Még ebben a percben felhívom és õ igent is mond, sõt megkér, hogy elhozhassa a húgát is. Természetesen igent felelek neki.

Szépen kitakarítom a hétvégére a birtokot. Elõveszem a legjobb borainkat, hogy legyen mivel megkínálnom a vendégeket.

Fárasztó napom volt, így hamar le is fekszem.

***

Szombat van ma érkeznek a vendégeim. Nagyon várom már, legalább lesz kivel elbeszélgetnem. Hallok valami kocsi zúgást kiszaladom és látom, hogy érkeznek.

- Sziasztok! – köszönök amint kiszállnak az autóból.

- Szia! Had mutassam be neked a legkisebbik húgom. Cristine. – mutatja be a kedves hölgyet maga mellett jó barátom. Kezét nyújtja felém.

- Örülök, hogy meg ismerhetem. – Megfogva kezeit illedelmesen ajkamhoz emelem egy apró puszit lehelve rá.

- Részemrõl a szerencse. A nevem Matthew Carter. – le sem tudom venni a szemem a lányról, nem is mondta, hogy ilyen szép húga van. A lány nem néz felém.

- A mai világba már nem szokás a kézcsók. –vágja oda morcosan. Hm. Idegesek vagyunk.

- Kérlek, ne haragudj rá… nehezen tud ismerkedni. – magyarázza nekem a bátyja.

- De haragudjon… akkor talán békességbe eltelik a hétvége. – hangzik ismét  akis morcos kisasszony.

- Ha jól sejtem nem akart jönni. – Térek rá a lényegre. Mikor látom, hogy a csomagtartót pakolja oda szaladok, hogy elvegyem tõle a csomagokat. –Add csak ide, majd én beviszem. Ne te cipekedj. – mondom kedvesen, néhány percnyi csend következik és aztán ismét csattan.

- Köszönöm, de elbírom… nem vagyok egy ne bánts virág. – hevesen elkapja az egyik csomagok és berohan.

– Öhm… nem tudom az utat… - bátyja felnevet én csak magamban mosolygok.

- Javíthatatlan vagy hugi… - bemegyünk mi is a házba, én mutatom, hogy merre jöjjenek.

- Milyen volt az utatok? – érdeklõdõm.

- Kellemes, azt leszámítva, hogy húgom eléggé szótlan. Szóval, ha esetleg beszélni szeretnél majd vele, akkor készítsd ki a harapó fogót. – Nevetnem kellene de nem teszem. Mint egy kis tini, olyan kis lázadó lehet ez a lány.

- Hééé! Ez aljas rágalom! – már vártam, hogy lereagálja.

- Rágalom? Azért nem tudom kiszedni belõled, milyen napod volt. – veszekednek a testvérem, pontosabban csak húzogatják egymást. Mosolygom.

- Azért össze ne kapjatok már. – szólok rájuk.

- Nyugi ez még semmi. – a nappaliba érünk, ahol lepakolnak.

- Kértek inni? – Cristine fejet ráz. –Tényleg szótlan. – jegyzem meg én is. Aztán mosolyogva nézem a morcos kisasszonyt. Cristinnek az se tetszik, hogy bátyja mesél nekem róla egy kicsit, ha már õ nem teszi.

- Én kérek egy kis vizet, köszi. – szakítja meg a beszélgetést Sam, én meg kimegyek a konyhába. 

Visszatérek a vízzel majd miután Sam ivott bekísérem õket a szobájukba. Én is egy percre bemegyek a konyhába beszélni a szakácsnõvel, és persze hagyni, hogy kedves vendégeim kipakoljanak nyugodtan.

Némi percnyi várakozás után eszembe jut valami nagyszerû ötlet, ami biztosan tetszeni fog Samnek. A húgának? Hát amilyen hangulatban van szerintem semmi se fog tetszeni neki, amit én ajánlok fel. De attól még megpróbálkozom vele.

Sammel megbeszélem a dolgot és ahogy sejtettem õ nagyon jó ötletnek tartja az egészet. Most jön a nehezebb feladat halkan bekopogok Cristine ajtaján.

- Tessék. - nyitok be a varázsszóra. Cristine az ablak elõtt áll, egy pillantást vet felém mikor bemegyek majd visszafordul és a kilátást bámulja.

- Szép hely, nem de? - kezdem a beszélgetést.

- Az. - válaszolja egyhangúan. Aztán valami után matatni kezd a már kipakolt táskában.

- Sikerült elrendezkedned? - érdeklõdõm tovább.

- Igen, de mért érdekel ennyire? - vágja rá még mindig abban a hangulatban. Védekezõn felemelem a kezem, na, nem mintha félnék.

- Én csak érdeklõdtem. - pillantásából látom, nem néz jó társaságnak. - Arra gondoltam késõbb elmehetnénk lovagolni. - mondom el, amiért jöttem. - Megmutatnám neked a birtokot. A bátyád kíváncsi rá és azt mondta, te is velünk jöhetnél. - hadarom le az egészet.

- Nem megyek. - hangzik a várva várt válasz. Sejtettem ezt fogja mondani.

