Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Karácsonyi novellapályázat
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3.

Eshii2017. 07. 11. 17:02:36#35166
Karakter: Harahel



 A reggel hamar felvirrad, s ezernyi újabb teendő szakad a nyakamba. Nem is gondolok arra, hogy a szolgára támaszkodjak. Ki tudom készíteni magamnak a ruhámat, meg tudok egyedül mosakodni, tudok hozzá vizet engedni… a reggelim meg, nos, szerény és könnyen elkészíthető, de ha másra vágyom, simán bevonulok a konyhára, ahol dolgoznak a seranok és kérek valamit enni. Most azonban megfelel az egyszerű étek is, nincsenek nagy igényeim, jó ez így.  

Primulát nem hívatom magamhoz, mégpedig azért, hogy nyugodtan átgondolhassam a terveimet. Érdeklődöm pár angyaltól, hogy elfér e náluk még egy szolga, vagy esetleg nem e szeretnének végre egyet. Már épp eltolnám eme dolgomat másnapra, mikor Diniel, az egyik hűséges katonám kiböki, hogy ő biza örülne egynek. Megkönnyebbülök, hisz egy gonddal kevesebb szakadt a nyakamba, így megbeszélem vele, hogy este bemutatom a serannak, s másnaptól nála kezdhet. Sőt, ha akarja aznap este, megoldom a dolgaimat.

Mikor elérkezik az idő, magamhoz hívatom Primulát, ki mit sem sejtve jelenik meg a szobámban. Annyira igyekszik hozzám, hogy fel se tűnik neki a vendég, tekintete csak engem keres, olyan, mintha szemellenzőt viselne. Egy pillanatra megbánom, hogy oly könnyedén lepasszoltam a szerencsétlen jószágot, de hamar megnyugtatom magam, hogy ez lesz neki is a legjobb. Nem vagyok gazdának való.

- Mit tehetek önért, uram? - hajol meg mélyen előttem.

- Értem semmit – kelek fel az addig kényelmes székemből. Olyan magabiztos voltam eddig, miért oly nehéz hát kiböknöm a döntésemet? - Megmondtam az elején is, hogy ez csak átmeneti, nekem nincs szükségem szolgára, sose volt, és ezután se lesz, éppen ezért kerestem neked egy új gazdát – mutatok Dinielre. - Ő itt egy nagyon megbízható katonám, éppen ezért merlek odaadni neki – teszem hozzá, míg ő az említettre néz. Eddig rá se emelte tekintetét, csak mikor rámutattam…

- Azt hittem...elégedett a... munkámmal – küszködi ki a szavakat a száján, mintha fojtogatnák. Ugyan, oly kevés időt töltött mellettem, nem kellene kötődnie hozzám.  

- Az is vagyok, a teljesítményednek ehhez semmi köze, most viszont menj, még el kell intéznünk pár dolgot – hadarom, majd intek neki, ő pedig egy igen gyatra meghajlás után távozik. Szétesett, nem érti, látom rajta. Mit nem lehet ezen érteni?

- Jó munkaerő?

- Amit hagytam neki csinálni, jól csinálta – felelem, míg nagyot sóhajtva visszaülök a székembe. – Azért vigyázz rá.

- Csak nem a lelkiismerete szólalt meg, uram?

- Persze, hogy az Diniel. Az a híres – vágok neki vissza, mire ajkáról eltűnik a mosoly és észbe kapva lesüti a tekintetét. Még mindig én vagyok a felettese, velem nem szórakozhat, s ezt ő is tudja. Megbeszéljük röviden a dolgokat, majd útjára bocsátom.

° ° °

A reggelem ugyan úgy kezdődik, mint az előző, egyedül primula elhelyezése nem nyomja a vállamat. Jobb ez így, mindenkinek. Tényleg. Összeszedelőzködöm, majd az utamra indulok. Mivel elfogyott az ételem, úgy döntök, lemegyek a konyhába reggelizni, hogy a szerencsétlen seranok kiakadjanak jelenlétemtől. Azonban miközben feléjük igyekszem, egy ismerős arc bukkan fel eléggé megviselten.

- Uram... – produkál felém egy igen satnya meghajlást, majd tovább araszol a falnak támaszkodva.  

- Primula, állj meg – szólok utána, mire ő így is tesz, de láthatóan kelletlenül.

 - Miben segíthetek önnek, uram? – pillant felém. – Ha bármire szüksége van, miután kiszolgáltam gazdámat, a szolgálatára állok… bár, kétlem, hogy bármit is kérne tőlem. – Megremeg a szájam széle erre, de nem hordom le azért, mert tiszteletlen. Láthatóan fáj valamije, de nem tudom eldönteni mi lehet az.

- A többiek bántottak? – kérdezek rá, mire ő lopva rám pillant.

- Nem, uram, nagyon kedvesek velem – jegyzi meg halkan.

- Akkor ki?

- Senki, uram – susogja, de nem néz felém, s nem is hagyja el más az ajkait. Ott állunk egy darabig, feszült csendben, míg végül felsóhajtok, s visszafordulok arra, amerre tartottam.

- Nem tartalak vissza teendőidtől, menj csak. Diniel már biztosan éhes.

- Igenis, uram – biccent felém, majd folytatja az útját, a falnak dőlve. Felvont szemöldökkel figyelem, majd fejcsóválva indulok tovább. Ez már nem az én dolgom, igaz? Végtére is már nem az én szolgám. Az egyik harcosomé, de nem az enyém. Ennyi már csak a kapcsolat közöttünk, nem több.

Telnek a napok, beletemetkezem a munkába, mint eddig is tettem. Akad bőven, kiképzések, gyakorlások, papírmunka, jelentések elolvasása… Néha annyira belefeledkezem a munkába, hogy kitolódik az étkezési időm, esetleg teljesen kimarad. Ezekért főleg a jelentések a felelősök, sok démon van még, kiktől meg kell tisztítanunk a világot.

Egy újabb elhúzódott nap után úgy döntök, hogy szerzek valami ennivalót, majd letusolok és nyugovóra térek. Épp az evésből jövök visszafele, mikor neszelésre figyelek fel. Furcsa ez, hisz az összes Seran lefekvéshez készülődik, a hálórészük pedig igen messze van még.

- Primula, legalább egy kicsit segíts! Nem tudlak önerőből elhúzni a szobánkhoz…

- Nem megy, hagyj csak itt, Mona! – szuszogja az ismerős hang, míg én befordulok ama kis folyosóra, ahol a földön ülnek.

- Mit csináltok itt? – szegezem nekik a kérdést felvont szemöldökkel, mire a leány összerezzen, s Primula mellé kuporodik.

- Ne haragudjon uram, rögtön megyünk a helyünkre, kérem, mi csak…- hadarja a lány ijedten, míg a pajzsnak használt fiú csak bámul maga elé. Több helyen lila és kék foltok borítják a rongyos ruha alól kilógó végtagjait, amit egyáltalán nem értek.

- Diniel csinálta ezeket?  - szegezem neki a kérdést, de nem válaszol.

- Primula… muszáj felelned, ő… ő magasabb posztú, mint a gazdád.

- Hallgass a kicsi lányra! – guggolok mellé, mire ő lassan rám emeli tekintetét. – Diniel tette ezt? – Nem felel, csak egy aprót biccent fejével. – Miért? – Semmi válasz, azért várok egy kicsit, majd újra megkérdezem. – Miért?

- Primula… válaszolj… - fogja meg az említett kezét a leány, aki erre felszisszenve elhúzza. Arca fájdalmasan eltorzul, én pedig eddig bírtam türelemmel.

- Gyerünk primula, állj fel, beszélnünk kell.

- Nem tudok felállni, uram – feleli halkan, mire nagyot szusszanva kapok fel, ami úgy meglepi, hogy tiltakozni is elfelejt. Egyedül akkor tér észhez, mikor oly helyen érintem meg, mely fáj neki.

- Mona, igaz? – nézek le a seranra, aki még mindig a földön kuporog.

- Igen, uram.

- Gyere, kísérj minket vissza a szobába, teli kézzel nem tudok ajtókat nyitni és zárni.

Rögtön felpattan, s segítőkészen szalad elénk, hogy utat biztosítson nekünk. Primula eközben szótlanul kucorodok karjaim között, félresütött tekintettel, nehogy rám kelljen néznie. Nem nagyon érdekel a dolog, legalább alaposan megnézhetem a jobban kivilágított folyosókon. Tele van foltokkal, sebekkel, újakkal és már gyógyulóban lévőkkel. Aztán ahogy óvatosan ficánkolni kezd felfedezek a rongyra használt ruhája alatt pár jellegzetes szívásnyomot. Érzem, hogy az addigi nyugodt lelkem tűzben kezd égni, de nem szólok semmit se. Nem neki, főleg nem addig, míg el nem láttuk a sebeit, meg nem fürdettem és ágyba nem raktam aludni.


Sado-chan2017. 07. 04. 11:04:56#35158
Karakter: Primula
Megjegyzés: Eshiinek


 Mielőtt elérhetném az ajtót megköszörüli a torkát. Ledermedve, lassan fordulok fel..elfelejtettem volna valami fontosat? Ugye nem? Ugye nem fog most megbüntetni érte? Lélekben már fel vagyok rá lészülve, de ahelyett, hogy megbüntetne az asztalhoz rakja a széket és rá mutat. Mit akarhat vajon?
 
 
- Ülj le – utasít, én pedig kérdés néklül teszem amit mond– S most egyél.
 
 
- Tessék? – néézek rá csodálkozva. Jól hallottam, amit mond? Vagy ez valami csapda akar lenni, egy próba?
 
 
- Én már ettem.-folytatja- Viszont te csont s bőr vagy… - mellém lép és méregetni kezd, szinte éget a tekintete– Nem etettek rendesen, ugye? – ujjai végig siklanak a nyakamon, majd a hajamba túrnak. Már lélekben várom, mikor nyomja bele a fejem a tányérba, de ehelyett egyszerűen elenged és folytatja a mustrálást
 
 
- Nem, uram, de… ez az öné – nézek fel rám. – Önnek lett készítve.
 
 
- Beszéltél a többi szolgával, Primula? –bizonytalanul bólintok, nem tudom, ezzel magamra haragítom-e, de nem hazudhatok a gazdámnak
 
 
 - Ne haragudjon, nem szabadott volna, én…
 
 
- Szó sincs róla. Ha beszéltél velük, mondták, hogy nekem nincs szolgám. Nem is volt. Nem is lesz – Nincs szolgája...tehát engem is el akar küldeni...de miért? Nem elégedett a munkámmal? Vagy én nem tetszem neki? – Nem hiszek az ilyesmiben.
 
