|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Andro | 2024. 05. 18. 16:53:31 | #36522 |
 Karakter: Ando Yuya
Megjegyzés: (Raphael-samának)
Szinte futva teszem meg az utat a klubig. Egyáltalán nem akarok Raphael-samára gondolni, mert még a gondolattól is lúdbőrös leszek. A többiek persze csodálkoznak, amiért szinte berobbanok a hátsó ajtón, majd egyből a szobám felé veszem az irányt. De nincs kedvem magyarázkodni, gondoljanak, amit csak akarnak. Az orromat sem dugom ki, míg nincs semmi dolgom, hiszen hiszen estig úgysem dolgozom. Addig meg csak elvagyok valahogy. Tudom, hogy a klubban rólam beszélnek a többiek, de már megszoktam. Muszáj megnyugodnom, mert Raphael-sama felkavarta az érzéseimet, amikről nem is tudtam, hogy léteznek. Ő nem érti, hogy miért élek így, ő nem érti, hogy számomra ez a biztonságos hely. Vagy maradna az utca, ahol nem válogathatnám meg az ügyfeleimet. Láttam már ilyet, sok fiatal fiú és lány keresi a megélhetést koszos sikátorokban, a hidak alatt, vagy a metró aluljáróiban. Én nem akarok odakerülni, ha egy mód van rá. Ha lenne elég pénzem, kiváltanám magam, de most jó nekem így. A kuncsaftokat szűrik, kapunk betegszabadságot, orvosi ellátást, lakhatást és ételt is. Ennél jobb most nem lehetne. Raphael-sama nem ismeri az előéletem, ő csak azt látja, hogy szétteszem a lábam bárkinek, aki eleget tud fizetni. De nem ismer, nem is akar megismerni, számára csak egy kurva vagyok és jobb, ha ez így marad. Yamazaki-san jól bánik velem, legalábbis addig, míg jól viselkedem.
Végül ideje készülődnöm, mert hosszú lesz az éjszaka. Eszem valamit, majd megfürdök és hajat mosok. Alaposan kitisztítom magam mindenhol, majd bekenem a testem egy különleges krémmel, ami csodálatos illatot és puha, bársonyos bőrt eredményez. A vendégek a legjobbat kapják tőlem, ahogy azt elvárhatják a pénzükért cserébe. Sötétkék kimonót veszek, amin felhők és csillagok táncolnak. Az obim, amely elöl van megkötve hófehér és sötétkék holdak látszanak rajta. Csábító és gyönyörű. Mikor végignézek magamon és elégedetten szemlélem a látványt.
Mikor lemegyek, már egész tömeg gyűlt össze a magas rangú kurváktól az egészen alacsony rangúakig. Leülök a pulthoz és várok, míg a klub kinyit és a vendégek szállingózni kezdenek. Hirtelen nyüzsgés támad a bejáratnál, sok fiú odatolakszik, de én a helyemen maradok. Valószínűleg valami gazdag vendég, akit az alacsonyabb rangú fiúk is megkaphatnak. Hirtelen Akira hangját hallom meg a fülemnél.
- A vendég, aki most érkezett, téged keres – mondja a hangjában némi irigységgel.
- Milyen vendég? - kérdem egykedvűen. Engem nem kaphat meg akárki.
- Valami külföldi, fekete hajú, fiatal srác. Aki a múltkor is itt volt – adja meg a felvilágosítást Akira, mire megremegek.
Raphael-sama! Mégis mi a fenét keres itt?! Azt hittem, egyértelműen jeleztem neki, hogy nem kívánok további kapcsolatot fenntartani vele. Végül mégis felállok, lesimítom a kimonómon keletkezett ráncokat, majd odasétálok. A többiek csalódottan oldalognak el, pedig ha tudnák, milyen szívesen átadnám nekik ezt a vendéget. De muszáj beszélnem vele.
- Mit tehetek magáért, Raphael-sama? - kérdem hűvösen. Egyáltalán nem tetszik, hogy itt van, mintha zaklatna.
- A klub tulajával szeretnék beszélni – közli, mire döbbenten pislogok rá. Mit akar Yamazaki-samától? Talán bajban vagyok? Be akar mártani? Érzem, hogy kezdek elsápadni. – Üzleti ügyben jöttem hozzá, azt mondta előzetesen, hogy keresselek meg. Te elkísérsz majd.
- Amennyiben ezt mondta magának, kérem kövessen! – hajolok meg, majd habozva belekarolok.
Elindulunk az irigy tekintetek kereszttüzében fel a lépcsőn, ahol Yamazaki-sama irodája található. Voltam már ott, nem is egyszer és nem egyszer tettem a kedvére az asztalon, a drága szőnyegen és a kanapén is. Volt, hogy a feleségével való telefonálás közben dugott, miközben én félig az asztalon feküdtem és igyekeztem visszafogni a nyögéseket. A felesége azt sem tudja, miből él a férje.
Simán beérünk az irodába. Yamazaki-sama az asztala mögött ül, két oldalon a két gorillája áll, mintha bárki is meg merné támadni itt az igazgatót. A gazdámat, hiszen valójában a tulajdona vagyok. Meghajolok Yamazaki-sama előtt, majd indulnék is ki, hiszen dolgom van. Ám Raphael-sama megállít.
- Maradj, ez rád is vonatkozik. – A hangja nem utasítás, így Yamazaki-samára nézek. Az ő szava dönt a bárban. Meglepetten pillant Raphael-samára, de bólint. Nem mintha engem érdekelne az egész. Az ilyesfajta dolgok nem rám tartoznak. – Üzleti ajánlatot szeretnék tenni.
- És mégis milyen ajánlatra gondolna, Mr. Jayden? - kérdi Yamazaki-sama. Nem lep meg, hogy megjegyezte Raphael-sama nevét, hiszen mégiscsak egy fontos ügyfél. Ravasz mosollyal szív egyet a kezében tartott cigaráttába, csak aztán szólal meg. – Az érdekes embereket mindig megjegyzem magamnak.
- Nem akarok köntörfalazni, szeretném kibérelni a Mosolytalan Hercegnőt egy hónapra és még két napra.
Nem köntörfalaz, ahogy mások és ez meglep. De az egész akkor sem rám tartozik. Velem mindig az alku megkötése után szokták közölni a végeredményt. Elvégre én csak egy használati tárgy vagyok. Mutatós, csinos, de nem emberi lény, aki szép ruhákba csomagolnak. Yamazaki-sama köhögni kezd, az egyik embere már ugrana is oda, de ő elhessegeti. Én mereven állok az ajtónál, egy arcizmom sem rezdül, míg a tárgyalás folyik. Elvégre, nincs beleszólásom. Ha Yamazaki-sama el akarna adni… Nem, egyelőre nem válna meg az aranyat tojó kakastól. Még nem vagyok túl öreg, még csinos vagyok és a kuncsaftok odavannak értem.
- Miből gondolja, hogy kiadom hosszabb időre a klub legjobbját? – kérdi Yamazaki-sama, én pedig nem értem a dolgot. Most akkor nem akar kiadni? Igaz, hogy a bárban jó pénzt hozok neki, de egy nagyobb összeg ütné a markát. Elvégre egy hónap úgy, hogy a vendégnek kell fedeznie minden kiadást mégiscsak jóval több annál, mint amit itt keresnék neki. - Ha mégis megtenném, tegyük fel a kérdést csupán... milyen összegben gondolt?
Raphael-sama egy táskát nyújt Yamazaki-sama felé, amit a gorillái elvesznek tőle. Meglepett nyögéseket hallok, hangokat, amelyek arra engednek következtetni, hogy Raphael-sama nem kevés pénzt akar felajánlani értem. Tehát ő sem más, mint a többi ember, hiába próbálta ezt velem elhitetni. Nem hiszek a tündérmesékben. Neki is csak a testem kell, csak kissé hosszabb időre.
Hamar nyélbe ütik az üzletet, de nem az én dolgom. Az alku megköttetett, harminckét napig Raphael-sama kurvája vagyok. Nem hiszek az emberi jóságban.
- Most viszont, ha megbocsát Mr. Jayden, mai nap még dolgoznia kell – terelget kifelé minket Yamazaki-sama. Igaz is, ma este még dolgom van. Annyit megjegyeztem, hogy holnap elvisznek Raphael-samához. - Holnap dél környékén viszik majd a testőreim oda, gondoskodnak a testi épségéért amig magához eljut.
- Nem bocsátok meg – közli Raphael-sama és megáll az ajtóban. Mi is megtorpanunk, miközben kissé értetlenül szemlélem a dolgot. – Nem akarom, hogy dolgozzon a mai nap.
Yamazaki-sama telefonja csippan egyet, majd mikor megnézi, elégedett vigyor ül az arcára.
- Legyél nagyon kedves az úrral, kifizette az egész estédet. Mehetsz nyugodtan pihenni, holnap tízkor viszünk Mr. Jaydennel találkozni. Most pedig ha megbocsátanak, sürgős dolgom akadt.
A testőrök lekísérnek az emeletről, de az a vendégtérbe nem jönnek utánunk. Még mindig nem értem a dolgot. Kissé össze vagyok zavarodva, ahogy kikísérem Raphael-samát.
- Kérlek, ne kezelj másként, nem várom el. Holnap mindent elmondok neked, Hime-chan.
Kérlek, a legszükségesebb dolgokat pakold, holnap ruhát veszünk neked. Ne haragudj rám a korábbi majdnem csókért. Nem érek hozzád már, megvárom amíg magadtól akarsz majd.
Megfogja a kezem, majd lágy csókot lehel rá. Mintha egy kibaszott nő lennék. Megütődve nézek rá, mert bár a vendégek többsége nagyon kedvesen és előzékenyen viselkedik velem, mégis tudom, hogy csak egy szép kimonóba bújt ringyót látnak bennem. Egy játékot, ami engedelmesen teszi, amit mondanak neki, de nem egy élő embert. Mikor Raphael-sama távozik, még kell pár perc, mire magamhoz térek és visszatérek a klubba. Csak fogalmam nincs, mihez kezdjek most, hogy semmi dolgom.
~*~
Valóban kevés dolgot pakolok be, csupán pár váltás fehérneműt, fogkefét, fogkrémet, néhány kiegészítőt, testápolókat, tusfürdőt, a samponomat és a fésűmet. Ő mondta, hogy csak a legfontosabbakat. Meg persze a betétkönyvemet. Mobilom nincs, kulcsom nincs, irataim szintén nincsenek. Nincs rájuk szükség.
- Raphael-sama – hajolok meg mélyen, megadva neki a tiszteletet. A testőrök eltűnnek, mi meg egy bolt előtt állunk. Raphael-sama rám mosolyog, tudnám, minek.
- Nos, megveszek neked mindent ami kelleni fog, vagy csak szeretnéd, mehetünk ruhát is venni.
A kimonó bolt fel irányít, de alig ér hozzám. Nem értem az egészet, ha így akarja elhitetni velem, hogy van választásom, akkor jobb trükköket kell bevetnie.
- Kérlek, válasz kedvedre, szeretném ha választanál jó pár darabot magadnak.
Bizalmatlanul lépek be a boltba, ahol az eladó azonnal siet elénk és hajlongva tudakolja, mit szeretnénk. Nem törődök vele, majd Raphael-sama elintézi, amit el kell. Mindig a kuncsaftok és Yamazaki-sama törődtek az ilyesmivel. Vagy az emberei. Elindulok a kimonók között, mindegyik szépen ki van terítve, de vannak itt anyagminták és kiegészítők is. Minden, ami kellhet. Raphael-sama nem mondta, mennyi pénzt akar rám szánni, de abból ítélve, amilyen arcot tegnap Yamazaki-sama vágott, a kuncsaftom nem szegény ember. Nézelődöm, válogatok és kinézek néhány kimonót. Az egyik égszínkék, rajta fehér felhőmintákkal, a másik már majdnem fehér, de még mindig kék, amin arannyal szőtt szekerek és virágok látszanak. Aztán megpillantok egyet, ami teljesen megragadja a figyelmem. Éjfélkék, majdnem fekete, mint az éjszaka előtti utolsó pillanat. Ezüst csillagok díszítik, a hozzá való obi hófehér és sötétkék holdak vannak rajta. Rámutatok az összes kimonóra, amit kiválasztottam, Raphael-samának pedig a szeme sem rebben. Még néhány kiegészítőt is kiválasztok, csatokat, három legyezőt, alsóruhákat és persze az obikhoz való szalagokat. Mindig így vásárolok, rámutatok arra, ami kell, aztán vagy megkapom, vagy nem. Úgy tűnik, ezúttal megkapom, mert Raphael-sama fizet, az alkalmazottak pedig csomagolják a kimonókat. Megtapogattam őket, az anyaguk elsőrendű, kiváló minőségűek és méretben is passzolnak. Ezt is látom, nem kell próbálnom hozzá. Még néhány yukatát is választok és kész is vagyok. Persze, azok is kékek, vagy a kék valamelyik árnyalatai.
- Ennyire szereted a kéket? - kérdi Raphael-sama, mikor már az utcán vagyunk.
Tudom, hogy válaszolnom kell, hiszen arra vár. Nem beszélgetést akar kezdeményezni, vagy ha igen, akkor be kell érnie a szűkszavú válaszokkal.
- Igen – válaszolom tömören, részemről lezárva a témát. De ő folytatja.
- Tudod, más színek is vannak a világon és másmilyen színű kimonót is felpróbálhatsz. Egyébként, nyugati ruhát nem szoktál hordani? - érdeklődik és még egy kis kíváncsiságot is csempész a hangjába. Ügyes, arra vár, mikor lankadnak az érzékeim, de azok mindig ki vannak hegyezve.
- A nyugati ruha kényelmetlen – közlöm közömbös hangon. Vegye már észre magát!
- Értem – biccent. - Nem vagy éhes? Hamarosan ebédidő van. Egyáltalán, van olyan, amit nem eszel meg?
Felsóhajtok. Nem szeretem, ha faggatnak, de Raphael-sama nem hagyja abba. Nem lehetek udvariatlan, vagy bepanaszol Yamazaki-samánál, akkor meg nagyon megüthetem a bokámat. Jobb ha engedelmesen válaszolok minden kérdésére és úgy teszek, mintha élvezném. A kuncsaftok ezt szokták szeretni.
- Nem vagyok válogatós – válaszolom egyszerűen. Ő pedig végre annyiban hagyja a dolgot. Talán végre rájött, hogy én nem a szószátyár kurva vagyok.
~*~
A belvárosban ebédelünk valami puccos helyen, de mégsem olyan drága, mint ahová rendszeresen visznek a kuncsaftok. Mégis, a maga módján elegáns, hagyományos japán étterem. Raphael-sama nagyon kilóg a többi vendég közül, de engem is megbámulnak. Nem zavar, de úgy tűnik, Raphael-samát igen, mivel egy mindenkitől távol eső asztalt kér a pincértől. Mikor leülünk és Raphael-sama rendel, majd a pincér eltűnik, a kuncsaftom beszélni kezd.
- Beszélnünk kell, hogy tudd, miért vettelek ki ennyi időre – mondja, mint egy óvodásnak. Mintha nem tudnám, de figyelmesen hallgatom. Gondolom nyaralni akar menni, vagy hasonló, ahová a többiek, akik egy időre ki szoktak venni. - Úgy alakult, hogy hamarosan itt a mostohatestvérem, Mercedes születésnapja és apám ragaszkodik hozzá, hogy megjelenjek. A munkatársnőm, Ilyah nem jöhet velem, mert nem hinnék el, hogy velem jár. Viszont téged nem ismernek és el kéne játszanod, hogy a párom vagy. Nem kérném ezt tőled és nyugodtan utasíts vissza, ha nincs ehhez kedved.
- Nekem mindegy – vonok vállat, mire Raphael-sama megütközve néz rám. - Lehetek a szeretője, ha úgy akarja, Raphael-sama. Hiszen így is, úgy is csak dugni akar velem. A többi pusztán a csinos körítés.
- Nem akarok lefeküdni veled! - csattan fel, mire felvonom a szemöldököm. Ha azt hiszi, ezt beveszem, akkor hülyébb, mint gondoltam. - Te… annál értékesebb vagy.
- Igen? Az első este nem ezt mutatta. A szobában, amikor azokat a dolgokat csinálta velem. Amikor élvezettel nézte, ahogy a kéjtől vonaglom ön alatt, Raphael-sama – húzom el gúnyosan a szám. Már majdnem mosoly, de még nem. - Szóval, ne akarja megjátszani magát előttem. Nem hiszek a dajkamesékben. Lehet, hogy csak egy kurva vagyok, de nem vagyok hülye. Pontosan tudom, mit akarnak a magafajta gazdag ficsúrok. És tőlem meg is kapják, ha eleget tejelnek.
- Yuya… - Nem reagálok többet, elvégre nem lenne értelme és ő is belátja.
- Rendben, ha így gondold – emeli égnek a kezét. - Amerikába megyünk, nevezetesen New Yorkba. Apám ideküldi a magángépét. Tudsz angolul?
Bólintok. A klubban rengeteg külföldi vendég megfordul és Yamazaki-sama szerint fontos, hogy beszélni tudjunk velük. Így nekem is meg kellett tanulnom angolul. Nem beszélem profi szinten, de elég jól azért ahhoz, hogy ne tudjanak átverni.
- És hogy akar becsempészni? - kérdem kíváncsian. - Nincsenek irataim.
- Ne aggódj, ezt megoldom – somolyog Raphael-sama.
Én nem aggódom, de ha valami gikszer üt be, akkor nemcsak én szívom meg, de a klub is. Akkor pedig Yamazaki-sama tombolni fog rajtam veri le. A kuncsaftom pedig fel fog szívódni. Senki sem tenné a tűzbe a kezét egy ringyóért. Ezeket az aggodalmaimat azonban nem osztom meg Raphael-samával, elvégre nem is érdekelné. Őt csak az érdekli, hogy villoghasson velem a gazdag családja előtt. De ezt már megszoktam.
Az ebéd kitűnő, de nem eszem sokat. Vigyáznom kell a vonalaimra. Ha elhízom, senki sem akar majd és az utcára kerülök. Ebéd után Raphael-sama egy nagy lakásba visz, amiről kiderül, az övé Még egy vendégszobát is kapok, bár nem tudom, minek. Talán ott akar majd megdugni. Szép lakás, ízlésesen berendezett és a szobám is gyönyörű. Nem olyan szép, mint az enyém a klubban, de megjárja. Külön fürdőszoba jár hozzá, amin már meg sem lepődöm. Minden olyan… otthonos, hogy úgy mondjam.
- Holnapután indulunk – közli Raphael-sama, miközben megáll a vendégszoba ajtajában. Azonnal felé fordulok. - Rendezkedj be addig nyugodtan és ha gondolod, fürödj le! Utána csinálhatsz, amit szeretnél.
