Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


linka2017. 02. 25. 16:13:14#35039
Karakter: Nathaniel Lucas Conley
Megjegyzés: Azaminak


 { Gyerekként hangokat hallottam
Néhányan énekeltek, néhányan sikítoztak
De hamar kiderült, hogy van választásom
Rájöttem, hogy a hangok velem halnak }



(2010)
Fulladozó lelkek




Egy, kettő, három, négy.
Fehérre meszelt fal, bíborszín cseppek a szekrény szélén. 
Hangosan csörren az üveg, ahogyan felborul, tartalma pedig alkoholos gőzbe borulva ömlik ki cipőm orráig. 
Egy, kettő, három négy.
Könyörgök...
Felhúzom a lábaimat és fulladozva marok a torkomat markoló kezekre. Nem érzem a lábam, valószínűleg a balt. Tüdőmet jéghideg halál önti el, ruhámra csillogó vér kenődik, ami vörös kórként fertőzi meg a szövetet. Szemeimet lehunyva számolok el magamban négyig újra. Annak idején is így tanította nekem az édesapám, az, kinek az életet köszönhetem és nem az, aki előttem áll és ökölbe szorított kezekkel hadakozik az alkoholba fulladó haragja, és még éppen felsejlő józan elméje között. Valahol elmém egy tompán fénylő hátsó zugában elrejtőzöm. Vissza a tintaillatú múltba. Oda, ahol esőcseppek lágy üteme dorombolt a zsindelyeken. 
Felszisszenek halkan, mikor bütykei a kulcscsontomat érik.
Egyszer, kétszer, háromszor, négyszer. 
Halkan, csendesebben a lélegzetnél újra számolni kezdek. Ez megnyugtat, eltereli a figyelmemet és kizökkent a kínkeserves valóságomból.
Egy, kettő, három négy. 
Fogaimmal alsó ajkamba marok, és elfúlnak a könyörgéseim. Görcsbe rándul a kezem, szilánkosra törnek a körmeim, ha tovább markolom a törött üveg nyakát, ami még mindig alkoholtól bűzös. 
Elkeseredetten bámulok fel az ismerős, szilárd vonásokban gazdag arcra. Tudom, hogy ezt most csak azért teszi, mert az emlékek hangjai őt is múlhatatlanul kísértik. Nem tudja, hogy mit csinál. 
Magamhoz vonom kezeimet, ökölbe szorítom őket és lehunyt szemekkel viselem szitkait és a további ütéseket.
Egy, kettő, három, négy. 
Félve, még több ütésre számítva emelem meg a fejem, amikor egy ismerősen kedves, ugyanakkor mélységesen felháborodott és zaklatott női hang töri meg a szobában uralkodó monoton csendet. Csak segíteni próbál, és ajándékaként egy erős tenyér csattanását kapja. 
Elszégyellem magam apám helyett is. Hiszen ez a nő nem tett ellene semmit. 
- Sajnálom...- suttogom magam elé meredve fókuszálatlanul.
Anyám igazán nem érdemelte ki ezt a bánásmódot. Kedves volt mindig, jó indulatú asszony, halk szavú, ki mindig óvta azt, ki éppen segítségre szorult. Úgy, ahogy most is. Féltőn szólt és gondoskodóan bánt mindannyiunkkal. Még nevelőapámmal is mindig udvariasan viselkedett, pedig jól tudom, hogy ő talán sejthetett valamit már régóta. Az ilyesmi nem marad örökké titokban. Az, hogy örökké, egyébként is egy nagyon hosszú idő.  Olyannyira, hogy talán jobb bele sem gondolni. Nekem egyáltalán nincsenek pontos emlékeim arról a napról, mikor legelőször borult el az arca. Amikor legelőször mutatta nekem meg, hogy mit tesz egy emberrel néhány pohárnyi alkohol, a düh, a kilátástalanság. Azt követően eleinte csak apróbb dolgok történtek, egy-két változás a mindennapokban, majd folyamatosan váltak egyre jelentősebbé, míg végül ő a lényét, én pedig a reményemet veszítettem el a folyamat során. Így, mostani fejjel gondolkodva már tisztán látom, mit kellett volna máshogy csinálni, hogy elkerüljük ezt a sorsot, de egy idő után mindig belátom, hogy fölösleges elmélkedni ezen, hisz a múltat nem lehet megváltoztatni. Rágódással őket nem hozhatom vissza. Jogom se lenne hozzá, hisz önként mentek el. Ők döntöttek úgy, hogy elég volt, hogy nem lesznek többé értelmetlen, ostoba áldozatok, s tesznek végre önmagukért is valamit. A jövőjükért. Anya talán pont emiatt engedte őket el.  Azért, mert belátta azt, hogy igazuk van. 
Szemeimet szorosan összezárva hallgatom az ajtó csapódását, azt, ahogyan az utolsó mentsváram is magamra hagy. Összekuporodom még inkább a konyhaszekrény aljában, nem merek felnézni, megmozdulni, megszólalni, de egyszerűen nem maradhatok a világ végéig ilyen apróra összegubózottan. 


Jelen 


Nevelőapám halálával valami véget ért. Az utóbbi három hónapban sokat szenvedett, ám ez mégsem váltotta meg a lelkét. Nem lett tisztább, ugyanúgy árnyalatnyi sötétség falta lényét. A segítséget eleinte nem fogadta el, én pedig egynél többször nem ajánlkoztam. Anya volt végig az, aki mellette maradt. Aki elviselte koholt vádait, gyűlöletét, mit a világ szított benne, s annak tudata, hogy beteg. Nem értette, de mi sem adhattunk számára elfogadható választ. Így egyszerűen várakoztunk. 
Mindannyian másra. Valami szebbre, jobbra. Talán egy új napra, ami az ő létezése nélkül kel fel. 
De így, hogy ez végül teljesült, most mégsem tudok mit kezdeni a hirtelen ránk boruló teljes szabadsággal. Nincs, aki befolyásoljon, nincs, aki elrettentsen vagy felhatalmazza magát arra, hogy az én életem az ő kezében van. 
- Lucas, drágám, végre hazajönnek a testvéreid. 
Biccentek. Tiltakozásnak nincs helye, elfogadásom meg már olyan rutinos. Ő sem teszi szóvá, hisz örülök én, egyszerűen a kifejezéssel akadnak problémáim. Anya elém állva igazgatja meg ingem gallérját, elsimítja a redőket, szorosabbra fogja nyakam körül a nyakkendőt, majd elmosolyodik. Ő őszinte. Mindig is az volt. Talán emiatt szenvedett nevelőapám árnyékában többet, mint én. Azt, amiben én belenőttem és beletanultam, ő képtelen volt megszokni és elfogadni. 
- Már vége van – ölel magához, arcát arcomhoz simítja, felsóhajt, mélyen és reszelősen, mintha bármelyik percben sírva fakadhatna. 
Nagyot nyelek, ahogy táskáját magához veszi, kosztümruháját lesimítja, majd egy halvány mosollyal belém  karol, és magával húz. 
Kezdődik a temetés, ahol felravatalozzák a holtat, s mindenféle jót mondanak róla. Én semmit nem tudok, amivel szerethetőbbé formálhatnám őt, így maradok inkább a csendnél. 
Nem volt egy kellemes ember, mégis rengetegen eljöttek, hogy utolsó útjára kísérjék, van, aki könnyáztatta arccal, s van, aki ugyanolyan csendes, örömittas elfogadással áll a koporsó mellett, mint ahogy anyám és én. Mert vannak titkok, mikre akárhogyan is vigyáznak az emberek, előbb-utóbb kitudódik. Színtelenül figyelem, ahogy többen szép szavakkal illetik a halottat, sutyorognak, fel-feljajdulnak. Ők azok, akik idáig hazugságban éltek, akik elhittek egy színlelt idillt. Mégsem tudom érte hibáztatni őket, a helyükben talán én is bevettem volna kétség nélkül, hisz a külvilág felé a család mindig csak a mosolyát mutatta. 
A szokatlan, fémes hangra én is felkapom a fejem, érdeklődve figyelem az ismerős alakot, ahogy felénk közeledik. Mosolya összerántja a gyomrom és idegessé tesz. Többen is felkapták a fejüket, és most mindannyian őt bámulják. Beleértve engem is. 
„ Visszatért a fekete bárány...”
„Neki aztán semmi joga itt lenni...” 
„Ő eddig csak szégyent hozott családja fejére”
Pár pillanatra beharapom a számat, fogaim húsomba mélyednek, majd vonásaimat rendezve a szemeibe nézek. Azok, akik nem is ismerik őt, talán elhihették mindazt, amit apám összehazudott róla. Pedig nem ő a család szégyene, nem ő a fekete bárány, mert nem lehet olyasmiért hibáztatni, amibe más már évekkel korábban beleroppant volna. Anyám mosolya felragyog, ahogy hozzánk érve ölelésébe vonja. 
- Cooper, Drágám... - leheli elérzékenyülve, mégsem a gyász vonja keblére a szívét, inkább a viszontlátás öröme. 
- Anyám...
A hideg-kék tekintet rám villan, téli égboltot idéző, érintése ledöbbent, karjai közé von, arcát a hajamba temeti, érzem minden puha, reszketeg lélegzetét. Ledermedek, mert az emlékek túl valóságosak, túl elevenek ahhoz, hogy elfelejtsem minden régmúltban elkövetett hibáját. Mégsem érzem magam haragosnak, nem tekinthetem őt bűnösnek, hisz az ember ösztönlény. A tulajdon élete volt az első és egyben legfontosabb. És ez így van rendjén. 
- Szervusz Nyuszifül – súgja, s lehelete megcirógatja a bőröm, megborzongok, ahogy ránézek. 
Tudtam, hogy visszajönnek, hisz a temetést ők sem hagyhatják ki. Tudtam, hogy újra látom majd, mégsem számítottam rá, naiv módon elhitettem magammal, hogy ez mégsem így lesz majd. Mikor elhagyott, gyerekfejjel elhitettem magammal, hogy miattam történt. Hogy rám haragudott meg olyan nagyon. Hisz el sem köszönt, magával sem vitt. 
A pap elhallgat, hagyja, hogy a tömeg, néhány rokon és barát kedves szót mondjon nevelőapámról. Szívmelengető történeteket, szeretetteljes pillanatokat. Anyám szótlan marad, torkában rekednek a szavak, hisz, ami száját elhagyhatná, az minden, csak szép és jó nem. Cooper velünk ellentétben mégis kiáll, hangja erőteljes, határozott, vonzza a figyelmet, ahogyan szikár, magas, s karcsú alakja is. 
- Mindig szerette a meleget, most a lehető legforróbb helyen van...
Néhány ember hőzöng, elborzad, szánakozva nézi mostohatestvéremet, míg van, aki fél pillanatra is, de elmosolyodik. 