 
- Pedig ön a gazdám most, uram – hajtogatom kitartóan, mert mást nem tehetek
 
 
- Akkor egyél – mutat rá az ételre. – Amennyi jól esik. S mint már mondtam, én magam ettem.
 
 
Nem mondok semmit, csak enni kezdek. Sosem ettem még ilyen jó ételt, valahogy mégsem tudom élvezni az ízeket. Millió dologtól rettegek, hogy valaki benyit és megbüntet ezért, hogy a gazdám meggondolja magát, és megbüntet, hogy valójában mérget tett bele és így akar megszabadulni tőlem...de nem hagyom abba az evést, csak mikor már nem bírok többet, bár kétlem, hogy a tányérra nézve elhiszi ezt..alig hiányzik valami róla.
 
 
- Végeztem, uram.- jegyzem meg végül, csendesen
 
 
- Remek – csukja be a könyvet– Akkor kerítsünk neked alvóhelyet.
 
 
- Nem a szolgákkal kell aludnom, uram? – kérdem míg félénken felé fordulok a széken
 
 
- Tudtommal csak annyi hely van, amennyi kell – vagyis nekem már nincs hely. Értem...
 
 
- Majd alszom a földön – válaszolom, de ő csendre int – Nem lenne baj, uram. Megszoktam.
 
 
- Én viszont nem, a gondolatát se – vágja rá. – Vidd vissza a tányérokat, ott az én üresem is, légy oly szíves, addig én intézkedem ez ügyben. Ha végzel, s nem találsz itt, akkor is gyere be, s ülj vissza szépen a székre – daja ki az utasítást, én pedig azonnal ugrok és teszem amire utasít. felkapom a tányérokat és már megyek is vissza a konyhára. Nincs ott senki most, így gyorsan végzek, majd vissza megyek és leülök ahogyan parancsolta. Csendben várok, türelmesen, addig a szobáját nézegetem. Nem olyan mint az eddigi gazdáimé...szerényebb, rendezettebb, a maga módján szebb is. Hamarosan vissza és ér, én pedig rohanok is hozzá
 
 
- Gyere, megmutatom hol lesz a helyed –
 
 
- Nem kell emiatt fáradnia uram, majd megkérdezek egy szolgát.- nem is igazán figyel arra amit mondok, csak legyint
 
 
- Jobb szeretek biztosra menni. Induljunk.- Végig vezet a folyosón, egyenesen abba az apró szobába ahol a többi Solga is alszik. Egy matrac vát, párnával és takaróval, el sem hiszem! végre kaptam egy matracot! Azonnal el is foglalom, nem emlékszem mikor volt utoljára ilyenem, mékor hajthattam párnára a jfejem a kemény kő helyett. miután elbúcsúzunk egymástól és jó éjszakát kívánok neki magamra hagy, én pedig boldogan fekszem le a matracra. A plafont bámulok, nem tudom, voltam-e már valaha ilyen boldog. Végre valaki aki nem cask tárgyként bánik velem, aki megbeszüli a munkám és vigyáz rám!
 
 

 
 
Hajnalban kelek a többi szolgábal együtt. A gazdáink ilyenkor még alszanak, így jut időnk egyéb feladatokra is. Takarítunk, főzünk, segítünk egymásnak. Hamar befogadott a többi Seran, ők lettek a családom és a barátaim
 
 
- Primula...azt hiszem jobb ha ezt te is tudod- hív félre az egyik lány
 
 
- Mona, mi történt?- kérdem értetlenül mikor oda megyek hozzá
 
 
- Nem tudom mennyi ebből az igazság...de azt hallottam, a gazdád meg akar szabadulni tőled?
 
 
- Mi?!-kerekednek el a szemeim- De...azt mondta elégedett a munkámmal...és...azt hittem itt végre hasznomat veszik...
 
 
- Ő mindig is ilyen volt...magányos farkas, sosem volt szolgája- próbál nyugtatgatni- talán jó helyre kerüsz...valamelyik lelkiismeretes angyalhoz...de az is lehet, ha elmondod neki, hogy mennyire szeretnéd őt szolgálni, megengedi hogy maradj, legalább egy kis ideig...
 
 

 
 
Mona szavai kísértenek egész nap. A gazdám egyszer sem hivat, így a háztályi munkákkal kötöm le a figyelmem. Takarítok, segítek a többieknek, ha egyedül nem boldogulnak, vagy a konyhára megyek hogy szétosszam az ételeket.
 
 
Így telik a napom, egészen estig, amikor végre magához hívat a gazdám. Azonnal rohamok, mindent hátra hagyva
 
 
- Mit tehetek önért, uram?- hajolok meg mélyen
 
 
- Értem semmit- kel fel a székéből- megmondtam az elején is, hogy ez csak átmeneti, nekem nincs szükségem szolgára, sose volt, és ezután se lesz, éppen ezért kerestem neked egy új gazdát- mutat a mellette álló angyalra- ő itt egy nagyon megbízható katonám, éppen ezért merlek odaadni neki- a férfire nézek, meleg tekintet, barátságos mosoly...jót akar nekem, de a lelkembe gázol vele
 
 
- Azt hittem...elégedett a...munkámmal- nyögöm ki remegve, miközben az új gazdám végig mér
 
 
- Az is vagyok, a teljesítményednek ehhez semmi köze, most viszont menj, még el kell intéznünk pár dolgot- legyink, én pedig egy bátortalan meghajlással távozom.
 
 
Reménykedtem abban hogyy Mona infói tévesek, hogy valamit félre értett, de nem...minden úgy volt, ahogy mondta. 
 
 

 
 
Aznap este a szobájába hívat az új gazdám
 
 
- Mit tehetek őnért, uram- hajolok meg miután benyitok. Egy szál köntösben sétálgat a szobában, de nem néz rám
 
 
- Mond csak, mi volt a feladatod, míg Harahelt szolgáltad?-kérdi, de nem néz rám
 
 
- Úram?- pislogok értetlenül- nem igazán bízott rám semmit...csak ételt vittem és takarítottam
 
 
- Értem...-bólint, majd int hogy csukjam be az ajtót és jöjjek közelebb- Mellettem nem lesz ilyen egyszerű dolgod-fordul végre velem szembe- készíts fürdő vizet-utasít, én pedig már megyek is a fürdő felé. Illatos vizet készítek neki, rózsaszirmokkal, olajokkal. Közben ő is megjelenik, hogy nézze ahogy dolgozom...vagy inkább hogy engem méregessen
 
 
- És most vesd le ruháidat-utasít, mikor elkészülök
 
 
- Uram?
 
 
- A ruháid...had nézzelek meg...-nem ez az első, hogy erre utasítanak, mégis lángol az arcom, mikor kioldom az övem és hagyom hogy egyszerűen leessen rólam a ruha. Érzem forró tekintetét, a kezeit ahogy végig simít rajtam, össze szorított szemekkel és fogakkal hagyom tehetetlenül hogy megérintsem- Nem vagy te ember, sem angyal...a kis tollcsomókból a hátadon sosem lesznek szárnyak, sosem fogsz repülni...- markol bele a tollakba majd meghúzza, de nem olyan erővel hogy ki is tépje azokat. Felnyögök a fájdalomtól, de nem mozdulok...nem tehetem- és ezek a fülek..-markol másik kezével a hajamba- nem hasonlítasz a Seranokra sem...mi lehetsz te? -elengedi a tollakat, és inkább a csípőmre csúsztatja a kezét- mindegy is...amire nekem kellesz,  abban ez mit sem számít...
 
 

 
 
Remegő léptekkel, a falnak támaszkodva megyek reggel a dolgomra, mikor Harahelbe botlok
- Uram...-hajolok meg előtte, már amennyire bírok, majd megyek is tovább...az új gazdám nem szereti ha megvárakoztatják a reggelivel...


Szerkesztve Sado-chan által @ 2017. 07. 04. 12:41:09


Eshii2017. 01. 01. 17:37:56#34907
Karakter: Harahel
Megjegyzés: ~ Csöppségnek


 Lassan, de alaposan kezdem el tisztogatni magamat. Nem hagyok ki egy helyet se, még a lábam ujjai között is átmosom magam. Nem szeretem a vér szagát magamon, ezért általában mindig kétszer mosakszom. Most sincs ez másképp. Tudom, hogy hátam mögött összesúgnak emiatt, de én legalább nem bűzlök démonok mocskos vérétől.

Miután végzem, bekenem magamat illatos olajokkal, amik ápolják s védik a bőrömet. Ezután eszembe jut, hogy nem hoztam magammal ruhát, így derekam köré tekerem a törölközőt, s belépek a szobámba, ahol a szolga vár, még mindig meztelenül.

- Te még itt vagy? És mért nem öltöztél fel? – kérdezem, míg mögötte állok. Fel se tűnt neki, hogy visszajöttem. Remek. Felém fordul, gyorsan végigmér, majd tekintete megállapodik arcomon.

- Te mondtad, uram, hogy még ne vegyem fel…így hát…- magyarázza, de el is hal hangja, mikor elkezdem én is felmérni őt. alacsony teremtés, vézna is, de a bőre szép. Megindulok jobbra, körbejárom, szemügyre veszem apró, de formás lábait, fenekét, hátát.  Megállapítom, hogy a mellkasán kívül nincs rajta seb, de az se tűnik újnak. Sőt. Megállok előtte, ajkamra halovány mosoly kúszik, ahogy a sebét figyelem. Kinevetem szenvedését? Nem. Megmosolygom apróságát. Oly csepp, a karjaimban is feltűnt, de így előtte állva, nyugodt környezetben csak még jobban.

- Hogy lehet az, hogy egyetlen sebhely sincs rajtad, ezt kivéve – kérdezem, míg tekintetem a sebén pihen.

- Mert ez nem egy közönséges seb, uram – feleli. - Amiket… mások okoztak mind begyógyultak, de ezt itt…- nyel egy hatalmasat, hangja akadozik. - Én magam... okoztam.

- Értem – nyugtázom a dolgot. Magának csinálta, talán meg akarta magát ölni. Gyenge lélek, nincs ezen mit tovább vitatni. - Öltözz fel és gyere utánam. Megmondom mi lesz a dolgod.