- Igen, Raphael-sama – hajolok meg mélyen. Valóban rám férne a fürdés, bár reggel már zuhanyoztam. De túl sok minden történt, az idő is meleg és átizzadtam. Valószínűleg ezért nem akar hozzám nyúlni.
Raphael-sama távozik, én pedig a fürdőbe vonulok a kis táskámmal. Alaposan megmosdom, hajat mosok és bekenem magam egy kellemes illatú testápolóval. Az arcomat arckrémmel puhítom, majd mikor mindennel kész vagyok, anyaszült meztelenül lépek ki a fürdőből. Megszoktam, hogy így mászkálok, ha senki sem látja. Vagy akár mások előtt is, ha úgy hozza a sors. Az emberek szeretnek megnézni, elvégre gyönyörű vagyok, arányos testű és nincs rajtam semmi, ami nem odavaló. Nem számítok rá, hogy valaki van a szobában, éppen ezért lep meg Raphael-sama jelenléte. Bár ő jobban meglepődik, mint én. Nem is értem, miért, hiszen látott már meztelenül, amikor a kezei alatt vonaglottam az ágyon.
- Yuya… Sajnálom én… nem akartalak zavarni… - hebegi, de ahogy végigsiklatja rajtam a tekintetét, látom benne az éhes vágyat.
- Ön a kuncsaftom, Raphael-sama – közlöm egyszerűen. - Ez pedig az ön lakása. Ön azt tehet velem, amit akar.
Szégyentelenül lépek közelebb hozzá és várom, mit fog lépni. Ha megdug, akkor nem csalódtam, mert tényleg csak szexre kellek neki. Ha azonban kimegy… De el is hessegetem a gondolatot, miközben várakozástelin nézek Raphael-samára.
|
| Aiko Akane | 2024. 01. 31. 01:29:00 | #36465 |
 Karakter: Raphael Jayden
Megjegyzés: Bocsi, ha nem lett jo. Kovetkezo jobb lesz
Úgy döntöttem egy ideig nem keresem, de érezhetően változott valami bennem. Régen adtam már át magam az ösztöneimnek de komolyan szólva elkell ismernem, hogy kurvára jó érzés végre megint az önzetlen, szenvedélyes szerető szerepébe bújnom. Igaz, a bűntudat mardos egy kicsit, hogy talán én is kihasználom őt, akár csak a többiek, de most még csak a vigyoromat sem tudom csak a puszta gondolatától levakarni magamról, a Hercegnő tényleg bearanyozza a napomat.
Gondolataim közepette ügyesen és a szokásos szerencsémmel telve leforrázom kávéval az ujjaimat, amire nyomdákat nem tűrő szavakkal illetem ezt a cselekedetemet. Rohadtul igaza van Keithnek, én vagyok a két lábon járó szerencsétlenség egyik mintapéldánya. Nemrég az asztalt fejeltem le, most meg jött a kávé... Őszintén mégis mi a fene jöhet még?
-Valami baj van, Raphael? – lép be az ajtón Ilah egy hatalmas papírkupaccal a kezében. Hmmm... Úgy látom nem értelmezhető a viszonylag még friss mém kinyomtatva a falon, amin egy vén fószer pápát játszva hadonászik egy kereszttel, irtózattal az arcán, fölötte pedig az a becses felirat, hogy „ Amikor látom, hogy a kollégáim papírokkal közelednek és tőlem várják, hogy megcsináljam azt” virít . Ténylegesen virít, jelenleg okkersárgán mert Keith szerint ez pályázhatott volna a tavalyi év szalonja színe címért. Hát... maradjunk annyiban, hogy kettőnk közül Ilahval egyikünk sem osztotta az ő eszméit ezen a téren, meg úgy általában sehogyan sem. Persze, ő ezen kiakadt, hogy nincs érzékünk a művészethez, amire elég volt a többezer követővel gazdag tetováló oldalas Instagrammomat megmutatni és ő vesztesként vonult vissza, csak hogy utána cserébe ezért az étkezőnk a másnapi nyitásra azzal a lehetetlen sárgával lett gazdagabb, amit ráadásul azóta sem festettem át. Minek ide ellenség, ha az embernek ilyen barátai vannak, nem igaz?
– Látom téged sem tanított apukád kopogni. – felelem tetetett komolysággal, miközben lenyalogatom az ujjaimról a keserű folyadékot. Bárki aki most látna minket jót derülne rajtunk, mi mikor együtt vagyunk kész komédiába beleillő bagázst alkotunk, mellőzve minden felesleges körítést. Ez kell ide, nem az az agyon futtatott stand up comedy.
-Édesapád. – válaszolt összehúzott szemekkel, de a szája szélén már ott virított az az aprócska félmosoly ami őt mindig is jellemezte. Mindig mosolygós, tipikusan az az ember akit nem lehetne nem szeretni, valahogy mindig hozzáidomul az emberekhez, ha például anyáskodásra van szükség azt is megkapja az ember, ha komoly tanácsra azt is és közben mindig ott van a száján az a már-már idegesítő vigyor, vagy legalább az a félmosoly ami most is. – Már aláírtam helyetted, átkéne nézned, hogy jól hamisítok-e vagy sem.
Rám kacsint, közben a másik íriszében lángol a jókedv, de már papír törlővel letisztítja az asztalt, majd eltűnik egy percre, hogy egy fújos vegyszeres flakonnal és egy tiszta kendővel jelenjen meg aztán nekiállja letörölni az asztalt.
-Hagyd csak! Amúgy is megcsináltam volna! – szólok rá de hiába, akkor is folytatja a törölgetést.
-Na ja, addigra beleszáradt volna az asztalba és ragadna! - szól vissza erélyesebben de aztán egyből gyengédebb hangnemre vált – Szeretném én megcsinálni és amúgy is szeretek takarítani.
Megadóan felsóhajtok, majd átnézem a papírt amit a kávé miatt félre rakott, és megkell állapítanom, hogy igen, tényleg egészen profi munkát végzett persze, ha razziáznának tuti lebuknánk ha lenne köztük szakértő, de ez az ilyen helyzetekben pont jó. A legtöbb papír a leendő új szalonunk miatt van, ugyanis arra gondoltam, hogy ha már jól keresünk és kezdünk híresek lenni, akkor lassan nyithatnánk majd egy másik helyet is, igaz, hogy még nem döntöttem el, hogy pontosan mire is, de legalább a helyet már megvettem.
-Teljesen jó lesz. Átnézted már az árukat vagy menjek én is? -elraktam ezeket a papírokat, ráérek elfaxolni az ügyvédemnek amit kért a teljes átíratáshoz. Felállok, majd nyújtózok egyet, még így is Ilah fölé magasodom legalább kettő fejjel, hiába van közöttünk a hatalmas íróasztalom, pedig ő sem a törpillák táborát erősíti.
-Képzeld! Már rég végeztem, sőt, elraktam mindent a helyükre, kitakarítottam előtte természetesen a polcokat és az adott helyeiket, elpakoltam a raktárban és a takarítószertarban a cuccokat, kivittem a szemetet de persze előtte fixáltam az időpontokat, kinyomtattam az előleg küldő papírokat és beleegyező nyilatkozatokat amik már a recepciós pult alatti fiókban vannak, mindegyik a saját maga dossziéjában és végső soron kitakarítottam mindent.
Ujjain számolgatta a megtett dolgait, akár egy kisgyerek, aztán elnevette magát és elrakta a vegyszeres szekrényembe a cuccokat, amivel az asztalomat törölgette.
-Amúgy észrevettem rajtad, hogy másabb vagy mint eddig. Mi az újdonság? – kuncog, mintha nem is tudná, elrakom a papírokat, felállok majd elkezdem kifele terelgetni őt, hogy zárhassak.
-Te tudod, hogy hova szólt a névjegykártya, igaz? – tudom, hogy tudja, nem hiába mondta mit vegyek fel, az a ravasz vigyor is értelmet nyert már utólag. – Ahogyan azt is, hogy ki a Mosolytalan Hercegnő, ha jól sejtem.
-Na jó... Tudtam, Keithel felfedeztük a környéket amikor ideköltöztünk és azt is tudom, hogy ő a leghíresebb és legjobb a szakmában. Meg aztán rád fér a boldogság és kikapcsolódás, eleget szenvedtünk mind, elég dolgon mentél te is keresztül, ölni tudnék azért, hogy boldogok legyetek mindegy, hogy hogyan akár te, akár Keith. – őszinte mosollyal néz rám, aztán segít becsukni a rácsos vasajtót kint, de egy pillanatra megtorpanva helyezi a táskáját egyik válláról a másikra. – De komolyan. Szeretném ha egy kicsit te is önző lennél, az egyik legjólelkűbb ember vagy akit ismerek és akire felnézek, te is megérdemled azt, hogy úgy éld az életedet ahogyan szeretnéd, ha lehet megbánások nélkül.
Vállon vereget, ad egy baráti puszit az arcomra és mire feleszmélek már hátat fordít nekem, elindul a motorja felé de azért mutat nekem egy pimasz nemzetközileg is elismert jelet, mire az égre emelem tekintetemet majd megcsóválva a fejemet elindulok én is az autómhoz, hogy aztán hazainduljak én is.
Otthon csak forgolódom a hatalmas, királyi méretű ágyban, sehogyan sem jön a szememre az álom. Annyi gondolat van a fejemben, hogy az valami hihetetlen, felváltva gondolok Yuyara és az apám „meghívására”, teljesen tanácstalanul.
Egy jó tervet kell, hogy alkossak ha azt akarom, hogy minden simán menjen, első sorban fogalmam sincs, hogy hogyan kérjem el a Hercegnőt egy hónapra. Egy hónap kell nekem, hogy helyre hozzak mindent az állatkorházban, apámat ismerve nem kicsit fenyegetheti azt a helyet a bezárás, annyival pedig tartozom anyámnak, hogy igyekszem megóvni az örökséget.
Elgondolkodva küldök egy SMS-t Keithnek, hogy nézzen utána egy pár dolognak, hármunk közül ő volt a hacker, ráadásul elég profi, annak idején minden nyomot eltűntve hatalmas pénzeket szerzett hármunknak, az hogy nézzen utána a Fekete Orchideának és a tulajdonosának semmiség neki.
A telefonom kijelzőjén megnézve az időt már jócskán elmúlt éjfél, de mivel aludni nem tudok így kikelek az ágyból és úgy ahogyan vagyok egyszál pizsama nadrágban kilépek a szobám erkélyére és élvezem a kellemes időt. Közvetlenül az erkély előtt áll egy virágzó cseresznyefa, szinte ha akarom meg is tudnám érinteni az egyik ágát, gyönyörű ám ahogy a hold átvilágit a lombjain lélegzetelállítóan széppé válik.
A friss levegő lehetetlenné teszi az alvást, így gondolva egyet felveszek egy atlétát és egy melegítő nadrágot, majd nyújtás után elindulok egy stressz és feszültség levezető futásra, ahonnan betévedek egy edző parkba is.
Jócskán eljár az idő mire hazaérek, de csak vállat vonok ezen és első utam a fürdőbe vezet. Mit nekem az alvás? Ráérek pihenni ha majd hatlábbal leszek a sírban.
Zuhanyzás után épphogy kilépek az ajtón már Keith neve fogad az ágyon hagyott telefonom kijelzőjén, három nem fogadott hívás és pár hatalmas hosszúságú üzenet fogad. Elküldött mindent, és mivel írta, hogy elmegy aludni, így nem hívom vissza, hanem az üzeneteket kezdem olvasni.
A családi történetétől a klub jelen állása szerintiig minden adat át lett küldve nekem, és olvasva azt egyből látszik rajta, hogy nála a pénz diktál. Leülök az ágyra és egy pillantást vetek a saját online netbankomra, amin örömmel nyugtázom, hogy szépen gyarapodik a befektetett pénzem, ez egy külön számlám, anyám öröksége volt nekem. Akkor sem volt ez kevés pénz, ma már egy elég csinos kis summa hogy finoman fogalmazzak, s mivel nem nyúlok ehhez a számlámhoz, így az csak gyarapodik a különféle befektetéseknek hála. Nagyszerű, már csak haditerv fog kelleni, fél pillantást vetek az éjjelimen levő kis álló naptárra, és nyugodtan átkozom a sorsot, hogy már erre csak max. Három napom van az indulás előtti időpontig. Jellemző apámról, hogy szándékosan az utolsó időpont előtt jelez bármiről is, biztosra véve a megjelenésemet, ő nemleges választ nem fogad el.
Egy szál törülközőben sétálok a szekrényhez es találomra kikapok egy lazább felsőt és egy szűkszárú farmert, összekötöm egy fekete szalaggal az előzőleg kifésült és hanyagul befont hajamat, aztán útnak indulok a munkahelyem felé. Útközben Ilahra gondolva beugrok es rendelek két kávét elvitelre, amit aztán az úticélomhoz érve a kocsiból csodák csodájára baj nélkül egyensúlyozok ki számban a kocsikulccsal, honom alatt az egyik tetoválás vázlatokkal teli vastag mappával és még le se öntöm magamat miközben lábbal csukom be az ajtót, es számmal zárom be a kocsit a megfelelő gombbal. Mire beérek az ajtón barátosném már nyitja is előttem az ajtót, én meg nyújtom neki a kávét. Meglepetten néz rám, nem sűrűn szoktam kávét venni amikor nekünk is van saját gépünk, de elmosolyodva veszi el, mire én megkönnyebbülve rakom el a kulcsom, megszabadult a kezem.
-Egy Shiroibara – bökők a népszerű japán rózsa kávéra és végül az enyémre is lerakva a mappámat az asztalra. – Valamint egy Tokiói csokoládés-málna kávé.
-Mily' nagylelkű! Na és mi célból? – kortyol a kávéba es jólesően sóhajt fel. – Tényleg nagyon finom.
-Acélból! – szemforgatva megyek a saját tetováló zugomba ahova ő lelkes kiskutyaként követ. – Csak úgy! Belehalnál egy köszönömbe?
-Köszönöm. -vigyorogva támasztja magát az ajtónak majd megszólal ismét, ezúttal komolyabban – Keith holnap munkába áll már, jobban van. Hála az édes jó istennek! Azt hittem, hogy már kipurcant a szomszéd szobába, esküszöm még fuldokolni is hallottam szerencsétlent. Ne izgulj, eskü bementem hozzá, nem hagytam volna, hogy feldobja a pacskert..
Leülök a benti irodámba, beleiszok a kávéba és meglepetten nyögők fel. Nagyon finom és édes a kávé, pont ez kell a nehéz gondolataimra, nem mintha nem lennék amúgy édesszájú.
Tanácstalanul nézek rá, ahogy újra eszembe jutnak a gondok és a problémák, ő pedig kitartóan darálja a mondanivalóját... a kis csicsergő madárkánk.
Intézkednem kell, nem érek rá egyhelyben várni, de évek óta most a legrosszabb és nehezebb magára hagyni a többieket is egyedül, csak hogy a bajból ne legyen elég ráadásképp. Nem aggódom különösebben miattuk, feltalálják magukat és tudnak vigyázni magukra, persze egymásra is, helyettem Ilyah is tud könnyebb tetoválásokat készíteni, ha akar, de az sem muszáj, van egy ismerősöm aki ideiglenesen eltudna jönni, tehát az sem okozna problémát nekik. Amúgy is közel laknak az épülethez, na meg egymáshoz is, mert közösen bérelnek egy nagyobb házat, ők meglesznek nélkülem, legalább is.. reményeim szerint, de ha mégsem egy telefon és repülök is. Mármint szó szerint mert repülővel mennénk Amerikába vissza.
Frusztráltan és tehetetlenül sóhajtok fel, jobb kezemet a homlokomra helyezve, mire ő elhallgat és óvatosan beljebb jön, jól tudja már miről és kikről van szó, zöld szemeim az ő kékeivel találkoznak de csak egy pillanatra jelezve, hogy a gyanúja tökéletesen igaz.
-Hadd találjam ki.. Matthew és Ariel telefonált neked valami miatt. Lássuk csak... – egy macska kecsességével ugrik oda a fali naptárhoz amin ilyen helyekhez való szokás szerint különféle emberek vannak hónaponként változva, egyedül egy közös van bennük, az pedig az, hogy mindegyiken valahol művészi tetoválás vagy tetoválások vannak. Lassan pásztázza szemeivel a napokat majd megakad a tekintete egy dátumon. Testtartása megdermed és egyből feszült lesz, innen is látom, pedig háttal áll nekem. Kezei ökölbe szorulnak, de szólni nem szól semmit, idefordul és látom, hogy türkiz színű szemeiben lángol az indulat és gyűlölet, az a fajta amitől sokan vinnyogva és farkukat behúzva menekülnek tőle és előle.
Láttam már ezt nála, nem is egyszer amikor a ringben vagy sötét utcákon, sikátorokban verekedett azért, hogy legyen mit ennünk még amikor egymásra voltunk utalva.. Mármint ennél is jobban. Ő pénzért verekedett illegálisan, Keith volt a hacker, én autó versenyeken és a ringben is vettem részt... de hagyjuk is. – Ez kurvára nem fair Raphael! Esküszöm.. Csak kerüljön a kezeim közé mindegyik.
Indulatára nem reagálok, nem akarom tovább feleslegesen idegesíteni sem őt, sem magamat.
-Amiatt a nő miatt vesztetted el az anyukádat! Ráadásul az a szuka a lányával akar összehozni, hogy apád és édesanyád pénze ne csússzon ki a karmaiból és minden évben kötelezi a megjelenésedet Mercike szülinapjára, holott tudja, hogy szíved szerint hamarabb lőnéd fejbe magadat mintsem részt vegyél annak a nyikorgó kurvának az estélyén.
-Ilyana Haniel Shawdex! – felpattanok hirtelen és rácsapok az asztalomra erősen jelezve, hogy elég mert már a halántékomon is lüktet egy ér.- Eddig és ne tovább, ezt a témát.. Felejtsük is el. Ami történt, megtörtént. Nem akarok ezen idegeskedni, sem idő előtt agyvérzést kapni miattuk.
Hangom fokozatosan lágyul el, mert nem is akarom bántani, másfelől igaza van, nem tagadhatom.
-Mikor indulunk? – vált egyből témát, amiért ha egyszer úgy lesz imába foglalom a nevet. Egy időben ő játszotta a barátnőmet, amig hajszál híján el nem kapta Mercedest és nem lett belőle majdnem nagy botrány. Nem hagyhatom, hogy az állatkórházon torolja meg az az ember bosszúból az egészet, ha megjelenek újra az ében hajú leányzóval. Nemet intek a fejemmel, aztán beleiszok a kávéba, lassan ki is hűlt, de legalább nem borult ki az asztalra amikor rávágtam, szegényen így is lett egy-két repedés, pedig vöröstölgy lévén jobban kéne bírnia.
