Hallottam anyám okító hangját, s igyekeztem a lehető legjobb tudásommal követni szavait. Volt élelmem még, de igen jól esett volna valami laktatóbb, mint például a nyúlhús. Mióta elhagytam a Valkűrök szent helyét, nem ettem húst. Nem azért, mert nem próbálkoztam volna, hanem azért, mert nem értettem még hozzá.

Vettem egy mély lélegzetet, majd lassan kifújtam. Mikor elfogyott a levegő, s nem remegett kezem, elengedtem a nyílvesszőt útjára. Fel se fogtam, de a nyíl máris az állat testébe fúródott. Kellett egy kis idő, míg rájöttem, hogy aznap este nem csak a bogyók, gyökerek és más növények fogják megtölteni gyomromat.

Vállamra helyeztem íjamat, majd az álalthoz léptem. Örömmel fogott el, hogy jó helyen találtam el, s nem szenvedett. Leguggolok mellé, egy erős rántással eltávolítom a testéből a nyílvesszőt, majd egyik kezemben a nyúllal, másikban pedig a nyílvesszővel megindulok a táborhelyemhez.

Vannak dolgok, amikre úgy vagyok képes, hogy egy izmomat se kell mozdítanom. A Valkűrök ezt mágiának hívták, de anyámon s pár barátnőjén kívül mindegyik oly furcsa hangsúllyal mondta ki eme szót, amit nem tudtam soha se hova tenni. Azonban a felügyelő tekintetek hiánya hamar ráébresztett, hogy többre is képes vagyok. Már első este feltaláltam magam, de az elmúlt hetekben takaros menedéket építettem magamnak… vagyis hagytam, hogy az erdő tegye.

Sok mindenre voltam képes, de az, hogy rá tudtam venni a fákat arra, hogy úgy nőjenek, mint egyfajta kunyhó, nekem is új volt. Odabent igaz én magam ástam a földbe egy kör alakú lyukat, amibe tüzet gyújthattam. Igazi ajtóm igaz nem volt, de a nagy fűzfa sűrű ágai remekül felfogták a hideget, és egész jól esett a szellő esténként. Persze, a mágiámmal rá tudtam segíteni, ha netán veszélyben éreztem magam.

Leraktam a nyulat a kőasztalra, majd gyakorlatlan mozdulatokkal elkezdtem nyúzni. Sokszor láttam anyámat, hogy állatokat nyúzott a harcban elesett hős katonák vacsorájára, de jó magam nem segítettem be elégszer.

Csettintéssel beizzítottam az odakészített fát, majd nyársra húztam a megnyúzott állatot. Tudtam, hogy kellett neki idő, s míg vártam, elrágcsáltam pár gyökeret éhségem csillapítása végett. Néztem az üres falakat, az alapvető dolgaimat. Tudtam, hogy mi kellett a mindennapokhoz, azonban soknak a beszerzése kérdés volt számomra. Mindeközben szerettem volna az erőmmel is foglalkozni… hisz immár szabadon használhattam. Azonban, felesleges volt tagadnom, tartottam tőle. Nem tudtam mire voltam képes, minden alkalommal új dolgokat fedeztem fel. A rettegés, hogy valakit bántok az erőmmel, mert nem tudom kordában tartani… borzalmas volt.

Felnéztem a kunyhóm tetejére, majd nagyot sóhajtva elterültem a földön. Ez pár hete még képtelenségnek tűnt volna. Erre… itt voltam a saját magam által létrehozott lakhelyemen. Lehetőségem akadt arra, hogy azt tegyek, amit akarok. Furcsa, de felemelő rézés volt ez a szabadság.

Hirtelen kirázott a hideg, nem tudtam miért. Nem fáztam, nem voltam kihűlve, a tűz se hunyt ki. Felültem hát, és hunyorogva néztem körbe. Ismeretlen érzés fogott el, amit nem tudtam hova rakni. Volt már hasonló helyzet, de ez mást volt. Ezt most nem én idéztem elő, nem a saját erőm miatt vert ki a víz.

Nem volt jobb ötletem, így intettem egyet az ajtó helye felé, amit a megjelenők faágak kitöltöttek. Így tettem az ablakokkal is. Tudtam jól, hogy ha igazán komoly gonddal néztem szembe, ezek apróságnak számítottak. Mégis megnyugtattak annyira, hogy hallgatózva ugyan, de megehessem a vacsorámat, majd nyugovóra térjek.

× × ×

Az elmúlt napokban nem múlt a furcsa érzés körülöttem. Sőt, úgy éreztem, hogy valaki folyamatosan figyelt engem. Egy Valkűr se lehetett, maga Odin se. Az ő jelenlétük nem viselt így meg, s felismertem volna őket. Emellett, miért tartottak volna szemmel? Odint még meg is értettem volna, de nem folyamatosan. Sokkal fontosabb dolgai is akadtak, mint az én megfigyelésem.

Azonban akadt volna nekem is jobb dolgom, mint azon aggódni ki az és mit akar. Mikor sorra vétettem el a vadat, s bogyókon, gombán és különböző füveken éltem, meguntam a dolgot. Éhes voltam, vagyis laktató élelemre vágytam. Nyúlra, borzra, akár menyétre is, csak hús legyen.

A következő reggel, mikor az üres gyomromat bogyókkal próbáltam megtölteni, újra elfogott az érzés… de mellette valami más is. A düh. Miért nem hagyott békén, vagy miért nem nézett a szemembe? Csak megnehezítette az így is nehéz életemet. Mégse adtam fel, felvettem íjam, s útnak indultam. Az érzés követett, nem múlt el. Mintha az erdő lakói is érezték volna, mert egy vadállat se keresztezte utamat.

- Jól van, eddig bírtam! – szólaltam meg emelt hangon. – Lépj elő, mutasd meg magad és mondd, mit akarsz!

Továbbra is csend lapult az erdőben. Már épp újra nyitottam volna a számat, mikor faágak recsegése és bokrok susogása csapta meg fülemet. A hang irányába néztem, s lélegzet visszafogva figyeltem, ahogy az idegen alak egyre közelebb ért hozzám. Soha nem láttam még hozzá hasonlót, de olvastam róla. A kinézete megfelelt az egyik könyvben leírt sárkányéval.

- Mit akarsz? – néztem rá, míg ő engem méregetett.

- Azt mondtad, lépjek elő és mutassam meg magam – felelte nemes egyszerűséggel, mire én kifújtam a levegőt.

- Napok óta figyelsz, igaz? – szegeztem neki az újabb kérdést. Nem válaszolt, de ama lassú, nyugodt pislantása megerősítette bennem a gyanút. – Miért?