Nem hagyhatom teendő nélkül, még a végén egész nap a szobám egyik sarkába fog állni s nézni. Gyorsan magára húzza ingemet, ami inkább kisruha rajta, majd apró lábain megindul utánam. Célom van, méghozzá egy eléggé koszos célom. Nem az én irodám, se elődömé, inkább egy régi ismerősé, ki életét vesztette egy csatában, s senki nem kívánta dolgait rendbe tenni. Persze, rábízhattam volna valakire, egy szolgára, de nem kívántam erre gondolni. Azt hiszem voltam oly ostoba, s elhanyagoltam kötelességemet. Talán a gyász? Magam sem tudom.

- Itt fogok… - kezdene bele, de félbeszakítom.

- Egy napot kapsz arra, hogy rendszerezd a papírokat, kitakaríts és feltöltsd a készleteket, úgyhogy azt ajánlom hamar kezdj hozzá – tudom le ennyivel. Ha ez sok neki, nem kívánok vele tovább bajlódni, majd átadom valakinek. Nekem úgyse való szolga, hisz mindent képes vagyok egyedül elintézni.

Míg ő pakol, én a páncélomat s fegyveremet takarítom meg alaposan. Szétszedem az aranyozott nehézfémet, míg alaposan átmosom. Vigyázok rá, s nem azért mert oly kellemes emlékek fűznek hozzá, hanem mert nem szeretek pocsékolni. Ha rendben tartom, tisztán s vigyázok rá, még bőven viselhetem. Persze az idő vasfoga ellen én magam sem tudok mit tenni. Én már végzek, de Primula még nem, s mivel még akad dolgom a fegyverraktárban, a közelében maradok még. Pakolgatok, ellenőrzést tartok, s fejben feljegyzem, hogy mely tollas galamb katonámnak kell újra elmagyaráznom mit-hova kell tennie.

- Készen vagyok, uram – jelenik egyszer csak meg az apró lélek, s hajol meg előttem. - Óhajt még mást ezen kívül?

Nem szólok hozzá, legalábbis addig biztos nem, míg nem nézem meg munkáját. Belépve az irattárolóba, döbbenten veszem észre mily remek munkát végzett. Minden körbejárok, szigorúan ellenőrzök, de olyan apróságokra is gondolt, mint a polcok háttámláján ülő por, vagy a dobozok aljának kitörlése. Nem tudok mit mondani, s nem is kívánok oly szőrszálhasogató lenni, így hát szó nélkül indulok vissza a szobámba, ő pedig követ. Meg kell még szoknom, hogy valaki folyton a nyomomban van.

- Hozz valamit vacsorára, utána elmehetsz – szólok oda neki, míg helyet foglalok a karosszékemben. Engedelmesen meghajol, majd el is indul, nem is tudva, hogy ezt magának hozza s nem nekem. Én magam már előkészítettem szerény vacsorámat előző nap, annak maradékát pedig nem dobtam ki, hanem elraktam mára. Volt olyan érzésem, hogy a korcsok kipucolása után nem lesz se kedvem, se erőm főzni. Persze egy serannal nem számoltam, de ez se tántorított attól vissza, hogy mindennapos életemet éljem.

Egy kicsit olvasok, majd könyvvel a kezemben lépek ama kis komódhoz, aminek nagyobb szekrényébe raktam a salátát előző napról. Előveszem hát, majd nyugodtan elfogyasztom, miközben a könyv sorait is falom. Azonban feltűnik, hogy Primula túl sokáig van oda. Már a vacsorámat is elfogyasztom, ő pedig sehol.  Elpakolok, még mindig nincs itt. Már gondolkozom azon, hogy utána megyek, de ekkor kopognak az ajtómon, s mikor kinyílik, látom, hogy ő az.

- Mi tartott eddig? – vonom rögvest kérdőre.

- Bocsánat, uram… többet nem fordul elő – feleli rögvest, míg a tálcát az asztalomra teszi. Nem is maradna tovább, iszkol is kifelé, de mikor megköszörülöm a torkomat, megtorpan, s lassan felém fordul. Nem szólalok meg, csak a közelemben lévő székért lépek, felemelem s az asztalhoz rakom. Mikor újra ránézek, értetlenül néz rám, még azután is, hogy a székre mutatok.

- Ülj le – szólalok meg végül, mire ő rögvest engedelmeskedik. – S most egyél.

- Tessék? – néz rám döbbenten.

- Én már ettem – indokolom meg.  – Viszont te csont s bőr vagy… - lépek mellé, s nézek le rá. – Nem etettek rendesen, ugye? – kérdezem, míg kezemmel a hajába túrok. Selymes, csiklandozza ujjaimat.

- Nem, uram, de… ez az öné – néz fel rám. – Önnek lett készítve.

- Beszéltél a többi szolgával, Primula? – kérdem, míg elengedem haját. Válasza egy bizonytalan biccentés.

- Ne haragudjon, nem szabadott volna, én…

- Szó sincs róla – szakítom félbe, mielőtt belekezdene az idegesítő sajnálkozásba. – Ha beszéltél velük, mondták, hogy nekem nincs szolgám. Nem is volt. Nem is lesz – nézek le rá, de ő csak a tányért nézi, láthatóan eléggé feszülten. – Nem hiszek az ilyesmiben.

- Pedig ön a gazdám most, uram – jegyzi meg, mintha nem tudnám.

- Akkor egyél – mutatok rá az étekre. – Amennyi jól esik. S mint már mondtam, én magam ettem.

Nem szól semmit, csak kezébe veszi a villát, majd lassan enni kezd. Én eddig is visszaülök a kedvenc karosszékembe, a könyvel, s olvasok. Nem nagyon zavar a jelenléte, oly csendes. Azonban komoly fejtörést okoz, mit kezdjek vele. Igazak voltak szavaim, amiket neki mondtam. Nem kívántam szolgát magam mellé, hiába végzett jó munkát az irattárral. Azon gondolkoztam, vajon melyik angyalnak lett volna még egy szolgára szüksége, de hirtelenjében nem ugrott be senki. Nem kívántam rossz helyre adni, ahol bántanák, így kevés lélek jöhetett szóba.

- Végeztem, uram.

- Remek – zárom össze a könyvet. – Akkor kerítsünk neked alvóhelyet.

- Nem a szolgákkal kell aludnom, uram? – kérdi, míg felém fordul a széken. Oly apró az én méretemhez igazított ülőkén.

- Tudtommal csak annyi hely van, amennyi kell – felelem. Örülök neki, hogy nem kérdez vissza, láthatóan érti mit is jelent ez.

- Majd alszom a földön – ajánlja fel, mire én kezemmel intem el az ötletet. – Nem lenne baj, uram. Megszoktam.

- Én viszont nem, a gondolatát se – vágom rá. – Vidd vissza a tányérokat, ott az én üresem is, légy oly szíves, addig én intézkedem ez ügyben – állok fel. – Ha végzel, s nem találsz itt, akkor is gyere be, s ülj vissza szépen a székre – adom ki neki az utasítást, míg elindulok utamra, hogy szerezzek neki valami alvásra alkalmas valamit. Matracot, rozoga ágyat, bármit.

Nem egy kört kell lefutnom, hogy végre egy kopottas s használt matraccal hónom alatt könyvelhessem el ideiglenes sikeremet. Mivel az én szállásomon túlságosan szűkösen lennénk, így a szolgákhoz viszem a plusz alvóalkalmatosságot. Miután ezzel végzek, s kiadom a többi szolgának, hogy kerítsenek Primulának takarót s párnát, olyat, ami nekik is van, visszamegyek a szobámba, érte. Ahogy gondoltam, ott ül, s vár.

- Gyere, megmutatom hol lesz a helyed – szólalok meg, bár mikor az ajtó nyílik, már siet is felém.

- Nem kell emiatt fáradnia uram, majd megkérdezek egy szolgát.

- Ah… - szusszantom. – Jobb szeretek biztosra menni. Induljunk.

Miután a szállásra vezetem, s megmutatom neki a nem épp híres fekvőhelyet, láthatóan boldog. Lelkesen rázza fel a párnáját, míg leül a matracra, hogy aztán csillogó szemekkel felnézzen rám. Biccentek neki egy aprót köszönés képen, amit ő pár lelkes szóval viszonoz, miszerint aludjak jól, s ha bármiben segítségemre lehet, csak szóljak. Nem feleltem, se biccentettem, csak folytattam utamat. Nem kellett tudnia, hogy ez bizony soha nem fog előfordulni.

Hiába fekszem az ágyamban, s hátam mögött igen eseménydús nap van. Nem tudok aludni, mert agyam azon jár mit kezdjek a nyakamba pottyant szolgával. Eddig is megvoltam, ezután is megleszek. Másik gazdát kerítek neki, s amint meglesz, tovább adom. Igen, ez lesz a legjobb, neki is meg nekem is.


Sado-chan2016. 12. 28. 13:32:13#34891
Karakter: Primula
Megjegyzés: Eshiidrágámnak


  - Menjünk – int a társának is, aki egy halvány biccentéssel felelt neki. Arra számítok hogy gyalog megyünk, hisz hogyan máshogy, de a következő pillanatban mellém lép és az ölébe kap – Kapaszkodj, ha leesel, nem megyek utánad – utasít, én pedig olyan erősen kapaszkodok ahogy csak tudok. Hatalmas szárnyai robbanás szerűen tárulnak szét, majd egyetlen csapással a levegőbe emelnek minket.
Össze szorítom a szemeimet és igyekszem nem gondolni arra, hogy a levegőben vagyok…valahogy értem már, hogy a seranoknak mért nincs szárnyuk…
Az út hosszú, és minél feljebb emelkedünk annál hidegebb a levegő is, még szerencse, hogy itt a pokróc. Igyekszem nem gondolni arra, hogy az életem egy olyan férfinak a kezében van akit még csak nem is ismerek…az új gazdáméban. Alig voltam pár percig szabad, s most újra egy angyalt szolgálok, de hát a magamfajtákat ezért teremtettét.
Végül földet érünk egy kellemesen meleg és fényes helyen.
A mennyek… ezer éve hogy utoljára idefent jártam már. Semmi nem változott, én mégis úgy csodálkozok rá mindenre mintha most járnék itt először.
Elereszt és elindul, ám én egy pillanatig még csak ámulok, Archon hangja ránt vissza a valóságba
- Szerintem menj utána, nem fog utánad szólni – int fejével a másik után, mire szó nélkül iszkolok új gazdám után

- Uram, ne haragudjon, legközelebb kérés nélkül követem! – lassítok le mikor mögé érek. Rám néz, de nem szól semmit sem…talán haragszik rám…

