 Karakter: Hiroshi Ichi
Megjegyzés: ~ Gaaranak
Ichi:
Halkan prüszkölve nevetek fel, ahogy a sminkes lány zavarában véletlenül az orromba púderoz, ezzel kisebb fajta köhögési rohamot előidézve bennem, amitől először haldokolni, majd meghalni készülök, s mivel a végén mégis csak bravúrosan túlélem a dolgot, szélesen elmosolyodva nevetek fel a lány döbbent és sajnálkozó arcán. Nem gáz... végül is már sokszor akartak korrektorral meg ehhez hasonlókkal megölni... halálra meszelnek, és egyéb finomságok...
- Annyira sajnálom, Hiroshi-san... csak megcsúszott a kezem és...- kezdené, de én rákacsintva csippentem meg puha pofiját egy halk kuncogás kíséretében, amitől az általam bántalmazott kis bőrfelület nem csak orv támadásomtól lesz piros... nagyon édes! De komolyan... imádom a sminkes lányokat, mert ha nem zavarban vannak, akkor olyan fergetegeset tudok velük dumálni a nőügyeimről, hogy csak na! Nem mintha olyan sok probléma enne ezzel, de észveszejtő, hogy a nők miféle tanácsokat képesek adni... és milyen határozottan!
- Ne aggódj, már immunis vagyok a vakolatra! Nem te vagy az egyetlen, aki megkísérelt meggyilkolni vele. – nyugtatom meg halkan, s amint észreveszem, hogy helyett csak szemeit lesütve készül épp sírva fakadna, hajába borzolva hajolok hozzá, hogy homlokunkat összeérintve ösztönözzem a kistányérnyi szemek jellegzetes felvételére... avagy csípőből akkora lesz a szeme, hogy kis híján benyel a tekintetével.- Nem gáz! Ne parázz rá, nem történt semmi!
Végül is két perces fáziskésés után, miután már görcsben van az arcom úgy vigyorgok, halványan bólintva mosolyodik el vidáman, hogy utolsó simításokat végezhesse a sminkemen, ami megjegyzem most kivételen szemfestékből és leheletnyi púderről áll... magam sem tudom miért, mert körülbelül babasegg makulátlan az arcbőröm, de ha a szerep ezt kívánja meg... hajj...
Mikor a menedzserem, Ogata-san közölte velem, hogy örüljek a fejemnek, mert megkaptam életem első film szerepét, vagy voltaképp egy sorozat egyik főszerepét, kis híján sikítva ugrottam ki igencsak hiányos öltözékemből, ami akkor a fotózások miatt, csupán egy alsógatya képezett, annyira megörültem ennek a felkérésnek, ami nyilván hatalmas ugródeszka lesz számomra... ugyanis innentől, nem csak reklámok, de akár filmek állandó főszereplője lehetek! És egyszer... egy csodálatos napon, lesz egy saját műsorom... ahol... ahol fogalmam sincs, mit fogok csinálni, de olyan ulrafaszakirály lesz, hogy attól mindenki egyenesen fossa le a bokáját!
Persze drága pót apám azt már elfelejtette megemlíteni, hogy tulajdonképpen a sorozat két férfi szerelmét fogja feldolgozni, ami nem épp túl nyerő egy hetero, meg egy kitudja milyen beállítottságú emberke párosításában, de hát a nagy gázsi és a karrier az nagyúr... amúgy is... mit történhet? Párszor letapiz, meg megcsó...megcsókol... és kész.... igaz? Ugyan is legjobb értesüléseim, és az összehablatyolt információ foszlányok által jól levettem, hogy én uke leszek, ami annyit jelen, hogy jól bedominálnak, hogy kutyapózban megrakhassanak... a vásznon... remélem, azért ezt gyakorlatba nem fektetik...
