Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

Shayola2015. 03. 21. 11:47:36#32650
Karakter: Yvon Laude



- Akarni sok mindent lehet – vonja meg vállait. - Ettől függetlenül sikerült.
 
Valóban illetlen voltam hozzá. Goromba, és hihetetlenül undok. Igaz hogy megérdemelte, de ilyet nem szabad egy érett férfinek tennie. Nem csak ez bánt, hiszen most jóformán elveszitek mindent, amiért dolgoztam. Igaz hogy csak tárgyak ebbe a húsból formált világban, aminek értéke nincsen a túlvilágban, de azért mégis véres verítékemmel szereztem őket össze. Túl sokat foglalkozok ezekkel a dolgokkal…
 
- Hé, nem tudom, mennyire vigasztal, anyámnak tetszik a berendezésed. Kicsit porosak, de elég sok cuccod itt marad.
 
- Valóban? – meglepődök válaszán, ami arcomon is kirajzolódik. Nem hiszem el!
 
- Valóban – ismétli meg önmagát és ezzel hatalmas kő, esik le szívemről. Akkor hát mégis maradhatnak a dolgaim közül igaz nem is mindegyik, de legalább valami ismerős is lesz a házban.
 
Megkönnyebbülve dőlök hátra a pad támláján és nézem a csodálatos eget. Oly gyönyörű, és szemet kápráztató. Mindig is imádtam a természet adta apró kis csodákat, amiket nem sok ember hall vagy lát meg, mert sietős az útja. Beszívom az édes friss levegőt, majd kifújom. De… amiért dolgoztam, hogy szerelmem itt lehessen velem, végre együtt ahogyan megígértük egymásnak a lopott csókok közt, mégsem válik valóra. Hisz nincs itt se béke se harmónia, csak az örök magány és kínszenvedés. Igaz a magányom már még nagyobb szakadék, hiszen ez a gyermek teljesen másmilyen, mint ahogyan én emlékszem a dolgokra. Vagyis ő így állítja.
 
- Sajnálom, hogy ő nem láthatja – sóhajtom, és visszaejtem vállaim.
 
- Nem is fogja látni – forgatja szemeit. Mérgesen ráemelem tekintetem. Ne hogy megint elkezdje, mert nem fogom tűrni!
 
- Miért vagy te ebben ennyire biztos? – kérdezem meg tőle.
 
- Több száz év eltelt, te pedig halott vagy.
 
Hogy… parancsoljon? Több száz, és év? Miről beszél nekem? Egyáltalán hogy lehetnék én halott? Hogy jut ilyesmi eszébe? Hogy érti azt hogy több száz év telt el meg azt hogy én halott vagyok?
 
- Tessék? – érthetetlenségemnek hangot is adok, hátrahőkölök. Ilyet se hall minden ember!
 
- Több száz év eltelt, te pedig halott vagy... Emellett vagy süket, vagy borzalmas szövegértő. Esetleg mindkettő – vonogatja vállát. Valami új jelzés vagy micsoda? Egyáltalán ez most egy poén? Próbál felvidítani? Kínomban felnevetek. Nem tudom jobban lekezelni ezt az incidens. Egyszerűen már szánalmas.
 
- Ne légy csacska! Butaságokat beszélsz, fiú, miféle szellem?
 
Sóhajtva végigszánt arcán kezével, ismertetve velem hogy nem igazán lelkendezik válaszomon.
 
- Mióta vársz arra a személyre? – kérdez rá.
 
Nos.. az igazat bevallva. Elég rég óta. Igaz nem számoltam a napokat, de nem lehet több száz év! Maximum pár hónap esetleg egy- két év de semmiképpen sem több! Lehet hogy csak késik a hajója, vagy a vonat de meg fog érezni! Nem létezhet hogy halott vagyok hiszen igaz, átmehetek rajtuk mai felettébb ijesztő s rémítő de efelől minden mást tudok csinálni!
 
- Nagyon sok ideje – ejtem ki a szavakat egy hosszabb szünet után.
 
- Nem fog jönni, ha egyszer meghaltál. Sőt, ha ő is halott, akkor biztosan nem fog mászkálni – Nem értem miért teszi ezt velem? Mi szánt szándékkal akar engemet félrevezetni.
 
- Nem értelek. És biztosan szánt szándékkal akarsz összezavarni!
 
- Nem zavarlak össze, az orrodra kötöm a valóságot. Jobb most elfogadnod a dolgokat – ekkor mesterien átnyúl homlokomon. Nos akkor én hogyan pofoztam meg az előbb, vagy hogy emeltem fel? Ez valami speciális mágia én érzem.
 
- Ez még mindig az én birtokom! Nem mondhatod meg nekem, mihez szokjak hozzá és mihez nem!
 
Még hogy nekem dirigáljon ez már túlzás és még hogy én szokjam meg! Mi lenne, ha ők szoknák meg azt hogy én itt vagyok? Leesne az aranyűrű a kezedről, ha végre felfognád, hogy mit akarok én is? Vagy az már nem számít a másik ember hogy gondolja? Épp nyúlok érte, de a kezem megint átment rajta.
 
- Már megint?
 
- Nyilván azért mész át mindenkin, mert megteheted. Nincs fizikai tested, a lelked ragadt itt. Néha megpofozhatsz, de csak engem, és ez nem fog változtatni a helyzeteden. Én anyagi világban vagyok, míg te szellemiben. Értsd meg, fogd fel, hidd el. 
 
- Nem! –kiálltok és eltávolodok tőle. – Nem lehetséges ki van zárva! Lehetetlen! – tiltakozok.
 
- Hidd el az igazat mondom. Ne légy ennyire szerencsétlen!
 
- Áruld el nekem, ha tényleg halott vagyok hogyan érhetek hozzá a dolgokhoz? – megyek oda és felemelem a régi kis ásómat. – Hogyan foghatnám meg?
 
- Életed során használtad, ezért tudod megfogni. A te korodból ragadt itt. Megmutatom. – ekkor megint előveszi a „csodatelefont”. – Fogd meg.
 
Lerakom az ásót és visszamegyek hozzá.  Megpróbálom megfogni és ugyancsak átment a kezem rajta.
 
- Nos felettébb különös. Szóval, csak néha foghatlak meg téged ezek szerint?
 
- Igen.
 
Tovább koncentráltam és próbáltam megérteni mit is akar ez jelenteni. Szóval akkor én most a vagyok, de mégsem kategória? De élek mivel lélegzek és dobog a szívem. Nem értem, hogy hogyan lehet. Érzem a szelet, a nap melegét. Ekkor megint hozzányúlok és most nem csúszott át a kezem. Kivettem a kezéből a csodaszerszámot és végre közelebbről is megnézhettem.
 
- Hé! – mondja meglepetten. – Nem ér mások holmiját elsajátítani! – pufogja mérgesen és próbálja elvenni tőlem, de elfordulok.
 
- Milyen érdekes kis szerkezet, hogyan kell életre kelteni? – kérdezem kíváncsian.
 
- Gyere megmutatom. – nyújtja a kezét felém.
 
Közelebb megyek és nézem, ahogyan valamit meg nyom rajta és azonnal világítani kezd.
 
- Ez csodálatos! – mondom vígan, és megjelenik a képen egy számomra ismeretlen épület. – Ez micsoda?
 
- A párizsi nyaralásunk alkalmával lefotóztuk az Eiffel-tornyot.
 
- Párizs? Hát, én nem emlékeztem egy ilyen magas épületre, amikor ott jártam. Igazán szép kis város ugye?
 
- Te jártál Párizsban?
 
- Üzleti ügyben. Nem ismerős neked egy Laude nevű vállalat?
 
- Laude vállalat? – kérdezi miközben felhúzza a szemöldökét. – Már régen bezárt.
 
- Bezárt azt nem lehet! Hisz én vagyok a vezetője.
 
- A halott vezetője. – forgatja szemét.
 
- Nem hiszem el már megint ezzel jössz! – mondom morcosan – Nem lehetne leszállni erről a halottas témáról? Kezdem tényleg rosszul érezni magamat miatta.
 
- De ha igaz, de mindegy. – vonja meg vállát.
 
- Ja igen persze hogy igaz. – forgatom szemeim. – Amúgy mit tud még ez a csodaszerkezet?
 
Ekkor felnevet rajtam.
 
- Nem csodaszerkezet, hanem telefon. Sok mindenre képes. Így tudok beszélgetni a barátaimmal.
 
- Ezen keresztül beszélhetsz velük? Nahát!- nézem továbbra is azt a kicsi dolgot, de nem hiszem hogy hamar érteni fogom működését. – Akkor most ők benne vannak ebbe?
 
Megint felnevet. Nem hiszem el!
 
- Nem vicces! – mondom vörösen és visszaadom inkább a telefont.
 
- Dehogynem az! – mondja, miközben tovább röhög rajtam, és nagykegyesen kiveszi kezemből.
 
- Nem az! Felteszek fontos kérdéseket és kiröhögsz.
 
- Bocsáss meg, de tényleg szerencsétlen vagy!
 
- Jól van… majd visszakapod! – fordulok el tőle, és felnézek az égre. Már a felhők javában összegyűltek a fejünk felett, és a megfelelő pillanatra várnak, hogy ránk zúdíthassák nehéz terhüket.
 
- Szerintem esni fog. – jelentem ki.
 
- Dehogy fog! – most ő tiltakozik.
 
- Tudod én már régóta itt lakok és azért megtudom állapítani, hogy mikor fog esni az eső.
 
- Nekem nem kell megállapítani semmit! Nem fog… - be se tudja fejezni mondatát, de már a nyakába zúdul a zápor. Persze én egy jó nagyot nevetek rajta.
 
- Megmondtam nem? Na gyere befele mielőtt megfáznál!
 
Természetesen mire beérünk ő már bőrig ázott. Behessegetem a szalonba és azonnal ráterítettem egy meleg takarót. Szegény meg már rögtön prüszkölt, hát igen nem jó dolog az ilyen heves zápor.
 
- Mindjárt jövök csinálok egy meleg teát.
 
Szólok neki. Remélem azért ott marad és nem megy el. Legalább is. Begyújtok a tűzifával, felrakom a vizet és várom hogy felforrjon. Belerakom a tealeveleket, és kiviszem. Igazán szép porcelánból készült darabok. Jóformán alig van egy két embernek ilyenje. Mindegyik kézzel készített, a valaha legjobb céhtől. Kiöntöm neki a teát, és odarakom eléje.
 
- Hány cukrot kérsz bele?
 
- Kettőt.
 
Bele is rakom a kis cukorkockákat, majd újra ránézek.
 
- Elnézésemet kérem goromba viselkedésemért. Be kell vallanom eléggé heves természetű, vagyok. Nem kezdhetnénk újra? - emelem kezem egy kézfogásra. – Az én nevem Yvon Laude. örvendek a találkozásnak.


linka2014. 12. 07. 13:54:06#32052
Karakter: Dylan Cross



 Nem kell hülyének lenni ahhoz, hogy láthassam, nagyon nem tetszik neki az előző kijelentésem. Sőt! Különös, sötét szemeiben tisztán látom haragjának apróbb szikráit. Érezni rajta az indulatot, ahogy elém áll és öklére gyűri felsőm anyagát, megemelve engem is. A reakciója nem lep meg, ha minden igaz, akkor most jön az, hogy leüvölti a fejemet. Egyelőre viszont  a zuhanó készülékem jobban lefoglal, mint az éppen agresszív érzelmi állapotba került szellem. 

- Hé! Az egy vagyonba került és törékeny, vigyázz rá!- rivallok rá. 

Rendben, erős túlzás részemről, egy vagyon azért nem volt, manapság pedig a mobilokra korrektebb törésteszteket csinálnak, mint egy autóra. De attól még jobb lenne nem a padlón tárolni, meg dobálni. 

