Igen. Emlékszem... Milyen orbitális orgazmusaim voltak régen. Isoshi mindig is mesterien tudott szopni, mintha valamiféle különleges tehetséggel született volna, pontosan érezte hol jó nekem. Teljesen rákattantam, emlékszem, néha remegtem már az idegtõl, hogy végre kicsöngessenek a nagyszünetre, és levadászhassam õt a tantermében. Engedelmesen követett mindig a mosdóba, vagy valamelyik szertárba, esetleg suli után hozzánk haza, és egyszerûen volt hogy hangosan morogva, kiáltva spricceltem tele a száját és az arcát. Elképesztõen jó volt minden alkalommal.

Megrándulok, amikor nedves nyelvével körbesimogatja a makkomat. Uh uramisten... Fantasztikusan csinálja...! Alig néhány percnyi erõs szopómozdulat után elsülök, mint egy elsõbálozó. Csoda hogy nem bírom sokáig, ha egyszer õ csinálja?!

Remegve, fújtatva, behunyt szemekkel adom át magam a gyönyör utáni boldog másodperceknek. Úú... Ez kibaszottul kellett!

Amikor kinyitom a szemeimet, õ már a kanapé másik végében összekucorodva ül. Látom az arcán, hogy kiakadt, ezért békítõen megcirógatom a karját az ujjaim hátoldalával.

- Látod cicus, nem is volt ez olyan rossz. Csak újra hozzá kell szoknod. – Újra felizgultam, ezért az ing alól kilátszó lábának puha bõrére simítom tenyeremet. Rekedt a hangom. - Ha már ilyen jól belelendültél, mit szólnál a folytatáshoz? Hisz emlékszel mindenre, csak föl kell kicsit eleveníteni...

Nyöszörögve húzza fel a lábait, hogy ne tudjam megérinteni, és a fejét rázza.

- Ne... nem akarom... elég... ennyi elég volt... nem akarok többet. Rosszul érzem magam... a gyógyszerek... Nekem ez... sok... Azt mondtad... azt mondtad nem bántasz... ha nem hazudtál... akkor most békén hagysz. Kérlek... nagyon kérlek...

Remeg és könnyezik, kezeibe temeti szép arcát. Teljesen kész van, ma már nem lesz ebbõl szex. Megigazítom magamon a gatyámat, felrántom a nadrág cipzárját és bekattintom az övem, közben végig õt nézem. Imádom, minden porcikám azért sajog, hogy jól megnyomorgathassam, de idõre van szüksége, amíg hozzám szokik újra. Ezúttal nem fogom szétcincálni, mint akkor régen, ifjonti forrófejûségemben. Akkoriban nem tudtam hogyan kezelni a szerelmet amit éreztem, csak dühöt és vadító nyers vágyat éreztem, ami folyton sanyargatott engem, és ki akart törni belõlem, tombolni.

Ha akkor több vér ment volna az agyamba a farkam helyett, talán az eszemet is használtam volna. Mennyi minden másképpen alakult volna. Kurva szar érzés tudni, hogy én basztam el. Õ meg most itt sírdogál elõttem, és bárhol máshol lenne inkább, mint velem. Ha lehetséges, ez még szarabb érzés. Megérintem puha haját, és egy lemondó sóhajjal felnyalábolom õt. Milyen könnyû. Jól lefogyott, már nem olyan puha mindenhol, mint régen. Leteszem az ágyára, és leülök mellé.

- Szerencséd, hogy ennyire szánalomra méltó vagy cicus. Mára megúsztad.

Visszafordulok a takaróért, amit a szoba közepén félúton veszített el valahol, miközben elõlem menekült, és betakarom vele. Némi tétovázás után ledobom magamról az összes göncömet, hogy lefekhessek mellé. Ezer és millió éve nem aludtam már vele. Magamhoz ölelem, puha bõre hûvösen simul forró testemhez, finom friss fûhöz hasonlító illatát mélyen magamba szippantom, letüdõzöm, mintha a világ legjobb cigijét szívnám. Isoshi... Hajába fúrom az arcomat, karom öleli és ha tehetném, körülcsavarnám õt az egész testemmel, akár egy köntös.

- Menj el...

- Soha...

***

Mégis leléptem. Muszáj volt, reggel jelenésem van.

Az edzõteremhez tartozó öltözõszekrényemben tartok mindent ami kell, elvégre néha napokig nem tudok hazamenni. Lezuhanyzom, tiszta ruhát veszek és iszom egy jó kávét. Egész délelõtt remek hangulatban vagyok, mobiltelefonomra néha rápillantok, hol és merre jár az én kis kincsem. Mielõtt leléptem tõle, átirányítottam az adatforgalmát az enyémre, és mákomra helymeghatározó is van a kicsinyke okostelefonjában. Éljen a modern technika.  

Napokon át semmi sem történik. Bejár dolgozni, vásárolni, ennyi. Szabad estéimet a háza elõtt töltöm, várok. Semmi. Nem menekül el, nem tesz semmit, úgy tûnik beletörõdött a helyzetébe.

***

Éjszaka bevetés. Egy drogkereskedõ banda vezetõjét kapcsolunk le egy nyilvános szórakozóhelyen. Sajnos lövöldözés nélkül nem megy, és egy óvatlan pillanatban engem is eltalálnak.

- Megsérültél? – kérdezik a furgonban ülõ osztagom tagjai.

- Rajtam volt a mellény, kutya bajom.

Leveszem a bevetési ruhát, gyors zuhany, átvedlem a szokásos fekete ing-gatya kombinációba. Megírom a jelentést, majd a kocsimba vágódom és a telefonomban megnézem merre jár az én kincsem. Dolgozik. Pompás. Néhány perc alatt odaérek, és bejelentkezem a balesetin. Pattanásig feszült idegeimet egy szál cigarettával lazítom el, mert ha ilyen állapotban megyek be hozzá, az elsõ percben megbaszom.

A kettes vizsgálóba küldenek. Mielõtt szófogadóan besétálok, elõtte a pultos csaj arcába hajolok, hideg fekete szemeimmel széterõszakolom nonverbálisan.

- Kimitada Isoshi ápolót küldje be hozzám.

Kényelmesen besétálok, és leülök az ágyra, közben kigombolom az ingemet. Nyílik majd csukódik a vizsgáló ajtaja, és az én kis drágám lép be rajta. Ez a fehér ruha olyan rajta, mint ha cukormáz lenne, amit le lehetne nyalogatni róla.

- Szervusz Cicus...

A frászt hozom rá, sikítva lapul az ajtóra. Bosszúsan fújtatok egyet.

- Te... te...

- Igen, én. Tudtommal ez egy kórház, és nekem szükségem van ellátásra.

Rábökök a mellkasomon lévõ aprócska zúzódásra, mint alapos indokra, pedig még segglövéssel se jönnék ide, kivéve ha hat lóval vonszolnak.

- Csak... csak ezért vagy... itt? – kérdezi némileg összeszedettebben és közelebb lép. Elégedett mosollyal bólintok. Ez az, gyere csak.

- Mi másért lennék?

Végre elég közel merészkedett, ezért megfogom vékonyka csuklóját, hogy ne tudjon elszaladni.

- Segítség! – nyöszörgi az ajtó felé. - Engedj el! Ne... hívok mást... én... ne! Ne itt... hagyj!