Épp ezért viselem el, hogy a szememet is kipingálják rózsaszín és fekete keverékére, vörös hajam frufruját hátra tűzzék, és csodás séróm többi részét valami érdekes módon zselézzék, mintha épp egy jrock klipből léptem volna ki... mondjuk nem is állok messze a dologtól, mert szerepem szerint egy férfiimádó, szűz...izé...férfipillangót fogok alakítani, aki suli helyett árulja magát, hogy legyen már miből eltartani magát... és ekkor jön a dominó, avagy a domina férfi megfelelője, és úgy befenyít, hogy kis híján kutyapórázon tartanak majd... de hogy ezt hogy sűrítik egy vígjáték és egy light pornó határai közé azt nem tudom... de határozottan kezdek félni. De komolyan... már ahogy tükörbe nézek kis híján síró- vagy röhögő görcsöt kapok, de tekintve, hogy a sminkes lány nagyon bízik munkája szakértelmében, csupán egy elnéző mosolyt csalok pofimra, egy dicsérő biccentés kíséretében... csak azért, mert nem szeretem ha egy nő sír...
- Jól nyomod, hallod-e! Remélem, ezentúl te leszel a sminkemet, mert senkire nem merném rábízni a nőiesítésemet! – vigyorodok el, s ahogy halkan felnevetve szorítja szája elé sminkecsetes kezét, én is fele együtt kacagok csilingelően, hogy a véletlenszerű ajtó csapdás ellenére, is tovább szórakozhassak, és ne zavartassam magamat, csupán szürkés-kék íriszeimet függeszthessem a berontó galád alakra, aki jól fésült hajának romjait igazítandó túr sötét tincsei közé, mielőtt még hosszas mondókájába belekezdene, s rendreutasítva küldene rabszolgamunkát végezni... ejnye, Ogata-san! Te ünneprontó! Itt vidítom a népet, erre te csak így berontasz... De galád vagy...
- Gyere szépen, Ichi-kun, mert helyzet van! Hamarosan itt lesz a partnered, és előtte még saját fotósorozatot is készítenek veled! – rikkantja, mint a reggeli rekedt rigó, én pedig felsóhajtva halánték masszírozva erőltetek pofimra egy kényszeredett vigyor félét, mielőtt még belevetem magam a szuka-szerepbe és bepózolok egy olyan erotikusat, mely után a lányok bugyija olvad, a pedofilok meg egy hétig non-stop zaklatnak majd...
- Rendben... rendben... megyek feszíteni... – adom meg magam felemelt kezekkel, mintha menedzserem rám mutató tolla egy gyilkos fegyver lenne, én pedig a kém, akit rajta kaptak az aktuális szeretőjével a végső harc kezdetén... kár. Pedig nem szívesen lépek ki innen így. Bár tény, hogy néztem ki már én ennél vadabban is... na akkor, let’s go!
*
Szemeim kihívóan kacérkodnak kamerával, szinte flörtölök a lencsével, ahogy merészen végig ívelek ajkaimon, s végig cirógatom a benne pihenő fémes kis ékszert, mely nedvesen csillan nyelvecském érintése után... a rajtam lévő bő ruha szabása ellenére is szinte már perverzen simul testemhez, ahogy karcsú ujjaimmal belé markolok, s szinte letépni készülök magamról az utcát ábrázoló háttér előtt... egész tartásomból árad a huncut, arrogáns erotika, melyekhez a kamera halk kattogása, és a fotós elismerő kommentárja ad háttérzajt, provokatív aláfestő zenét, s ezzel is csupán tovább ajzva csontomig ivódott szerepet... most, hogy itt állok, teljesen át tudom érezni a helyzetet, és azt hiszem egy kicsit még tetszik is Lucky-chan karaktere... ugyanis kis, ahogy Ogata-san hívta „magátkellető hím prosti” –m becses neve ez, jelleme pedig egyenlő egy halálos ítélettel, amit vagy az ágyba vagy az idegszanatóriumba osztanak ki... ugyan is az eddigi forgatókönyv és a rendező elképzelései szerint egy arrogáns, beképzelt, kihívó kis szemét, akinek szentimentális kis lelkecskéje mégis sok problémát okoz... főleg, hogy szűz... még... és még azt is árulja majd... hajaj...
De amúgy... kezdem magam ijesztően beleélni, ahogy már merészen, flegma kis vigyorral csúsztatom le gömbölyű vállamról pólóm hatalmas nyakát, kivillantva tejfehér bőrömön, apró kis falatkáját, hadd legyen még több pikáns darab a fotósorozatomba, ha az elkövetkezendő ki tudja hány órában nem is lesz édes partneremmel egyetemben... akiről, hála mostanában drága neje miatt egyre szétszórtabb pótapámnak, fogalmam sincs kicsoda, így a mai nap maga lesz a zsákbamacskák mennyországa... annyit tudok, hogy valami félvér csávesz lesz... ergo, most már tuti, 100% hogy én leszek alul...
