-Persze, válaszolok, amire csak tudok.-mondtam a diplomatának. Igazából, ha nekem is ugrana, Mr. Tépjünk szét minden idegent, valószínû a halálomat hozná, de küzdenék, amíg erõm bírná.

-Hogy hívnak?

-Ne kérdezz ilyen balgaságokat! A lényeg, hogy betolakodó.

-Onyxis.-válaszóltam egyszerûen, figyelmen kívül hagyva az acsarkodót.-Titeket?

-Bart. Õ pedig Chomp. Miért jöttél?

-Menekülök a vadászaim elõl.

-Mondtam, hogy bajt hoz!-hörögte a másik és jobban kezdett ficánkolni a másik karjaiban.

-Csönd már! Falkád nem véd meg? Esetleg a… a párod?-az utolsó kérdés olyan volt, mintha azt kérdezte volna, milyen idõs vagyok. Hah..  De nem szívom mellre.

-Nincs senkim. Se falka, se pár, se család.-az utolsó szavamat már nehezen mondtam ki. Testem könnyedsége, szinte egy pillanat alatt megszûnt és a földre zuhantam. Zsibbadásos fájdalom lett úrrá rajtam. Még figyeltem a két idegent, de nem jutott el agyamig a tudat, mit is látok. Segélykérõ szûkölés hagyta el a torkom. Többet már nem tudtam mondani. Reménykedve néztem a diplomatára. Csak tudjon segíteni.

Én, és még két vérfarkas a falkámból az erdõ mélyén álltunk. Chomp, a jól megtermett hím farkas, akin egy rongyos farmer volt a földet szaglászta, miközben idõrõl idõre morogni kezdett. Nevét arról kapta, hogy agyarait elõszeretettel használta, nem kimondottan evésre (chomp=csócsál). A másik a szakadozott fölsõt és barna szoknyát viselõ nõstény farkas volt, Melody, aki inkább aggodalommal feszülten figyelt az éjszaka csöndjére. Melody-t szépen csengõ vonyítása után nevezték el (melody=dallam, melódia). Én voltam az egyetlen, aki ember formában egy fának dõlve nézte két, földön szimatoló, mérgelõdõ társát.

- Én mondom, ez hadüzenet! – Morogta Chomp.

- Mindenre azt mondod, hogy hadüzenet – válaszoltam csekély lelkesedéssel.

A vérfarkas rám pillantott, és morogva összeszûkítette a szemét.

- Itt flangál egy szuka egy idegen falkából. Mi másért jött volna el idáig, tudván, hogy ez a mi területünk.

- Kíváncsiság, magány, szerelem, szomjúság, éhség, menekülés, karnyi hosszú listát vezethetnék róla.

- De azt azért beláthatod, hogy a lista minden pontja érintene bennünket valahogy – fûzte hozzá Melody, társánál sokkal türelmesebben.

- Például?

- Ha az éhség, vagy a szomjúság ûzte el idáig, az õ területükön elfogyott a préda vagy a víz, és ez itt is megtörténhet. Ha üldözik, valaki elkezdett vadászni a falkájukra, aki a miénkre is szemet vethet.

- Csak arról próbáltam meggyõzni Chompot, hogy nem feltétlenül kell az illetõ torkának ugrani. Se szó szerint, se átvitt értelemben. Az, hogy itt van, nem jelenti azt, hogy bármi féle veszélyt hoz magával.

Mikor az utolsó szó is elhagyta a számat, lövések dördültek, mire mindhárman összerezzentünk.

- Ez veszélyesnek hangzott! – Hördült fel Chomp, és szürke alakja már el is tûnt a bozótban.

Melody rögtön utána eredt, én is lerúgtam a cipõm, felvettem sötétbarna, bundás formám, és utána iramodtam. Ahogy a fák között suhantunk, valahogy megváltozott a levegõ. Ismered azt, mikor odahajolsz valakihez és érzed a hajának az illatát? Mivel orrunk sokkal jobb, eddig végig ezt éreztük, és egy idegen vérfarkas bundáját éreztük ki belõle. Most azonban a pézsmaillatba fémes, savanyú szag vegyült.