Hiába rángatja a kezét, nem eresztem. Nem én. Vágyakozva nézem, éhesen bámulom szép arcát, gyönyörû szemeit, és sápadt nyakának lágy ívét. Ilyen közelrõl már érzem finom virágos illatát. Nem tud meghatni a könnyeivel. Most nem.

- Buta egy kiscica vagy Te. Én hagytam neked idõt, hogy megnyugodj. Korábban kellett volna fölkeresned. Nem a legjobb stratégia, ha így kiéheztetsz. Így csak egyre rosszabb lesz – morgom, módszeres lassúsággal vonom egyre közelebb magamhoz, az utolsó szavakat már a fülébe súgom, és finoman megrágcsálom puha kis fülcimpáját. Annyira kívánom már, hogy szívem szerint kiharapnék belõle egy darabot. - Remélem tudod, hogy akár itt helyben is megbaszhatnálak.

Nyöszörögve próbál ellenkezni, ezzel csak mégjobban felizgat. A végén tényleg itt fogom megbaszni, hogy így folytatja.

- Nem... nem teheted! Az orvosok... õk... ha...

- Ugyan, csak nem gondolod, hogy tehetnek ez ellen? Már elmondtam mi mindenre vagyok képes, nem emlékszel?

Elég a pofázásból, a csókja kell. Megfogom az állát, felemelem a fejét és rábukok a szájára. Mohón, erõteljesen tapadok rá, nyelvem lándzsaként fúródik ajkai közé. Imádom ezt az érzést. Finom virágos illatát, bõrének meleg puhaságát, sóhajait a számban, ujjaim alatt hajának selymességét. Hüvelykujjammal elsimítom arcán a könnyeket. Már megint sír. Mindig sír, ha velem van, mert utál engem... Pedig annyira imádom õt! Zsizseg az egész testem a vágytól, elfogy a levegõm is, úgy érzem itt a vizsgálóágyon ülve öngyulladásban fogok elpatkolni... Mégis elengedem.

- Most pedig... vizsgálj meg szépen – fújtatom a szavakat, és ujjaimmal erõsen megmarkolom a vizsgálóágyat. Úgy megdöbben, hogy még a duzzadtra csókolt, nyálasan csillogó szája is nyitva marad.

Lassan, nagyon lassan szedi össze magát. Talán percekig is eltart, de végre nagy levegõt vesz, és kezeivel megtörli könnyes arcát. A vizsgálóágy mellett álló fémasztalról felvesz egy formanyomtatványt, rácsípteti egy ugyanakkora fémlapra, amelynek hátoldalán egy nagy kettes szám van sárgával felfestve. Egy tollat vesz elõ a zsebébõl, és írni kezd. Serceg a papír. Csend van, csak a szuszogását hallani és az ajtón keresztül beszûrõdõ folyosói morajlásokat, léptek koppanását. Benne gyönyörködöm, simán elfoglalom magam ezzel. Órákig képes lennék erre.

- Mikor sérültél meg? – kérdezi halkan, hangja puha simogatás feszült idegeimnek.

- Talán egy órával ezelõtt.

- Golyó csapódott a mellénybe?

- Aha, egy harmincnyolcas.

Felpillant rám, gyönyörû szürke szemei vannak, hosszú sötét szempillákkal, amelyek megrebbennek, és ismét a papírt figyeli. Még ír valamit, majd lassan, szinte vonakodva teszi le a papírt a tartójával együtt.

- Akkor most megvizsgállak...

Na végre. Erre vártam már mióta. Izgalmamat egy mosollyal palástolom.

- Lefeküdjek?

- Nem kell, csak... Csak maradj így és ne mozogj, jó?

Kihúzom magam, és figyelem ahogy sápadt kezének vékonyka, törékeny ujjai elindulnak felém. Megérinti a zúzódást, és abban a pillanatban, amikor megérzem bõrömön, megremegek a vágytól, nagy levegõt veszek. Elrántja a kezét, és én erõsebben markolom az ágyat. Nem lehet. Ha most elkapom, akkor cseszhetem, mert megint bõgni fog és menekülni.

- Bocsánat, fájdalmat okoztam?

- Nem, folytasd nyugodtan. – Vágytól rekedt a hangom, de nem mozdulok. Óvatosan újra megérint, ujjai finoman körbetapogatják a fájdalmas részt.

- Légvétel közben érzel fájdalmat?

Milyen közel van az arca... Beszívom az illatát, mielõtt válaszolnék.

- Nem.

- És mozgás közben?

- Nem.

Végigvezeti ujjait a bordámon, megkopogtatja.

- Ez fáj?

- Nem.

A heves vágytól alig kapok levegõt, és amikor hátralép, olyan érzés, mintha kitépne belõlem egy darabot. Remegõ kezekkel elõvesz a fémasztal egyik fiókjából egy fonendoszkópot.

- Még meghallgatom a tüdõdet is, jó?

Már csak bólintani tudok, és ahogy ismét közelebb lép hozzám, forró hullámokban áramlik szét bennem a vágy. Hideg fémlapocska ér a mellkasomhoz, valószínûleg most hallja, milyen hangosan és gyorsan dübörög a szívem, de nem bánom, hiszen úgyis tudja, mennyire imádom.

- S-sóhajts... – dadogja édesen, arca kipirul, szája megremeg. Engedelmesen veszek egy nagy levegõt, és lassan kifújom. Türelem.

Türelem.

Türelem.

Nem támadom le, nem baszom meg. Nem tépem le róla ezt a fehér nadrágot, és nem szorítom le a földre. Sötét szemeim szinte magukba szívják õt, elnyelik mohón és éhesen, de a kezeim stabilan a vizsgálóágyon maradnak. Leveszi a fonendoszkópot, és visszateszi a fiókba.

- Készen vagyunk. Felöltözhetsz, mert röntgenre nincs szükség.

Felveszem a fekete inget, és miközben a gombokkal veszõdöm, õ megint a papírra írogat.

- Enyhe zúzódás, elég ha este jegeled egy kicsit, de ha gondolod ajánlhatok rá egy kenõcsöt.

Megköszörülöm a torkomat.

- Van otthon egy rakás kencém, majd valamelyiket rákenem.

- Rendben van, akkor... Mi végeztünk is.

Az ajtó felé indul, és ez a naivitás igazán mosolyra fakasztó.

- Isoshi. - Megtorpan, és nagyon lassan fordítja oldalra a fejét, hogy hátranézzen rám. Szemei õrjítõen csillognak. – Gyere ide.

- M-miért?

- Inkább én menjek érted?

Megfordul, és elindul felém. Marha lassan, de jön és ez a lényeg.  

- Muszáj dolgoznom... Nekem mennem kell... Kérlek...! – nyöszörgi a szavakat minden egyes lépésnél. Megáll elõttem, arca kipirult, pihegve veszi a levegõt. Megérintem, ujjaim végigsimítják a nyakát, és tarkójánál fogva húzom magamhoz. Szájára szorítom a számat, felmordulok az érzéstõl, annyira jó. Hosszú és gyengéd nyelves csók, ó igen... Egyre erõsebben remeg, kezeit mellkasomnak támasztva próbál szabadulni. Kibaszottul nehéz elengedni õt. Kibaszottul. Fájnak az ujjaim, fáj az egész testem, annyira akarom õt, mégsem bántom, egyszerûen felemelem a derekára fonódott karomat, és hagyom hogy elhúzódjon. Hangosan fújtatva nézek rá. Még mindig ezen a kurva vizsgálóágyon ülök. Lassan felállok, õ hátrálni kezd. Követem õt, nyugodtan és kényelmesen, amíg teljesen az ajtóig nem hátrál, és rásimul. Mellette megtámaszkodom egyik kezemmel, a másikat a zsebembe süllyesztem. Lenézek rá, egyenesen a szemeibe. Meg kéne szólalnom. Mondanom kéne valamit, valami kedveset. Halálra van rémülve, itt piheg nekem, mint valami agyonrugdalt kutya.