Leszegett fejjel, de lelkesen követem őt át a főtéren, nem is törődve azzal hogy megbámulnak minket. Megszoktam már, hogy így bámulnak rám, zavar is kicsit, de ezt igyekszem nem kimutatni.
Egy tágas és fényes szobához érünk végül. Megállok a küszöbnél, ez az ő szobája, így az engedélye nélkül nem léphetek be oda.
- Gyere be. Koszos vagy, büdös vagy, és még ruhád sincs – adja ki az utasítást, mire elindulok felé. Az ajtó magától csukódik be mögöttem, halkan siklik, én mégis megijedek tőle.– Arra van a fürdő – mutat az egyik ajtóra. – Használhatod az ott lévő dolgokat. A törölközőt is, sőt, ajánlom, hogy használd, mert ha összevizezel idebent bármit is, nem állok jót magamért – utasít szigorúan, nekem pedig eszem ágában sincs ellenkezni– Addig keresek neked valami hacukát.
- Hacukát, uram? – pislogok értetlenül. Ezt a szót még nem hallottam
- Ruhát Primula, ruhát – ahogy kimondja a nevem melegség önt el… kimondta a nevemet!
- Nagyon köszönöm uram a kedvességét! – hajolok meg lelkesen, mire ő csak int, hogy elmehetek.
A fürdőszoba ajtaja is magától csukódik be, így, hogy egyedül maradtam kicsit lehetőségem nyílik körülnézni. Tágas, rendezett és mindenképpen szokatlan. Eltelik egy kisidő, mire rá jövök hogy mi hogy működik, de végül megtalálom a vízforrást…hasznos lesz majd, ha az úrnak fürdőt kell majd készítenem.
Nem használok el sok vizet, hajat mosok és a mocsok és vért is lemosom magamról. Nem tudom pontosan mire kellek neki… hogy úgy…kellek-e
Nem tudom, ő melyik nemhez vonzódik, de ha esetleg kellenék, ne okozzak csalódást.
Végül megtörölközve állok meg a küszöbön, ő pedig egy inget nyom a kezembe. Az ő inge, ebben biztos vagyok
Boldogan bújnék bele, de megállít
- Várj még – mordul, majd fölém hajolva túr a hajamba– Remek, ezt is megmostad.
- I-igen uram… - dadogom zavartan. Bár megszoktam a közelséget, az övétől mégis elvörösödök. Rég szolgáltam angyalt – Erre kért. Megtettem. Bármit, amit uram kér.
- Bármit – mordul– Ne csinálj rumlit, míg én magam is lefürdök – utasít, mielőtt elfoglalná a fürdőszobát.
Csak állok a szoba közepén, elveszetten. Az inget sem merem felvenni, hisz arra utasított hogy még ne…
Talán tervei vannak velem.
Alaposan körbe járom a lakosztályt, feltérképezem, hogy mit hol találok, s hogy mi lehet majd a feladatom, észre sem veszem hogy közben ő is végzett
- Te még itt vagy? És mért nem öltöztél fel?- áll meg mögöttem, mire ijedten fordulok felé. Rajta sincsen sokkal több, csak egy törölköző a dereka körül. Megengedek egy gyors pillantást magamnak, végig vezetem tekintetem feszes izmain, majd hatalmas és fenséges szárnyaira pillantok
- Te mondtad, uram, hogy még ne vegyem fel…így hát…- nem hagyja hogy befejezzem, csak közelebb lép és hideg tekintettel a szemeiben méregetni kezd. Nem ellenkezem, nem is mernék, csak hagyom, hogy körbe járva minden porcikámat szemügyre vegye. Szemei elidőznek a hátamon lévő szárny kezdeményeken, a sebhelyen, s vézna alakomon. Ajkain átsuhanó mosolyból arra következtetek, tetszik amit lát, vagy talán csak eszébe jutott valami régi emlék
- Hogy lehet az, hogy egyetlen sebhely sincs rajtad, ezt kivéve- áll meg előttem, szemei a mellkasomon időznek
- Mert ez nem egy közönséges seb, uram- rebegem- amiket…mások okoztak mind begyógyultak de ezt itt…- nyelek egyet. Leszegett fejjel válaszolok kérdéseire, tekintete éget, szinte már fizikailag is érzem ahogy engem pásztás- én magam... okoztam
- Értem- zárja le ennyivel a beszélgetést, majd hátat fordítva nekem dolgára siet- öltözz fel és gyere utánam. Megmondom mi lesz a dolgod- bele bújok az ingbe, mely a combom közepéig lelóg, majd utána szaladok. Egy fegyverraktáron át vezet az út, ám hamar rá kell jönnöm, nem vívtam még ki a bizalmát ahhoz, hogy méltó legyek ezek takarítására és gondozására.
Végül egy irattárban kötünk ki, ami látott már szebb napokat is. Poros, elhanyagolt és rumlis, okmányok és levelek végeláthatatlan tengere
- Itt fogok…
- Egy napot kapsz arra hogy rendszerezd a papírokat, kitakaríts és feltöltsd a készleteket, úgyhogy azt ajánlom hamar kezdj hozzá- azzal el is megy, magamra hagyva a halomnyi irattal

Késő estére jár már, mire végzek, ám megérte a kemény munkát, a szoba rendezett és tiszta, a papírok szortírozva, a tintatartó feltöltve, a bútorok lesikálva
- Készen vagyok, uram- hajolok meg gardám előtt- óhajt még mást ezen kívül?
Rezzenéstelen arccal fordul felém, majd elindul, hogy szemügyre vegye munkámat. Az eddigi aprócska magabiztosságom is elszivárog, ahogy kinyílik előtte az ajtó és egyszeribe világosság tölti meg a szobát. Nem szól semmit, nem is néz rám először, csak lassan járja körbe a szobát és alaposan szemügyre vesz mindent.
Végül megáll előttem és a rosszalló szavak hiányából arra következtetek, elégedett, így én is megnyugszom.
Végül elindul vissza a hálószoba felé, én pedig szorosan utána
- Hozz valamit vacsorára, utána elmehetsz- adja ki a következő utasítást miután visszaül karosszékébe egy könyv társaságába. Én csak meghajlok, majd elindulok lefelé a konyha felé.
Útközben össze találkozok még pár hozzám hasonlóval. Seranokkal, más szolgákkal, akik a többi angyalhoz tartoznak, legtöbbjük évtizedek, századok óta itt él és dolgozik, van aki soha nem is járt a falakon túl
- Téged hogy hívnak?- kérdem az egyik fiút munka közben
- Nincs nevem, mint ahogy itt a legtöbbünknek, bár kérdésedből ítélve te kaptál
- Primula… a virág után-
- Érdekes…te kit szolgálsz?
- Harahel nagyurat- erre mindenki aki a konyhában tartózkodik elhallgat, valaki még le is ejt egy edényt
- Harahelt, az lehetetlen! Ő nem fogad magam mellé senkit, nem hinném, hogy pont veled tenne kivételt!
- Miért ne? Mindenki változhat, különben sem lehet mindenki olyan tuskó mint te- szól közbe egy lány, az enyémhez hasonló ingben- szia, látom új vagy itt- fordul felém, ügyet sem vetve a másikra- ne is törődj vele, bár nem látszik, öreg mint az országút, és száraz mint egy rossz pokróc…

Elbeszélgetünk még egy kicsit, míg dolgozom, de lassan mennem kell, még fel kell vinnem az ételt a gazdámnak
- Mi tartott eddig?- jegyzi meg mikor bekopogok és kitárul az ajtó
- Bocsánat, uram…többet nem fordul elő- erre már nem mond semmit, csak int, hogy jöjjek beljebb. Az asztalra teszem a tálcát és már indulok is, mielőtt még megbüntetne


Eshii2016. 12. 25. 13:13:45#34871
Karakter: Harahel



 Amint megkapom a jelentést a bukottak tanyájáról, nem habozok intézkedni. Egyedül Archont viszem magammal, a jobb kezemet, kivel már évszázadok óta vállvetve harcolunk a gonosz ellen. Most sincs másképp, ahogy alászállunk a búvóhelyükre s nekilátunk a tisztításnak. Rengeteg bukott angyali létforma hemzseg itt, emellett akadnak démonok is. Fertő az egész hely, de szerencsére nem oly erősek, hogy ne bírjak el velük Archonnal az oldalamon.

A jajgatások elhalnak, ahogy a tüdők többet nem jutnak levegőhöz. Halál szaga kúszik be lassan a nyitott ajtókon a sötét termekbe, ami csak még vészesebbé teszi őket. Szigorú tekintettel kémlelem mégis az utolsó sarkot is, míg fejemmel intek Archonnak, hogy nézzen körbe. Én magam is így teszek, s bár nem várok eredményt. Mikor felfigyelek Archon csendjére, felvont szemöldökkel indulok meg felé, hogy megnézzem, mi késztette megállásra az ajtóban.

- Mit találtál? –kérdezem, míg mellé lépek s benézek a kis lyukba. Egy meztelen szerzet kuporog ott, kissé koszosan, védtelenül.  

- Egy fiú… szinte még gyermek... – feleli, de nem veszi le tekintetét a teremtésről, ki próbál ügyet sem veti ránk.

- Ember? – érdeklődöm, de meg se várom a választ, közelebb lépek a földön kuporgó élőlényhez. Szemügyre veszem vékony testét, hófehér bőrét, de nem lankad figyelmem, ha nekem támadna, simán végeznék vele, mint a többiekkel.

- Nem hinném… de magam sem tudom mi lehet – ad végül válasz kérdésemre Archon. Úgy döntök saját kezembe veszem az irányítást, így a fiú álla alá simítva emelem fel fejét, hogy szemeibe nézhessek. Fülei hegyesek, szárnyai nincsenek, nem érzek bármiféle fenyegető erőt belőle. Sőt, oly gyenge, hogy tiltakozását csak egy nyögéssel adja tudtomra. Lábai összeláncolva, ahogy kezei is, mintha valami állat lenne.

- Bármi is legyen, itt nem hagyhatjuk – teszi hozzá Archon, én pedig szavak nélkül is egyetértek vele. Felkapom a fiút, majd karjaimban viszem ki a koszos helyről. Könnyű, inkább a láncok nyomják karjaimat, mintsem ő maga. Egészen addig tartom, míg fel nem érünk, s a friss levegő meg nem üti orrunkat. Óvatosan lábra állítom, majd egy suhintással szabadítom meg láncaitól. Megijed, sikkant is hozzá, de nem érdekel. Szabad immár, eredjen dolgára.