- Nos, nem azért, hogy azt figyeljem hogy lősz minden alkalommal mellé – bökött fejével felém, én pedig erre rásimítottam kezemet az íjamra. – Miért nem a mágiát használod?

- Miért kéne? – vágtam vissza. – Ha már meg akarom enni, s elvenni életét, a saját két kezemmel tegyem, mintsem egy lusta, nem törődöm kézmozdulattal. – Válasza egy hümmögés volt, majd tekintetét rólam a közeli bokrokra szegezte.

- Talán tanultad ezt valakitől? – kérdezte, majd nézett újra rám. Nem kívántam belemenni a dologba, de hazudni se akartam, mert úgy éreztem, kiszagolta volna. Így, csak biccentettem. – Értem. A természet irányítását is tanultad valakitől?

- Nem. Azonban mit érdekel ez egy sárkányt? – méregettem. Tudnom kellett, ha támad, merre tudok megszökni. Ha… ha megtudok.

- Szóval felismerted a fajtámat – biccentett aprót elismerően. – Láttál már hozzám hasonlót?

- Csak könyvben – vallottam be. Újra biccentet, hogy értette, majd ujjait összekulcsolta a háta mögött.

- Aleanlylth vagyok – mutatkozott be hirtelen.

- Örvendek- Én Denara – biccentettem illedelmesen. Kicsit bántam, hogy édesanyám ily jó modorra nevelt. Eme idegennel is igyekeztem udvarias lenni, miközben nem tudtam szándékait.  

- Mond csak Denara, mikre vagy képes? – lépett közelebb hozzám.

- Ezt hogy érted?

- A mágiáddal. Mikre vagy képes?

- Sok mindenre – léptem hátrébb két lépést, ugyanis immár két lépéssel volt közelebb hozzám. – Nem tudnám megfogalmazni, hogy mire is vagyok képes… - Hümmögött egyet, majd újra a bokrok felé nézett, amiket eddig is nézegetett. – Miért?

- Ha azt mondanám, hogy meg akarlak ölni, mit reagálnál rá? – nézett újra vissza rám. Azt hiszem a döbbenet kiült arcomra, de legalább a számat nem hagytam nyitva.

- Gondoltam arra, hogy ez a motivációd… de nem vártam volna, hogy ezt így közlöd is - vallottam be. – Azonban, nem hagynám magam. Nem halhatok még meg.

- Még? – mintha enyhe érdeklődést hallottam volna hangjába. –Értem, értem… - Újabb lépéseket tett felém, én pedig újabbakat tettem hátra. – És ha azt mondanám, hogy azért jöttem, hogy megnézzem mekkora erő birtokában vagy?

- S attól függően ölnél meg? – vágtam vissza. – Nem ártok senkinek, és nem kívánok senkit se letaszítani a trónjáról. Csak békében akarok élni.

- A bogyóiddal, nyúzott nyulaiddal a kis fűzfakuckódban, ami majd a tél folyamán nem fog semmiféle menedéket biztosítani? – kérdezte felvont szemöldökkel. Nem tetszett a hangneme, felhúzott orral grimaszoltam eme gúnyos megjegyzésre. – Netán megbántottalak?

- Ne aggódj ilyeneken, nem te lennél se az első, se az utolsó. Emellett, a menedékem most tökéletesen megfelel nekem, ha a tél beköszönt, majd… fejlesztek rajta, hogy jobb legyen.

- És hogy?

Nem volt erre válaszom. Magam sem tudtam még. Az erőm sok mindenre képes volt, de kétlem, hogy egy igazi, jól szigetelt házat tudtam volna pár intéssel az erdő közepére teremteni. Ezt azonban nem kívántam vele közölni. Miért is tettem volna? Hisz megölni jött, biztosra vettem.

- Semmi válasz? Semmi gond – tárta ki két kezét, majd egy félmosoly jelent meg ajkán. – Ha szeretnéd, és tudod tartani a lépést, akár meg is taníthatlak pár dologra. Elég erőd van e hozzá, még én magam sem tudom. Így legalább kideríthetjük, hogy halál vár e rád, vagy tudás és nyugodt élet.

- Mi jó származik nekem ebből? – méregettem. Nehezemre esett ezt az egészet elhinni. Nehezemre? Nem, ez nem jó szó rá. Lehetetlennek tartottam az egészet.

- Mi jó? – kérdezett vissza. – Ez csak rajtad múlik. Nem tudom megmondani mi lesz neked jó, ha te magad se tudod. Megtaníthatlak dolgokra, vagy megölhetlek. Nem értem mi jót kéne ezekben keresni. Szóval?

Méregettem, fontolgattam a helyzetemet, de mindig ugyan oda jutottam.

- Rendben van. Taníts.

Miután végzem, bekenem magamat illatos olajokkal, amik ápolják s védik a bõrömet. Ezután eszembe jut, hogy nem hoztam magammal ruhát, így derekam köré tekerem a törölközõt, s belépek a szobámba, ahol a szolga vár, még mindig meztelenül.

- Te még itt vagy? És mért nem öltöztél fel? – kérdezem, míg mögötte állok. Fel se tûnt neki, hogy visszajöttem. Remek. Felém fordul, gyorsan végigmér, majd tekintete megállapodik arcomon.

- Te mondtad, uram, hogy még ne vegyem fel…így hát…- magyarázza, de el is hal hangja, mikor elkezdem én is felmérni õt. alacsony teremtés, vézna is, de a bõre szép. Megindulok jobbra, körbejárom, szemügyre veszem apró, de formás lábait, fenekét, hátát.  Megállapítom, hogy a mellkasán kívül nincs rajta seb, de az se tûnik újnak. Sõt. Megállok elõtte, ajkamra halovány mosoly kúszik, ahogy a sebét figyelem. Kinevetem szenvedését? Nem. Megmosolygom apróságát. Oly csepp, a karjaimban is feltûnt, de így elõtte állva, nyugodt környezetben csak még jobban.

- Hogy lehet az, hogy egyetlen sebhely sincs rajtad, ezt kivéve – kérdezem, míg tekintetem a sebén pihen.

- Mert ez nem egy közönséges seb, uram – feleli. - Amiket… mások okoztak mind begyógyultak, de ezt itt…- nyel egy hatalmasat, hangja akadozik. - Én magam... okoztam.

- Értem – nyugtázom a dolgot. Magának csinálta, talán meg akarta magát ölni. Gyenge lélek, nincs ezen mit tovább vitatni. - Öltözz fel és gyere utánam. Megmondom mi lesz a dolgod.