- A pokolba azzal a vacakkal! - mérgesen, már-már vicsorogva tessékel vissza a szobába, utána pedig az itt lévő ágyra zuhanok, enyhe porfelhőt kavarva ezzel.

- Megzakkantál? - arcom elől elhessegetem a zavaró porszemcséket, közben ránézek. Teljesen felesleges rángatni, ettől ugyan sem  kezelhetőbb, vagy bármi másabb nem leszek. Inkább mérgesebb, és még annyira sem fog érdekelni a mondandója, mint eddig. Nem mintha eddig foglalkoztatott volna...

- Idefigyelj, te kis taknyos!

-Ne beszélj így…- Bármilyen meglepő, a taknyos jelző nem aggatható rám. Lehet, hogy hozzá képest fiatal vagyok, de ezt még akkor sem enged meg, ha élne. A hideg tenyér szám előtt terem, megfosztva a visszaszólás, meg úgy bármilyen megszólalás lehetőségétől. 

Érdekes, egy kezemen meg tudom számolni, ujjak nélkül, hogy hányszor fogta be egy szellem a számat. Ezek többnyire lépcsőháznak alkalmaznak mindent. Összevont szemöldökökkel nézek fel a kéz tulajdonosára. Ha nem tudnám, hogy halott, talán elgondolkodnék azon, mikor kap agyvérzést...

-Ez az én házam! Akárki, akármit mond. Ne beszélj velem így még egyszer! Nem érdekel... - üvölti rám lelkének baját, amit már a legelején megjósoltam, szentbeszédet tartva arról, hogy mennyire nem érdeki ki és mi vagyok, ő mennyire utálatos tud lenni, valamint nevelőcélzatú fenyegetést is kapok, miszerint " sírhatok anyucinak vagy apucinak". 

Na, most szögezzünk le pár dolgot. Nagyon-nagyon angyali leszek és megértem őt. Itt ragadt, több év század eltelt, idegesíti az otthonának feldúlása, az új rendszer sem tetszik neki... 
Nem, nem vagyok angyali.

Rohadtul nem vagyok senki villámhárítója!

Kezét lassan lecsúsztatja számról, én pedig úgy döntök, felkészülök az újabb vödör, felgyülemlett érzelmek áradatára.

-Értetted? - kérdi halkabban. Na, végre nem hisz süketnek, köszönöm szépen...

-Igen.

Előfordulhat, hogy nem látják meg bennem az értelmet, de ugyanúgy megértem a halk szót, mint az üvöltést és a rángatás. Az pedig egy teljesen más nézet, hogy mire milyen mértékben szarok rá.
Parancsszavaira pedig a leszarom-skálám egy elég magas értéket mutat. Nem érdekel, hogy mire küld úgy engem, mint egy kutyát, ahogy az sem, hogy mennyibe kerültek az itteni poros tárgyak.

-Nem vagyok a csicskásod!- forgatom meg szemeimet, hangomban megcsillantva ismét csodás modoromat. Fogalmam sincs, mi váltja ki ezeket a gyors hangulatingadozásokat, de egyik pillanatban ordibál, legszívesebben tekintetével átszúrná a mellkasom, később pedig könyörög, már-már zokog. 

-Kérlek! - Ne kérlelj... -  Direkt neki rendeztem be így, hogy amikor megérkezik, minden tökéletes legyen! - Nem érdekel... - Neki vettem meg az összeset, mert szereti a virágokat, a díszes, nem hivalkodó darabokat, a művészetet az eleganciát. A vörös volt a kedvence, akárcsak a haja…

-Engem nem érdekel – mondom ki hangosan is, de emlékezetem szerint már megmondtam, hogy ez a téma nagy ívben elkerül. Fel is frissítem az emlékezetét erről.

Csend ereszkedik az egész szobába, ez a legnyugodtabb pillanat, amióta csak hajlandó voltam ide betenni a lábam. Az arc, ami itt lebeg előttem... Nos, van egy olyan érzésem, hogy bomba fog robbanni.

Miért is nem mentem én jósnak? Tenyere csattan az arcomon, és ez nagyon nem volt jó húzás részéről. Érzem, hogy ennek aztán nyoma fog maradni, eddig sem volt rózsás kedvem, na, most aztán végképp nem lesz.

- Hogy lehetsz ilyen érzéketlen? - kérdését költőinek szánta, ugyanis választ nem várva rá fordul ki az ajtón. Ha érdekli a válasz, ilyennek születtem. 

Dühödten, enyhe képzelt agyvérzéssel robogok ki én is az emeleti szobából, törésteszteket végezve a lépcsőfokokon. Nem, egyik sem szakad be alattam, és ez a szerencséje minden nyomorult deszkának, mert ha még be is szakadna, széjjel töröm...

Anyám nagyon vidáman kezd áradozni előttem, hogy van néhány bútor, ami neki tetszik. És mivel itt voltak, ezeket meg is lehet ám tartani. Igen, szuper, csodálatos, mehetek? Igen? 

- Ha tudtam volna, hogy ilyen morcos leszel a költözés miatt, inkább otthon hagylak – csóválja meg apám a fejét. Még vissza lehet ám vinni! Én megengedem.

Anyám kissé érdekesen néz rám, nem tudja, mi miatt vagyok olyan állapotban, mint akibe az előbb csapott bele a villám. Senki nem tudja. Én meg nem fogom mondani, hogy az előbb csapott pofán a volt tulaj.

Bájvigyort öltök, megmondom, hogy választottam szobát, aztán kilépek a szabadba.

A környék szép, nem úgy néz ki, mintha évek óta el lenne hagyatva. Milyen unalmas lehet ennek még szellemként is, végtelennek tűnő monotonitásban petúniákat öntözni, vagy rózsát zargatni...
Görnyedt háttal ül, mered maga elé, vagy máshová, nehéz sóhajokat engedve el. Na, csak most kezdi elfogadni a dolgokat?

Mellé lépek, majd helyet foglalok én is a padon. Oldalra sandít nagy nehezen, majd el is tereli a tekintetét.
 
Most jön az, hogy még csak tudomást sem fog venni rólunk? Ejnye, csalódás...

- Bocsáss meg – suttogja, bár nem mintha rajtam kívül halhatná bárki más. -  Nem akartam goromba lenni veled – visszanéz rám, zavart tekintettel. Hmm, mégsem olyan nagy csalódás, mint előzőleg gondoltam.

- Akarni sok mindent lehet – vonom meg a vállamat. - Ettől függetlenül sikerült.

Eléggé... Mélységes csend ereszkedik erre a szerencsétlenre, meg rám. Ennyire azért nem kéne depresszióba esni, mert néhány holmiját elviszik. Nem kisgyerek, és ezek még csak nem is cukorkák. 

- Hé, nem tudom, mennyire vigasztal, anyámnak tetszik a berendezésed. Kicsit porosak, de elég sok cuccod itt marad.

- Valóban? - őszinte meglepődést tükröz az arca, aztán pedig halvány örömöt. Amilyen hisztériát csapott, hogy maradjanak a dohos bútorai, elhiszem az örömöt. Anyámnak legyen hálás,  a fura ízlése miatt, és apámnak, mert adja anyám alá a lovat.

- Valóban – ismétlem meg, hogy el is higgye. Mély levegőt véve dől hátra a pad támlájának és halványan mosolyogva nézi az eget. Igen, szép kék, meg felhős, és szemmel láthatóan jön erre egy hatalmas vihar... Tényleg érdemes nézegetni.
Szája sarka lassan görbül lefelé, majd csalódott tekintetet vesz fel. Gondolatban már kész a kérdés, ami valahogy úgy hangozna : Na, mi az Isten vert már meg megint?
De feltennem már nem is kell, mondja ő magától szívének baját.

- Sajnálom, hogy ő nem láthatja – sóhajtja, majd visszaejti a vállait. Ja, már megint ez a téma? Mennyire nem tudom, hogy miről van szó, de egye fene. Eddig nem érdekelt. Most sem, csak hát ha nem képes semmi másról beszélni, akkor fejeljünk bele a közepébe!

- Nem is fogja látni – forgatom meg szemeimet. Én csak őszinte vagyok, ő meg érzelmileg labilis, ha ilyen könnyen ki tudom rúgni minden állapotból. Most megint mérgesen néz, olyan pofon előtti légkörrel.

- Miért vagy te ebben ennyire biztos?

Már vártam a kérdést, köszönöm, hogy feltette. Nos, akkor kedves lélek, aki sokat pofozkodik, itt a felvilágosítás ideje. Dobjuk a bombát!

- Több száz év eltelt, te pedig halott vagy.

Ide leginkább azok a képkockák illenének be, amikor valaki éppen iszik, és a szájába vett anyagot egy szökőkút pontosságával adja ki magából, majd fuldokolni kezd. Itt nincs se köpködés, se fuldoklás, de a döbbent tekintet megvan.

- Tessék? - hőköl hátra. Na, eddig nem esett le neki? Lehet, hogy én aludtam át azt a történelemórát, de nincs az emlékezetemben olyan, hogy olyan nagy divat lett volna átsétálni az embereket azokban az ősidőkben, ahonnan ez származik. Háromszáz év ide-oda, nekem az már őskor. 

- Több száz év eltelt, te pedig halott vagy... emellett vagy süket, vagy borzalmas szövegértő. Esetleg mindkettő – vonom meg a vállam, ő pedig nevetésben tör ki.

- Ne légy csacska! Butaságokat beszélsz, fiú, miféle szellem?

Sóhajtva húzom végig kezemet az arcomon, az ég felé nézve. Na, vajon miről beszélek? Ennyire nem lehet minden dög az idejében ragadt...

- Mióta vársz arra a személyre? - kérdezem. Megértetem vele, hogy az idő megy tovább nélküle. Ha meg ezek miatt a kérdések miatt kicsit meggyötröm, akkor megérdemli! Elvégre kaptam egy pofont, amit nem felejtettem ám el. Nehogy kedvesnek higgyen.
Elszontyolodik, az előbbi derűs nevetést mintha elvágták volna.

- Nagyon sok ideje – mondja egy hosszabb gondolkodás után. Ha leáll nekem bőgni, megverem, még ha erre nagyon kicsi is az esély. Mindenesetre, lényegében erre akarok kilyukadni.

- Nem fog jönni, ha egyszer meghaltál. Sőt, ha ő is halott, akkor biztosan nem fog mászkálni – mondom bele a szemébe, amik igencsak elkerekedtek. Vagy a szavaktól, esetleg a közelségemtől, nem tudom, de igazán... furán néz most.

- Nem értelek. És biztosan szánt szándékkal akarsz összezavarni!

Óhh, hát hogy jött rá erre, jesszusom, lebuktam – gondolom magamban én, a szarkazmus királya. Szemeimet forgatva nézek vissza ő dacosságára. - Nem zavarlak össze, az orrodra kötöm a valóságot. Jobb most elfogadnod a dolgokat – pöckölném homlokom, ha tudnék szellemeket piszkálni. Hogy milyen időközönként lesz ő kézen fogható, azt nem tudom. Most speciel átnyúltam a homlokán.

- Ez még mindig az én birtokom! Nem mondhatod meg nekem, mihez szokjak hozzá és mihez nem!

Heves, hangos és idegesítő. Ez a legrosszabb kombó, ami mindig összeállt az emberekben. Nem lehetne csendesen őrjöngeni? Ráadásban még nekem is készül rontani, felpattanva helyéről kapna ismét felsőm nyakáért, csak most van egy kis bökkenője. - Már megint?

Nem tudom eldönteni, melyik a jobb. Ha felpofoznak, vagy az a hideglelés, amit ezzel okoz. Muszáj a szellemeken mindig átmenni valakiken?

- Nyilván azért mész át mindenkin, mert megteheted. Nincs fizikai tested, a lelked ragadt itt. Néha megpofozhatsz, de csak engem, és ez nem fog változtatni a helyzeteden. Én anyagi világban vagyok, míg te szellemiben. Értsd meg, fogd fel, hidd el. 
 