- Mindjárt vége az éjszakai mûszakodnak. Megvárlak.

- Miért?

Elmosolyodom, mert még mindig olyan édesen hülye, mint régen.

- Reggelizzünk együtt, aztán hazaviszlek, jó?

- Én nem...

Elsötétül a tekintetem, mert tudom hogy elutasító válasz lesz ebbõl, ha képes lesz végigdadogni.

- Kiscica – suttogom a füléhez hajolva. – Kezdhetjük a baszással is, de gondoltam jobb elõtte enni valami finomat, és utána egy kellemes fürdõ és gyengéd szex. De ha szeretnéd...

- Ne! Rendben, jó lesz a reggeli! – nyöszörgi nagy szemecskékkel. Ismeri ezt az oldalamat, tudja hogy ha nem fogad szót, akkor rosszul jár. Elégedetten elmosolyodom, megpuszilom a száját. Majd újra megpuszilom. Na jó még egy utolsót.

Csak egy csókot... egy csókot... egy kicsit...

Perceken át csak csókolom õt, kezeim a fehér ing alatt tapintják hátának meleg és sima bõrét. Fújtatva, egyre mohóbban csókolom, szorosan rásimulok, az ajtóhoz préselem, és keményen álló farkamat az ágyékához dörgölöm kínomban.

- Megõrülök érted... – zihálom, és nyakára tapasztom a számat.

- Ne... ne kérlek ne...!

- Isoshi...

- Ne... Sato!

A nevem hallatán kijózanodom valamennyire. Nem baszhatom meg, nem szabad! Ha megteszem, akkor minden erõfeszítésem kárba vész, amivel idáig próbáltam elnyerni a bizalmát. Zihálva emelem fel a fejemet, és homlokom a hûvös fémajtóhoz szorítom. Olyan hevesen dobog a szívem, hogy semmi mást nem hallok a füleimben, csak ezt. Dümm-dümm-dümm. Nyugi. Nyugi.

Elengedem Isoshit, rátenyerelek a hûvös ajtóra, és lassan eltolom magam tõle. Õ kipirulva zihál, egyszerûen gyönyörû így.

- A kávézóban várlak – recsegem rekedt hangon. Ó csak bólint, és amikor hátralépek, kapkodva feltépi az ajtót és kiszalad.

Egyedül hagyott ezzel az õrjítõ vággyal. Ez kínzás. Fújtatva ütök ököllel a falra.

- A picsába Isoshi – suttogom. – Ne félj már tõlem ennyire! 

- Hogy mi? – kérdezi nazális hangon kollégám és barátom.

- Ahogy mondtam, baszki. Õ volt életem nagy szerelme.

Hökkent nevetéssel dõl hátra, lábait kinyújtva ül le a földre. Elõvesz egy zsebkendõt, hogy az orrából kicsorduló vért felfogja.

- Haver...! Bocs, de ezt nem veszem be. Szinte szétszedted a srácot...

Bosszúsan túrok sûrû fekete sörényembe, amit a legnagyobb jóindulattal sem lehet egyszerûen hajnak nevezni.

- Igen tudom, de... te ezt nem értheted. Elszökött elõlem, és majdnem tíz évig azt sem tudtam, hogy életben van-e egyáltalán. Majdnem becsavarodtam akkor...

- Hát tudod, ha akkor is így bántál vele, nem is csodálom, hogy megpattant a kicsike.

Rászegezem Suichire sötét szemeimet.

- El kellett volna törnöm az orrodat – jegyzem meg színtelen hangon.

- Bocs, haver – emeli fel kezeit békítõen, még meg is lobogtatja véres zsebkendõjét. – Na és most mit akarsz tenni?

- Hát... – Feltápászkodom a földrõl, kiköpöm a padlóra a számban felgyûlt véres nyálat, és nyelvem gyorsan végigfuttatom a fogaimon. Nincs károsodás, remek. – Megkeresem.

- És ott folytatod, ahol abbahagytad. Sato ez nem kóser. A srácról egyértelmûen lejött, hogy nem akar látni téged.

Vállat vonok, felmarkolom a földrõl sisakomat és az ajtókilincsre fonom ujjaim.

- Sato várj!

- Mi van?

- Legalább ne rémítsd halálra szegényt. Komolyan öreg... sosem hallottál még udvarlásról?

A vállam felett nézek vissza rá.

- Udvarolni a nõknek szokás. A férfiak csak basznak.

***

A nõvérpultnál ülõ középkorú ápolónõ orra alá dugom a jelvényem, majd pofátlanul birtokló mozdulattal felkönyökölök a pultra, és mélyen dörgõ hangommal sorolom a kérdéseimet.

Néhány perc múlva már a memóriámba vésett információkkal hagyom el a kórházat. A fekete terepjárót szó nélkül elviszem, majd a kollégák taxival visszamennek az õrsre, megoldják.

A ház elõtt, az este sötétjét kihasználva egy fa alá parkolom a verdát, ahová nem ér el az utcai megvilágítás piszkossárga fénye.

Várok.

Ujjaim türelmetlenül dobolnak a kormányon, bõrkesztyûmben izzad a tenyerem.

A fenébe is, mikor jössz már haza, kiscica?!

***

Nesztelen macskaléptekkel osonok fel a lépcsõn, a lakásajtó zárja gyerekjáték. Még egy francos riasztó sincs beépítve? Ch. Odabent sötétség és csend fogad, bizonyára lepihent már. Egyedül. A nõ, aki hazahozta elment, és ez a szerencséje, mert ha rajtakapnám õket édes kettesben, akkor...

Ropognak a csontjaim, olyan erõvel szorítom ökölbe szabad kezem. Bevetési zseblámpámat használva nézek körül. Elõszoba, nappali, apró konyha és fürdõszoba. Utóbbi földjén és a csapban kiszóródott és szétdobált tabletták, tégelyek. Az egyik a mosdó szélén, lecsavart kupakkal. Felemelem, összevont szemöldökkel elolvasom a címkén a készítmény és a kezelõorvos nevét. Hasznos információ, elraktározom a fejemben. A doboz nem üres, csak néhányat vehetett be. Visszateszem a mosdó szélére, és a hálószobaajtóhoz lépek. Résnyire nyitva. Lassan, profi mozdulattal benyitok, és alaposan megfigyelek mindent. Szakmai ártalom. Isoshi az ágyon hever, szedett-vedett ruhában. Felsõteste csupasz, de abban a fehér nadrágban van, amiben legutóbb láttam, fél lábán még a cipõ is.

- Isoshi.

Semmi. Meg sem moccan. Mégis mennyivel ütötte ki magát? Ellenõrzöm nyakán az ütõerét. Ritmikusan lüktet, ellenben a bõre hidegverejtékes. Francba. Annyit még én is tanultam a nemzetvédelmi egyetem elsõsegély kurzusán, hogy mivel jár a nyugtató túladagolása. Picsába. A mentõket hívjam, vagy próbáljam én magam észhez téríteni?