Nem hagyhatom teendõ nélkül, még a végén egész nap a szobám egyik sarkába fog állni s nézni. Gyorsan magára húzza ingemet, ami inkább kisruha rajta, majd apró lábain megindul utánam. Célom van, méghozzá egy eléggé koszos célom. Nem az én irodám, se elõdömé, inkább egy régi ismerõsé, ki életét vesztette egy csatában, s senki nem kívánta dolgait rendbe tenni. Persze, rábízhattam volna valakire, egy szolgára, de nem kívántam erre gondolni. Azt hiszem voltam oly ostoba, s elhanyagoltam kötelességemet. Talán a gyász? Magam sem tudom.

- Itt fogok… - kezdene bele, de félbeszakítom.

- Egy napot kapsz arra, hogy rendszerezd a papírokat, kitakaríts és feltöltsd a készleteket, úgyhogy azt ajánlom hamar kezdj hozzá – tudom le ennyivel. Ha ez sok neki, nem kívánok vele tovább bajlódni, majd átadom valakinek. Nekem úgyse való szolga, hisz mindent képes vagyok egyedül elintézni.

Míg õ pakol, én a páncélomat s fegyveremet takarítom meg alaposan. Szétszedem az aranyozott nehézfémet, míg alaposan átmosom. Vigyázok rá, s nem azért mert oly kellemes emlékek fûznek hozzá, hanem mert nem szeretek pocsékolni. Ha rendben tartom, tisztán s vigyázok rá, még bõven viselhetem. Persze az idõ vasfoga ellen én magam sem tudok mit tenni. Én már végzek, de Primula még nem, s mivel még akad dolgom a fegyverraktárban, a közelében maradok még. Pakolgatok, ellenõrzést tartok, s fejben feljegyzem, hogy mely tollas galamb katonámnak kell újra elmagyaráznom mit-hova kell tennie.

- Készen vagyok, uram – jelenik egyszer csak meg az apró lélek, s hajol meg elõttem. - Óhajt még mást ezen kívül?

Nem szólok hozzá, legalábbis addig biztos nem, míg nem nézem meg munkáját. Belépve az irattárolóba, döbbenten veszem észre mily remek munkát végzett. Minden körbejárok, szigorúan ellenõrzök, de olyan apróságokra is gondolt, mint a polcok háttámláján ülõ por, vagy a dobozok aljának kitörlése. Nem tudok mit mondani, s nem is kívánok oly szõrszálhasogató lenni, így hát szó nélkül indulok vissza a szobámba, õ pedig követ. Meg kell még szoknom, hogy valaki folyton a nyomomban van.

- Hozz valamit vacsorára, utána elmehetsz – szólok oda neki, míg helyet foglalok a karosszékemben. Engedelmesen meghajol, majd el is indul, nem is tudva, hogy ezt magának hozza s nem nekem. Én magam már elõkészítettem szerény vacsorámat elõzõ nap, annak maradékát pedig nem dobtam ki, hanem elraktam mára. Volt olyan érzésem, hogy a korcsok kipucolása után nem lesz se kedvem, se erõm fõzni. Persze egy serannal nem számoltam, de ez se tántorított attól vissza, hogy mindennapos életemet éljem.

Egy kicsit olvasok, majd könyvvel a kezemben lépek ama kis komódhoz, aminek nagyobb szekrényébe raktam a salátát elõzõ napról. Elõveszem hát, majd nyugodtan elfogyasztom, miközben a könyv sorait is falom. Azonban feltûnik, hogy Primula túl sokáig van oda. Már a vacsorámat is elfogyasztom, õ pedig sehol.  Elpakolok, még mindig nincs itt. Már gondolkozom azon, hogy utána megyek, de ekkor kopognak az ajtómon, s mikor kinyílik, látom, hogy õ az.

- Mi tartott eddig? – vonom rögvest kérdõre.

- Bocsánat, uram… többet nem fordul elõ – feleli rögvest, míg a tálcát az asztalomra teszi. Nem is maradna tovább, iszkol is kifelé, de mikor megköszörülöm a torkomat, megtorpan, s lassan felém fordul. Nem szólalok meg, csak a közelemben lévõ székért lépek, felemelem s az asztalhoz rakom. Mikor újra ránézek, értetlenül néz rám, még azután is, hogy a székre mutatok.

- Ülj le – szólalok meg végül, mire õ rögvest engedelmeskedik. – S most egyél.

- Tessék? – néz rám döbbenten.

- Én már ettem – indokolom meg.  – Viszont te csont s bõr vagy… - lépek mellé, s nézek le rá. – Nem etettek rendesen, ugye? – kérdezem, míg kezemmel a hajába túrok. Selymes, csiklandozza ujjaimat.

- Nem, uram, de… ez az öné – néz fel rám. – Önnek lett készítve.

- Beszéltél a többi szolgával, Primula? – kérdem, míg elengedem haját. Válasza egy bizonytalan biccentés.

- Ne haragudjon, nem szabadott volna, én…

- Szó sincs róla – szakítom félbe, mielõtt belekezdene az idegesítõ sajnálkozásba. – Ha beszéltél velük, mondták, hogy nekem nincs szolgám. Nem is volt. Nem is lesz – nézek le rá, de õ csak a tányért nézi, láthatóan eléggé feszülten. – Nem hiszek az ilyesmiben.

- Pedig ön a gazdám most, uram – jegyzi meg, mintha nem tudnám.

- Akkor egyél – mutatok rá az étekre. – Amennyi jól esik. S mint már mondtam, én magam ettem.

Nem szól semmit, csak kezébe veszi a villát, majd lassan enni kezd. Én eddig is visszaülök a kedvenc karosszékembe, a könyvel, s olvasok. Nem nagyon zavar a jelenléte, oly csendes. Azonban komoly fejtörést okoz, mit kezdjek vele. Igazak voltak szavaim, amiket neki mondtam. Nem kívántam szolgát magam mellé, hiába végzett jó munkát az irattárral. Azon gondolkoztam, vajon melyik angyalnak lett volna még egy szolgára szüksége, de hirtelenjében nem ugrott be senki. Nem kívántam rossz helyre adni, ahol bántanák, így kevés lélek jöhetett szóba.

- Végeztem, uram.

- Remek – zárom össze a könyvet. – Akkor kerítsünk neked alvóhelyet.

- Nem a szolgákkal kell aludnom, uram? – kérdi, míg felém fordul a széken. Oly apró az én méretemhez igazított ülõkén.

- Tudtommal csak annyi hely van, amennyi kell – felelem. Örülök neki, hogy nem kérdez vissza, láthatóan érti mit is jelent ez.

- Majd alszom a földön – ajánlja fel, mire én kezemmel intem el az ötletet. – Nem lenne baj, uram. Megszoktam.