Shayola2014. 10. 13. 14:49:39#31601
Karakter: Yvon Laude



Csak úgy faképnél hagy. Hallatlan! Nem tudom mik és tényleg mit akarnak itt? Semmi keresnivalójuk ezen a helyen. Egyáltalán mi az hogy megvették? Ez a mi birtokunk, az Laude birtok! Felmegyek a szobámba és lehuppanok az ágyra. Én ezt csak álmodom… biztosan álmodom. Csak egy rossz álom. Hamarosan felébredek és nem lesz semmi és senki itt. Vagyis gondolom, hogy nem lesznek itt. A kis suhanc ledobja a dobozokat a szobám ajtaja előtt és valamit elővesz a zsebéből. Mi az isten az?
- Te meg mit csinálsz itt? – megyek ki hozzá, de ő csak lelegyint. Azt a vackot meg felfele tartja.
- Várj egy kicsit.
- Mi az, hogy várjak? – azért álljon meg a menet. Lehet hogy egy ifjú úriember, de nem beszélhet így velem. - Mi az a vacak nálad?
- Ssss... - csitít el. Elmegy az ablakig.
 - Te csak ne csitítgass! – szólok rá, de csak megvonja a vállát. Meg kell leckéztetni ezt a fiút. Minimum kimosni a száját és jól megkalapálni.
 - Éééééssss...MEGVAN!- kiállt egy nagyot.
- Mi? - pislogok rá kerek szemekkel. Nem tudom, mi van az ablakkal azzal az izéval ott de nagy örömet jelent neki.
- Van térerő! - mutat rá arra a valamire.
- Van micsoda? - Egyáltalán mi ez a szó? Valami új szleng lehet szerintem. De nem vagyok benne biztos. Valami új dolog terjedt el. És nekem miért nem szóltak a többiek? Egy levél nem sértett volna meg. - És még mindig nem tudom, hogy micsoda az nálad... – mutatok a kis dologra mivel még nem válaszolt rá, még mindig.
- Eh... Milyen évet írunk nálad? - kérdezi tőlem. Most nem tudom szórakozik velem, vagy komolyan kérdezi. Felhúzom a szemöldökömet. Nekem ne viccelődjön! Már így is sok van a számláján.
- 1736 – válaszolok rá.
- Aha, értem. Nos, a telefon mond neked valamit?
- Nem – fogalmam sincs mi az.
- Szörnyű, mindenesetre, ez a modern kistestvére – modern kistestvér? Remek! Valami fontosról én tényleg lemaradtam. Vagy legalább is azt hiszem. De nem értem ! Miért nem beszél velem senki? A jó öreg polgármester szólhatott volna erről a fantasztikus találmányról. Nem hiszem hogy oly nehézkes lett volna egy üzenet. Jobban szemügyre veszem ezt a valamit. Mit ne mondjak sose gondoltam volna hogy ez egy „telefon”.
- Mint egy vágódeszka...- fejtem ki véleményemet a dologról. Úgy néz ki nem értem mitől lenne ez modern. Vagy valami futurisztikus kütyü, bánom én. Boszorkányság!
- Hát jó – vonja meg a vállát. Kezdek mérges lenni. Csak ennyit tud? Vállat vonogatni? Semmi értelmeset nem tud mondani amikor kéne? Miért ilyen nehéz neki a beszéd? Miért nem tud normálisan beszélgetni velem ? Mi olyan hű de rossz bennem vagy benne, ami miatt ilyen ellenszenves?
Hátat fordít nekem és kimegy a szobámból. Lentről iszonyatos hangok hallatszódnak
- Mi ez a csörömpölés? – nézek lefele, már elegem van belőlük. Kezem az ajtófélfán pihen, de érzem bármikor, letéphetnék belőle egy kis darabot. Nem szoktam agresszív lenni, mindig is hittem a csendes kultúrált beszélgetésekben.
- Pakolnak - felel egyszerűen és elindul a folyosókon körülnézni.
- Hogy mit csinálnak!? – akadok ki teljesen, és hangot adok elégedettségemnek.- Pakolnak.
- De miért?
- Ismétlem: a házat megvettük. Beköltözünk. A volt berendezési tárgyakat kiviszik, behozzák az újat - forgatja meg szemeit.
Na jó, nekem itt telt be a pohár. A düh végleg elborította fejem és nem láttam és hallottam. Azonnal felkaptam a gyereket, közbe kiesett a kezéből az a vacak.
-Hé!- mondja meglepődve.- Az egy vagyonba került és törékeny, vigyázz rá!
-A pokolba azzal a vacakkal!- mondom mérgesen és visszarángatom a szobámba. Az egyik kezemmel rádobtam az ágyra, a másikkal meg becsaptam az ajtót.
-Megzakkantál?- néz rám furcsán.
-Idefigyelj te kis taknyos!
-Ne beszélj így…- nem most te nem szólsz közbe. Befogtam a száját.
-Ez az én házam! Akárki akármit mond. Ne beszélj velem így még egyszer! Nem érdekel, honnan jöttél vagy hogy ki vagy! Utálhatjuk egymást amennyire, akarod de azt megmondom amilyen vendégszerető is lehetek annyira utálatos is tudok lenni. Szóval kérlek legyél tisztelettudóbb az idősebbel. És meg ne haljam többet ezt a flegma hangvételt, mert különben én foglak megverni, és felőlem sírhatsz apucinak meg anyucinak. Ők úgyse látnak, ahogyan észrevettem. Sőt, ha úgy vesszük hamar elintézhetem hogy a kis vételek csődöt mondjon. Lehetek álnok kígyó is ha azt akarod, habár bevallom nem az én asztalom, de megtehetem. Szóval, csak ügyesen megértetted?
Elengedtem a száját. Ő megszeppenve nézett fel rám. Mintha ez olyan váratlan lett volna tőlem. Igaz én sem szoktam csak így rátörni másokra, de ez muszáj volt. Nem tudtam magamba tartani a dühömet. Nem, most nem. Pedig igazán türelmes lélek vagyok. Némán ült és csak pislogott rám.
-Értetted?-kérdeztem újra tőle.
-Igen- mondja összecsukló hangon.
-Remek! Akkor most szépen lemész, és meggyőzöd őket hogy a dolgaimat ne pakolják ki! Nem azért vettem őket drága pénzért hogy ti kiszanáljátok!
-Nem vagyok a csicskásod!- mondja felháborodottan. Megint ugyanaz a lenéző és megvető szemek.
-Kérlek! Semmi bajuk nincs azoknak a bútoroknak! Maximum porosak! Légy szíves! Tedd meg nekem!- nem tudom szebben kérni tőle, már lassan könyörgök értük.
-Hagyjál békén! Ide berángatsz, és most kérsz tőlem szívességet még mit nem!
-Kérlek!- mondom furcsa kicsit megcsukló hangon.- Direkt neki rendeztem be így, hogy amikor megérkezik minden tökéletes, legyen!- miközben végigmondom érzem ahogyan érzelmeim rám szakadnak, és könnyeim kicsordulnak a szomorúságtól és a fájdalomtól.- Neki vettem meg az össszeset mert szereti a virágokat, a díszes nem hivalkodó darabokat a művészetet az eleganciát. A vörös volt a kedvence akárcsak a haja…
-Engem nem érdekel.- mondja hűvös hangon.- Mondtam már a véleményemet.
Ekkor elég volt belőle, a szavai utáni mély csöndet egy éles hang szakítja félbe. Egy pofon csattan azon a markáns arcon. Járomcsontja vörösen izzik. Szemei könnybe lábadtak, de nem sírt. Nem mozdította meg a fejét. Meglepte gondolom, nem számított rá.
-Hogy lehetsz ilyen érzéketlen?- kérdeztem, de inkább csak magamnak mondtam.
Kimegyek a szobából majd le a lépcsőn ki a kertbe. Átmegyek a munkásokon. Úgy se szentelnek rám semmi figyelmet, és nagyon nem is érdekli őket, mit teszek. Épp vitték ki a kanapét, meg a székeket. Reménytelenül leülök az egyik padra és nézem, ahogyan a vörös rózsák lengedeznek a lágy szellőben. Utálom az ilyet. Utálom az ilyen embereket. Semmi érzés nincs bennük. Látom ahogyan szépen kiürítik a házam. Csak neki rendeztem be. Oh kedvesem, bárcsak megérkeznél most, és rendbe tennéd őket. Látod én egyedül nem, érek semmit. Nem hallgatnak rám. Szomorúan üldögélek, és felnézek az égre.
A Nap fényesen ragyog, és pár bárányfelhő cikázik az égen. Az ég szép kék, de a messzeségben látszik már egy vihar kezdete. Egy vihar, ami mindent elsöpör. Bárcsak engemet is elvinne ez a felhő! Becsukom a szemem és várok. Várok hogy felébredjek. Várom azt az érzést, ami súg valamit, hogy nem vagyok ide való. De csak szívem halk ritmusát hallom… hallom, ahogyan a fák levelei zörrennek a szélben. Hallom a virágok susogását, és a szellő hozzám fújja lágy illatukat. Mély levegőt veszek, és koncentrálok… hátha valami történni fog. Kinyitom újra szemem. Még mindig itt vannak. Akkor nem álmodok. Ez a csúf valóság. El kell fogadnom, hogy új lakótársaim lesznek, új bútorokkal. Be kell vallanom furdal a lelkiismeretem egy kicsit. Igazságtalan voltam azzal a pofonnal vele szemben. Nem tehet róla. Rajta töltöttem ki a haragomat, igaz okkal de nem kellett volna. Megadóan sóhajtok egyet. Lépteket hallok, majd valaki mellém ül. Pár percig nem nézek oda ki is az, de végül engedek a kísértésnek, és oldalra nézek. A srác ott ült mellettem. Arca még mindig piros a pofontól. Én zavartan elnéztem másik irányba.
-Bocsáss meg.- suttogom.- Nem akartam goromba lenni veled.


linka2014. 08. 30. 12:26:06#31176
Karakter: Dylan Cross



 Apámék megvesztek. Egyre biztosabb vagyok benne. Az autónk sötétített üvegén kibámulva nézem a régi, immáron százszázalékosan üres házat. 
Igen, apámék határozottan megvesztek. 
Nem értem, mi bajuk van a nagyvárossal. Van itt minden, kissé zajos, de ettől eltekinthetünk. Valamint, itt van a munkahelyük. Erre kitalálják, hogy nem kapnak levegőt. Ennyi erővel én is panaszkodhatnék, hogy mióta élek, szívom a szmogot mégsem teszem. Miért? Na? Mert nem érdekel, őket se kéne, hogy érdekelje. 
A régi házat eladtuk, volt rá vevő, nem kevés. Majd valamikor beköltöznek, egyenlőre a költöztető autóba pakolnak. Na, remélem az én holmimra azért vigyáznak!
Az autó megindul, a motor kellemesen, halkan zúg, dübörögnek benne a lóerők. Még egy utolsó pillantás volt otthonomra, és viszontlátásra.
Óh, anyám, borogass...


...oOoOo...


