-sama által @ 2013. 04. 14. 21:57:37


Mora2013. 02. 21. 21:44:40#25196
Karakter: Laiten Nagezo
Megjegyzés: (L-samának)


 Megkönnyebbülten lépek be a nekem fenntartott sátorba, ahol végre nem kell feszengenem a harcosok, és vezérük jelenlététől. Sokkal jobban érzem magam, ha csak Anghorral vagyok, és mellette nem mindig a háború jut eszembe.

- Itt sszeretnéd tölteni assz éjjelt? – szólal meg mellettem gondolataimnak egyik alanya, én pedig kizökkenve merengésemből, kíváncsian pillantok körbe a sátorban. Nem olyan nagy, a berendezése pedig kimerül egy ágyban, mosdótálban és két székkel ellátott asztalban, de ennyi pont elég ahhoz, hogy egy éjszakát eltöltsön benne az ember.

Nos igen, egy embernek talán megfelel, de egy sárkánynak már kevésbé, ráadásul kicsit kellemetlenül érint a tény, hogy ilyen közel leszünk Aranishoz, és a tisztjeihez. Tudom, hogy Anghor mellett nincs mitől tartanom, de nincs meg a komfortérzetem.
- Nem tudom, azt hiszem ezt illene tennem, de nem érzem biztonságosnak, és téged sem szeretnélek ebben a testben tartani, ha kényelmetlen neked – felelem végül, kérdőn nézve fel rá. Még mindig elakad kicsit a lélegzetem ettől az alakjától is, de kezdem megszokni.

- Nekem bármelyik formám kényelmes, a legtöbbet a fél-állapotban töltöm, amelyet te is láttál első találkozásunkkor.  – Elmosolyodik, én pedig egy pillanatra viszonzom, és nem hogy megrémiszt előkunkorodó, villás nyelve, hanem lenyűgöz.  Hogy tudnak az emberek szörnyetegként gondolni a sárkányokra?  – Ha tetszem így neked, szívesen így maradok.
Picit zavarba jövök a kérdését hallva, olyan érzésem támad, hogy nem csak az érzelmeimbe, de gondolataimba is bepillantást nyert, így inkább másfelé terelem a témát.

- És a biztonságod? – Nem tudom Aranis mire lenne képes, hogy megszerezze a neki kellő hatalmat, de nem szeretném, ha bármi baja esne.
Erre azonban ő nem reagál rendesen, csak egyszerűen elém lép, és kezemet megfogva, az arcára simítja. Már ettől hevesebben ver a szívem, de mikor bele is csókol tenyerembe, szabályosan ki akar ugrani a helyéről, így inkább elrántom tőle a kezem. Nem értem saját zavaromat, hisz máskor gond nélkül simogatom, de most még az arcom is lángra kapott tőle, és teljes leblokkolással figyelem, ahogy kinyitja előbb lehunyt szemeit, majd megcirógatja az arcomat. Ennek hatására persze még vörösebb leszek.

- Nem ssszeretsz megérinteni engem?
- M-miért kérdezel ilyeneket? I-inkább együnk valamit, és pihenjünk, biztosan elfáradtál az-az egész napos r-repüléstől! – hadarom, és zavartan elhátrálok tőle. Megfordulni azonban nem tudok, képtelen vagyok elszakítani róla a pillantásom. Ő pedig rátesz egy lapáttal, ahogy szoborszépségű arcára mosolyt varázsol, majd a levegőbe szippantva, kitárja felém karjait.
Úgy érzem, legszívesebben a nyakába vetném magam, de elhessegetem az illetlen, fura gondolatokat.

- Érzem, hogy tetssszem így neked, de nem értem, miért menekülssz előlem? Talán sszeretnéd, ha ennél is sszebb lennék? Esetleg a pikkelymintázatom isz tűnjön el?
Alighogy kimondja, bőre máris simává válik, én pedig döbbenten kapok levegő után. Képes ilyesmire is? Így még emberibbnek tűnhet első pillantásra, de ugyan olyan természetfelettien szép, mint eddig. Persze, hogy tetszik, az előbb is tetszett, de nem értem ezt az érzésem, azt sem, hogy mit vár tőlem. Nem menekülök, csak…
- Miért mondod ezt? Én csak… csak fáradt vagyok, és pihenni szeretnék, ez minden! Tényleg! – bizonygatom, részben magamnak.

Válasz azonban már nem érkezik, mert ekkor hirtelen megpördül, és fenyegetően rásziszeg a sátorba belépő fiúra, aki a küldönc is volt legutóbb, és most vacsoránkat hozza. Ijedtében azonban el is hajítja, és nem sok híja, hogy nem a földön kötött ki, szerencse, hogy elkaptam.
- Ne merésszelj engedély nélkül zzzavarni! – morogja Anghor, szerencsétlen fiú pedig sápadtan, halálra rémülten tántorog ki a sátorból.

- Anghor, kérlek ne csináld ezt, légy kedvesebb szegénnyel. Nézd meg, mennyire megrémült! – sóhajtok fel, majd az ételekkel megrakott tálcát az asztalra teszem, és a küldönc után sietek. Nem jutott még messze, könnyedén érem utol, és megnyugtatom kissé, majd megköszönöm a vacsorát és a fáradozását.

- Kérlek szépen, légy egy kicsit kedvesebb az emberekkel! – húzom vissza Anghort a sátorba, kezénél fogva. Karba font kezekkel telepszik le az asztalhoz, és sokatmondó mosollyal pillant fel rám.
- Sszerintem már az is nagyon kedves tőlem, hogy nem falok fel mindenkit a táborban – jelenti ki, én pedig felsóhajtva fordulok inkább a mosdótál felé. Nem szólalunk meg, de tisztán hallom, ahogy az asztalt kapirgálja. Mosakodás után morcos alakja mellé lépek, és békítően teszem vállára a kezem. A hűvös víz lenyugtatott, nem pirulok ki rögtön a közelében.

- Ne haragudj Anghor, inkább együnk valamit, biztosan te is éhes vagy már – mondom lágyan, és leülök a szemközti székre, korgó gyomorral pillantva a köztünk illatozó húsra. Nem igen jutott eszembe az evés napközben.
- Már kihűlt.
- Megmelegíttessem esetleg…? – kezdem, de bennem reked a levegő, mikor egyszerűen rálehel az ételre, és még az asztal is megpörkölődik a hőtől, a hús pedig jobban fest, mint előtte.

- Nahát! – nevetek fel őszinte lelkesedéssel, mindig tud valami újat mutatni. Jóízűen, vidáman állok neki falatozgatni, néha leöblítve az ételt egy kis borral. Miután befejeztem, eltűnteti a maradékot, és csak most tűnik fel, hogy egész eddig engem figyelt. Picit kábult vagyok a bortól, és a fáradtságtól is, de azért feszélyezetten mocorgok a széken, égető pillantása alatt.
- Ideje aludnod, Dalnokom – szólal meg lágyan, és igazat kell adnom neki, tényleg rám fér.
- Csak egy ágy van – jegyzem meg, felé pillantva, miután felmértem ismét a sátor berendezését.
- Na és?
Zavartan fordulok el, és már nyitnám a szám, hogy közöljem, nem illő egy ágyban aludnunk, de valami meggátol a tervemben. Gondolataimba merülve iszom ki a maradék bort is a kupából, majd ismét felé fordulok.

Türelmesen ücsörög a székén, tekintete pedig még mindig értetlenséget sugall, valószínűleg viselkedésem miatt.
Igaza van, én se értem, hogy miért jövök annyira zavarba a gondolattól is, hogy együtt aludjunk, hisz ezt tettük a múlt éjjel is. Társak vagyunk, én vagyok a Dalnoka, különleges a kapcsolat köztünk… Nem tagadhatom ezt meg magunktól!
- Menjünk – motyogom halkan, és igyekszem kipislogni szemeimből a bor okozta mámorosságot, majd felpattanva, határozottan lépnék az ágyhoz, ha lábaim nem hagynának cserben. Megszédülve indulok meg a föld felé, de egy pillanat múlva, már Anghor erős karjaiban találom magam, ahogy könnyedén elkap.

- Kö…köszönöm – suttogom, és mivel megint lángra kap az arcom, vállába temetve rejtem el előle, közben pedig igyekszem elcsitítani szaporábbá vált légvételeimet.
- Gyorsan ver a sssszíved – jegyzi meg, én pedig eltolnám magamtól, és védekeznék valamivel, ha a bor nem adna elég bátorságot ahhoz, hogy továbbra is belé kapaszkodjak. – Vágysssz a közelssségemre.
Tényeket közöl, az arcom pedig ismét ég, de nem forog úgy a nyelvem, hogy tudjak rá mondani valamit, tagadni amúgy is kár lenne az egyértelműt.
Álmosan, zavartan, és zavaros gondolatokkal pillantok fel rá, de nem húzódom el, ahogy lejjebb hajol. Akkor se, mikor ajkát az enyémre simítja, és lágyan megcsókol. Képtelen lennék eltaszítani magamtól, szemeimet lehunyva karolom át, és hagyom, hogy elmélyítse a csókot, nyelveinket is belevonva a játékba.

Fogalmam sincs mi ütött belém, nem éreztem még ilyet ezelőtt. Azt hiszem különlegesebb a kapcsolat sárkány és dalnoka között, mint gondolni mertem volna. Mással nem tudom magyarázni a vágyat, hogy még közelebb legyek hozzá, és soha el ne szakadjak tőle.
Teljesen kipirulva szakadok el tőle, és levegő után kapkodva szegezem a földre a tekintetem, amiből kezd eltűnni a bor okozta kábaság. De vajon tényleg foghatom arra a kevés alkoholra az előbb történteket?
Mikor ujjait az arcomra simítva tereli fel magához a pillantásom, képtelen vagyok megtenni. Nem tudok a részegséggel védekezni, hisz gondolataim meglepően tiszták most már. Csak a közelsége kábít tovább.

- Kezdesssz ősssszinte lenni magaddal – jegyzi meg mosolyogva, mire zavartan bontakozok ki a karjaiból, és gyorsan az ágyhoz lépve, bemenekülök a takaró alá. Ösztönösen csúszom viszont a ponyva felé, helyet hagyva neki ezzel a tettemmel.
Érzem is, ahogy fél perc múlva mögém telepedik, és a takaróval együtt magához húz, ugyan olyan védelmezően ölelve, mint mikor sárkány alakjában a szárnyát terítette fölém.
Jó darabig bámulok még magam elé nyitott szemekkel, de szép lassan megnyugodva simulok hozzá, tökéletesen biztonságban érezve magamat.
Kérés nélkül kezdek el egészen halkan dúdolni, hogy lehetőleg ne hallja meg senki más se a környezetünkben, de elégedett mormolása jelzi, hogy neki ez is éppen elég, így folytatom, míg el nem nyom az álom.

***

Langymeleg, tavaszi szél játszadozik a tincseimmel, orromat pedig finom, virágillat csiklandozza. Béke és nyugalom árad mindenből, ahogy körbetekintek a zöldellő mezőn. Közel és távol nem látni semmi mást, csak a hullámzó füvet, de az idilli képben mégis van valami feszültségkeltő.
Egyedül érzem magam, valami, vagy inkább valaki hiányzik mellőlem, és így képtelen vagyok élvezni a tájat.

Belső kényszertől hajtva indulok el, bár fogalmam sincs, hova mehetnék, nem tudok célt határozni meg egy olyan helyen, ahol semmi sincs. Így már nem is tűnik olyan békésnek és szépnek az egész, legszívesebben eltűnnék innen.
A távolban ekkor ismerős alak bukkan fel, és egyre közelebb ér. Érzem, ahogy elönt a félelem, a hófehér, rémisztően gyönyörű ló láttán, akinek már láthatom az emberi értelemmel csillogó szemeit is, ahogy közelebb ér.

Dermedten meredek rá, ha akarnék se tudnék mozdulni, ő pedig lassan változni kezd, és hamarosan egy ember áll előttem. Fehér, mélyen az arcába húzott csuklyájától nem látom vonásait, csak gunyoros mosolyra húzódott ajkait, testfelépítéséből pedig megállapíthatom, hogy férfival van dolgom.  Érzem, hogy olyan veszélyeket rejt magában, mint senki más, ráadásul olyan valakire veszélyes, aki a legtöbbet jelenti számomra, ez pedig rettegéssel tölt el.
Mérhetetlen nagy félelmem pedig könnyeket csal a szemembe, szívemet pedig vasmarokkal szorítja össze. Szükségem van rá! Anghorra…

***

- Ssss… Laiten, nyugodj meg, itt vagyok! – Lágy érintés és hang térít magamhoz, bár még mindig remegek egész testemben, szemeimből pedig patakzanak a könnyek. Beletelik pár pillanatba, mire tudatosul bennem, hogy nem a megtévesztően békés mezőn, és legfőképpen, nem egyedül vagyok, az ismeretlennel szemben.
- Anghor… - suttogom halkan, és teljesen felé fordulva, ösztönösen bújok hozzá. Közelsége szinte rögtön megajándékoz némi nyugalommal, és a biztonságérzet is visszatér. – Láttad? Láttad őt ugye…?
- Láttam, bossszorkány volt – feleli, szorosabbra fonva körülöttem ölelését. Erre viszont meglepetten pillantok fel rá, elfeledkezve picit a feldúltságomról.
- De… férfi volt.

- Bárki lehet bossszorkány, ha megvan hozzzzá a hatalma – magyarázza, én pedig elgondolkodva hajtom le megint a fejem. Sokszor voltak olyan álmaim, melyeknek mesterem szerint jelentőséget tulajdoníthattam, de sose volt türelmem megfejteni őket.
Most azonban nagyon felzaklatott a mostani, rossz előérzetem van miatta, és úgy érzem veszélyt jelenthet ránk nézve. Még Anghorra is, pedig nem tudok szinte semmit se a boszorkányokról.

- Mit jelentett az álmom? – kérdezem a mellkasától, de sokáig nem felel. Már kezdem azt hinni, hogy elaludt, mikor megszólal.
- Még nem tudom.
Csendben maradok, bár legszívesebben faggatnám tovább, de úgy érzem elmondja majd amit gondol, ha szükséges.
- Aludj még. – Engedelmesen, megnyugodva hunyom le a szemeim, és hamarosan sikerül ismét álomba merülnöm, ezúttal rémisztő jelenetek nélkülibe.


Levi-sama2013. 02. 02. 21:28:55#25039
Karakter: Anghor, a Fekete-tenger Sárkánya
Megjegyzés: ~Morának~


 - Anghor.

- Hm?

- Tudom, hogy nem szabadna így beszélnem, és ez gyáva dolog, de én… én nem vagyok harcos. Mit keresek itt?  Nem leszek senki hasznára.

Közelebb csusszan hozzám, hátát nekem támasztja, és már ennyitől jól érezzük magunkat. Busa fejemet felé fordítva támasztom újra a földre. Óceánkék szemem arcára függesztem, függőleges formájú fekete pupilláim kitágulnak, majd összeszűkülnek, miközben gondolatok ezrei suhannak át a fejemben. Érzi, hogy kérdését komolyan veszem, zavart és bocsánatkérő mosollyal töri meg a mély csendet.

- Ne haragudj, még véletlenül se értettem úgy, hogy te se leszel! Sőt, minden bizonnyal neked köszönhetően fognak győzni, én csak…

Amikor elfeledném, mennyire tisztaszívű és nemes lelkű, akkor elég ha megszólal, eloszlatva a kételyeim. Aggódik, szorong, nem tudja mi a helyes, de ebben nem segíthetek neki. A saját útját kell járnia.

- Laiten – szakítom félbe zavart hadarását. – Nem ssszülettél harcosssnak, de a szíved nem gyáva. Tissszta és romlatlan, ezért is tartozhat most hozzám. Sose változz meg!

Közelebb hajolok, bezsebelek egy kedves simogatást az orromra. Imádom az érintéseit.