- Isoshi ébredj! – mordulok rá, de semmi reakció. Dereka és a térdei alá nyúlok, felemelem. Milyen könnyû a teste... Vékonyabb és törékenyebb, mint emlékeimben.

Egy órányi mosdatás, ébresztgetés után nyöszörögni kezd végre, így elzárom a zuhanyfejet, rádobok egy törülközõt, és alaposan átdörgölöm. Miközben visszaviszem a hálószobába, hallom ahogy összekoccannak a fogai. Még mindig eléggé kába, épp csak megremegnek a szempillái amikor a puha ágyba teszem. Az arca körül kissé nedves lett a haja. Félresimítom, hogy jól láthassam. Magam sem tudom hogyan, de már fölötte térdelek, és hangosan kalapáló szívvel puszilgatom behunyt szemeit, száját, arcát. Istenem, teljesen kifordít önmagamból, még most is!

Talán egy óra telik el úgy, hogy õ kábán pihegve kómázik, én meg ülök mellette és simogatom puha, áttetszõ bõrét. Ezt a testet ezerszer csókoltam végig, öleltem és sanyargattam, majd amikor elvesztettem, olyan fájdalmas ûrt éreztem, amely csak lassan változott át folyamatos, állandósult sóvárgássá. Minden szexpartnerem hasonlított rá, és éppen ezért mindegyik hatalmas csalódás volt nekem, mert tudtam hogy nem õt tartom a karjaimban. Olyankor dühössé váltam, és lelki szemeim elõtt Isoshit büntettem meg újra és újra.

De most végre itt az eredeti!

A szoba sarkában egy nyitott bõrönd, amibõl azonnal kitotózható, hogy megint szökni akar elõlem.

Elszakadok Isoshi alvó testétõl, az ablakhoz sétálok. Odakint nyugalom. Amikor visszafordulok, végre nyitva vannak azok a szép hajnalkék szemek.

- Végre magadhoz tértél, kiscica.

Sikoltva ül fel, arcán a színtiszta pánik tükrözõdik. Régi szép idõk. Vadul megrázza a fejét, szemeit szorosan behunyja, mintha ennyi elég lenne, hogy kizárjon innen, az életébõl is. A takarót szorosan magára tekerve kiszédeleg az ágyból, majd elõlem kezd hátrálni. Nincs jól, alig áll a lábain, könnyedén követem a falig.

- Mennyi gyógyszert vettél be?

- Nem... Nem tudom! Ne... ne gyere közelebb! Menj innen! Kérlek ne...

Halk kétségbeesett nyöszörgéssel kuporodik össze egészen kicsivé.

- Isoshi – morgom halkan. Feldühít, amikor így viselkedik. Mindig ezt csinálta, és tudta hogy ettõl a falnak megyek. Leguggolok elé, könyökeimmel hanyagul megtámaszkodom a combjaimon, fejemet félrehajtva komoran nézem õt. Az ablakon beszûrõdõ utcalámpák fényében tisztán látom.

- Ki volt az a lány, aki idehozott? A barátnõd? – kérdem szinte kedvesen. Jól ismer, tudja hogy ez a hangsúly a legveszélyesebb nálam. Csak bámul rám azokkal a gyönyörûen csillogó szemekkel, de nem válaszol. Ráhibáztam volna? Valóban a barátnõje? Akkor én... én... grr...

Elfordulna, de belefúrom ujjaim azokba a selymes fürtökbe, amelyek annyira mások mint az én drótszerû hajam, és visszarántom magam felé. – Válaszolj, kiscica!

- Õ... õ az unokahúgom! – kiáltja hirtelen. – Ne bántsd kérlek... és engem se... menj el... ez az én házam, nem akarlak látni... gyûlöllek...

Csuklómba kapaszkodik, bénán küzd ellenem, miközben én lemerevedek. Minden szava éget, mintha savval öntözne. Lecsúszik róla a takaró is, sápadt bõre szinte világít a félhomályban.

- Tönkre tettél... bántottál...

Mintha az arcomba csapna, olyan érzés ezt tõle hallani. Mégis hogy merészel ilyeneket mondani nekem?! Pont nekem, akinek olyan sokat köszönhet?! Ha akkor a gimiben nem veszem a szárnyaim alá és nem védem meg, kicsinálták volna.

- ...én csak... nyugalmat akartam! Meg-megszabadulni tõled! Nem bírtam tovább... annyira... annyira szenvedtem... annyira fájt minden..

Zokogva küzd ellenem, ettõl magamhoz térek a dermedtségbõl, és meglátom a karjait.

Mi?

Mi a faszom ez?

Megragadom hadonászó karjait, és felfelé fordítom õket. Mindkét csuklóján nagy hegek torzítják el a puha bõrét. Ezek öngyilkossági próbálkozások? Ezek szerint tényleg ezért került kórházba, majd utána eltûnt.

- Mi a fenét mûveltél magaddal?! Ostoba! – mordulok dühösen. Szívem hevesen összerándul, az aggodalom pedig hideg kõként nehezedik a gyomromra. Már térdelek, õt szorítom hevesen magamhoz. Fogalmam sincs, mit érzek. Boldog vagyok, hogy végre újra itt van, de ordítani tudnék a haragtól, hogy ilyen állapotban kell õt viszontlátnom. Szája puha és meleg, s amikor erõvel ajkai közé préselem a nyelvem, engedelmesen adja meg magát. Úgy érzem elégek, lángolok. A bõröm olyan forrónak érzem, hogy a ruhám fájóan hidegen feszül rajtam. Fújtatva tépem el a számat tõle, remegek ahogy õ is.

- Hiányoztál... de ezért büntetés ás kiscicus... – morgom halkan, mégis lassan végigsimítom a hátát. Ó igen, a régi szép idõk.

- Ne! – sikoltja. – Én ezt képtelen vagyok újra elviselni! Nem! Nem!

Menekülni próbál, de csak annyit ér el, hogy leesik róla a takaró. Megszánom, hagyom had menjen. Támolyog elõttem, zihálva és zokogva támaszkodik bútorról bútorra. Felveszem a takarót és követem. Lassan sétálok mögötte, egészen a nappali közepéig. Ott megtántorodik, és elesne de könnyedén elkapom, és ezzel a lendülettel a kanapéra leültetem. Fejét fogva nyöszörög. Nem semmi érzés lehet ennyi gyógyszer után...

Felkapcsolom az állólámpát, selymesen lágy, meleg fényében nézek le újra Isoshira. Folyamatosan szövegel, könyörög és fenyegetõzik, szavai összefüggéstelenek. Teljesen belelovallta magát a hisztibe. Letérdelek mellé, kezeit elhúzom az arcáról, és a lámpa fényében alaposabban megnézem a csuklóit, hüvelykujjaim a durva bõrfelületet végigsimítják. Felszisszenek, elönti a húgy az agyamat.

- Mi a halál faszáért mûvelted ezt magaddal, he? Tehát tényleg igaz amit pletykáltak rólad, hogy öngyilkos akartál lenni?

Befejezi a rinyálást, csak zihálva néz rám. Istenem, olyan szép még mindig...! Mintha csak tegnap lett volna, hogy elõször megláttam. Ah, õrülten beleestem a kedves mosolyába az évnyitón. Aztán nem mosolygott többé. Ó egek, ha belegondolok, mekkora egy szemétláda voltam akkoriban, talán nem is kéne csodálkoznom, hogy végül így hagyott engem faképnél.