Ha nem lennék tisztában azzal, hogy két óra alatt teljesen elgémberedek, azt hinném, amputálni kell a lábam. Az ajtót kinyitva mászom ki, hogy nyújtózhassak egyet. Na, végre. Eljöttünk az isten háta mögé, mindenki annyira lehet boldog, amennyire akar. Én semennyire. Hatalmas ház, hatalmas birtok, vagy 10 percig tekeregtünk, mire feljutottunk. Az ég egy kissé felhős, nem tudom, hogy alapértelmezetten szürke a ház, vagy csak a fényviszonyok teszik. Úgy fogom ebben érezni magam, mint valami múzeumban. Jó, nem tagadom, szép kiállítási darab lennék, de azért nem akarok megkövesedni. Hatalmas, fekete keretes ablakok, sötét cserepek, a ház oldalán borostyán ágak tekeregnek fölfelé. Rendezett kert, túl sok, anyám számára csodálatos rózsákkal. Hát rendben, van itt térerő? Majd valamikor jön a költöztető kocsi is, addig anyám és apám úgy dönt, széjjelnéz. Hát menjenek, én nem tartom vissza őket. De egyedül én sem szobrozok a kertben. Nem csak kiállítási tárgy nem akarok lenni, de kerti dísz sem. Arról le lehet tenni.
- Na de uram kérem ez az én… - tűnik fel a hátam mögül egy alak. Csak a hátát látom, meg azt, ahogy kézfeje megmártózik apám hátában. Óh, de jó, mellékelt egy szellem is a öreg házhoz? 
- Uhh, szívem – szalad végig gerince mentén a hideg, amit ez a második generációs, fiú kiadású Mona Lisa okozott. - Egy kicsit hűvös van itt. - tekintetem az enyhén letaglózott lélekre terelem. Mindig is láttam a hozzá hasonlóakat, kellőképpen sikerült hozzájuk is szoknom, de olyat még nem láttam, hogy a saját tettén tátva marad a szája...
A ház... hogy is mondjam. Minta múzeum. A padló fából kirakva, a belső tér hatalmas, magas plafonnal, fehér falakkal, íves ajtók, meg... Oké, középkorban vagyunk? Mit keres itt egy páncél? Kerekasztal lovagjai, merre vagytok?
- Nem valami szívélyes ez a hely - osztja meg anyám szerény véleményét. Igen, szerintem sem, mehetünk vissza?
- Kipofozzuk szívem - sétál apám az egyik szekrény elé, és levesz róla egy tányért. Hű, igen... az is felettébb elbűvölő. Anyám is sétálgat, ő meg egy képet tapogat. Hogy mi érdekes van ezekben...?
- Ne nyúljanak hozzá az Isten szerelmére! Azok régi antik edények! Ne az meg a nagymamám festménye! Hát nem szorult belétek illem? - kel ki magából. Ha éreznék olyat, hogy sajnálat, sajnálnám, hogy ilyen hülye. Ha döglött, akkor döglött, nem látja senki. A falra emelem a tekintetem, na meg a rajta csüngő portréra. Hmm... Fekete haj, Mona Lisa cucc...
A szellemre nézek, aki még vissza is néz rám és kékjeimbe fúrja az ő tekintetét.
-Apa!
-Igen ,tündérbogár? - tündérbogár a jó...!
-Apa! Már megbeszéltük százszor, hogy nem vagyok tündérbogár, és utálom az ilyen becézéseket. De ide tudnál jönni? Találtam egy igazán szép festményt. - apám mit sem sejtve indul meg irányomba, folyosóként használva a szerencsétlent. Apám elismerően biccent, a kissé halottabb állapotban lézengő alak meg valami olyan szemeket mereszt rám, hogy legszívesebben ledobnám egy zacskó cukorkával...
És még hívogat is, megáll az ész. Szememet forgatva megyek utána, miért ne?
- Mi a fene történt velem? Kik vagytok, és mit csináltok a házamba? - Hangtompító hülye gyerek, én még hallok...
- A házat megvettük - válaszolom, lezserül nekidőlve az ajtófélfának. Megvettük, ez meg járt hozzá ajándékba. Én szívesen visszaadom, és megyek vissza a városba.
- A nagy lócitromot, ez a ház nem eladó! Nem tudom ki mondta nektek, de én már itt élek! - khm, itt halott, nem itt él. Lehet nemártana neki egy kis felvilágosítás, hogy ő már csak egy átlátszó életforma. 
- Mióta? - szemöldökömet megemelve nézegetem a dühös arcot. 
- Nos, pár éve csak.
- Aha. 
- Aha? - igen, az. - Ez meg milyen nyelv, kisember! - 21. századi. - Hol tanultatok ti illemet! - azt speciel kihagytam. - Csak így berontani a házba.
- Nyugi már! - csitítom le. - Ne húzd fel a vizet. - egy pár percig elgondolkodom a saját mondatomon. Nem, határozottan nem így van. Az „Ne kapd fel a vizet.”. Á, mindegy, én is mondhatok hülyeségeket.
- Amúgy, te hogy-hogy látsz? - varázslat... - Mármint a kísérőid, vagy szüleid, bánom én csak úgy átcaplatnak rajtam. Mond, mi vagyok akkor én? Egy láthatatlan ember? - nem, te egy dög vagy – válaszolom fejben. De igen, cifrázhatjuk így is.
-Nos, nevezhetünk így is, igen.
- Oh, szóval, akkor csak te látsz, igaz? - milyen briliáns elme, nyilván ha a szüleim átsétálnak rajta. Igazi Nobel-díjas ember lesz ez egyszer. Khm, akarom mondani, Nobel-díjas szellem.
- Igen.
- Dylan! - hangzik fel anyám hangja. Na, itt a végszóm, tipli van.
- Bocsáss meg, mennem kell, majd később beszélünk. - sarkon fordulva hagyom el a szobát, de ő úgy gondolja, hogy érdekesebb utánam koslatni. Hát, oké, rengetegen koslattak már utánam, neki is megengedem. 
- Mi az hogy később? 
- Kérlek, hozd be a cuccokat és majd válassz egy szobát magadnak. - mosolyog rám anyám. Máris itt vannak a költöztetők?
- Szóval nem győzhetlek meg titeket arról, hogy távozzatok? Sebaj, majd elrendezem. - borít fel egy teljesen ártatlan páncélzatot, ami nagy csörömpöléssel terül el a földön.
-Szóval mégis igaz hogy el van átkozva a ház – mondják a szüleim, de szerintem ezek titokban valami szinkronkommunikációra is jártak. Nem, nincs elátkozva, csak huzatos. Honnan vették ezt a hülyeséget? Elátkozva? Anya, apa, felnőttek vagyok, ne legyetek mellé még hülyék is.
- Ez nem volt szép – suttogom magam elé. Igen, ezt a kevésbé élő személynek szántam.
- Sajnálom, csak zavart az, hogy én számukra láthatatlan vagyok!
Mi kérünk elnézést, azért mert halott vagy. Én kérek elnézést, mert vagyok olyan szerencsétlen, hogy látlak téged. Feltrappol az emeletre, anyámék azok elfoglalják magukat, én meg hozom a dobozaimat...
Valahol az emeletem lenne jó szobát keresni, szeretem, ha hallom, mikor közeledik valaki a lépcsőkön. Úgy a harmadik emelet meg is felel. 
Három karton egymáson a kezemben, meg egy nagyobb portáska a vállamon. Egyenlőre ennyi cuccom van.
Egyik szoba előtt megállva lepakolom a cuccaimat, majd előkotrom a zsebemből a telefont. Add, hogy legalább térerő legyen idebent! Bemegyek, és nocsak-nocsak, ki van itt?
- Te meg mit csinálsz itt? - pattan fel, de csak leintem, telefonomat a plafon felé tartva. 
- Várj egy kicsit.
- Mi az, hogy várjak? - ennyire ő sem lehet hülye. Mi az, hogy várjon? Az, hogy várjon! - Mi az a vacak nálad?
- Ssss... - csitítom el. Na, nem igaz, hogy nincs itt térerő! Elsétálok az ablakig. Utolsó reményem, ha nincs térerő, nem ér semmit a mobil net.
- Te csak ne csitítgass! - dörren rám, de csak megrántom a vállamat.
- Éééééssss... - nanana? Egy! Egy nyamvadt csíkocska. De legalább...- MEGVAN!
- Mi? - pislog rám kerek szemekkel.
- Van térerő! - mutatok rá a kijelzőre. 
- Van micsoda? - sejtettem, hogy még csak halvány lilája sincs, miről zagyválok. - És még mindig nem tudom, hogy micsoda az nálad... - ó, űrlényeket hívok ide vele...
- Eh... Milyen évet írunk nálad? - kérdezem, mire csak felvonja a szemöldökét. Ne pillázz, válaszolj...
- 1736 – értem, szóval őskövület.
- Aha, értem. Nos, a telefon mond neked valamit? 
- Nem - reménytelen.
- Szörnyű, mindenesetre, ez a modern kistestvére - összehúzott szemekkel pislog a készülékre. Na, mi van? Maradi egy dög?
- Mint egy vágódeszka...
- Hát jó - vonom meg a vállamat. Ha nem lehet vele szót érteni, akkor nem fogok. És azt hiszem ez lesz a szobám. Itt van térerő. Hátat fordítva neki indulok ki a szobából. Lentről felhallatszódnak a hangok, vagy be, vagy ki pakolnak. Szerintem az utóbbi.
- Mi ez a csörömpölés? - hajol ki az ajtón, ujjai megfeszülnek a félfán. Valaki mindjárt robban... tegyünk rá egy lapáttal.
- Pakolnak - felelem egyszerűen és elindulok a folyosókon körülnézni.
- Hogy mit csinálnak!? - komolyan! Attól, hogy ő játssza a süketet, én még nem leszek az. Tökéletesen működik a hallásom, de ha így folytatja, nemsokára tesz ellene. De vagyok olyan kedves, elismétlem.
- Pakolnak.
- De miért?
- Ismétlem: a házat megvettük. Beköltözünk. A volt berendezési tárgyakat kiviszik, behozzák az újat - forgatom meg szemeimet.