- Uram…izé...- szól utánam, miután hátat fordítok neki. - Köszönöm hogy… kiszabadított – megállok, majd félig felé pillantok. Igazából csak az érdekel hol marad már Archon. - De mi lesz velem… ezután?

- Szabad vagy, oda mész, ahová akarsz. Nem az én gondom – tudom le ennyivel, majd mikor meglátom az angyalt, lépnék is előre, hogy magam mögött hagyjam eme helyet.

- Nekem… nincs hová mennem. Nincs családom... sosem volt…akiket megöltél… a gazdáim voltak… most pedig… a te tulajdonod lettem. Rendelkezz velem… uram  - teszi hozzá, mire én úgy döntök, hogy rá kell néznem. Meghajolva áll ott, meztelenül, én pedig biza nem értem miért akarna pont engem szolgálni. Nem lenne jobb a szabadság? Emellett szolgálni, engem? Pont engem? Megvagyok egyedül is.

- Nincs szükségem szolgára – közlöm vele nemes egyszerűséggel a tényt.

- Kérlek…- emeli rám kétségbeesett tekintetét. Kiegyenesedik, így szemügyre vehetem a mellkasán lévő sebet. Szolga lenne? Egy seran?

- Egy szolga mindig jól jön – szánja meg a fiút Archon is, beigazolva tippemet. - Aztán ha nincs hasznodra, még mindig megszabadulhatsz tőle. – Hozzáteszi, s látom rajta, hogy komolyan is gondolja. Tudja, hogy soha nem volt még szolgám, hisz hozzátartozott elveimhez. Mégis erre akart rávenni? Talán megszánta az apróságot? Nos, nincs vele egyedül.

- Mi a neved, fiú? – kérdem.

- Primula, uram – vet rám egy zavart pillantást, míg én csak intek neki, hogy jöjjön. Szinte egész lénye felragyog eme apróságtól, amit nem igen tudok hová tenni. Nem tudom mi lesz a sorsa, de meztelenül nem rohangálhat mellettem. Tekintetem kiszúr egy pokrócot a közelben, s mivel volt gazdáinak már nincs szükségük rá, elemelem hát, hogy a fiúra terítsem. Lelkemnek máris jobb, hogy eltakarja valami vézna testét.

- Menjünk – intek fejemmel Archonnak, ki csak biccent, miszerint értette. Egy szó nélkül lépek a fiúhoz, hogy aztán a pokrócba tekert testét felkapjam. – Kapaszkodj, ha leesel, nem megyek utánad – közlöm vele nemes egyszerűséggel, majd mielőtt válaszolhatna, kitárom szárnyaimat, majd elrugaszkodom a földtől.

Primula a pokrócot magához szorítva, mellkasomhoz simulva próbálja túlélni az utat. Szemeit végig lecsukja, nem néz se rám, se társamra, sőt, semerre se. Meg tudom érteni, ha mindvégig a földön volt, két lábán, nem lehet oly kellemes az első repülése, ami emellett eléggé hosszú út is. Talán még a takaró is jól jön neki, ugyanis ahogy egyre magasabbra szállunk, úgy hűl le a levegő is. Persze ez rögtön meg is szűnik, s a hőmérséklet is pontosan kellemesre vált, mikor átlépjük a menny kapuját. Ahogy lábam földet ér, Primulát is a saját, vézna végtagjaira állítom. Nem szólok újra semmit se hozzá, ha tényleg szolga, tudja mi a dolga. Bármi is legyen az…

- Szerintem menj utána, nem fog utánad szólni – hallom meg Archon hangját, amin talán még el is mosolyodnék, ha jó napom lenne. A szám végén, alig láthatóan. Most azonban nem tudom mit kezdjek a kolonccal, vagy hogy merre tudnám tovapasszolni.

- Uram, ne haragudjon, legközelebb kérés nélkül követem! – Ér be az apróság, mire én lenézek rá, de nem szólalok meg. Ha neki ez így jó, nekem is. Azt hiszem.

Mindenki, aki szembejön velünk, megnézi érdekes párosunk. Főleg, hogy a fiún csak egy pokróc van, amit lelkesen tart magán, ügyelve arra, hogy nagyjából takarja. Erről jut eszembe, hogy talán elsőnek ruhát kéne kerítenem neki, nem lehet meztelenül. Itt se.  Míg ezen gondolkodom, hogy honnan szerezzek neki valamit, a szobámhoz érünk. Kinyitom az ajtót, majd belépek rajta, ő azonban megáll, s onnan néz rám.

- Gyere be. Koszos vagy, büdös vagy, és még ruhád sincs – sorolom a dolgokat, mire ő betipeg az ajtón, majd miután az magától bezáródik mögötte, megugrik ijedtében. – Arra van a fürdő – mutatok egy ajtóra. – Használhatod az ott lévő dolgokat. A törölközőt is, sőt, ajánlom, hogy használd, mert ha összevizezel idebent bármit is, nem állok jót magamért – teszem hozzá szigorú tekintettel. – Addig keresek neked valami hacukát.

- Hacukát, uram? – pislog rám nagy szemeivel, mire én felsóhajtok.

- Ruhát Primula, ruhát – szólítom a nevén, mire ajkára széles mosoly kúszik.

- Nagyon köszönöm uram a kedvességét! – Szinte ragyog, újra, mint mikor beleegyeztem abba, hogy szolgálhat. Hihetetlen ez az egész, még nekem is. Nem szólok semmit se, csak intek neki, hogy menjen már. Mivel sejtem, hogy sokáig fog bíbelődni, ugyanis nem egynapi koszt kell magáról levakarnia, én magam is levetem páncélomat, s a helyére rakom. Meg kell majd takarítanom, ahogy a kardomat is, de csak miután kerítettem a fiúnak valami inget. Nadrág se ártana, de az én méretem hozzá képest óriási, s nem vághatok le a végéből egyszerűen, mint ahogy azt az inggel tehetném. Így hát, csak egy bő inget kap a kezébe, mikor megtörölközve megáll a küszöbön.

- Várj még – morgom, mielőtt felvenné. Hajához nyúlok, megérintem a selymes, kissé nedves tincseket, majd odahajolok, hogy megszagoljam. – Remek, ezt is megmostad.

- I-igen uram… - dadogja zavartan. – Erre kért. Megtettem. Bármit, amit uram kér.

- Bármit – mordulom. – Ne csinálj rumlit, míg én magam is lefürdök – lépek be a fürdőbe, majd zárom be magam mögött az ajtót. 


Sado-chan2016. 12. 20. 17:52:57#34854
Karakter: Primula
Megjegyzés: Eshiinek


 

Hideg van… sötét van…
Nem tudom merre van a fent és a lent, csak sötétség vesz körül, a végtagjaim mintha lángolnának… nem elég, hogy nincs hely mozognom, még meg is vagyok kötözve, nem mintha el tudnék szökni.
Néha hallok hangokat odakintről, ám nem értem egyetlen szavukat sem… vajon arról beszélnek, hogyan végezzenek velem? Értem nem lenne kár… nem hiányoznék senkinek, talán észre sem vennék, hogy meghaltam… bizonyára.
Elmentek… csend telepszik a sötétségre, fojtogató, késként hatol a testembe, visszafojtva lélegzetem fülelek, de csak a szívem zakatolását hallom, semmi mást.
Hirtelen kivágódik az ajtó, s a vakító fényárban egy angyal férfi alakja rajzolódik ki. Nem mozdulok, talán akkor nem vesz észre és elmegy.
- Mit találtál?- kérdi egy másik, majd az előbbi mellé lépve szemlél ő is, szárnyai teste mellett feszülnek hátra, hatalmasak és felségesek
- Egy fiú… szinte még gyermek..
- Ember?- kérdi az előbbi, majd lassan felém közeledik. Ahogy a félhomályba ér lassan a vonásai is kirajzolódnak. Magas, karcsú alkat, hosszú fehér haj, színarany páncél…szárnyai szétrebbennek, most látom csak, hogy nem is egy, de három pár ékesíti hátát
- Nem hinném… de magam sem tudom mi lehet- állam alá nyúlva emeli fel a fejem, amitől halkan felnyögök, de nem ellenkezek. A láncoktól mozdulni sem tudnék
- Bármi is legyen, itt nem hagyhatjuk- szól a másik, mire az előttem guggoló hirtelen a karjaiba kap, ám arcát látva félelem fog el. Nem örül annak, hogy velem kell bajlódnia, sem hogy koloncként akaszkodok rá, mégha csak kis időre is.
Ijedten gömbölyödök még jobban össze míg felvisz a lépcsőn a fényfelé. Hunyorognom kell, hisz a szemem már teljesen elszokott a fénytől.
Mikor felérünk letesz a földe, majd kardjának egyetlen suhintásával vágja el a testem köré tekert ezüstláncokat, halkan sikkantok fel ijedtemben, de nem mozdulok. Mit akar velem tenni most? Nem tudja mi vagyok, talán nem is látott még serant, így nem tudhatja hogy én is angyal vagyok, akárcsak ő.
Arra számítok, hogy eddigi gazdáimhoz hasonlóan velem is végez, de ehelyett egyszerűen hátat fordít és elindul
- Uram…izé..- hebegem rémülten- köszönöm hogy… kiszabadított- megtorpan, de nem néz rám, csak halványan fordítja oldalra ezüstös fejét- de mi lesz velem… ezután?
- Szabad vagy, oda mész, ahová akarsz. Nem az én gondom- már indulna is tovább, de folytatom
- Nekem… nincs hová mennem. Nincs családom... sosem volt…- dadogom- akiket megöltél… a gazdáim voltak… most pedig… a te tulajdonod lettem- hajolok meg mélyen- rendelkezz belem… uram
Erre már felém fordul. Nem látom az arcát, de elképzelem ahogy a döbbenet, majd a harag villan át rajta, ahogy azt fontolgatja talán mégis jobb lenne engem holtan látni. Talán igaza van…
- Nincs szükségem szolgára- szólal meg végül, hangja hideg, érzéketlen
- Kérlek…- pillantok rá, ám nem egyenesedem fel. Ha nem vesz maga mellé, nem tudom mi lesz velem ezek után…

- Egy szolga mindig jól jön- jegyzi meg a társa, aki még mindig mellettünk áll, bár kissé hátrébb- aztán ha nincs hasznodra, még mindig megszabadulhatsz tőle
- Mi a neved, fiú?
- Primula, uram- pillantok rá ismét. Kezével int, hogy kövessem, ám nem szól semmit, engem mégis boldogság jár át.
Újra van kit szolgálnom, hová tartoznom. Tudom, hogy ez sem lesz aranyélet, ám még ez is jobb, mint értéktelen senkinek lenni valahol a sikátorok közt.
Egy szakadt pokrócot vesz fel az egyik fal melletti székről, majd rám dobja és tovább halad. Én ugyan nem fázom, megszoktam, de csupasz testem látványa nyilván nem tetszik neki, így összébb húzom az anyagot, úgy követem egészen az épület főbejáratáig. Egyszer még hátra lesek, remélem, többet nem kell ide visszajönnöm…


narcisz2012. 02. 10. 21:27:37#19113
Karakter: Joakim Soury
Megjegyzés: Az elmegyógyintézet lakói és üzemeltetői részére.