- Skacok! – Mondtam aggódva. – Nem vagyok épp szakavatott, de jól érzem, hogy ez…

- Vér – mondta komoran Melody. – Igen, jól érzed.

- A vérfarkas megölhette a vadászát – mondta Chomp.

- Vagy a golyó találhatott célba – vetettem fel.

Mintha csak engem akarna igazolni, panaszos vonyítás ütötte meg a fülünket. A közeli sziklaszirt felõl jött a hang.

- Megvan a behatoló! – Csillant fel Chomp szeme. – Utána!

- Igen, hátha még tudunk rajta segíteni – fûztem hozzá, mire férfi társam mérgesen rám kaffantott.

- Ha kell a szuka, te állítod meg Chomp-ot, hogy szétszedje! – Mondta Melody. – Én addig megkeresem a támadókat – azzal elvált tõlünk.

Pár másodperc múlva egy tisztásra értünk, ahol valóban egy világosszürke bundájú vérfarkas szuka kuporgott csúnya lõtt sebbel. Ez még rosszabbra is fordulhatott volna, ha nem ölelem át a rárontó Chomp derekát, aki már rávetette volna magát.

A szuka arcán láttam, hogy legszívesebben már futott volna elõlünk, ha nem félt volna jobban a vérveszteségtõl.

- Nyugi! – Mondom nem túl meggyõzõen ficánkoló társammal a karjaim között. – Csak lenne pár kérdésünk. Becs szó… ne agresszívkodj már! Becs szó, nem bántunk.