- Én viszont nem, a gondolatát se – vágom rá. – Vidd vissza a tányérokat, ott az én üresem is, légy oly szíves, addig én intézkedem ez ügyben – állok fel. – Ha végzel, s nem találsz itt, akkor is gyere be, s ülj vissza szépen a székre – adom ki neki az utasítást, míg elindulok utamra, hogy szerezzek neki valami alvásra alkalmas valamit. Matracot, rozoga ágyat, bármit.

Nem egy kört kell lefutnom, hogy végre egy kopottas s használt matraccal hónom alatt könyvelhessem el ideiglenes sikeremet. Mivel az én szállásomon túlságosan szûkösen lennénk, így a szolgákhoz viszem a plusz alvóalkalmatosságot. Miután ezzel végzek, s kiadom a többi szolgának, hogy kerítsenek Primulának takarót s párnát, olyat, ami nekik is van, visszamegyek a szobámba, érte. Ahogy gondoltam, ott ül, s vár.

- Gyere, megmutatom hol lesz a helyed – szólalok meg, bár mikor az ajtó nyílik, már siet is felém.

- Nem kell emiatt fáradnia uram, majd megkérdezek egy szolgát.

- Ah… - szusszantom. – Jobb szeretek biztosra menni. Induljunk.

Miután a szállásra vezetem, s megmutatom neki a nem épp híres fekvõhelyet, láthatóan boldog. Lelkesen rázza fel a párnáját, míg leül a matracra, hogy aztán csillogó szemekkel felnézzen rám. Biccentek neki egy aprót köszönés képen, amit õ pár lelkes szóval viszonoz, miszerint aludjak jól, s ha bármiben segítségemre lehet, csak szóljak. Nem feleltem, se biccentettem, csak folytattam utamat. Nem kellett tudnia, hogy ez bizony soha nem fog elõfordulni.

Hiába fekszem az ágyamban, s hátam mögött igen eseménydús nap van. Nem tudok aludni, mert agyam azon jár mit kezdjek a nyakamba pottyant szolgával. Eddig is megvoltam, ezután is megleszek. Másik gazdát kerítek neki, s amint meglesz, tovább adom. Igen, ez lesz a legjobb, neki is meg nekem is.

- Uram, ne haragudjon, legközelebb kérés nélkül követem! – lassítok le mikor mögé érek. Rám néz, de nem szól semmit sem…talán haragszik rám…

Leszegett fejjel, de lelkesen követem õt át a fõtéren, nem is törõdve azzal hogy megbámulnak minket. Megszoktam már, hogy így bámulnak rám, zavar is kicsit, de ezt igyekszem nem kimutatni.
Egy tágas és fényes szobához érünk végül. Megállok a küszöbnél, ez az õ szobája, így az engedélye nélkül nem léphetek be oda.
- Gyere be. Koszos vagy, büdös vagy, és még ruhád sincs – adja ki az utasítást, mire elindulok felé. Az ajtó magától csukódik be mögöttem, halkan siklik, én mégis megijedek tõle.– Arra van a fürdõ – mutat az egyik ajtóra. – Használhatod az ott lévõ dolgokat. A törölközõt is, sõt, ajánlom, hogy használd, mert ha összevizezel idebent bármit is, nem állok jót magamért – utasít szigorúan, nekem pedig eszem ágában sincs ellenkezni– Addig keresek neked valami hacukát.
- Hacukát, uram? – pislogok értetlenül. Ezt a szót még nem hallottam
- Ruhát Primula, ruhát – ahogy kimondja a nevem melegség önt el… kimondta a nevemet!
- Nagyon köszönöm uram a kedvességét! – hajolok meg lelkesen, mire õ csak int, hogy elmehetek.
A fürdõszoba ajtaja is magától csukódik be, így, hogy egyedül maradtam kicsit lehetõségem nyílik körülnézni. Tágas, rendezett és mindenképpen szokatlan. Eltelik egy kisidõ, mire rá jövök hogy mi hogy mûködik, de végül megtalálom a vízforrást…hasznos lesz majd, ha az úrnak fürdõt kell majd készítenem.
Nem használok el sok vizet, hajat mosok és a mocsok és vért is lemosom magamról. Nem tudom pontosan mire kellek neki… hogy úgy…kellek-e
Nem tudom, õ melyik nemhez vonzódik, de ha esetleg kellenék, ne okozzak csalódást.
Végül megtörölközve állok meg a küszöbön, õ pedig egy inget nyom a kezembe. Az õ inge, ebben biztos vagyok
Boldogan bújnék bele, de megállít
- Várj még – mordul, majd fölém hajolva túr a hajamba– Remek, ezt is megmostad.
- I-igen uram… - dadogom zavartan. Bár megszoktam a közelséget, az övétõl mégis elvörösödök. Rég szolgáltam angyalt – Erre kért. Megtettem. Bármit, amit uram kér.
- Bármit – mordul– Ne csinálj rumlit, míg én magam is lefürdök – utasít, mielõtt elfoglalná a fürdõszobát.
Csak állok a szoba közepén, elveszetten. Az inget sem merem felvenni, hisz arra utasított hogy még ne…
Talán tervei vannak velem.
Alaposan körbe járom a lakosztályt, feltérképezem, hogy mit hol találok, s hogy mi lehet majd a feladatom, észre sem veszem hogy közben õ is végzett
- Te még itt vagy? És mért nem öltöztél fel?- áll meg mögöttem, mire ijedten fordulok felé. Rajta sincsen sokkal több, csak egy törölközõ a dereka körül. Megengedek egy gyors pillantást magamnak, végig vezetem tekintetem feszes izmain, majd hatalmas és fenséges szárnyaira pillantok
- Te mondtad, uram, hogy még ne vegyem fel…így hát…- nem hagyja hogy befejezzem, csak közelebb lép és hideg tekintettel a szemeiben méregetni kezd. Nem ellenkezem, nem is mernék, csak hagyom, hogy körbe járva minden porcikámat szemügyre vegye. Szemei elidõznek a hátamon lévõ szárny kezdeményeken, a sebhelyen, s vézna alakomon. Ajkain átsuhanó mosolyból arra következtetek, tetszik amit lát, vagy talán csak eszébe jutott valami régi emlék
- Hogy lehet az, hogy egyetlen sebhely sincs rajtad, ezt kivéve- áll meg elõttem, szemei a mellkasomon idõznek
- Mert ez nem egy közönséges seb, uram- rebegem- amiket…mások okoztak mind begyógyultak de ezt itt…- nyelek egyet. Leszegett fejjel válaszolok kérdéseire, tekintete éget, szinte már fizikailag is érzem ahogy engem pásztás- én magam... okoztam
- Értem- zárja le ennyivel a beszélgetést, majd hátat fordítva nekem dolgára siet- öltözz fel és gyere utánam. Megmondom mi lesz a dolgod- bele bújok az ingbe, mely a combom közepéig lelóg, majd utána szaladok. Egy fegyverraktáron át vezet az út, ám hamar rá kell jönnöm, nem vívtam még ki a bizalmát ahhoz, hogy méltó legyek ezek takarítására és gondozására.
Végül egy irattárban kötünk ki, ami látott már szebb napokat is. Poros, elhanyagolt és rumlis, okmányok és levelek végeláthatatlan tengere
- Itt fogok…
- Egy napot kapsz arra hogy rendszerezd a papírokat, kitakaríts és feltöltsd a készleteket, úgyhogy azt ajánlom hamar kezdj hozzá- azzal el is megy, magamra hagyva a halomnyi irattal