-Nem te jössz most velem. Már nem hiszik el, hogy együtt vagyunk, most mást viszek. Amúgy sem akarnám, hogy bajba kerülj, azt mondták ha megjelensz a városban még egyszer, azt egy életre megkeserülöd, hiába fejes a nagyapád. – leülök a székembe újra- Lesz dolgotok itt is. Tartsátok a frontot úgymond.. Szeretném, ha a jobb kezem lennél amíg nem leszek itt, figyelj Keithre és a vendégekre, nem tűrőm a panaszt a vendégektől és a hanyagságot még tőletek sem. Nem szeretném, hogy mire visszaérek romokba álljon minden.
Ellentmondást nem tűrve nézek rá, kezeimet az asztal tetején kulcsolom össze.
-Japánban a tetoválás nem tiltott, de nem sokan dolgoznak normálisan, nagyon sok szalon a sötétben dolgozik, hogy úgy mondjam, kevés az elismert lehetőség és tetováló is. Én nem leszek egy teljes hónapot – meglepetten néz fel rám, döbbenetében az ajkai is elnyílnak. Nem voltunk egymástól távol ennyi ideig mióta összeálltunk soha. – de a várólistás vendégek az előleg miatt sem várhatnak. Tele lesz a naptáram, de ne aggódj, megkönnyítem nektek az egészet ezen részen. Van egy ismerősöm, itt ismertem meg, intéztem egy telefont és lesz olyan kedves, hogy eljön és tetovál helyettem, átveszi az embereimet. Ezért szeretném, ha te és Keith eligazítanátok itt és mindenben a segítségére lennétek, nagyon jól dolgozik, nem lesz problémátok vele, de hogy ez így is maradjon holnap ejtek egy beszélgetést a piercingesünkkel is. Mivel messzebb lakik, így ideiglenesen nálam fog lakni, a kulcsokat ti átadjátok neki, mert én addigra mire érkezik nem leszek már itthon. Bár nem sokkal idősebb nálatok, elvárom, hogy az ő keze alá is úgy dolgozzatok, ahogy az enyém alá. Probléma esetén fordulhattok hozzá, végső esetben hozzám is, elérhető leszek remélhetőleg. Világos minden?
-Természetesen, Főnök! – látom rajta, hogy a „bébiszitter” gondolata nem villanyozza fel, de megkönnyebbül azon, hogy tinta közelébe az áru átvételén kívül nem fog kerülni. – Mindent elrendezek az érkezéséig és ha kell a szomszédomat is vissza fogom, ne aggódj.
Hálásan nézek rá, tudom, hogy ha ő itt lesz nem lesz semmi baj, a másik kollégámmal sincs, ellenben neki élesebb a nyelve, ha nem tetszik valami, ráadásul nehezebben viseli a környezetében a változást hosszabbtávon viszont amilyen szórakoztató és enyhén idióta, tudom, hogy nem fogja elbaszni a becsületünket.
-Munkára, nyitunk! -kiadom az utasítást, lekényszerítem a maradék kávémat, rendet teszek, miközben Ilah már nyitja az ajtókat.
Lefertőtlenítem az eszközöket, új tűket veszek elő, előkészítőm a tintákat. A mai első kuncsaft Hioshi Kazega aki egy ázsiai sárkányt fog magára varratni akvarell technikával.
Hangzavarra figyelek fel, pont a vendégemet kísértem ki nemrég ezért a recepciónál vagyok még, egyből kilépek az ajtóhoz, bár tudom, hogy Ilaht nem kell félteni, ha olyan társaság van kint.
-Mi a baj, Ilyah?- megérkezve az ajtóhoz meglepetten nézek a Hercegnőmre, bár ahogy észrevettem, legalább annyira meglepett ő is. – Mi a… Yuya! Mit keresel itt?
-Én… semmit… - lágy hangját alig hallom ahogy megszólalt, de látom hátrább is lép. – Én nem…
-Gyere be! – intek gyengéden neki, de ő csak dermedten áll. Megrázza a fejét, de én csak lágyan rámosolygott, jelezve, hogy nincs itt semmi baj – Gyere, nem harapunk! Ilyah-tól nem kell félned, olyan szelíd, mint egy kiscica. Na, gyere! Meleg van, kérsz egy kis üdítőt?
Rám néz a gyönyörű íriszeivel aztán a barátosnémra aki bátorítóan rámosolyok, sugározza kifelé a kedvességet magából, de észreveszem, hogy Yuya tanácstalanul néz rá, de végül mégis hárman lépünk be az ajtón, aminek örülök. Igaz, az ő alabástrom bőrén nem tudnék elképzelni egy tetoválást sem, de látom rajta, hogy nem viszolyog az üzletemtől, ahogyan körben nekem meg ez furcsán jó érzés. Valamiért nem akarom, hogy utálja azt, ami az én szenvedélyem.
Mindeközben Ilyah hozza az üdítőt neki, látom rajta, hogy örül nekünk, pedig még igazán nincs is minek.
-Köszönöm...- halkan beszél, éppen hogy halljuk csak, de a draga kolleginám már felkuncog erre is.
-Milyen édes – jegyzi meg, de érzem, hogy ez nekem szól Yuya miatt. – Szóval vele voltál tegnap este, mi? Tényleg zabálni való fiúcska.
-Honnan veszed, hogy mit csináltam?! – sértetten kiáltok rá, pedig csak a nyilvánvalót takargatom előtte. – Nem töltöm kölykökkel az időmet! Csak… tudni akartam, hogy jól van-e. Aggódtam érte, és kész!
-Persze, persze – bólogat Ilyah hevesen, de ismerem már, hogy csak a látszat kedveert. Ezt ő sem veszi be.– Jól van, nem folytatom, a végén meg leharapod a fejem, te nagyra nőtt óvodás – nevet fel, majd a pult mögé lép. – Ha beszélgetni akartok, menjetek be az irodádba. Ma már úgysem lesz kuncsaft.
Rámnéz, mire én mosolyogva intek neki, hogy jöjjön utánam. Látom ahogy lerakja az üres poharat a pultra, meghajol udvariasan, majd elindul utánam. Érzem Ilah tekintetét rajtam, ismer már engem, szinte túlzottan is, tudom hogy lesz még miről beszélnem vele a Hercegnőről.
Érzem, hogy mindkettőnkre rátelepedik az a kínos érzés. Ő valószínűleg azt sem tudja, hogy miért van itt, én meg azt sem, hogy hogyan hozzam fel a témát arról az egy hónapról.
-Sajnálom, hogy… megzavartam, Raphael-sama… - hangja halk és alázattal teli, ami nekem nem tetszik. Előttem nem kell így éreznie, nem kell megalázkodnia – Kellemetlenséget okoztam önnek az ittlétemmel.
-Egyáltalán nem, bár nem számítottam a látogatásodra – igen, nem tagadom, hogy ez az igazság, de valahol már vártam, hogy lássam őt.
- Csak… erre hoztak a lábaim – válaszol őszintén. – Mire észrevettem magam, már itt voltam.
-Értem – bólintok, de elhatározom, hogy én is őszinte leszek és bocsánat kérek tőle. – Ne haragudj a tegnap estéért. Az elején kissé nyers voltam, de szerettem volna, ha megérted, hogy van más út is, mint az, amin most jársz. – Értetlenül fordítja el a fejét, de próbálom máshogy fogalmazni magamat, lehet túl zavarosan fogalmaztam– Yuya-chan, miért nem lépsz ki onnan? Még fiatal vagy, nem kell magad tönkre tennéd ilyen életmóddal. Te többet érsz annál, minthogy mindenkinek széttedd a lábad.
-Maga nem érti – mondja csendesen, de akaratlanul is érdeklődve nézek rá. – És ha elmagyaráznám sem értené.
-Mit nem értenék? – kérdezem kíváncsian.
-Van mit ennem, van hol aludnom és van miből élnem. Ez elég – mondja a lényeget de csak tömören. – Biztonságos élet.
Valahogy úgy érzem mégsem olyan „egyszerű” ez az egész és több is van az okok között mint csak ezek.
- Ez nem élet, Yuya! – szolok neki határozott hangon – Te ennél többet érsz!
-Megyek! – felpattan a tetováló székből és már megy az ajtó fele, de én nem akarom elengedni, nem így. Az én hibám is, hogy feszegettem ezt a témát.
Már majdnem kinn van az ajtón, mögé lépek és átölelem hátulról a karcsú kis testét. Megdermed, de annak is örülök, hogy nem lökött el magától. Felrémlik az emlékek az éjszakáról, köszönhető finom illatának és az érintésemnek ahogyan hozzá érek. Hirtelen gondolattól megfordítom gyengéden, és az arca olyan közel van így hozzám, hogy minden egyes vonását látom. Egyre közelebb hajolok hozzá, szépsége, törékeny teste szinte megbabonáz.
- Nem! – kiált fel határozottan, mire meglepetten nézek rá– Ingyen nem! Vagy fizet, vagy nincs semmi!
- Egy ártatlan csók sem? – kérdezem döbbenten.
- Ártatlan csók nincs – auch.. A szemembe nézve még fájdalmasabb ahogy mondja.
Kibontakozik a karjaimból, majd sietve hagyja el az irodámat. Hallom, hogy Ilah utána kiabál, de én csak az ajtónak támasztom a fejemet. Milyen ostoba is vagyok! Az ösztöneim átvették az irányitást, de nem engedve nekik lenyugodok és tisztán átgondolva a helyzetet döntésre jutottam. Megvan a tervem, de nem is egy, hanem kettő is.
Ránézek az órára és nyugodtan könyvelem el magamba, hogy eltelt az eset óta majdnem egy óra. Ő már a klubban lehet, ideje indulnom oda nekem is, de előtte oda sétálok az egyik festményhez amit kinyitok, retina vizsgálat után átenged az akadályon és kinyílik. Senki sem tud róla, de amúgy sem tudnák kinyitni az én szemeim nélkül. A széfből kiveszek két bankkártyát és egy aktatáska pénzt, ebből van négy is egymásra helyezve, nem kevés pénzel megtelve. A két kártyáról inkább nem is beszelve, az egyik egy fekete Amerikan Express, a másik ennél is ritkább az egy J.P Morgan palládium kártya, aminek csupán az anyaga is egy vagyon, a jelentése pedig még inkább, elrakom a két kártyát a rejtett zsebembe, hogy biztonságban legyenek és már indulok is kifelé, persze a rendrakás után.
Ilah a zárásban a soros, így csak oda adom a kulcsokat neki, mire ő biztatóan néz rám és el is mosolyodik közben, tényleg csupa öröm ez a lány, én is viszonzom azt, majd elindulok kifelé, de ő még tölcsért formálva a kezeiből kiált oda nekem.
-Hajrá! – mintha tudná mire készülök. A pénz az egy dolog, ha Yuyat nem engedik el.. Akkor esélytelen minden.
Hazahajtva gyorsan lezuhanyzók, majd elegáns ingbe vágom magamat egy szűkített vászonnadrággal, mindkettő éjkék, de a hollófekete, kiengedve lágyan hullámos hajam és lakkcipőm csak dob a külsömön, egy gyors kölnizés után útra kelek a Fekete Orchideához, nem felejtve el az aktatáskányi pénzt sem, ami mellettem van vezetés közben az ülésen. Vezetés közben igyekszem nem elkalandozni a gondolataimban Yuyához , mert annak nem lenne túl jó végé, bár amennyi versenyen vettem részt, már úgy is eljutnék az úticélhoz.
Megérkezve magamhoz véve a táskát indulok be, a parkoló emberkék meg egymást nézve versenyeznek, hogy ki és hova parkolja a verdámat, de én ezt rájuk is hagytam.
Bent mivel még nincs este, csak késő délután nincs még olyan nagy forgalom, de amint belépek már gyűlnek is körém, de a keresett személyt nem látom, de aztán észreveszem, látom rajta, hogy meglepetten néz rám, miközben az italát iszogatja. Nem mer oda jönni hozzám vagy lehet csak tétovázik, ahogy látja a többi fiút körülöttem ugrál.
-Elnézést uraim, de a Mosolytalan Hercegnőt keresem, kérem, ne tartsanak fel.
Hallom ahogy csalódottan motyognak és sóhajtoznak, gondolom külföldi vonásaimmal és fiatalságommal lehet nyalánkságnak tűnők a sok egyforma, öreg kuncsaft között, de csak vállat vonok erre magamban. Ez most másról szól, látom, ahogy egy fiatal fiú felém intve suttog valamit Yuya fülébe aki egyből elém siet miután elegánsan elsimítja a kimonóján keletkezett ráncokat az üléstől, meghajol előttem elegánsan.
-Mit tehetek magáért, Raphael-sama?- hangja hűvös, és szinte vágni lehet benne a távolságtartást valamint sértődöttséget. Gondolom a korábbi miatt, bocsánatot is fogok kérni majd tőle, de sajnos nem most.
-A klub tulajával szeretnék beszélni – szinte latom ahogy agyában forognak a fogaskerekek és egy idő után le is sápad – üzleti ügyben jöttem hozzá, azt mondta előzetesen, hogy keresselek meg. Te elkísérsz majd.
-Amennyiben ezt mondta magának, kérem kövessen. – most még habozva is karol belém, ahogy vezet a lépcsőn fölfelé, útközben hozzám sem szól, de en sem kérdezek meg. Lesz rá alkalom még bőven, ha minden igaz.
Beerünk az irodába, ahol a tulaj éppen cigarettázik, a szoba sarkaiban a testőrei társaságában, más nincs is. Yuya meghajol előtte, és már menne kifele amikor finoman megállítom.
-Maradj, ez rád is vonatkozik. – hangom nem utasítás, csak határozott kérlelés ami viszont már elég neki, mert az idősödő tulajra néz aki bár kérdő tekintettel néz rám, de bólint. – Üzleti ajánlatot szeretnék tenni.
-És mégis milyen ajánlatra gondolna, Mr. Jayden? -meglepett, hogy megjegyezte a nevemet egy találkozás után de o csak ravaszul vigyorog, bele szív a cigijébe majd megszólal újra. – Az érdekes embereket mindig megjegyzem magamnak.
-Nem akarok köntörfalazni, szeretném kibérelni a Mosolytalan Hercegnőt egy hónapra és még két napra. – komolyan nézek rá, nála félelmetesebb emberek is kerültek anno padlóra általam, nem ilyedek meg tőle. Hirtelen kezd köhögni amikor a cigaretta füst félremegy neki, de egyből nyájaskodni kezd miután ez elmúlik.
-Miből gondolja, hogy kiadom hosszabb időre a klub legjobbját? – szegény Hercegnőm csak kapkodja a fejét de a testtartása jelzi, hogy o mar kezdi elveszíteni a fonalat.- Ha mégis megtenném, tegyük fel a kérdést csupán.. Milyen összegben gondolt?
Oda nyújtom fele a táskát, o jelez az egyik gorillának hogy vegye el, majd maga elé helyezi és kibontja azt. A szoba meglepett hangokkal lesz tele, gondolom nem sűrűn látnak ennyi pénzt, tele van a táska színültig yenes papír kötegekkel. A főnök szemei kapzsi csillogással telnek meg ahogy kivesz egy vastag köteggel és megszámolja azt, aztán olyan gondosan rakja vissza a pénzt, mintha legalább a saját gyermeke volna. Szerintem őt nézve még képes lenne a nyakamba is ugrani ennyi pénzért. Megköszörüli a torkát, majd hirtelen feláll, az embereinek jelez, hogy a táskát tegyék el az asztalról, közben megáll előttem és meglepő módon a kezét nyújtja, miközben nyájasan mosolyog.
-Öröm volt magával üzletelni, ezért az összegért mi visszük el a megadott címre magához őt.
Megadom neki az egyik leghíresebb városi ruházati üzlet áruházának a címet, elsőnek csodálkozva néz rám, de aztán váltunk rázunk kezet. Mit bánja ő már, hogy mit csinálok Yuyával, ha mar kifizettem.. Undorító ez a viselkedés.
-Most viszont, ha megbocsát Mr. Jayden, mai nap még dolgoznia kell. – terelget kifelé engem és szegény Yuyát is. El sem tudom képzelni, hogy mit érezhet most.- Holnap dél környékén viszik majd a testőreim oda, gondoskodnak a testi épségéért amig magához eljut.
-Nem bocsátok meg. – állok meg az ajtóban, mire ő is megtorpan. – Nem akarom, hogy dolgozzon a mai nap.
Mielőtt bármit mondhatna, indítottak egy hatszámjegyű utalást a számlájára, amit előzőleg Keith kinyomozott nekem. Nem kérdez semmit, de felemeli a telefonját és miután megnéz rajta valamit még szélesebb lesz a vigyorral.
-Legyél nagyon kedves az úrral, kifizette az egész estédet. Mehetsz nyugodtan pihenni, holnap tízkor viszünk Mr. Jaydennel találkozni. Most pedig ha megbocsátanak, sürgős dolgom akadt.
A testőrök ellentmondást sem tűrve kísérnek le az emeletről, de a lépcső alján már nem jönnek utánunk, amig en az ajtó fele megyek, ő meg kikísér.
Értetlenül néz rám, amíg a parkolóig jön velem.
-Kérlek, ne kezelj másként, nem várom el. Holnap mindent elmondok neked, Hime-chan.
Kérlek, a legszükségesebb dolgokat pakold, holnap ruhát veszünk neked. – a cím amit diktáltam az egyik legnépszerűbb a ruhák végett, annyi üzlet van, annyi stílus, ráadásul a legnagyobb kimonókkal foglalkozó bolt is ott van. – Ne haragudj rám a korábbi majdnem csókért. Nem érek hozzád már, megvárom amíg magadtól akarsz majd.
Adtam neki a kézfejére egy lágy csókot, aztán amint kiálltak az autómmal megköszönve azt hajtok el.
A visszapillantómból látom, hogy döbbenten áll ott, de pont ezt is terveztem. Nem kényszerítem semmire, megvárom, amig magától közeledik hozzám.
Otthon kiterülők az ágyon miközben gondolkodom. Apámtól kaptam az SMS-t, miszerint 2 nap múlva magángépet küld értem, nem tudja, hogy vendéggel érkezem, de ez nem is baj, sőt..
Mardos a bűntudat, hogy én is kihasználom Yuyát, de nem tudok sajnos mit tenni, szükségem van rá a tervhez apáméknál és hátha addig megtudok adni neki legalább egy lélegzetnyi boldogságot és szabadságot.
Másnap percre pontosan hozzák őt, ahogy látom azt a kicsi táskát vele, látom, hogy nem sok mindent hozott el.
-Raphael-sama. – tisztelettel hajolt meg, amire én csak őszintén rámosolyogtam.
-Nos, megveszek neked mindent ami kelleni fog, vagy csak szeretnéd, mehetünk ruhát is venni.