Testem lángol, hevesen zihálók és a szívem úgy ver, akár egy légkalapács. Utálom ezt, a sok szart, amit belém nyomnak, minden egyes alkalommal, és közben még ezt a nyavalyás zeneszerű dolgot is hallgatnom kell. Már ez felér egy kínzással. Az elviselhetetlen szagról nem is beszélek, betadin és fertőtlenítő. A doki tekintetem kémleli, mennyire gyűlölöm őt, ha csak egy kicsit a közelébe tudnék férkőzni, biztos okoznék neki, néhány kellemetlen élményt. A kezem viszont meg van kötve. Nem szó szerint, hisz a szer amit beadott végtagjaim megbénította, így a kötél, már egy fölösleges plusz lenne, de nem vagyok ostoba. Másokkal ellentétbe, nekem helyén van az agyam. Nem támadhatok nyíltan, mert azzal csak magamnak ártanék, már megtapasztaltam, mit kap az aki ellenszegül.
- Jobban vagy? Joakim… - kuncogja a doki, miközben pici lámpával világít a szemembe. Nem is értem, mégis mitől lennék jól? Folyton telenyom minden szarral és olyan kérdéseket tesz föl, amire még ha tudnék sem válaszolnék. Halványan elmosolyodom.
- Magának jobban kellene tudnia… Mégis meddig akar böködni? – kérdezem kissé kába tekintettel.
- Jól van… a kérdés ugyan az… Hogyan tudod rendbe tenni a gondolataidat? – valami belső késztetést kezdek érezni. Az agyam, mintha nem tudna kérdésének ellenállni. Talán egy új igazságszérumot nyomott belém, nem tudom, mert eddig nem éreztem hasonlót, de a perverz vigyor, ami a képére kiül, elárulja, mennyire élvezi helyzetét. Imád kínozni minket. Engem és a többi bentlakót.
- Drága doktor úr… azt maga úgy sem értené meg… - nem akarok válaszolni, és próbálok ellen állni a késztetésnek, mind hiába. Újra fölteszi a kérdést. Nagyot nyelek, szám ki van száradva és szemeim kezdenek leragadni. A kába érzés, átveszi testem felett az uralmat és olyan helyre repít, amiben már nem vagyok képes megőrizni tudatom. Lassan kinyitom ajkaim és beszélni kezdek.
- Csak rossz emlékeket tárolok… akár egy könyvtár… vagy számítógép… ha elő akarom szedni… kiveszem a megfelelő fájlt és használom…de egy sincs mindig elől… általában semmi sincs a fejecskémban… meglepő igaz? - suttogom, elhalkulva, míg végül teljesen bealszom. Este térek újra magamhoz, a saját kis lakosztályomban, a fejem még mindig zsong és kicsi madárkák repkednek a szemem előtt. Ezt a dokit egyszer kicsinálom az tuti. Nyöszörgöm egyet és feltápászkodom. A lakosztályom ajtaja nyitva, így szépen kitámolygok a sétáló, vagy ahogy más hívja társalgó részlegbe. Vicces így nevezni, hisz kivel lehetne itt társalogni? Csupa elmebajos, akik vagy egy sarokban ücsörögve bömbölnek, akár egy óvodás, vagy még rosszabb, mert azt lesik, mikor lankad valaki figyelme és szépen betámadva eltegyék láb alól. Az ablakhoz sétálok, még csak körül sem nézek. Jelenleg egy személy érdekel, de őt most elzárták a kísérletek miatt. Odakinn havazik, és én utálom a hideget, még a látványtól is didergek. El is fordulok és akkor látom meg azt az idiótát. Ott ül az egyik padon és magával diskurál. Kissé be van fordulva, bár ez megszokott nála. Mégis, most ő az egyetlen, aki segíteni tud, ezért lassan elindulok felé. Meg sem fordul a fejemben, hogy visszautasít, hisz ismer, és nagyon jól tudja, nekem nem tanácsos nemet mondani.
- Min gondolkozol ennyire? – kérdezem kicsit oldalra biccentett fejjel. Komor tekintettel néz fel rám, amit nem is tudok hová tenni, mivel tudtommal, mi jól kijövünk egymással. Persze sosem hagynám, hogy az agyamba turkáljon, na azt már nem, de azért kedvelem, sokat megéltünk már együtt és sok nehézségen segítettük át egymást. Ami pedig nem mellékes, rengeteg mindennel tartozik. Leülök vele szembe és számítóan nézek rá. Nyilvánvalóvá teszem számára, hogy akarok tőle valamit.
- Mintha érdekelne – morogja sértetten, pedig az ő hogyléte mindig érdekelt, csak jól titkolom. – Csak nyögd ki mit akarsz, aztán hagyj minket békén. – vágja hozzám, mire elmosolyodom. Már megint megbomlott az elméje? Remek, vajon most hány személy lehet abban a kusza agyában? Rég nem találkoztunk már, talán több száz is lehet. Mindig csodálattal figyeltem, hogyan képes akár percek alatt olyan személyeket létrehozni, akik homlok egyenest más beállítottságúak, mint ő maga.
- Titeket? – kérdezem gúnyosan. Szeretem szívni a vérét, mindig olyan hevesen reagál. – Már megint többnek érzed magad a kelleténél, Leonid? – nevét szinte suttogom, olyan érzékien, hogy már simogathatnám is, de ezzel is csak bosszantani akarom, hisz tudom, nem bírja elviselni, ezt a közvetlen hangnemem.
- Mondd már, hogy mi kéne… - sóhajt és dörzsölni kezdi halántékát. Ennyire már rég láttam kikészülve, talán nem ártana, ha ismét segítséget kérne tőlem, de nyílván nem akar többel lógni nekem, amit meg is értek, én sem szívesen tartoznék magamnak.
- Tudod, hogy ki – mondom sokat sejtetően, kérdése ugyan is eléggé felbosszant, mikor nagyon jól tudja, kit is akarok, ezt az egyet kicsit sem titkolom el előle. Kell nekem az a fiú, egyszerűen akarom és tudom, érzem, ha nem kapom meg előbb utóbb kicsinálok valakit. A rossz emlékek elhatalmasodnak rajtam, ezért szükségem van némi pozitív dologra az agyamban.
- Istenem, miért nem saját magad udvarolsz?! – háborodik fel.. – Csináld magad! – fejezi be ezzel a mondandóját, amitől az agyamban, pillanatok alatt felmegy a pumpa, és már nem bírom türtőztetni indulataim.
- Tartozol nekem eggyel! – pattanok fel dühösen és szinte meg tudnám ölni tekintetemmel. Nagyon mérges vagyok, amiért csak így félvállról utasít engem vissza. Engem, akinek annyit köszönhet, ez a kis nyavajás, ezt még nagyon meg fogja bánni. Tudhatná, nekem nem mond nemet senki. Farkas szemet nézünk, és közben próbál belemászni az agyamba. El sem hiszem, hogy ennyire merész lett velem szemben, talán tényleg rég voltunk összezárva, de mindennek el jön az ideje, hisz én nem felejtek. Méregetjük egymást és a nagy erőfeszítései meg is hozzák a gyümölcsöt. A fejem megfájdul, amitől csak még dühösebb leszek. Egyre jobban hasogatja maga alatt a fát, de ez legyen már az ő baja. Megölni persze sosem ölném, mivel azért kedvelem a rohadékot, de ezt akkor sem hagyom következmény nélkül.
  - Min veszekedtek már megint? – szakítja félbe mentális párbajunkat Dorian. Ez a srác is, folyton beleavatkozik a dolgomba, és úgy jár utánam, mintha az árnyékom lenne. Na nem mintha zavarna, de az már igen, hogy olyanba üti az orrát ami nem rá tartozik. – Joakim, lehetnél érettebb is. Tőle még oké, de tőled… - oktat ki, akár egy gyereket. Az esze ennek is a helyén van, legalábbis azt hiszi. Engedelmes és nem kerül sokat bajba, nem is értem mit hisz. Mindegy, jelenleg nem is érdekel.
- Semmin – morranok föl és vetem tekintetem Dorianra, majd vissza Leonidra és egy amolyan ezt még megbánod tekintettel dühösen vonulok vissza a terem másik végébe. Az őr keze már a sokkolón, amit azonnal kiszúrok, ezért igyekszem lecsillapítani magam. Nem szeretem, ha az agyam sütögetik, az eléggé fáj. Sajnos rájöttek, hogy rajtam a gyógyszerek nem nagyon fognak, csak az sokkoló az, amivel ki tudnak sütni, annyira, hogy hozzám is lehessen érni. Fel alá járkálok és közben a halántékom dörzsölöm. Az a fejfájás eléggé elhatalmasodik rajtam és még a mérgem is rá segít. Fejemben rendezni kezdem emlékeim, mert mintha beborult volna a közepébe minden, még a víz is kiver emiatt. Csak akkor szeretem előszedni őket, mikor kellenek, amúgy csak problémát okoznak. Nagy nehezen sikerül és leülve a padra mély levegőket veszek. Dorian ismét odajön hozzám, talán nem a legjobb pillanatban.
- Ne haragudj rám, csak nem akarom, hogy megint zárkában végezd… Az az őr, már készült rád, ezért avatkoztam bele. – magyarázkodik, de most túl mérges vagyok, hogy belássam, tényleg az én érdekemben cselekedett. Az őrre nézek aki elvigyorodik. Ez a pasas az egyetlen, aki folyton toppon van, pedig ki sem nézném belőle. A bamba ábrázata és, hogy a nap nagy részét átalussza, hát elég zakkant. Talán inkább köztünk lenne a helye, és nem azok közt.
- Tudom, észrevettem, de most szállj le rólam… nem vagyok vevő a szövegre… - morgom és felállva megindulok az őr felé, aki tekintetembe mélyed. Valószínűleg a következő lépésemet akarja kitalálni, de erre nincs sok esélye. Megállok előtte és elmosolyodom.
- Visszakísérne a lakosztályomba? – kérdezem kacéran, azért értek én is a csábításhoz.