- Nem voltam még háborúban – suttogja összeszoruló szívvel. Én is érzem. – Olvastam róla, de a legtöbb szöveg száraz és érzéketlen. Velük szemben a katonák, hazatérő harcosok és veteránok beszámolói tele vannak az átéltek borzalmaival. Még a győztesekben is láttam a keserűséget.

- Egy háborúban, még a győztesek isss elvesssztenek valamit. - Mindig a legdrágábbat, ahogy én is. -Sssenki nem kényssszeríthet Dalnokom! Ha assszt kéred vigyelek innen, örömmel teljesítem a kívánságod. Távol lehetsssz a háborútól!

Csodálkozva néz rám, nyilvánvalóan ez a lehetőség nem jutott még az eszébe.

- Én azt… Én nem, nem tehetem!

Tudom kis dalnokom, tudom én jól.

- Aludjunk.

Altatódala a legszebb a világon.

 

***

Reggel egyszerűen leereszkedem az égről a sereghez, hátamon dalnokommal. A napsugarak felragyognak kék pikkelyeimen, hideg tekintetemmel felmérem a katonákat. Alultápláltak, a fegyverzetük nem a legjobb, és vértjeik viharvertnek tűnik. Persze nem mind ilyen, de a többség igen. Sok csatát, háborút láttam már, különb és erősebb seregek százait. Ez itt szánalmasan kevés az egykori tündesereghez képest. Valóban nem támaszkodhatnak semmi másra, csupán egy hatalmas varázslényre, ha az ellenség erősebb.

Dalnokom lekecmereg a hátamról, és megvárja amíg odajön hozzánk Aranis hadvezér. Ideje volt, hogy megtanuljon tisztelni egy Dalnokot. Pf.

- Jó reggelt nektek!

- Jó reggelt, uram!

Én válasz nélkül figyelem, cseppet sem bízom benne. Ő egy olyan ember, aki bármire képes a saját céljaiért, akár a Dalnokom élete árán is, pedig ő a legfontosabb nekem. Talán idővel Laiten rájön, hogy nem kötelessége egy hűségre méltatlan királyt szolgálni, és végre szabaddá válik. Akkor a hátamon körbeviszem a világban, és minden szépségét megmutathatom neki. Szállhatunk a felhők felett, elfeledve, hogy létezik rajtunk kívül bármi más.

- A feladatotok már ma elkezdődik, bár a sereg csak holnap indul. Azt akarom, hogy minden előttünk álló akadályról pontos jelentést hozzatok estére, hogy azokhoz mérten készülhessünk fel. Ha ellenségbe botlotok, nyugodtan mutassátok meg magatokat, nem baj ha elterjed a hír, miszerint sárkány áll az oldalunkon.

Felmorranok, mert nem tetszik amit hallok. Igen, jól sejtettem, hogy az én erőm az egyetlen ütőkártyájuk. Használtak már engem félelemkeltésre, kínzásra, seregek elpusztítására, városok és falvak kiirtására is. Ha ez így megy tovább, ezúttal is így alakul majd a sorsunk.

- Értettem. Napnyugtára visszaérünk a jelentéssel.

- Indulj!

- Mehetünk? – kérdi tőlem kedvesen Laiten. Leeresztem a szárnyam, hogy felmászhasson a hátamra, amikor megérzem kapaszkodó kezeit, felemelkedem az ég felé.

Szorongása, zavaros gondolatai miatt érzem benne a feszültséget.

- Enged el magad egy kicsit – dörmögöm megnyugtatóan.

- Vajon azt is jelentenem kell, ha egy fa keresztbefeküdt az egyik ösvényen?

De régen nevettem már ilyen jólesően és felszabadultan.

- Miért nevetsz?

- Nem Dalnokom, a fákat ssszerintem nem ssszükséges jelentened – sziszegem vidáman. Szárnyaim a felhőket érintik, lusta és komótos szárnycsapásokkal siklok a táj felett. A falvak felett lejjebb ereszkedem, és sárkányvisítást hallatva mutatom meg magam, hogy félelmet keltsek. Ahogy kell. A felém kilőtt nyilak mit sem érnek.

- Sajnálom.

- Ugyan mit? Ennyivel képtelensssség ártani nekem.

- Azt sajnálom, hogy így reagálnak rád az emberek. Nem tudják mennyire csodás teremtmények a sárkányok, és milyen kedves vagy te is.

Simogatja a hátamat, és borzongva behunyom a szemeimet egy pillanatra. Nemes lelke van, kedves és figyelmes. Olyan dolgokra is felfigyel, amelyek nekem már régen nem számíranak.

- Az emberek mindig így vissszonyultak hozzánk. Nagyon kevésss volt a kivétel, őket vissszont mi is elisssmertük és ha úgy adódott, tanítottuk.

- A Dalnokokat?

- Nem. Egysssszerű embereket, akikből gyógyítók és tudóssssok lettek. 

- Én is tudok gyógyítani! Igaz, hogy csak mágiával, és gyógyfüvekkel, az anatómiához, vagy mihez, nem értek.

- A gyógyító képessség nagy áldás, becsüld meg.

***

- Nem tudom mindenre elé pontosan emlékszem-e – motyogja aggódva, amikor visszatérünk a táborba.

- Elég, ha a felderítő csapatokat ssssorolod el, a kidőlt fák nem kellenek – cukkolom lágyan. Duzzogva pislog fel rám, miután lecsúszott a földre.

- Azok is lehetnek fontosak…

- Ssszzz… - Jól szórakozom, aztán egy küldönc érkezik, és magával hívja őt.

- Anghor . Muszáj most odamennem, de ne aggódj, rövid ideig leszek csak távol, és…

- Nem! – dörren mély hangom. –Laiten, már mondtam mit tesssszek, ha magamra hagysssz, ugye?

Bólint, arcán szomorúság rajzolódik, ezért némi füstöt fújva lemondóan horkantok.

- Veled megyek!

- Várj! – sikkantja, de már meztelenül állok előtte, ő pedig a zsákjában turkál, és előrántja a már jól ismert köpenyt és a kezembe nyomja.

- Megint pirosss vagy.

Összeköti derekamon az övet, szép szemei ilyen közelről sokkal szebbek.

- Mindig az leszek, ha ennyire könnyedén jelensz meg meztelenül.

- Jól áll neked a pirosss, nekem pedig nincs mit takargatnom.

Némán kísérem őt a sátorba, a körülöttünk álló rengeteg katonát figyelem közben. Egyik sem olyan magas és erős, mint én emberi formában, de ha lenne is ilyen, akkor sem tehetne ellenem semmit, hiszen méreteim ugyan kisebbek, de az erőm ugyanolyan hatalmas.

A sátorban Laiten a karomat simogatja, amely sokkal élvezetesebb, mint pikkelyekkel borított testben. őt is megnyugtatja az érintés, mert higgadtan elmondja a felderítésünk eredményeit.

- Tehát voltak emberek, akik láttak benneteket. Remek, akkor gyorsan elterjed majd a hír.

- A… akkor lehet, hogy elkerülhető az összecsapás, mert visszavonulót fújnak?

- Ne csinálj úgy Laiten, mintha az eszed nem állna szinkronban a szépségeddel – mondja megvetően Aranis, és dühösen felmorranok. Hogy merészel ilyen hangon beszélni Vele?!

- Holnap indulunk, és a jelentéseidből kikövetkeztethető, hogy elég hamar harcba kell majd bocsátkoznunk. Remélem a sárkányod készebb a harca, mint te.

- Én csak akkor küzdök, ha Laitentől kapok utasssítást.

Láthatóan nem tetszik neki amit hall. Tudom. Éppen ezért, mindennél jobban kell vigyáznom Laitenre.

- A sátram mellett van egy fenntartva nektek is. Kényelmesebb lesz ott töltenetek az éjszakát, úgy tűnik esni fog. Holnap hajnalban indulunk!

Követem Laitent a sátorig, és bizalmatlanul nézek körbe odabent. Egy szalmazsákkal bélelt ágy, mosdótál és asztal székekkel.

- Itt sszeretnéd tölteni assz éjjelt?

- Nem tudom, azt hiszem ezt illene tennem, de nem érzem biztonságosnak, és téged sem szeretnélek ebben a testben tartani, ha kényelmetlen neked.

- Nekem bármelyik formám kényelmes, a legtöbbet a fél-állapotban töltöm, amelyet te is láttál első találkozásunkkor.  – Elmosolyodom, hegyes szemfogaim közül előkunkorodik villanyelvem. – Ha tetszem így neked, szívesen így maradok.

- És a biztonságod?

Most is értem aggódik, szeretetreméltó tulajdonság. Elé állok, kezét megfogom, és az arcomra simítom. Puha és finom illatú, behunyom az élvezettől a szemeimet, majd belecsókolok a tenyerébe, amitől megrezzen és elrántja tőlem. Lassan felnyílnak a szemeim, lenézek rá, és karmos ujjaimmal gyengéden megsimítom kipirult arcát. Sárkány alakomban nem reagál így, amikor simogatást követelek tőle.

- Nem ssszeretsz megérinteni engem?

- M-miért kérdezel ilyeneket? I-inkább együnk valamit, és pihenjünk, biztosan elfáradtál az-az egész napos r-repüléstől! – hadarja, hátrálni kezd előlem. Elmosolyodom, mert arca most is kipirult. Beleszippantok a levegőbe, vágyának finom édes illata tagadhatatlan, ugyanakkor érzem összezavarodott érzéseinek és gondolatainak káosz-szerű vibrálását is. Széttárom a karjaimat, értetlenül nézem szép arcát.

- Érzem, hogy tetssszem így neked, de nem értem, miért menekülssz előlem? – Homlokomat ráncolom. Mi lehet a baj? - Talán sszeretnéd, ha ennél is sszebb lennék? Esetleg a pikkelymintázatom isz tűnjön el?

Amint kimondom, a bőröm hibátlanná válik, és ő csodálkozva kap levegőért.

- Miért mondod ezt? Én csak… csak fáradt vagyok, és pihenni szeretnék, ez minden! Tényleg!

Ekkor hirtelen megperdülök, és a sátorba belépőre sziszegek. Halálra rémül tőlem a fiú. Ő az, akit küldöncként használnak ha jól emlékszem. Felordít, és eldobja a tálcát a kezéből, de Laiten jó reflexekkel elkapja, így a vacsoránk épségben megússza.

- Ne merésszelj engedély nélkül zzzavarni! – morgom a szolgálónak, és ő sápadtan kitántorog.

- Anghor, kérlek ne csináld ezt, légy kedvesebb szegénnyel. Nézd meg, mennyire megrémült! – Leteszi a tálcát és utána siet, én pedig követem, mert nem hagyom magára egy pillanatra sem. Elkapja a srácot, megköszöni neki a vacsorát, majd kezemet megfogva visszahúz a sátorba.

- Kérlek szépen, légy egy kicsit kedvesebb az emberekkel!

Leülök az asztal mellett álló egyik ócska és durván faragott székre, karba fonom kezeimet, mosolyomban minden benne van.

- Sszerintem már az is nagyon kedves tőlem, hogy nem falok fel mindenkit a táborban.

Csak sóhajt egyet, és elfordul tőlem. Megmosakszik a mosdótálban, én pedig morcosan kapirgálom az asztal felszínét, fekete karmaim apró forgácsokat képeznek. Látja rajtam, hogy mogorva vagyok, ezért amikor tiszta ruhát öltött, mellém lép és békítően a vállamra teszi kezét.

- Ne haragudj Anghor, inkább együnk valamit, biztosan te is éhes vagy már – mondja lágyan, és leül velem szemben. Sötétkék meleg köpenyt visel, friss szappan és rózsavíz illata van, de a sült pecsenye is íncsiklandóan illatozik közöttünk. Nem is tudom, melyik vonz jobban engem…

- Már kihűlt – morgom.

- Megmelegíttessem esetleg…?

Beléreked a levegő, amikor rálehelek a tálcára, és forróság árad szét a sátorban. Az asztal felszíne megpörkölődik, de a pecsenye pompásan fest.

- Nahát! – kacag bájosan és boldogan, akár egy gyermek. Figyelem, ahogy jókedvűen falatozik, mint valami kismadárka. Amikor befejezi, eltüntetem a maradékot, miközben őt nézem. Mindig őt figyelem, és sosem zavarta, most valahogy mégis feszélyezettnek tűnik. A kancsó bor lassan elfogy, és ő már szinte alszik.

- Ideje aludnod, Dalnokom.

Rám néz azokkal a szép szemekkel.

- Csak egy ágy van.

- Na és?

Elfordítja a tekintetét rólam, bortól lassú és tétova a beszéde és a mozdulatai. A rézkupa ismét üresen koppan az asztalon. 


Mora2012. 11. 24. 21:01:21#24322
Karakter: Laiten Nagezo
Megjegyzés: (L-samának)


 Már majdnem elnyom az álom a biztonságos nyugalomban, mikor megérzem magamon pillantását.

- Énekelsssz nekem? – kérdezi halkan. Felnyitom a szemeim, és látva, hogy a fejét is mellém hajtotta, mosolyogva bólintok.
Ezúttal egészen más dalba kezdek bele, mint mikor magamhoz akartam kötni. Így is vibrál hangomban a mágia, de most nincs semmi más célom vele, csupán az, hogy örömet okozzak neki. Felig lehunyt szemmel hallgatja énekem, de mikor elhallgatok, remegés rázza meg a testét, amit tökéletesen érzek közelsége miatt.

 

- Jól vagy? – kérdem aggódva, kezemmel óvatosan simogatva oldalát.

- Mh – mordul csendesen, megnyugtatóan.

- Énekeljek még neked?

- Sssz – kuncog fel. – Ha tehetném, éjjel éss nappal csak téged hallgatnálak, Dalnokom. Most pihenj inkább, holnap szükséged lesz az erődre.
Igaza van, nehéz időszak elébe nézünk, és ha a holnap nem is a legnehezebb, de szükségem lesz az erőmre.

- Rendben van... – motyogom, és ahogy lehunyom a szemem, el is nyom az álom.

 

***


- A sárkányok szoktak álmodni? – bukik ki belőlem a reggel óta foglalkoztató kérdés, mikor már sebesen hasítjuk a levegőt. Kérdésemet hallva hátrafordítja a fejét, mégse jut eszemben félni, hogy nem az „utat” figyeli. Mégis mivel ütközhetnénk itt fent?

- Miért?

- Azért, mert veled álmodtam és nagyon valóságosnak tűnt – felelem töprengve, és igyekszem kiverni fejemből a félelem részét.

- Ssszz. Mit álmodtál, Laiten?
Egy pillanatra visszaidézem az álmomat, így csak fél szemmel látom az alattunk elterülő fekete tájat, mikor lejjebb ereszkedünk. Nem is akarok több figyelmet fordítani rá, mert elszomorít. Inkább elmesélem az álmom:

- Egy virágos mezőn álltunk te és én. Te az emberi alakodban voltál, és körülöttünk ameddig a szem ellátott, rengeteg pipacs volt. És aztán közeledett felénk valami fehér... nem tudtam mi az, és nagyon féltem tőle. Amikor közelebb ért, akkor láttam, hogy csupán egy...

 

- Fehér ló – fejezi be helyettem.

- Te is láttad? – kapom fel a fejem meglepetten.

- Ssszz. Dalnok létedre keveset tudsz – válaszol gunyorosan, de igyekszem nem megsértődni, hisz tényleg keveset tudok hozzá képest, ám van még időm tanulni. - Egymásra találásukat követően a dalnok és a sárkány lelke összefonódik, közösek az álmaik és egyszerre dobban a szívük.