Irányítóm karcsú derekát fogva törékenyen a kimonó bolthoz.
-Kérlek, válasz kedvedre, szeretném ha választanál jó pár darabot magadnak.
Szerkesztve Aiko Akane által @ 2024. 01. 31. 18:10:26
|
| Andro | 2021. 08. 23. 20:45:38 | #35988 |
Karakter: Ando Yuya
Megjegyzés: (Raphael-samának)
Döbbenten néz rám, mint aki nem hallotta jól, mint mondtam. Pedig elég érthető voltam. Majd megrázza a fejét, én pedig reménytelenül sóhajtok fel. Nem akar engem, ez már most egyértelmű. A fenébe!
- Nem tartozol nekem semmivel sem, hidd el, hogy nem azért segítettem rajtad és amúgy sem hiszek az ilyen formában történő hála nyilvánításban. Köszönöm, de nem élnék a lehetőséggel.
Megdöbbenek a szavaitól, az asztalt kezdem fürkészni, miközben az obimat igazgatom. Ha nem akar engem, akkor nem talál engem elég kívánatosnak. Ennek én iszom meg a levét, elvégre a klub első számú kurváját nem szokás visszautasítani. Tuti éjfélre mindenki tudni fog a kudarcomról. Majd hirtelen puha érintést érzek a kezemen. Raphael-sama az.
- Nem veled van a probléma. Te egy dekoratív, csinos, fiatal... fiú vagy, de én nem vagyok képes elfogadni a háládat ilyen formában. Nem azért, mert nem tetszel, vagy nem talállak vonzónak, de nem akarlak kihasználni. Szívesen segítettem, nem várok cserébe egy árva köszönömöt sem, mert nem hagyhattam, hogy bántsanak.
Kezet csókol nekem, majd feláll és udvariasan meghajol.
- Vigyázz magadra, Yuya. Ne felejtsd el, hogy többet érsz annál, minthogy felajánld magadat csak úgy bárkinek. Kérlek, bocsáss meg, de nekem mennem kell.
Megcsörren a telefonja, ő pedig egyszerre sápad és vörösödik el. Biztosan fontos telefon lehet, de olyantól, akivel nem akar beszélni. Udvariatlan dolog itt ülni, így én is felállok, de mielőtt megszólalhatnék, közbevág.
- Ezt fel kell vennem, Yuya-chan – közli Raphael-sama, majd sietősen távozik, én pedig csak döbbenten állok.
Na, ilyen sem volt még, hogy faképnél hagytak egy dugás, vagy szopás nélkül. Sóhajtok egyet, fogalmam nincs, most mit kéne tennem. A többiek máris pletykálni kezdenek, látom, ahogy Shun összesúg a nálam alig egy évvel idősebb Kaitoval. Már azt tárgyalják, vajon mit tehettem, amiért a vendégem ilyen sietve távozott és még egy italt sem fogyasztott el velem. Persze, kérdezni nem mernek.
Aztán megpillantom Keisukét, és szinte elsápadok. Megremegek, de nem merek mozdulni. Az öccsét az egyik fiú ölte itt a klubban aktus közben. Megfojtotta egy selyemzsinórral, mert a kuncsaft erőszakoskodott vele. Önvédelem volt. A pasas az én vendégem lett volna, de én éppen le voltam foglalva valaki másnak. Szerencsétlen Akirát azonnal kidobták innen, most valahol az utcán strihel egy olcsó strici kényére-kedvére bízva. Yamazaki-san nem kegyelmez annak, aki nem viselkedik megfelelően. Keisuke már holtrészeg, de veszekszik a pultossal, hogy szolgálja ki. El kéne osonnom, mert ahogy látom, már mindenki őt bámulja, rólam el is feledkeztek. Keisuke hirtelen megpillant, majd leszáll a székről is még mielőtt reagálhatnék, elkapja a karom és magához ránt. Szabadulni próbálok, de nem tudok. A fenébe, el kellett volna tűnnöm. Már meg is érzem a kést az oldalamnál, ahogy kihasít egy darabot a kimonómból. A fenébe is! Meg akar ölni?!
- Engedj el, Keisuke! – próbálom kirángatni a karom a kezéből. – Nem én tehetek róla, hogy az öcsédet megölte az egyik kuncsaftja!
- De a te hibád! – ordítja Keisuke olyan hangerővel, hogy a lábaim megremegnek. A végén megver, az meg meg fog látszani. Nem akarok pihenni, dolgoznom kell! – A te kuncsaftod lett volna, ha elvállalod, de nem, neked más dolgod akadt akkor. Te ribancok szégyene!
Keisuke ütésre emeli a kezét, én pedig riadtan nézek szét, mikor a tekintetem megtalálja Jayden-samát. Mit keres ő itt? Nem ment el? Jayden-sama odasiet, megragadja Keisuke kezét, majd úgy behúz neki egyet, hogy a pasas egyből elenged. Elesik, feldönt pár asztalt, szájából és orrából elered a vér. Raphael-sama magához ölel, én pedig riadtan, félve, egész testembe remegve bújok a védelmező, erős karok közé. Annyira féltem, hogy megver. Ráadásul, Keisukénél mindig van kés, ettől pedig jobban megijedek, mint bármitől. Meg akart ölni, biztos vagyok benne.
- Keisuke-sannal kés volt.. azért ijedtem meg. – motyogom halkan.
- Hát itt meg mi folyik? – hallatszik Yamazaki-sama hangja.
Raphael-sama közelebb von magához és a karja a derekamra kúszik. Összehúzott szemekkel néz a lépcsőn lesiető Yamazaki-samára, akit két, háromajtós szekrény méretű gorillája követ. Senki sem mer pisszenni sem.
- Mi a magyarázatotok? – kérdi Yamazaki-sama, majd rám pillant. – Yuya...chan?
- Raphael Jayden vagyok, uram. Yuya egész napi kibérlője, készpénzzel fizetek neki a nap végén a szolgáltatásaiért. Az úr leitta magát, majd elindult ide és megragadta erősen a Hercegnőt, majd késsel fenyegette, illetve, meg akarta sebesíteni őt. Mivel segítsége nem volt, ezért közbe léptem és elláttam a férfinek a baját. A károkat meg fizetem, ha szükséges.
Yamazaki-sama észreveszi a kimonómon esett sérülést, a többiek meg egyből megtalálják a hangjukat. Mindenki bizonygatja, hogy bizony, minden úgy történt, ahogy Jayden-sama elmondta. Yamazaki-sama elismerően néz ránk, a szemei csillognak. De én nem érzem magam biztonságban.
- Khm.. - Yamazaki-sama megköszörüli a torkát, majd nyájasan elmosolyodik. – Nem kell megfizetnie a károkat, majd az úr elintézi. Inkább én vagyok hálás, hogy megvédte a legjobb alkalmazottamat, akinek így nem esett baja. Yuya-chan, kísérd a vendégedet a szobába és tégy a kedvére! Légy nagyon hálás, hogy segített neked, és nem lett benned kár, mert ha megkéseltek volna, nem tudnál tovább dolgozni. De ezt te is tudod, az pedig elég nagy veszteség lenne a klub számára. Na, mindenki munkára, takarítsátok el a romokat!
A vége már nem nekünk szól, nekem meg ideje dolgozni. Elvégre, kuncsaftom van.
- Erre tessék, Raphael-san – váltok hivatalos hangnemre, majd belé karolok és vezetni kezdem. Ő pedig engedelmesen jön mellettem.
~*~
A szobába érve becsukom az ajtót, majd nem tudom, mit kéne tennem. Csinos szoba, kellemes berendezéssel és hangulattal. Ez az enyém, itt dolgozom, itt fogadom a kuncsaftokat. Megállok Raphael-samával szemben, várva az utasításait. Kíváncsi vagyok, mit fog kérni tőlem. Csak ne verjen meg, az nyomot hagy, bár néhány vendégem képes úgy megverni, hogy ne maradjon nyoma.
- Mond csak... Hercegnőm. Teljesíted az összes kérésemet? – les rám kíváncsian, de szerintem ő is pont úgy zavarban van, mint most én.
- Természetesen, hiszen ön a vendégem.
– Akkor vetkőzz és feküdj az ágyadra. Csukd be a szemedet és ne leselkedj.
Nem kérdezek semmit, bár ez szokatlan kérés, de eleget kell tennem neki. Kikötöm az obimat, majd lassan húzom le a vállaimról a kimonót. Nem kerüli el a figyelmem, hogy tetszik neki a látvány, akárhogy is próbál ez ellen ellenkezni. Majd az ágyra fekszem, széttárom a lábaimat és behunyom a szemem. Talán azt akarja, hogy csukott szemmel csináljam. Érzem, hogy nyomódik az ágy, ahogy letérdel fölém. Kezd izgalmassá válni a dolog, de nem szeretem a meglepetéseket. De egy új kuncsaft mindig titkokat rejt, ám egyiket sem nehéz kiismerni.
- Most jól figyelj, Hime-chan. Kapsz valami olyasmit, amit nem mindenki adott még neked, de be akarok bizonyítani valamit. Sőt! Lehet nem is kaptál ilyet még soha, de ez jár neked. Meg akarom mutatni neked, hogy többet érsz, mint gondolod, s megérdemled a kényeztetést is, Hercegnőm.
- Mi a..? – kérdezném, de bennem reked a szó is, amikor lágyan belecsókol a nyakamba. Orromba kúszik finom, férfiasan fűszeres illata, ami felébreszti az érzékeimet.
Kérlelés nélkül nyitom a számat, amikor megcsókol, majd táncra hívja a nyelvemet. Nem bírok magammal, felsóhajtok, ahogy visszacsókolom. Természetesen csókoltak már meg, de nem ilyen szenvedéllyel, sem ilyen lágyan. Mindenki csak egy gyors menetet akar velem, nem foglalkoznak azzal, hogy kedvesek legyenek. De egy kurvával nem is szokás gyengédnek lenni. Hirtelen elszakítja ajkait az enyémektől, majd visszatér a nyakamra, végigcsókolva, gyengéden harapva, miközben én próbálom visszafogni magam. Sosem bántak még így velem, ez nekem új, kellemes, de nem szabad élveznem. Beharapom az ajkam, mire felkuncog, mint aki viccesnek találja a dolgot.
Érzem, hogy lejjebb megy, már a mellbimbóimnál köröz, majd szívni kezdi az egyiket, míg a másikat ujjai közé csippenti. Nehezen bírok magammal, ujjaimmal a takarót gyűröm magam alatt, annyira jólesik az egész. Az érintése, az ajkai, a csókjai, a kezei… Ezek mind új érzések, hiszen én szoktam ilyesmiket művelni a vendégeimmel. Engem nem szokás kényeztetni, én vagyok az, aki másoknak ad ilyen örömet. A testem akaratlanul meg-megrándul és érzem, hogy az arcom kezd felforrósodni Raphael-sama ügyködésétől. Istenem, nem sokáig fogom már bírni, ha így kínoz engem. Szenvedélyesen újra megcsókol, majd hirtelen érzem, hogy a farkamnál matat. Megérzem ajkait a hímtagom körül, megszívja a makkot, mintha nem lenne holnap. Gyengéden harapdálja a farkamat, amitől majdnem eszem vesztve dobálom magam az ágyon. Vágyom rá, az érintésére, hogy bennem legyen, hogy istenesen megdugjon végre. Ki akarom nyitni a szemem és az övéibe nézni, látni akarom, mit művel velem.
Érzem, hogy lassan itt az idő, mert a farkam már mereven áll, mint a zászlórúd, ám ő hirtelen ráfog, nem enged elmenni. Pedig nem sok kéne, hogy elélvezzek végre. Kínok között nyögök fel, nem tudom, meddig fog még gyötörni engem ez a férfi, de muszáj engednem, elvégre a vendégem. Bármit megtehet velem, amit akar.
- Nyisd ki a szemeidet, Yuya. Azt akarom, hogy lásd mit teszek. – Teszem, amit mond, de szavak nélkül könyörgök neki, hogy folytassa. – Nagyon finom vagy, Hercegnőm. Most meg foglak enni.
- Kérlek... Áh! - kiáltok fel, ahogy a szájába vesz, majd két ujját belém dugja.
Elég tág vagyok a napi rendszerű dugásoktól, így ujjai akadály nélkül siklanak be a bejáratomon. Ahogy mozgatni kezdi őket a szopása ütemére, az maga a Mennyország. Majd hirtelen a testem megmerevedik, és a szájába élvezek, forró magomat mind kiadom. Ő elenged, én pedig pihegek, de túl fáradt vagyok, így csak annyit realizálok, hogy betakar, majd belesimít a hajamba.
~*~
Nem tudom, meddig alszom, de mikor felébredek, Raphael-sama már nincs ott. Fáradtan fordulok az oldalamra, majd kelek fel és meglepetten látom az éjjeliszekrényen a köteg bankjegyet. Már látszatra is megfelelő összeg egy numeráért, szóval Yamazaki-sama elégedett lesz. Feltápászkodom, majd gyorsan beveszem magam a fürdőbe és lezuhanyzok, különös tekintettel alrészen. A szobában mindig tartok kimonókat, de sajnos a mostanit lehet, ki kell dobnom. Vajon meg lehet javítani? El kéne küldenem valakihez, tudok is egy illetőt, aki kimonójavítással foglalkozik. Addig egy sötétkék kimonóba bújok, amelyen arannyal szőtt csillagképek vannak. Fehér obit veszek hozzá sötétkék rombuszmintákkal. Hajamat megfésülöm, majd kilépek a szobából, hogy megkeressem Yamazaki-samát. A bárban találok rá, éppen az egyik fiút korholja, de amikor meglát, egyből elvigyorodik.
- Yuya-chan, látom, elégedett volt a vendéged – néz a kezemben tartott bankjegyekre. - Ügyes vagy, drágám, ezt vártam tőled. De hamarosan jön egy újabb vendéged, tudod, Kudou-samát is mára jegyeztük elő.
Bólintok, majd átadom neki a pénzt. Ő leszámolja, majd a nagyobb részét elteszi. Meghajolok, majd a pulthoz ülök. Van még időm Kudou-sama érkezéséig. Ő egy régi vendégem, és mindig engem kér. Szerinte csak én tudom őt úgy leszopni, ahogy neki kellemes. A többiek összesúgnak a hátam mögött, de nem érdekel. Néhányan megbámulnak, de az sem érdekel. Ez is csak munka, és valószínűleg soha többé nem látom Raphael-samát.
Aznap éjjel rengeteg kuncsaftom van, mint mindig, így hajnalig húzom az igát. Örülök, mikor végre az utolsó vendég, egy hatvan év körüli vén fószer is távozik. Fáradtan vonszolom fel magam a lakásomba, ahol szinte beleesek az ágyba. A takarítónő járt itt, tisztaság van, az ágynemű is át van húzva. Néha nem irigylem szerencsétlen nőt, bár sosem szól semmit. Csak az arcán látom, hogy nem tetszik neki a dolog. De nem azért vettük fel, hogy kérdezősködjön, hanem, hogy a dolgát végezze. Yamazaki-sama fizeti, nekem nem kell pénzt kitennem a takarításért.
Fáradt vagyok, de képtelen vagyok aludni, egyre csak Raphael-sama jár a fejemben. Nem értem őt, ez pedig zavar. Nem szeretem, ha nem értem az embereket. Főleg az olyanokat nem, mint Raphael-sama. Ezért utálom a külföldi kuncsaftokat, ő mégis valahogy más volt, úgy bánt velem, ahogy egy kurvával nem szoktak. Ez pedig összezavar. Már hajnali öt felé jár, nekem meg aludnom kéne, ha este megint dolgozni akarok. Muszáj, mert holnaputánig nem kapok kimenőt. Három éjszaka, utána meg két nap szünnap, így egyeztem meg a főnökkel. Mindenki jól jár, még én is. Végül addig-addig forgolódom, míg sikerül elaludnom, de álmaimban Raphael-sama tekintete és érintése kísért.
~*~
Kialvatlanul, kedvetlenül és fáradtan ébredek fel valamikor a délután közepén. Nem is tudtam, hogy ennyit aludtam. Kimászom az ágyból, és reménykedem, hogy Yamazaki-sama ma nem akar velem egy-két menetet még munka előtt. Lezuhanyozom, hajat mosok, majd egy égszínkék köntösbe bújva cammogok ki a konyhába. Miközben némi gyümölcslét és késő reggelinek, vagy inkább már majdnem vacsorának beillő ételt keresek magamnak a hűtőben, akkor jut eszembe, hogy a bevételt még meg sem számoltam. Miközben a mikrós kaja – a fene tudja, mit vettem ki – melegszik, a hálóba sétálok és nekilátok megszámolni a bevételt, amit Yamazaki-sama meghagyott nekem. Nem éppen kis összeg, jó munkát végeztem, mert több, mint amire számítottam. Jóval több, ami elégedettséggel tölt el. Hiába, ha jól végzem a dolgom, a pénz is több.
Kaja után nem tudok magammal mit kezdeni. Még csak négy óra, a műszakom tízkor kezdődik, addig rengeteg időm van. Ráérek este kilencre visszaérni, így úgy döntök, sétálok egyet. Felöltözöm, ezúttal egy majdnem fehér színű yukatát veszek fel. Olyan kék, hogy alig látszik annak és sötétkék szőlőindák tekeregnek rajta. Az obim égszínkék fehér felhőmintákkal. Lábbelit húzok, magamhoz veszem az esernyőmet, majd ezúttal a hátsó ajtón át hagyom el a lakást. Nem akarok bámész tekinteteket. A legtöbb fiú nem hagyhatja el a klubot, de a szerencsések, mint én, kijárhatunk, amennyiben nem akarunk megszökni. A szökésért verés jár, ezt Yamazaki-sama az első nap a fejembe verte. De nem is akarok elszökni, miért tenném? Jó helyem van itt. Vagy mit ennem, van hol aludnom, van pénzem és van munkám. Ez nekem pont megfelel, és a kuncsaftok többsége is normális.
A lábaim maguktól indulnak el az utcán, oda sem nézek, csak élvezem a szép időt. Csak akkor ocsúdok fel, amikor megpillantom a tetoválásokat. A fenébe is! Ez Raphael-sama üzlete! Még élénken él bennem az emlék, amikor megvédett attól a két huligántól. Megborzongok, és már fordulnék vissza, mert nem akarok vele találkozni, amikor egy hang megtorpanásra késztet.
- Eltévedtél, kislány? - Megfordulok, és egy fekete hajú, kék szemű nővel találom szemben magam. Tutira külföldi ő is. - Segíthetek valamiben?
- Nem… - rázom a fejem. - Én… én csak…
- Mi a baj, Ilyah? - hallok meg egy ismerős hangot, mire az ütő is megáll bennem. Raphael-sama jelenik meg az üzlet ajtajában. - Mi a… Yuya! Mit keresel itt? - néz meglepetten rám.