Karcsú ujjaim kígyóként siklanak nadrágomba, épphogy csak ujjbegyeimmel titkos helyekre kalandozva, fejemet hívogatóam hajtom hátra, hogy szempilláim alól pisloghassak utolsót a kamerába, mielőtt tartok egy szusszanásnyi szüntet két csodás pózolás között... na és akkor most jön az, hogy egy elhaló nyögés szeli ketté a szobát, mellyel a kép elkészültével sikeresen hívja fel figyelmemet a hangot kiadó személy, aki jelenleg felismerhetetlenül hosszú szőke lobonca mögé rejti arcát, mielőtt még bárki is felfedezi, milyen eszméletlen vörös is az arca, ha már füleiből nem jött volna rá senki... s hogy csak azért se hagyjam élni, ajkaimon széles, jókedvű de egyben gonoszkás mosollyal sasszéik ki a felállított háttér mögül, mikor a fotós jelzi, hogy végzett velem, szaladhatok, hogy meglessem ki az a szégyenlős, aki zavarba jött a kelletésemtől... biztos egy lány! Egy édes, szőke lány, aki remélhetőleg emeli a mai napom színvonalát... mert, hogy eddig én éreztem magam egy cseppet femininnek, az tuti...
De mielőtt még a stáb tagjai között sasszéva eljuthatnék odáig, hogy az arcába ugorhassak és szét vigyorogjam 1000 wattos fogsorommal pofiját, vállaimon két kéz csattan és erőszakosan térítenek el kiűzött célom elől, fél centivel arrébb, ahol is már egy szőke hajú srác felé loholok, aki érdeklődve, kedves kis mosollyal int felém, abban a hiszemben, hogy eredetileg is felé indultam.... persze sületlen fejecském ettől az apró változástól hirtelen nem tudja eldönteni, hogy mit is gondoljon, és hogy mi a jó élet folyik itt, de útközben Ogata-sanra pillanatban le is nyelem a kérdést, mielőtt még túlfeszült, megviselt menedzserem a fejemet venné a bugyuta érdeklődésemtől... de na. Ettől a hirtelen koordinátaváltástól kissé dekoncentrált lettem... van ilyen! Nálam meg lényegesen gyakran... főleg mikor nem tudom eldönteni, hogy ki is pislog vissza rám, amikor az egyik plakátommal nézek szemet, mert állandó jelleggel jövök zavarba saját magamtól... és olyankor bizony hajlamos vagyok nagyon, de nagyon pihen elméjű dolgokra, amik iménti tudatgyengülésemről elejtett kis állításomat támasztják alá... a múltkor is a kabáttal próbáltam takargatni az egész falas plakátot... sikertelenül... de a köldökömet kicenzúráztam!
- Most pedig megismerkedünk, a partnereddel, Ichi-kun. – jelenti ki szinte helyettem is döntve Ogata-san, én pedig egy beleegyező sóhajjal, kommentár nélkül rázom meg fejem, hogy hosszú ráncigálásos utazásom végén, széles-e világon nem tapasztalt hatalmas vigyorral köszöntsem az engem jókedvűen fürkésző szőkeséget, aki félvér mivoltához hűen vagy egy fejjel magasabb nálam, úgy ahogy a távolról sokkal édesebben kisebbnek tűnő arany-hajkoronájú, eddig nőnek titulált, de ahhoz túl lapos egyén is... na ez azért egy kicsit ciki. Vagy csaj és jól járok, vagy pasi és együtt érzően nem nevetem ki. Amúgy meg nincs is miért... ahogy így útközben elnézegettem a képeimet, valóban lenne mitől még nekem is a föld alá süllyedni zavaromban...