A tor ennek a napnak a tetőfoka. Itt nagyobbnak tűnik a tömeg, sáskahad módjára pusztítják az ételt, részvétet nyilvánítanak, és vannak, akik egyszerű vállveregetést adnak vagy szánakozó, sajnálattal teli félmosolyt. Igyekszem anyám közelébe maradni, s nem elszakadni tőle. Az esetek többségében nem tudok mit kezdeni azokkal, akik sajnálatukat fejezik ki és borzalmas tragédiaként élik meg életem megkeserítőjének a halálát. 
- Nálunk maradsz pár napra, Cooper? 
Anyám kérdése engem is érdekel, de nem hallgatózhatok illetlenül, így csendesen a közelükben maradok és reménykedve várom a válaszát. 
- Egy rövid ideig lehet róla szó – mosolyogja, aztán szemei újra rám akadnak. Elszégyellem magam, hisz rajtakapott, hogy kihallgattam őket, hogy rájuk figyeltem egész végig. - Nem bánod? - érdeklődik. 
Nagyot nyelek. Van erre jó válasz? 
- Nem – felelem halkan. 
Mosolya felragyog, míg anyámé megenyhül. Bátortalanul pislogok feléjük, majd hátat fordítva elindulok a terasz felé. Ott legalább nincsen felfordulás, nincsen gyász és kesergés. Ott legalább magam lehetek a gondolataimmal, nem kell idegenek előtt szomorúságot színlelnem. 
Az, hogy nem maradok, nem amiatt van, mert zavar a társaság, az éppenséggel nem bánt, inkább feszélyez, ha hozzám szólnak, ha választ várnak, véleményt valami olyasmire, amibe nem, hogy betekintésem nincs, de még csak elképzelni sem tudom. Zsebeimbe túrok, kabátom úgy áll rajtam, mintha egy kutya szájából rángatták volna elő, nem gyűrött, nincs rajta folt vagy szakadás, inkább csüng minden porcikámon. Nagy rám, inkább örököltem, mint újonnan kaptam. Még Cooper hagyta nálunk, bent felejtette évekkel ezelőtt a szekrényének zugában, aztán anya rátalált, és nekem adta, hátha elfogadom. Hátha szükségem lesz még rá. 
Az illatát heteken át megőriztem, óvtam, hogy ne felejtsem el. 
Nyomasztó lehet neki, hogy újra  hazakényszerült, hisz velem ellentétben neki minden szoba egy-egy emlék, mégsem boldog, örömteli perceket idéz fel, hanem olyanokat, amitől a gyomor görcsbe rándul, elszorul a torok és az keserű, tehetetlenség-marta gombóc nem mozdul se le, se fel. 
Ez tette őt ilyenné, az az ember, akinek bástyának kellett volna lennie, valaminek, ami elmozdíthatatlan, ami elpusztíthatatlan, s mégis gyengéd, valakinek, akire a gyermek felnézhet. Mégsem ilyen volt, hisz egy szörnyeteg sohasem szeret, nem tanít, csak büntet. 
Az ajtó, amin belépek, csilingelve köszönt, meglepődve konstatálom azt a kis mütyürt, amit fölakasztottak. Mintha csak egy boltban lennék. 
- Szia, Nathan, hát eljöttél? Hallottuk a történteket. - Conrad kedves mosolya jól esik, igazán, mégsem kap többet tőlem egy félszeg biccentésnél.  
Arról, hogy mi történt, értesült már mindenki. Nem olyan nagy ez a település, a hírek gyorsan terjednek, a pletykák még inkább. Számtalan verziója élhet már annak, amit Cooper mondott a szertartáson. 
- Nagyon sajnáljuk – szól közbe Carry.
Kedves arcú mosolygós lány. Rövid tincsekkel, nemrég lehetett fodrásznál, hisz korábban még a vállát súrolta sötét haja. 
- Dehogy sajnáljátok! Megérdemelte az a vadállat! Sőt, ennél rosszabbat is, én az olyanoknak, mint ő volt, a belét kitapostam volna! 
Hátam mögött kulcsolom össze kezeimet, toporogva ácsorgok, majd segélykérően pillantok az ételosztó asztal mögött ülő idős nőre. Dorothy volt az első, akivel itt megismerkedtem. Valaha ő is egy volt a nincstelenek között, a szülei korán meghaltak, sosem talált rá arra az emberre, akit őszintén szerethetett és aki őt szerethette, a munkahelyén felmondták a szerződését és ő pár hónap sínylődés után az utcára került. Benne volt erő arra, hogy újrapróbáljon mindent. Azóta kiegyensúlyozott életet él, van háza, van egy biztos munkája, és szívvel lélekkel a jótékonykodásnak szenteli minden szabad percét. Emellett pedig remek munkahelye van, hisz tanult, intelligens ember. 
- Gyere csak, drágám – mosolyodik el lágyan, ahogy maga mellett megpaskolgatja a másik széket. 
Túlzottan sok mindenben nem tudok nekik segíteni, leginkább az alapokban, segítek kiporciózni az ételadagokat, majd evőeszközöket adogatok, esetleg asztalokhoz ülve meghallgatom az ide betérő embereket. Többségüknek lenne mondanivalójuk, csak sajnos nincsen senki, aki fél percre is megállna, hogy megismerje a múltjukat. Pedig ők sem kevesebbek tőlünk. Hisz nem tehetnek arról, hogy ide jutottak. 
- Milyen volt a temetés? - kérdez kedvesen, mégis feszült, őt felzaklatja a halál. 
Megvonom a vállam. Mégis mit lehetne erre felelni? Van rá egyáltalán jó válasz? Milyen lehet egy temetés? Gyászos, szomorú, tragikus és felfoghatatlan. 
Nálam egyszerűen csak felszabadító. 
- Hazajöttek végre? 
Nem mondja ki, kikről van szó. Aprót biccentek, aztán fellapozom a könyvet, amit az asztal szélére csúsztatott. Egyszerű ponyvaregény, romantikus, könnyed és szép a maga módján. Hazajöttek, bár nővéremmel nem igazán sikerült eddig találkoznom, de azért a remény még él bennem, hogy a holnapi nap folyamán meglátogat minket. Belelapozok a könyvbe, hagyom, hogy elvonja a figyelmem, s míg körülöttem a csendből lassacskán visszafogott hangzavar születik, én elmélyedek az egyszerű cselekményszálakban. Szerelem, megbántottság, kaland, bűnbocsánat, s végül megbocsátás. 
- Drágám, így is igazán kifejező vagy, de én a hangodat is hallani szeretném – ül le mellém Dorothy újra, majd megcirógatja az arcomat. - Lehet róla szó? 
Elfordulok tőle, meglepetten az ajtón belépő felé pillantok. Tanácstalanul fordul körbe, a temetésen viselt ruhájától már rég megszabadult, helyette valami egyszerűbe öltözött, ahol dominálnak a színek. Még véletlenül sem fekete, sötét vagy gyászos. Ő a színekkel lázad. Arcomat újra a sorok felé fordítom, mégsem olvasok, helyette türelmetlenül várom, hogy észrevegyen, ide jöjjön és elmondja, miért van itt? Lapozok, belélegzem a könyv illatát, s az általa kevert port. 
- Ő volna az? - hajol hozzám a nő, mosolyát kiérzem szavaiból. Mégsem haragszik annyira, mint azt állította nem egyszer. 
Már nyitnám a számat, hogy válaszoljak, mégis a torkomban reked a hang, ahogy az említett személy megtorpan előttünk. Nem könyököl az asztalra, mint azt korábban mások is tették, egyszerűen megáll, zsebre tett kezekkel, szelíden mosolyogva. 
- Anya küldött, hogy jöjjek el érted, nehogy bajod essen, mert már sötétedik odakint. 
- Máskor is ment már haza sötétben – jegyzi meg mellettem Dorothy, feláll, majd a kezét nyújtja. - Dorothy  Martin. 
- Cooper Harris – mutatkozik be ő is, látom ajkai körül azt az apró ráncot, nem tetszik neki a nő, unszimpatikus, mégis udvarias marad vele szemben. De a további szócsatát megelőzendően felugrok a székből, aztán kabátomba belebújva megkerülöm az asztalt. 
- Mehetünk? - kérdez. 
Attól az egyetlen egy öleléstől eltekintve nem lépett hozzám közelebb. Tartja a távolságot, és elfogadja, hogy nem kezdeményezek én sem. Az ajtó mögöttünk ugyanolyan lágy csilingeléssel zárul be, mint ahogy nyílt, én pedig realizálom, hogy míg én a meleg épületben ültem és olvastam, idekint valóban lenyugodott a Nap, s lehűlt a levegő is. 
- Anya a kedvencedet főzte, persze hiába mondtam neki, hogy van elég kaja, rám se hederített, helyette befogott engem is. - Óvatosan rám pillant, én az egyik útra terelődött kavicsot rugdalom. - Nem is tudtam, hogy megeszed a főzelék alapú ételeket. - Itt már elmosolyodik, ugyanolyan bizonytalan, mint én, és ez megnyugvással tölt el. Ő is csak egy ember, egy meggyötört, keserű ember, akinek a lelkén sosem szűnő, kínzó sebek égnek. - Semmit sem tudok rólad, Lucas – torpan meg mellettem. 
- Nincs baj – torpanok meg én is. 