- Vissza találsz egyedül is. – feleli a kis makacs. A legtöbb ápoló és őr, tart tőlem, de rajta látom, hogy nem. Talán pont ezért van, hogy nem is akarom igazán bántani. Kicsit persze megkóstolnám, de komolyan nem. Szükségem van a gondolataira, ezért kicsit jobban beleadom magam.
- Az igaz, de én azt szeretném, ha maga kísérne vissza… Most amúgy is sokan figyelnek ezekre az elmebajosokra, biztos lenne, egy szabad fél órája. – kacérkodom tovább, mire felsóhajt és bólint. Utat mutat és követni kezd. Egy olyan helyre van szükségem, ahol nincs kamera. Mikor oda érünk megfordulok.
- Nem fogom bántani… csak kicsit… - lépek közel hozzá, mire megrezzen, de óvatosan mozgok, így lecsillapodik és hagyja, hogy ujjammal mellkasán végigszántva, egyre közelebb jussak ajkaihoz. Lassan megcsókolom, igen érzékien, és észrevétlenül csenem ki fejéből az ajtó kinyitásához szükséges kódokat. Jó darabig így csókolom és persze ő is viszonozza, majd mikor elválok tőle hátra lépek.
- Ez finom volt… Szép álmokat, majd folytatjuk, valamikor máskor… - intek egy pápát kezemmel és besétálok a cellámba. Kicsit meglepetten néz rám, hogy csak ennyit akartam tőle, és talán az is megfordul a fejében, hogy most jó nagy baromságot engedett nekem, de már mindegy. Semmit sem raktam a fejébe, így ezt is el fogja felejteni. Az ajtó bezárul és én szépen befekszem az ágyamba, a plafont bámulva. Még korán van a cselekvéshez, ezért várok. Mikor már minden ordibálás és zörgés lecsillapodik ülök fel ismét ágyamon, és szépen megrendezem ágyam, mintha aludnék. Szerencsémre a kamerák folyton mozognak, így könnyen tudom, megrendezni fekhelyem. Amint a kamera ismét fordul, már az ajtónál is vagyok és bepötyögöm a kódot, ami pillanatnyi szabadságom jelenti. Persze tudom ezzel ki nem jutnék és eszemben sincs, mert fölösleges lenne. Elzárva a külvilágtól, valószínűleg halálra fagynék, mielőtt bármilyen lakott területre érnék. Kint a folyosón sem egyszerű az élet, hisz az őrök folyton mozgolódnak, és valahogy ki kell kerülnöm őket, no meg némi figyelem elterelés sem ártana. Az én drága Leonid barátom lesz ebben segítségemre. A kis drága tudtán kívül fog segíteni, és legalább a leckét is megkapja tőlem. A szobájához érve bepötyögöm a kódot és beosonva az ajtóhoz simulok. Épp alszik, ami nem is csoda, a sok gyógyszer miatt, amit belé nyomnak. Talán kicsit sajnálom is, de ezt gyorsan félre rakom és odaosonok az ágyához, közvetlen a feje mögé, így ismét takarásban vagyok a kamerától. Kezemről leveszem a kesztyűm és megsimogatom arcát, mire halványan kinyitja a szemét.
- Mit művelsz velünk?? – riad föl, bár nem valószínű, hogy nagyon képben van.
- CCSSS… csak visszakapod a fejfájást, amit nekem okoztál…úgyis túl sokan vagytok odabenn… legközelebb pedig tudni fogod, hogy nekem ne mondj nemet és pláne ne támadj rám… -  fejéből, azonnal eltüntetek minden fölösleges személyt és ezzel egy időben, kisebb rohamit idézek elő nála. Minden az agyban dől el, és én ezzel tisztában vagyok. Teste megfeszül, de nem a fájdalomtól, fájdalmat nem akarok okozni neki. Ez amolyan kisebb roham, és ezt kihasználva szépen kiosonok és azonnal a zárt részleg felé veszem az irányt. A kis tervem beválik, és azonnal megszólal a vészcsengő, majd többen a szoba felé veszik az irányt. Egy sötét árnyékon meglapulva nézem, ahogy elrohannak mellettem, majd folytatom utam célom felé. Pár ajtón be kell mennem, mire megtalálom őt, de végül csak sikerül és betérve hozzá, már nem is foglalkozom a kamerákkal. Maxim elég vacakul néz ki, épp valami plusz gént adhattak be neki, és a fájdalma szinte tapintható. Ordít, de tőle nem zavar, legalábbis, ebben a pillanatban nem. Sajnos tudom, hogy ezután a tettem után magánzárka vár rám az A szinten, ahol nem kifejezetten szeretek lenni, de belefér, hisz akarom ezt a srácot.
- Maxim… észnél vagy?...- hajolok közel hozzá és kicsit lefogom. Nagyon vergődik.
- Nem bírom… a fejem… szét hasad!!! – ordítja, és persze tudom mit érez, valószínűleg most tőlem is kapott némi plusz gént, így homlokom az övének nyomom és belemászom agyába, hogy endezzem gondolatait, mintha a sajátom lenne. Ez mondhatni simán megy és az ordítást lassan abba hagyja, mikor némi fájdalmat is átveszek től. Arcát megsimogatom és rámosolygok. Szeme bevérzett, és egész teste remeg, de ez normális.
- Segítettél… - suttogja.
- Igen, mi kísérleti patkányok tartsunk össze…
- Hogyan csináltad? A fájdalom… - néz tekintetembe, és sajnos tudom nincs sok időm, így gyorsan próbálom elmondani.
- Ezek bolondok, minden az agyban dől el, a fájdalom a harag, a szerelem és még sorolhatnám… Az agyunk játszik velünk csalfa játékot… Lassan te is uralni fogod az agyad, akár csak én… Persze, csak ha bele nem halsz… - riadtan néz vissza rám, és látom rajta, hogy kérdezne.
- Most ne, nincs idő… Gyorsan ideérnek miután kiderül, hogy megléptem… Majd ha kikerülsz innen és én az A szintről, társalgunk… Vigyázz magadra… - állok fel, és varázsszóra, pont akkor nyílik ki az ajtó. Kedvenc őröm Dimitrij áll velem szembe.
- Nem kell a sokkoló, nem csináltam vele semmit… és megyek önnel szívesen… - mosolyodom el és kilépek mellé a folyosóra. Megigazítom hajam és visszaveszem a kesztyűm, hogy bebizonyítsam nincs oka, erőszakot alkalmazni.
- Erre ment ki a játék? Megszerezted a kódokat és idejöttél? – kérdezi, kicsit mérgesen, vagy az is lehet, hogy csalódottan.
- Igen, de előtte még meglátogattam a barátom… - kacsintok, mert tudom, hogy tudja kire gondolok. Mutatja az utat én pedig készségesen követem, egy másik őr is odaér, de Dimitrij int, hogy ő elintézi a büntetésem. Kárt nem tettem senkiben, és Leonid is csak holnapig lesz egyedül, mivel csak elaltattam a személyiségeit, ha azt akarja, hogy valakit tüntessek el, azért már könyörögnie kell majd, mert még mindig pipa vagyok rá. Ahogy sétálunk, feltűnik, hogy nem az A szintre kísér, ezért megállok.
- Hová visz? – érdeklődöm.
- dr.Ichida Kazuyahoz, valamit akar tőled, és bár az időpont furcsa, mégis a dolgom, hogy előtte hozzá vigyelek… - fejti ki. Nagyot nyelek, mert ez a doki még új, és nem tudom, mire számíthatok tőle. Még nem is találkoztunk és csak annyit hallottam róla, hogy nem szereti az engedetlenséget. Nagyobb szarba másztam ezzel a kis sétámmal, mint gondoltam. Követem Dimitrijt és csendben vonulok be a vizsgálóba. Egy nagyon jóképű férfi fogad, de ez semmit sem jelent. Az asztalánál ül és fel se néz rám.
- Ülj le Joakim… Hallom megszöktél… - mondja, miközben végig egy irományt néz. Leülök és csak figyelem őt. Dimitrij eközben kettesben hagy vele. Nem értem mi folyik itt, mégis mit akar ez a fickó tőlem? Máskor is léptem már meg, igaz nem a cellámból, de az is csak szökés nem? Kezdek para lenni és higgadt önuralmam pánikba csap át. szívem a torkomba kerül és úgy lüktet akár egy légkalapács. A férfi föláll és odajön elém.
- Hogyan csináltad Joakim?... Tudni akarom, hogyan sikerült így meglépned …
- Ha nem mondom meg akkor mi lesz? – érdeklődöm és igyekszem állni a tekintetét.
- Az neked nagyon nem lenne jó, én nem szeretem az engedetlenséget, viszont, ha segítesz, nagyon jól kijöhetünk egymással… - kissé fura ez a fickó. Komolyan azt hiszi, hogy beveszem ezt a süket dumát? Itt mi vagyunk az áldozatok, és ők a rosszak, még akkor is, ha valószínűleg a normális társadalomba nem tudnánk beilleszkedni.
- Persze, hogy jóban akarok lenni… - felelem.
- Kiszedtem az egyik őr fejéből… és felhasználtam… - érdeklődve figyel rám, mégis mit tud ebből kihozni? Nem tudhatom, ezek az orvosok sokkal betegebbek, mint mi mind együtt véve. Elsétál mellőlem és az asztalhoz sétálva egy fecskendőt vesz elő. Na nem, ezt nem hagyom. Így is az izzasztóban végzem, nem fogom hagyni, hogy meg is szurkáljanak. Lepattanok a székről és levéve kesztyűmet azonnal nyakához rakom, szép emléket juttatva agyába, amitől ordítani kezd. Dimitrij berohan, és a sokkolóval kiüt, így ájultan hullok a padlóra. Nem tudom meddig vagyok kiütve, de az biztos, hogy erős fejfájással ébredek föl az A szint egyik cellájában. Felülve oldalra nézek és szemem dörzsölöm, mikor megpillantom Maxim bátyát, amint magába roskadva ül ágya szélén. Felállok és odasétálok az üveghez, megkocogtatom és mikor felkapja tekintetét elmosolyodom.
- Ne aggódj… az öcséd jól van… ma belemásztam Leonid agyába és onnan tudom, hogy miatta aggódsz, de nem kell, már túl van a nehezén… - lépek el tőle és hanyatt fekszem az ágyon.