Üveges szemekkel bámul, épp csak a nyál nem csordul ki szája szélén. Hallgatásával nem tudok mit kezdeni, nem tudom eldönteni, hogy ez egy „tetszik” hallgatás, vagy egy „nem tetszik” hallgatás. Megunva a szobrozást megnyalom szám szélét és megtöröm a csendet.
- Hogy tetszik?
Sehonnan jött sötét felhõk borítják be homlokán a ráncokat, ahogy lassan rám emeli tekintetét.
- Nem tanúsítasz minimális megbánást sem, mi? – kérdezi.
- Mert amúgy kellene?
Nem értem, miért kéne sajnálkoznom, vagy bocsánatot kérnem. Feldobtam és megtöltöttem élettel az unalmas falat, amin az egyetlen színfolt a sarokban megbúvó penész volt. Gondolom arról a sarokról sem tudott, különben a penészt is leteremtette volna és elküldte volna nem is tudom, mondjuk munkát keresni. Hálásnak kéne lennie, és legalább egy kicsit elbûvöltnek, amiért festettem neki, és felhasználva a leleményességemet, olyan eszközöket használtam, amikért nem kellett messzire mennem. Ráadásul mindezt ingyen és bérmentve. Szóval, miért kéne megbánást tanúsítanom?
- Nincsen életösztönöd. – közli szenvtelenül.
- Ezt már megbeszéltük. – sóhajtok rosszallóan. – Hamar felejtesz. – ingatom meg fejem. Fickó szenilis, márpedig ezt igazán nem engedhetné meg magának.
- Gyere velem. – utasít.
- Most megbüntetsz?
Jaj ne! Túl magasra dobtam a labdát, ezzel zavarba hozva szegény, prûd Fickót. Nem tud válaszolni és ezért inkább úgy tesz, mintha kérdésem nem is érdemelne választ. Milyen érzéketlen vagyok, hogy így a lelkébe gázoltam! Már, ha van neki olyan egyáltalán.
Elindul, közben az ingével babrál. Csöndesen baktatok mellette, ahogy bekanyarodunk az irodájába. Ott aztán kinyit egy szekrényt és a kezembe nyom pár ruhadarabot.
- Készülsz valahová? - kérdezek rá.
Felém fordul, aztán csak úgy leint. Hogy korábban karmester volt, ehhez kétség sem fér. Bár kétlem, hogy azt szeretné, játsszak neki valamilyen hangszeren, vagy énekeljek neki. Nem. Fickó azt akarja, hogy öltözzek át.
- Te is készülsz velem együtt – feleli helyet foglalva székében.
- Mégis hová megyünk?
- Dolgom van.
- Jó, de az csak a te dolgod.
Ahogy kimondom gondolataimat, már látom, hogy fölöslegesen akadékoskodok, hiába is tépném a szám, mert Fickó hajthatatlan és ezért nem fogad el tõlem nemleges választ. Vetkõzni kezdek, de közben gondosan összehajtom a levetett ruhákat, mintegy gúnyolódás képen.
- Tulajdonképpen hová megyünk?
- Tulajdonképpen semmi közöd hozzá.
- Akkor minek viszel?
- Hogy ne maradj egyedül.
- Nem fogok félni.
- Isteni szerencse.
- Te hiszel benne?
- Persze, ahogy hiszek a reinkarnációban és az emberi hülyeség határtalanságában.
- Az tényleg létezik.
- Máskülönben hinnék benne?
Hátat fordítok neki és felveszem a kapott ruhákat. Meglep, de passzolnak rám a darabok, és még kényelmesek is. Miután kész vagyok az öltözködéssel felé fordulok.
- Mikor megyünk?
- Most – válaszolja, kezeit zsebre rakva.
- Tömegközlekedünk?
- Megvesztél?
- Olyat még nem tapasztaltam – vonok vállat.
Elindul valamerre a kócerájon belül. Én csendben követem. Bezárja a bazárt, miután az utcára kilépünk, aztán gyalogosan indul el a tömegben. Alkonyodik, az utcai lámpák már mind sorra kigyúltak. Nem szeretem a tömeget. Minél nagyobb, annál ijesztõbb, és veszélyesebb. Szerencsére nem kell sokat bukdácsolnunk. Megérkezünk Fickó dögös autójához, és ha nem lennék úri kisasszony, azt hinném, hogy csak merõ gúnyból nyit nekem ajtót, hogy beülhessek. De várjunk csak! Hiszen valóban nem vagyok úri kisasszony. A szemét!