- Nem tudsz lovagolni? - kérdezek rá.

- Ha tudok ha nem, akkor sem megyek!!!- hangsúlyából és felháborodásából érzem, hogy eltaláltam.

- Oké. Oké. Megértettem. - folytatom ugyanabban a kedves hangnemben. Elindulok az ajtó felé, ám mielõtt még kimennék, visszafordulok egy szóra. - Azért ha mégis meggondolnád magad, egy félóra múlva indulunk, és csak gyere le az udvarba. - mondom és azzal kimegyek, mielõtt még bármit is mondhatna.

Egy félórácska múlva Sammel már kivezettük a lovakat és éppen készülnénk elmenni, lovagolni.

- Cristine-t mégsem sikerült meggyõzõnõd? - kérdez rám látva, hogy nincs itt. Vagyis inkább csak kérdésnek hangzik, de állítás.

- Hát…- kezdenék, bele ám ekkor látom amint Cristine közeleg. Morcos, ugyan de legalább eljött. Sam é én összemosolygunk.

- Na csak, csatlakozol hozzánk. - szól hozzá Sam. Cristine nem válaszol, csak elhúzza a száját, jelezvén, hogy nem tetszett neki a beszólás.

- Örvendek, hogy lejöttél. - mondom kedvesen neki. - Gyere közelebb hozzatok neked is egy lovat.

- Ne. Ne csak azt ne. - válaszolja ijedten. Azt hiszem, kezdem érteni, gyanúsan feléje nézek. Csak nem fél a lovaktól. Elmosolyodom. Közben az inasom már kivezeti a lovat.

- Gyere. - szólok Cristine felé. - Tudom, hogy félsz a lovaktól. - teszem hozzá.

- Ugyan dehogy. - vágja rá morcosan, de tisztán hangzik, hogy ez a kijelentése nem igaz.

- Biztos? - némi csend következik. - Akkor mért nem jössz közelebb és simogatod meg ezt a szép lovat. - azt hiszem ezzel beletrafáltam. Ijedten néz rám, ezt az oldalát még nem mutatta.

- Ne félj figyelj, gyere közelebb. - megyek közel megfogva a kezét. Elõször nem engedi, de aztán mégis félve követ. Sam mindezt, szótlanul nézi, mintha õ sem tudta volna, hogy Cristine fél a lovaktól.

- Elõször is ne mutasd, hogy félsz. Másodjára pedig mindig beszélj, hozzá mielõtt feléje közelítesz. - mondom miközben egyre jobban közeledünk a ló felé. Észre sem veszi õ mindezt annyira rám figyel. Aztán ijedten megtorpan. A kezét a ló arca felé emelem, az enyémmel együtt. Sikerül megsimogattatnom vele a lovat. Hu. Most jön a nehezebb rész rá kéne vennem, hogy felüljön rá.

Két hete, hogy a bátyámnál lakom távol a családunktól. Egyáltalán nem könnyû a számomra a várakozás az Akadémia értesítésére. Igazából ez alatt a két hét alatt csak otthon voltam és a bátyám kedvében jártam. Persze õ nem kért erre, de egyszerûen nem tudtam magammal mit kezdeni. Mostam fõztem takarítottam. Ha már végeztem mindennel újra végig pucoltam a házat, pedig semmi nem volt széjjel. Bár igaz volt, hogy leültem zongorázni vagy olvasni. A napok így teltek.

Ma este azonban bátyám telefont kap és a hosszúhétvégére meghívást kap az egyik barátjától, hogy menjen ki hozzá a birtokra kicsi friss levegõt hívni. Megbeszéli, hogy engem is vihessen, de persze azt tõlem nem kérdezi meg, hogy akarok-e menni. Ahogy leteszi a telefont mosolyogva néz rám.

- Hétvégén utazunk az egyik barátomhoz. –jelenti be nekem én meg kissé dacosabban fonom keresztbe a karjaimat.

- Mi van, ha én nem akarok menni? –kérdezem tõle kissé összeszûkítve a szemeim.

- A friss levegõ neked se árt drága húgocskám és legalább kimozdulsz és megismersz más embereket is. A birtoka közelében, most egy nagyszabású lovas bemutatót szerveznek sok-sok programmal és arra hívott meg. Esténként meg koncertek lesznek, meg karaoke estek. Hidd el, hogy jót tenne neked. –magyarázza, amire felsóhajtok és leülök mellé.

- Nélkülem meg nem mész. –állapítom meg a valóságot, mert ez így volt. megrázom a fejem. –Jó elmegyek veled… holnap, míg dolgozol, összepakolok a hétvégére magunknak.

- Remek! Köszönöm! –vigyorodik el. Az este szokásosan telt el.

Másnap persze tartottam magam a megbeszéltekhez és bepakoltam neki és magamnak is és amikor haza ért a kocsiba pakoltunk és mindent bezárva elzárva ültünk be és indultunk el barátjához. Az autóút nem volt hosszú. A város melletti település szélén volt festõi táj közepén a birtok, ahova mentünk.