- Ó.
Többre nem futja, tényleg nagyon keveset tudok, ha még ezzel sem voltam tisztában. Persze sok feljegyzés nincs a sárkányokról, és nekem se volt még dolgom eggyel sem, csupán sárkánygyíkokkal. Ők meg bármilyen különlegesek is legyenek, közel se olyan értelmesek, mint emberi alakkal rendelkező, távoli rokonaik.
Hallgatásomból végül egy hegyen való átrepülés zökkent ki. Gyönyörködve figyelem a havas csúcsokat, és miközben hálát adok meleg ruháimért Elianak, csodálatomnak hangot is adok egy kiáltással.
Később a mellettünk suhanó madarak köti le a figyelmem. Nagyon közel repülnek hozzánk, nem hittem volna, hogy ennyire nincs félsz bennük egy sárkány mellett. De ahogy óvatosan kinyújtom a kezem, egyikük mélykéken csillogó tollait is meg tudom érinteni.


- Nézd Anghor, milyen szépek! – mosolygok lelkesen, továbbra is a madarakat követve pillantásommal, és ahogy egymás után közelebb suhannak, amelyiket tudom, megsimogatom. Nem láttam még ilyen közelről ezt a madárfajt, nem is ismerem a nevüket, de máris a kedvenceim.

- Ssszzz. Hol vannak a tündérek? – szólal meg hirtelen Anghor, kizökkentve a madarászásból.

- Hogy kik? – kérdezek vissza értetlenül, és az alattunk elterülő kopár völgyre fordítom a figyelmem, ami fölött éppen kőrözünk.

- Ez egykor a tündérek völgye volt, több ezer tündér élt itt. Hol vannak?
Tündérek? Itt valaha tündérek éltek? Nehéz elhinni, ahogy figyelem a lepusztult, kopár területet, de ha igazán megerőltetem a fantáziám, el tudok képzelni ide egy dús, zöldellő erdőt.

- Nem tudom... Soha nem hallottam még a tündérek völgyéről, tündért sem láttam még, csak hallottam hogy állítólag léteznek ilyen lények is valahol a Sötét erdő mélyén – bököm ki végül szomorúan.

- Nem láttál még tündért? Sszz. Egykor az emberek szövetségesei voltak. Mi történt velük? Miért nem védték meg őket az emberek?

- Én... nem tudom... – felelem csendesen, érezvén, hogy teljesen jogos a felháborodása. Mennyi minden változhatott azóta, hogy utoljára ezeken a vidékeken járt. Ha belegondolok, hogy nem csupán a sárkányok tűntek el azóta, hanem minden más is, amit ismert, elönt a szomorúság.

 

- Laiten.

- Tessék... – kapom fel a fejem nevem említésére, miután már egy ideje némaságba burkolózva haladunk.

- Mérföldeket utaztunk eddig, de csupán holt földeket láttam. A királyod egy halott vidéken akar uralkodni?

- Nem tudom, valószínűleg majd újra népesíti ezeket a földeket, amint véget ért a háború.

- Újranépesíti?

- Igen.

- És kikkel?

- Parasztokkal, és a katonák között felosztja a területeket. Újra virágzóvá teszi majd a vidéket, gondolom.
Nem tudok eléggé meggyőző lenni, hisz nem hiszek igazán királyomban. A háborúban meg még annyira sem. Vért ontani nagyobb hatalomért visszataszító dolog számomra. Anghor se reagál semmivel, bár biztos ő se gondol többet a királyról, mint én.

 

- Hamarossan megérkezünk – jelenti ki végül, és valóban, a távolban már látni a táborból kanyargó füstcsíkokat. Ahogy átrepülünk egy domb felett, már a sereget alkotó katonák páncélján megcsillanó fémes fény és a számtalan sátor is elénk tárul.
Anghor tesz pár kört fölöttük, így közben láthatom, ahogy a félelem eluralkodik az arcokon. De van azokon más is. Fáradtság, fájdalom, elszántság és nem egynél sérülés nyoma, kötés. A háború hatásai közül jó pár.

- Nézd Anghor! Ott le tudsz szállni! – mutatok végül egy szabad dombra.
- Kapaszkodj Dalnokom!

Nem szükséges különösebben kapaszkodnom, hisz kecsesen, puhán ér földet. Szárnyait széttárja, üvöltésével tudtára adja mindenkinek jelenlétét, akihez véletlenül még nem ért volna el a hír. Ahogy lehajtott fejjel teríti szárnyát a földre, óvatosan lesétálok rajta.
Anghor meglendíti a farkát, és elsöpör vele egy szekeret, ha lehet még inkább megijesztve az embereket. Jaj.

 

- Óvatosan, Anghor! Még megsérül valaki! – figyelmeztetem lágyan, majd megfordulva tekintek végig a döbbenten figyelő seregen. Annyira szívesen lennék most máshol, ha a kötelességem nem kötne ide, hogy azt elmondani se lehet. Ráadásul világéletemben ösztönösen tartottam magam távol Aranistól, és most önként jöttem hozzá. Annak ellenére, hogy Anghor mellett tényleg nincs mitől félnem, nem tudom megállítani gyomrom riadt remegését.
Társam természetesen mindezt megérzi, és orrával puhán böki meg a hátam.

- Csak egy szavadba kerül, és rostonsültet csinálok az egész seregből. Úgyis éhes vagyok, mert nem vacsoráztunk, és nem is reggeliztünk.
Ha nem lennék ilyen feszült, elmosolyodnék a mondat abszurditásán, de most csak remélem, hogy nem tenné meg ténylegesen.

- Később kerítek neked ételt, de most meg kell keresnem Aranist, a király testvérét és a seregek tábornokát.

- Sssz. Majd ő idejön hozzzád.

Már vágnám rá, hogy ez nem így működik, ám szavait igazolandó egy díszes lovas közeledik felénk fehér lovon. Egy pillanatra felrémlik előttem az álmom, és tartanom kell magam, hogy ne hátráljak vissza egészen Anghorhoz, de aztán különbséget fedezek fel a két ló között.
Ennek nem ezüstös a sörénye, és van lovasa.

A lovas pedig nem más, mint Aranis. Megáll előttünk, és sisakját levéve mér végig minket hűvös tekintetével. Sokkal értelmesebb, mint a bátyja, ez szinte lerí róla. Anghor is érezheti, hogy vele jobban kell vigyázni, mert elég ellenségesen sziszeg rá.

- Uram, mély tiszteletem – hajolok meg udvariasan, elrejtve hangom remegését. – Laiten vagyok, Ő Anghor, a Fekete tenger sárkánya. A király küldött minket ide, hogy segítségedre legyünk.

- Üdvözöllek, fiam.

Beszélgetésbe elegyedünk, így megtudhatom az itteni helyzetet. Mesél a hegyi trollokról, akik egyre nagyobb veszélyt jelentenek a népre és katonákra is, és az ellenséggel szövetséget kötő boszorkányok is szóba kerülnek. Ez nem jó hír, egy boszorkány önmagában is veszélyes ellenfél, hát még ha többen vannak…
Megtudhatok a terveiről is annyit, hogy két nap múlva a sereg továbbindul, és mi fogjuk majd felderíteni a környéket előttük. Ez sokkal jobb, mint rögtön csatába bonyolódni.

- Két emberem megmutatja neked a sátrad. A sárkányodat vasra kell verni?
Elakad a lélegzetem, és rögtön tudom, hogy ebből baj lesz. Anghor teljesen jogosan háborodik fel, és csap farkával figyelmeztetően a földre, miközben orrából füst tör elő. Rémülten igyekszem simogatásommal megnyugtatni.

 

- Sss, semmi baj, nyugodj meg! Nem szükséges uram, amúgy sem tudnád, mert emberek által kovácsolt fémmel nem lehet őt megkötni – felelem gyorsan.
- Értem. Nos, a sátrad...

- Ssszzz... Nem kell sátor.

- Ez tud beszélni?

- EZ? – morran fel Anghor, és érzem, hogy az irányítás kezd kicsúszni a kezeim közül. Mielőtt bármit is tehetnék, vagy szólhatnék, nem szabva gátat a haragjának tüzet okád egyenesen Aranisra. Neki még éppen elég ideje van levetődni a lováról, ám hátasa szenesre égve dől oldalra.

- Istenekre! Szénné égette a lovamat! – ordítja Aranis felpattanva.

 

- Nagyon sajnálom! – nyögöm ki rémülten. – Tiszteletlen voltál vele, megsértetted őt, és ezért tette...

Anghor büszkén veti fel a fejét, kihúzza magát, és szárnyait is széttárva lövell újabb lángcsóvát, ezúttal szerencsére az égbe.

- Több tiszteletet mutass felém, ostoba ember! – dörren Aranisra mély, fenyegető hangon. – Különben szénné égetem az egész hadsereged, s birodalmadnak sem kegyelmezek!

- Anghor, kérlek csillapodj! – kérlelem erőtlenül. Féltem őt, bár magam se tudom, mit tehetne ellene Aranis, aki még mindig sápadtan mered fel rá.

- Bocsáss meg, sárkány – préseli ki végül magából. Anghor összecsukja szárnyait, és némi fújtatás és sziszegés után, látszólag megnyugszik, miközben folyamatosan simogatom. Nem csak az ő, de saját magam megnyugtatása érdekében is.

- Amint látod, kockázatos lenne a seregeddel együtt maradnom, ezért nem is kérek sátrat. Mi majd előttetek vagy mögöttetek fogunk utazni és az éjszakáinkat is máshol töltjük. Nem szeretném, ha valamelyik tudatlan katona felbőszítené őt és komoly károkat okozna – jelentem ki, újra Aranis felé fordulva, ő pedig bólint.

 

- Úgy gondolom, talán ostoba ötlet volt bátyámtól egy ilyen veszélyes lényt ideküldeni a segítségünkre. – Erre nincs mit mondanom, hisz véleményem szerint a háború önmagában ostobaság, márpedig azt pont az emberek űzik rendszeresen. Megtartom azonban a véleményem, és inkább Anghort simogatom továbbra is.  – Nos, rendben. Hamarosan lemegy a nap, bizonyára éhesek vagytok, egyetek valamit és pihenjetek. Ha kell valami, üzenjetek nekem.

 

Megkönnyebbülten hajolok meg kissé, mikor elköszön, majd társam felé fordulok. Már képtelen vagyok tovább titkolni riadtságom, sápadtan remegek egész testemben és kétségbeesetten keresem a közelségét.

- Keressünk valami nyugodt helyet, és együnk valamit... – sóhajtom.

 

Bólint, majd ahogy elhelyezkedem rajta, a levegőbe lendíti magát. Felkapja egyik mancsával Aranis égett lovát, a másikkal meg egy tehenet, és eltávolodik a tábortól.


Egy hegy oldalán szállunk le, ahol viszonylag rejtve vagyunk, mi mégis jól látjuk az egész sereget. Azonban rájuk se pillantva mosakszom meg egy hűvös, kristálytiszta patakban, majd visszatérek Anghor mellé. Időközben megvacsorázott, és nekem is hagyott a sült tehénből.
Késemmel vágok le belőle, majd kenyeret halászva elő a csomagomból, ráérősen enni kezdek. Most, hogy végre biztonságban érzem, magam rá kell jönnöm, éhes voltam már.

Csakhogy gondolkodni is ráérek, ami jelen helyzetemben nem annyira szerencsés, egyre kevésbé érzem úgy, hogy itt a helyem… a helyünk.
- Anghor – szólalok meg halkan, mire csendes, nyugodt morranással jelzi, hogy figyel rám. – Tudom, hogy nem szabadna így beszélnem, és ez gyáva dolog, de én… én nem vagyok harcos. Mit keresek itt?  Nem leszek senki hasznára.
Az étel maradékát félrerakva hajtom le a fejem, és oldalának dőlve keresek valamiféle belső támogatást. Felém fordítja a fejét, érzem magamon a pillantását, így tekintetem ráemelve, halványan elmosolyodom, és mielőtt bármit felelhetne, mentegetőzni kezdek.

- Ne haragudj, még véletlenül se értettem úgy, hogy te se leszel! Sőt, minden bizonnyal neked köszönhetően fognak győzni, én csak…
- Laiten – vág a szavamba lágyan, én pedig nyomban visszanyelem ostoba hadarásom végét. – Nem ssszülettél harcosssnak, de a szíved nem gyáva. Tissszta és romlatlan, ezért is tartozhat most hozzám. Sose változz meg!

Hálásan simítom tenyeremet elém dugott fejére, és homlokomat az orrának döntve, mélyeket lélegezve csillapítom le a belsőmben kavargó érzelmeket. Tudom, hogy egy sárkány nem kötődik bárkihez, és szörnyű nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy elfogadott engem. Ez ad némi önbizalmat is, de ha belegondolok, miért vagyunk most itt, ismét elbizonytalanodom.
- Nem voltam még háborúban – suttogom, továbbra is őt simogatva. – Olvastam róla, de a legtöbb szöveg száraz és érzéketlen. Velük szemben a katonák, hazatérő harcosok és veteránok beszámolói tele vannak az átéltek borzalmaival. Még a győztesekben is láttam a keserűséget.

- Egy háborúban, még a győztesek isss elvesssztenek valamit. – A hangja elmélyül, és szomorú él költözik belé, így elhajolva tőle, a tekintetét keresem.
Érzem a fájdalmát, és annak ellenére, hogy nem tudom annak okát, összeszorul a szívem. Hezitálok, megkérdezzem e, mi jár most a fejében, de jobbnak látom nem bolygatni. Átélhetett már számtalan olyan dolgot, amit én el se tudok képzelni. Igaza van a mesteremnek abban, hogy túl naivan fordulok a világ felé.
A sárkányok, és a régmúlt idők bölcs teremtményei ismerik az élet minden oldalát. Tanúi voltak már számtalan csatának, nem egyet ők maguk vívtak. Az emberek léte hozzájuk mérve hihetetlenül csekély, életünk hamar véget ér. Vajon hány Dalnoka volt Anghornak előttem? Van jogom ilyesmit kérdezni tőle? Talán… nem… nem hiszem, hogy van.

- Sssenki nem kényssszeríthet Dalnokom! Ha assszt kéred vigyelek innen, örömmel teljesítem a kívánságod. Távol lehetsssz a háborútól! - Elkerekednek a szemeim, és kissé döbbenten meredek rá, kizökkenve gondolataim közül.
Félek, sőt, talán rettegek is a holnaptól, de eszembe se jutott ellenszegülni a kapott parancsnak. Nem merném megtenni, még úgy se, hogy ő áll mellettem. A lelkem viszont bizonytalan, ő pedig természetesen olvas benne, mint egy nyitott könyvben.
- Én azt… Én nem, nem tehetem! – jelentem ki elfúló, de határozottnak szánt hangon. Átható pillantással méreget, én pedig feszengve kezdem vizsgálgatni az ölemet, mintha ott bármiféle érdekességet találhatnék remegő kezeimen kívül.

- Aludjunk – töri meg hirtelen az elhúzódó csendet. Halk, megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem, majd táskámból előhalászom a takaróm, és a legutóbbi éjszakához hasonlóan, mellé fészkelem magam.
Reflexszerűen kezdek halkan dudorászni, majd egyre hangosabban, szöveggel kiegészítve énekelni. Ahogy közössé vált mágiánk körülölel minket, szép lassan teljesen megnyugszom, és egészen addig énekelek, míg el nem nyom az álom.

***
Fázósan húzom össze magamon a kabátom, és egy ásítás kíséretében, megdörgölöm a szemem. Anghor mellett ácsorogva várom az indulásra felszólító parancsot, de Aranis egyelőre a katonáinak tart eligazítást. Holnap indulnak tovább, de már most kezdenek készülődni.
Azt már tudom, hogy nekünk felderítés lesz a feladatunk, alkalomadtán a terep megtisztítása a menetelő harcosok előtt, de még nem közölte velem a pontos útirányt. Így pedig kénytelenek vagyunk a tegnapi helyen várakozni, és frászt hozni a szedelőzködő sereg felénk tévedő tagjaira.
Bár akad, aki inkább kíváncsian és lenyűgözve figyeli Anghort, mint rettegve, de az ilyenek vannak kevesebben.