Késõ estére jár már, mire végzek, ám megérte a kemény munkát, a szoba rendezett és tiszta, a papírok szortírozva, a tintatartó feltöltve, a bútorok lesikálva
- Készen vagyok, uram- hajolok meg gardám elõtt- óhajt még mást ezen kívül?
Rezzenéstelen arccal fordul felém, majd elindul, hogy szemügyre vegye munkámat. Az eddigi aprócska magabiztosságom is elszivárog, ahogy kinyílik elõtte az ajtó és egyszeribe világosság tölti meg a szobát. Nem szól semmit, nem is néz rám elõször, csak lassan járja körbe a szobát és alaposan szemügyre vesz mindent.
Végül megáll elõttem és a rosszalló szavak hiányából arra következtetek, elégedett, így én is megnyugszom.
Végül elindul vissza a hálószoba felé, én pedig szorosan utána
- Hozz valamit vacsorára, utána elmehetsz- adja ki a következõ utasítást miután visszaül karosszékébe egy könyv társaságába. Én csak meghajlok, majd elindulok lefelé a konyha felé.
Útközben össze találkozok még pár hozzám hasonlóval. Seranokkal, más szolgákkal, akik a többi angyalhoz tartoznak, legtöbbjük évtizedek, századok óta itt él és dolgozik, van aki soha nem is járt a falakon túl
- Téged hogy hívnak?- kérdem az egyik fiút munka közben
- Nincs nevem, mint ahogy itt a legtöbbünknek, bár kérdésedbõl ítélve te kaptál
- Primula… a virág után-
- Érdekes…te kit szolgálsz?
- Harahel nagyurat- erre mindenki aki a konyhában tartózkodik elhallgat, valaki még le is ejt egy edényt
- Harahelt, az lehetetlen! Õ nem fogad magam mellé senkit, nem hinném, hogy pont veled tenne kivételt!
- Miért ne? Mindenki változhat, különben sem lehet mindenki olyan tuskó mint te- szól közbe egy lány, az enyémhez hasonló ingben- szia, látom új vagy itt- fordul felém, ügyet sem vetve a másikra- ne is törõdj vele, bár nem látszik, öreg mint az országút, és száraz mint egy rossz pokróc…

Elbeszélgetünk még egy kicsit, míg dolgozom, de lassan mennem kell, még fel kell vinnem az ételt a gazdámnak
- Mi tartott eddig?- jegyzi meg mikor bekopogok és kitárul az ajtó
- Bocsánat, uram…többet nem fordul elõ- erre már nem mond semmit, csak int, hogy jöjjek beljebb. Az asztalra teszem a tálcát és már indulok is, mielõtt még megbüntetne

A jajgatások elhalnak, ahogy a tüdõk többet nem jutnak levegõhöz. Halál szaga kúszik be lassan a nyitott ajtókon a sötét termekbe, ami csak még vészesebbé teszi õket. Szigorú tekintettel kémlelem mégis az utolsó sarkot is, míg fejemmel intek Archonnak, hogy nézzen körbe. Én magam is így teszek, s bár nem várok eredményt. Mikor felfigyelek Archon csendjére, felvont szemöldökkel indulok meg felé, hogy megnézzem, mi késztette megállásra az ajtóban.

- Mit találtál? –kérdezem, míg mellé lépek s benézek a kis lyukba. Egy meztelen szerzet kuporog ott, kissé koszosan, védtelenül.  

- Egy fiú… szinte még gyermek... – feleli, de nem veszi le tekintetét a teremtésrõl, ki próbál ügyet sem veti ránk.

- Ember? – érdeklõdöm, de meg se várom a választ, közelebb lépek a földön kuporgó élõlényhez. Szemügyre veszem vékony testét, hófehér bõrét, de nem lankad figyelmem, ha nekem támadna, simán végeznék vele, mint a többiekkel.

- Nem hinném… de magam sem tudom mi lehet – ad végül válasz kérdésemre Archon. Úgy döntök saját kezembe veszem az irányítást, így a fiú álla alá simítva emelem fel fejét, hogy szemeibe nézhessek. Fülei hegyesek, szárnyai nincsenek, nem érzek bármiféle fenyegetõ erõt belõle. Sõt, oly gyenge, hogy tiltakozását csak egy nyögéssel adja tudtomra. Lábai összeláncolva, ahogy kezei is, mintha valami állat lenne.

- Bármi is legyen, itt nem hagyhatjuk – teszi hozzá Archon, én pedig szavak nélkül is egyetértek vele. Felkapom a fiút, majd karjaimban viszem ki a koszos helyrõl. Könnyû, inkább a láncok nyomják karjaimat, mintsem õ maga. Egészen addig tartom, míg fel nem érünk, s a friss levegõ meg nem üti orrunkat. Óvatosan lábra állítom, majd egy suhintással szabadítom meg láncaitól. Megijed, sikkant is hozzá, de nem érdekel. Szabad immár, eredjen dolgára.

- Uram…izé...- szól utánam, miután hátat fordítok neki. - Köszönöm hogy… kiszabadított – megállok, majd félig felé pillantok. Igazából csak az érdekel hol marad már Archon. - De mi lesz velem… ezután?

- Szabad vagy, oda mész, ahová akarsz. Nem az én gondom – tudom le ennyivel, majd mikor meglátom az angyalt, lépnék is elõre, hogy magam mögött hagyjam eme helyet.

- Nekem… nincs hová mennem. Nincs családom... sosem volt…akiket megöltél… a gazdáim voltak… most pedig… a te tulajdonod lettem. Rendelkezz velem… uram  - teszi hozzá, mire én úgy döntök, hogy rá kell néznem. Meghajolva áll ott, meztelenül, én pedig biza nem értem miért akarna pont engem szolgálni. Nem lenne jobb a szabadság? Emellett szolgálni, engem? Pont engem? Megvagyok egyedül is.