Nagyon fújtatva, bosszúsan túrok a hajamba.

- Ne bánts...

Visszafordulok felé, homlokom ráncolva nézem õt.

- Nem akarlak bántani, ne félj.

- De... azt mondtad, megbüntetsz...

Ahogy elõtte térdelek, fejünk egy magasságban van. Kezeim végigcsúsznak combjain.

- Gondoltam kefélhetnénk egyet, mint a régi szép idõkben.

Nosztalgia meleg érintése a mellkasomban, és arcomra is kiül a sóvárgás. Igen tudom, durva voltam olyankor vele, de egyszerûen annyira kívántam õt! Egy kanos kamasz voltam csupán, és bárki a helyemben ugyanígy képtelen lett volna visszafogni magát.

- Nem, én nem akarom...!

- Valóban azt gondolod – búgom lágy mosollyal, - hogy ez engem érdekel?

Ledermedve néz engem, ahogy lassú mozdulatokkal fölé mászom. Végigsimogatom pillantásommal a testét, és elégedett morgás kúszik fel a torkomon. Ez a tejszín-fehér bõr, az apró rózsaszín mellbimbók kísértenek álmaimban. Ledobom kezeimrõl a kesztyûket, végigsimítom mellkasát és õ összerándul alattam.

- Ugyan már kiscica. Lazíts... – súgom a fülébe, fogaimmal karcolom pihe-puha bõrét.

- Ne... ne... engedj el... ne...

Bosszúsan fújva emelem fel a fejem. Régen még ez is izgatott, sõt ettõl indultam csak be igazán, de most bosszant.

- Elszöktél elõlem, kiscica. Tíz kibaszott évig azt sem tudtam, élsz-e. Nem foglak elengedni, arra ne is számíts... Jaj, ugyan már, egy kis kefélésbe nem halsz bele! – morgom a mellkasába, miközben a hátára döntöm. Megnyalom egyik pici mellbimbóját, és vadul megsajdul az ágyékom. Beleborzongok a kéjbe, olyan kemény már a farkam, mint a beton. Lehúzom golyóálló mellényemen a cipzárt, kicsatolom a bõrszíjakat, és a súlyos ruhadarab tompán puffan a szõnyegen. Követi az ingem is.

Mosolyogva figyelem, ahogy kezeit könnyes arca elé kapja, látni sem bírja kidolgozott, izmos testem, pedig nem semmi látvány. Fölé hajolok, miközben halk csilingeléssel kioldom az övemet. A hangtól összerándul, és remegése felerõsödik.

- Édes kiscica – dörmögöm ellágyulva. – Sss... gyere ide.

Lassú és türelmes, de erõs és határozott mozdulattal elhúzom arca elõl a kezeit. Összeszorított szemekkel zihál, arca kipirult, haja kócosan tapad nedves homlokába. Õrjítõ illata szinte megrészegít.

- Nézz rám.

Megrázza a fejét, alig látható apró kis mozdulattal. Egyik kezemmel megsimogatom forró arcát, nyakát és mellkasának selymes bõrét.

- Nézz rám, Isoshi.

Végre megrebbennek a nõiesen hosszú szénfekete szempillák, és láthatom azokat a szép, kékséges íriszeket. Tíz év. Tíz kibaszott éven át minden éjjel vele álmodtam.

- Nem foglak bántani, ígérem.

Hosszú másodpercekig csak bámul engem, hitetlenkedés, félelem, harag, majd újra félelem suhan át arcán. Még mindig olyan, mint egy nyitott könyv.

- Nem hiszek neked... – leheli. – Régen is... hitegettél...

Komoran villannak sötét szemeim.

- Te provokáltál – sziszegem halkan, ujjaim már keskeny csípõjén kalandoznak, s erõsen belemélyednek puha húsába. – Szándékosan kihoztad belõlem az állatot, mert élvezted.

- Nem! – kiáltja, apró kezei mellkasomhoz préselõdnek. – Ez... nem igaz!

Hideg mosollyal emelem fel térdemet, és szétrúgom a combjait, hogy teljesen hozzásimulhassak. Ahogy ránehezedem pánikba esik, vergõdni kezd.

- Dehogynem. Imádtad nézni, amikor dühbe gurultam a féltékenységtõl. Szándékosan flörtöltél másokkal, s amikor szinte eszemet vesztettem a féltékenységtõl, te csak mosolyogtál!

- Nem... nem... ez nem igaz...

Rázza a fejét, körmei végigszántanak mellkasomon. Libabõrössé válok a kéjtõl.

- Látom még mindig imádsz karmolni, kiscica.

Durván csókolom meg, nyelvemmel elveszek mindent. Mohón kutatom remegõ puha ajkainak rejtekét, édes gyümölcsös ízét és vergõdõ kis nyelvét.

Belezokog a csókba.

Na jó, ez nekem már sok. Bosszúsan felemelkedem róla, és leülök mellé a kanapéra. Hajamat túrom idegesen.

- Picsába – morgom. – Ne drámázz már ennyire, nem akartam semmi rosszat. Ezerszer csináltuk régen, nincs ebben neked semmi új.

- Nem... nem akarom... ez fáj... fáj...

Egy nyers és egyszerû mozdulattal válla alá nyúlok, felhúzom ülõ helyzetbe, és magamhoz ölelem.

- Jól van, fejezd be a bõgést.

Zavaromat elrejtve bosszúsan pislogok a földön heverõ cuccaimra. Nem hiszem el, hogy ilyen lelki roncs lett, bassza meg!

Kezem puha hajára simítom, és õ lassan befejezi a sírást.

Hüppögve tûri hogy ölelem, majd nagyokat szüttyög. Hosszan hallgatok, elmerülök gondolataimban.

Ami elmúlt, az elmúlt. Kamaszként imádtam, és ha ránézek, most is õrülten vonz magához, azonban sokat változtam. Keményebb lettem, erõsebb és okosabb. Van önuralmam, és a kibaszott kurva életbe, ha kell, akkor vissza tudom fogni magam! Nem vagyok állat, legalábbis nem egészen. Ember vagyok, a bennem élõ vadállati énem számára Isoshi egy vörös kendõ, amire rávetõdne ha hagynám.

Leléphetnék.

Elmehetnék, eltûnhetnék az életébõl.

Na ez sosem fog megtörténni. Soha. Kevés dologban vagyok ennyire biztos, de ebben igen. Akaratlanul is szorosabban ölelem magamhoz, hajába szippantok behunyt szemekkel. Imádom az illatát. Isoshi...

- Isoshi...

- Menj el...! Engedj el, és csak... csak menj el, jó?

- Te is nagyon jól tudod, hogy ha én innen elmegyek, akkor magammal viszlek téged is. Velem jönnél?

- Soha!

Elengedem, figyelem ahogy remegõ kezeivel felveszi a szõnyegen heverõ ingemet, és gyorsan belebújik. Nem áll fel mellõlem, bizonyára megtenné, ha képes lenne rá. Valószínûleg az ablakon is kiugorna, heh. Olyan szánalmasan kicsikének tûnik az én nagy ingemben, mint valami kamaszkislány. Lazán hátradõlök, egyik karom mögötte hever a kanapé háttámláján, és gúnyos mosollyal nézem ahogy a gombokkal vacakol. Amikor az utolsó is a megfelelõ lukba csúszik, nagyot szusszant.