Azami2016. 12. 07. 21:41:00#34825
Karakter: Cooper Harris
Megjegyzés: Nyuszifülnek és Linkámnak


 Bátyussal kezdés:

Meghalni könnyű.   

Az élet az, ami nehéz.”

Cigarettafüst és a leheletem megkülönböztethetetlenül keveredik össze a hajnali hidegben. Kacskaringózva járnak táncot orrom előtt, hogy végül a magasba emelkedve váljanak semmivé a sötétben. Sokan dohányoznak a hideg ellenére, mind alul öltözve egy szál ingben, nevetgélve pöfékelnek, nem fáznak. Az alkohol fűt, szokták mondani. Irigykedve húzom el a szám, miközben szorosabban fogom magam körül szövetkabátom, én még nem ittam eleget. Egy fiú lép hozzám, fiatal, de nem taknyos már. Búgó hangon cigit kér.
- Nem dohányzom. - fújom arcába a füstöt és mellette fricskázom el a cigarettám maradékát.
- Én sem. - válaszolja közelebb lépve, feladás halvány jele nélkül. Pillantása elidőz alsó testrészeimen, latolgat, fixíroz, mivel kerül ma szembe. - Beérem mással is. - hangja pajzán, szemeiben pedig egy forró éjszaka ígérete.

  Karon fog, kihasználva tétovázásom, maga után vonszol, mint egy játékosztályon ragadt kisgyereket az anyja. Nem lep meg merészsége, ezen a helyen ez a szokás, aki szégyenlős, maradjon távol. Piros neonnal bevilágított fekete folyosón haladunk át. Mindenfelé kisebb, nagyobb beugrók nyílnak a vékonyka járatból, ha valaki el szeretne vonulni, vagy inkább iszogatna a bárban, de épp csak egy kettő foglalt még, a többség a nagyteremben gyűlt össze. A helyiség közepén hatalmas ágyak egymásba tolva, míg a falak mentén kisebb szófák sorakoznak. Vörös függönyök omlanak a plafonról, a padlót bordó színű, selymes szőnyeg borítja, némely ágy kemény, másik rugalmasan puha, ki, mit szeret. Merészen meztelen testek vonaglanak egymás karjaiban, alatt, felett, mögött, ritmusos lökésekkel adják meg a basszust a halk zenei aláfestésnek. A teremben édes, citrusos és fűszeres parfümök keverednek a szeretkezések illatával, mely mélyen belopózik tüdőmbe minden levegővételnél. Verejtéktől csillogó izmok hullámzanak a láva lámpák narancsos fényénél, zavarba ejtő, földöntúli jelenet.. A dekoráció, a hőség abszolút hű a hely nevéhez. A Vulkán az egyetlen meleg swinger club a városban és környékén. Rengeteg pár jár ide évek óta, törzsvendégek, értik a dolgukat és szégyennek nyomát se látni kéjesen grimaszoló arcukon. Hozzáértő kezek simítanak kabátom alá, észrevétlenül fejtve le rólam a ruháimat. Jobbról puha ajkak találnak utat nyakamon felfelé ajkamig, míg balról immár meztelen mellkasom érinti meg egy szőke alak. Forró lehelete megrezegteti köldököm körülötti pihéket. Homályos látásomon át figyelem, ahogy a nadrágom valahol nagyon távolra repül el, hogy a fiú, aki idecibált, végre elszívhassa, a hőn áhított „cigijét”  

~*~

  Migrén és hányinger az útitársam a fürdőszobába menet. Az éjszaka történései puzzle darabkákként játszanak elmém előtt. Nehezen összerakható, homályos darabok ezek. Kivitelezhetetlennek tűnik a máskor egyszerű feladat, hogy eltaláljak a mosdókagylóig, mégis erőt veszek magamon, hogy elérjem célomat. Révbe érek több kevesebb sikerrel. Néhány félrelökött bútordarab és pár zúzódás az oldalamon és lábamon, ami bizonyítja, hogy veszélyes útra vállalkoztam.

 Csakhamar felismerem a tükörben a grimaszoló másom. Karikás szemek, kiszívott nyak, kócos haj, amiben gyanítom még megtalálhatóak a tegnapi ”barátaim” búcsúajándékai. Elszörnyedve magamtól állok be a zuhany alá, hogy a forró víz lemoshassa rólam érintésük nyomát. Undorodom tőlük, undorodom magamtól, mégis mindig ez a vége. Szajha vagyok, a nyomorultak szajhája. Látják rajtam, apám nyoma, mint egy vörösen vibráló billog égette heg virít rajtam, megérzik, kiszagolják, hogy selejtes vagyok. A víz csak ideig, óráig tisztít meg. Ugyanolyan mocskos vagyok, mint ő, bár a pszichológusom nem ezt mondja. Állítása szerint nem válok olyanná, mint apám, de elég ha a tükörbe nézek, az ő átkozott szemei néznek vissza rám. Ha csak egy kicsit bátrabb lennék, csak épp egy leheletnyit kevésbé gyáva, akkor minden más lenne. Visszamennék Lucasért és kiszabadítanám a féreg karmai közül. Talán, ha otthon lenne, szembe is szállnék vele, lehet bántanám, lehet.. Megölném???    