- Én… semmit… - mondom halkan, és egy lépést hátrálok. - Én nem…
- Gyere be! - int, de csak állok, mint akit odaragasztottak. Hevesen rázom a fejem. - Gyere, nem harapunk! Ilyah-tól nem kell félned, olyan szelíd, mint egy kiscica. Na, gyere! Meleg van, kérsz egy kis üdítőt?
Raphael-samára nézek, majd arra az Ilayh nevű nőre, aki barátságosan rám mosolyog. A nőkkel végképp nem tudok mit kezdeni. A nők kétszínű dögök, aljas perszónák és sosem tudhatja az ember, mire gondolnak. Nem akarok gyávának tűnni, így végül bizonytalan léptekkel elindulok és belépek az üzletbe. Odabenn aztán elcsodálkozom. A falakon is, ahogy a kirakatban mindenhol képek tetoválásokról. Az üzlet egészen ízlésesen van berendezve, de nekem kissé… fura. Raphael-sama leültet egy székre, majd a nő inni hoz nekem. Elfogódottan fogadom el.
- Köszönöm… - motyogom halkan, mire a nő felkuncog.
- Milyen édes – jegyzi meg. - Szóval vele voltál tegnap este, mi? Tényleg zabálnivaló fiúcska.
- Honnan veszed, hogy mit csináltam?! - hördül fel Raphael-sama, miközben iszom pár kortyot. - Nem töltöm kölykökkel az időmet! Csak… tudni akartam, hogy jól van-e. Aggódtam érte, és kész!
- Persze, persze – bólogat Ilyah hevesen. Én egyetlen szót sem szólok. - Jól van, nem folytatom, a végén meg leharapod a fejem, te nagyra nőtt óvodás – nevet fel, majd a pult mögé lép. - Ha beszélgetni akartok, menjetek be az irodádba. Ma már úgysem lesz kuncsaft.
Raphael-samára nézek, aki int, hogy menjek utána. Leteszem az üres poharat a pultra, meghajolok, majd a férfi után indulok.
Raphael-sama irodája inkább egy tetoválószobának tűnik. Int, hogy üljek le a tetoválószékre, mire helyet foglalok. Fogalmam sincs, mit keresek itt, nem tudom, mit vár most tőlem. Raphael-sama szembeül velem, és úgy tűnik, ő sem tudja, mit mondjon.
- Sajnálom, hogy… megzavartam, Raphael-sama… - mondom halk, alázatos hangon. - Kellemetlenséget okoztam önnek az ittlétemmel.
- Egyáltalán nem, bár nem számítottam a látogatásodra – mondja őszintén.
- Csak… erre hoztak a lábaim – válaszolom. - Mire észrevettem magam, már itt voltam.
- Értem – bólint. - Ne haragudj a tegnap estéért. Az elején kissé nyers voltam, de szerettem volna, ha megérted, hogy van más út is, mint az, amin most jársz. - Értetlenül billentem félre a fejem. Látja, nem értem, amit mond. - Yuya-chan, miért nem lépsz ki onnan? Még fiatal vagy, nem kell magad tönkretenned ilyen életmóddal. Te többet érsz annál, minthogy mindenkinek széttedd a lábad.
- Maga nem érti – mondom csendesen, mire érdeklődve néz rám. - És ha elmagyaráznám sem értené.
- Mit nem értenék? - kérdi kíváncsian.
- Van mit ennem, van hol aludnom és van miből élnem. Ez elég – mondom tömören. - Biztonságos élet. - Azt nem mondom el neki, hogy kilépni lehetetlenség lenne. Az egyenlő lenne azzal, hogy Yamazaki-sama elad valami olcsó stricinek, aztán strihelhetnék az utcán kuncsaftokat hajkurászva.
- Ez nem élet, Yuya! - mondja határozott hangon Raphael-sama. - Te ennél többet érsz!
- Megyek! - állok fel, és az ajtó felé indulok.
Már majdnem kinn vagyok, amikor két kar ölel át hátulról. Megdermedek, a szívem is kihagy egy ütemet. Raphael-sama érintése, az illata… Túl ismerős, túl intenzív még. Megfordít, és az arca olyan közel van. Egyre közelebb, de ezt nem lehet! Nem szabad! Tilos!
- Nem! - mondom határozottan, mire a szemei elkerekednek. - Ingyen nem! Vagy fizet, vagy nincs semmi!
- Egy ártatlan csók sem? - kérdi döbbenten.
- Ártatlan csók nincs – mondom a szemébe nézve.
Kibontakozom a karjaiból, majd sietve hagyom el az irodáját. Hallom, hogy a nő utánam kiabál, amikor kisietek a szalonból. De nem érdekel. Ingyen nem fog engem megfektetni! Azt senki sem teheti meg velem!
|
| Aiko Akane | 2021. 07. 27. 23:29:52 | #35966 |
Karakter: Raphael Jayden
Megjegyzés: Andronak és Yuyának :)
Hirtelen pattannak ki a szemeim, ahogy az arcom találkozik az asztalommal, miután lendületből lefejeltem azt. Hát kellemes egy ébresztő!
- Ouch...- szisszenek fel hangosan miközben a homlokomat és orromat kezdem masszírozni. Reflexből nézem meg, hogy vérzik-e az orrom, de szerencsére, kivételesen ez nem így van. Rápillantok a nagy, mahagóni asztal előtt álló papírokra, s egyből eszembe is jut, hogy éppen miért aludtam el. Amikor Keith, a piercingesem és egyben egyik legjobb barátom távol van, akkor általában emailben küldi el a leadott rendeléseket, hogy jóváhagyjam azt vagy esetlegesen változtassak rajta, sajnos azonban ez engem eléggé képes elaltatni, ami a székes hintázásommal együtt kész életveszély rámnézve. Elég csak ránéznem a két oldalas, több mint egy tucat papírra, ami előttem van felhalmozva, már fel is sóhajtok. A franc essen már belém, ha nem ragaszkodnék mindig a rendelés kinyomtatásához, nem lenne ez a probléma. Őszintén? Imádom ezt a helyet, imádom a munkám és imádom az alkalmazottjaimat, de bármilyen papírmunkától irtózom. Egyfelől, mert hamar bealszom rajtuk, fáradságot idéznek elő, másfelől halálosan unalmasak. Mindenesetre erőt kell vennem magamon, így fel kapok gyorsan egy tollat, majd átnézem koncentrált türelemmel azt a fránya papírt. Ez most 2 havi rendelésem, így még több terméket kell átnéznem. Figyelmesen végig olvasom a listát, kiegészítve pár dologgal, majd gyorsan elfaxolom ezt Keith részére, aki pedig elküldi majd a megrendelésünket ahhoz a bizonyos céghez, ez már az ő reszortja.
Átnézném még a részletes költségvetésünket is, amikor is veszekedés hangjára leszek figyelmes. Felállók az ablakhoz, majd sóhajtva nézek ki, ezek megint a mi két volt vendégünk, akiket mi ügyfél zaklatás miatt kitiltottunk innen és ahogy nézem, most sem bírnak leállni, mert éppen egy kislányt préseltek fel szinte a kirakatunk üvegére. Na ez már nekem nem tetszik, sőt. Irritál, nem szeretem, ha a gyengébbeket bántják.
Szinte feltépem az ajtókat, s épp időben érek ki. Hallottam az első pofon hangját, de a második előtt már elkaptam a Ren nevezetű, borotvált fejű embernek a kezét. Mit is ígértem neki legutóbb? Jah, eszembe jutott! Hogy ha még egy ilyen lesz, én magam töröm el puszta kézzel a csuklóját. Mérgesen villan fel jáde szín tekintetem, nem ez az első tőlük, de ez már sok. Túl messzire mentek, ideje lesz őket jó modorra tanítani.
- Nem szép dolog lányokat molesztálni, fiúk, főleg nem az én üzletem előtt, világos?! – erősebben szorítom a csuklóját, s hangommal is jelzem, hogy bizony komolyan gondolom. – Hagyjátok békén a kislányt, és húzzatok el, vagy rátok hívom a zsarukat!
Vagy esetleg itt helyben vernék beléjük észt, bár őket elnézve.. hát igen, már sajnos késő lenne. Szerencsére azonban mégis fog annyit az agyuk, hogy elsietnek innen. Helyes, én is így gondoltam.
- Jól vagy? – fordulok végre a kislányhoz aggódva s szemlélem meg őt. – Nyugi, nem jönnek vissza. Gyere be, elég ronda az a duzzanat az arcodon.
Végig nézek rajta, s furcsa módon elismerem, hogy tényleg szép, abban igazuk volt. Számomra is érthetetlen módon enyhén megbabonáz a porcelán fehér bőre és az éles kontrasztban álló feketés-kékes haja, az egészet pedig megkoronázza az a gyönyörű, szokatlanul rózsaszín, ártatlanul csillogó szempár, ami egy percre engem is rabul ejt. Fura. Nem hittem volna, hogy a nők is érdekelnek. Persze, nem undorodom tőlük, tisztelem őket, de egyáltalán nem vonzanak. Nem, engem inkább ez az egyedüli kislány kelltette fel a figyelmemet.
Észhez térítem magamat, most nincs időm gondolkodni, az rá ér később is. Fontosabb dolgom van, le kell ápolni a kishölgy arcát, hogy ne legyen később csúnyább.
- Az esernyőm…- megkeresi az elgurult bambusz esernyőt, majd vissza sietek hozzám, elővesz egy névjegy kártyát a szép yukatájának az ujjából, ráfirkant valamit, majd oda adja a kis kártyát. Megforgatom a kezemben, nem mond nekem semmit sem a klub neve, sem a Mosolytalan Hercegnő név. Mire azonban rákérdezhetnék ő meghajol, majd elegánsan elsiet.
- Várj!- kiáltok utána, de nem hiszem, hogy hallotta, vagy ha igen is, akkor meg nem akar megállni. Nézem, ahogy már apró pontnak látszik minél messzebbre ér, majd értetlenül fejet csóválva megyek vissza az üzletembe, ahol a hangulatos, ízlésesen berendezett „váróban” nem más, mint Ilah fogad, aki a bejelentkezésre váró ügyfelek papírjait tölti és tölteti ki. Kérdőn néz rám türkiz kék szemeivel, de csak megcsóválom némán a fejemet, ebből bár tudhatja, hogy nem szándékozom egyenlőre az orrára kötni semmit, elvégre a magas márványpult alatt van kamera, így tudhatja ő is, hogy mi van. Nem faggat, bár ráncolja a szemöldökét, jelezve, hogy a válaszom nem tetszik neki, de már csak a kuncsaftok előtt sem kérdezne rá, annyira tisztel engem.
- Főni, Keith beteget jelentett, ma egyenlőre csak három ember jelentkezett be hozzád tetováltatni, valamint további négy ember jelezte piercingre való igényét.
Némán bólintok, majd bemegyek a tényleges tetoválószalonom felé, amit a több mint hét ajtó közül pont a „recepciós” pult mögötti falon található. Komolyan hálás vagyok magamnak, hogy sikerült a félre tett pénzemből megvennem ezt a helyet. Tágas, sok benne a helyiség, és jó a felosztása is. Közepén, rögtön az elején egy tágas tér ahol várnak az emberek, s éppen az ügyeletes „titkárnő” is dolgozik. Rögtön abból a helyiségből nyílik hét ajtó. Van kettő az ügyfelek részére fenntartott illemhelynek, egy nekünk az alkalmazottaknak elkülönített pihenő, öltöző és ebédlő, a piercinges részleg, az én tetováló helyem, egy raktár és egy takarítószertár, ráadásul mind tágas, igaz, főleg az én pingáló részem, mert abban van az „irodám” is.
Besétálok a helyemre, feltöltőm a színes és fekete tintákat, majd várom a vendégeket.
Amint végeztem a három emberrel, s az utolsónak kenem, majd fedem be a karját védő fóliával, nyújtózom egyet, majd át sétálok a piercinges részlegre, ahol szintén kezelésbe veszem a kuncsaftokat.
Miután teljesen végeztem, s kidobtam az egyszer használatos tűmet a veszélyes hulladékba, halk kopogást hallok.
- Gyere! -szólok ki a legjobb barátnőmnek, miközben leveszem magamról a kesztyűket, azokat is kidobom, aztán leengedem a gyorsan összefogott hajamat. Munka előtt szoktam felkötni, hogy ne legyen semmi sem ami befolyásolja a teljesítményemet. Arról lettünk híresek, hogy mi mind a legjobbat hozzuk ki magunkból az ügyfelek részére, nem én akarok az a személy lenni, aki miatt a becsületünket és hírnevünket elbasszuk, persze, nem mintha bárkinek is engedném ezt.
- Már jövök is! – nagy vigyorral az arcán huppan le elém a székre, majd várakozva néz rám. – Mesélj csak mi volt ez a mai! Mindent is tudni akarok.
- Mi lett volna? – horkantok fel, majd megadva magamat megmutatom neki a kis hölgytől kapott névjegykártyámat. – Nem mond semmit a Fekete Orchidea, sem a Mosolytalan Hercegnő becenév. Hát neked?
Ő a nevet hallva látom, hogy felismerés villan a szemeiben. Nana, csak nem? Pedig de, ravasz fény gyúl az íriszeiben, aztán megrántotta a vállát.
- Fogalmam sincs nekem sem. – feláll a székből, megborzolja a saját, szénfekete haját, majd rám pillant. – Együtt jártunk középiskolába, az egyik legjobb barátom vagy, ráadásul a főnököm is, kirántottál a szarból amikor nyakig ültem benne.. Szerinted hazudnék én neked valaha?
- Nem... Hogyan is kételkedhetnék benned, Ilyah? – hangsúlyosan ejtem ki teljes nevét, amibe beleborzong, de tartja a mosolyát. – Hiszek neked. De egészen biztos vagy benne, hogy nem tudsz semmit a névjegykártyán szereplő nevekről?
- Nem, semmit. – kilejt az ajtón, de még visszafordul, és cápavigyorral néz rám. – Emlékszel arra a ruhára, amit a szomszédos üzletben csináltattál magadnak? Arra a szettre, ami annyira jól állt neked, hogy mindenki a nyálát csorgatta rád aki a boltban volt. Vedd fel! Nem fogod megbántani!
Rám kacsint, aztán a fejére csap, kicsit már túl színpadiasan is.
- Még valami, majdnem elfelejtettem. Lezártam a kasszát, pénz a széfben, Keith táppénzét előre utaltam neki, tiéd pedig az asztalon, főni. Na pá és jó szórakozást! Vagyis... Akarom mondani kielégítő pihenést!
Értetlenül nézek rá, főleg, hogy hangsúlyozza a kielégítő szót, de végül mielőtt rákérdezhetnék, ő is elmegy. Mi a fene? Ez valami szokás a lányoknál vagy csak én vagyok ilyen értetlen? Na mindegy, ideje zárni és haza menni.
Bezártam minden ajtót és ablakot, de még a rácsokat is, az ajtón a dupla vasrácsot főleg.
Otthon lefürödtem, ettem, s közben gondolkodtam, hogy elmenjek vagy sem, de végül csak felvettem azt a szettet, amit bolondos barátnőm mondott. A szemeim színével megegyező színű, könyökömig erő ingen, és a szűk, fenekemet kiemelő fekete nadrágon is, sőt, a minőségi műbőrből készült elegáns lakkcipőn is keményen „érződött” a pénz szaga. A frissen mosott és szárított hajamat nem túl férfiasan de kivasalom. Leszarom, hogy sokan emiatt nőiesnek gondolnak. Őszintén, ebben a ruhában pont úgy nézek ki, mint egy szexi, rejtélyesen vonzó angyal, főleg az ing hátuljába gondosan, kézzel hímzett fekete szárnyakkal. Egy kisebb vagyont fizettem érte, de magamra pillantva az egészalakos tükörben, elismerem, hogy megérte az árát. Befújom magamat az egyik kedvenc méregdrága kölnimmel, és akaratlanul is elvigyorodom az egész összhatáson. Baszki, mintha egy magazin címlapjáról sétáltam volna ki. Megkell cáfolnom a mondást, a ruha teszi az embert, nem is kicsit. Hirtelen torpanok meg. Életemben nem sűrűn készültem még ennyire sehová sem.. Számit nekem ennyire az a hely? Vagy... inkább tetszik ennyire az a kislány? Soha sem voltam egy nőre sem kíváncsi, de ez a kislány mégis csak elvarázsolt.
Hatalmas sóhajjal lépek ki a ház ajtaján, s indulok el a kocsimmal a helyszínre, magamban már elismerve a választ.
A klub előtt kicsit megtorpanok, kicsit érdekes, hogy ide csak férfiak járnak. De persze, nem szabad belegondolni semmit ebbe, nem lehet az ember előítéletes. Megrázom a fejemet, majd belépek az ajtón, ahol egyenesen egy fiatal srác jön hozzám.
- Jó estét! Miben segíthetek? – mosolyog már-már túlzottan nyájasan. Utálom az ilyen embereket, de azért jó képet erőltetve az arcomra, köszönök neki én is, de amikor közlöm vele, hogy kit keresek, egyből lehervad a képe. Hehe, úgy kell neked. – Egy pillanat, szólok neki.
Amíg a kedves illető magamra hagy, hallom, és látom is, hogy felfedeztek. Persze, igyekszem úgy tenni, mint egy szűzkurva az „első” aktus előtt, tudok mindent, de igyekszem azt mutatni, mintha mit sem sejtenek belőle. Igaz, még Japánban sem gyakori az ilyen sűrű, hosszú haj, és ez a magasság, ezt mindig elfelejtem, biztos azért néznek úgy rám, ahogy. Vállat vonva nézek szét inkább, eddig sem érdekelt mások véleménye rólam, nem most fogok elkezdeni ezekre hallgatni vagy figyelni.
Akaratlanul is megkell állapítanom, hogy a berendezés eléggé ízléses, egyszerre modern és mégis régies, hangulatos, mégsem túl csicsás.
Hirtelen figyelek fel arra, hogy a kislány az, aki felém lépdel, de várjunk csak..! Hiszen... Hiszen ő nem is lány, a megdöbbenésemet nem tudom elrejteni, de takarni sem. Csak tudtam én, hogy lányokhoz nem vonzódtam eddig, és hogy valami emiatt nem stimmel az egésszel.
- Te vagy a Mosolytalan Hercegnő? – kérdezek a biztonság kedvéért rá, de azért már tudom a választ, amikor bólint, akkor magam is megbizonyosodom. Valahol mélyen meg is könnyebbültem – De te… fiú vagy… vagy nem?
- Üdvözlöm a Fekete Orchideában, a nevem Yuya. – hajol meg mélyen – Milyen szolgáltatást óhajt?