Beül õ is. Övet csatol, slusszkulcsot dug. Pedálra lép, majd megszólal.
- Ne szólj egy szót sem, és ne tûnj el mellõlem, értve vagyok?
Bólintok, ráhagyom a dolgot. De sokkal jobban érdekel, hogy milyen adókat lehet fogni a puccos kocsi rádióján. Két tekerés balra: szaxofon és sistergés. Fél fordulat jobbra: híradó és sportközvetítés. Mókásnak tartom, ahogy a különbözõ frekvenciák összemontázsolódnak egymással tökéletes disszonanciát alkotva. Jól szórakozom. Az sem jut el tudatomig igazán, hogy mindeközben elértünk valahová és a kocsi már nem halad sehová.
Arra annál inkább felfigyelek, hogy hozzám hajol, aztán már csak éles, szúró fájdalmat érzek a nyakamban. A körmeit. Feltépik egyénként is vékony bõrömet és én arra gondolok, hogy most fogok elvérezni, vagy ha nem is fogok, de tuti elegem lesz, mire eláll a szivárgása. Nemtetszésemnek hangot adva szisszenek fel és a hirtelen jött ijedtségtõl medermedve figyelem, mit tesz.
- Megéheztél?
- Abban az esetben biztos lehetsz benne, hogy nem pont te lennél a prédám.
- Megnyugtató – biccentek.
- Táblát nem akaszthatok a nyakadba, egyszerûbb, ha elérem, hogy az én vérem keringjen benned. 
- Vámpír leszek majd én is? - hökkenek meg.
- Ezt most meg sem hallottam – sóhajt fel.
Tenyerébe mélyeszti ujjait, hogy aztán az én nyakamra szorítsa a vérzõ bõrét. Beteges, groteszk, undorító. Elkomorodva hagyom neki, hogy befejezze kis rituáléját, nem szólok egyetlen szót sem. Nem értené meg.
Leállítja a motort, kicsatolja övét, de mielõtt kikászálódhatna, valami elvetemült kaparászni kezdi az ablakot. Lemondó sóhajjal nyit ajtót és száll ki, hogy üdvözölje a másik figurát.
- Pierre-Antoine – köszön neki Fickó. Én ülve maradok. Ha úgy tetszik, sértett lelkemet ápolom a nemrég történtek után, de a két férfi hangja így is beszûrõdik a nyitott ajtón keresztül.
- Rég láttalak, drága barátom – mosolyodik el. Külseje megnyerõ, de csalódást okoz, hiszen túlontúl átlagos egy vámpírhoz képest. Semmi báj és kellem, a vonásai darabosak, mégis van bennük valami, amitõl megtévesztõen megbízhatónak tûnik. Az ilyenek a legaljasabbak általában, így eldöntöm, hogy még abban sem hiszek, amit kérdez.
- Nem hittem, hogy eljössz, és még kívánatos követõket is toborzol magad köré – mosolyog ismét. - Igazán nagy kár, hogy nem találkoztunk korábban, sajnálatos, hogy csak most ismerkedünk – mû-kedvesen megcirógatja az arcomat, engem meg még a hideg is kiráz az érintésétõl. - Mit szólnátok egy vacsorához nálam?
- Nem hiszem, hogy...
- Számíthatok rád? - vág Fickó a szavába, míg tekintetével engem szugerál.
- Vacsorameghívás? - kérdezek vissza elgondolkodva. Ez az ajánlat igazán jól hangzik, feltéve, ha nem én szereplek az étlapon. - Miért is ne? - vonok vállat.
- Kétlem, hogy eljön. - szögezi le Fickó. De helyettem õ ne döntsön el semmit. Mi van, ha én el akarok menni? Ahol van ingyen kaja, ott az én helyem is.
- Igazán kár lenne, mindemellett, az Aurora egy igazán gyönyörû épület. 
Fickó megrázza a fejét, közben bárgyún mosolyog. A másik kimért léptekkel indul el. Ekkor az én drága majdnem-fõnököm arckifejezése is megváltozik. A távolodó pasas után indulok.
- Ebbe aztán jól belemásztál – megfogja csuklómat, mielõtt tovább indulhatnék.