Shayola2014. 08. 01. 19:55:45#30857
Karakter: Yvon Laude



Fekete göndör kis tincsek, ez maradtak utolsó emléknek. Szeme színe akár a bárányfelhőkben úszkáló kék égé. Mindig rá emlékeztet. De lelkem mégis türelmetlen. Várom, őt mindhiába sose láthatom meg… pedig a szép mosolya, gyönyörű hangja mivel mindig kérlel, hogy maradjunk vagy, hogy esténként szökjünk el. Azok a régi szép idők. Mennyit dolgoztam ezért a földért, hogy enyém lehessen. De megérte. Minden innen tökéletes, a kisfalu miben lakok nyugodt s csendes. Csak a madarak csiripelése hallatszik e helyen. Mindig békés és a megszokott mederbe megy. Habár nem jár fel ide senki igaz nem is zavar. Legalább békésen gondozhatom kertemet. Habár őszintén bevallom, még az adóbeszedő se jár erre, ami kicsit furcsa.  Se egy jó barátom. De mondjuk a mi világunkba most már mindenki elfoglalt üzletember, ahogyan én is. Vállalatom felcseperedett és jó nagy beszállítók lettünk. Igen, a nagy Laude vállalat, apám büszke lenne rám, ha élne még. Szegényt elvitte az öregség. De mindenki így jár nem? Én is megöregszek majd, de addig várom kedvesem érkezését. Már hetek óta, egy levél sem jött felőle! Remélem, azért jól van. Minden esetre már mindent előkészítettem. A ház makulátlanul tiszta a tea fő és én addig meglocsolom a kis virágokat. Minden színben pompázik kertem, és kis veteményesem is nagyon szépen néz ki, de legjobban a rózsabokrokra vagyok büszke. Azok a mindeneim. A sokévnyi gondozásnak és törődésnek hála, itt találhatók a legcsodálatosabb vörös rózsaszirmok. Miután a teavíz felforrt visszamegyek a házba  belerakom a tea leveleket majd leülök, hogy olvassam a napi lapot. Milyen furcsa a polgármester! Ilyen jó húsban még nem volt! Látszik, hogy most a városunk jól teljesít. Hála a fellendülő kereskedelemnek. Igaz hogy egy kis városka, de azért van bennünk spiritusz. Apropó, talán le kéne mennem s meg kéne nézni Olin nagynénit a fogadóst. Milyen kedves asszony, mindig ad pár süteményt, holott nem is kérek sose. De nem, ma se lehet. Sok a dolgom, elrendezetlen számlák és veszteségek. Sok a papírmunka és valljuk be maguktól nem íródnak meg. Így hát, míg teámat iszogattam megírtam több havi keresletemet, s vételemet az üzletemben. Ami igaz most nem megy nagyon jól, de pár hónappal ezelőtt csak szárnyalt!
De mindenesetre délután egy kis veteményes művelés. Szépen gyarapodnak a kis növények, legalább lesz télre is tartalék. Miután végeztem minden teendővel, a kedvenc hobbimat tettem, kimentem a szirtre és sétáltam arrafele. egyszerűen csodálatos. A tenger hangja, ahogyan zúg, és nekicsapódik a szirtnek. A sirályok éneke, a szél gyenge fuvallata… a tenger illata egyszerűen magával ragad. bármennyiszer járok itt, olyan mintha először látnám. Olyan csodálatos. Mikor alkonyodott hazafelé indultam. Mikor házamat megláttam a távolba, egy igen szokatlan és idegen tárgy állt az előtérben. Nem tudom hova rakni de zajt csapott, és még fényt is kibocsátott. egyszerűen káprázatos! Miféle boszorkányság ez?
Ekkor kilépett belőle három ember, és… és az én házamba mennek!
Na de azért! Kik ezek s mit akarnak itt? Azonnal betrappoltam utánuk, és fognám meg a grabancát az úrnak.
-Na de uram kérem ez az én…- nyúlok rajta keresztül.
-Uhh szivem.- rázza ki a hideg.- egy kicsit hűvös van itt.
Én most átnyúltam rajta! Milyen ez a rendszer kérem szépen! Most én vagyok mágus vagy tényleg felvettem a láthatatlanság köpenyét.
És nem elég hogy csak úgy bejöttek a házamba, de még minősítik is! Megverem én ezt a szukát, de komolyan!
-Ne nyúljanak hozzá az Isten szerelmére! Azok régi antik edények! Ne az meg a nagymamám festménye! Hát nem szorult belétek illem?- kiabálok, de rám se hederítenek.
Ekkor egy fiatalember kerül elő, kis göndör tincsekkel és csodaszép kék szemekkel. A szemünk találkozott. Mint a vihar előtti csend.
-Apa!- szólal meg kellemes mély hangján.
-Igen tündérbogár?
-Apa! Már megbeszéltük százszor, hogy nem vagyok tündérbogár, és utálom az ilyen becézéseket. De ide tudnál jönni? Találtam egy igazán szép festményt.
Ekkor annyit veszek észre, hogy az illető kit szólított csak úgy átment rajtam. Én azt hittem ott helyben elalélok! Mi történt velem? Mi ez az egész? Kétségbeesve néztem a fiúra, aki megmutatta a rólam készült festményt. Miközben apja azt nézegette ő a fejével biccentett. Ekkor megmutattam a vendégszobát, majd bezártam az ajtót.
-Mi a fene történt velem? Kik vagytok, és mit csináltok a házamba?- keltem hisztérikusan ki magamból.
-A házat megvettük.
-A nagy lócitromot, ez a ház nem eladó! Nem tudom ki mondta nektek, de én már itt élek!
-Mióta?-kérdezte felvont szemöldökkel.
-Nos pár éve csak.
-Aha.
-Aha? Ez meg milyen nyelv kisember! Hol tanultatok ti illemet! Csak így berontani a házba.
-Nyugi már! Ne húzd fel a vizet.
-Amugy, te hogy hogy látsz? Mármint a kísérőid, vagy szüleid, bánom én csak úgy átcaplatnak rajtam. Mond, mi vagyok akkor én? Egy láthatatlan ember?
-Nos nevezhetünk így is igen.
-Oh szóval akkor csak te látsz igaz?
-Igen.
-Dylan!- szűrődött be egy női hang.
-Bocsáss meg mennem kell, majd később beszélünk.
-Mi az hogy később? –megyek utána és követem.
-Kérlek hozd be a cuccokat és majd válassz egy szobát magadnak.
-Szóval nem győzhetlek meg titeket arról, hogy távozzatok? Sebaj, majd elrendezem.- megyek oda a lovagruhához és összedöntöm.
Ekkor a két felnőtt összerezzent.
-Szóval mégis igaz hogy el van átkozva a ház!- mondják egyszerre.
-Ez nem volt szép.- mondja maga elé.
-Sajnálom, csak zavart az, hogy én számukra láthatatlan vagyok!
Ekkor, mint a jó gyerekek kényelembe helyezték magukat a házamba. Miért is próbálkozok? Úgy is itt maradnak, akkor meg mindegy mit csinálok. Mérgesen a szobámba mentem és kényelembe helyeztem magamat.


Laurent2013. 11. 03. 19:00:33#28072
Karakter: Kazuki Aki
Megjegyzés: ~Barack~ Skelym


 

Aki:

 
 
 
Teljesen elveszek a gondolataimban. Mi volt ez a tűz az előbb? Eddig ennyire élőnek csak akkor éreztem magam, ha táncoltam. Vagy ha szabad voltam. Meglep hát, amikor a hangja mögöttem szólal meg.
- Azt a poharat már szép fényesre elsikáltad.
- Alapos vagyok. – szólok halkan, mert félek, ha hangosan szólok, remegő hangom lebuktat.
- Ez nem kétséges. – még közelebb jön. Nem tudok átsiklani efelett. Nem értem, miért csinálja ezt az egészet. – Viszont szeretnék beszélni veled az előbb történtekről. – én nem. Nem fogok újra meg újra ugyan abba a csapdába lépni.
- Felejtsük el. - nézek fel rá.
- Én nem szeretném elfelejteni, ugyanis nem az volt a szándékom, hogy letámadjalak, egyszerűen olyan mágnes van benned, ami miatt… - észre sem veszem, hogy szavait lélegzet visszafojtva lesem. – amit vonzott hozzád. –
- Nos a letámadás miatt jogos bocsánat kérésedet elfogadom. – ez a beszélgetés valahogy nem a jó irányba terelődik.
- Mi miatt kellene még? – nagyon nem.
- Más miatt asszem nem. – lenne még, hiszen felkavar, összezavar, de nem szólok. Ő az, aki végül maga felé fordít.
- Miért remegsz ha a közelemben vagy? Félsz tőlem?
- Nem, nem félek, csupán… Még sosem csókolt meg senki. – vallom meg neki nagyon halkan.
- Akkor így érthető a reakciód, hát ha tudtam volna, akkor nem támadlak így le.
- Már mindegy, megtörtén kész, azt meg kell hagynom, hogy jó volt. – lehelem kissé dacosan magam elé, és nem akarom, de látom mosolyát megjelenni.
- Remélem emiatt nem fogsz magamra hagyni?!
- Mivel rám vadásznak és jelen pillanatban nincs hová mennem, meg veled biztonságban érzem magam, így biztosan maradok, persze, ameddig elviselsz. – pillantok rá, hiszen ki tudja, mit gondol. Nem szól, csak kérdez, és nem tudok meg róla semmit.
- Miből gondolod, hogy nem tudlak elviselni? Örülök, hogy befutottál hozzám, máskülönben halálra untam volna magamat. Támadt egy ötletem.
- Micsoda? – fene a kíváncsiságomba.
- Hogy egyszerű igézettel megváltoztathatnánk a külsődet, de az én szememben ugyanolyan maradsz. Csupán a démonok fognak egy másik alakot látni.
- Ez az igézet leszedhető? – nem szeretném, ha örökre így maradna, elég nehézzé tenné a boldogulásomat.
- Természetesen, bármikor, vagy meg is változhatsz, így a démonok nem fogják tudni bemérni, hogy merre lehetsz, mert megszűnik az a lényed. – ez nem hangzik rosszul.
- Ez hogy működik? – nézek rá nagy szemekkel.
- Hunyd be a szemed és gondolj ki egy külsőt, amilyennek szívesen látnád magad. – szőke haj, kék szemek, szeplők, szemüveg... titkárnő-szerű.
- Megvan.
- Oké, ha előtted van a kép, vegyél egy mély levegőt. – azzal dallamos varázslatba kezd, szinte énekel, én pedig érzem magamon a bizsergést. - Kinyithatod, készen vagyunk. – látni akarom!
- Ennyi volt? – tükör elé lépek, és hajszálra ugyan az néz rám vissza, mint amit elképzeltem. – Úr isten.
- Még így is gyönyörű vagy. – igyekszek nem elpirulni. Lám, erre nem gondoltam, hogy könnyebben meglátszik új arcomon a pír... mások látni fogják.
- Köszönöm, ez a te érdemed, remélem beválik.
Felém lép, és velem nézi hosszú percekig az új arcom. Hagyja, hogy kigyönyörködjem magam teljesen. Én pedig nem tudok betelni a látvánnyal. Imádom! Mosolyogva fordulok felé, és nyakába borulok. Hogy aztán pillanatok múlva hebegve, és kislábujjig pirosan visszakozzak.
- Én is... Vagyis köszönöm... Ez igazán...
- Nincs mit.
Két karja a derekamon, és kellemes. Nem zavar. Csak az, hogy annyira nagyon pirosnak tűnhetek. Levegő kell! Mély levegőt véve húzódok el, ő pedig enged távolodni. Pipacs-vörösen hátrálok el tőle.
- Ne félj. Természetes, ha zavarban vagy. - hangja csábít, és megnyugtat egyszerre. - Nem akarlak bántani, és nem is tennék olyat, amit nem akarsz. Rendben?
Válaszul csak bólintok. Kissé csapdában érzem magam. Ez itt az ő területe, és úgy érzem magába szippant lassan ezt a rejtélyes alak. Miért segít nekem ennyit? Hajamba túrva fésülöm el arcomból az oda hullott tincseket. Itt sehová sem mehetek, mindenütt megtalál. Követne. Mégsem érzem, hogy fojtogatna a jelenlétével.
- Köszönöm. Nagyon sokat teszel értem, és kockáztatsz is miattam. Remélem, hogy lesz majd módom meghálálni ezt neked.
- Persze. - hangja szórakozott. - Megyek, és kinyitom a boltot. Ha gondolod, addig nézz körbe, ismerkedj a hellyel. Kint leszek, ha kelleni fogok.
Azzal elmegy. Felsóhajtva támasztom magam a hűs ajtófélfának. Aztán nekigyürkőzöm, és nekilátok módszeresen az egész lakást végigtakarítani. A padlástól a földszintig, amíg nem lát engem. Biztosan ellenőriz valahogy, hogy merre járok, bár remélem nem, nem szeretem, ha kukkolnak. Közben odateszek egy kis könnyed kaját főzni, és amíg az rotyog, majd sül a sütőben, én az utolsó simításokat is elvégzem. Szeretem a kétkezi munkát, van időm közben gondolkozni, és rendezni magamban a dolgokat.
Épp a sütőből veszem ki a szószos húst, amikor megjelenik mögöttem. Hogy eddig is figyelt, amíg a rizst készítettem, vagy idevarázsolta magát, nem tudom, de nem láttam. Így a forró tepsivel a kezeim között meglepetten billenek meg.
- Hopp!
- Vigyázz!
A tepsi csúszni kezd, ő elkapja ugyan, de a forrótól látom, hogy fintorba fut arca. Sietve kapom vissza a kezeim közé, és az alátétre csapom az asztalon, majd visszafordulok hozzá. A csuklójánál fogva húzom a csaphoz, és a hideg víz alá dugom a kezét, majd relpillantok rá. Meghökkenek, milyen közelről néz a szemeimbe. Megszeppenve hátrálok el, és a fagyasztóból jeget veszek ki, egy rongyba tekerve, és a kezére teszem.
-Nagyon fáj? - kérdezem az arcát fürkészve.
-Nem. - talán tényleg nem.
-Ne ijesztgess. Rosszabb is lehetett volna.
Pirulok el, mert a gondolat, hogy a mellkasát égette volna meg, és azt kéne ápolni... szaporán pislogva fordulok a gáztűzhely felé, és a köretet is elkészítem.
-Tudsz így enni? Remélem, éhes vagy, mert készítettem egy kis... harapnivalót. 