- Elnézést, MegCabot-san, hogy nem tudtunk előzőleg bemutatkozni, de a megannyi teendő miatt nem értünk oda a megbeszélésre, és elmaradt. Ezúton is pótolnánk, ezt az apró kis hibát. – kezd bele pótapám a szokásos hibajavító japán udvariaskodásba, amire láthatólag a szőke fiú, nem igazán neheztel meg, sőt, inkább felszabadultan nevet fel, s egyet intve jelzi nonverbálisan, hogy no para, nem volt az olyan fontos. Dehogynem, basszus! Te fogsz a számban turkálni, tudnom kéne ki vagy! Bár... ismerős az arca... mintha már kacsintgatott volna rám egy fogkrém reklámból...
- Ugyan semmi nem történt. Semmivel nem késtek el. A nevem Daniel MegCabot.- mutatkozik be, s bennem egy másodperc alatt áll meg a vérkeringés, és haladok vissza két évet a fejlődésben. Bazz! Ez a pasi nagyon felkapott itthon! Sőt... neki már filmje is volt! Na ne! Áradozik róla, minden harmadik újság... sőt ha épp nem arról lenen szó, hogy maga alágyűr egy pikáns kis sorozat keretei között, még riválisnak is tekinthetném, de tekintem hogy itt én töltöm majd be a szubhím szerepét inkább meghúzom magam, és nem kekeckedek, hanem próbálok jó fejnek tűnni... Na ne! Erről a fazonról köztudott –hála annak a temérdek újságnak, amit nagy érdeklődéssel elolvastam, csak azért is-, hogy biszex... és hogy van mit a tejbe aprítani, hála a hálás fateri támogatásnak... végül is megtiszteltetés, mert a modell-szakmában legalább olyan elismert, mint én... szóval, nice to meet you! Csa no tapi, meg smaci forgatáson kívül...
Engem mindössze az az apró tény aggaszt, hogy férfi és nem nő, ami nagyban megkönnyítené kezdő színészi, ugyan akkor művészi vénámból eredő alakításaimat, mert képtelen leszek röhögés vagy sikítás nélkül végig csinálni egy-egy romantikusnak vagy épp szexinek szánt fincsi, bugyi szaggató kis jelenetet... be fogok szarnia nevetéstől. Lányként még nem kezelt senki... ez... vicces lesz.
- Hiroshi Ichi vagyok, örülök, a találkozásnak! – vigyorgok rá kezet rázva vele, hogy túllépve a formalitásokon, immáron a mellette haja mögül félénken pillázó egyénre is szentelhessek némi figyelmet, aki percek múlva felegyenesedve, még úgy is túlszárnyal engem, ezzel egy cseppet kisebbségi érzésbe hozva, ugyanis az, hogy lassan a stáb 80%-a támasztéknak is használhatna, nagyon... lehangoló. De nem gáz! Ukénak elvileg így vagyok jó...- és a melletted álló illetőben, kit tisztelhetek? – tegezem le minden szívfájdalom nélkül, immáron a szemüveges alak felé, ki csupán halkan megilletődve tolja fel orrnyergére az ókulát, hadd ne kelljen már észrevenni a zavarát.
Daniel nagyokat pislogva fordul az említett felé, s mikor fel is méri kiről is érdeklődöm ilyen lelkesen, az említett egyén vállát átölelve vigyorodik el szélesen, szinte már magához ölelve őt. Na ez... fura... csak ne az legyen, amire gondolok, mert sírva fakadok. Ugye nem a pasija... vagy mi...
- Ő a féltestvérem, Demien. Ő hozott el ide, mert mázlijára neki van jogsija, nekem meg csak lesz. Így nagyon gyakran hurcoltatom magamat vele. – kacsint az immáron beazonosított emberkére Daniel, megrázva vállát, ezzel némi életet lehelve az egyik szinte szobanövényként némán elvegetáló alakba, aki most egy nagyon, nagyon halvány kicenzúrázott kis mosolyocskára húzza szép ívű ajkait, zavartan végig mérve engem, tetőtől-talpig... valamilyen érthetetlen oknál fogva erre a pillantásra, ugrik egy hatalmasat gyomrom, s ahogy barna íriszei elmerülnek az enyémbe, nagyot kell nyelnem, hogy a levegő korty mellett, arcpíromat is gyomromba űzhessem, mielőtt kiülne szépen púderezett pofimra... ez fura... zavarba jövök attól, ahogy egy tök átlagos fiú végigmér... hogy miért az rejtély...