- Nincs szükségem szolgára – közlöm vele nemes egyszerûséggel a tényt.

- Kérlek…- emeli rám kétségbeesett tekintetét. Kiegyenesedik, így szemügyre vehetem a mellkasán lévõ sebet. Szolga lenne? Egy seran?

- Egy szolga mindig jól jön – szánja meg a fiút Archon is, beigazolva tippemet. - Aztán ha nincs hasznodra, még mindig megszabadulhatsz tõle. – Hozzáteszi, s látom rajta, hogy komolyan is gondolja. Tudja, hogy soha nem volt még szolgám, hisz hozzátartozott elveimhez. Mégis erre akart rávenni? Talán megszánta az apróságot? Nos, nincs vele egyedül.

- Mi a neved, fiú? – kérdem.

- Primula, uram – vet rám egy zavart pillantást, míg én csak intek neki, hogy jöjjön. Szinte egész lénye felragyog eme apróságtól, amit nem igen tudok hová tenni. Nem tudom mi lesz a sorsa, de meztelenül nem rohangálhat mellettem. Tekintetem kiszúr egy pokrócot a közelben, s mivel volt gazdáinak már nincs szükségük rá, elemelem hát, hogy a fiúra terítsem. Lelkemnek máris jobb, hogy eltakarja valami vézna testét.

- Menjünk – intek fejemmel Archonnak, ki csak biccent, miszerint értette. Egy szó nélkül lépek a fiúhoz, hogy aztán a pokrócba tekert testét felkapjam. – Kapaszkodj, ha leesel, nem megyek utánad – közlöm vele nemes egyszerûséggel, majd mielõtt válaszolhatna, kitárom szárnyaimat, majd elrugaszkodom a földtõl.

Primula a pokrócot magához szorítva, mellkasomhoz simulva próbálja túlélni az utat. Szemeit végig lecsukja, nem néz se rám, se társamra, sõt, semerre se. Meg tudom érteni, ha mindvégig a földön volt, két lábán, nem lehet oly kellemes az elsõ repülése, ami emellett eléggé hosszú út is. Talán még a takaró is jól jön neki, ugyanis ahogy egyre magasabbra szállunk, úgy hûl le a levegõ is. Persze ez rögtön meg is szûnik, s a hõmérséklet is pontosan kellemesre vált, mikor átlépjük a menny kapuját. Ahogy lábam földet ér, Primulát is a saját, vézna végtagjaira állítom. Nem szólok újra semmit se hozzá, ha tényleg szolga, tudja mi a dolga. Bármi is legyen az…

- Szerintem menj utána, nem fog utánad szólni – hallom meg Archon hangját, amin talán még el is mosolyodnék, ha jó napom lenne. A szám végén, alig láthatóan. Most azonban nem tudom mit kezdjek a kolonccal, vagy hogy merre tudnám tovapasszolni.

- Uram, ne haragudjon, legközelebb kérés nélkül követem! – Ér be az apróság, mire én lenézek rá, de nem szólalok meg. Ha neki ez így jó, nekem is. Azt hiszem.

Mindenki, aki szembejön velünk, megnézi érdekes párosunk. Fõleg, hogy a fiún csak egy pokróc van, amit lelkesen tart magán, ügyelve arra, hogy nagyjából takarja. Errõl jut eszembe, hogy talán elsõnek ruhát kéne kerítenem neki, nem lehet meztelenül. Itt se.  Míg ezen gondolkodom, hogy honnan szerezzek neki valamit, a szobámhoz érünk. Kinyitom az ajtót, majd belépek rajta, õ azonban megáll, s onnan néz rám.

- Gyere be. Koszos vagy, büdös vagy, és még ruhád sincs – sorolom a dolgokat, mire õ betipeg az ajtón, majd miután az magától bezáródik mögötte, megugrik ijedtében. – Arra van a fürdõ – mutatok egy ajtóra. – Használhatod az ott lévõ dolgokat. A törölközõt is, sõt, ajánlom, hogy használd, mert ha összevizezel idebent bármit is, nem állok jót magamért – teszem hozzá szigorú tekintettel. – Addig keresek neked valami hacukát.

- Hacukát, uram? – pislog rám nagy szemeivel, mire én felsóhajtok.

- Ruhát Primula, ruhát – szólítom a nevén, mire ajkára széles mosoly kúszik.

- Nagyon köszönöm uram a kedvességét! – Szinte ragyog, újra, mint mikor beleegyeztem abba, hogy szolgálhat. Hihetetlen ez az egész, még nekem is. Nem szólok semmit se, csak intek neki, hogy menjen már. Mivel sejtem, hogy sokáig fog bíbelõdni, ugyanis nem egynapi koszt kell magáról levakarnia, én magam is levetem páncélomat, s a helyére rakom. Meg kell majd takarítanom, ahogy a kardomat is, de csak miután kerítettem a fiúnak valami inget. Nadrág se ártana, de az én méretem hozzá képest óriási, s nem vághatok le a végébõl egyszerûen, mint ahogy azt az inggel tehetném. Így hát, csak egy bõ inget kap a kezébe, mikor megtörölközve megáll a küszöbön.

- Várj még – morgom, mielõtt felvenné. Hajához nyúlok, megérintem a selymes, kissé nedves tincseket, majd odahajolok, hogy megszagoljam. – Remek, ezt is megmostad.

- I-igen uram… - dadogja zavartan. – Erre kért. Megtettem. Bármit, amit uram kér.

- Bármit – mordulom. – Ne csinálj rumlit, míg én magam is lefürdök – lépek be a fürdõbe, majd zárom be magam mögött az ajtót. 