Barack2013. 10. 06. 16:31:53#27535
Karakter: Skelym
Megjegyzés: ~Főnixemnek~


Kíváncsi tekintetét figyelem, ahogyan közelítek zamatosnak tűnő ajka felé, ide érzem, azt a fajta vibrálást a levegőben, amit még sosem tapasztaltam meg. Amint összeérnek ajkaink, érezhető a forróság körülöttünk, szinte tapintható, ettől furcsa borzongás fut végig a gerincem mentén. Szája olyan puha és édes mint a frissen csavart barack, vagy a zamatos cseresznye, bármilyen gyümölcshöz hasonlíthatom, az érzés leírhatatlan. Mellkasomban a szívem dübörögni kezd, mintha egy megállíthatatlan lavina zúdulna rám és annak súlyával nyomna lefele. Ízlelgetem ajkait, megszűnik körülöttünk az élet, az óra kattogása is lelassul és csak mi ketten vagyunk. A lábai remegését még én is érzem, mert a karomba zárva nem szeretném elengedni, olyan csodás ez a pillanat. El ne essen ettől az energiatöltetű érzéstől a felsőmbe kapaszkodik, melyet ujjacskáival szépen össze is gyűr, engem nem zavar, nyugodtan, azért van a vasaló, hogy simára vasaljuk vele. Belesóhajtok a csókba, mert ezt már büntetni kellene ezt a hatalmas érzelmi hullámot, mely az eszemet veszi. Nyelvemmel óvatosan mérem fel a terepet és térképezem fel minden egyes négyzetmilliméterét, aprócskákat nyög, melytől csak felkorbácsolja az érzékeimet és az ösztöneimet. Legnagyobb bánatomra, a levegő elengedhetetlen az élethez, kénytelen vagyok megszakítani ezt a pillanatot, hogy a tüdőmbe friss oxigén jusson és az agyam frissebben tudjon gondolkodni. Vágytól csillogó szemeit kinyitja, ahogyan én is, lágyan simítok végig porcelán arcán, mellyel úgy bánok, mintha az életem függne tőle. Libabőrös lesz az érintésemtől, ami nekem csak pozitív visszajelzés, mert nekem se sűrűn van ilyenben részem. Eltávolodik tőlem pár centire, a szememről az ajkamra fut tekintete, kicsit lüktet is a szám a heves csóktól, miatta elviselném a z égő érzést. Ujjacskáit lefejti az ingemről és óvatosan elkezdi kisimítani, ami most menthetetlen a gyűrődésektől, meg különösebben nem érdekel a textil anyag, inkább ennek a kincsnek a gondolata, hogy mire gondolhat jelen pillanatban. Nem bírom tovább, érezni szeretném bőre selymességét nyelvem alatt, ajka szélére adok egy puszit, majd a nyakára kúszok apró nyálcsíkot hagyva. Óvatosan becézgetem a gödröcskéit, hangosan felsóhajt, amit egyre élvezetesebb hallgatni. Elhúzódik tőlem levegőért kapkodva, a kezemmel el se engedem, inkább még cirógatom, mert úgy érzem kifolyik a kezem közül, mint a markomba szorított homok. Kicsit ostobán érzem magam, mert elhúzódott, ismét meg szeretném csókolni, ám nem engedi, ami kicsit rosszul esik, hiszen abban a hitben voltam, hogy tetszik neki és megdobbantom kicsi szívét.
- Ne... – leheli alig halhatóan, legnagyobb sajnálatomra még el is fordul tőlem, a haján szánt végig ujjacskáival, melyek nemrég még az ingemet markolták és gyűrték.
Megnyalintom ajkamat, melyen még ott van az a bizonyos íz, mely tőle származik, amit érezni szeretnék. - Én... – hangja rekedt, lehet, hogy a vágytól? – Visszamegyek mosogatni. – Amint kiejti a szavakat, már siet is le a konyhába.
Hűlt helyét figyelem, akaratlanul is behunyom a szememet, hiszen olyan energia áradatban volt az előbb részem, hogy még mindig a hatása alatt vagyok. Csörömpölések hoznak vissza a valóságba, mélyet sóhajtok, összeszedem a bátorságokat és lesétálok hozzá, majd az ajtóból figyelem, ahogy néha az elfogyott meleg vizet pótolja.
- Azt a poharat már szép fényesre elsikáltad. – szólalok meg, hiszen már tíz perce csak azt maszatolja a vízzel.
- Alapos vagyok. – mondja halkan, amin elmosolyodom.
- Ez nem kétséges. – Közelebb megyek, majd a pultnak nekidőlök és a mellkasom előtt összefonom a kezemet, egy pillanatra sem veszem le a szememet róla. – Viszont szeretnék beszélni veled az előbb történtekről. – mondom halkan, ekkor rám néz.
- Felejtsük el. – Teljesen higgadtan közli.
- Én nem szeretném elfelejteni, ugyanis nem az volt a szándékom, hogy letámadjalak, egyszerűen olyan mágnes van benned, ami miatt… - keresem a szavakat – amit vonzott hozzád. – Próbálom kitalálni mit is mondjak neki.
- Nos a letámadás miatt jogos bocsánat kérésedet elfogadom. – Na akkor emiatt nem kell aggódnom.
- Mi miatt kellene még? – kérdezem érdeklődve és meglepetten.
- Más miatt asszem nem. – Látom nagyon zavarban van, meg fogom a kezét és magam felé fordítom.
- Miért remegsz ha a közelemben vagy? Félsz tőlem? – kérdezem, hiszen a keze jég hideg.
- Nem, nem félek, csupán… - mélyet sóhajt. – Még sosem csókolt meg senki. – Így már mindent értek.
- Akkor így érthető a reakciód, hát ha tudtam volna, akkor nem támadlak így le. – Vakarom meg a tarkómat.
- Már mindegy, megtörtén kész, azt meg kell hagynom, hogy jó volt. – mondja alig hallhatóan, amin elmosolyodom.
- Remélem emiatt nem fogsz magamra hagyni?! – Ha kilép a boltból akkor apám emberei azonnal elkapják és akkor neki vége van.
- Mivel rám vadásznak és jelen pillanatban nincs hová mennem, meg veled biztonságban érzem magam, így biztosan maradok, persze, ameddig elviselsz. – Rám emeli aggódva tekintetét és megsimítom a kezét, amit elkezdett tördelni az ujjacskáit.
- Miből gondolod, hogy nem tudlak elviselni? Örülök, hogy befutottál hozzám, máskülönben halálra untam volna magamat. – Eszembe jut egy ötlet. – Támadt egy ötletem. – kérdőn néz rám.
- Micsoda? – Oldalra billenti a fejét
- Hogy egyszerű igézettel megváltoztathatnánk a külsődet, de az én szememben ugyanolyan maradsz. Csupán a démonok fognak egy másik alakot látni. – Mesélem el az ötletemet.
- Ez az igézet leszedhető? – kérdezi félénken és aggódva.
- Természetesen, bármikor, vagy meg is változhatsz, így a démonok nem fogják tudni bemérni, hogy merre lehetsz, mert megszűnik az a lényed. – Minden tényt megpróbálok neki felvázolni.
- Ez hogy működik? – A kezét még mindig nem húzta ki az enyémből, arra következtetek, hogy megbízik bennem.
- Hunyd be a szemed és gondolj ki egy külsőt, amilyennek szívesen látnád magad. – Behunyja a szemét és érzem, hogy koncentrál.
- Megvan. – közli.
- Oké, ha előtted van a kép, vegyél egy mély levegőt. – utasítom, én is lehunyom a szememet.
Így állunk pár percig, amikor elkezdek mormolni egy igézetet, amitől sárgás fény veszi őt körül, majd megszűnik.
- Kinyithatod, készen vagyunk. – Meglepődik és kiveszi a kezét a kezemből.
- Ennyi volt? – kérdezi és a tükör elé sétál és tátva marad a szája. – Úr isten. – hüledezni kezd.
- Még így is gyönyörű vagy. – Bókolok neki, és az arcát tapogatja.
- Köszönöm, ez a te érdemed, remélem beválik. – Elmosolyodom és gyönyörű szemeit figyelem, valamiért nem bírok ellen állni neki, a közelében szeretnék maradni.
 


Laurent2013. 07. 09. 11:55:45#26438
Karakter: Kazuki Aki
Megjegyzés: ~Baracknak~ Cukifiúnak




Aki:

- Rendben, kíváncsi vagyok.
Válaszolok neki, igyekezve uralkodni magamon. Sosem engedek senkit ilyen közel magamhoz, de most a túléléshez kell. Még ha kicsit szokatlan is, és furcsa is a közelsége, annyira nem taszító, mint én hittem azt. A reggelijéne maradványait a mosogatóba teszi, közben pedig akaratlanul talán, de finoman simít végig a kezemen. Bizsereg a bőröm, de nems szólok, nem is rántom el a kezem. Nem akarom magamra haragítani, hiszen ha ő segít nekem túlélni... Igen, csakis ezért hagyom neki.
- Elnézést.
- Ugyan. -motyogom válaszul, inkább folytatva a mosogatást.
- Rád teszek egy láthatatlan pajzsot, csak én foglak látni, akok bejöttek, azok nem, de nem is fognak hallani. - mormolja nekem halkan, majd furcsa hideg ráz végig, ahogy pár szó után elrejt, míg én csak állok dermedten. - Ki van itt? - lép ki halkan az előtérfélébe, én meg lassan osonok utána az ajtóig.
- Így kell fogadni apádat? – magas, és eléggé ellenszenves alak áll odakint, és számító kifejezéssel az arcán néz végig a fián.
- Így kell beosonni más boltjába és lakásába?
- Oké, igazad van.
- Helyes, miért jöttél, rég nem látogattál meg.
- Miért, nem látogathatom meg a fiamat? – túl ártatlan arccal kérdezi, és bár nem ismerem, ennek még én sem dőlnék be.
- De, csak ez nem jellemző rád.
- Ő kicsoda? – szólalok meg abban a biztos tudatban, hogy a másik fél nem hall.
- Apa… - a halk hang, és az a furcsa tekintet... Látom, nem minden fajnál tökéletes a családi kötelék...
- Mondjad fiam.
- Miért nem hagyod békén a főnixeket békében?
- Csak nem rejtegetsz egyet? – kérdezi kajánul a kedves papa. - Nem, meg kell nekem a királynőjük. – Nyelek egyet.
- Csakugyan?
- Igen, viszont nem tetszel nekem. – miért érzem úgy, hogy valami mágikusan letapogat? Próbálok elbújni a biztonságot nyújtó alak mögé.
- Csupán elegem van, hogy a kutyáid folyton rám támadnak ok nélkül, nem egyet ki is nyírtam.
- Nos, sajnálom. – szerencsére, még ha nem is látszok, a férfi kiegyenesedik előttem, még jobban elrejtve. – Skelym, kit rejtegetsz? – a hideg kiráz attól, hogy tudja, ki vagyok...
- Senkit.
- Érzem, hogy van itt valaki. – egy pillanat múlva már egy kezet érzek magamon, és nem tudok szabadulni. – Tudtam én.
Skelym megpróbál kiszabadítani a kezek közül, és maga mögé terel, mintha ezzel elrejthetne bármi elől, ami csak következik.
- Hagyd őt békén. - hangsúlya komoly, és a ,,bilincseim” el is tűnnek, ám az apja tekintete nem változik sokat.
- Fiam, csalódtam benned, hogy pont azt a személyt rejtegeted aki kell nekem.
- Pedig most közlöm, hogy hagyd őt békén, különben velem gyűlik meg a bajod. – a papa egyet hátralép, csakhogy ez nekem nem jelent biztonságot, még mindig olyan, mintha csapdában lennék...
- Jólvan.
- Meg a Főnikex királynője már a feleségem így nem bánthatod őt.
- Nem! Nem! Nem! – a hang, ami a szoba eddigi csendjét megtöri, a frászt hozza rám, és egy baljós érzést.
- Pedig, jobb ha ebbe beletörődsz és most elmész innen, minket békén hagyva. – ellép tőlem az én kis testőröm, én pedig úgy érzem magam ettől, mintha magamra hagyott volna, pedig tudom, ez butaság.
- Még találkozunk. – a két szó már a kámforrá váló alak búcsúszava, és a karcsú alak fürgén fordul felém, hogy megöleljen, én meg belekapaszkodok a meleg ölelésbe.
- Elment, nem jön vissza. Kérlek ne sírj.
Hangja halk és megnyugtató. Ő jelenleg az egyetlen biztos támaszom. Kapaszkodok bele, mintha így minden baj megszűnhetne a világon. Karjaiba kap, és úgy visz az emeletre. Rémületem és zokogásom lassan csitul, és ahogy a fejem is kitisztul, úgy kikászálódok a karjai közül. Túl közel... Mégis ahogy pár lépésnyire állok tőle, hiányzik a meleg ölelés. Talán csak ezért nem hátrálok, ahogy újra felém lép.
- Ki szeretnék próbálni valamit. - súgja bizalmasan, hozzám lépve. - Ne mozdulj.
Ha akarnék sem tudnék megmozdulni. Mintha odagyökereztem volna, úgy állok, ahogy egyre közelít, és az ajkaim figyelő szemein látom, mit tervez. Még sosem csókoltak meg. A szívem a fülemben dübörög, és úgy érzem, hogy hirtelen túl meleg lesz a szobában, pedig eddig sosem volt nekem semmi elég meleg...
A szája puha, és forró, olyan, mint egy téli napon forró csokit iszogatni. A külvilág elhomályosodik, és egy olyan világba csöppenek, ahol nincs más csak ő, meg én. Szívem mint egy kismadár a kalitkában, úgy verdes, arcom kipirul, lábaim kissé remegnek, majd megrogynak, így hogy ne essek el, halk nyüsszentéssel markolok a felsőjébe, hogy ne dőljek el. És visszatérnek hozzám azok a meleg, biztonságot nyújtó karok. Belesóhajt a csókba. Becézgeti ajkaim, nyelvével simít rajtuk végig, én pedig meglepetten nyögök egy aprócskát. Nyelve fürgén szökken számba, feldúlva, ízlelgetve, feltérképezve azt, és úgy ölel, mintha magába akarna passzírozni.
Levegőhiány vet véget a csókunknak, és amíg én kábán csillogó szemeim felnyitom, hogy azokba a vágytól ködös szemekbe pillantsak, ő lágyan simít rajtam végig, mintha egy igen ritka és törékeny kristályszobor lennék. Beleborzongok, de pihengve dőlök neki még mindig, kiélvezve az utolsó cseppjét is annak, amit nyújtani tud nekem. Nagyot nyelve húzódok el kissé, de a gondolatok még mindig elkerülnek. Szemeiről ajkaira pillantok, amik most duzzadtak a csóktól. Ujjaim lefeszegetem a ruhájáról, és kissé szórakozottan simítok rajta végig, hogy megpróbáljam a gyűrődéseket kisimítani, de ahogy megérzem a ruha alatt megrezzenő feszes izmokat, kicsit lassabban húzom ujjaim visszafelé, kíváncsian, újra érezni akarván.
Skelym újra közel hajol, a szám sarkába nyomva egy kis puszit, majd ajkaival végigcsókol egy lávaforró utat a nyakamig, hogy azt is megkóstolja. Végigmajszolja a nyakam a vállamig, majd finoman végignyalint a gömbölyű íveken. Felsóhajtva borzongok meg. Bőrömön mintha ezer aprócska ujj rohangálna, és ahogy lepillantok karomra, csodálkozva figyelem, ahogy lúdbőrözök... És én még sosem...
Levegőért kapkodva húzódok el, és kábán próbálom magam összeszedni. Nehezen meg a cirógató ajkaktól, és a forró tenyértől, ami a derekamon táncol lassan, mintha csak megpróbálná eldönteni, merre szeretne menni most. De sikerül. A csillogó szempár értetlenül néz rám, két kéz finom erőszakkal húzna vissza, és csak annak a maréknyi kis józan észnek köszönhető, hogy ellen tudok állni.
-Ne...
Lehelem alig hallhatóan, de mégis ennyi elég, és ezért rettentő hálás vagyok. Kezeim kissé céltalanul lógnak előttem a levegőben, így hogy értelmük legyen, pótcselekvésképpen kissé elfordulok, és a hajamon szántok végig tíz ujjal, hátha így rendezni tudom őket. Ajkaim beharapom, még érzem rajtuk azt az édes ízt... ahogy lépek egyet, hogy még távolodjak, a bőrömre tapadt illata követ engem. Reszketegen sóhajtok fel, és kissé fázósan simítok végig a két karomon, lesimítva a kis égnek álló pihéket, s közben belül szénné égek. Nem, nem bántam meg ezt, csak túl hirtelen jött és túl sok lett talán... nyelvemmel megnedvesítem ajkaim, lelopva róluk az utolsó ízmorzsát is, és megköszörülöm a torkom.
-Én... - hangom rekedt, fülledt, szinte rá sem ismerek – Visszamegyek mosogatni.
És már ott sem vagyok. A szobából sietve kifordulok, és elrobogok a konyha felé, hangos edénycsörömpöléssel rendet tenni. A monoton mozdulatok megnyugtatnak, és a testem is sikeresen lecsillapodik. Kezeim már nem remegnek, hát nekiállok ebédet főzni. Mosok, szeletelek, aprítok, keverek, felöntök, fűszerezek, és úgy érzem, visszakaptam a lelki békém. Ez az előbbi... túl felkavaró volt.
Lassan fő fel a víz, hát két kézzel forrósítom fel a lábast, így felgyorsítva a folyamatot, és akaratlanul is az jut eszembe, hogy ez a forróság semmi ahhoz képest, ami nemrégiben bugyogott bennem...


Barack2013. 01. 16. 18:04:00#24854
Karakter: Skelym
Megjegyzés: ~Lau~Akinak~


Látom a szemében a vívódást, azt is, hogy nem hisz nekem, pedig semmi hátsó szándékom nincs vele, csupán szeretném ha egy haja szála se görbülne. Beharapja az ajkát is, ami nagyon vonzó a számomra, végül csak megszólal.
- Tudom, hogy komolyan gondolod, és értem teszed. De tőled nem várhatok ekkora áldozatot, és én sem érzem helyesnek. Elhiszem, hogy tényleg nagyobb biztonságban lennék, de legyen bárki érdeke, sajnálom, nem fogadom el ajánlatodat. – Éreztem, hogy ezt fogja mondani.
- Miért? Nem kellene félned, nyugodt életet élhetnél! – Megfogom kezeit ami nagyon puhák. - Csak formális lenne, és soha nem tennék vagy erőltetnék semmit amit nem szeretnél. – lehet elment az eszem, hogy ilyet kérek tőle, mégis valamiért azt súgja a bensőm, hogy vigyázzak rá.
- Ha tudsz olyan papírt szerezni, amihez nem kell a beleegyezésem, úgy nem állítalak meg. De tudnod kell, hogy a főnixek büszke és nemes állatok, akik életre szólóan választanak párt maguknak. Mint a királynőjük lehet, előnyös lenne egy érdekházasság, hogy fennmaradjunk, mégsem tehetem meg. Ha az én nemzedékemmel véget is ér a történelmünk, ám legyen. De ha ezen a világon még hivatott vagyok valamire, úgy állok elébe. Nem fogok senki háta mögé elbújni. - hangom halk és komoly, kétség sem férhet hozzá, hogy inkább feláldozom a népemet, minthogy akárki kezébe tegyem sorsom fonalát. – Oké.
- Értettem. Nem fogom erőltetni, sem felhozni ezt többet. – Fejet hajtok a főnixek királynője előtt, hiszen ez az ő akarata. - De remélem, attól még elfogadod azt a védelmet, amit felajánlok neked. A bolt feletti kis lakásban van elég hely kettőnknek, és itt keresnének utoljára téged. – Erre azért csak nem mondd nemet.
 - Rendben. Sokáig nem leszek terhedre, csak amíg feltétlenül szükséges. Amint lecsillapodnak a kedélyek, elmegyek, hogy ne hozzak rád veszélyt. – Elmosolyodik picit, végül leül az ágyra.
- Akkor hagylak is pihenni téged. Hosszú napod volt, és még rádfér a pihenés. Ha kell valami, csak szólj. – Felállok, magammal viszem a két tányért, az ajtóból még visszanézek. - Jó éjt.
 - Jó éjt neked is.
~*~
Reggel sokkal korábban kelek, valamiért még izgatottabb is vagyok a szokásosnál, lehet félelem, hogy bármikor azt mondja, mindent köszön és távozik? Magam sem tudom, minden esetre kitakarítom a kis fenti részt a bolt felett, ne érezze ő se magát kényelmetlenül oda lent. Csillog villog minden, lemegyek a konyhába és készítek neki egy kis reggelit a legnagyobb csendben. Tálcára teszem és bemegyek oda ahol tegnap hagytam nem találom, kicsit elkerekedik a szemem, aztán a fürdőből hangokat hallok elindulok oda, amikor kinyitom megpillantom őt  egy szál törölközőben.
- Jó reg... 
Szó szerint a torkomra fagy a szó, annyira elbűvölő így ez a nő, akaratlanul is végigsiklik a tekintetem gyönyörű karcsú testén. Össze húzza magán a törölközőt, és a haját is előre dobja, hogy takarja bájait.
-Menj Ki!!!! – Térít észhez a kiabálása.
Gyorsan kimegyek, a szívem vadul kalapálni kezd a látottaktól, mély lélegzetet veszek és a konyhába érve le kell ülnöm. A szendvicsemet felemelve harapok belőle, ami jól esik.
 - Jó reggelt... - szólal meg a kínos csöndben.
- Neked is. Sajnálom, nem akartam rád nyitni. – Pislogok rá a szendvicsem mögül.
 - Nos, nem történt semmi baj. Azért legközelebb kopogj, légy szíves. – Azért ő is elpirult.
- Megegyeztünk. – Eszembe se jutott, hogy épp fürdött.
Kicsit kínosan érzem magam, hiszen rányitottam, ami nem szokásom, mindegy is, inkább a reggelivel törődöm és pusztítom tovább. Ő áll fel hamarabb, hogy elmosogasson, pont akkor kapom be az utolsó falatot, felállok és utána megyek, az illata is mámorítóan csodás.
- Ha gondolod, megmutathatom majd a szobát, amit már kipakoltam neked. Nem nagy, de remélem meg fog felelni. – Szólalok meg amikor a háta mögé érek.
A mosogatóba teszem a tányért és a poharat, amikor felnéz rám.
- Rendben, kíváncsi vagyok. – mondja kedvesen.
A mosatlant a mosogatóba teszem, akaratlan is véletlenül hozzáérek a kezéhez, amitől melegség fut át rajtam.
- Elnézést. – kérek bocsánatot.
- Ugyan. – Legyint és elkezd mosogatni.
Hirtelen elfog egy rossz érzés, mintha vendégeink lennénke.
- Rád teszek egy láthatatlan pajzsot, csak én foglak látni, akik bejöttek azok nem, de nem is fognak hallani. – mondom halkan, akkor abbahagyja a mosogatást és egy kis búbáj elmormolása után szürke köd jelenik meg körülötte.
- Ki van itt? – Úgy teszek mint éppen mosogatott.
Kimegyek a kis előrészbe, ahol megpillantom apámat.
- Így kell fogadni apádat? – kérdezi összeszűkült szemekkel.
- Így kell beosonni más boltjába és lakásába? – kérdezem mérgesen.
- Oké, igazad van. – adja meg magát.
- Helyes, miért jöttél, rég nem látogattál meg. – Pár éve nem láttam, lehet, hogy most a főnixek miatt jött?
- Miért, nem látogathatom meg a fiamat? – kérdezi szélt tárt karokkal.
- De, csak ez nem jellemző rád. – Összefonom a karomat a mellkasom előtt.
- Ő kicsoda? – kérdezi hirtelen Aki a hátam mögül.
- Apa… - ráncolom össze a homlokomat.
- Mondjad fiam. – Ránézek.
- Miért nem hagyod békén a főnixeket békében? – térek a tárgyra egyből.
- Csak nem rejtegetsz egyet? – kérdezi kajánul.
- Nem, meg kell nekem a királynőjük. – Nyelek egyet.
- Csakugyan? – Emelem fel egyik szemöldökömet.
- Igen, viszont nem tetszel nekem. – Fenyeget meg az ujjával, miközben Aki szorosan mögöttem van és belém kapaszkodik.
- Csupán elegem van, hogy a kutyáid folyton rám támadnak ok nélkül, nem egyet ki is nyírtam. – Mordulok rá.
- Nos, sajnálom. – Kihúzom magamat, hogy megvédjem őt. – Skelym, kit rejtegetsz? – Felszalad a szemöldököm.
- Senkit. – Próbálok komoly lenni.
- Érzem, hogy van itt valaki. – Hunyja le a szemét, majd mellém nyúlik és megragadja Aki kezét. – Tudtam én. – mondja hangosan.
Gyorsan kiszabadítom drágaságom kezét és óvóan magam mögé tessékelem és fogom a kezét.
- Hagyd őt békén. -  Nyomok meg minden egyes szót, ekkor elengedi.
- Fiam, csalódtam benned, hogy pont azt a személyt rejtegeted aki kell nekem. – Elfintorodom.
- Pedig most közlöm, hogy hagyd őt békén, különben velem gyűlik meg a bajod. – Közlöm és tesz egy lépést hátra.
- Jólvan. – Adja meg magát.
- Meg a Főnikex királynője már a feleségem így nem bánthatod őt. – Ekkor olyan piros lesz mint a tűz.
- Nem! Nem! Nem! – Üvölteni kezd.
- Pedig, jobb ha ebbe beletörődsz és most elmész innen, minket békén hagyva. – Teszek egy lépést előre, elengedve Aki kezét, aki sűrűn veszi a levegőt, mert fél, ide érzem.
- Még találkozunk. – Nyomban el is tűnik, végül veszek egy mély lélegzetet, végre megfordulok.
Itt áll előttem és remeg, odamegyek, hogy megöleljem, a nyakamnál szorosan szorít magához én pedig boldogan ölelem meg.
- Elment, nem jön vissza. – Nyugtatom meg, amikor hirtelen megérzem, hogy nedves a nyakam. – Kérlek ne sírj. – mondom halkan és elkezdem szorítani.
Végül felveszem a karomba, felviszem az emeletre leülök vele. Sokáig simogatom a hátát, amikor alábbhagy a sírása kiszáll az ölemből és tesz pár lépést hátra. Felállok és őt figyelem, gyönyörű szemeit figyelem, amikor közelebb lépek hozzá, nem távolodik el tőlem.
- Ki szeretnék próbálni valamit. – suttogom ő pedig érdeklődve figyel. – Ne mozdulj. – suttogom, szemeit figyelve közeledem ajkához, amikor összeérünk, mintha villámcsapás ért volna minket, nyomban eper ízű dús ajkára tapadok. A csókomat viszonozni kezdi, aminek nagyon örülök, a szívem egyre hevesebben kezd dübörögni a mellkasomban.