A birtokhoz érve a kerítésen belül gurulva parkoljuk le a kocsit és kiszállva már fogad minket a barátja. Egy tõlem egy fejjel magasabb vagy talán több is lehet, csak a cipõm miatt, most annyinak tûnik. Nem tagadom jó képû férfi. Rajtam a szokásos fûzõs combközépig érõ tüll szoknyás ruhám van rajtam az általam nagyon szeretett acélbetétesemmel.

- Sziasztok! –Köszön nekünk és kezet fog bátyámmal, aki felém fordul, és hátamat megsimítva húz közelebb.

- Szia! Had mutassam be neked a legkisebbik húgom. Cristine. –mutat be én pedig a kezemet nyújtom neki.

- Örülök, hogy meg ismerhetem. –köszönök neki én is illedelmesen és mikor megfogja a kezem felemeli a szájához és kezet csókol, amire akaratlanul is enyhe arcpír jelenik meg szemeim alatt és félre nézek szemeibõl.

- Részemrõl a szerencse. A nevem Matthew Carter. –mondja el a nevét, de végig engem figyel egy lágy mosollyal arcán és csak még inkább zavarba hoz és én már csak dacból se nézek vissza a szemeibe, sõt még kezem is elhúzva fonom keresztbe magam elõtt.

- A mai világba már nem szokás a kézcsók. –mormogom és elfordulva megyek inkább a csomagtartóhoz és halhatóan bátyám felsóhajt lemondóan.

- Kérlek, ne haragudj rá… nehezen tud ismerkedni. –magyarázza.

- De haragudjon… akkor talán békességbe eltelik a hétvége. –vágom oda bátyámhoz. Magamra se ismerek. Mi a fene ütött belém? De hisz ez nem én vagyok. Fõleg egy idegennel szemben.

- Ha jól sejtem nem akart jönni. –mondja bátyámnak Matthew. Igen tökéletesen eltalálta. Felnyitom a csomagtartót és kikapom a csomagokat belõle és pillanatok alatt ott is terem mellettem és elveszi azokat. –Add csak ide, majd én beviszem. Ne te cipekedj. –mondja lágy kedves közvetlen hangon, amire csak még inkább zavarba jövök. Nem tudom miért, ne is kérdezzétek tõlem, de zavarba jöttem. Nagyobbat nyelek észre vétlenül, majd ismét belém jön a dacos viselkedés.

- Köszönöm, de elbírom… nem vagyok egy ne bánts virág. –Mondom és visszaveszem az egyik táskát és úgy indulok meg befelé vele, törtetve, majd megtorpanok, és úgy nézek hátra elszégyellve magam. – Öhm… nem tudom az utat… - persze erre bátyám felnevet.

- Javíthatatlan vagy hugi… - mondja és megveregeti barátja vállát, akitõl átveszi a saját csomagját és lecsukva a csomagtartót indulnak meg utánam. Hagyom, hogy elém menjenek, és úgy kullogok utánuk, de míg nem figyel Matthew én õt nézem kipirult arccal.

- Milyen volt az utatok? –érdeklõdik, még a hangja is olyan kellemes mély. Egészen bele borzongok.

- Kellemes, azt leszámítva, hogy húgom eléggé szótlan. Szóval, ha esetleg beszélni szeretnél majd vele, akkor készítsd ki a harapó fogót. –készíti fel bátyám, arra ami nem igaz.

- Hééé! Ez aljas rágalom! –kapom fejemet bátyámra, aki csak vigyorogva néz hátra rám.

- Rágalom? Azért nem tudom kiszedni belõled, milyen napod volt. –pimaszkodik és én pedig csak saját levembe kezdek el fõni. Matthew mosolyogva néz rám végig és felnevet a kis vitánkon. Én persze most egyszerûen nem merek a szemébe nézni.

- Azért össze ne kapjatok már. –mondja nevetve. Oh egek még a nevetése is… ~AH! Verd ki a fejedbõl Cristine!~

- Nyugi ez még semmi. –válaszolja bátyám, miközben beérünk a nem kicsi birtoki házba. Egyenlõre a nappaliba pakoltuk le a táskákat.

- Kértek inni? –kérdezi én meg szótlanul megráztam a fejem. –Tényleg szótlan. –mondja mosolyogva bátyámra nézve én meg csak behunyva a szemeimet fonom keresztbe a kezeimet. Már csak azért SE fogok neki beszélni.

Bátyám csak nevet rajtam barátjával együtt és persze jön a vád, hogy milyen aranyos vagyok. Aranyos neked a bolyhos kis macis papucsom az!

- Én kérek egy kis vizet, köszi. – szakítja meg a nevetést Sam, a bátyám. Matt bólintva megy ki a konyhába. Bátyám teljesen felém fordul. –Beléd meg mégis mi ütött? Nem szoktál ilyen lenni. –állapítja meg én meg csak felületesen vonom meg a vállam. Magam se tudom mi ütött belém, nem hogy még meg tudjam fogalmazni.

Lassan visszaér és miután megitta a bátyám a vizét a két vendégszobába kísér minket az emeleten. A kapott szobába bemenve pakolok le és az ablakon kinézve merengek el a csodálatos dombvidék látványán.