Végül Aranis megindul felénk, és bár cseppet se kedves pillantást vet Anghorra, azért udvariasan köszönt minket.
- Jó reggelt nektek!
- Jó reggelt, uram! – hajtom meg magam kissé, de Anghor egyszerűen figyelmen kívül hagyja. Éberen figyeli a mozdulatait, de nem úgy tűnik, mint aki társalogni is hajlandó lesz vele. Talán jobb is így, egyik félnek se lenne hasznára, ha még rosszabbá válna a viszonyuk.
- A feladatotok már ma elkezdődik, bár a sereg csak holnap indul. Azt akarom, hogy minden előttünk álló akadályról pontos jelentést hozzatok estére, hogy azokhoz mérten készülhessünk fel. Ha ellenségbe botlotok, nyugodtan mutassátok meg magatokat, nem baj ha elterjed a hír, miszerint sárkány áll az oldalunkon – közli kemény, ellentmondást nem tűrő hangon Aranis, mire Anghor halkan, elégedetlenül morran fel mellettem.

Közelebb húzódóm hozzá, hogy nyugtassam kissé. Nekem se tetszik, hogy ezzel is ki akarja használni, de nála a hatalom, joga van parancsot osztani, így le kell nyelnünk.
- Értettem – bólintok, elnyomva hangom remegését. – Napnyugtára visszaérünk a jelentéssel.
- Indulj! – utasít, majd még utoljára mindkettőnket végig mér, mielőtt megfordulva távozna. Kieresztem tagjaimból a jelenlétében mindig rám törő feszült idegességet, majd halvány mosollyal fordulok társam felé.
- Mehetünk?
Szó nélkül ereszti le a szárnyát, hogy könnyedén felmászhassak a nyaka tövébe, majd ellöki magát a talajtól, és kisebb szélvihart kavarva a levegőbe emelkedik. Megint elfog a repülés izgalma, és ahogy abbahagyja az emelkedést, már nem simulok hozzá olyan görcsösen a nyakához én se, szép lassan kiegyenesedem. Már nem vág úgy az arcomba a menetszél se, és körül tudok nézni az éppen csak felkelt Nap fényénél.

A táj persze lenyűgöző, és a sereg már alig látszik mögöttünk. Máris távolinak tűnik minden, ami nem rég történt a szilárd talajon. A sereg és Aranis álomképek csupán, és az előttünk álló feladatra erősen kell koncentrálnom, hogy ne vesszen el a tejfelszerű felhők közt.
- Enged el magad egy kicsit – hallom meg Anghor lágy, békét hozó hangját. Megint tudja, mi jár a fejemben, nekem pedig nincs erőm másképp tenni, mint ahogy tanácsolja. Elengedek mindent egy pillanatra, és csak élvezem a nyugalmat.
Egy idő után azonban kénytelen vagyok visszatérni a valóságba, és kedvtelenül jelzem Anghornak, hogy a felderítéshez lejjebb kéne ereszkednünk.
Hamarosan már jóval közelebb suhanunk a fák koronájához, és bár fogalmam sincs, mit kéne pontosan figyelnem, vizslatom az alattunk elterülő tájat.

- Vajon azt is jelentenem kell, ha egy fa keresztbefeküdt az egyik ösvényen? – töprengek hangosan, mire Anghor egész testében megrázkódva felnevet. Meg kell kapaszkodnom, hogy a hirtelen jött plusz mozgás miatt, ne pottyanjak le róla.
- Miért nevetsz? – hajolok előre értetlenül. Teljesen komolyan gondoltam, de ezek szerint ostobaságot kérdeztem?
- Nem Dalnokom, a fákat ssszerintem nem ssszükséges jelentened – feleli végül, de kiérzem a hangjából, hogy jól szórakozik. A továbbiakban inkább nem is kérdezem meg hangosan, mit figyeljek, nehogy megint butaság legyen. Megjegyzek inkább minden apróságot is.

Anghor viszonylag lassan és alacsonyan repül, így van időm a tájat szemlélni, de az alattunk elterülő vidék lakóinak is szemet szúrunk. Még ha nem is közvetlenül fölöttük repülünk el, azért útba ejtünk néhány falut, és a lakosok arcán elterülő félelem elszomorít.
Tudom, hogy közel se ismerik olyan jól a sárkányok történetét, mint én, de csak sajnálni tudom, hogy ennyire elutasítóan reagálnak Anghorra. Pedig elvileg ő fajtája utolsó példánya, ha véletlenül él is még valahol pár, ők valószínűleg sose jönnek újra az emberek közelébe.
Egy kis csapatnyi katona még íjat is szegez ránk, de vesszőik nem érnek el minket.
- Sajnálom – szólalok meg, mikor magunk mögött hagytuk őket.
- Ugyan mit? Ennyivel képtelensssség ártani nekem – jegyzi meg könnyedén, de én csak megingatom a fejem. Mikor rájövök, hogy ezt nem láthatta, ha előre figyel, kifejtem jobban, hogy nem erre gondoltam.
- Azt sajnálom, hogy így reagálnak rád az emberek. Nem tudják mennyire csodás teremtmények a sárkányok, és milyen kedves vagy te is – dőlök rá a nyakára szomorúan, és kis köröket kezdek rajzolgatni a pikkelyeire.

- Az emberek mindig így vissszonyultak hozzánk – feleli, szinte már érdektelenül. – Nagyon kevésss volt a kivétel, őket vissszont mi is elisssmertük és ha úgy adódott, tanítottuk.
- A Dalnokokat?
- Nem. Egysssszerű embereket, akikből gyógyítók és tudóssssok lettek.  
- Én is tudok gyógyítani! – vágom rá lelkesen, és örömmel, hogy végre hasznos vagyok valamiben. – Igaz, hogy csak mágiával, és gyógyfüvekkel, az anatómiához, vagy mihez, nem értek.
- A gyógyító képesssség nagy áldás, becsüld meg – mondja lágyan, én pedig elmosolyodva bólintok, ismét elfelejtve, hogy ezt nem láthatja.

***
- Nem tudom mindenre elé pontosan emlékszem-e – aggodalmaskodok újfent, mikor puhán földet ér a szokásos helyen. A Nap már majdnem eltűnt a hegyek mögött, a tábor viszont még mindig élettel telve nyüzsög, bár a katonák mozgása kissé darabosabbá vált, mióta megjelentünk. Talán majd hozzászoknak egyszer Anghor jelenlétéhez.
- Elég, ha a felderítő csapatokat ssssorolod el, a kidőlt fák nem kellenek – feleli jókedvűen, mire durcásan húzom fel az orrom, és csúszok le róla.
- Azok is lehetnek fontosak… - motyogom magam elé, de az ő hallását persze lehetetlenség kijátszani, és halk kuncogása jelzi, hogy kitűnően érzi magát.
Egészen addig, míg meg nem jelenik egy küldönc. Először észre se vesszük, hogy hozzánk jött, olyan messzire állt meg tőlünk. Kis idő múlva azonban közelebb óvakodik, aggodalmas pillantásokat vetve Anghorra.
Megsajnálom a még nálam is fiatalabb fiút, és vagy három lépésre távolabb megyek társamtól, aki ezt eléggé rosszalló tekintettel fogadja, de nem tesz semmit.

- Ü…üzenetet hoztam a parancsnoktól. Arra kér, hogy jelenj meg a sátrában, mert éppen tanácskozást tartanak, és nem hagyhatja ott az urakat. – Először akadozva beszél, majd elhadarja az egészet, közben egyszerre ideges és kíváncsi pillantásokkal pislog Anghor felé.
Én is bizonytalanul nézek vissza rá, de ingerülten rázza meg a fejét, jelezvén, hogy ezúttal se lehetek én az, aki felkeresi.
- Nem akarok tiszteletlen lenni, de…
- Ké…kérlek!- vág a szavamba a fiú, valószínűleg ösztönösen tegezve korbeli közelségünk miatt. – Az én felelősségem, hogy elé vezesselek, és büntetést kapok, ha nem járok sikerrel! – Olyan könyörgően és félelemmel telve néz rám, hogy nem tudok nem együtt érezni vele. Én is félek Aranistól, és velem ellentétben, mellette nem áll egy sárkány védelmezőként.

- Anghor – lépek újra mellé, és bár bizonytalan vagyok, nem fogom bajba sodorni a fiút. – Muszáj lesz most nekem odamennem, de ne aggódj, rövid ideig leszek csak távol, és…
- Nem! – morran fel dühösen, mire a körülöttünk tevékenykedők riadtan húzódnak még messzebbre. –Laiten, már mondtam, mit tesssszek, ha magamra hagysssz, ugye?
Tétován bólintok, és szomorúan lehajtom a fejem. Nem hagyhatom, hogy bántson valakit, mert az neki is rossz lenne.
- Veled megyek! – jelenti ki hirtelen, mire döbbenten kapok fel a fejem, de már kezdi is az átalakulást, kissé arrébb lépve tőlem.
- Várj! – kiáltok rá, és sebesen kutatni kezdek a cuccaim közt, ugyanis oda suvasztottam be a ruháját, és egy nagy köpenyt. Csak az utóbbit van időm előhúzni, mert ismét zavartalanul álldogál egy szál semmiben az emberek közt.
Pirulva lépek elé, és nyomom a kezébe gyorsan a köpenyt, mert bármilyen szoborszerűen szép is, még egy katonai táborban se illik pőrén megjelenni.

- Megint pirosss vagy – jegyzi meg, miután kényelmes tempóban magára húzta a ruhadarabot, és egy övvel rögzítettem neki, hogy ne nyíljon szét elől.
- Mindig az leszek, ha ennyire könnyedén jelensz meg meztelenül – felelem, visszanyerve az előbb kissé elakadt hangomat.
- Jól áll a pirosss, nekem pedig nincs mit takargatnom – vonja meg a vállát, majd hűvös, fenyegető pillantást vet a közelebb húzódó emberekre.
Már nem tartja annyira távol őket a rettegés, bár Anghor így se kevésbé tiszteletet parancsoló, mint sárkány alakban. A kisugárzása ugyan olyan, és így se enged maga mellől, ezért közvetlen az oldalán haladva követem a küldönc fiút, aki magához térve szájtátásából, mutatja az utat Aranis sátráig.

Mikor odaérünk, gyorsan jelenti érkezésünk, és már be is mehetünk. Először persze nem kis döbbenetet okozunk Anghor kinézetével, de gyorsan tovább lép mindenki a témán, érezvén komorodó hangulatát.
Nyugtatóan simítom kezemet a karjára, bár egész fura, és kissé zavarba ejtő érzés így, hogy emberi alakban van. Nem mintha egyébként állatként gondolnék rá, de azért a pikkelynek és a bőrnek más az érintése.
Töprengésemből Aranis jelentésre ösztönző pillantása zökkent ki, amivel már egy ideje kitartóan fürkészi az arcomat, így sebtében elhadarok neki mindent amit láttunk, de kihagyom azokat a dolgokat, amiket Anghor érdektelennek mondott.
- Tehát voltak emberek, akik láttak benneteket – jegyzi meg, én pedig megerősítésként bólintok. – Remek, akkor gyorsan elterjed majd a hír.
- A… akkor lehet, hogy elkerülhető az összecsapás, mert visszavonulót fújnak? – csúszik ki a számon a reménykedő kérdés, de Aranis arckifejezéséből ítélve, nagyon mellé lőttem.

- Ne csinálj úgy Laiten, mintha az eszed nem állna szinkronban a szépségeddel – feleli hűvösen, de mikor Anghor felmorran mellettem, egy pillanatra rá pillant, és a száját elhúzva, nem folytatja.
Nekem ennyi is elég, hogy leszűrjem a választ. Tehetünk Anghorral akármit, nem tudjuk megakadályozni a háborút. Ha nem veszünk részt benne, talán kevesebben halnak meg ellenfeleink közül, de nem csökkenthetem saját népem veszteségeit, sőt, a győzelemre is kevesebb lesz az esély. Nincs választásom.
- Holnap indulunk, és a jelentéseidből kikövetkeztethető, hogy elég hamar harcba kell majd bocsátkoznunk. Remélem a sárkányod készebb a harca, mint te.
- Én csak akkor küzdök, ha Laitentől kapok utasssítást – szólal meg most először Anghor is, megingathatatlan határozottsággal.
Aranis tekintete elsötétedik, és a sátorban tartózkodó tisztek is kelletlenül pillantanak rám, de mivel parancsnokuk inkább szó nélkül hagyja a dolgot, elkerülvén ezzel a súlyos következményekkel járó vitát, ők se tesznek semmit.

- A sátram mellett van egy fenntartva nektek is. Kényelmesebb lesz ott töltenetek az éjszakát, úgy tűnik esni fog. Holnap hajnalban indulunk! – zárja le a dolgot Aranis, majd int, hogy távozzunk.
Nem tudom Anghor mit tenne, ha nem kapaszkodnék belé már szinte a társalgás elejétől kezdve, de így kelletlenül, dühösen követ engem kifelé.
Már csak azt nem tudom, hogy a sátorban alvásra tényleg rá kéne-e vennem. Nem akarom még inkább feldühíteni Aranist, de Anghornak lehet kényelmetlen ember alakban maradnia, és kevébé érzem én is biztonságban magam, a seregtől körülvéve.



Levi-sama2012. 05. 12. 11:58:07#20892
Karakter: Anghor, a Fekete-tenger Sárkánya
Megjegyzés: ~Morának


  

Aprócska szobája van. Minden tárgyból, bútorból az ő illatát érzem, ezért máris jól érzem magam itt. Dalnokom egy fiatal szolgálólányt küld ruhákért. Érdeklődve figyelem, hogyan viselkedik az alacsonyabb rangú emberekkel, és tetszik amit látok, ugyanakkor különös hogy a szolgálón nem érzem a félelem csípős szagát.

-Asssz a lány egyáltalán nem tartott tőlem, csak felkuncogott, mikor meglátott mögötted.

- Elia a legjobb barátom a palotában, megszokta, hogy minden második mondatomnak köze van a sárkányokhoz. Tudta azt is, hogy hova megyek, és mivel nem ettél meg, nem tart tőled – válaszolja derűsen. Az ágytakarót felém nyújtja. - Tessék, ezzel kényelmesen körbe tudod tekerni magad.

- Nagyon szemérmesssz  vagy. – Elveszem tőle, és teljesítem a kérését.

- Minden ember ilyen.

- Régen nem voltak.

- Milyen régen?

- Nagyon régen.

- Sejtettem – mosolyog fel rám kedvesen. Szeretem ezt az arckifejezését, de elkomorul.

- Mi bánt?

- A háború. Nem látom értelmét.

- A vérontásssnak sossincs értelme. Csak az emberek hiszik assszt önzéssükben, hogy magasssabb célt szolgálnak a harcokkal.

 

Ha nem így volna, ő még mindig élne.

 

A szolgálólány bekopog az ajtón és beadja a kért ruhákat.

- Laiten, Őfelsége azt üzeni, hogy siessetek!

Megkapom a ruhákat.

- Remélem jók lesznek, a kovács szerintem majdnem olyan magas, mint te.

 

- Tökéletessss.

Pont rám illik. Egyszerű sötét vászon, de kényelmes.

 

Hajnalkék szemeimmel őt figyelem, ahogy egy tükörhöz lép és leveszi a fejdíszét. Arra számítana bárki, hogy ettől hétköznapibbá válik a megjelenése, de nem így van. Rendkívüli szépség, szemei ezüstösen csillognak, lágy arcvonásai és nemesi tartása van, sugárzik belőle a kedvesség, és ez utóbbi tulajdonsága tetszik a legjobban. Igazi dalnok.

 

Együtt elmegyünk az ő királyának haditanácsához. A nagy teremben a fal mellett állok, türelmesen hallgatom őket, de nem érdekel miről beszélnek. Csak időnként figyelek oda, ha Laiten megszólal.

 

Amikor visszatérünk az ő szállásához, látom rajta hogy komoran néz maga elé.