  Telefoncsörgés zavar meg. A készülékhez lépdelek, kikerülve a gyilkos bútoraimat, amik az imént kárt tettek bennem és a kijelzőjére pillantok. Az ismerős szám és jól ismert név. Egy olyan áruló neve, amilyen én is vagyok. Kezem megáll a készülék felett, mély a dilemma, rég hallott hang kísért. Felsejlik két barna félelemmel teli szempár, sajnálkozó tekintetek és egy ajtó, ami hangos csapódással zárult be előttem. Hiába téptem fel, hiába futottam az autó után, utánuk, nem lassítottak, nem fordultak vissza. Hittem, hogy értem jönnek, hittem, hogy nem hagynak cserben, de soha többé nem láttam őket. Többször hívtak azóta, éveken keresztül kaptam az üzeneteket. Volt bocsánatkérő, volt szomorú, volt kétségbeesett és volt dühös, amikor ugyanazt a hibát követtem el, mint ők. Vasmarok facsarja a szívem, zihálásom süketít, ritmusát megtöri a sípszó.
- Cooper..
. - remegő hang szólít nevemen. - Ha ott vagy, kérlek vedd fel. - pulzusom az egekben, gyávaságom a felszínen, hiába nyúlnék a készülékért, nem mozdul kezem. Végül feladó szusszanás a vonal végén és egy szó, egy szó, ami mindent megváltoztathat. - Vége...

  Hallom szívem vad dobogását fülemben, érzem, hogy a levegő kiszalad a tüdőmből, s mintha elfelejtenék újra lélegezni. Mintha a láthatatlan bőröndöt, amit egész életemben cipeltem a kezemben, most valaki elvenné, átvenné, eltüntetné. Mintha egy anyai kéz karolna át, nyugtatna és a fülembe súgná, hogy hihetek a szó erejében, igazában. Nem kell félnem többé, sem menekülnöm.. Nincs már ki elől.

- Vége – ízlelgetem a betűk alkotta csodás szót. Vigasztal csitít, ringat.

~*~

 Azt hittem soha többé nem beszélek a nővéreimmel, de amikor egyikük három nappal korábban felhívott és közölte, a számomra még most is hihetetlen hírt, visszahívtam, de azonnal le is tettem. Vonatra szálltam és meg sem álltam a lakásának bejáratáig. Nem érdekelt a harag, a csalódottság többé, csak azt akartam, hogy a szemembe mondja, hogy lássam ő is örül-e, vagy csak én vagyok ilyen elfajzott, hogy megkönnyebbültem a hír hallatán. Fáradt nő nyitott ajtót, ha nem tudtam volna a pontos címet – amit korábbi leveleinek borítékáról olvastam le – akkor fel sem ismertem volna. Még csak nem is barna a szeme, ahogy emlékeztem. Az enyémhez hasonló kék szempár nézett végig rajtam, döbbenet és kíváncsiság keverékével. Nem szólt, én sem szóltam, aztán karjai hirtelen felemelkedtek és magához húzott. Szorított, sírt. Nem a bánat könnyei voltak, hanem a boldogság, a megkönnyebbülés és a feloldozás könnyei. Nem invitált be, tudta nem is mentem volna. Ha voltak is szavak, elkerülték a fülemet, egyenesen a szívemig hatoltak. A fájdalom az arcán, tükre volt annak, amit belül éreztem. Ők elszöktek, ott hagytak, később én is ugyanezt tettem Lucassal.. Monic felnőtt, továbblépett, anya lett, de Jenny a másik nővérem, ő nem bírta, nem volt képes tovább élni lelkének, gyermekkorának terheivel. Eldobta az életét és én még csak nem is tudtam, nem is érdekelt mi van velük, nem is sejtettem, hogy nekik is olyan rossz lehet, mint nekem. Mi elkerültünk attól a szemétládától, ha nekünk ilyen nehéz, milyen lehetett Lucasnak? Fiatal, gyenge és nem volt senki, aki megvédje. Nevelőanyám egy angyal, de mit ér egy szárnyaszegett szent az ördög ellen? Biztos gyűlöl...
   Mardosó bűntudattal nézem immár a szürke, márvány sírkövet, amire nővérem és édesanyám neve van görbe betűkkel felvésve. Ha Monicra nem emlékeztem jól, vajon Jenny is más lenne, mint emlékeimben? Vajon az ő szeme is kék volt, vagy talán miatta emlékszem barnára? Hagyom, hogy a hűvös szél megszárítsa könnyeim, hagyom, hogy elfújja gyászom, hagyom, hogy öröm költözzön a szívembe, hiszen nincs többé a gonosz, nincs már miért félnem. Akkor miért reszket a kezem még mindig, miért válik kocsonya a lábaimból, ahogy közeledem a tömeg felé? Hányinger kerülget, a fekete ruhások raját figyelve. Én fehérbe jöttem volna, ha nem két napom van beszerezni az új öltözékem. Ki mereven, ki megereszkedett háttal áll a gödör mellett. Nevelőanyám tartása egyenes, nem nyomja már az ő vállát sem a gyötrelmek súlya. Arcán nem mozdul izom, de szemei csillognak és nem a könnyektől. Belül mosolyog, ahogy én is. Számtalan ismerős és ismeretlen arc; aki nem ismerte igazi valóját, könnyeit itatja zsebkendője szélével, aki viszont közelről ismerte a sátánt, az tudta, mire volt képes, utóbbiak egymást vigasztalják, de a jobb élet reményében, nem pedig hiánya felett búslakodva. 

   Mézszínű tincseket borzol a szél nem messze tőlem, anyám apró kézfeje a vállán pihen. Gyomromból furcsa bizsergés indul útnak elgyengítve végtagjaim, reszketésem erősödik, ahogy közeledem. Lábam megtorpan, nem engedelmeskedik az ősi erőnek, nem mozdul, akaratom ellenére tart lehorgonyozva ott, ahol bármikor megláthat. A legtöbben már észrevettek. Anyám pillantása is találkozik az enyémmel, gyengédség suhan át a kedves arcon. Várakozóan pillant rám, de fejemmel nemet intek, nem vagyok képes mozogni. Nem mert itt van Ő. Nem a hideg, halott a koporsóban, a gödör mélyén, nem a nővérem, aki elhagyott, hanem Ő, akit én hagytam el. Hajával incselkedik a lágy szellő, lehelete arca előtt táncol. Annyira más, mégis ugyanaz. Szívem vadul kezd verni, ijesztő ütemben dobol fülemben, s a légzés is nehéz, de nem a hideg miatt. Gyűlöl vajon? Átkozott, minden éjjel, minden nappal, amikor az a féreg hozzáért? Vajon védekezett, kiállt magáért, vagy elbújt a sarokban, ahogy tőlem látta? Vajon ő hozzá is belopózott éjszakánként..? Istenem, add, hogy őt ne...  
   Nézem az ismerős, mégis idegen arcot. Minden éjjel álmomban megjelent, gyermeki angyal arca, hatalmas zöld szemeket rejtő hosszú pillái, melyekért a lányok ölni tudnának. Vajon meg tudnám számolni az édes szeplőit? Mennyi ideig tartana? Akár életem végéig is tudnám őket számolni, örökké tudnám nézni, hiába hoz zavarba, hiába félek, hogy gyűlöl, mégis, bármeddig képes lennék vele lenni. Ez az érzés önbizalommal ruház fel. Végre mozdul lábam, végre közelebb tudok lépni, vonz apró alakja, olyan vékony olyan törékeny és én itt vagyok, hogy megvédjem. Jogos a kérdés, miért most, miért akkor, amikor már nincs kitől félnie?! Gyáva voltam, gyáva vagyok, amiért nem jöttem korábban, de most, hogy itt vagyok, ha lehetne leköpném azt a rohadt koporsót, Lucast a karjaimba zárnám, megvigasztalnám, hogy most már minden rendben lesz, és elvenném az ő láthatatlan bőröndjét, ha kell életem végéig fogom cipelni az övét, hogy neki végre könnyebb legyen. Mosoly terül szét arcomon ellépek a sorakozó gyászolók mellett. Elkerüli fülem minden meglepett sutyorgás, lerázom magamról a figyelő szemeket. Csak őt látom, fényes aurát von köré a szél, olyan hatást kelt, mint amikor hullámokat fodroz a búzatáblákra a lágy szellő, mintha aranytenger háborogna. Vajon, milyen hajának illata? Ezerszer meg akartam keresni és ezerszer nem tettem meg, ezerszer meg akartam ölelni és ezerszer nem tettem meg, ezerszer meg akartam védeni és most először, meg fogom tenni.