- Most jó? – kérdem lágyan. Szipogva törli arcát az ingujjba. Farzsebembe túrok, elõhalászom a cigisdobozt. Viharvert darab, egy szál árválkodik csak benne az öngyújtó mellett.

- Látod? – morgom, miközben a szám sarkába tolom a Pall mall-t, és felsistereg az öngyújtóm. – Leszoktam. Három éve nem szívtam egy kibaszott szálat sem, és most... – mélyen beszívom a füstöt, és hosszan, lassan kifújom. Behunyom szemeimet az élvezettõl. - Ah bassz... ez kurvajó.

Meg sem mozdul, csak ül mellettem. Érzem magamon a tekintetét, és élvezem. Amikor a cigaretta fele elég, a hamut a padlóra pöckölöm, és felé nyújtom.

- Kérsz egy slukkot?

Úgy néz rám, mintha három fejem lenne.

- Tessék?

- Kérsz?

- Én nem... köszö... illetve... Miket beszélek? Miért kínálsz engem cigarettával? Mit akarsz tõlem? Az elõbb még... még...

- Igen, az elõbb majdnem rád másztam – bólintok. – De mivel te nagyon nem akartad, hát nem basztalak meg. Nem vagyok állat, Isoshi. Sokat változtam, volt rá tíz kurva évem.

Megrázza a fejét.

- Nem igaz... nem. Lehetetlen...

A cigaretta csikket eloltom a kisasztal felületén, és visszafordulok felé. Az arcába hajolok, a füst kúszik ki leheletemmel, lágyan kísérik szavaimat.

- Valóban az. Akkor másképp fogalmazok. Kifinomultabb módszereim vannak, cicám.

- Mit akarsz ezzel mon-mondani?

Hajába markolok, hátrahúzom a fejét, s ahogy fölé magasodom, elnyílnak ajkai a fájdalomtól. Pont úgy néz ki, mint aki eped egy csókomért. Megnyalom gömbölyû kis állcsontját, vérfagyasztó mosoly kúszik a számra. Igen... ezt csak õ tudja kihozni belõlem.

- Választhatok néhány lehetõségbõl – suttogom a szájába. – Bánthatom azokat, akiket szeretsz. Emlékszel még gimiben a kis haverodra? Hogy is hívták?

Az emléktõl felnyög, kezei mellkasomnak feszülnek, körmei bõrömbe marnak.

- Ne...

- Ó igen, hát persze hogy emlékszel. Hm... nos, az a módszer már unalmas lenne, van helyette más. Sok-sok egyéb más. Nekem elhiheted, rendkívül kreatív tudok lenni. Bármikor, bárkit bevarrhatok a sittre, akár téged is. Csupán annyit kell tennem – beleharapok finoman az állába. Hrrr... egyszerûen megõrjít -, hogy a kabátzsebemben lévõ zacskó kokaint elõveszem, és hívom a nyomozó kollégákat. Nálad találtam, és ez már kereskedelmi mennyiség. Ejnye, Isoshi. Az én vallomásom ezerszer többet ér bárkinél, és mire kettõt pislogsz, öt évet húzol a kóterben. Ó igen... tudom mire gondolsz: „nem bánom, ott legalább nyugtom lenne tõled” – utánzom gúnyosan õt. – Nem kincsem, ott sem lenne nyugtod. Sõt, a többi száz másik rabtól sem lenne nyugtod. Túl szép vagy, mindenki a kis seggedbe akarna bejutni.

Nyöszörögni kezd, de amikor figyelmeztetõen beletépek a hajába, lenyugszik.

- Ne félj, nem teszem meg. Elõbb juttatom sittre az unokahugit, vagy annak a férjét, de ha jobban utána járok, akár az apádat is, vagy a barátaidat. Bárkit. Csupán csak végig kell néznem a telefonod híváslistáját, és megtalálom azt, akit a legjobban féltesz.

- Nem...!

- Sss... Semmi baj kiscica, csak nyugalom. Érted már?

Ujjaim lazítanak hajának szorításán, és már gyengéden cirógatom fájó fejbõrét.

- Igen, értem. Cs... cs... csak...

- Csak mi?

- Ne bánts, kérlek...

Ezek az édesen könnyes szemek, reszketõ puha kis ajkai... Felsóhajtok.

- Ó édes istenem, te valahogy mindig el tudod érni nálam, hogy egy mocsok szemétládának érezzem magam. Rendben van, nem bántalak. És most... tedd a dolgod. – Az utolsó szavakat mohón, vágytól rekedt hanggal hörgöm fel. Hajánál fogva nyomom le fejét, szabad kezemmel lerántom cipzáramat, és abban a pillanatban, amikor megérzem puha szájának melegségét makkomon, felnyögök.

Ó igen, a régi szép idõk... 

Már megint egy hideg és ködös reggel. A kocsim ablakát vastagon befedte a pára. Gyûlölöm a hajnalokat. Gyûlölöm. Gyûlölök arra ébredni, hogy álmomban éreztem bõrének puha melegét, ahogy sóhajai fülemet súrolták... Ilyenkor keményen ágaskodó vággyal és zihálva ébredek, és nem fogad semmi, csak az üres ágy.

- Picsába.

Orrom alatt szitokszavakat morogva törlöm szárazra a kocsim szélvédõjét, és végre ráadom a gyújtást. Halkan feldorombol fekete Nissan terepjáróm motorja. Kihajtok a parkolóból,.

Egy újabb nap kezdõdik.

Odabent a kapitányságon olyan nyüzsgés van, akár fényes nappal. A váró tele károsultakkal, áldozatokkal. Tömött sorokban ülnek a kényelmetlen és keskeny fapadokon. Jobb híján a máladozó kékeszöld falfestést bámulják.

Bakancsos lábaimmal nesztelenül sétálok el mellettük, bal kezemben egy papírpohárban híg és keserû kávé lötyög, a folyosói italautomata áldása. Belököm széles vállammal a nagy irodai térbe nyíló lengõajtót. Odabent az íróasztalok mellett a nyomozó és tisztkollégák ülnek. Van aki tanút hallgat ki, némelyeknek kurvák és stricik jutottak. A sarokban néhányan kávéznak és halkan beszélgetnek. Az egyik megbilincselt drogos ordítozik, a vele szemben ülõ rendõrrel. Nem csitul, hiába próbálja nyugtatgatni a fiatal nyomozó. Nemrég kezdett nálunk, csak látásból ismerem. Kibaszásból kapta õ a balhésat, ez itt a szokás.

Elsétálok mellettük is, útban a hátsó ajtó felé. A drogos ultramagas hangtartományban nyomja.

- Szórakozz a kibaszott kurva...!

Jobb kezemmel megragadom égnek zselézett, hupililára festett haját és belemasszírozom arcát a fenyõfa íróasztal lapjába.

- Bamm! – mondja az asztal.

- Ááá! Jó leszek, jó leszek, jó leszek! – mondja a drogos. Vagyis inkább rekedten ordítja. Hiába rángatja a háta mögött összebilincselt kezeit, ez ellenem édeskevés.

Bal kezemmel eltartom a kávét, miközben elõre hajolok a füléhez.

- Kurvára korán van, és te túl hangos vagy – dörmögöm vödörmély hangomon. Sötét szemeim hidegen szegezem nyáladzó, kíntól eltorzult arcára.

- Bocsánat! Bocsánat, bocsánat, bocsánat... – hadarja nyüszítve. Erõsebben az asztalra nyomom arcát. Vetek egy futó pillantást a fiatal nyomozó döbbent arcára. Amikor lecsaptam a drogost, odafigyeltem rá, hogy ne törjem el az orrát. Azt nehezebb kimagyarázni.