- Hogyan? – újabb megdöbbenés. Mégis miféle szolgáltatásról beszél? Elvezet az egyik üres asztalhoz, majd mindketten leülünk.
- A legteljesebb kiszolgálást kaphatja tőlem – felfigyeltek arra, hogy teljesen úgy mondja el, mintha csak egy monoton, betanult szöveget ismételne el. Vajon hány embernek mondhatta már ezt? És milyen szolgáltatásról is van szó? Pfff... Mondjuk naiv én sem lehetek, erősen látszik a helyen, hogy biztos nem teaház. Mégis, a következő mondatai meglepnek. - Ha óhajtja, csak leszopom, de ha mást is akar, akkor kaphat egy teljes generált is. Higgye el, elsőosztályú munkát végzek fizetségként a tegnapi segítségéért, uram.
Megdöbbenésemben tátva maradt a szám, végül megcsóválom a fejemet szelíden, de határozottan.
- Nem tartozol nekem semmivel sem, hidd el, hogy nem azért segítettem rajtad és amúgy sem hiszek az ilyen formában történő hála nyilvánításban. Köszönöm, de nem élnék a lehetőséggel.
Látom rajta, hogy most ő döbbent meg, s zavarában igazgatni kezdi az obija szélét és az asztalt fürkészi. Halkan nyel egyet, szinte csak az ádámcsutkája mozdult meg. Szegénykém..! Biztos nem hiszi el, hogy valaki önzetlenül tesz érte bármit is. Gyengéd de férfias félmosollyal ajkaimon érintem meg a kezét.
- Nem veled van a probléma. Te egy dekoratív, csinos, fiatal... fiú vagy, de én nem vagyok képes elfogadni a háládat ilyen formában. Nem azért, mert nem tetszel, vagy nem talállak vonzónak, de nem akarlak kihasználni. Szívesen segítettem, nem várok cserébe egy árva köszönömöt sem, mert nem hagyhattam, hogy bántsanak.
Lágyan kezet csókolok neki, mélyen a gyönyörű szemeibe nézve, majd felállok, udvariasan meghajolok.
- Vigyázz magadra, Yuya. Ne felejtsd el, hogy többet érsz annál, minthogy felajánld magadat csak úgy bárkinek. Kérlek, bocsáss meg, de nekem mennem kell.
Hirtelen hallom meg a csengőhangomat, s amikor ránézek a telefonom kijelzőjére egyszerre sápadok el és vörösödők el az idegességtől. Az apám.. Biztos megint valami elfuserált próbálkozást akar tenni, hogy összehozzon a nevelt lányával és annak az anyjával, persze, két másik értelemben. Azt hiszi újra együtt lesz a család... Pedig mennyire téved! Nem hiába hagytam őket Amerikában...
Látom, hogy Yuya is feláll és szólásra nyitja a száját, mondani akarna valamit.
- Ezt felkell vennem, Yuya-chan.. -észre sem veszem, hogy hogyan szólítom meg, de a telefonom szüntelen csörgése kikészít. Vagy inkább csak a tudat, hogy éppen életem megrontója, elrontója és romba döntője hív? Hmm... Szerintem az utóbbi.
Sietősen távozom, majd a Clubbal szembeni utcában felveszem a telefont. Szívem szerint elszívnék közben egy cigit, de már pár hónapja egy szálra sem gyújtottam rá, leszokóban vagyok, így járkálni kezdek fel és alá. Valaminek elkell vonni a figyelmemet az idegességről, jelenleg ez az egyedüli lehetőségem.
- Szia fiam! – zengi egy férfias, de már idősödő hang a telefonba, amikor elhúzom a hívás fogadása gombot a képernyőn – Az apád vagyok, bár gondolom ezt tudod. Szeretném, ha eljönnél Mercedes születésnapi estélyére. Tudom, hogy nem szoktál eljönni, de fontos lenne.
Hangosan horkantottam fel, biztosan nem megyek el az elkényeztetett, hisztis picsa neveltlányának a születésnapjára. Mondjuk nem mintha eleve elmennék bárhova, ahova ő vagy a kedves családja meghív.
- Amúgy is kellene jönnöd, az állatkorháznak szüksége van rád. Nem hiszem, hogy örülnél, ha édesanyád öröksége csak úgy eltűnne a süllyesztőben.
Visszanyelem az első mondataira akart mondatokat mondani, mert anyám öröksége viszont tényleg fontos számomra, érezve hatalmas fölöttem köszönés nélkül lenyomja rám a telefont, amiért magamban is csak vállat vonok, nem érdekel. Ellenben... Azt nem mondta, hogy egyedül kell mennem, s mint utcai lámpa a fénylő éjszakában, nekem is úgy lőtt világosság a fejemben. Khm.. Akár egy kibaszott rajzfilmben, amikor az egyik szereplőnek a tökhomályból egyszer csak kipattan egy jó, használható ötlet a fejéből és ezt a kedves grafikus egy villanykörtével prezentálja.
Tudom, hogy mivel tudnám egy életre kikergetni az életemből. Ha beállítanék egy fiúval az oldalamon, a kedves homofób családja biztos leakadna rólam. Akaratlanul is felsóhajtottam gondolkodva a megfelelő alanyon, majd végül eszembe jutott valami. Magamban megsajnáltam Yuyat de.. Nem tehetek mást, de remélhetőleg kárpótolhatom őt a kellemetlen kérésemért majd. Ha mégsem menne bele, kénytelen leszek előrángatni valamilyen cuki, édesnek és ártatlannak tűnő uke fiút, elvégre a saját renomémban én sem tehetek kárt, ha már gyakorlatban is szeretek irányítani, azt nehezen hinnék már el, hogy én vagyok a passzívfél.
Széles mosollyal indulok el a Fekete Orchidea felé vezető úton s élvezem a friss, éjszakai levegőt, ami még a hajamat is felborzolja és megérzem a szél által felém sodort kölnim illatát, beleszippantok a levegőbe, majd a club bejárata előtt kicsit megtorpanok mielőtt belépnék. Akaratlanul is olyan gondolatok járnak a fejemben, hogy csak nem lenne helyes így kihasználnom Yuyat, tekintve, hogy itt elegen használják és használták már ki őt, de végül belépek az ajtón, s kikerekedett szemekkel nézek széjjel. Őszintén, nem tudom, hogy itt van-e biztonsági, de az biztos, hogy már jönniük kéne. Hangosan követeli ki egy részeg férfi a magáét a bárnál, amiért már nem szolgálják ki, mert már annyira elázott, de már így is nagy feltűnést keltett, de még akkor mekkorát, amikor felállt, majd elindult a szabad fiúk felé, aztán útközben meglátta a magányosan álldogáló Mosolytalan Hercegnőt, majd magához rántotta őt.
Mérgesen vágok keresztül a kialakult kisebb tömegen, amikor már elég közel vagyok a kettőshöz már a hangjukat is hallom.
- Engedj el, Keisuke! – próbálja kirántani a csuklóját Yuya a férfi kezéből. – Nem én tehetek róla, hogy az öcsédet megölte az egyik kuncsaftja!
- De a te hibád! – ordítja a festett szőke hajú, viszonylag telt alkatú férfi a kékes hajú fiúnak az arcába dühösen, még az is látszik rajta, ahogy az ér kilátszik és lüktet a homlokán. – A te kuncsaftod lett volna, ha elvállalod, de nem, neked más dolgod akadt akkor. Te ribancok szégyene!
Látom, hogy ütésre emeli a kezét, és hogy a rózsaszín színű szempár kétségbeesetten keres valakit, amikor megpillant engem egyszerre látok íriszeiben megkönnyebbülést és kétségbeesést, én pedig ekkor határoztam magamat el, hogy nem várok a felmentő seregre, pedig igazán nem akartam ujjat húzni még ezzel a hellyel, de Yuya fontosabb. Hirtelen lépek felé, kapom el a fickó kezét, majd úgy megszorítóm azt, hogy szinte már hallom lelki füleimmel, ahogy roppant egyet, majd elegáns mozdulattal behúzok neki egy nagyot, amitől hátraesik, feldönt két asztalt, és még az orrából s szájából is eléred a vére. Magamhoz ölelem a riadt fiút, majd először selymes tincseibe turok, aztán felemelem az állát, hogy megnézzem nem esett-e baja. Megkönnyebbülten nézek jáde szemeimmel a riadt és megkönnyebbült tekintetébe, majd észreveszem, hogy az arcom közeli tanulmányozásától elpirul enyhén.
- Keisuke-sannal kés volt.. azért ijedtem meg. – motyogja halkan, mire mérgesen felvillan a szemem. Ez azért már több, mint aljas. Egy ártatlan fiút nem bánthat valaki, főleg nem egy késsel. A földön fekvő férfihoz fordulok, amikor is egy dühös, erőteljes hang tölti be a teret.
- Hát itt meg mi folyik? – hamar észreveszem a körülöttünk kör alakban aló alkalmazottakon, hogy bizony a főnökük lehet, s a dühös hangtól hirtelen megfeszült Yuyat magamhoz ölelem, puha tincseiről pedig derekára helyezem a kezemet, miközben gyengéden végig simítok puha oldalán. Most veszem észre, hogy az a féreg sikeresen kivágta az oldalánál a kimonóját, szerencsére lejjebb azonban nem jutott és nem is érte a penge a bőrét. Az idősödő férfi lesiet a lépcsőn, mögötte négy háromajtós szekrény. Így már nem csodálom, hogy nem jött senki segíteni. Chh.. Hamar utat vágnak hozzánk, kettő kétoldalról felsegítette a férfit, a másik kettő az idősödő foszerral egyetemben felénk jött.
- Mi a magyarázatotok? – vett már nagy levegőt ahhoz, hogy folytassa a beszédet, de elakadt a szava, amikor a karjaim között álló fiút észrevette, én meg kaptam a lehetőségem. – Yuya...chan?
- Raphael Jayden vagyok, uram. Yuya egésznapi kibérlője, készpénzzel fizetek neki a nap végén a szolgáltatásaiért. Az úr leitta magát, majd elindult ide és megragadta erősen a Hercegnőt, majd késsel fenyegette illetve megakarta sebesíteni őt. Mivel segítsége nem volt, ezért közbe léptem és elláttam a férfinek a baját. A károkat meg fizetem, ha szükséges.
Megmutattam neki a késsel felszántott kimonót, és a többiek is igazat adva nekem kezdtek egyszerre bekiabálni. A férfi arcán meghökkenést, majd elismerést lattam, aztán végignézett rajtam párszor és felcsillant a szeme.
- Khm.. -köszörülte meg a torkát és nyájasan elvigyorodott– nem kell megfizetnie a károkat, majd az úr elintézi. Inkább én vagyok hálás, hogy a legjobb alkalmazottamat megvédte, és így baja sem esett. Yuya-chan, kíserd az urat és tedd a dolgod! Légy nagyon hálás, hogy segített neked, és nem lett benned kár, ha megkéseltek volna, nem tudtalak volna többet alkalmazni. Tönkre ment volna a kedvenc alkalmazottam. Keisuket vigyétek hátra, a tömeg pedig oszoljon!
Az utolsó két mondat már nem nekünk szólt, majd kettőt tapsolt, s míg én azon gondolkodom, hogy nem tetszett, ahogyan a Hercegnőmről – tekintve, hogy a főnökük Yuya-channak hívja, én új becenevet akarok neki adni – beszél, addigra csak mi ketten voltunk már itt. A többiek elfoglalták a helyüket, és már a hely vezetője sem volt itt.
- Erre tessék, Raphael-san. – vált újra hivatalos hangnemre, majd gyengéden belém karolva visz a szobája felé. Még én is meglepődtem, hogy ezúttal nem ellenkeztem, hanem szó nélkül lépdeltem mellette.
Beérve a szobába becsukta az ajtót mögöttem, majd mintha enyhén zavarban lenne, halványan elpirulva állt meg előttem, de aztán hamar visszatért újra a hűvösebb énjéhez. Sebaj, azt hiszem... Tudom, hogy mivel érhetek el nála enyhülést, ha csak egy kicsit is. A gondolatra s a tervekre nagyot kuncogok, majd rápillantok, egyenesen a szép szemeibe nézve.
- Mond csak... Hercegnőm. Teljesíted az összes kérésemet? – lesek rá kíváncsian, leplezve nem mindennapi ötletemet.
- Természetesen, hisz a kuncsaftom lenne ön. – hmm.. Már zárkózottan magázódik is? – Akkor vetkőzz és feküdj az ágyadra. Csukd be a szemedet és ne leselkedj.
Egyből se szó, se beszéd ki kötötte az obiját, így lecsúszott róla a kimonója, majd lefeküdt az ágyra. Megnyaltam a teste látványától a kiszáradt ajkaimat, majd lekaptam magamról az inget és ledobtam lábaimról a cipőimet, aztán fölötte helyezkedtek el, karjaimmal támasztva magamat. Szemtől szembe félig térdelek, félig fekszek fölötte, így látom, ahogy nőiesen hosszú és sötét pillái lehunyt szeme miatt árnyékot vett csodás arcára, s az arca is hibátlan, nem csak a teste. Karcsú, törékeny, hófehér és selymes. Ezekkel a szavakkal tudnám leírni, pont az ilyen fiúk az eseteim.
- Most jól figyelj, Hime-chan. Kapsz valami olyasmit, amit nem mindenki adott még neked, de be akarok bizonyítani valamit. Sőt! Lehet nem is kaptál ilyet még soha, de ez jár neked. Meg akarom mutatni neked, hogy többet érsz, mint gondolod, s megérdemled a kényeztetést is, Hercegnőm.
- Mi a..? – elhal a hangja, ahogy belecsókolok a nyakába, majd lágyan megcsókolom, s tudom, hogy a jellememre emlékeztető férfias illatom az orrába kúszik, legalább annyira, mint az enyémbe az ő édes illata, ami az édes, mégis érzéki jázminra emlékeztet. Lágyan és kérlelés nélkül hatol be nyelvem a szájába, szenvedélyes, édes táncba hívva az övét, halk sóhaját hallom, ahogy visszacsókol. Elégedetten szakítom el számat az ő édes ajkaitól vékony nyálcsíkot húzva nyelveink között, amit én az enyémmel fürgén eltüntetek, majd lejjebb megyek a nyakára, amiket hol lágyan, hol szenvedélyesen csókolok, esetleg gyengéden, vigyázva, hogy nyomot ne hagyják harapok, míg ő bár próbálja visszafolytani a hangját. Rekedtes hangomon felkuncogok kulcscsontjába, majd lejjebb megyek s nyelvemmel mellbimbóit kínzom meg, körülötte körzők, de nem érek hozzá, majd végül az első rekedtes, édes nyögése után bekapom, s érzékien megszívom mellbimbóit, majd nyalni s szopogatni kezdem azokat, s amelyiket nem kezelem az ajkaimmal, azt ujjaimmal simogatom, finoman csipkedem.
Tudom, hogy küzd a hangok kiadásával, de azt is látom, hogy kezeivel szüntelen már lopja maga mellett az ágyneműt, mire alhasát csókolom és nyaldosom, már néha-néha felnyög vagy felsóhajt, reakciójából ítélve ez neki az első, hogy valaki így nyúl hozzá, ezt észreveszem az édes kíntól meg-megremegő testén, pirosló arcán, s biztos vagyok benne, hogy ha kinyitná a szemeit, akkor azok vágytól sötétlenének. Visszahajolok ajkaihoz, miután kiszivtam az agyékan egy szép pontot, amire ő is megrándul az élvezettől. Szenvedélyesen csókolózunk, majd hirtelen veszem számba hinta chat, amit hol lassan és szenvedéllyel, hol erősen és ütemesen kényeztetek. Nyalogatom, szopom a makkot, többszörösen körbe nyalva azt, szívom, gyengéden harapom a hosszát s a rajta lévő ereket, míg ő lassan eszét vesztve a vágytól dobálni magát, nyög s a kíntól és vágytól már izzadság cseppek is megjelennek rajta. Amikor érzem, hogy közel van, akkor felkuncogok kéjesen, s rászorítok péniszére, hogy el ne menjen még, mire kínlódva felnyög. Nekem is nehéz türtőztetnem magamat, de olyat akarok neki adni, amit tudja, hogy csak tőlem kap meg.
- Nyisd ki a szemeidet, Yuya. Azt akarom, hogy lásd mit teszek. – kinyitja sötétebb szemeit, majd kérlelve nyög fel, hogy folytassam – Nagyon finom vagy, Hercegnőm. Most meg foglak enni.
- Kérlek.. Ahh! -fel kiállt, ahogy számba veszem, közben az ujjammal belehatolok, mire halkan felsikkant. Milyen kéjsóvár, érzékeny az én szépségem. Két ujjamat mozgatom benne, számmal kényeztetem, amikor hirtelen megfeszül, fennakadnak szemei, majd elélvez, amit en eltüntetek azzal, hogy lenyelem. Fáradtan és izzadtan fekszik el az agyon kényelmesen, akar egy jól lakott kiscica, s amig a hajat simogatom, bealszik. Adok neki egy búcsú csókot, lerakok egy eleg jo összeget az éjjeli szekrény ere, irok neki egy cetlit, hogy majd keresem pár nap múlva, végül betakarom és elmegyek.
Elégedetten lepek ki a club ajtaján, mert bár én nem kaptam semmit, imádok önzetlen szerető lenni annak, aki ezt megérdemli, mint például ő, ő nagyon is. Tudom, hogy őt ezzel szelídíthetem magamhoz, most csak ő számít és hogy mit akar, ha elfogad aztán jövök én és a vágyaim iránta. Hmmm... Két nap múlva felkeresem azzal, hogy legyen majd a kísérőm, de most csak hazavezetek s én is elalszom a Hercegnőmről álmodva.
Szerkesztve Aiko Akane által @ 2021. 08. 01. 21:03:42
|
| Andro | 2021. 05. 09. 11:03:18 | #35930 |
Karakter: Ando Yuya
Megjegyzés: (Raphaelnek) Kezdés!
Egykedvűen nézem, ahogy Yamazaki-san cigarettára gyújt, és a hátamra gördülök. A főnök megint velem dugott, nem a feleségével, de nem igazán érdekel. Még mindig jó erőben van, habár már a negyvenes évei végén jár. Lerúgom magamról a takarót, és lassan felülök. Kissé fáj a hátsóm, ma nagyon megdöngetett, de néha nem bír magával. A végén még tönkreteszi az árut, azaz engem, ami elég nagy veszteség lenne a klub számára. Érzem, ahogy a férfi végigsimít a hátamon, le, egészen a hátsómig. De nem lesz több menet, ha dohányzik, akkor vége a dolognak. Így is négy menetet nyomott le, az ágyneműt ki kell majd mosni, mert ragad a spermától és egyéb testnedvektől. Nem mintha érdekelne, mert van takarító, aki erre van felvéve.