  Hirtelen nekiütközik lábam a koporsót tartó hideg fémnek. Mindenki pillantása – aki eddig nem engem figyelt azé is – rám esik. Várnak, teszek-e, vagy mondok-e valamit. A pap kérdőn figyel, Lucas pillantása találkozik az enyémmel. Lassan éri a felismerés, elcsodálkozom mimikájának sokszínűségén. Pillanatok alatt fut át arcán megannyi érzelem. Meglepettség, kíváncsiság, megfutamodás, talán egy pillanatra öröm, de gyűlöletnek nyomát sem látom. Lehet csak a helyzet, hogy nem számított rám, miért is számított volna? Vajon, mikor adta fel a reményt, hogy visszatérek, én már nem emlékszem, mikor jöttem rá, hogy a nővéreim nem fognak megmenteni? Ő is annyira elveszett volt mint én? És vajon, neki is olyan sokat jelent, hogy lát, mint nekem?
Nem foglalkozom már a koporsóval, sem a benne fekvő alakkal. Lucas felé veszem az irányt, ő is végig engem néz. Lágyan ölelem át a nőt, aki anyám helyet anyám volt. A vékonyka nő ölelése meglepően erős, melegség jár át, szinte, olyan, mintha egy otthon lenne.
- Cooper, Drágám.. - e két szó önmagában kérés és igéret. Süt belőle a szeretet, az eddigi aggodalom, a megkönnyebbülés és egy új élet reménye. Talán egy közös életé.

- Anyám...
  Pillantásom újra találkozik Lucaséval. Zöld szemei, mintha lelátnának lelkem legmélyebb, legmocskosabb zugába is, amitől elszégyellem magam. Félve érintem meg rettegve az elutasítástól, de ő csak áll némán. Vért pumpálok tökeimbe és erősen magamhoz ölelem őt. Fogalmam sincs, hogy ellök-e magától, hogy ordít-e majd velem, vagy visszaölel. Ő egyiket sem teszi. Szavak, vagy viszonzás nélkül állja, hogy magamhoz húzzam, hogy orrom sűrű tincsibe fúrva derítsem ki, olyan-e az illata, mint hittem. Igen... Megértem távolságtartását, mélyen belül pedig örülök, hogy nem taszított el magától

- Szervusz Nyuszifül. - súgom füleibe, mire válaszul csak egy apró remegést kapok és tekintetének rabságát. Nem szól, csak néz némán.. Lehet mégis ez a legrosszabb?
 
  Gyorsan visszatértünk a szertartáshoz, hamar lecsendesült a tömeg. Néhányan szóltak pár szót. Lucas és anyám egy árva szót sem. Mikor rám került a sor, én is csak éppen megjegyeztem, ami eszembe jutott:

- Mindig szerette a meleget, most a lehető legforróbb helyen van...
   
  Megszámlálhatatlan alkalommal szakítanak szét minket az „együtt érző” torülők. Részvétnyilvánítások, pár vicces történet, akkoriból amikor még dolgozott, de minket nem verhetnek át, mi tudjuk az igazat, ismertük valójának szörnyetegét. Tüzes pillantásokból sincs hiány, megvető szitokszavakkal is illetnek azok, akik szerint túl erős volt a temetésen elhangzott megjegyzésem. Legszívesebben a képükbe vágnám, hogy ha ez erős, akkor, mit szóltak volna, ahhoz, amiket ő tett.

Dühöm lecsitítására félrevonulok, a konyhába veszem az irányt.
- Nálunk maradsz pár napra Cooper? - lágy érintés a vállamon, zöld szemek, mint Lucasnak. Megszorítom a csontos kezet.

- Egy rövid ideig lehet róla szó. - mosolygok anyámra. Vezekelnem kell, ki kell engesztelnem Lucast, amiért elhagytam. Ő is a konyhában van, menekül a tömeg elől és engem figyel. - Nem bánod? - kérdem félve tőle, ő pedig kevés habozás után kinyög egy halk nemet. Édes, gyermeki hang, illik a gyönyörű archoz a törékeny testhez, lényének bájos valójához. Vajon él még a bizalma, volt valaha? Mi a rosszabb elveszíteni valakit, vagy meg sem kapni?



Szerkesztve Azami által @ 2016. 12. 07. 22:18:42


oosakinana2012. 12. 25. 20:06:15#24615
Karakter: Frank Logen
Megjegyzés: (Hugimnak)


Boldog karácsonyt kívánok neked!