- A szomszéd teremben leszek, és megiszom a kávémat. Csendben. Ne kelljen vissza visszajönnöm. Rendesen fogsz viselkedni?

- Jó leszek! Jó leszek! – ordítja, nyála az asztallapra fröccsen. Elengedem, és amíg a széken összekuporodva szörcsög, fájó állkapcsát mozgatva óvatosan, addig rákacsintok a tátott szájjal bámuló ifjú kollégára, majd folytatom utamat. Mielõtt becsukódik mögöttem az ajtó, még hallom ahogy valaki a nevemet suttogja, és figyelmezteti a srácot hogy tartsa távol magát tõlem. Heh.

A kommandós egység nagy irodája teljesen üres. Felkattintom a plafonon végigfutó neoncsöveket, amelyek halk zümmögést követõen hideg fénnyel árasztják el a húsz üres íróasztalt. Az ablakok sötéten bámulnak vissza rám, még a nap sem kelt fel. A kis egérluk a terem másik végében van, ezt az egység elõzõ csapatvezetõjétõl örököltem. Elsétálok az íróasztalsor mellett, a csend szinte tapintható. Elõhalászom kulcsomat fekete farmerem zsebébõl, hogy kinyithassam az üvegablakos ajtót, amelyen fehér betûkkel szerepel a nevem és beosztásom.

Leülök az íróasztalom mögé, beizzítom az íróasztali lámpámat és feldobom lábaimat. Ellazulok, felszakad egy mély és álmos sóhaj mellkasomból, amely ásításba fullad. Áldásos csend, csak a kávém szürcsölése és semmi más.

*

Nincs jobb egy kis hajnali lõgyakorlatnál, amikor még nehezen fókuszálsz, az ujjaud merevek és a reakcióidõd hosszabb a szokottnál. Ez az igazi kihívás. Az alagsori öltözõ is kong az ürességtõl. Kiveszem géppisztolyom a szekrényembõl, majd a lõszerraktárhoz sétálok. Az ablak túloldalán ülõ álmosképû éjjeli ügyeletes szó nélkül tolta ki a kis nyíláson keresztül a töltött tárakat.

A lõtér teljesen sötét, csak az általam használt lõállásnál felkapcsolom a villanyt, és a kezelõfelületet nyomogatva beállítom a lõlap távolságát.

Bamm! Bamm! Bamm!

Egy órával késõbb futnak be a csapattagok.

Lõgyakorlatok után erõnléti edzés. Nagy tornaterem. Hajtom õket a pályán, és magamat is. Amikor már kellõen bemelegítettünk, jöhet a harcmûvészet. Mindezeket kizárólag hétköznap délelõtt tehetjük, egymást váltva a két csapat. Amíg az egyik edz és pihen, a másik készenlétben vár az õrsön vagy otthon. Vagy máshol. Mindegy.

Zuhany, pihenés, könnyû ebéd, majd a koradélutáni csapatmegbeszélés, eligazítás. Megtekintjük a legutóbbi akció rendõrségi videofelvételeit. Kielemezzük a hibákat.

Késõ délutánig elszüttyögünk, és már azon gondolkozunk, hogy ma is nyugi lesz, amikor felsikolt derékövemhez csatolt mobiltelefon. Felveszem, végighallgatom a diszpécsert figyelmesen. Minden szavát memorizálom, bontom a vonalat.

Minden fej felém fordul, félbehagyják a labda dobálást és a beszélgetést.

Dörren a hangom.

- Mozgás csajok! Egy iskolai lövöldözés a tizenkettedik és a huszadik utca sarkán lévõ Yunong gimnáziumban! A többit majd a buszon!

Bakancsokban dobogó lábak. Fegyverek a kezünkben, golyóálló mellényt, maszkot és sisakot, védõszemüveget már a száguldó jármûvön veszünk magunkra, miközben folyamatosan beszélek. Élõben is hallják a hangom, ugyanakkor a sisak belsejébe beépített headsetbõl is recsegek nekik, hogy sztereóban is élvezhessék, ugyanakkor egy szavamat se szalasszák el.  

- Egy tizenöt éves fiú, Mark Hudson a lövöldözõ, apja duplacsövû vadászpuskájával, és sok lõszerrel. Harmadik emelet, jobbra a második tanterem. Túszok száma húsz, ebbõl nem tudni mennyit lõtt már le, mert sok golyót eltárazott már. Okos a srác, a mesterlövészek nem tudják leszedni. A túsztárgyaló már fõzi, mi pedig szépen bemegyünk és elkapjuk a kis mocskot, a túszokat pedig élve és épségben kihozzuk. – Mély levegõt veszek, majd folytatom a szokásos szöveggel. – A bevetési kocsink mögött a mentõk jönnek, õket az iskola hátsó udvarán tesszük le. Ha sérülés következik be, Yanko százados veszi át a parancsnokságot, ha újabb sérülés következik be, akkor Vatana hadnagy lesz a parancsnok!

Kibámulok a szélvédõn, az elõttünk haladó kocsi tetején a fényszóró csóváit figyelem. A benne ülõ csapattagok is hallották minden szavamat a fülesen keresztül. Érzem ahogy kezd átjárni az adrenalin. Imádom ezt.

A konvojunk az iskolához ér, a bámész tömeg szétnyílik, ahogy a járõr kollégák szétterelik õket. Fejünkön maszk, sisak, kezünkben fegyverünk.

Ajtón be, intek kezemmel, csapat szétválik a begyakorlott módon. Körbevesszük a tanterem ajtaját, bentrõl hallom ahogy a túszejtõ fiatalkorú a mobiltelefonján keresztül kiabál a túsztárgyalóval.

- Várunk – morgom a headsetbe. Néhány perc után lövés dörren. Dörren a hangom: - Most!

Ajtó betör, majd amikor fedezve egymást benyomulunk, a vaktában lövöldözõ kölyköt Vatana hadnagy egy pontos fejlövéssel leteríti. Felkaromba kemény fájdalom nyilall, és felszisszenve veszem tudomásul, hogy a golyókból egy nekem is jutott. Körbe fordulok, megnyugszom amikor látom, hogy a csapatból mindenki sértetlen, azonban...

- A kurva életbe – mordulok fel. Letérdelek az áldozatok mellé, egyikük még hörögve lélegzik. A headsetbe beszélek, miközben ellenrzöm a másik három pulzusát egymás után. – A túszejtõ halott, helyszín biztosítva. Küldhetitek a mentõsöket. - Gyors fejszámolás. - Öt halott, négy súlyos sérült. Vége.

- Vettem, parancsnok! Vége! – hallom.

Néhány perc múlva már a felkaromon fáslival ülök az egyik fekete terepjáróban, egyik kollégám és haverom vagy százzal hajt keresztül a városon. A mentõsök túl elfoglaltak voltak, hogy az én kis karcolásommal foglalkozzanak, ezért ketten együtt legyûrtek és behajtogattak a kocsiba, majd minden ellenkezésem ellenére õk maguk biztosítják nekem, hogy ne ússzam meg a mai napot tetanusz oltás nélkül. Faszba.

- Hé! – morgom bosszúsan, amikor élesen bevesz egy kanyart, és a fájós karom a kocsi oldalához nyomódik. – Ne olyan gyorsan...