Kezem reflexszerűen lendül orra alá, hogy most már a beállt fél másodpercnyi csendet megtörve, s önnön zavaromon és hülye gondolataimon enyhítve invitáljam határozottan egy férfias kézfogásba. Először úgy ingázik szeme arcom és kacsóm között, mintha épp a szemgödrében akarna jojózni, de aztán úgy két perc után bátorságot vesz magán, s ugyan azzal, vagy talán az egy fokkal bátrabb mosollyal üdvözöljön ő is, s szorítsa meg az enyémnél talán csak egy kicsivel nagyobb mancsával az orra alá nyomott jobbomat. Na, ez a beszéd! Hát nem kaplak be!
- Remélem, még sokszor fogunk találkozni, Demien! A reakcióid ugyan is életmentőek! – utalok az utolsó lekapott, vérlázító kis képemre, amitől ő azon nyomban a tenyereibe menekült, s ahogy azt egy apró rándulás után ismét teszi kivívva az én és testvére hangos nevetését. Nagyon... nagyon érdekes egy egyén az, biztos! Ha ő ilyen, akkor a testvérével élvezetes lesz dolgozni! Talán még túl is élem...
- Jól van, jól van. Azt hiszem ennyi elég is a kötelező diskurzusból, ugyan is hamarosa jönnek a páros fotózások, és később az ön egyéni képei is MecCabot-san. – csap közénk kegyetlenül a most már állandósult ünneprontó Ogata-san, kezével megszüntetve a Demien és az én mancsom kényelmes már vagy két perce tartó kézrázását, én pedig jelezvén, hogy mennyire nem is volt ínyemre, hogy elváljak a meglepően puha kéztől, felhúzott orral, és halkan fújtatva küldök egy nagyon csúnya pillantást menedzserem felé, hadd vegye a lapot, miszerint ezért még megfenyítem...
- Igaz is! Minél előbb kezdjük a fotózást, annál előbb készülnek el a plakátok!- kacsint rám Daniel, ezzel teljesen meghazudtolva a közte és féltestvére között húzódó halvány kis genetikai kapcsot... ugyan is, az hogy ezek ketten rokonok, az elmúlt öt perc alapján lehetetlen. - Egy perc és itt vagyok, Demien. Ha szeretnél menj csak el...- fordul a másik szöszke felé jövendőbeli partnerem, ám a szemüveges, hirtelen váltással, és megdöbbentő határozottsággal szakítja félbe a csupán jót akaró személy mondókáját...
- Ugyan... megvárlak! Majd... majd nézegetem a képeket...- halkul el folyamatosan hangja, s közben még csak elrejteni sem tudja, hogy vörösödik el ismét, miközben jelentőségteljesen pillant, nála alacsonyabb és karcsúbb alakomra. Nem tudom mire vélni ezeket a kirohanásokat, ezért biztatólak villantom rá a világ legédesebb és barátságosabb mosolyát, hátha ezzel némi lelket lehelek, ebbe a félig növény, félig ember élőlénybe, aki ha nem szólnának hozzá, tuti elvegetálna egy álló helyben.
- Gyere! Addig igyunk egy kávét, mert ez hosszú menet lesz! – utalok a sminkelésre, mely egy házfelújítással lesz egyenlő, ugyan is vakolás után valóban festés következik, és ez minimum egy egész szakbrigád felügyeletét kívánja majd meg... és még a fodrász, és a stylist... hahh... ez egy olyan tortúra, amit egy férfi SOHA nem fog élvezni, még akkor sem, ha bizonytalan ideig vitamin helyett női hormonnal etették...
Óvatosan ölelem át felpipiskedve hozzá vállát, hogy alig érzékelhető kis bólintása után eltereljem a legközelebbi kávéautomatáig, ahol reményeim szerint a koffein és a kettesben lét együttesétől megered majd a nyelve...
Mindenesetre nagyon remélem hogy feloldódik egy kicsit és sokáig marad, mert valamilyen furcsa oknál fogva egyáltalán nincs ellenemre, hogy két másodpercenként levetkőztet a szemeivel szemüvege mögül... fura, pedig nem szoktam meg... egy pasitól. De ez van! Ezt kell szeretni!
|