- Nem vagy boldog – szólítom meg őt.

- A fősereg tábornoka a király öccse, és hozzá lettünk beosztva.

- Milyen ember?

Nem válaszol, csak körbetekint.

- Azért ő van kint a harcmezőn, mert a király félti tőle a hatalmát. Az igazság az, hogy teljesen jogosan, hisz Aranis sokkal rátermettebb uralkodó lenne, mint ő. Mégis jobban jártunk vele, mert amilyen erőteljes, olyan kegyetlen is az öccse.

Leülök mellé, lábam az övéhez érintem, mert szükség van közöttünk testi kapcsolatra, ezt megköveteli a minket összekapcsoló mágia is.

- Félsssz tőle. Tőlem isss félssz?

- Nem, tőled nem! – mosolyodik el kedvesen, és ásít egyet. - Nem sokára kelhetünk is, de addig hol aludnál?

- Kint.

- Rendben.

Felvesz egy takarót, de hárítok a kezemmel.

- Nincs rá szükssségem.

- Ez nekem van. Azt mondtad nem hagyhatlak magadra.

- De ha itt alssszom az erkély alatt, itt vagy mellettem.

- Én… lent szeretnék, melletted – motyogja. – Tudom, hogy talán nem illik, de nem is szabad? Mire felébrednek a palotában, már úgyse leszünk itt.

Kedves természetű, valóban olyan amilyennek első ránézésre tűnt. Elmosolyodom, pedig évszázadok óta nem tettem már.

Kisétálunk az épület mögötti fűvel borított tágas udvarra. Sokkal nagyobb és hangulatosabb, mint a kapu előtti kis udvar, ahol landoltam érkezésünkkor. Itt dús fű, bokrok és fák vannak, madarak csiripelnek álmosan az esti órákban.

Kinyújtózkodom, végtagjaimon végigömlik a mágia, és valódi alakomat felöltve kényelmesen elhelyezkedem. Dalnokom felé fordítom a fejem, néhány méterrel arrébb teszem a szárnyamat, hogy hozzám tudjon lépni, majd óvón fölé borítom. Figyelem ahogy elvackolódik a puha füvön, betakarózik és nagyot sóhajtva behunyja szemeit.

Nyakamat behajlítom, és oldalt fordított fejemet mellé teszem, hosszú tüskés farkam is körénk tekerem. Nincs sem élő, sem holt, ki képes lenne a közelébe férkőzni és ártani neki. Fél szememmel az arcát nézem, és a rajta tükröződő tökéletes nyugalmat.

- Énekelsssz nekem?

Felnyílnak ezüstszürke szemei és bólint.

 

Édes hangja betölti elmémet, s az élvezettől félig lehunyom szemeimet. Minden egyes másodpercben erősebbé válik a minket összekötő mágikus erő, s amikor hangja elhalkul, finom remegés szalad végig testemen.

 

- Jól vagy? – kérdezi, apró keze az oldalamhoz ér, végigsimítja a sima pikkelyekkel barázdált vastag bőrt. Nem érzem, csak látom hogy megérint.

- Mh – mordulok halkan, megnyugtatóan.

- Énekeljek még neked?

- Sssz – kuncogom. – Ha tehetném, éjjel éss nappal csak téged hallgatnálak, Dalnokom. Most pihenj inkább, holnap szükséged lesz az erődre.

- Rendben van... – motyogja, és már hortyog is.

 

 

***

 

 

- A sárkányok szoktak álmodni?

Nagy szárnyaimmal sebesen szelem keresztül a felhőket, Dalnokom kérdését hallva félrefordítom a fejem, hogy egyik kristálykék szememmel láthassam arcát.

- Miért?

- Azért, mert veled álmodtam és nagyon valóságosnak tűnt.

- Ssszz. Mit álmodtál, Laiten?

Kissé lejjebb megyek a felhők alá, és szárnyaimat mozdulatlanul kitárom, hogy a felszálló légáramlatokra bízzam magam. Odalent a táj kietlen és fekete, nem olyan régen felégethették az erdőt és a falvakat.

- Egy virágos mezőn álltunk te és én. Te az emberi alakodban voltál, és körülöttünk ameddig a szem ellátott, rengeteg pipacs volt. És aztán közeledett felénk valami fehér... nem tudtam mi az, és nagyon féltem tőle. Amikor közelebb ért, akkor láttam, hogy csupán egy...

- Fehér ló – fejezem be helyette.

- Te is láttad?

- Ssszz. Dalnok létedre keveset tudsz – válaszolom leereszkedő gúnnyal. - Egymásra találásukat követően a dalnok és a sárkány lelke összefonódik, közösek az álmaik és egyszerre dobban a szívük.

- Ó.

Mély hallgatásba burkolózik, és sokáig nem szólal meg, csak akkor hallat elragadtatott kiáltást, amikor átrepülünk egy hegy felett. Később útitársakat is kapunk, egy ideig mellettünk repül néhány vándormadár, Laiten kinyújtja a kezét, és finom ujjaival megérinti egyikük kékesen ragyogó szárnytollait.

- Nézd Anghor, milyen szépek! – mosolyog lelkesen. Válasz nélkül hagyom, jobb ha inkább ezt látja. Szándékosan a felhők között és felettük repülök, és amíg leköti magát a madarakkal, addig nem látja az alattunk elterülő vérvörös csatamezőt, és a rengeteg oszló tetemet. Nem érez mást, csak a felhők fölötti ég tiszta friss illatát, idáig nem jut el a bűzlő holttestek szaga.

 

Átrepülünk a tündérek völgye felett, legalábbis afölött, ami egykoron ezt a nevet viselte. Most sötét gödör az egész, már a vízesés sincs ott.

- Ssszzz. Hol vannak a tündérek? – kérdem Laitent.

- Hogy kik?

Leírok egy kört a völgy felett.

- Ez egykor a tündérek völgye volt, több ezer tündér élt itt. Hol vannak?

- Nem tudom... Soha nem hallottam még a tündérek völgyéről, tündért sem láttam még, csak hallottam hogy állítólag léteznek ilyen lények is valahol a Sötét erdő mélyén.

- Nem láttál még tündért? Sszz. Egykor az emberek szövetségesei voltak. Mi történt velük? Miért nem védték meg őket az emberek?

- Én... nem tudom...

Hallgatásba burkolózva folytatom utamat, s az elpusztított tájakat figyelem.

 

- Laiten.

- Tessék...

- Mérföldeket utaztunk eddig, de csupán holt földeket láttam. A királyod egy halott vidéken akar uralkodni?

- Nem tudom, valószínűleg majd újra népesíti ezeket a földeket, amint véget ért a háború.

- Újranépesíti?

- Igen.

- És kikkel?

- Parasztokkal, és a katonák között felosztja a területeket. Újra virágzóvá teszi majd a vidéket, gondolom.

Nem úgy hangzott, mintha meg lenne erről győződve, de válasz nélkül hagyom.

- Hamarossan megérkezünk.

A távolból füstcsíkok emelkednek az ég felé, tábortüzek. Átreppenünk egy domb felett, és már látjuk is a sereget. Sokan vannak, csupa fémpáncél, mintha milliónyi apró fémszínű hangya nyüzsögne odalent. Körözni kezdek felettük, nagy rémületet keltünk a megjelenésünkkel.

- Nézd Anghor! Ott le tudsz szállni! – mutat egy dombra.

- Kapaszkodj Dalnokom!

Kecsesen lebbenek alá, és finoman érkezem, vigyázva drága kis rakományom épségére. Szárnyaimat széttárom, sárkányüvöltésem élesen sivítva tör ki torkomból, végigsöpör a tájon, az emberek a füleikhez kapnak. Lehajtom fejem, szárnyamat a földre simítom és Laiten óvatosan lesétál rajta. Farkamat meglendítem, de véletlenül elsöprök vele egy szekeret.

- Óvatosan, Anghor! Még megsérül valaki! – figyelmeztet Laiten lágy hangján. Megfordul, és végigpillant a minket figyelő seregen. Innen jól látható minden. Megváltozik az illata, a félelem savanykás ízét is megérzem, ezért hátához érintem orrom.

- Csak egy szavadba kerül, és rostonsültet csinálok az egész seregből. Úgyis éhes vagyok, mert nem vacsoráztunk, és nem is reggeliztünk.

- Később kerítek neked ételt, de most meg kell keresnem Aranist, a király testvérét és a seregek tábornokát.

- Sssz. Majd ő idejön hozzzád.

 

Egy díszes páncélzatú lovas közeledik felénk. Mondtam. A lova fehér, mint álmunkban, de nem ő az. Álmunkban annak a lónak a sörénye ezüstös színű volt.

Amikor megáll előttünk, és leveszi a sisakját, hideg és sötét szempár néz rám. Hasonlít a királyra, de sokkal több értelem süt róla. Villás nyelvemmel belekóstolok a levegőbe, és nem tetszik a szaga. Széttárom a számat, rásziszegek, hogy lássa a fogaimat, amelyeknek minden darabja sokkal nagyobb mint ő.

- Uram, mély tiszteletem – hajol meg Laiten udvariasan. – Laiten vagyok, Ő Anghor, a Fekete tenger sárkánya. A király küldött minket ide, hogy segítségedre legyünk.

- Üdvözöllek, fiam.

Beszélgetni kezdenek, szóba kerülnek a hegyi trollok és az ellenség, aki szövetségre lépett néhány boszorkánnyal. Két nap múlva a sereg tovább vonul, mi pedig előörsként felderítjük majd a vidéket. Nem hangzik rosszul.

- Két emberem megmutatja neked a sátrad. A sárkányodat vasra kell verni?

Szavai hallatán farkammal dobbantok a földön, és füst tör elő orromból. Laiten rémülten simogatni kezd.

- Sss, semmi baj, nyugodj meg! Nem szükséges uram, amúgy sem tudnád, mert emberek által kovácsolt fémmel nem lehet őt megkötni.

- Értem. Nos, a sátrad...

- Ssszzz... Nem kell sátor.

- Ez tud beszélni?

- EZ? – morranok, és mielőtt bármit is tehetne, vagy Laiten mondana, lángcsóva tör ki belőlem. Még le tud ugrani a lováról, de az máris elégve dől oldalra.

- Istenekre! Szénné égette a lovamat! – ordítja magából kikelve Aranis.

- Nagyon sajnálom! – Laiten rémültnek tűnik. – Tiszteletlen voltál vele, megsértetted őt, és ezért tette...

Felemelem a fejem, kihúzom magam és széttárom szárnyaimat, újabb lángcsóvámat az ég felé küldöm.

- Több tiszteletet mutass felém, ostoba ember! – dörren mély hangom. – Különben szénné égetem az egész hadsereged, s birodalmadnak sem kegyelmezek!

- Anghor, kérlek csillapodj!

Jégkristály szemeimet Aranisra szegezem, aki sápadtan néz fel rám.

- Bocsáss meg, sárkány – mondja. Összecsukom szárnyaim, és fújtatva, sziszegve de lassan megnyugszom. Ebben jelentős szerepet játszik Laiten kedves keze is, amellyel nyakamat, majd orromat simogatja folyamatosan. Újra Aranis felé fordul.

- Amint látod, kockázatos lenne a seregeddel együtt maradnom, ezért nem is kérek sátrat. Mi majd előttetek vagy mögöttetek fogunk utazni és az éjszakáinkat is máshol töltjük. Nem szeretném, ha valamelyik tudatlan katona felbőszítené őt és komoly károkat okozna.

Aranis bólint.

- Úgy gondolom, talán ostoba ötlet volt bátyámtól egy ilyen veszélyes lényt ideküldeni a segítségünkre. - Laiten nem válaszol, csak monotonon simogat tovább. – Nos, rendben. Hamarosan lemegy a nap, bizonyára éhesek vagytok, egyetek valamit és pihenjetek. Ha kell valami, üzenjetek nekem.

Elköszön tőlünk, Laiten pedig felém fordul. Borzasztóan sápadt, remeg egész testében.

- Keressünk valami nyugodt helyet, és együnk valamit...

Bólintok. Szárnyamat leterítem, felsétál rajta, majd a levegőbe röppenek, felkapom egyik karmos lábammal Aranis sült lovát, másikkal pedig egy nagyobb tehenet.

 

Egy hegy oldalán szállunk le, ahol jól látjuk az egész sereget.

Amíg Laiten a kis hegyi patakban megtisztálkodik, én megsütöm és megeszem a vacsorámat. A tehén legfinomabb részét meghagyom neki.

Felfrissülve tér vissza, leül mellém és bicskájával kivág magának a sülthúsból egy szép szeletet, majd csomagjaiból kenyeret vesz elő. Csendben eszeget, én pedig elterülve figyelem, félig lehunyt szemekkel. 


Mora2012. 04. 23. 22:11:36#20618
Karakter: Laiten Nagezo
Megjegyzés: (L-samának)


 Por, hihetetlenül régi könyvek és még több por.

Olyan részén járok a palota könyvtárának, ahová szerintem már hosszú évek óta nem tette be más a lábát. Nekem se szabadott volna, ha nem lenne fontos a feladatom elvégzését illetően, ám csak itt találhatok pontos információkat a Fekete-tenger Sárkányáról.
Elmélázva hajtom a másik oldalra a megsárgult, hatalmas lapot, és a bőrkötéses könyvből felszálló portól hatalmasat tüsszentek.
- Vigyázz a könyvekre fiam! – csattan a polc másik oldaláról mesterem rekedtes hangja. – A király biztos nem örülne, ha bajuk esne.
- A király tud egyáltalán róluk? Járt már itt? – kérdezem ártatlanul, de rögtön tudom, rosszat szóltam, mikor mellém csoszogva megajándékoz egy nyaklevessel.
- Ne légy tiszteletlen! – fed meg, majd távozóban még hozzáteszi. – Természetesen sose járt még itt…
Halvány mosollyal, a fejemet ingatva fordulok vissza a könyvhöz.
Úgy gondolom, még hosszú évek múltán se fogom megérteni az udvarban élők észjárását. Egyszerre félik és vetik meg a királyt, még sincs őszinte szavuk róla nyilvánosan. Ha pedig az igazságra kérdezek rá puszta kíváncsiságból, én vagyok megbüntetve.
Nem kedvelem a királyom, sose kedveltem.
De azt mondták, a szüleim akarata, hogy hűen szolgáljam. Ebbe nem köthetek bele, hisz nem emlékszem szüleimre, meg pedig nem látogathatom őket. Egyszer az egyik intézőjük járt a várban, és akkor kezdtem el kételkedni az udvariak szavában, mikor őszinte sajnálatot és szomorúságot láttam a szemében köszöntésem közben.
Ám ahogy rákérdeztem mesteremnél, biztos önszántukból adtak-e a királynak szüleim, már kaptam is a büntetést. Idővel pedig megtanultam, hogy néha jobb megtartani magamnak kíváncsiságom. Legalábbis általában sikerül.

- Megvan! – csapom össze a könyvet, méretes porfelhőt szabadítva magamra. Köhécselve teszem vissza a helyére, majd fehér ingemet porolgatva sétálok ki a tágasabb részre mesteremhez. Helyeslően hümmög, de nem pillant fel rám tekercsei közül, csak intéssel adja meg az engedélyt távozásomra.
Megkönnyebbülten sietek ki a szabad ég alá, hogy végre normálisan lélegezhessek, közben pedig átismétlem magamban a frissen szerzett tudásom. Fel kell készülnöm rendesen, mert a kudarc egy sárkány bűvölésénél, a halálomat jelentheti.

~oOo~

 

Három nap telt el, mióta királyom parancsba adta Anghornak, a Fekete-tenger Sárkányának „elfogását”. Azóta se tudom honnan szerzett tudomást arról, hogy még él, de a kutatásom szerint ez teljes mértékben lehetséges. Mindent elolvastam róla, amit csak találtam, és igyekeztem minél jobban felkészülni.
Mégse érzem a hiánytalan magabiztosságot, ahogy a békésen fodrozódó tengert figyelem. Elképesztően gyönyörű az ezüstös hold fényében, és minél tovább nézem, annál inkább elönt a béke és nyugalom. Sikerrel fogok járni… sikerrel kell járnom!