- Bele. –hagyom rá a dolgot, aprót bólintva. – De te is jól megcsináltad. – motyogom az orrom alatt. Nincs humorom ránézni.
- Micsodát? – kérdez foghegyrõl.
- Ez a következõ pár órában nem fog elállni. – bökök a nyakamból szivárgó vérre.
- Ne legyél ostoba… - kezd bele, de szavába vágok.
- Te tényleg tök hülye vagy. – nézek szemeibe lesajnálóan. – Hallottál már a hemofiliáról?
Megragadja a vállaimat és maga felé fordít. Egy pillanatra dühöt látok a szemeiben.
- Ezt eddig miért nem mondtad? – sziszegi fojtott hangon.
- Mert nem kérdezted? – vonok vállat.
Lehunyja szemeit, szája széle megremeg, mély levegõt vesz, majd elenged. Tovább nem várakoztathatjuk a perverz barátját, aki elõre ment. Utána indulunk, rövid séta után meg is találjuk a vámpírt, aki az ajtóban ácsorogva várja párosunkat. Az „igazán gyönyörû” épületben nem látok semmi gyönyörût. Feltûnõnek feltûnõ, no és ormótlan, jellegtelen. Nincs stílusa. Ronda épület. Belépünk, érdektelenül körbenézek. Minden csöpög a barokkos, gótikus giccstõl. A vámpírok mind ilyen ízlésficammal vannak megáldva? A tulaj egy privát bokszba kalauzol bennünket és õ maga is helyet foglal.
- Mit iszol kis barátom? – mosolyog rám szélesen. Kiráz tõle a hideg.
- Nemtom. – vonok vállat. – Csak vizet, gondolom.
- Csak vizet? – kérdez vissza kétkedve. – Nem kívánsz valami erõsebbet?
- Kiskorú vagyok. – emelem rá szemeimet futólag.
Pierre-Akárkicsoda harsányan felnevet. Kérdõn nézek Fickóra, de õ csak megingatja a fejét, hogy ne szóljak semmit.
- Kylian, honnan szedted össze ezt a kis… mi is a neved fiam? – kérdezi.
- Charlie. – felelem. – És egy árvaházból adoptált magához. – csevegem. – Megesett rajtam a rideg szíve, és azóta elválaszthatatlan pajtások vagyunk.
- Úgy hazudsz, mint a vízfolyás. – komorodik el egy pillanatra.
- Köszönöm. – nyúlok a sótartó után és kezdek szórakozni vele.
Beszélgetni kezdenek, de ez nem köti le a figyelmemet sokáig. Valaki hidegtálat hoz. Úgy döntök, hogy a vámpírok nem tartanak rá igényt, így magamhoz veszem, és szórakozottan falatozni kezdek, miközben egyesével bontom ki a papírba csomagolt fogpiszkálókat és építek belõlük groteszk tornyot. Fickó egyre kedvtelenebb, komorabb. Bár fogalmam sincs, hogy ezt mibõl szûrtem le. Talán a kisugárzásából. Egyre morcosabb. Váratlanul csörren meg a telefonja. Bosszúsan veszi elõ, majd a kijelzõre pillantva felkel az asztaltól és felveszi a telefont. Pár lépés távolságba húzódik, hogy mi ne halljuk mirõl beszélnek.
- Nem tudom, mit ajánlott neked, hogy mellé szegõdj, de én a dupláját kínálom fel. – mosolyodik el a férfi számítóan.
- Ugyan miért? – kortyolok bele a vízbe.
- Szemtelen vagy, de szórakoztató. És én borzalmasan unatkozom. – sóhajt fel színpadiasan.
- A dupláját, azt mondta? – nézek rá érdeklõdést színlelve.
- Igen, azt. – kuncog fel.
Nyilván azt hiszi, hogy nyert ügye van. Már hallom is milyen hangosan fog koppanni a feje az asztalon a válaszom hallatán.
- Nem ajánlott fel semmit. – pillantok Fickóra, aki épp most telepszik vissza a helyére.
- Nem? – emelkednek meg a másik férfi szemöldökei.
- Nem. – értek vele egyet.
- Kylian, mennyit kérsz a kölyökért? – emeli tekintetét most Fickóra. – Megveszem tõled.
- Nem fog eladni. – szólok közbe, mielõtt a bamba vámpír megszólalhatna.