- Oh… értem… Egyébként a nevem Frank. – nyújtom felé a kezemet, de csak a sírra néz vissza.
- Jeff. – de legalább a nevét tudom. Zsebre teszem a kezemet és csak várok.
Elővesz egy cigit és rágyújt. Nem akarom, hogy egyedül legyen pláne, ha lehetséges az amire gondolok, de ezt kifogom deríteni csak egy kis DNS kell hozzá.
- Itt laksz a városban? – kérdezem tőle. Meg is van honnan fogok dns-t szeretni.
- Mi közöd neked ahhoz? – nem kicsit akadt ki a kicsike, de ez engem nem mintha olyan nagyon érdekelne. Tudnom kell róla minél többet, hogy kutathassak. Mindent meg teszek, hogy megtaláljam a testvéremet.
- Héj, nyugi, csak egy ártatlan kérdés volt. – mondom neki és félre nézek. Jobb ha meg tanulja, hogy nem fogok leszállni róla egy jó darabig.
- Igen, itt lakom, nem messze. – motyogja, de majd meg tudja, hogy kivagyok én és jobb ha szépen dalolni kezd.
- Hány éves voltál, mikor örökbe fogadtak? – mintha valami rosszat kérdeztem volna. Felém fordulva ragadja meg a felsőmet és ránt magához, de ez cseppet sem jó ötlet… az ő részéről.
- Na idefigyelj, kisapám. Semmi kedvem ehhez a kérdezz-felelekhez. Csak hagyj magamra, oké? Kopj le. – mondja cigivel a szájába, de csak megkomolyítom magam és leszedem magamról a kezét nincs kedvem, hogy egy tőlem sokkal gyengébb fenyegessen engem. Nem ilyen világban élünk.
- Hékás, vigyázz a szádra. – morranok rá mérgesen, amire csak félre pöccinti a cigit, majd eltapossa és rám néz.
- Te a tiédre. Nagypofájú köcsög… - sziszegi és megpróbál nekem senki, de elkapom a kezét és szépen a hátához csavarom, aminek következtében még egy gáncs és már a földök fekszik a térdemmel a hátába. Fel is szisszen fájdalmasan. Csak nem erősen húzom a karját? Ahogy szabadulni próbálna, úgy húzom kicsit erősebbre. – Eressz el, te szemét gennyláda… - vergődni kezd, de ezzel semmit nem fog elérni.
- Majd ha megnyugodtál. – közöm fele ridegen, de csak nem akarja feladni. Úgy vergődik alattam, mint egy partra vetett hal. Negyed óra elteltével viszont mintha lenyugodna. – Lehiggadtál végre? – kérdezem meg tőle, amikor nem mozog.
- Fordulj fel… - leszállok róla, mire olyan gyilkos tekintetet kapok, hogy öröm volt felkelni ezért reggel. Leporolja a ruháját, de a tekintetét nem veszi le rólam. – Mi a faszt akarsz tőlem? – nagyon nem tetszik neki, pedig ha kiderül, hogy igaz a sejtésem sírva fogsz a nyakamba borulni.
- Csak válaszolj néhány kérdésemre. – sóhajtom, mire csak egy cigit vesz elő, hogy rágyújtson, ha így halad tovább, akkor itt fog hamarabb meghalni tüdőrákban, mint hogy én megtudjam a dolgokat. - Mikor fogadtak örökbe?
- Két éves lehettem. – csoda hajlandó válaszolni. Biztos rájött, hogy akkor hamarabb szabadul.
- Melyik árvaházban voltál?
- A városiban. – eddig stim. - Mi a francért olyan fontos ez?! – emeli fel a hangját, amire csak gyilkos tekintetet kap, így legalább észhez tér.
- Nem lényeges. És volt testvéred? – újabb kérdés, amire tudni akarom a választ és csak reménykedni tudok, hogy azt mondja van.
- Fogalmam sincs, bazdmeg, két éves voltam! Honnan a kurva anyámból kellene tudnom?! – már megint, de most csak annyit csinál, hogy elnyomja a cigit és már megy is tovább. Köszönöm a dns-t kicsike. Nem megyek utána, hanem szépen felveszem a cigit és beleteszem egy zacskóba, hogy megmaradjon, ha megmaradt a dns-e…
Én is elmegyek onnan és csak a kocsimhoz lépek, ahol beszállok és egyenesen egy laborba vezet az utam, ahol reményeim szerint mindenre fény fog derülni, de addig is találkoznom kell még a kicsikével és remélem, hogy össze fogok vele futni.
Amint meg vagyok a leadással egészen a kocsmáig megyek, ahol ilyenkor általában mindig le szoktam inni magam és próbálok csak a legjobb időkre gondolni, amikor még a testvérem is velem lehetett, bár nem igazán emlékszek mindenre pontosan, hiszen kicsi voltam, amikor elvitték tőlem.
Ám legnagyobb meglepetésemre, ahogy körbe nézek meglátok egy érdekes emberkét az egyik sarokban gubbasztani. Felveszem a poharamat és odamegyek hozzá.
- Szia! – Köszönök neki, mire csak elfintorodva fordítja el a fejét.
- Nem találsz senki mást, akit szekálhatnál? – teszi fel olyan merőgúnnyal a kérdést, hogy az csak na.
- Azt hiszem, nem tudod pontosan, hogy még is kivel beszélsz. – állapítom meg és leülök az asztalhoz.
- És engem azt hiszed, ez érdekel? Amúgy meg nem engedtem meg, hogy leülj, úgyhogy most szépen távozol innen, amíg szépen kérem. – csak felhúzom a szemöldökömet.
- Szerintem jobb, ha nem akarod kihúzni a gyufát, mert rosszul fogsz járni nem is kicsit. A legveszedelmesebb maffia főnök fia vagyok. – mondom neki és remélem, erre már kicsit visszább vesz az arcából.
- És most hova szarjak? – egy kicsit megdöbbent a viselkedésével.
- Legalább egy kis tiszteletet adhatnál. – dőlök hátra.
- Neked? Tiszteletet? Jobb ha eltűnsz innen. – próbál keménykedni, de ezzel nálam semmire sem megy. Fel is állok és odamegyek hozzá, majd a nyakánál fogva szorítom a falnak és mérgesen nézek a szemeibe.
- Kezdesz kihozni a sodromból. – minden szem ránk szegeződik, de tudják, hogy ki vagyok, ezért nem mernek közbe szólni.
- És most… még is mihez kezdjek? – Mondja levegő után kapkodva, de ha tovább húzza az agyamat, akkor mg azt a maradékot is elveszem tőle, amihez hozzá jut.
- Most velem jössz. – meg fogom és elkezdem magam után rángatni.
- Nem megyek sehova. – a tiltakozása mit sem ér az én erőmmel szemben.
- Majd meglátjuk. – rángatom tovább, majd kimegyek a kocsimhoz és megpróbálom bevágni a kocsiba, de újra és újra kimászik nekem meg kezd nagyon elegem lenni.
Megfogom a ruhájánál fogva és a csomagtartóhoz viszem, ahova bevágom és végül rácsukom a tetőt. Innen nem tud szabadulni. Körülöttünk az emberek végig nézik, de nem tesznek semmit, mert tudják, hogy különben halottak lesznek egytől egyig.
Beszállok a kocsimba és végül hazamegyek, ahol jó apám már vár és kicsit mérges, de nem különösebben érdekel.
- Még is mit csinálsz? – kér számon.
- Ezaz én dolgom. Születésnapi ajándék gyanánt, pedig rendezd el a dolgokat. – mondom neki, amire egy pofont kapok.
- Hogy mersz így beszélni apáddal? – kérdezi mérgesen én meg csak meghajtom a fejemet.
- Sajnálom, de nem kicsit felbosszantottak. – térek észhez.
- Legközelebb nem csinálhatsz ilyen fesztivált megértettél? – emeli fel a ujját.
- Értettem. – bemegy én meg a kocsihoz lépek és kiszedem belőle a kis túszomat.
- Na mi van apuci megfenyített? – kérdezi gúnyosan, de nem válaszolok neki, csak meg fogom és felviszem az egyik szobába, ahova majd csak egyedül én léphetek be és senki más ha meg próbálja a fejét vétetem.
Be is dobom, miközben a pufogását hallgatom.
- Engedj el. Nem teheted ezt velem. – mondja, de csak elvigyorodok.
- Úgy néz ki, pedig, hogy még is meg tettem. – mutatok a szobába meg célzok arra, hogy már itt van.
- Ezt nagyon meg fogod keserülni. – próbál fenyegetni, de csak közelebb lépek hozzá.
- Te engem ne fenyegess megértetted? Én leszek mostantól az egyetlen élő személy, akit látni fogsz. – mondom komolyan, majd kimegyek a szobából és rá is zárom az ajtót, hogy had nyugodjon le, na meg nekem se árt egy kis nyugalom.


vicii2012. 09. 08. 15:47:41#23346
Karakter: Jeffery Solus
Megjegyzés: (Nővérkémnek)