Laurent2012. 12. 24. 01:03:16#24583
Karakter: Kazuki Aki
Megjegyzés: ~Barack~Fa alá


 Aki:

 
 
- Eléggé figyelmetlen vagyok, mert be sem mutatkoztam még. – felállva lép felém. – Skelym vagyok. – kezet fogok vele, és rámosolygok.
- Aki.
- Szép név, egy szép hölgynek. – válaszol, de eltűnődve pillant rám, és akaratlanul is rossz előérzet fog el.
- Baj van?
 
 
- Lehet, hogy most félve fogsz elfutni, de tudod kell az igazságot. Nekem eszem ágában sincsen Főnixekre vadászni, én inkább békében élnék velük, csak hát van egy démon, aki nem így látja a dolgokat.
- Ugye nem te vagy az a gonosz. – kissé tartok a választól, de a mosolya megnyugtat.
- Nem, isten ments. Csak sajnos ismerem az illetőt - akkor ide fog jönni az a valaki? - Ne aggódj, biztonságban vagy mellettem higgy nekem. – csillapít, kissé sikertelenül.
- Honnan ismered azt aki megparancsolta, hogy hurcoljanak elé minket?
- Onnan, hogy az apám az. - meghökkenek, de Aki védekezőösztöne gyorsabban jár, mint a gondolataim. - Sejtettem, hogy meg akarsz ölni, annak ellenére, hogy segítettem neked és arról próbállak biztosítani, hogy nem bántanálak, meg ha ez vígasztal, évek óta felém sem nézett, csak az alattvalóitól tudom, miket művel. – azzal nagy lelki nyugalommal beleiszik a teába. – Fenébe ez forró.
- Még jó, hogy nem bíztam benned. – kirobogok a konyhából, hogy a gondolataim lecsillapodhassanak, de utánam szól.
- Tudom, hogy te vagy a Főnixek királynője, kérlek, ha kimész ott csak halál várna rád, itt velem biztonságban lennél.
- Az egy dolog, hogy az vagyok, de inkább én mint ők.
- De azt te is tudhatnád, ha elkapnak, a népednek is annyi, mert ha veled végeznek, ők is meghalnak veled együtt, tőled függ a sorsuk Aki.
- Skelym, tényleg megtudnál védeni az apád dal szemben? – a kérdésre megfontolt választ várok, nem elsietett huncutságokat.
- Igen, az életem árán is. Nem szeretném, hogy bajod essen.
- Jól van, akkor majd ezt meglátjuk, itt maradok, de ha bárkinek elmeséled, hogy itt vagyok, megsütlek. - édes kis fintorba fut arca.
- Felesleges fenyegetned, nem hagylak cserben. Meg azért sem szeretnéd, hogy bajod essen, mert te vagy az egyetlen aki a tüzet birtokolja, ezt a képességet nem hagyhatom, hogy kihunyjon.
- Úgy látom tudsz rólam mindent. – leülök mellé, a közelben lévő gyertyákat fellobbantva.
- Azért nem mindent, azt például nem tudom van e férjed, gyerekeid, udvarlód…
 
 
- Csak álmodozhatok családról, ugyanis bárkit megkedvelek biztosan átver. - sajnos eddig számos ilyen megtörtént, bizalmam elvesztettem.
- Van egy mód arra, hogy védett maradj, de abba biztosan nem mennél bele.
- Micsoda? – minden mód érdekel, mégha csak megfontolás erejéig ig.
- Gyere hozzám feleségül és védett leszel. – hogy miiiii???
- Ezt most ugye nem mondod komolyan? – szökik fel a hangom, amíg meglepetten figyelem arcát.
- De.
Nem látok arcán semmi arra utaló jelet, hogy hazudott volna, vagy hogy át akarna verni. Őszinteség sugárzik róla, és ennyire jó színész nem lehet. Komolyan gondolja szavait, csak az a bibi, hogy a főnixek egyszer választanak párt maguknak, majd életük végéig kitartanak mellettük. Kizárt, sőt esélytelen, hogy így fejest ugorjak egy ilyen komoly dologba! Ajkam beharapva gondolom át szavait.
- Tudom, hogy komolyan gondolod, és értem teszed. De tőled nem várhatok ekkora áldozatot, és én sem érzem helyesnek. Elhiszem, hogy tényleg nagyobb biztonságban lennék, de legyen bárki érdeke, sajnálom, nem fogadom el ajánlatodat.
- Miért? Nem kellene félned, nyugodt életet élhetnél! - kérlel, két kezébe fogva az enyémet. - Csak formális lenne, és soha nem tennék vagy erőltetnék semmit amit nem szeretnél. - arca komoly, sőt elhatározott, mégis felállva húzom el kezeimet.
- Ha tudsz olyan papírt szerezni, amihez nem kell a beleegyezésem, úgy nem állítalak meg. De tudnod kell, hogy a főnixek büszke és nemes állatok, akik életre szólóan választanak párt maguknak. Mint a királynőjük lehet, előnyös lenne egy érdekházasság, hogy fennmaradjunk, mégsem tehetem meg. Ha az én nemzedékemmel véget is ér a történelmünk, ám legyen. De ha ezen a világon még hivatott vagyok valamire, úgy állok elébe. Nem fogok senki háta mögé elbújni. - hangom halk és komoly, kétség sem férhet hozzá, hogy inkább feláldozom a népemet, minthogy akárki kezébe tegyem sorsom fonalát.
 
 
Értettem. Nem fogom erőltetni, sem felhozni ezt többet. - hajtja meg kissé a fejét Skelym. - De remélem, attól még elfogadod azt a védelmet, amit felajánlok neked. A bolt feletti kis lakásban van elég hely kettőnknek, és itt keresnének utoljára téged. - pillant mélyen a szemembe, én pedig megenyhülve biccentek.
 
 
- Rendben. Sokáig nem leszek terhedre, csak amíg feltétlenül szükséges. Amint lecsillapodnak a kedélyek, elmegyek, hogy ne hozzak rád veszélyt. - halovány mosolyt eresztek meg felé, majd visszaülök az ágyra.
- Akkor hagylak is pihenni téged. Hosszú napod volt, és még rádfér a pihenés. Ha kell valami, csak szólj. - Felállva magával viszi a két kiürült bögrét is, és az ajtóban még megállva visszanéz. - Jó éjt.
 
 
- Jó éjt neked is.
~*~
 
 
Reggel kicsit könnyebben ébredek, és nyugodtabban. Régen nem aludtam ennyire zavartalanul, és kellett már egy kis pihenés, hogy erőre kapjak. Lelkesen kelek fel, és a raktárban némi törülközőt találva megyek a fürdőbe, a sajátruháimat kimosom, míg lefürdök és a koszt teljesen eltüntetem testemről. Majdhogynem újjászületve lépek ki a kis helységből, kiakasztom a ruháim és megszárítom őket. Egy szál törülközőben állok, amikor nyílik az ajtó, és egy tálcával együtt megjelenik Skelym.
-Jó reg...
Meglát, és megakad a mondat közepén. Tekintete végigsiklik rajtam, én pedig a fürkésző íriszek nyomán egy jobban pirulok el. Összehúzva magam hunyom le a szemeim és fordulok el, hajzuhatagommal is takarva magam.
-Menj Ki!!!!
 
 
Kiáltok rá, és amikor pár pillanat múlva hallom az ajtó csukódását, félve pillantok hátra. Szerencsére eltűnt már az ajtóból a kora reggeli látogatóm, így némileg megnyugodva, de azért hipersebességgel öltöm fel a ruháimat vissza. Némi tétovázás után én indulok Skelym keresésére, és meg is találom a konyhában.
 
 
-Jó reggelt... - szólalok meg a kínos csöndben.
-Neked is. Sajnálom, nem akartam rádnyitni. - pislog a szendvicse mögül.
 
 
-Nos, nem történt semmi baj. Azért legközelebb kopogj, légy szíves. - ülök le kissé piros pofival.
-Megegyeztünk.
Újabb hosszú csend, mind a ketten kerüljük a másik pillantását. Inkább a reggelivel foglalkozunk. Hallgatásunkat csak a pohár vagy a tányérok koppanása töri meg. Evés után én állok fel elsőnek és megyek mosogatni.
-Ha gondolod, megmutathatom majd a szobát, amit már kipakoltam neked. Nem nagy, de remélem meg fog felelni.
Szólal meg mögöttem a finom hang, és egy pillanatra megborzongok tőle. Annyira jó hallani a hangját! 


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).