Nanami Hyuugachi2011. 11. 13. 19:01:16#17716
Karakter: Elijah Singleton



Szia!

Bocsi, de nem várok tovább vele.

VÉGE!! 


Nanami Hyuugachi2011. 08. 07. 00:12:29#15622
Karakter: Elijah Singleton
Megjegyzés: helloisémnek


Testemen különös bizsergés fut végig. Sok csókban volt már részem, de ez mindegyiket felülmulja. Visszacsókol. Hát nem csak én akarok? Véget ér csókunk és mikor egymás szemébe nézünk, ő elfordul. Zavarban van. A csendnek, a hasa korgása vet véget. Elnevetem magam, évek óta most először. Szívből jön.

- Ejnye, valaki nem reggelizett rendesen? -kérdem, mire elpirul.

- Ideges voltam, na. Tudod, a könyvek miatt..

- De mondtam, hogy semmi baj.

- Tudom, de akkor is.

- Jólvan. - lefordulok róla. - Menj egyél valamit, aztán itt találkozunk. Addig én intézek egy telefont.

- Oké. - bólint, mire én felállok. Ő ott szenved és próbál kikászálodni. Megsajnálom.

- Segítsek? - kérdem, de ő csak egy durcás nemmel felel. Szép lassan sikerűl neki kimászni a matracból. Az ajtó felé veszi az irányt, de megtorpan.

- Hol vagyunk most, és merre van a konyha? - klrdi tőlem.

- A kastély alatt, és egy alagút vezet föl, de nem kockáztatom meg, hogy eltévedj. - melléérve fejezem be.
Magamhoz ölelem és már az étkezőbrn vagyunk.

- Oh. Köszönöm. - rámmosolyog és a konyha felé veszi az irányt. Én először a szobámba megyek és a telefonhoz lépek. Egy számot tárcsázok.

- Igen én vagyok az.... Nem. Nem azért telefonálok. Csak azért, hogy megmondjam, kiszállok. Nem vagyok többet a Minisztérium kutyája. - mondom és lerakom a kagylót. Majd visszamegyek az edző terembe. Először a mászós részeket veszem át, többször egymás után. Aztán megyek a kötélre. Ekkor jönnek be James és Eleon. Leállok és leszállok a kötélről. James kimegy, Eleon pedig hozzám sétál.

- Kit hívtál? - kérdi.

- Lényegtelen.. Viszont te ettél végre rendesen?

- Igen. - bólint.

- Akkor, folytathatjuk?

- Igen. - mondja picit fájdalmasan.

- Most könnyebbel kezdünk. Megmutatom, mit kell csinálni. Egyszerűbb lesz. - mondom és a kötél alatt lévő öltözékhez lépek. Felveszem és felmászok az emelvényen a kötélre. A közepéhez sétálok és fejjel lefele leugrok. A kötél visszaránt és a kötélre most kézen állásba érkezem. Forgok egyet és megint leugrok. Megint a kötélre érkezem, de ezuttal talppal. Mikor lemegyek Eleonhoz, ő tátott szájjal néz rám.

- Ez könnyebb? Te megőrültél? Ki tudja ezt megcsinálni rajtad kívűl? Mert szerintem senki. - kel ki magából. Nem felelek semmit, csupán ördögi mosollyal a képemen nézek rá. - Ajjaj, mit tervezel? - kérdi és egy lépést hátra lép. Elkapom a kezét és felkapom a kezeim közé. Majd neki futásból ugrok fel a kötélre. Ő ilyedten kapaszkodik nyakamba. Megállok a kötél közepén, mire rám emeli tekintetét. - Meg ne próbáld! - szólít fel, de meg se hallom. Leugrok és ismét visszaránt a kötél. Oda érkezem, ahonnan leugrottam. Eleon a szemeit bezárva tartja és görcsösen kapaszkodik a nyakamba. Lemászok a kötélről és lerakom. Azonnal térdre rogyna, de elkapom. A derekára fonódik kezem. Magamhoz szorítom, de folyamatosan arcát fűrkészem. Mikor kinyítja a szemeit, apró könny csillog benne.

- Mi baj?

- Mi baj? Csak ennyit tudsz kérdezni tőle. Szegénykét halálra ilyesztetted. - szólal meg egy számomra ismerős hang.

- Mit keresel itt, apám? Senki nem hívott. - szólalok meg.

- Gondoltam meglátógatom a fiam.

- Mit akarsz? Rég kitagadtál. Most meg a fiad vagyok? Valami történt? - kérdem, miközben odasétálok a matrachoz és leültetem, a sokkot kapó Eleont. Levetem a tartó ruhát.

- Igazából a Minisztérium küldött, hogy......

-Nem adom Eleont.

- Nem a kis csajért jöttem. Hanem, hogy megöljelek. Ezért küldtek. És most el is végzem a feladatomat. - mondja és egy kést dob felém, amit könnyedén hárítok. Mégegyet dob, de ezt Eleon felé. Eléállok, így belém áll a kés. Eleon, ekkor tér magához.

- E.. Elijah? - kérdi és mellkasomra rakja a kezét.

" Valahogy ez a kés kiszívja az erőmet. Már alig tudok mozogni. Jajj ne. A fekete tűz. " - mondom magamban és magamhoz ölelem Eleont. Hatalmas robbanás. Sötétség. Mikor magamhoz térek, Eleont pillantom meg, amint egy hatalmas tűz-falat hoz létre és apám felé tolja.

" Mint egy Istennő. Sajnálom Tyrius, hogy nem tarthatom meg az ídéretem. Sajnálom. " - mondom és megint sötétség. Mikor ismét magamhoz térek, Eleont pillantom meg magam felett, de már nem az edző terembe voltunk. Mintha a saját szobám lenne?!


Nanami Hyuugachi2011. 08. 05. 12:06:44#15591
Karakter: Elijah Singleton
Megjegyzés: helloisémnek


Magához ölele. Erősen szorít és én csak sírok a vállán. Emlékkép ugrikbe, ahogy a kezembe hal meg Tyrius és utolsó erejével azt mondja, hogy vigyázzak a lányára.

" Sajnálom Tyrius, de azt hiszem nem tudom teljesíteni a kérésed. Azt hiszem beleszerettem a lányodba. Azt hittem már nem tudok mást szeretni, de úgy látszik mégis képes a szívem szeretni. " - gondolom magamba éa megszólal.

- Na, mehetünk? - csak bólintok. - Merre? - nem felelek semmit, csupán átölelem. Teleportálok a régi edző helyemre. Olyan, mintha a katonaságba lennénk.

- James, kezdjétek el nélkülem. A lány, menjen végig az összes akadályon, s írd fel az eredményeit. Nekem szükségem van egy fürdőre. - modnom és válast sem várva, elteleportálok a szobámba. Ott hátamra fekszem és hagyom had folyanak könnyeim. Egy kis idő múlva, tényleg elmegyek lefürődni. Forró fürdőt veszek, majd felöltözök és megyek az edző helységbe.

- Három próbálkozás volt, kisasszony! Végeztünk. - Épp az eredményeit böngészem, s rá pillantok. Meglátom rajta Kristen ruháit. Valami eltörik bennem.

- Honnan szedted ezt a ruhát?

- Én csak.....

- Honnan? - mostmár ordítva kérdem tőle.

- Én hoztam neki, uram. - vág közbe James. - Elnézését kérem!

- Azonnal vesd le, és égessétek el! Látni sem akarom!

- De..... fehérnemű van alatta.

- Nem érdekel!

- Uram. Kérem legyen elnéző a kisasszonnyal. Én hoztam le a ruhát.

- Nem érdekel! Vesd le és.... - nem tudom befejezni, mert James felpofozott.

- Elnézést uram, de muszály volt. Türőztesse magát, a hölgy jelenlétében. Sajnálom, a büntetést vállalom.

- Nem, James. Igaza van. Sajnálom. A múlton már nem tudok változtatni. Sajnálom Eleon. Nos James, megtennél még valamit? - mondom, mire csak bólint. - Hozd be az edző ruhámat.

- Te is edzel? Azt hittem, neked már nincs szükséged edzésre.

- Edzésre, mindenkinek szüksége van. - mondom kicsit lágyabban. - Eleon... - lépek közelebb hozzá. - Sajnálom az előbbi kirohanásomat. Igazán csinos vagy ebben a ruhában. - mondom, mire halvány pír szökik az arcára.

- Köszönöm. - mondja és ekkor lép be James, egy nadrággal.

- Uram. Itt az edző ruhája. - mondja és én elveszem tőle, majd belépek a fal mögés és átveszem. A ruháimat odadobom Jamesnek, aki kimegy, én pedig felugrok a kifeszített kötélre.

- Nem jössz, Eleon? - kérdem, mire meglepetten néz. - Igen te. Gyere nem kell félni. Az első, hogy megtanuld irányítani a tüzet, az az egyensúlyod. Láttam James feljegyzéseiben, hogy az a gyengéd. Egy harcban szükséges az egyensúly. - mondom oktatóan, miközben én ide-oda sétálok a kötélen. Eleon lassan felmászik és szinte rögtön leesik. - Újra. - kiáltom le.

- Könnyü annak, akinek jó az egyensúlya. - mondja szinte suttogva, de ezt is meghallom.

- Hallottam. - mondom és fúj egyet, majd megint felmászik. Ezúttal nem hagyom magára, hanem egyből megfogom a kezét és a kötél közöpe felé veszem az irányt. Ott megállok. - Az első feladat, tartsd meg magad itt a kötél közepén, fél óráig. - mondom és elindulok lefelé, de valaki elkapja a kezem és zuhanok. Én érkezem alulra, valaki pedig rám. A két keze a mellkasomon. Gyönyörű szemeit rám szegezi.

" Nem bírok magammal. Muszály megcsókolnom. Tyrius dühös lenne most rám, de muszály megtennem. " - mondom magamba és egy fordulással, én kerülök felülre. Lassan hajolok le ajkaihoz. Először apró puszit nyomok rá és amikor látom, hogy nem ellenkezik, egy igazi csókra hívom ajkait. Szenvedélyes, de mégis lágy.


<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2017. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).