Ma van a születésnapom.
És senki sem tudja.
Nem mondtam el senkinek. Ugyan minek...? Pusztán egy évvel öregebb lettem, nincs ezen mit ünnepelni... nem is lenne kivel ünnepelni...
Egyedül sétálok az utcán, zsebre tett kezekkel, lehajtott fejjel. Gondolkodom. Az életem nem ér semmit… egy fabatkát sem… és kezdem úgy érezni, hogy elvesztettem a kontrollt. Csak sodródok az árral, és bármilyen vadul próbálok úszni, a hullámok maguk alá nyomnak. Úgy érzem, lassan megfulladok.
Céltalanul bóklászom az utcán, a lábaim pedig maguktól térnek rá egy megszokott útra. Mire észbe kapok, már a temető bejáratánál ácsorgok. Csak bámulom a régi kovácsoltvas kaput és merengek. Miért pont ide jöttem…?
Besétálok hát. Senki nincs itt rajtam kívül, csak a régi sírkövek. Bóklászok a sorok között, mígnem meglátom az ismerős sírt, rajta a gravírozott nevekkel. Zsebre tett kézzel állok meg a sírhely előtt.
Egész fiatalon megtudtam, hogy adoptáltak, sosem volt titok… de mikor arról kérdeztem… ki az igazi anyám, vagy hogy van-e testvérem, ők sosem válaszoltak. Vajon már tényleg egyedül vagyok…? Teljesen egyedül ebben a hatalmas, zord világban? Vagy esetleg… van még valaki, akivel összeköt a vérem?
- A szüleid?- hallok meg egy mély tónusú hangot magam mellől. Meglepetten pillantok oldalra, de ekkor még a levegő is bennem reked. Egy srác az, velem egy magas, és… úgy néz ki, mint én… az arca… a szeme… még a haja is…
- Hogy?- kérdem feleszmélve, még mindig sokkosan.
- Öhm. Úgy értettem, hogy a szüleid vannak itt eltemetve?- kérdi ő is tétován, én pedig felveszem a beszélgetés elejtett fonalát.
- Ja…- pillantok a sír felé. – Nem, csak a nevelő szüleim.- vonom meg a vállam száraz hangon.
- Van testvéred?- jön a következő kérdés, én pedig összehúzott szemekkel pillantok rá. Mi a fenét kérdezget ez az alak…?
- Nincs. Egyedül neveltek mióta az eszemet tudom.- válaszolom kelletlenül, és erre mintha elkomorodna egy kicsit.
- Oh… értem…- biccent, majd tétován rám mosolyog. – Egyébként a nevem Frank.- mutatkozik be a kezét nyújtva, én viszont inkább kelletlenül visszapillantok a sírra.
- Jeff.- vetem oda félvállról. Nem tetszik ez a fickó. Egyedül akarok lenni, semmi kedvem jópofizni.
Komoran a kabátzsebemben kezdek kutakodni, míg végül előhúzom a cigimet és rágyújtok egy szálra. Mostanában már csak ez képes lenyugtatni az idegeimet. Azt hiszem, nikotinfüggő lettem…
- Itt laksz a városban?- folytatná tovább, de erre már ingerülten felmorranok. Nem veszi a lapot, hogy kopjon le?
- Mi közöd neked ahhoz?- válaszolok kérdéssel a kérdésre, mire megütközve néz rám. Kezdek egyre ingerültebb lenni. Egyedül akarok lenni, elmerülni az önsajnálatban és kitervelni, hogyan csináljam ki magam a hétvégén, de amíg a nyakamon lóg, ezt nem tudom kivitelezni.
- Héj, nyugi, csak egy ártatlan kérdés volt.- jegyzi meg rosszmájúan, de inkább csak félrepillantok.
- Igen, itt lakom, nem messze.- motyogom végül kelletlenül, újabbat szívva a cigimből, a kezem pedig ijesztően remegni kezd. Mi a fenét akar ez a fickó?
- Hány éves voltál, mikor örökbe fogadtak?
Erre már tényleg elszakad a cérna, dühösen fordulok felé, és a felsőjét megmarkolva rántom magamhoz.
- Na idefigyelj, kisapám. Semmi kedvem ehhez a kérdezz-felelekhez. Csak hagyj magamra, oké? Kopj le.- sziszegem a képébe, a szám sarkában a cigimmel, mire összehúzza a szemeit. Megmarkolja a kezeimet és lefeszegeti a felsőjéről, ezzel csak tovább hergelve.
- Hékás, vigyázz a szádra.- morran, az előbbi kedves, laza hangnem messze a múlté. Dühösen pöccintem a csikkemet a földre, majd taposom el.
- Te a tiédre. Nagypofájú köcsög…- sziszegem, majd megpróbálok neki lendületből beverni egyet, de egyszerűen elkapja az öklöm, majd hátracsavarja a kezem. Mire észbe kapok, arccal a földön fekszem, ez a szemétláda pedig a hátamon térdel, a karomat hátracsavarva. Fájdalmasan felszisszenek, és megpróbálok kiszabadulni, de nem megy. – Eressz el, te szemét gennyláda…- kiáltok dühösen, kétségbeesetten vergődöm alatta, de veszett ügy.
- Majd ha megnyugodtál.- közli ridegen. Nagyjából tíz percig még vergődöm, de aztán képtelen vagyok belátni, hogy semmire nem megyek, ezért inkább nyugton maradok. – Lehiggadtál végre?- kérdi fásult hangon.
- Fordulj fel…- sziszegem válaszul, de már kevesebb hevességgel. Erre aztán végre leszáll rólam, én pedig nyögve tápászkodom fel, megmozgatva megkínzott kezem, közben megpróbálva legyilkolni a tekintetemmel. A ruhámat is leporolom, majd idegesen pillantok rá. – Mi a faszt akarsz tőlem?- morranok, nagyjából annyi lelkesedéssel, mint amennyi puhaság van egy betonfalban.
- Csak válaszolj néhány kérdésemre.- sóhajtja fáradtan, én pedig kelletlenül gyújtok rá még egy szál cigire. A doboz kicsit összelapult, hála neki… - Mikor fogadtak örökbe?
- Két éves lehettem.- vonok vállat. Ingerült vagyok, fáradt és elkeseredett, és most már még kevesebb kedvem van ehhez a szarhoz. Inkább hazamennék…
- Melyik árvaházban voltál?
- A városiban. Mi a francért olyan fontos ez?!- emelem fel újra a hangom dühösen, de rám villantja a szemeit, ezért visszafogom magam.
- Nem lényeges. És volt testvéred?- teszi fel az újabb kérdést. Mélyet szívok a cigimből, hogy lenyugtassam háborgó idegeimet, majd beszéd közben, a számon át eresztem ki.
- Fogalmam sincs, bazdmeg, két éves voltam! Honnan a kurva anyámból kellene tudnom?!- fakadok ki végleg, majd a cigimet levágom nevelőanyámék sírkövére – úgyis csak ennyit érdemelnek tőlem -, aztán sarkon fordulok és egyszerűen elviharzok. Nem akarok már semmi mást, csak beülni egy bárba és hulla részegre inni magam, hogy elfelejthessem ezt az egész incidenst…


oosakinana2012. 08. 08. 22:31:11#22766
Karakter: Frank Logen
Megjegyzés: (Hugimnak)


Ez a mai nap sem másabb, mint a többi, pedig mindenki azt mondja, hogy ez másabb lesz és hogy sokkal jobb lesz még nekem. Ma van a születésnapom, de kit érdekel? Azóta nem ünneplem a születésnapomat, hogy az öcsémet elvitték tőlem, ami elég régóta van és nem is akarom, hogy már képpen legyen. Mostoha apámnak is megmondtam, hogy csak akkor fogom ünnepelni, ha megtalálom, és megint együtt leszünk, és együtt ünnepelhetünk.
Lemegyek az étkezőbe és egyből mindenki sürög-forog körülöttem.
- Boldog születésnapot. – kapom mindenkitől, mire bólintok, hogy köszönöm, de a számon már nehéz lenne kicsúsztatni. – Mit hozhatunk az ünnepeltnek?
- Csak a szokásosat. A reggeli kávémat, meg egy kis pirítóst. – soha nem szoktam bőséggel reggelizni és ez most sincs másképpen.
- Nem szeretne valami mást enni ma reggel? – próbálna puhítani, de erre csak ráförmedek.
- Süket vagy vagy csak egyszerűen a füleden ülsz és nem hallottad, hogy mit kérek? – nézek rá mérges szemekkel. Miért kell ezt minden évben eljátszaniuk. Az agyamra mennek komolyan mondom.
Végre megkapom a kajámat, meg a kávémat.
- Ez volt annyira nehéz? – förmedek rá, mire szinte fülét farkát behúzva távolodik, de ekkor jelenik meg mostoha apám.
- Már megint az ágy rosszabbik végénél keltél? – teszi fel a kérdést.
- Csak elegem van, hogy minden évben eljátsszák ugyan azt a születésnapomon. – mondom neki mérgesen.
- Tényleg neked ma van a születésnapod. – jegyzi meg, de csak felemelem a kezemet.
- Inkább hagyjuk. – megiszom a maradék kávémat, de a kenyérhez hozzá se nyúlok. – Mit kell ma csinálni? – kérdezem tőle, de csak elkezd gondolkozni.
- Ma semmit. Menj csinálj azt amit akarsz. – tudom nagyon jól, hogy ezt adja születésnapomra, még akkor is ha nem mondja. Nem szeretek kapni semmit, de apámmal még sem állhatok le vitatkozni, hogy én ma is dolgozni akarok. Ha azt mondta menjek akkor megyek is.
A városban furikázok a kocsimmal, majd a temetőnél lyukadok ki. Nem tudom, hogy miért akarok mindig ide jönni, de valami azt súgja nekem, hogy most itt a helyem, mert valami itt meg fog változni.
Kiszállok a kocsiból és bemegyek a temetőbe, miközben körbe nézek, hogy kik vannak itt, de nem látok senkit, kivéve egy embert… Egy szőke hajú srác vajon mit keres itt? Ilyenkor? Jó mondjuk egy magamtól is megkérdezhetném, de akkor is. A szülei lennének itt? Végül nem bírok magammal és oda sétálok hozzá.
- A szüleid? – teszem fel a kérdést minden féle köszönés nélkül.
- Hogy? – fordul felém, de amikor én is ránézek, kicsit meglepődök. A srác teljesen úgy néz ki mint én, de még is hogy, ám látom a meglepettség nem csak nálam található hanem nála is.
- Öhm. Úgy értettem, hogy a szüleid vannak itt eltemetve? – próbálok kicsit észhez térni és beszélgetni vele. Tuti, hogy nem a testvérem, hiszen ő már lehet nem is ebben a városban van. Azt se tudom kik fogadták örökbe, esetleg átkeresztelték-e más névre. Semmit nem tudok róla.
- Ja. – kap kicsit észbe, és visszafordul a sír felé.
- Nem csak a nevelő szüleim. – mondja, nekem meg felcsillannak a szemeim. Biztos, hogy nem igaz, de azért meg kell tudnom.
- Van testvéred? – kérdezem meg, mire rám emeli a tekintetét.
- Nincs. Egyedül neveltek a nevelő szüleim mióta az eszemet tudom. – kár pedig annyira reménykedtem. Nekem mindent elmondtak, vagyis inkább kiderítettem magamnak, hogy van-e testvérem és azt is kiderítettem volna, hogy hol van, ha nem állták volna mindig az utamat, amikor megtaláltam volna a papírt. Azóta mindig azon vagyok, hogy meg találja a testvéremet, Marcust, de eddig semmi siker nem volt, ám nem adom fel soha. Addig fogom keresni amíg meg nem találom és vége egyesíthetjük a családunkat megint annyira amennyire még soha nem volt.  