- Hiába, akárhány fiút döngetek meg, még mindig te vagy a legjobb, Yuya-chan – mondja elégedett hangon, miközben felül és csókot lehel a nyakamra. - Gyönyörű virágszálam, senki sem tud úgy szopni, mint te. Ezért is vagy a kedvencem, kis engedelmes kurvám.
- Az a dolgom, hogy boldoggá tegyem a kuncsaftokat – mondom egyszerűen, megvonva a vállam.
- Így van – válaszolja, miközben újabb csókot kapok, ezúttal az arcomra. - Az a dolgod, hogy szopj, és szépen széttedd azokat az ennivaló kis lábaidat. Légy hálás érte, amiért nekem dolgozhatsz. Ne feledd, mit tettem érted. A mocsokból vakartalak ki, ételt, szállást és munkát adtam neked. Háláld meg, ahogy egy jó kisfiúhoz illik, kicsikém.
Bólintok. Ha nem engedelmeskedem, az emberei megvernek, vagy még rosszabb. Az elmúlt másfél év alatt, mióta itt vagyok, nem egy fiút láttam, akik megpróbáltak megszökni innen. A szerencsésebbeket „csak” agyonverték. A nem túl szerencséseket csak félig verték agyon, majd kirakták az utcára strihelni. Ők már nem válogathatják meg, ki bassza meg őket, míg én válogathatok a kuncsaftok között. Persze nem túlságosan, de a túl öregeket, vagy nem éppen kívánatosokat átpasszolhatom a többi, nem olyan magas helyen lévő prostinak. Első számú kurvaként vannak némi előjogaim. Fizetett szabadság, szabadnapok, némi válogatás, jobb kuncsaftok és saját lakás is. Meg a jóval magasabb fizetés persze. Orvosi ellátást kapunk, hiszen senkinek sem lenne jó, ha bármelyikünk elkapna valami csúnya nyavalyát.
Lassan felállok, és a fürdő felé veszem az irányt. Yamazaki-san nem állít meg, és tudom, hogy mire kijövök, ő már nem lesz itt. Ma ő sem dolgozik, én meg holnap estig szabad vagyok. Neki felesége és két, velem nagyjából egykorú gyereke van. Mégis engem dug, és mindig kapok tőle valami apróságot. Pénzt, ékszert, édességet, mint egy szerető. Elvégre az vagyok. Egy szerető, akit titkol a nyilvánosság elől, bár a klubban mindenki tudja, mi van köztünk. És sokan irigyelnek érte, sokan lennének a helyemben, ha pedig egy pillanatra elgyengülök, letaszítanak a helyemről. Tudom, mivel járna az, és nem akarok megint huszadrangú ringyó lenni, mint amikor idekerültem. Sokat tettem a jelenlegi helyzetemért, és semmi kedvem elveszíteni.
Sokáig zuhanyzom, lemosom magamról Yamazaki-san szagát, a sok spermát, ami rám ragadt. Inkább a sajátomé, mintsem az övé. Szereti, ha leszopom, ha játszom rajta, mint valami hangszeren és lenyelem, ami kijön a farkából. Hogy élvezem-e? Nem különösebben, ez csak munka, semmi más. Kötelesség, amit el kell végezni. Azt hiszem, soha senkivel nem élveztem még a szexet, hiszen nem volt rá alkalmam. De megtanultam, hogy be kell fogni a szám, széttenni a lábam, tenni, amit mondanak és akkor hamarabb vége lesz. A legtöbb új fiú sír, könyörög, ellenkezik, de úgyis hiába. Én sodródom az eseményekkel, és talán pont ezért is szeretnek annyira.
Hajat mosok, majd megtörlöm magam és meztelenül lépek be a hálószobába. Yamazaki-san már nincs ott, de az éjjeliszekrényen ott várakozik rám egy nagy doboz, limitált kiadású, vörös áfonyával töltött bonbon. Ezt a fajtát csak egy egy hétig lehetett kapni, tegnap már sehol sem láttam. Beharapom a szám szélét, mert ezek szerint elég sokat ért neki a mai légyott. Ez a bonbon aranyárban volt. Azt hiszem, ma este eszek is belőle, de jelenleg sokkal jobban szeretnék egyet sétálni. Készítek magamnak egy könnyű ebédet, majd magamra kapok egy yukatát. Sötétkék színű, rajta apró, fehér virágmintákkal. Az obi hófehér, rajta sötétkék pillangókkal. Odakinn hőség tombol, nem csoda, július derekán járunk, így, miután belebújok a fekete getámba, magamhoz veszem az elmaradhatatlan, bambuszból készült esernyőmet. Nap ellen is kiválóan védi az arcom, mivel nem óhajtok hőgutát kapni.
A klubban még nincs élet, itt este kilenc óra előtt ritkán történik bármi is. A műszak akkor indul be, de az igazi zsibongás csak tizenegy környékén kezdődik. Csak pár szabadnapos, magasabb rangú fiú üldögél a bárpultnál, és az egyik csapossal, Keitával beszélgetnek. Mikor meglátnak, mélyen meghajolnak, amit én biccentéssel jelzek. Idősebbek nálam, de itt nem a kor, hanem a rang dönti el, ki áll magasabb helyen. Odakinn hétágra süt a nap, de a forróságot némi szellő igyekszik enyhíteni, nem túl sok sikerrel. Az emberek megfordulnak utánam, amerre csak megyek. Már megszoktam, néhányan megjegyzik, milyen szép lány vagyok. Ez sem érdekel, rendszeresen lánynak néznek, még az új vendégek is, aztán meglepődnek, amikor kiderül, hogy a lábaim között fityeg valami. Igen, töke van a menyasszonynak, ahogy mondani szokás.
A kirakatokat nézegetem, főleg a könyvesboltokét. Imádok olvasni, de most nem találok semmit, ami felkeltené a figyelmem. Aztán hirtelen megtorpanok, amikor megpillantom a rakás tetoválást egy üzlet kirakatában. Gyönyörűek, egyszerűen szemkápráztatóak, de annyira, hogy nem tudom levenni róluk a szemem. Mindegyik egyedi, nincs két egyforma köztük. Nem tudtam, hogy van erre egy tetoválószalon, bár igaz, errefelé már régen nem jártam. Mindig az ellenkező irányba szoktam menni, vagy ki a közeli parkba. Felnézek a névtáblára, amin a Sötét Angyal felirat látható. Találó név, legalább annyira, mint a Fekete Orchidea, a klub neve, ahol dolgozom. Tétovázom, bemenjek-e, amikor valaki megérinti a vállam, én pedig megfordulok. Két tagbaszakadt, nem éppen értelmes képpel megáldott pasas vigyorog rám.
- Mi van, kislány, eltévedtél? - kérdi az egyik. Magas, erősnek tűnik, a haját vörösre festette és felnyírta. Annyit piercingje van, hogy azt sem tudom, hol kezdődik a pofázmánya. - Akarod, hogy segítsünk?
- Szerintem csak arra vár, hogy valaki megmelengesse egy kissé – röhög fel a másik, egy kigyúrt, kopasz, tetovált fazon. - Na, gyere, szépségem! Majd apuci hazavisz és ad neked valami finomat, jó?
Próbálok hátrálni, de az üvegnek ütközöm, miközben ők ketten röhögve jönnek felém. Ha megteszem, amit kérnek, nem lesz semmi baj, hamar vége lesz. De nincs nálam ingyen szex. A kopasz erősen megragadja a karom. Fáj, felkiáltok, mire felpofoz. Az esernyőm kiesik a kezemből és valahol elgurul.
- Kussolj, ribanc! - morran rám fenyegetően, majd újra emeli a kezét. Behunyom a szemem. Csak remélem, hogy az első pofonnak nem lesz nyoma.
De a második pofon már nem jön. Mikor felnézek, látom, hogy a támadómat lefogja valaki. Az illető nagyjából a húszas éveiben járhat, hosszú, fekete haja van, határozott, mégis angyali arca és jáde zöld szemei. Magas, lehet vagy két méter is, és még a ruháján át is látom, hogy bizony, a testi erőnek sincs híján.
- Nem szép dolog lányokat molesztálni, fiúk, főleg nem az én üzletem előtt, világos?! - közli fenyegető hangon. - Hagyjátok békén a kislányt, és húzzatok el, vagy rátok hívom a zsarukat!
A két pasas veszi a lapot, elengednek és el is tűnnek. A fájó arcomat fogom, a karom nem érdekes, de ha nyoma lesz a pofonnak, akkor nem tudok dolgozni.
- Jól vagy? - kérdi aggodalmas hangon az idegen, mire aprót bólintok. - Nyugi, nem jönnek vissza. Gyere be, elég ronda az a duzzanat az arcodon.
Duzzanat?! Remélem, holnapig lelohad. Csak most nézem meg őt jobban. Kreol bőre van, és tuti nem japán. Az akcentusa alapján külföldi lehet. Tényleg gyönyörű, és ha valaki, én meg tudom állapítani, hogy az. A klubban is vannak szépségek, mint ahogy én is az vagyok, de ő egészen más. Döglenének érte a kuncsaftok, nem vitás.
- Az esernyőm… - motyogom halkan, miközben körbenézek. Meg is pillantom az út szélén, épphogy nem gurult az úttestre. Odasietek és felkapom, majd leporolom. Ez a kedvencem, nem élném túl, ha baja esne.
Visszafordulok a férfi felé, aki még mindig várakozóan néz rám. Megmentette az életem, ezt illik viszonozni. Mégsem maradhatok az adósa. Szerencsére mindig van nálam jó pár névjegykártya, meg egy toll is. Előkapok egy névjegykártyát a yukatám ujjából a tollal együtt, majd a hátuljára írok: „Holnap este, 10 óra. Keresd a Mosolytalan Hercegnőt!” Egy szó nélkül lépek sétálok vissza hozzá, majd a kezébe nyomom a névjegykártyát a nevemmel, meg a klub nevével, címerével és címével együtt. A foglalkozásom nem szerepel rajta. Látom, hogy megfordítja, majd értetlenül néz rám. Meghajolok, majd sietve távozom. Utánam kiabál, de nem állok meg, inkább haza akarok menni. Ennyi izgalom elég volt nekem mára. Ráadásul az arcomat is le kell jegelnem.
~*~
Kíváncsi vagyok, eljön-e, de kizárt. Főleg, ha utánanéz, milyen hely is ez. A bárban ülök a pultnál és egy kólát iszogatok. Ihatnék alkoholt is, de nem akarok berúgni. Ezúttal egy égszínkék kimonót viselek, sötétkék indákkal és virágokkal. Az obim is kék, amit elöl kötöttem meg, hogy ne kelljen vele bajlódnom. Lassan tíz óra van, de ő még nincs itt. Bár nem mintha bánnám, mert a műszakom úgyis csak fél tizenegykor kezdődik. Ha jön, addig le is tudom rendezni. Kivéve, ha teljes kiszolgálást kér, mert az néha eltart egy órát is. Majd passzolom a kuncsaftokat, megtehetem. Eljön a tíz óra, és már nem is reménykedem, de ekkor az egyik alacsony rangú fiú odalép hozzám. Azt hiszem, Akirának hívják, talán két hónapja van itt és általában ő kapja a legalját.
- Téged keresnek – hajol hozzám és a fülembe súg. - Egy fiatal hapek, állítólag te hívtad meg.
Leteszem a poharamat, majd biccentek Akirának és elküldöm. Lassan megfordulok, és az ajtó felé nézek, ahol megpillantom Őt! Tényleg eljött! Az alsó ajkamba harapok, majd felállok és lassú léptekkel elindulok a férfi felé. Valamiért ideges vagyok, nem értem, miért. Hiszen csak dugni jött, semmi másért. Mikor megállok előtte, ő döbbenten néz rám.
- Te vagy a Mosolytalan Hercegnő? - kérdi döbbenten, mire bólintok. - De te… fiú vagy… vagy nem? - A hangja bizonytalan.
- Üdvözlöm a Fekete Orchideában, a nevem Yuya – hajolok meg mélyen. - Milyen szolgáltatást óhajt?
- Hogyan? - kérdi döbbenten, miközben az egyik üres asztalhoz vezetem. Van időnk.
- A legteljesebb kiszolgálást kaphatja tőlem – mondom egykedvűen, mint egy betanult szöveget. Az is. - Ha óhajtja, csak leszopom, de ha mást is akar, akkor kaphat egy teljes generált is. Higgye el, elsőosztályú munkát végzek fizetségként a tegnapi segítségéért, uram.
|
| Yoshiko | 2014. 02. 11. 15:18:20 | #29319 |
Karakter: Nomura Sho
Megjegyzés: Sziszának
-Hát ezt beszoptad haver, vesztettél! – üdvözölnek kora reggel a csoporttársaim száz wattos mosollyal az arcukon. Ennél jobb hírrel nem is kezdhettük volna a napot.
-Ne már – húzom a szám – Mérget mertem volna venni, hogy nekem van igazam. Na jó, mondjátok, mit kell majd csinálnom? – kérdem egy kisebb bosszús sóhaj közepette. Fenének sincs kedve most ehhez, de hát vesztettem, nincs mit tenni.
- Majd délután elmondjuk. Találkozzunk majd kettőkor a parkban – felvont szemöldökkel és előre rosszat sejtve ugyan, de beleegyezek. Fogalmam sincs mit terveznek, de most valamiért nem tetszik nekem ez az egész. Eddig mindig képesek voltak megmondani előre, hogy mit kell csinálnom, ahogyan én is mindig megmondtam. Hm… lehet, hogy valami eszközt kell addig beszerezniük, mint a múltkor a gumikacsás trükkhöz? De akkor sem titkolóztak. Na mindegy, majd csak kiderül.
Mire vége az óráimnak majdnem elfelejtem, hogy a parkban találkozóm van a haverokkal. Nem szánt szándékkal, csak annyi zh-t akarnak íratni a tanárok, hogy minden törlődik a fejemből, ami nem biológiával kapcsolatos. De még mielőtt elindulnék a buszmegállóba, eszembe jut. A parkban már kárörvendő mosollyal várnak rám. Kíváncsi vagyok, hogy a mostani alkalommal mit találhattak ki.
-Na, már azt hittük, hogy beijedtél és nem is jössz!
- Ugyan már! Nem tudtok olyat kitalálni, hogy megijedjek – csapódom hozzájuk nevetve, mindenkit egy kézfogással üdvözölve – Na, hadd halljam! Mi a titkos feladat?
- Randiznod kell egy olyan személlyel, akit mi választunk neked.
- Ne már! Másokat belevonni nem ér! – akadok ki, hiszen ez azért egy kicsit kegyetlen, mert itt nem magamból csinálok hülyét (persze, magamból is), hanem abból az emberből is, akit átverek.
- Ne csináld már! Amióta velünk lógsz egyszer sem hallottunk csajokról beszélni, szóval a magánéleted egy hatalmas nagy nulla lehet, szóval inkább köszönd majd meg nekünk a randid!
- Mégis mit köszönjek majd meg? – talán be kéne vallanom, hogy meleg vagyok, és akkor megúsznám azzal, hogy többet nem állnak velem szóba, vagy szimplán én leszek az év híre.
- Azt, hogy feldobjuk a magánéleted! Na, ne nézz már ilyen kétségbeesetten! Ígérjük, hogy valami hozzád illő csajt választunk!
- De ne csináljátok már! Az ilyeneknek az a lényege, hogy valami őrültséget találjatok ki, amin majd mindannyian röhögni fogunk! A magánéletem meg köszöni szépen, jól megvan! – szavaimra gondolkodóba esnek, és már érzem a győzelem ízét, hogy ezt az egészet sikeresen megúszom.
- Igen, igazad van… - mélázik el Art, mire hatalmas kő esik le a szívemről. Hála a jó égnek! Akkor ez azt jelenti, hogy kitalálnak valami mást – Mindenkinek röhögnie kell majd rajta, ha már vesztettél, szóval… vele kell randiznod! – mutat hirtelen egy irányba nevetve én meg reflexből arra nézek. Bár ne tettem volna!
Art ujja egy olyan emberre mutat, akivel én semmi pénzért nem állnék szóba. Nem azért mert rosszul néz ki, hanem azért mert túl kirívó, én meg igyekszem elvegyülni a tömegben. Hosszú szőke-kék hajának tetejét taréjba állította, szemeit szemceruzával kiemelte, fülében millió kis helyen ki van lőve, ráadásul még szemöldökében, és ajkában is éktelenkedik egy-egy piercing. Bár őt látszólag nem zavarja, hogy nem csak mi bámuljuk meg. Konkrétan mindenki őt nézi… nagyon is jól érzi magát a bőrében.
-Őt hívjam randizni? Ti megbuggyantatok?! – akadok ki csendesen, pedig már távozott a váratlan, színes jelenség a park másik oldalára.
- Nem! – pukkan ki mindből egyszerre a röhögés, ahogyan végig néznek rajtam, és elképzelik maguk előtt azt, ahogyan én azt a feltűnő srácot randizni hívom. – De ennél viccesebbet aligha lehet elképzelni! Kérj randit attól a sráctól. Ha igent mond, akkor menj el vele szépen, aztán soha többé nem kell találkoznotok. Ha meg meleg és lesz randi, mert bejössz neki, akkor mi ott leszünk a közelben, hogyha kell segítség, akkor közbeléphessünk. Na, mit szólsz? Kell ennél jobb poén? Így legalább egyik csaj szívét sem töröd össze és nagy valószínűséggel még randiznod sem kell, csupán leégetned magad.
- Ti meg vagytok húzatva! Elment az eszetek! Én ebbe nem megyek bele!
- Ezzel azt akarod mondani, hogy nem tartod be a fogadás rád eső részét?
- Nem, egyáltalán nem, csupán azt, hogy válasszatok másik feladatot! – erősködöm, de látom a tekintetükből, hogy hiába.
- Bocs, de nem, szóval nyomás a szöszi után!
Ez volt a végszó. Mind a négyen elkezdjük követni azt a fazont, akit kipécéztek nekem. Nem nehéz feladat, mivel kilométerekről is ki lehet szúrni. Végül olyan negyed óra séta után bemegy egy épületbe, pontosabban egy tetováló szalonba.
- Miért nem lepődök meg azon, hogy itt kötött ki? A piercingek és a haja mellé már tényleg csak a tetkó hiányzik…
- Ugyan már Sho, ne legyél ilyen karótnyelt és konzervatív! Biztosan egy igazán lehengerlő fiatalembert fogsz randizni hívni! – paskolja meg nevetve a hátam, mire sóhajtok és vagy még tíz percnyi noszogatás után belépek az épületbe.
- Jó napot! – köszönök bizonytalanul, hiszen még sosem jártam ilyen helyen. Mondjuk nem is bánom. Már maga a környezet is sok és sokk a számomra. Harsány színű falak a hozzájuk illő berendezéssel, mindenhol poszterek, meg képek a tetoválás felhozatalból. A szekrényeken és a polcokon valami tetkós magazinok meg persze füzetek a választható mintákból. Legszívesebben most csinálnék egy igazán szép hátraarcot.