Hideg van… sötét van…
Nem tudom merre van a fent és a lent, csak sötétség vesz körül, a végtagjaim mintha lángolnának… nem elég, hogy nincs hely mozognom, még meg is vagyok kötözve, nem mintha el tudnék szökni.
Néha hallok hangokat odakintrõl, ám nem értem egyetlen szavukat sem… vajon arról beszélnek, hogyan végezzenek velem? Értem nem lenne kár… nem hiányoznék senkinek, talán észre sem vennék, hogy meghaltam… bizonyára.
Elmentek… csend telepszik a sötétségre, fojtogató, késként hatol a testembe, visszafojtva lélegzetem fülelek, de csak a szívem zakatolását hallom, semmi mást.
Hirtelen kivágódik az ajtó, s a vakító fényárban egy angyal férfi alakja rajzolódik ki. Nem mozdulok, talán akkor nem vesz észre és elmegy.
- Mit találtál?- kérdi egy másik, majd az elõbbi mellé lépve szemlél õ is, szárnyai teste mellett feszülnek hátra, hatalmasak és felségesek
- Egy fiú… szinte még gyermek..
- Ember?- kérdi az elõbbi, majd lassan felém közeledik. Ahogy a félhomályba ér lassan a vonásai is kirajzolódnak. Magas, karcsú alkat, hosszú fehér haj, színarany páncél…szárnyai szétrebbennek, most látom csak, hogy nem is egy, de három pár ékesíti hátát
- Nem hinném… de magam sem tudom mi lehet- állam alá nyúlva emeli fel a fejem, amitõl halkan felnyögök, de nem ellenkezek. A láncoktól mozdulni sem tudnék
- Bármi is legyen, itt nem hagyhatjuk- szól a másik, mire az elõttem guggoló hirtelen a karjaiba kap, ám arcát látva félelem fog el. Nem örül annak, hogy velem kell bajlódnia, sem hogy koloncként akaszkodok rá, mégha csak kis idõre is.
Ijedten gömbölyödök még jobban össze míg felvisz a lépcsõn a fényfelé. Hunyorognom kell, hisz a szemem már teljesen elszokott a fénytõl.
Mikor felérünk letesz a földe, majd kardjának egyetlen suhintásával vágja el a testem köré tekert ezüstláncokat, halkan sikkantok fel ijedtemben, de nem mozdulok. Mit akar velem tenni most? Nem tudja mi vagyok, talán nem is látott még serant, így nem tudhatja hogy én is angyal vagyok, akárcsak õ.
Arra számítok, hogy eddigi gazdáimhoz hasonlóan velem is végez, de ehelyett egyszerûen hátat fordít és elindul
- Uram…izé..- hebegem rémülten- köszönöm hogy… kiszabadított- megtorpan, de nem néz rám, csak halványan fordítja oldalra ezüstös fejét- de mi lesz velem… ezután?
- Szabad vagy, oda mész, ahová akarsz. Nem az én gondom- már indulna is tovább, de folytatom
- Nekem… nincs hová mennem. Nincs családom... sosem volt…- dadogom- akiket megöltél… a gazdáim voltak… most pedig… a te tulajdonod lettem- hajolok meg mélyen- rendelkezz belem… uram
Erre már felém fordul. Nem látom az arcát, de elképzelem ahogy a döbbenet, majd a harag villan át rajta, ahogy azt fontolgatja talán mégis jobb lenne engem holtan látni. Talán igaza van…
- Nincs szükségem szolgára- szólal meg végül, hangja hideg, érzéketlen
- Kérlek…- pillantok rá, ám nem egyenesedem fel. Ha nem vesz maga mellé, nem tudom mi lesz velem ezek után…

- Egy szolga mindig jól jön- jegyzi meg a társa, aki még mindig mellettünk áll, bár kissé hátrébb- aztán ha nincs hasznodra, még mindig megszabadulhatsz tõle
- Mi a neved, fiú?
- Primula, uram- pillantok rá ismét. Kezével int, hogy kövessem, ám nem szól semmit, engem mégis boldogság jár át.
Újra van kit szolgálnom, hová tartoznom. Tudom, hogy ez sem lesz aranyélet, ám még ez is jobb, mint értéktelen senkinek lenni valahol a sikátorok közt.
Egy szakadt pokrócot vesz fel az egyik fal melletti székrõl, majd rám dobja és tovább halad. Én ugyan nem fázom, megszoktam, de csupasz testem látványa nyilván nem tetszik neki, így összébb húzom az anyagot, úgy követem egészen az épület fõbejáratáig. Egyszer még hátra lesek, remélem, többet nem kell ide visszajönnöm…

Testemen különös bizsergés fut végig. Sok csókban volt már részem, de ez mindegyiket felülmulja. Visszacsókol. Hát nem csak én akarok? Véget ér csókunk és mikor egymás szemébe nézünk, õ elfordul. Zavarban van. A csendnek, a hasa korgása vet véget. Elnevetem magam, évek óta most elõször. Szívbõl jön.

- Ejnye, valaki nem reggelizett rendesen? -kérdem, mire elpirul.

- Ideges voltam, na. Tudod, a könyvek miatt..

- De mondtam, hogy semmi baj.

- Tudom, de akkor is.

- Jólvan. - lefordulok róla. - Menj egyél valamit, aztán itt találkozunk. Addig én intézek egy telefont.

- Oké. - bólint, mire én felállok. Õ ott szenved és próbál kikászálodni. Megsajnálom.

- Segítsek? - kérdem, de õ csak egy durcás nemmel felel. Szép lassan sikerûl neki kimászni a matracból. Az ajtó felé veszi az irányt, de megtorpan.

- Hol vagyunk most, és merre van a konyha? - klrdi tõlem.

- A kastély alatt, és egy alagút vezet föl, de nem kockáztatom meg, hogy eltévedj. - melléérve fejezem be.
Magamhoz ölelem és már az étkezõbrn vagyunk.

- Oh. Köszönöm. - rámmosolyog és a konyha felé veszi az irányt. Én elõször a szobámba megyek és a telefonhoz lépek. Egy számot tárcsázok.

- Igen én vagyok az.... Nem. Nem azért telefonálok. Csak azért, hogy megmondjam, kiszállok. Nem vagyok többet a Minisztérium kutyája. - mondom és lerakom a kagylót. Majd visszamegyek az edzõ terembe. Elõször a mászós részeket veszem át, többször egymás után. Aztán megyek a kötélre. Ekkor jönnek be James és Eleon. Leállok és leszállok a kötélrõl. James kimegy, Eleon pedig hozzám sétál.

- Kit hívtál? - kérdi.

- Lényegtelen.. Viszont te ettél végre rendesen?

- Igen. - bólint.

- Akkor, folytathatjuk?

- Igen. - mondja picit fájdalmasan.

- Most könnyebbel kezdünk. Megmutatom, mit kell csinálni. Egyszerûbb lesz. - mondom és a kötél alatt lévõ öltözékhez lépek. Felveszem és felmászok az emelvényen a kötélre. A közepéhez sétálok és fejjel lefele leugrok. A kötél visszaránt és a kötélre most kézen állásba érkezem. Forgok egyet és megint leugrok. Megint a kötélre érkezem, de ezuttal talppal. Mikor lemegyek Eleonhoz, õ tátott szájjal néz rám.