Levi-sama2010. 03. 03. 09:41:26#4013
Karakter: Jaken (Eiri-nek)



A besétáló férfit látva még levegőt is elfelejtek venni amíg meg nem szólal. Bőre sápadt, haja olyan barna mint az enyém, és hosszabb, de az övé úgy hullámzik akár a vad tenger, amely a szemeinek zöldeskék színében is visszaköszön. Végigfuttatom rajta tekintetem. Egyszerű farmer és ing kabáttal, kezein kertészkesztyű. Kezében egy ásó. Oh már értem, ő itt dolgozik. Talán hallottam is róla... a különc temetőgondnokról. Sosem gondoltam volna, hogy egy szép és fiatal férfi az.

Int nekem, én pedig követem. Mást nem tehetek, örülhetek ha nem hívja ki a zsarukat birtokháborításért.

Egy házhoz vezet. Odabent kellemes meleg és ahogy felkapcsolja a villanyt, láthatom hogy milyen szép a berendezés. Nagyon otthonos, egy cseppet sem hasonlít az én drága és rideg otthonomhoz. Ráadásul itt rendetlenség van. Ilyen kupit nem is láttam még. Nálam a cselédek azonnal elpakolnak mindent.

Egy négy lábon járó borzalom lép be, és a földön heverő cicatálból kezd enni éhesen. Mi a franc ez? Egy macska?

- Kávé, tea, tej, víz? - kérdezi, mély és kellemesen dallamos hangján. Meglepetten kapom fel a fejem, de azonnal válaszolok is.

- Kávé.

- Műanyag kaja, főtt kaja?

- Főtt.

Marhajó. Most itt fogok vacsorázni?! Kimegy majd bejön. Kabát már nincs rajta, cipő és kesztyű, ásó sincs. Leülök a konyhaasztalhoz, csendben figyelem őt miközben elém tesz egy csészét, majd a hűtőhöz lép, kivesz pár dolgot és a tűzhelynél kezd serénykedni. Gyakorlott, kimért és lassú mozdulatokkal kezdi megalkotni a... hm... az éjfélimet. Közben lefő a kávé, tölt nekem.

- Köszönöm - töröm meg a csendet, elvégre azért jól nevelt fiú vagyok én. Még egy kedves mosolyt is kap, és tekintete összeakad az enyémmel, de azonnal el is kapja rólam. Nocsak... Mondjuk eddig összesen ha hat-hét szót mondott, eléggé zárkózottnak is tűnik.

Belekortyolok a kávéba, és behunyom a szemem ahogy a forró nedű felmelegíti bensőmet. Megúsztam, nem hívja a nyakamra a zsarukat.

Koppan előttem egy tányér, és a finom illat kúszik orromba. Lepillantok a tányérra és elmosolyodom. Na tessék. Betörök ide, és még főznek is nekem.

- Gyakrabban kéne idejárnom - nézek fel rá.

- Jó étvágyat.

- Hm... köszönöm. - Kék szemeimet ráfüggesztem ahogy leül mellém. Nincs előtte tányér, csak erős és keményre dolgozott kezeit az ölébe teszi és viszonozza pillantásomat. Észbe kapva ragadom meg a villát, és megkóstolom az ételt.

- Ez finom. - Csak bólint. - Látom nem vagy bőbeszédű típus. Sebaj, nem szeretem a fecsegő alakokat, a csajok is idegesítenek ha folyik belőlük a szöveg.

- Hm.

Elfogy a kaja, és kíváncsian dőlök hátra a székben.

- Köszönöm az ételt. Miért nem hívtad ki a zsarukat?


Levi-sama2010. 02. 05. 21:29:55#3528
Karakter: Jaken (Eiri-nek)




Mély levegő. Ez az. Megy ez. Csak még egy lépés, és túlvagyok rajta.
 
Szaggatott sóhajjal lépem át a temető küszöbét, és megtorpanok. Nem szokásom tétovázni, én nem az a típus vagyok, azonban életemben először teszek ilyen meredek dolgot. Tekintetem felsiklik az ezüstösen fénylő teliholdra, és az elszórtan ragyogó csillagokra. Mint pici, szikrázó vízcseppek a fekete bársonyszöveten.
A temetőben hidegebb pár fokkal a levegő, mint odakint. Olyan furcsa... Körülnézek. Sírkövek. Feketék, szürkék, régiek és újak, akár a sírhantok. Vannak frissen ásottak, gazzal benőtt és gondozott, vagy éppen üres, éhesen tátongó gödrök is.
Az elmúlás. Minden porcikám érzi a halál hidegét, szinte fojtogat.
- Mire vársz már? Berezeltél? - sziszegi mögöttem egy hang, és hátrakapom a fejem. A félelem, a bénító maró jeges rettegés hirtelen elillan. Megvetően szusszanok. Tiszta hülye vagyok... Hiszen ez csak egy nagy kert, semmi egyéb. Néhány hulla oszladozik a föld alatt és kész. Megragadom a srác csuklóját, és gonosz mosollyal húzom magam után. Kiszúrom a temető legsötétebb részét és határozottan elindulok abba az irányba. Érzem hogy remeg, és vonakodik, pont ő akinek akkora volt a pofája. Na most kap tőlem egy jó kis leckét... hehe.
- Hova a francba viszel Jaken? Megőrültél?
- Te akartad hogy bebizonyítsam, nem félek a hulláktól. Hát most bebizonyítom hogy ez nem igaz. Elsősorban magamért teszem ezt, de ha már itt vagy, akár egy jó buli is lehet belőle.
Egy kis épület előtt torpanok meg. Ijesztően fehér falai szinte világítanak, ahogy visszaveri a vakolat a hold fényét.
- Ez meg mi? - kérdezem Nakitól.
- Ra-ravatalozó.
- Oh... - Elengedem őt, és az ajtó kilincsét megfogom, amikor hirtelen megkapaszkodik a zakómba és rángatni kezd.
- Te tiszta hülye vagy! Csak nem gondolod hogy én bemegyek oda?! - sikítja halkan, suttogva. A sötétben nem látom, de tutira olyan sápadt mint az előttünk magasodó épület meszelt fala. Vigyorogva nyitok be, és őt megragadva berántom magammal. Amikor becsukom az ajtót, csodálkozva pillantok körül. A helyiség olyan mint egy kis templom. Padokkal, középen elöl pedig egy nyitott koporsó, amelyet mécsesek vesznek körül, egyedüli fényforrásként.
- Az ott ugye nem az amire gondolok hogy az? - hadarja Naki. Nem válaszolok neki. Igen, jól látja ha nem vak. Egy holttest.
Valami hangosan csörren, és Naki felsikoltva tépi fel az ajtót hogy elnyelje őt a sötét éjszaka.
 
Ledermedve torpanok meg, a bénító félelem teljesen átjár.
 


© Copyright 2009-2020. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).