Mélyet lélegzek a sós tengeri levegőből, miközben magam elé tartott kezemből vért fakasztok egy vékony pengével. Az éltető folyadékot a tengerbe csorgatom, és hevesen dobogó szívvel várom a fejleményeket.
Nem telik bele sok időbe, és a tenger sima felszínét hullámok törik meg, majd egy ezüstösen csillanó test robban ki a vízből, hogy aztán visszacsobbanjon. Megbabonázva figyelem az egyre közelebb úszó alakot. Lelkemet elönti az öröm és meghatottság.
Egy valódi, élő sárkány! Kedvenc történeteim és álmaim szereplője, személyesen. Egész életemben arra képeztek ki, hogy a fajtáját irányítsam, de még sose találkoztam olyannal, aki ilyen alakkal is rendelkezik.
Elképesztő, egyszerűen képtelen vagyok levenni róla a szemem, miközben kendőt tekerek még enyhén vérző kezemre. Ő pedig közelebb úszik, és tisztes távolságban megtorpan. Csak felsőtestét látom tisztán a hold ezüstös fényében, és kecses vízi kígyókként tekergőző kékes tincseit. Pár percig némán gyönyörködöm a sosem látott teremtményben, majd mikor villás nyelvét kidugva megízleli a levegőt, magamhoz térek kissé.
Összeszedem minden bátorságom és határozottságom, miközben állom pillantását.  
- A nevem Laiten! – kiáltom felé, remélhetőleg remegésmentes hangon. – Köszönöm, hogy feleltél hívásomra Fekete-tenger Sárkánya!

- Sssárkánydalnok – sziszegi megvetően, kis híján megingatva elhatározásomban. – Add fel. Évszázadok óta ezzzer és ezzzer hozzzád hasssonló ifjú és leány keresett fel sikertelenül. Ssssemi esélyed.

- Kérlek várj! Ne menj el! Még nem is énekeltem neked! – tör ki belőlem kétségbeesetten, mikor távozni készül. Nem létezik, hogy próba nélkül bukjak el! Ha legalább megpróbálhatnám, ha adna esélyt… Úgyis megtudom, ha kudarcot vallok, mert nagy valószínűséggel nem élem túl.
 - Nézd! Hoztam neked ajándékot is, csak arra kérlek hogy maradj! – vetem be a végső aduászt. Szépen megmunkált üvegfiola, a saját véremmel megtöltve. Három napja gyűjtöm bele, mivel az egyik könyvben azt írták szereti az ajándékokat. Egy Sárkánydalnok vére pedig igen értékes meglepetés.
Látszólag fel is kelti az érdeklődését, mert óvatosan közelebb úszik, egészen kikönyököl a homokra. Majdnem elfelejtem mit akartam, ahogy különleges uszonyán futtatom végig tekintetem.

- Laiten – üti meg halk hangja a fülem, és nevem hallatán zavart mosollyal kapom el pillantásom a testéről, hogy közelebb léphessek. Kinyitom az üvegcsét, majd megilletődve felé nyújtom, hogy beleszagolhasson. Legnagyobb megkönnyebbülésemre tetszhet neki amit érez, mert elveszi tőlem, majd megízleli. Remény járja át a testem, ahogy látom, behunyt szemmel élvezi véremet.

- Meghallgatod énekem?

Előbb még kék szemei, most szinte feketén villannak fel rám, én pedig jól leplezett remegéssel várom a válaszát. Végül karjára hajtja a fejét, és beleegyezően biccent.

- Énekelj nekem, sssárkánydalnok. Lássuk mennyit érsz. Hálából a véredért cserébe nem öllek meg, ha elbuksz.
Némán bólintok, habár ujjongani lenne kedvem, csak sose szabad előre inni a medve bőrére. Levetem a súlyos bundát magamról, és szinte megkönnyebbülve lélegzek mélyet a sós tengeri levegőből. Az enyhén hűvös szél fehér ruhám alá is utat talál, de nem foglalkozom vele, most csak a dalomra szabad koncentrálnom.

Hagyom, hogy őseimtől öröklött mágiám átjárja a testem, majd lágy dallam formájában kitörjön belőlem. Hangom eleinte halkan csendül fel, majd egyre határozottabban engedem szabadjára. Körülleng minket, egészen beterít, de akkor se hagyom abba, mikor Anghor dühödten csap az uszonyával, majd egész testében megremegve veti be magát a mélybe.
A mágikus szavak így is elérnek hozzá, és pár pillanat múlva, teljes alakjában emelkedik ki a zaklatottan örvénylő vízből. Szárnyát kitárva emelkedik fölém, és hangosan tör ki belőle az ordítás. Keserűség vegyül bele, de ennek ellenére képtelen vagyok elrejteni arcomról a siker adta örömöt.

 

Lehajol hozzám, füstöt pöfékelve fújtat egyet.

- Laiten, A Dalnokom. Amíg énekelsz nekem a lelkeddel és testeddel, teljesítem a kéréseid.
Hihetetlenül boldog vagyok, ugyanakkor tisztában vagyok vele, ez mekkora megtiszteltetés.

- Köszönöm Anghor – bólintok, komolyan nézve a szemébe. Óvatosan érintem meg pikkelyes pofáját, letörölve egy fényes könnycseppet róla.  – Hálás vagyok, hogy elfogadsz engem. A királyomnak szüksége van rád, és ha elvégeztük feladatunk, elengedlek téged. Megígérem.

Felemeli a fejét, bánatos tekintetét a még mindig fényesen ragyogó hold felé fordítva. Összeszorul a szívem, hogy ilyen bánatosnak látom, de reményeim szerint, gyorsan vége szakad az újabb értelmetlen harcnak, és visszatérhet a békés élethez.

- Négyssszáz éve nem hagytam el ezeket a vizeket, a világot felfordító új erők mégis elérnek engem. Hosszú és sötét korszak veszi kezdetét. – Felém fordul, mélyen a szemeimbe nézve. – Felkészültél a rengeteg sötétségre, amellyel szembe kell majd néznünk együtt, Dalnokom?

- Igen. Felkészültem – felelem határozottan, habár testem remegését képtelen vagyok elrejteni a körénk gyűlő baljós árnyak miatt. Nem inoghatok meg, most már csak azért sem, mert Anghor is it van velem!

- Ennek örülök. És most, szállj fel a hátamra, és mond el merre repüljünk.

- Először a palotába a királyhoz, majd valószínűleg csatlakozunk a sereghez északon.

Közelebb lépek hozzá, és tanácstalanul pillantok fel a magasba. Szerencsére leereszti a szárnyait, én pedig némi tétovázás után óvatosan rálépek. Látszólag meg se kottyan neki, és egyáltalán nem fáj, mert könnyedén emel vele a hátára. Kicsit félve helyezkedek el a nyaka tövénél, megkapaszkodva az egyik méretes tüskében.

- Na és merre van a te királyod palotája? – kérdi gúnyosan, és igaza van, nem igen adtam pontos instrukciókat.

- Északkelet irányában, a Mordul hegy mögött.

- Így már értem.

Kitárja szárnyait, és olyan könnyedén löki magát a magasba, mintha hatalmas teste egy pihénél is kevesebbet nyomna. Erősen kapaszkodok belé, és először a szememet se merem kinyitni. Azonban pár pillanat múlva győz a kíváncsiságom, és párat pislogva körbekémlelek.

Elakad a lélegzetem, és elönt a boldogság, ahogy a vidék új oldaláról tárul elém. A hold fényében minden aprónak, játék méretűnek tűnik alattunk, még a folyók ezüstöt szalagja is megtévesztően keskeny, valótlanul mozdulatlan.
A csípős levegőtől kipirul az arcom, és pár percnyi nézelődés után kénytelen vagyok behunyni a szemeim, mert a szembeszél könnyeket csal beléjük. Annyira… szabadnak érzem magam tőle, önkéntelenül húzódnak ajkaim mosolyra.

- Jó érzzzés?

Kinyitom a szemem, így láthatom, hogy kíváncsian fordul éppen hátra.

- Hihetetlen. Soha nem éltem át ennél nagyobb csodát – válaszolom lelkes őszinteséggel. – A repülés leírhatatlan élmény!

Nem is tudom, miért nem próbáltam eddig egyik sárkánygyíkkal se, pedig közülük is van amelyik tud repülni. Anghor nem felel, valószínűleg neki már nem olyan új ez az élmény. Inkább előre fordul, a tájat szemléli.
 - Na ésss hogy hívják a királyodat? –töri meg egy idő után a csendet.

- Avron, a súlyos kezű.

- Mitől súlyosss a keze?

- A nagyapjától örökölte ezt a titulust, aki... hm... nem emlékszem... Valami dicső tettet hajtott végre.

- De a királyod nem tett érte semmit?

- Ő nem. – Hihetetlen, mennyire rá talált kapásból azokra a kérdésekre, amikre a legérzékenyebbek az udvarnál. Amikor kicsi voltam, én is megkérdeztem ugyan ezt. A válasz az volt, hogy még tehet…

- Ssszzz. Miféle király ez? Igazságos? Bőkezű?

- Hát... nem igazán.

- Akkor miért szolgálod őt?
Összerezzenek, hisz ezt én is kérdeztem már párszor magamtól. Mégis úgy felelek, ahogy tanították.

- Erre neveltek engem. A szüleim és az ő szüleik is mind hűségesek voltak a királyhoz.
Nem tudom mi jár a fejében, de fújtat egyet, beterítve engem egy adag füsttel. Köhécselve kapok levegő után, szerencsére hamar tiszta területre érünk.

- Hé, ezt ne csináld! Köh-köh...

- Sszzz. Majd megszokod.
Erre már nincs időm reagálni, mert megpillantom úti célunk.

- Ott! Ott a palota előttünk! – kiáltok fel, és izgatott mocorgásba kezdek. Ha az udvari intrikákat nem is, a palotát magát szeretem, hisz igazán szép. Az égbeszökő fehér tornyok, a tágas utcákkal behálózott város, a gyönyörű kertek, mind kedvesek a szívemnek.
Anghor lejjebb ereszkedik, mire az emberek bemenekülnek házaikba. Ez természetes reakció, még sose láttak ilyen hatalmas és lenyűgöző teremtményt.

- Nézd! Ott a két nagy torony között futó falon túl a palotaudvar van, ott leszállhatsz!

A mutatott irányba löki magát, és mit sem törődve a fegyveres őrökkel, puhán landol a tágas udvaron. Huh, fogok még kapni a kertésztől ezért. Ridan érzékeny a virágaira. Anghor azonban nem zavartatja magát, még a farkával is csap egy akkorát, hogy beleremeg a föld.
Ekkor pillantom meg a lépcső tetején királyomat és kíséretét. Keletlenül csúszok le Anghor hátáról, de ahogy sietnék az uralkodó elé, elém fúj egy újabb adag füstöt. Értetlenül torpanok meg, és kérdőn pillantok fel rá.

- Mi a baj?

- Ha magamra hagysz, lemészárolom az embereket – sziszegi sötéten. – Ha nem mondod meg mit tegyek, lemészárolom az embereket. Ha nem adsz ennem, megeszem a embereket.

Egészen lesápadok, és nyelnem kell egyet, hogy megtaláljam a hangom.

- Ugye most csak viccelsz?

- Igen.

- Akkor jó – mosolygok fel rá megkönnyebbülten. – Örülök, hogy van humorod is.

- Csak az utolsó mondatom volt vicc, általában a háziállatokkal kezdem. Tehát mit kívánsz tőlem?

- Kérlek maradj itt, és várj amíg a királyommal beszélek.

- Sssz.

Az igazság az, hogy én se szívesen hagyom itt, a kíváncsi emberek szájtáti gyűrűjében, de látszólag tudja őket kezelni. Csak csap egyet a farkával, és máris hátrébb húzódnak, hogy tisztes távolságból csodálják tovább. Fogalmam sincs miért, de elönt a büszkeség, ha arra gondolok, hogy ez a csodás teremtmény most az én társam.
Felsietek a lépcsőn a király elé, és fél térdre ereszkedve köszöntöm. Úgy megdicsér, mint még soha, de most se érzek benne több őszinteséget. Alig várja, hogy befejezzem beszámolómat, és áttérhessen az őt jobban izgató részekre.  

- És meddig leszel képes őt a hatalmadban tartani? – kérdi mohó kíváncsisággal.

- Úgy gondoltam... – Nem hagyja, hogy befejezzem, ez is mutatja, hogy tervei szerint ezt is ő dönti el.

- Hát ez fantasztikus! Nagyszerű! Micsoda zseniális ötlet volt ez tőlem! Hamarabb is gondolhattam volna erre! Fiam, nincs is ennél nagyobb dicsőség, mint hogy egy sárkány hátán lovagolva repülök be Dorman király lerombolt palotájába!
Elakad a lélegzetem, és hirtelenjében nem tudom miként közöljem vele terve lehetetlenségét.

- Felség... én...

Nem is várja meg mondandómat, lesiet a lépcsőn, egyenesen Anghor felé. Rögtön tudom, hogy ebből baj lesz, idáig érzem sárkányom ingerültségét.

- Ne! Felség ne! – kiáltok a király után, nem is egyedül, de túl későn. Anghor kitátott szájából lángok csapnak felé, de az egyik testőre még időben löki félre.

- Osssstoba ember... – sziszegi, ismét hatalmasat csapva a földre, miközben a király döbbenten bámul rá. Hevesen kalapáló szívvel rohanok le hozzájuk, magamra vonva ezzel Anghor figyelmét.
 - Felség! Bocsásson meg, de épp azt akartam elmondani mielőtt elindult a sárkányhoz, hogy nem mehet a közelébe rajtam kívül senki – hadarom el sietve.

- Hogyan? – kérdezi döbbenten. – És ki parancsol akkor neki?

Tétovázok, hogy kibökjem e a nyilvánvalót, miközben felsegítik a földről, de végül zavartan rámosolygok.
- Hát... én.

- Akkor parancsold meg neki, hogy engedjen a hátára ülni és vigyen el Dorman palotájába, rombolja le azt a földig, és...

- Nem tehetem, sajnálom – vágok a szavába, habár tudom, ezzel nagy tiszteletlenséget követek el. Perpillanat talán nem ez lesz a legnagyobb pletykatéma a kastélyban.

- Hogyan? – Sértett, arrogáns gyerekként háborog, de sajnos még mindig az ő kezében a hatalom, így óvatosan kell beszélnem. Anghort kevésbé érdeklik az ilyen dolgok, dühösen remegteti meg alattunk újra a földet, megtántorítva ezzel a királyt.
 - Vannak dolgok, amelyekre nem utasíthatjuk a sárkányokat. Ha megparancsolnám ezt neki, végezne önnel. Senki más nem ülhet rá, csak a saját dalnoka – magyarázom tétován, ám szerencsére megjelenik mesterem, és botjára támaszkodva mellénk sétál.

- A fiúnak igaza van – áll ki mellettem, én pedig megkönnyebbülve adom át neki a társalgás lehetőségét. – Felség, azt javaslom kérje meg ifjú Dalnokunkat, hogy vegyen részt a stratégiai megbeszélésünkön, s holnap a felkelő nappal csatlakozzon az északon álló seregünkhöz, hogy visszafoglalhassuk végre a leigázott területeinket.

- Rendben van. Jöjj, fiam!

Engedelmesen lépkedek utánuk, de mikor elérjük a lépcsőt, Anghor hangosan felmordul, hangjától pedig remegés fut végig a palotán. Azonnal megtorpanok.

- Óh, én nem hagyhatom őt magára... mert akkor…
Mesterem rosszalló fejcsóválása belém fojtja a folytatást.