- Ez könnyebb? Te megõrültél? Ki tudja ezt megcsinálni rajtad kívûl? Mert szerintem senki. - kel ki magából. Nem felelek semmit, csupán ördögi mosollyal a képemen nézek rá. - Ajjaj, mit tervezel? - kérdi és egy lépést hátra lép. Elkapom a kezét és felkapom a kezeim közé. Majd neki futásból ugrok fel a kötélre. Õ ilyedten kapaszkodik nyakamba. Megállok a kötél közepén, mire rám emeli tekintetét. - Meg ne próbáld! - szólít fel, de meg se hallom. Leugrok és ismét visszaránt a kötél. Oda érkezem, ahonnan leugrottam. Eleon a szemeit bezárva tartja és görcsösen kapaszkodik a nyakamba. Lemászok a kötélrõl és lerakom. Azonnal térdre rogyna, de elkapom. A derekára fonódik kezem. Magamhoz szorítom, de folyamatosan arcát fûrkészem. Mikor kinyítja a szemeit, apró könny csillog benne.

- Mi baj?

- Mi baj? Csak ennyit tudsz kérdezni tõle. Szegénykét halálra ilyesztetted. - szólal meg egy számomra ismerõs hang.

- Mit keresel itt, apám? Senki nem hívott. - szólalok meg.

- Gondoltam meglátógatom a fiam.

- Mit akarsz? Rég kitagadtál. Most meg a fiad vagyok? Valami történt? - kérdem, miközben odasétálok a matrachoz és leültetem, a sokkot kapó Eleont. Levetem a tartó ruhát.

- Igazából a Minisztérium küldött, hogy......

-Nem adom Eleont.

- Nem a kis csajért jöttem. Hanem, hogy megöljelek. Ezért küldtek. És most el is végzem a feladatomat. - mondja és egy kést dob felém, amit könnyedén hárítok. Mégegyet dob, de ezt Eleon felé. Eléállok, így belém áll a kés. Eleon, ekkor tér magához.

- E.. Elijah? - kérdi és mellkasomra rakja a kezét.

" Valahogy ez a kés kiszívja az erõmet. Már alig tudok mozogni. Jajj ne. A fekete tûz. " - mondom magamban és magamhoz ölelem Eleont. Hatalmas robbanás. Sötétség. Mikor magamhoz térek, Eleont pillantom meg, amint egy hatalmas tûz-falat hoz létre és apám felé tolja.

" Mint egy Istennõ. Sajnálom Tyrius, hogy nem tarthatom meg az ídéretem. Sajnálom. " - mondom és megint sötétség. Mikor ismét magamhoz térek, Eleont pillantom meg magam felett, de már nem az edzõ terembe voltunk. Mintha a saját szobám lenne?!

Magához ölele. Erõsen szorít és én csak sírok a vállán. Emlékkép ugrikbe, ahogy a kezembe hal meg Tyrius és utolsó erejével azt mondja, hogy vigyázzak a lányára.

" Sajnálom Tyrius, de azt hiszem nem tudom teljesíteni a kérésed. Azt hiszem beleszerettem a lányodba. Azt hittem már nem tudok mást szeretni, de úgy látszik mégis képes a szívem szeretni. " - gondolom magamba éa megszólal.

- Na, mehetünk? - csak bólintok. - Merre? - nem felelek semmit, csupán átölelem. Teleportálok a régi edzõ helyemre. Olyan, mintha a katonaságba lennénk.

- James, kezdjétek el nélkülem. A lány, menjen végig az összes akadályon, s írd fel az eredményeit. Nekem szükségem van egy fürdõre. - modnom és válast sem várva, elteleportálok a szobámba. Ott hátamra fekszem és hagyom had folyanak könnyeim. Egy kis idõ múlva, tényleg elmegyek lefürõdni. Forró fürdõt veszek, majd felöltözök és megyek az edzõ helységbe.

- Három próbálkozás volt, kisasszony! Végeztünk. - Épp az eredményeit böngészem, s rá pillantok. Meglátom rajta Kristen ruháit. Valami eltörik bennem.

- Honnan szedted ezt a ruhát?

- Én csak.....

- Honnan? - mostmár ordítva kérdem tõle.

- Én hoztam neki, uram. - vág közbe James. - Elnézését kérem!

- Azonnal vesd le, és égessétek el! Látni sem akarom!

- De..... fehérnemû van alatta.

- Nem érdekel!

- Uram. Kérem legyen elnézõ a kisasszonnyal. Én hoztam le a ruhát.

- Nem érdekel! Vesd le és.... - nem tudom befejezni, mert James felpofozott.

- Elnézést uram, de muszály volt. Türõztesse magát, a hölgy jelenlétében. Sajnálom, a büntetést vállalom.

- Nem, James. Igaza van. Sajnálom. A múlton már nem tudok változtatni. Sajnálom Eleon. Nos James, megtennél még valamit? - mondom, mire csak bólint. - Hozd be az edzõ ruhámat.

- Te is edzel? Azt hittem, neked már nincs szükséged edzésre.

- Edzésre, mindenkinek szüksége van. - mondom kicsit lágyabban. - Eleon... - lépek közelebb hozzá. - Sajnálom az elõbbi kirohanásomat. Igazán csinos vagy ebben a ruhában. - mondom, mire halvány pír szökik az arcára.

- Köszönöm. - mondja és ekkor lép be James, egy nadrággal.

- Uram. Itt az edzõ ruhája. - mondja és én elveszem tõle, majd belépek a fal mögés és átveszem. A ruháimat odadobom Jamesnek, aki kimegy, én pedig felugrok a kifeszített kötélre.

- Nem jössz, Eleon? - kérdem, mire meglepetten néz. - Igen te. Gyere nem kell félni. Az elsõ, hogy megtanuld irányítani a tüzet, az az egyensúlyod. Láttam James feljegyzéseiben, hogy az a gyengéd. Egy harcban szükséges az egyensúly. - mondom oktatóan, miközben én ide-oda sétálok a kötélen. Eleon lassan felmászik és szinte rögtön leesik. - Újra. - kiáltom le.

- Könnyü annak, akinek jó az egyensúlya. - mondja szinte suttogva, de ezt is meghallom.

- Hallottam. - mondom és fúj egyet, majd megint felmászik. Ezúttal nem hagyom magára, hanem egybõl megfogom a kezét és a kötél közöpe felé veszem az irányt. Ott megállok. - Az elsõ feladat, tartsd meg magad itt a kötél közepén, fél óráig. - mondom és elindulok lefelé, de valaki elkapja a kezem és zuhanok. Én érkezem alulra, valaki pedig rám. A két keze a mellkasomon. Gyönyörû szemeit rám szegezi.

" Nem bírok magammal. Muszály megcsókolnom. Tyrius dühös lenne most rám, de muszály megtennem. " - mondom magamba és egy fordulással, én kerülök felülre. Lassan hajolok le ajkaihoz. Elõször apró puszit nyomok rá és amikor látom, hogy nem ellenkezik, egy igazi csókra hívom ajkait. Szenvedélyes, de mégis lágy.