- Nagyon magabiztos vagy. – mosolyodik el gúnyosan.
- Az. – hagyom rá. – Mikor megyünk el innen? – utóbbi kérdésemet Fickóhoz intézem. – A vacsorameghívásnak eleget tettem, mert ettem is, ittam is, és még beszélgettem is vele.
Hûvös eleganciával mér végig, és nekem egy pillanatra átfut az agyamon, hogy ebben a halovány megvilágításban egész vonzó. Persze Fickó az csak Fickó marad. Buta és morcos és mamlasz. Felkel az asztaltól.
- Megyünk. – utasít egy szóval és én is felkelek az asztaltól, ám a szélét csípõmmel véletlenül meglököm, és a fogpiszkálótorony összedõl. Bûntudat rohan át rajtam. Szép torony volt. – Ha megbocsátasz. – pillant vendéglátónkra és Pierre-Akárkicsoda kegyes kézmozdulattal elenged minket.
Az autóba ülve kellemes sötétség vesz körbe minket, csak a mûszerfal halvány fénye ad némi világítást.
- Túl nagy a szád. – mormolja az orra alatt vádlón.
- Fogjam be?
- Nem ártana. – bólint.
- De õ kérdezett.
- Fogalmad sincs, kivel beszéltél így.
- Nincs. – adok igazat neki. – Mert voltál annyira figyelmes, hogy elfelejtettél tájékoztatni róla, hogy kihez jövünk.
- Nem volt rá szükség, hogy tudj róla.
- Akkor ne panaszkodj. – dõlök hátra az ülésben.
Kotorászni kezd a kesztyûtartóban, de közben nem veszi le a tekintetét az útról. Egy csomag zsebkendõt vág hozzám.
- Kezdj vele valamit. – int nyakam felé, amibõl még most is lustán szivárog a vér.
- Minek? Majd eláll. – vonok vállat.
- Irritál. – morran rám.
- Csak nem büdös?
Rám villantja vérben forgó tekintetét. Szóval mérges? Ugyan mi okból? Nos, igazából nem is érdekel. Kétlem, hogy megérthetném a logikátlan gondolatmenetét. Beletörõdve sóhajtok fel és veszek ki egy zsebkendõt a csomagból. Szétbontom, majd félbe hajtom és a nyakamra tapasztom. Hosszú, néma percekig kocsikázunk az éjszakában. Aztán Fickó leparkol a kocsival és a motor megáll. Kiszáll, így én is kénytelen vagyok elhagyni az autót, pedig az ülés igen csak kényelmes volt. Némán baktatok a melák után, akinek minden porcikájából izzik az indulat.
Berobog a bárba, ahol már javában folyik az élet. Jöttére felkapják fejüket a bent lévõk; mind vendégek, mind a személyzet. Páran a vámpírok közül nem titkolt érdeklõdéssel szimatolnak a levegõbe, ahogy elhaladunk mellettük. Nem mondta, de gorilla tartásából kilogikáztam, hogy követnem kell, szóval szorosan a sarkában haladok. Belép a napközis szobába – az irodájába – és becsukja mögöttem az ajtót.
- Ül. - int a szék felé hanyagul.
- Fekszik. - mutatok a padlóra, leutánozva mozdulatait.
- Keith.
Nem morog, nem szólít fel semmire, nem éles a hangja, nem hallom a dühöt belõle. De valamiért éppen elég neki bármilyen hangsúly vagy töltés nélkül kimondania a nevem, és nekem elmegy a kedvem a további játszadozástól. És ettõl hányingerem van. Nem kellett volna bemutatkoznom neki. Tudja a nevemet, s olyan, mintha ezáltal birtokolna engem is. Pedig ez nem így van. A magam ura vagyok, csupán azért vagyok még itt, mert én döntöttem így. Egyedül én, és nem más.
Fakó szemeivel engem fürkész. Türelmesen kivár. Elfintorodom. Tessék, itt egy õszinte kifejezés. Érje be ennyivel. Egy napra ez bõven elég. Az õ felfogóképességének lehet, hogy még sok is. Leülök a székre, amelyre mutatott. Varázslatos mélységû fiókjainak egyikébõl sebtapaszt vesz elõ, aztán hozzám lép, lehajol, manuálisan félrebillenti a fejem és felragasztja a sebre, amit okozott.