- Hát kérd meg, hogy öltsön emberi formát, fiam. A kedvedért megteszi, hidd el.

Meglepetten pillantok a sárkányra, teljesen kiment a fejemből, hogy nem csak két alakja van. Rögtön lesietek hozzá, ő pedig fejét felkapva vár rám, még fülei is megrezzennek. Ösztönösen simítom kezemet az orrára, ő pedig félig lehunyt szemmel nyugszik meg. Emberi alak… Vajon milyen lehet teljesen emberként? Biztos úgy is lenyűgöző!
- Ölts emberi formát, kérlek – mondom kedvesen, lágy hangsúllyal. Fülei hátrasimulnak, és mintha még inkább megnyugodna, mikor tovább simogatom.
 - Utána enni akarok.

- Rendben, szerzel neked amit csak kívánsz. – Rá mosolygok, ő pedig bólint. Hátrébb lépek, és ezt követően izzani kezd körülötte a levegő, majd egészen feketére ég a fehér kavicsokkal borított talaj. Összébb zsugorodik, majd pár másodperc múlva emberi alakban áll előttem.
 - Hű... – suttogom csodálattal, ahogy fejemet hátrahajtva pillantok fel rá. Nagyon magas! Végigsiklik rajta a tekintetem, majd pirulva fordulok el, mikor tudatosul bennem, hogy anyaszült meztelen. Rémülten tartom elé gyorsan a kabátom, de az udvarhölgyek már így is sikongatni kezdenek. Kínosan rájuk mosolygok, hogy mentsem a menthetőt. Nesze nektek pletyka… – Elnézést hölgyeim, máris... kerítek neki valami ruhát...

Anghor nyugodtan pillant le rám, hisz a mellkasáig jó ha érek. Tenyere hirtelen simul az arcomra, így felpillantok arcára.

- Pirosss az arcod – jegyzi meg halkan, villás nyelvével megnyalva ajkait. Oh, emberi alakban is ugyan olyan maradt a nyelve.
- Igen, mert... mert pucér vagy – emlékeztetem, továbbra is a kabátommal takarva.

- Na és?

- Tudod, mi emberek szemérmesek vagyunk, és elrejtjük a testünket ruhával.

- Tudom. De én nem vagyok ember.

 

- Hát az biztos. De mivel most úgy nézel ki, ezért valamit muszáj magadra venned. Kövess, kerítek neked valamit, addig ezt tartsd így magad elé.

Pár pillanatig érdeklődve figyeli még az arcom, én pedig zavart pirulással, makacsul fordulok oldalra. Végül biccent, és elveszi a kabátom. A levegőt hosszan kifújva igyekszem eltüntetni a pirosságot arcomról, ahogy sietve megindulok a szobám felé.
Hátra se kell néznem, egyértelmű a környezetünkben felerősödő suttogásokból, hogy mögöttem halad. Nem tölt el lelkesedéssel a gondolat, hogy ahogy sokszor engem, úgy most őt is látványosságként kezeli a nemesi réteg. Megint nincs jobb dolguk, mint újabb témaalanyokat keresni a következő összejövetelre.
 Végig sietek pár elegánsan berendezett folyosón, majd még mielőtt elérném a szolgák szálláshelyét, megtorpanok az egyik ajtó előtt. Sietve tárom ki, hogy beléphessünk a parányit rendetlen szobámba. Nem olyan vészes a rumli, de lágyszik, hogy nem szeretem ha más pakol el helyettem.
- Egészen biztos, hogy nincs ruhám a méretedben, de ha vársz egy pillanatot itt, szerzek neked – hadarom, miközben elpakolom az ágyamról a könyveket, hogy leülhessen. – Ne aggódj, nem megyek el, csak az ajtó elé!
- Rendben – feleli, de nem ül le az ágyra. A szoba közepén állva figyeli, ahogy újra kilépek a folyosóra, de nem mozdulok a résnyire nyitva hagyott ajtó elől. Nem is kell, hisz a szobalány akit meg akartam keresni, pont itt sertepertél.
- Elia, kérlek szaladj el a kovácshoz, és kérj tőle ruhát – szólítom meg a korombeli lányt, direkt úgy állva, hogy ne lásson be mellettem a szobába. Halkan felkuncog, mikor leesik neki mocorgásom oka, majd mosolyogva biccent, és elszalad.
Felsóhajtva hátrálok vissza a szobába, de ott egyenesen Anghornak ütközöm. Meglepett nyekkenéssel ugrom előrébb, mikor megérzem hátammal teste melegét, ugyanakkor kellemes meglepetésként ér, hogy hüllőféle létére egyáltalán nem hűvös. Zavartan pillantok fel rá, de ő a még résnyire nyitott ajtón figyel kifelé.
-Asssz a lány egyáltalán nem tartott tőlem, csak felkuncogott, mikor meglátott mögötted – jegyzi meg, én pedig elmosolyodva csukom be az ajtót.
- Elia a legjobb barátom a palotában, megszokta, hogy minden második mondatomnak köze van a sárkányokhoz. Tudta azt is, hogy hova megyek, és mivel nem ettél meg, nem tart tőled – mesélem derülten, majd az ágyamhoz lépve lerántom a felső takarót. A kezébe nyomom, majd elfordulok. – Tessék, ezzel kényelmesen körbe tudod tekerni magad.
- Nagyon szemérmesssz  vagy.
- Minden ember ilyen.
- Régen nem voltak.
- Milyen régen? – nevetek fel, óvatosan hátrapillantva. Felbátorodva fordulok meg, mikor látom, hogy magára tekerte a takarót.
- Nagyon régen.
- Sejtettem – mosolygok fel rá, majd elkomorulok kissé, mikor tekintetem az egyik széken heverő térképre siklik. Az északi területekről készült, és bejelöltem rajta az elfoglalt részeket. Van egypár, hisz a királyunk későn lépett, már nem lehetett békés úton visszaszerezni őket. Kirobbant a háború, de úgy érzem ez még messze nem a legrosszabb. A baljós árnyak, melyek mostanában egyre nagyobb számban jelennek meg, nem emberi tevékenységet jeleznek.
- Mi bánt? – szólal meg Anghor csendesen, kizökkentve gondolataimból. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy elrejtem előle érzéseimet, de végül belátom, hogy felesleges lenne.
- A háború – felelem lehangoltan. – Nem látom értelmét.
- A vérontásssnak sossincs értelme. Csak az emberek hiszik assszt önzősségükben, hogy magasssabb célt szolgálnak a harcokkal.
Némán figyelem az arcát, és nem tudok vitába szállni vele, hogy megvédjem fajomat. Igaza van, és sokkal többet élt és tapasztalt már, mint én. A tekintetében felsejlő fájdalom azonban mást is rejt, nem csak általánosan kesereg a sok áldozat miatt.
Mégis, életemben először nem tudok olyan könnyen kérdezni, mint máskor. Úgy érzem nincs jogom feszegetni egy olyan dolgot, ami szomorúságot okoz neki.
A ránk telepedő csendet erélyes kopogás töri meg, én pedig a fejemet felkapva lépek az ajtóhoz.
- Laiten, Őfelsége azt üzeni, hogy siessetek! – csendül fel Elia hangja, majd félig a kezembe, félig az arcomba nyom egy adag ruhát a kis résen, amit hagyok.
- Khömf – morgom a kupac mélyéről, majd bezárom az ajtót, és lehámozom magamról a ruhákat. Átadom őket Anghornak, majd az ablakhoz lépek, hogy úgy várjam meg míg felöltözik. – Remélem jók lesznek, a kovács szerintem majdnem olyan magas, mint te.
- Tökéletessss.
Felé fordulok, és ismét meg kell jegyeznem magamban, hogy lenyűgözően néz ki emberként is. A ruhák tényleg tökéletesen passzolnak rá, és egyszerűségük ellenére nem csorbítják büszke megjelenését. Én is levetem az ékszereim, hogy csupán fehér ingben és nadrágban induljunk el az uralkodó elé.

~oOo~


- Nem vagy boldog – jegyzi meg Anghor, ahogy zárom magunk után szobám ajtaját. Megingatom a fejem, és elterülve az ágyon, a baldachin tetejét kezdem tanulmányozni. Valóban nem tölt el túl nagy lelkesedéssel a hajnali indulás gondolata. Nem a korai időponttal van gondom, hanem az úti céllal.
Tudtam, hogy északra fognak küldeni minket, de nem hittem volna, hogy a fősereghez. Nem ők szorulnak igazán segítségre, hisz nekik ott van Aranis…
Pont ezért nem szerettem volna odamenni. Sose szívleletem az uralkodót különösebben, de az öccsétől kifejezetten félek.
- A fősereg tábornoka a király öccse, és hozzá lettünk beosztva.
- Milyen ember?
Felülök az ágyon, és pár percig némán meredek magam elé, majd körbepillantok, mintha attól tartanék fület növesztettek a falak.
- Azért ő van kint a harcmezőn, mert a király félti tőle a hatalmát. Az igazság az, hogy teljesen jogosan, hisz Aranis sokkal rátermettebb uralkodó lenne, mint ő. Mégis jobban jártunk vele, mert amilyen erőteljes, olyan kegyetlen is az öccse.
Töprengve hallgat, majd mikor befejezem, leül mellém az ágyra.
- Félsssz tőle.
Nem kérdés, hanem megállapítás, így nem is felelek. Ki ne tartana egy kegyetlen embertől? Bár az igazság az, hogy nem is annyira tőle, mint inkább a lehetséges kiadott parancsaitól tartok. Mit fogok tenni, ha olyat kíván tőlem, ami meghaladja a tűrőképességem?
- Velem isss félssz?
Meglepetten pillantok fel rá a kérdését hallva, és ahogy a tengerkék szemekbe nézek, rá kell jönnöm, hogy tényleg alaptalannak tűnik a félelmem. Anghor egy sárkány, még ha most emberként ül is mellettem. Én vagyok a Dalnoka, az én társam a világon talán legerősebb teremtmény. Mit tehetne ellene egy egyszerű ember? Nincs semmi rajtam kívül, amivel sakkban lehetne tartani. Velem is csak addig, amíg él köztünk a kapcsolat.
- Nem, veled nem! – mosolygok rá őszintén, egészen megnyugodva, majd ásítok egy hatalmasat. Zavartan kapom a szám elé kezemet, majd nyújtózkodva felállok. – Nem sokára kelhetünk is, de addig hol aludnál?
- Kint – int fejével az erkélyem felé.
- Rendben – kapok fel egy halom takarót, mire meglepetten pillant rám.
- Nincs rá szükssségem.
- De nekem van – vonom meg a vállam lágy mosollyal. – Azt mondtad nem hagyhatlak magadra.
- De ha itt alssszom az erkély alatt, itt vagy mellettem.
- Én… lent szeretnék, melletted – motyogom magam elé zavartan. – Tudom, hogy talán nem illik, de nem is szabad? Mire felébrednek a palotában, már úgyse leszünk itt.
Elmosolyodik. Talán most először látom igazán mosolyogni, és kis híján a szám is tátva marad. Alig tudom magam összeszedni, hogy kövessem, mikor szó nélkül indul meg kifelé az ajtón. Úgy halad végig a folyosókon, mintha itt nőtt volna fel, pedig csak másodszorra megy ezen az úton.
Mégis gond nélkül ér ki az erkélyem alatt húzódó füves udvarra. Pillanatok alatt, szó nélkül vált alakot, majd látva, hogy jó pár lépésre tőle, tétován toporgok, int a szárnyával.
Fellelkesülve sietek mellé, majd elfészkelem magam az oldalának dőlve, ő pedig sátorként borítja fölém a szárnyait. Béke, melegség és nyugalom… Most kell kiélveznem mindezt, mert holnaptól a harctér mellett alszunk.


Levi-sama2012. 04. 08. 12:17:59#20317
Karakter: Anghor, a Fekete-tenger Sárkánya
Megjegyzés: ~Morának


Anghor

 

 

A változás szele.

 

Kék szemeim a horizonton előbúvó holdsarlóra szegezem, keskeny pupilláim összeszűkülnek, amikor láthatóvá válik a három csillag mellette. Éreztem. Megváltozott az erőfonalak rezgése, ezért úsztam a felszínre, hogy lássam. Az emberek háborúja három évszázaddal ezelőtt ért véget, komor béke nyugodott a világon, akár egy vastag szövet, de ez most meghasadt, és átfúj rajta a változás szele. Egy hullócsillag rajzol fehér csíkot a fekete égre.

 

„Anghor...”

 

Megremeg mellkasomban a szívem. Az emlékek úgy áramlanak fel lelkem ócánjából, akár a medúzák.

 

„- ...nézd a csillagokat. Milyen szépek...

- Most ne beszélj, Nolnam – súgtam neki, és mellkasára szorított kezem alatt éreztem ahogy elfolyik az életét jelentő bíborló vére. – Tarts ki, nemsokára odaérünk a gyógyítóhoz.

Köhögés rándította össze törékeny emberi testét, vér csurgott ki szája sarkából. Súlyos sebet kapott, annak a sötét elfnek a nyila komoly károkat okozott benne, tudtam hogy nincs esély rá, hogy életben maradjon, de egyszerűen képtelen voltam elfogadni ezt. Reménykedtem. Hatalmas szárnyaimmal sebesen szeltem keresztül az éjjeli égboltot, magam mögött hagyva az emberek csatáját, a háborút, amely nem az én harcom volt. Elszöktünk hát együtt. Számomra csak Nolnam volt a fontos, Az Én Dalnokom. Az egyetlen.

- Kérlek Anghor, tegyél le. Pihenni szeretnék... olyan fáradt vagyok.

A tengerparton a puha és még a naptól meleg homokra szálltam le, gyengéden letettem őt, s újra emberi alakomban öleltem át felsőtestét. Köhögését hallva átjárta lelkem elvesztésének fájdalma. A remény elszállt, kénytelen voltam elfogadni a tényt, hogy Nolnam haldoklott.

- Anghor... soha ne felejts el...

- Soha nem foglak – válaszoltam halkan.”

 

Egy könnycsepp gördül végig arcomon, hogy útját a sós vízben fejezze be. Nem fogom elfelejteni soha, ezer év múlva is emlékezni fogok az egyetlen sárkánydalnokra, akinek éneke képes volt megbűvölni, és a szívemet is láncra verte. A háború viszontagságaiban a szemem láttára veszítette el lelkének fényét, belepusztult volna a további harcokba, ezért rávettem hogy szökjünk el együtt... de nem sikerült. Emlékszem... Amikor végleg lehunyta melegbarna szemeit, a fájdalom őrületében repültem vissza, és akkor ott olyan mészárlást követtem el, amelyről még ma is versek és dalok szólnak. „A sötét sárkány haragja és vérengzése.”

 

Sötét és fájdalmas emlékek. Magány. Talán én vagyok ez egyetlen élő sárkány már ezen a világon.

 

Időről időre felbukkant a parton néhány sárkánydalnok, de egyik sem volt rám hatással soha többé.

 

Lehajtom a fejem, behunyom a szemeim. A szél cirógatja nedves bőröm, elmélkedéseim során oly sokat időztem idefent, hajam megszáradt, kószán az arcomba csalja egy szellő.

 

Ideje alámerülni.

 

A víz szerető otthonként fogad, s ahogy egyre lejjebb, a sötét mélységek felé vezet utam, a vízben mágikus borzongás cikázik végig. Megállítom uszonyom mozgását, s a bőröm cirógató mágiát figyelem.

 


 

Mi ez az erő?

 

Sárkánydalnok...

 

A vérének íze bódító, az ősi módszerrel hív magához, ahogy mindegyik őelőtte. Saját vérét csepegteti a tenger vizébe.