- Csak bámészkodni jöttél vagy akarsz is valamit? – morran rám az a férfi, aki valami idióta tini lánynak lőtt be egy köldökpiercinget. Szeretném megvétózni az állításom, most csinálnék szívesen egy hátraarcot a roppant ijesztő fazon miatt. Hova tűnt az a szerencsétlen szőke? Kihívnám pár másodpercre, kiröhögne, elküldene melegebb éghajlatra, azok a hülyék ott kint röhöghetnének egy jót és mindenki boldogan mehetne dolgára- Ha néma vagy, akkor találsz tollat és papírt, de ha tudsz beszélni, akkor ne húzd feleslegesen az időm.
- Én… - kezdek bele, de elkövetem a hibát, hogy ránézek az agyon piercingelt és tetovált fazonra, és ezzel sikeresen magamba rekesztem az összes levegőt. Mégis mit mondhatnék? Egy szőke férfit keresek, nem láttad véletlenül? Biztos páros lábbal rúgna ki…
- Akashi, hallom már megint eget rengetően kedves vagy! – lép be a szőkém a helyiségbe – Ryu vagyok, üdv a szalonomban. A munkatársam meg Akashi, és nézd el neki, de nem szokott jobb lábbal kelni – kacsint rám Ryu, az előbb megnevezett személy meg csak morog valamit és fizetés után útjára engedi a lányt pár jó tanáccsal egyetemben a piercingjéhez – Nos, mi járatban? – kérdésére csupán pislogni vagyok képes. Most jön az a rész, hogy „Nincs kedved vacsorázni velem valamelyik este?”. Bárcsak ilyen könnyen menne! – Jól érzed magad? Minden oké? Hirtelen úgy elsápadtál… Ülj le egy kicsit – irányít a fotelhez, miközben aggódva szemlél. Gondolom nem tenne jót a szalonja hírnevének, ha valaki hirtelen rosszul lenne. Bár jelenleg csak a kialakult képtelen helyzettől vagyok rosszul. Miért kell ezt csinálnom? Mert elvesztettem a fogadást, igen, tudom. Ó, csak nyerjem meg a következőt, és kamatostul vissza fogják kapni!
- Tessék, ezt idd meg. Tea – válaszolja mosolyogva kérdő tekintetemre. Észre sem vettem, hogy eltűnt, és azt sem hogy a másik fazon is. Teljesen bepánikolhattam…
- Még egyszer bocs Aka viselkedése miatt, bár a hozzánk betévedők nálad egy picit jobban bírják- nyugtatgat mosolyogva és hogy egy kis lelket is öntsön belém megszorítja a vállam. Most tényleg verjek át egy ilyen rendes fazont? Időhúzásként belekortyolok a teába, de nincs szerencsém, nem akar úgy tenni, mintha ott sem lennék. Odahúz egy széket és leül velem szembe.
- Köszi… - préselek ki magamból ennyit, hiszen bunkó nem vagyok, aztán az is eszembe jut hirtelen, hogy ő bemutatkozott nekem, én meg még mindig nem. Miért? Istenem, miért nem lehetett volna ezt az egészet névtelenül csinálni? Úgy mindenkinek könnyebb dolga lett volna! – Én Nomura Sho vagyok – Á, de hülye vagyok! Simán belökhettem volna egy kamunevet! Ekkora idiótát, mint én!
- Örvendek – hallom a hangján, hogy mosolyog – Mi szél hozott hozzánk? Ha jól látom, már pedig jól látom, sosem voltál ilyen helyen.
- Én… - most hívd el, hogy ennek végre vége legyen!- én csak… - nézek fel a velem szemben ülő férfi szemeibe, de rossz lépés volt. Újból belém rekednek a szavak. Még sosem láttam ilyen szép kék szempárt.
- Van rajtam valami? – túr bele a hajába, miközben elő ránt egy tükröt a zsebéből.
- Ö… nem… csak… - köhintés – még nem igazán találkoztam ilyen szép, rikító kék szemű emberekkel – ez most komoly? Ez egy bók volt? Csak randira kell hívnom, és egyáltalán nem célom az, hogy el is jöjjön velem!
- Köszönöm – villant fel egy hatalmas mosolyt a bók hallatán – De meg kell hagyni, hogy a te szemed se semmi. Ritkák a szép zöld tekintettel rendelkező emberek– vált át egyik pillanatról a másikra egy olyan mosolyra, amitől bármi megolvadhatna. Halvány pírral az arcomon fordulok el és foglalkozok tovább a kezemben tartott bögrével. Aztán hirtelen leesik. Visszabókolt… akkor meleg… és valószínűleg el fogja fogadni a meghívást. Kivéve ha párja van… Könyörgöm, valaki mentsen meg! A szemem sarkából észreveszem, hogy elégedetten somolyogva figyel.
- Én csak azért jöttem, hogy érdeklődjem a tetoválásokról – hadarom el gyorsan a hazugságot egy levegővel – Például, hogy mennyire fáj, mennyire veszélyes, mennyibe kerül. Szeretnék csináltatni egyet.
- Nahát – lepődik meg, bizonyára nem nézte volna ki belőlem, ami igaz is. Tuti nem lesz tetoválásom, az érdeklődés pedig nem marad életem végéig a bőrömön – Az, hogy mennyibe kerül az a mérettől és a mintától is függ, és egyáltalán nem veszélyes. Jó, vannak esetek, amikor egy tetoválás elfertőződik, de azokat a zugtetoválók csinálják. Egy normális szalonban, mint az enyém semmi bajod nem lehet. Bár… ha allergiás vagy valamelyik anyagra, akkor az már más tészta. Szóval mielőtt tényleg elhatároznád magad és tetováltatnál, csináltass meg előtte egy allergia tesztet, ha még nincs. Az meg, hogy fáj-e… nos, az az egyénnek a fájdalomtűrésén múlik. Van olyan, aki abszolút nem bírja, mert szörnyen fáj neki, másnak meg még a szeme sem rebben, holott a test ugyanazon a területén dolgoztunk.
- Értem – bólogatok nagyokat. Ez nagyon profin hangzott. Jó, biztos azért, mert az, csak én ugye még sosem foglalkoztam ilyen dolgokkal, mint a tetoválás…
- Hova tervezed a tetoválásod? – teszi fel a keresztkérdést én meg nem tudom, hogy mit feleljek. Aki tetoválást csináltat az már mindent előre elgondol. Remélem nem fogok lebukni, hogy én csak most találom ki.
- A… nyakamra.
- Milyen mintát? Meg ha szabad megkérdeznem miért szeretnél tetoválást? Az emberek többsége okkal tetováltat magára, mert emlékezni szeretnének valamire, a maradék ember pedig divatból. A divattal persze semmi baj, csak belőlük lesznek az olyan felnőttek, akik megbánják a dolgot és egy hatalmas vagyont költenek arra, hogy leszedessék magukról, meg persze ők a leghangosabbak, akik ellenzik a tetoválást.
- Én… nem tudom milyen mintát szeretnék, és… hát… egyik kategóriába sem sorolnám magam. A divatot egyáltalán nem követem – rázom meg a fejem. Most fog kidobni. Vagy egyszerűen csak levágja, hogy mesterkedem valamiben.
- Csak nem elvesztettél egy fogadást? – tapint pont a lényegre nevetve.
- Mondhatjuk úgy is – eresztek meg egy kínkeserves mosolykezdeményt.
- Na, ne aggódj, csak találunk valami mintát, ami tetszik neked. Az allergia vizsgálatig meg simán eldöntheted, hogy most tényleg belemész-e ilyenbe vagy sem – lapogatja meg a hátam és a közvetlensége rám is átragad. Lassan elengedek a társaságában és már én is felszabadultan beszélek.
Szerkesztve Yoshiko által @ 2014. 02. 11. 15:18:41
|
| oosakinana | 2011. 04. 25. 19:57:37 | #13200 |
Karakter: Edward Cain
Megjegyzés: (Iwao-nak)
Értetlenkedve néz rám, de csak legyintek egyet. Felesleges lenne elmagyarázni meg amúgy is. Mit érdekel végül is engem. Ő csak egy ember a sok közül, aki egyben bunkó is. Tovább dolgozok, amikor egyszer megszólal egy „He” kíséretében, amire érdeklődve nézünk rá és furcsán, hogy még is mit akar.
- Mire is értetted pontosan, amit az előbb mondtál? – kérdezi szemöldökét felhúzva, érdeklődve.
- Utálatos vagy… De a pofikád az aranyos. – válaszolom, majd sóhajtok egyet és folytatom a munkát. Feleslegesen próbálkozok ő nem fog változni.
Látom, meglepődik, majd sarkon fordul egy kis idő múlva és az ajtó fel kezd el sétálni. Menjen csak nyugodtan könnyebb lesz nélküle dolgozni. Legalább nem fog olyan áhítattal bámulni, mint eddig.
- További szép napot miszter tökéletes. – mondja végül becsapja maga után az ajtót. Elkuncogom magam, de tovább folytatom a melót.
- Jól fel tudod húzni Iwao-t – mondja, amire csak megrántom a vállamat.
- És az engem hol érdekeljen? – kérdezem egyszerűen, de amit válaszol, már jobban érdekel, mint gondoltam.
- Mert őt csak azok érdeklik, akik ellenállnak neki, és aki ilyen könnyen fel tudja húzni már csak a jelenlétével is ahhoz vonzódik, bár sosem vallaná be senkinek. Még magának sem. – fejezi be, amire elmosolyodok.
Félóra múlva fejezem be a tetkót. Kifizeti, majd elmeséli, hogy este buliba akar menni és igazán tiszteletemet tehetném nála, ráadásul odamegy, ahol öcsém is dolgozik. Meggondolom még a dolgokat, de végül belemegyek.
~*~
Este nem nagyon akartam elmenni, mert meggondoltam magam, de mivel az öcsém felhív, hogy vigyek neki kaját, mert éhes így kénytelen vagyok elmenni hozzá, hogy odaadjam, és akkor nem fogom megúszni úgy, érzem.
Megérkezek, és a pulthoz megyek egyből. Szólok az öcsémnek, hogy megjöttem és itt a kajája, de ekkor az előtte ülő emberke megfordul, és szembe köp borral.
Amikor meglátom az illetőt dühös és kegyetlenül mérges leszek rá. Nem elég hogy itt van, de még szembe is köp. Fasza kis este lesz.
- Bátyó, köszi hogy elhoztad. – jön hozzám egyből öcsikém, amire odanyújtom neki, de még mindig dühös vagyok arra a kis hülye ficsúrra. Egyszer tegyem nagyon helyre, abba nem lesz köszönet, főleg ha tőlem kapja.
- Nincs mit, de a vendégeidet igazán taníthatnád egy kis jó modorra, hogy ne köpjenek le senkit. – mondom komoran, amire a mögötte álló srácra néz.
- Ugyan már Iwao nagyon jó fej. – mondja, és a srácra mutat. – Most ismerkedtünk meg. – Mondja naivan az öcsém.
- Ahogy gondolod, csak ne hogy nagyot puffanj, mint ahogy velem is történt. – mondom neki, amire csak megrázza a fejét és visszamegy a pult mögé.
Éppen menni készülnék, amikor megszólal haverom.
- Ed. Már nagyon vártalak. – mondja, és a nyakamba csimpaszkodik.
- Már megyek is. – mondom neki, de ekkor csak meghallom Iwao hangját.
- Hagyd csak, had menjen. Hiszen neki csörög a pizsama. – ránézek elég szúrós szemekkel.
- Nem rátok tartozik, hogy mit csinálok. – mondom nekik, mire egy csaj akaszkodik a nyakamba és meglátom Mijram-ot. Volt barátnőm, akivel még összeszoktunk járni dugni néha napján, ha mindketten kívánósak vagyunk és pontosan tudja, hogy itt mindig megtalál.
- Szia, édes. – mondja és kapok tőle egy puszit.
- Szia, Mirjam. Régen láttalak. – mondom mosolyogva, majd eszembe jut valami. Kezemet derekára helyezem és magamhoz ölelem, majd fenekébe markolok. – Jössz fel? – kérdezem tőle, amire elvigyorodik.
- Csak nem kanos vagy? – kérdezi és farkamon simít végig, amire elvigyorodok és a szemben álló embereknek meg, ahogy látom kicsit leesett az álluk.
- Csak kicsit, de tudom, hogy csillapítani fogod éhségemet. – mondom mosolyogva.
- Hát persze. – mondom, majd a srácokra nézek. – Bocs, de halaszthatatlan dolgom van. – mondom vigyorogva és mintha kicsit Iwaonak az arc kifejezése átmenne vörösbe vagy sárgába. Nem tudom eldönteni, hogy irigy, mérges vagy esetleg féltékeny lenne. Megfordulok, majd Mirjam fenekébe markolva megyek ki a klubból.
Érzem, hogy követ minket valaki, de nem különösebben érdekel. Most hogy látom csábító alakját, felforrt a vérem és meg kell dugnom. Felmegyünk a lakásomra és egymásnak is esünk, majd egy olyan szeretkezésen esünk át, hogy még a ház, sőt az utca is zeng körülöttünk.
~*~
Másnap reggel a parkban sétálok, mert el kell mennem a boltba és odatartok, amikor meglátok két ismerős alakot. Iwao-t meg Mio-t. valamilyen beszélgetésben nagyon benne lehetnek, mert észre sem vesznek.
- Sziasztok. – köszönök, mire riadtan néznek hátra. Ezekbe meg még is mi ütött?
- Szia Ed. – kezet rázok Mio-val. – Merre jársz? – kérdezi és látom érdekli valami, amire nagyon kíváncsi lenne, de nem akar tolakodó lenni ha jól sejtem.
- Na mond mi a kérdés Mio. Tudod, hogy ismerlek már egy ideje. – mondom felhúzott szemöldökkel.
- Öhm.. figyu már, te nem meleg vagy? – kérdezi, amire elnevetem magam.
- A tegnapi csaj miatt kérdezed? – bólint. – Csak hogy tudd. Biszex vagyok. be is bizonyítom. – mondom, majd odamegyem Iwao-hoz és egyből ajkaira tapadok, amiket szenvedélyesen kezdek el csókolni és egy perc nyugtot sem hagyok neki addig, amíg vissza nem fog csókolni. Addig fogom ostromolni ameddig kell, de most nem nem bírom visszafogni magam.
Kell nekem ez a srác!
|
| oosakinana | 2011. 04. 10. 20:43:47 | #12901 |
Karakter: Edward Cain
Megjegyzés: (Iwao-nak)
Ma sincsenek sokan. Mostanában teljesen kihalt minden, de végül is néha kell a pihi. Holnapra van vendég beírva jó sűrűre. Úgy döntök, inkább elmegyek a konditerembe, ahol végre agyon dolgozhatom magam, mert az is kell nem is kicsit.
Felveszem a cuccomat és már irány a terem. Átöltözök, majd törölközőmet és vizes flakonomat felvéve megyek a gépekhez. Elkezdek futni, majd csinálok minden félét, amíg az egyik ismerősöm be nem lép az ajtón egy igen aranyos sráccal az oldalán. Igazán helyes és ez tetszik. Úgy sincs most senkim így tökéletes. A srác odajön és beszélünk pár szót.
- Ki az a srác melletted? – kérdezem tőle, mire elmosolyodik.
- Csak nem rákattantál? – kérdezi perverz vigyorral a száján.
- Egy kicsit. Szép a pofija. – jegyzem meg.
- Hát akkor majd rájössz, de mindjárt elintézem, hogy megkeressen. – mondja vigyorogva, majd visszamegy a sráchoz. Csak nézem, egy kicsit őket végül folytatom a dolgomat. Egyszer csak ismeretlen hangra meg névre leszek figyelmes.
- Aizawa Iwao. – nyújtja felém a kezét. Felegyenesedek és ránézek. Meglepődök, de alaposan végig is mérem, mire a tetoválásán meg akad a szemem. Kezet rázok vele, majd hangot adok meglepetésemnek.
- Nem emlékszem rád. – mondom és elkezdek gondolkozni.
- He?
- A tetoválásod. Az én aláírásom van a fejébe belevarrva... – mutatok az oldalán lévő tetoválásra.
- Te sem vagy nekem ismerős, de a nevedet még mindig nem tudom, ami bunkóság, mivel én már bemutatkoztam. – mondja fellengzősen, amire nagyot nézek. Biztos, hogy ezt ő mondta. Valahogy nem ilyennek néztem.
- Edward Cain. – mutatkozok be én is. – Meg te mindig ilyen vagy? – kérdezek vissza és a szemébe nézek. Csípőre teszi a kezét.
- Miről beszélsz? Nem is ismersz. – kezdi el mondani, amire felhúzom a szemöldökömet.
- De te sem engem. Nem kell lenézni mindenkit. – mondom neki. Valamiért ez a viselkedése elvette a kedvemet tőle. Felveszem a cuccaimat és ott hagyom. Átöltözök, és inkább haza megyek.
~*~
Másnap reggel éppen a dolgozok a szalonomba, amikor egyszer csak ajtónyitódást hallok.
- Foglaljon helyet. Későbbre vártam. Amint készen leszek, elkezdem az ön tetoválását. – mondom oda se figyelve, ki lépett be.
- És ha nem csak tetoválásért jöttünk? – hallom meg egyik haverom hangját, akivel tegnap is találkoztam. Elmosolyodok, majd felállok, és mikor megfordulok, lehervad a mosoly az arcomról.
- Ő meg mit szeretne? – nézek a mellette álló egyedre.
- Nevem is van, amit tegnap megtudtál. – kezd el megint ugatni nekem. Kezet fogok haverral, majd nem veszek tudomást a srácról.
- Mond, miben lehetek segítségedre? – kérdezem tőle.
- Kéne még egy tetkó. Barátnőm nyaggat, hogy tetessem fel a nevét és hát be kellett adnom a derekamat. – kezd el röhögni, amire csak elmosolyodok.
- Rendben befejezem a mostani vendéget és gyorsan megcsinálom. Üljetek le addig. – mondom, de Iwao-ra nem nézek rá. Visszamegyek. Hallom, hogy susmorognak, de a vendéggel kell most foglalkoznom.
Félóra múlva készen is vagyok és a következő vendég, meg még nem érdekezett meg. Haver helyet foglal, majd el is kezdem a tetoválást, amit kért.
- Még mindig olyan, vagy mint tegnap voltál? – kérdezem meg Iwao-tól. – Mert cuki lennél, csak a fellengzős stílusoddal elrontod a varázst, ami benned van, és ezért szalad el mindenki tőled. – mondom őszintén és komolyan a dolgokat, miközben tetoválok.
|
|