- Megmarad a nyoma? - kérdezem nyakamat tapogatva.
- Nem. - ül bele fõnökszékébe. - Feltéve, ha hagyod normálisan meggyógyulni.
- Hagyom. - egyezek bele.
Vállai fölött az akváriumot figyelem, de tekintetemet nem tudom fókuszálni igazán semmire, így csak nézek ki a fejembõl, fásultan.
- Kifogytál a szuszból?
- Fáradt vagyok.
Fickóra nézek, õ vissza rám. Percekig így ülünk. Én arra gondolok, mennyivel jobban esne most egy matrac, mint az õ vizslató tekintete. Õ arra gondol, milyen csodálatos lesz, ha végre felveheti rózsaszín tütüjét és varázspálcájával körbetáncolhatja otthonát.
- Min gondolkodsz?
- Te is fáradt vagy. - állapítom meg, felkelve a székbõl. Az akváriumhoz lépek és némán fürkészem a mit sem sejtõ halakat. - Vagy magányos. - teszem hozzá halkan. - Nem, mintha érdekelne.
- Van egyáltalán bármi is, ami érdekel? - teszi fel a költõi kérdést.
- Van bizony. De nem kötöm az orrodra.
Felszusszan, de nem mond semmit. Mit vár? Hogy meséljek magamról? Utcakölyök vagyok, egy iskolázatlan hajléktalan. Legyek hálás, amiért magához vett? Nincs szükségem arra, hogy másoktól függjek. Eddig is remekül túléltem. Egyedül... Talán inkább én vagyok magányos? Kizárt. Mások társasága irritál. Na jó, Fickóé nem, mert néha szórakoztató, de hamarosan erre is ráunok majd és továbbállok.
- Minek hoztál magaddal egyáltalán, ha nem értesz a gyerekneveléshez? - fordulok felé és lépek székéhez. Közvetlenül elõtte állok meg. - Nem akarlak megsérteni, de megbuktál. Borzalmas gondviselõ lennél a szófukar magatartásoddal és a...
- Befejezted?
- Nem. Kell neked egyáltalán, hogy itt legyek? - szegezem neki a következõ kérdést. - Mi hasznod származik belõle?
- Semmi. - felel õszintén.
Tekintetével fogva tart és tudom, hogy megfejteni próbál, kielemezni, rájönni, hogy ki vagyok. Össze kéne zavarnom, csak hogy egy kicsit tovább tartson neki a dolog. Megtámaszkodom a háttámlán Fickó válla fölött és lehajolok hozzá, hogy homlokon csókoljam. Logikátlan, kiszámíthatatlan lépés ez tõlem. Erre van szüksége. Vagy nekem van szükségem rá.
- Akkor egy szánni való mazochista vagy. - egyenesedem fel és nézek vele farkasszemet. - Kapok eltávot? - kérdezem halkan.
- Menj. - enged utamra. Testtartása valamelyest felenged és hátrébb dõl a székben.
Az ajtóhoz lépek, sõt mi több, a kilincs után nyúlok, de Fickó hangja megállásra késztet.
- Keith.
- Ne mondd ki a nevem. - mormolom bosszúsan az orrom alatt. - Tessék Fickó? - fordulok felé várakozóan.
- Ha lehet, ne a földön aludj.
- Ott alszok, ahol akarok. - vetem oda neki.
- Tudod ebben tévedsz. - kel fel székébõl õ is, mint aki hirtelen meggondolta magát. - Meggondoltam magam.
Így legyen ötösöm a lottón!
- Meg? - emelem meg szemöldökömet.
- Nem mozdulsz el mellõlem. - utasít.
- Jaj, ne érts félre. - kuncogok fel színlelt-elnézõen. - Még véletlenül sem vonzódom hozzád. Az a korábbi inkább amolyan szánalom dolog volt, semmint komoly. - aztán döbbenten a szám elé kapom a kezem. - Azt ne mondd, hogy ennyire naiv vagy!

- Remek kérdések. - bólintok egyetértõen. - De kikérem magamnak, nem vagyok szuicid! A szüleim meg szerintem azt sem tudják, hogy még életben vagyok. - vonok vállat, aztán felnézek a szemeibe. - Elengedsz? Vagy, ha már ennyire fogni szeretnéd a kezem, akkor ne szorítsd már ennyire. Ha eltörik, mit kezdek vele?