A kíváncsiság ezúttal is felszínre visz, s nemsokára már a parthoz közel szelem a habokat. Magasra ugrom a vízből, testemen szikrázik a víz a holdfényben. A parton álló magányos alak engem figyel. Elmerülök, s néhány erőteljes csapással a parthoz érkezem, de nem túl közel. Csupán felsőtestem töri meg a tenger vizének csillogó felszínét. Hajam körülöttem lebeg, hajnalkék szemeim várakozóan szegezem a fiatal ifjúra. Ő ott áll, vérző kezén egy fehér kendővel és engem figyel. Finom nőies arcvonások, szemei ezüstösen ragyognak a holdfényben, rövid fekete haján csillogó fejdísz. Hosszú sötét szőrmekabát borítja testét.

Villás nyelvemmel megízlelem a sós tengeri levegőt, és az ő illatát. A kamillavirágokkal borított nyári mezőre emlékeztet, gonoszság és sötétség nem szennyezte be még.

- A nevem Laiten! – kiáltja felém. – Köszönöm, hogy feleltél hívásomra Fekete-tenger Sárkánya!

- Sssárkánydalnok – sistergem megvetően. – Add fel. Évszázadok óta ezzzer és ezzzer hozzzád hasssonló ifjú és leány keresett fel sikertelenül. Ssssemi esélyed.

- Kérlek várj! Ne menj el! Még nem is énekeltem neked! – kiáltja kétségbeesetten amikor elfordulok, de a hangja megállít. Érzem hogy gyenge, tudom hogy nem lesz képes megbűvölni engem, és tudom hogy ezzel ő is tisztában van. Azt is nagyon jól tudja, hogyha nem tetszik az éneke, akár meg is ölhetem, hiszen pont az ellenkező hatást éri el nálam, és felbosszant.

- Nézd! Hoztam neked ajándékot is, csak arra kérlek hogy maradj!

Felemel valamit. Összeszűkülnek szemeim, és alaposan megnézem a karcsú, sápadt ujjai között lévő üvegcsét, amiben bíborló folyadék csillog. A fiú készült. Tudja, hogy szeretem az ajándékokat. Közelebb úszom, és a meleg, puha homokra könyökölök, testemet a hullámok cirógatják, hajam szétterül körülöttem. Farokuszonyommal lustán csapkodom a vizet.

- Laiten – ismétlem halkan a nevét. Ő csodálattal néz végig rajtam, majd hosszas bámészkodása végeztével zavartan elmosolyodik és közelebb lép. Óvatos mozdulattal nyújtja felém az üvegcsét, előzékenyen kinyitja nekem. Beleszagolok. Kábítóan kellemes illat árad felém, így töményen mámorító, ezért elveszem tőle karmos ujjaimmal. Megízlelem, és az élvezettől behunyom szemeim.

- Meghallgatod énekem?

Felnézek rá, kitágult pupilláimtól fekete szemekkel. Egy sárkánydalnok, aki előbb kínál a vérével, s aztán énekel csupán? Miféle stratégia ez? Különös. Oly különös, hogy hajlandó vagyok figyelni rá. A vére nem részegített meg, de kellemesen elzsongított, így a homokon támaszkodó karomra hajtom a fejem, és biccentek.

- Énekelj nekem, sssárkánydalnok. Lássuk mennyit érsz. Hálából a véredért cserébe nem öllek meg, ha elbuksz.

Bólint. Leveti magáról a földig érő bundát, halványfehér, áttetsző inget, drágakövekkel díszített övet és szintén habkönnyű fehér nadrágot visel. A szél rásimítja karcsú alakjára öltözékét, felkavarodik körülötte, és orromba fújja testének csábító kamillamező illatát. Alabástromfehér bőre sugárzik a hold fényében. Nagyon szép, vonzó minden sárkány számára, az én szívem is szaporábban verdes tőle.

Hangja lágyan ível fel, körbeölel, simogat akár az óceán vize. Felszisszenek, dühödten csapok egyet az uszonyommal és felemelem a fejem. Folytatja tovább, beleremeg egész testem a mágikus szavakba, a hangjába és a testemben zsongó vérével elegy mágiájába. Halk nyögéssel behunyom szemem, visszacsobbanok a tengerbe, de a hangja követ, érzem ahogy belém ivódik, beszivárog a bőröm alá, a húsomba fúr. Forróság cikáz végig rajtam, kitör testem valódi alakja, s percekkel később, miután az ének utolsó szava még a levegőben rezeg, hatalmas alakom kimagasodik a tenger vizéből. Fölé emelkedem, kitárom szárnyaim, torkomból feltör a keserű ordítás.

 

Alábecsültem! Alábecsültem egy sárkánydalnokot!

 

Hhhrrrrr...

 

Letekintek aprócska testére. Szomorúan nézem szép arcát, leplezetlen boldogságát. Győzelmet aratott és sikerrel járt, ez az öröm ragyog szemeiben.

 

Lehajolok hozzá, pofámból füst tör elő.

 

- Laiten, A Dalnokom. Amíg énekelsz nekem a lelkeddel és testeddel, teljesítem a kéréseid.

 

Az ősi szavak mélyről törnek felszínre, négyszáz éve már, hogy utoljára mondtam.

 

- Köszönöm Anghor – bólint, komolyan néz a szemembe. Megérinti pofámat, letörli a kicsorduló könnycseppet aprócska kezével. – Hálás vagyok, hogy elfogadsz engem. A királyomnak szüksége van rád, és ha elvégeztük feladatunk, elengedlek téged. Megígérem.

 

Felemelem a fejem, tekintetem a holdsarló felé fordítom.

 

- Négyssszáz éve nem hagytam el ezeket a vizeket, a világot felfordító új erők mégis elérnek engem. Hosszú és sötét korszak veszi kezdetét. – Felé fordítom fejemet, szemeibe nézek. – Felkészültél a rengeteg sötétségre, amellyel szembe kell majd néznünk együtt, Dalnokom?

- Igen. Felkészültem – válaszolja határozott hangján, de egész teste remeg a baljós árnyaktól, amelyek körénk gyűltek. Bátor szavai, elszántan csillogó tekintete elégedettséggel tölt el.

- Ennek örülök. És most, szállj fel a hátamra, és mond el merre repüljünk.

- Először a palotába a királyhoz, majd valószínűleg csatlakozunk a sereghez északon.

Közelebb lép hozzám. Leeresztem a jobb szárnyamat, várakozóan nézek le rá. Tétovázik néhány pillanatig, majd óvatosan rálép. Könnyedén felemelem a szárnyammal, és amikor a hosszú nyakam tövében leül és megkapaszkodik a hátam közepén végigfutó tüskék egyikében, megborzongok.

- Na és merre van a te királyod palotája? – kérdem gúnyosan.

- Északkelet irányában, a Mordul hegy mögött.

- Így már értem.

Felemelem szárnyaim, könnyedén szállok a magasba, a nyakamba erősen kapaszkodó Dalnokommal. Nosztalgikus érzés...

 

Vajon fogok majd annyira bízni benne, mint Nolnamban? Fogom annyira szeretni őt? Képes vagyok még szeretni?

 

Boldogsághullámok áramlanak végig testemen, de ezek nem a saját érzéseim. Oldalra fordítom a fejem, hátrapillantok rá. Behunyt szemekkel élvezi a repülést, arcán üde mosoly és csábító pír.

- Jó érzzzés?

Felnyílnak a holdezüst szemek.

- Hihetetlen. Soha nem éltem át ennél nagyobb csodát – válaszolja őszintén. – A repülés leírhatatlan élmény!

Jó érzés ránézni. Azt hiszem kedvelni fogom őt. Figyelmem az alattunk elsuhanó táj felé fordítom. Sokat változott a táj, sűrű erdők, és megművelt földek váltakoznak. Több emberi település, több ember, kevesebb állat.

- Na ésss hogy hívják a királyodat?

- Avron, a súlyos kezű.

- Mitől súlyosss a keze?

- A nagyapjától örökölte ezt a titulust, aki... hm... nem emlékszem... Valami dicső tettet hajtott végre.

- De a királyod nem tett érte semmit?

- Ő nem.

- Ssszzz. Miféle király ez? Igazságos? Bőkezű?

- Hát... nem igazán.

- Akkor miért szolgálod őt?

- Erre neveltek engem. A szüleim és az ő szüleik is mind hűségesek voltak a királyhoz.

Csalódottan fújok egyet, orromból sűrű fekete füst áramlik ki, ő pedig köhögni kezd a nyakamban.

- Hé, ezt ne csináld! Köh-köh...

- Sszzz. Majd megszokod.

- Ott! Ott a palota előttünk! – kiáltja hirtelen, és izgatottan mocorogni kezd. Lepillantok, az égbe magasló karcsú fehér tornyokat látom meg először, majd a nagy hegy oldalába vájt kiszögellést, és az alatta elterülő hatalmas várost. Lejjebb ereszkedem, nagy köröket rajzolok a város fölé, az embereket bámulom, akik a házaikba menekülnek látványomtól rémülten.

- Nézd! Ott a két nagy torony között futó falon túl a palotaudvar van, ott leszállhatsz!

Átlibbenek a fal felett, ahol felvértezett őrök állnak lándzsákkal és nyilakkal. Nem jelentenek veszélyt rám, pikkelyeimen csak a sárkányölő gyémánttőr hatolhat át.

Kecsesen landolok a tágas udvaron, egyenesen a szépséges virágágyás közepén. Tüskésvégű hosszú farkammal csapok egyet, megdöndül alattunk a föld. Szemeim a lépcső tetején álló, koronát viselő királyra, és a mögötte remegő udvartartásra szegezem. A király egy elhízott, középkorú ember, piciny sötét szemeivel sunyi arckifejezéssel néz rám a mohóság széles mosolyával. Lelke sötét és zavaros. Miféle király ez? Nem tetszik.

Dalnokom lecsusszan a hátamról, és előresietne, de lábai elé fújok sötét füstöt. Megtorpan és kérdőn néz fel rám.

- Mi a baj?

- Ha magamra hagysz, lemészárolom az embereket – sziszegem sötéten. – Ha nem mondod meg mit tegyek, lemészárolom az embereket. Ha nem adsz ennem, megeszem a embereket.

Sápadtan pislog fel rám.

- Ugye most csak viccelsz?

- Igen.

- Akkor jó – mosolyog fel rám. – Örülök, hogy van humorod is.

- Csak az utolsó mondatom volt vicc, általában a háziállatokkal kezdem. Tehát mit kívánsz tőlem?

- Kérlek maradj itt, és várj amíg a királyommal beszélek.

- Sssz.

Körém gyűlnek az emberek, ezért dühödten csapok egyet a farkammal. Azonnal visszahúzódnak, és tisztes távolságból csodálnak tovább. Van mit nézni rajtam, nálam erősebb és különlegesebb lény nem létezik a világon.

Hajnalkék szemeimmel Dalnokom nézem, figyelem ahogy felmegy a széles fehér lépcsőn, és féltérdre ereszkedik a király előtt. Bezsebeli a dicséretet, majd elmeséli néhány mondatban, hogyan sikerült engem megbűvölnie.

- És meddig leszel képes őt a hatalmadban tartani? – kérdi a király.

- Úgy gondoltam...

- Hát ez fantasztikus! Nagyszerű! Micsoda zseniális ötlet volt ez tőlem! Hamarabb is gondolhattam volna erre! Fiam, nincs is ennél nagyobb dicsőség, mint hogy egy sárkány hátán lovagolva repülök be Dorman király lerombolt palotájába!

- Felség... én...

A király lesiet a lépcsőn, egyenesen felém.

- Ne! Felség ne! – kiáltja Dalnokom is, és az udvartartásból többen is, de már késő. Kitátom a számat, és mielőtt szénné égetném ezt az ostoba embert, valaki ráveti magát és félreugranak a kilövellő szikrák elől. A túlsúlyos uralkodó ostobán pislogva néz fel rám.

- Osssstoba ember... – sziszegem, farkammal ismét kisebb földrengést dobbantok a földre. Nem vagyok hajlandó ennél több figyelmet szentelni erre a semmiségre, inkább a felénk futó Dalnokom felé fordítom a fejem.

- Felség! Bocsásson meg, de épp azt akartam elmondani mielőtt elindult a sárkányhoz, hogy nem mehet a közelébe rajtam kívül senki.

- Hogyan? – kérdezi döbbenten. – És ki parancsol akkor neki?

Felsegítik őt a földről, és két alattvalója leporolja ruháit. Laiten zavartan mosolyog rá.

- Hát... én.

- Akkor parancsold meg neki, hogy engedjen a hátára ülni és vigyen el Dorman palotájába, rombolja le azt a földig, és...

- Nem tehetem, sajnálom.

- Hogyan? – Ez az arrogáns hanghordozás sérti a fülemet. Türelmetlenül csapok ismét a farkammal, megremeg alattuk a föld, a király megtántorodik.

- Vannak dolgok, amelyekre nem utasíthatjuk a sárkányokat. Ha megparancsolnám ezt neki, végezne önnel. Senki más nem ülhet rá, csak a saját dalnoka.

Egy idős férfi, vastag göcsörtös botra támaszkodva melléjük sétál.

- A fiúnak igaza van – recsegi vénséges hangján. Hosszú fehér szakállát a bölcsek vékony láncával kötötte össze, ruhája sötétkék. Fellegvárból származó varázstudó. Ki nem állhatom a fajtáját. Okoskodó népség. Sszz. – Felség, azt javaslom kérje meg ifjú Dalnokunkat, hogy vegyen részt a stratégiai megbeszélésünkön, s holnap a felkelő nappal csatlakozzon az északon álló seregünkhöz, hogy visszafoglalhassuk végre a leigázott területeinket.

- Rendben van. Jöjj, fiam!

Amikor felmennek a lépcsőn, felmordulok. Hangomtól remegés fut végig a palotán, és Laiten megtorpan.

- Óh, én nem hagyhatom őt magára... mert akkor...

A vénember megcsóválja a fejét.

- Hát kérd meg, hogy öltsön emberi formát, fiam. A kedvedért megteszi, hidd el.

Csodálkozva néznek rám a holdezüst szemek, s ahogy hozzám siet, izgatottan emelem fel a fejemet, füleim is megrezzennek. Végre ismét itt van, és önkéntelenül is megérint. A testi érintkezés fontos, és abban a pillanatban amikor megérzem puha tenyerét az orromon, lecsillapodik a bennem háborgó indulat. Félig lehunyom szemeimet az élvezettől.

- Ölts emberi formát, kérlek – mondja lágyan, kedvesen. Szeretem ezt a hangsúlyt... hátrasimulnak a füleim és lehajtom a fejem. Végigsimít a pofám jobb oldalán, érintésétől tovább szelídülök.

- Utána enni akarok.

- Rendben, szerzel neked amit csak kívánsz. – Mosolyog rám. Tetszik ez a mosoly. Bólintok, és ő hátralép. Körülöttem felizzik a levegő, a fehér kavicsokkal borított föld feketére ég körülöttem. Zsugorodni kezdek, s néhány másodperc múlva már emberi lábakon magasodom Laiten fölé.

- Hű... – suttogja csodálattal. Végignéz rajtam, majd szerszámomhoz érve elpirul és lekapja magáról a kabátját, rémülten tartja elém. Az udvarhölgyek sikongatni kezdenek, ő pedig kínosan mosolyogva szabadkozni kezd. – Elnézést hölgyeim, máris... kerítek neki valami ruhát...

Lenézek rá. Épp a mellkasomig ér, a kabátja pont eltakarja a hasamat és ágyékomat. Nagy kezemet az arcához érintem.

- Pirosss az arcod – jegyzem meg halkan, villás nyelvemmel megnyalom a számat.

- Igen, mert... mert pucér vagy.

- Na és?

- Tudod, mi emberek szemérmesek vagyunk, és elrejtjük a testünket ruhával.

- Tudom. De én nem vagyok ember.

- Hát az biztos. De mivel most úgy nézel ki, ezért valamit muszáj magadra venned. Kövess, kerítek neked valamit, addig ezt tartsd így magad elé. 


<<1.oldal>> 2. 3. 4.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).