- Bocs, fõnök. Kuss, fõnök.

Lenyelem a nyelvem, és hallgatok. Igaza van, az õ helyében én is ugyanezt tenném, bármelyik csapattagunkról is lenne szó.

A kórház hátsó mûvészbejáróján megyünk be, a traumatológia a földszinten van. Azonnal kerítenek egy üres vizsgálót nekem, és ahogy a zöld szoba zöld vizsgálóágyán ülök a zöld lepedõn, komoran figyelem a zöld ingben és fehér nadrágban pislogó középkorú orvost. Már nincs rajtam a maszk és a sisak, a golyóálló mellény sem. Félmeztelenül ülök, hegekkel borított felsõtestemet csak egy fekete trikó takarja.

- A lövedék csak súrolta a karját, szerencséje volt. Varrnom sem kell, csupán lekezelem és bekötözöm, a tetanusz oltást pedig utána megkaphatja.

- Pompás.

Egy hang nélkül tûröm hogy valami büdössel és égetõen csípõ dologgal lekezeljen, majd bekössön. Ledobja a gumikesztyût és az ajtóhoz sétál.

- Felöltözhet, a tetanusz oltást majd a felkarjába beadja egy asszisztens. Viszlát!

- Viszlát – morgom. Felhúzom a véres fekete ingemet, begombolom, és már a mellény is rajtam, amikor a székben tespedõ haverom, Suichi kuncogni kezd.

- A felkarod...

Vetek rá egy csúnya oldalpillantást.

- Kell a faszomnak tetanusz. Már kaptam egy csomót. Induljunk.

Nyílik az ajtó, és belép fehér köpenyben az említett asszisztens. Megtorpanok, hónom alól kiejtem a sisakot, amely tompán koppan a zöld linóleumpadlón. Puha, világosbarna haj, sápadt arc, szürke szemek. Az orrának finom vonalai és a szép szája... a hosszú szempillák... nyakának hosszú íve... Õ az! Õ az! Felnéz rám, egyenesen a szemembe.

Megáll az idõ...

Isoshi... ez tényleg õ... Ó istenek, milyen szép még mindig, pont mint az emlékeimben...

- Isoshi...

- Nem... ne...!

Kitágulnak szemei, ajkai elnyílnak, kezei vadul remegni kezdenek, a tálcáról a földre esik a fecskendõ. Tétován hátrál az ajtó felé, testem pedig magától mozdul, vadmacskaként vetõdöm utána, hogy ne tudjon elmenekülni. A védekezõen felemelt tálcát kiverem kezébõl, és egész testemmel az ajtóhoz préselem. Kezeim arcát fogják, szívom magamba a látványt. Isoshi... itt van... megvan...!!!

Hátam mögött hallom Suichi hangját.

- Sato? Mit mûv...?

Ebben a pillanatban, mohón fújtatva szorítom számat Isoshiéra, és megszûnik létezni a világ körülöttem.

Isoshi szája, Isoshi íze, az õ finom friss illata. Isoshi... Isoshi...

- Isoshi... Isoshi... – dörmögöm rekedten, imádattal a szájának, állának, nyakának. Nem hallok és nem látok semmi mást, csak õt. Reszket... istenem, hogy reszket a karjaimban! Lángol az egész testem, folyékony forróság csurog végig egész testemen, ugyanaz az erõs birtokló sóvárgás, amelyet csak akkor éreztem, ha õt a karjaimban tarthattam. – Végre megvagy! Végre... megtaláltalak!

- Engedj... engedj el... – nyöszörgi könnyezve. Lecsókolom a sós cseppeket, mellkasomnak feszülõ kezeit nem érzem. – Kérlek ne! Ne... ne... ne...

Felemelem a fejemet, szép szemeibe pillantok. Sötét tekintetemmel felfalom õt, beszippantom lelkét magamba egy pillantással. Sápadtan remeg, de satuként tartom õt, elõlem nincs menekvés. Arcáról a nyakára csúsznak ujjaim, rákulcsolódnak és finoman megszorítom.

Elszökött elõlem. Elmenekült. Éveken át kerestem, sóvárogtam utána, és sehol sem találtam. A rendõrségi adatbázisban sincs benne, pedig mennyit kerestem!

- Sato engedd el az ápolót! – mordul mögöttem Suichi. – Mégis mi ütött beléd?

- Segítsen, kérem – nyöszörgi neki az én kincsem. Ujjaim erõsebben szorulnak nyakára, csupán néma figyelmeztetésként.

- Hová tûntél el akkor? – kérdezem halkan.

- Sato! – mordul mögöttem ismét a haverom. Sötéten villogó szemekkel figyelem a csinos arcot, a szürke szemekben reszketõ félelmet. Retteg tõlem. Jól teszi.

- Válaszolj, kiscica!

Megrándul, szemeit összeszorítja, mintha a régi becenevét újra hallania fájdalmat okozna neki. Ezerszer suttogtam a fülébe szex közben, vagy épp büntetés közben, vagy csupán akkor, amikor az orgazmustól öntudatlanul vergõdött a karjaimban.

- Át... átszállítottak egy sza-szanatóriumba... Aztán...

- Van fogalmad róla, mennyit kerestelek? – suttogom rekedten, szám dühös vicsorra torzul.

- Engedj el... kérlek...

Könnyeit, remegõ ajkait látva valami mélyen megmozdul bennem. Lassan elengedem a nyakát, kemény arcvonásaim feloldódnak, csak nézem õt, és ujjaimmal cirógatom könnyes arcát. Megcsókolnám újra, de elfordul. Nagyot fújva támaszkodom meg feje mellett a karommal. Mióta nem láttam õt, jócskán megnõttem, épp csak az államig ér. Görnyedten magasodom fölé, már nem lapítom törékeny kis testét az ajtóhoz, de a karjaim még mindig csapdában tartják. Fejemben lázas gondolatok kavarognak. Elõször is õrültségeket akarok tenni. Leteperni õt, itt és most, a puszta padlón is akár, vagy a vizsgálóágyon. Másodszor pedig a derekamon lóg egy bilincs... Haza is vihetném itt és most. Az ágyamhoz láncolnám, és soha de soha többé le sem szállnék róla. A gondolattól egyre nehezebben veszem a levegõt, szemeim keményen merednek remegõ kis áldozatomra. Mintha sejtené mi jár a fejemben, remegve kapaszkodik fehér ingének gallérjába.

Vállamra nehezedik egy súlyos kéz.

- Sato engedd el! Halálra rémítetted szegényt.

Meg sem várja a válaszomat, hátrébb húz, és a lehetõséget Isoshi azonnal kihasználja. Mire feleszmélek, becsapódik elõttem az ajtó, és a túloldalon a futó léptek kopogása. Utána vetõdnék, de erõs karok megragadnak és visszatartanak.

- Sato mégis mi a franc ütött beléd? – kiabálja, miközben velem hadakozik.

- Engedj el te barom! Megszökik!

Percekkel késõbb, zihálva támasztjuk a falat, a közelharc kissé megviselté tett bennünket. Lenyalom a vért a szám sarkából, Suichi pedig vérzõ orrát dédelgeti. Hátunkkal a falat támasztva guggolunk egymással szemben.  

- Mi a faszom van veled, bazdmeg? Letámadsz egy vétlen civilt? Ez nem vall rád. Ki volt ez a kiscsávó? – kérdezi dühösen villogó szemekkel.

- Az elsõ szerelmem.