Csak várom, hogy mit fog reagálni. Nos? Élni akarsz vagy sem?
- Na jól van, ne csináld. - hát ez nekem nem elég őszinte, így süketnek tettetem magam. Majd ha komolyan is gondolja akkor elteszem de addig ...
- Nem.
- Ne csináld a cirkuszt. Feltűnést keltesz! - felém lép, hátrálok. Most mit akarsz? Nem adom! Nem veheted el tőlem!
- Ígérd meg, hogy nem utasítasz el, és akkor elrakom a tört. - szinte követelem. Ez a feltételem és ebből nem engedek. Vagy elfogadja vagy inkább végzek magammal!
- Jól van ígérem, csak rakd már el azt a szart, a kurva életbe! - na? Ennyire fontos az életed? Jó, mert az enyém is. Már kezdtem megijedni, hogy nem fog szót fogadni. Nem akar feltűnést kelteni, de én sem. Eltenném, de ő biztosra megy és megszerzi. Ez fájt! Hirtelen megragadja a karom, és elindul. Hova megyünk? Mit akar?
- Hééé! Hova megyünk? - adok hangot gondolataimnak. - Add vissza! - a tőrömet meg csak úgy zsebre vágja. Az az én gyűjteményem része!!
- Majd visszakapod, ha normálisan is tudsz viselkedni. - ez tök normális! Most mi volt ebben a nem normális? Én majdnem mindent így oldok meg. Válaszolj mááár!
- De ... de hova viszel? - miért nem felel? Tudni akarom!
- Csitt! - ne csittegj le! Engem nem lehet! Velem nem lehet így bánni!
Egy épület felé húz. Alig bírom tartani a lépést. Lassíts már! Hozzá megyünk? Tuti. De miért?
Idegesnek tűnik, még az ajtót is berúgja.
- Ezt most miért kellet? - nem értem. Mi baja van? Miért ilyen rohadt ideges?
- Még te kérdezed? - förmed rám. Ki más? A szomszéd kérdezné? - Szinte jelenetet rendeztél a belvárosban. Normális vagy? Kell az neked, hogy kiderüljön rólad és rólam minden? Mert nekem nem! - nocsak. Félsz hogy kiderül? Engem meg nem érdekel! Miért közelít? Olyan furán néz. Hátrálnék ha mernék. De nem merek.
- Mi ... mit akarsz? -megragadja a kezem és a szobájába rángat. Mire készül? Eressz! Lelök az ágyra és felém kerül. Mi ... Mit akar? Megremegek és vissza sem bírom fojtani félelmemet.
- Mit csinálsz? - nyögöm ki nagy nehezen.
- Ezt akartad nem? Ezt akartad elérni, minden áron. Még az életedet is kockáztattad ... - durván, nagyon durván csókol meg. Ez fáj! Ne! Eressz! Én nem így akarom, nem ezért...
- Nem ... - próbálok szabadulni, de ő erősebb. - Én nemcsak ezt akarom ... Hallod?
- Akkor mégis mit? - ijedten nézek rá.
*********** *************** ************ ****************************** ***************
- Mire jó ez Patric?
- Lesz valaki mellettem aki megért.
- Más is megért! Gondolod ez jó ötlet?
- Mindenképp. És ne oktass ki!
- Csak szeretném ha reálisan látnád a dolgokat.
- Szerinted nem úgy látom? Te is láttad őt!
- Láttam, de az emberek nem tárgyak. Értsd meg!
- Ő tökéletes és sosem fogom bábként kezelni.
- Most még ezt mondod, de ...
- Alex ez így lesz.
********* ************ ********** **********************************
- Én nem akarlak tárgyként kezelni, nem akarlak kényszeríteni! - lököm le magamról és felülök. - Nem miattad vagyok ilyen! A képességeidet te köszönheted nekem és azt hogy még élsz. Csak nem akartam egyedül lenni ...
- Most meg kellene hatódnom vagy mi a fasz? - mérges ... nagyon de nagyon mérges ... Ahogy elindul felém elkezdek feljebb mászni az ágyon. - Te jól szórakoztál! Undorító amit tettél!
- Ne legyen már olyan nagy arcod! - emelem meg hangomat. - Cs-csak mert te erősebb vagy és ... és ... - basszus ... ez nem volt életem legokosabb beszólása, csak még jobban felbosszantottam.
Megvág engem, de nem izgat, hiszen ő is vérzik így. Hm ... Milyen jó, hogy akkor előre gondolkodtam. Egy társ aki örökre velem marad ...
- Biztos ezt akarja?
- Igen. Legyen köztem és közte kapcsolat már a kezdetektől fogva.
- Rendben, de még ilyennel soha sem próbálkoztunk.
- Nem érdekel!
- Szóval ezért nem öregedsz. Mert hozzám vagy kötve. Már mindent értek. Örök rabszolgát akartál belőlem csinálni, de nehogy azt hidd, hogy ez bármin is változtat, kölyök ...
- Patric ... a nevem, nem pedig kölyök. - ő közben már elindult az ajtó felé. - Rabszolgaságról szó sincs. Nem azért lettél teremtve, ezt már az előbb is elmondtam. Azért teremtettek, hogy a ...
- Társad legyek. - vág közbe. Milyen illetlen! - De ez sem fog össze jönni, csak hogy tudjál róla. Nagy ívben húzz el a közelemből ... Patric. Ne hidd, hogy nem mernélek megölni. - oh hát persze, nem akarsz te még meghalni drága Caleb ... Nem ölsz meg, mert élni akarsz. - Engem senki nem tarthat pórázon, a bázisról se jókedvemben szöktem meg.
- Caleb ... - de ő már csapja is be az ajtót. - Nem áll szándékomban irányítani téged, csak társat. - hajtom le a fejemet.
Milyen ostoba, azt hiszi neki köszönhetem Azt ami vagyok, pedig nem. Önfejű, pont ahogy gondoltam. De nagyon helyes és határozott. Igazi vezér egyéniség. Benne megvan minden ami belőlem mindig is hiányzott. Vissza dőlök az ágyamba és egy ideig csak elmélkedek.
- Semmire sem vagy jó! Takarodj a szemem elöl.
- Dadus miért nem szeret a papa?
- Szeret ő, csak az úr nagyon büszke ember és nem tudja kimutatni ...
- Ha a mami itt lenne ...
- Patric a mami veled van, bent a szívedben. Ő most fentről vigyázz rád.
- Tudom, de nagyon hiányzik.
- Gyere menjünk át. Játssz valamit a zongorán.
Gyűlölöm az emlékeimet, gyűlölöm a múltamat. Örülök, hogy szegény anyám nem élhette meg a háborút, szegény ... Apám meg. Ha tehettem volna saját magam öltem volna meg, kár hogy nem így lett. De halott, végre halott. Vajon Caleb meddig fog utálni majd? Végül az álom hamar magával ragad.
Másnap reggel rengeteg idő megy el a készülődéssel, de nem nézhetek ki akárhogy. A tükörben hosszan nézem magam, nyoma sincs már a vágásnak. Hiába, jó ez a test. Reggeli után leülök a zongorához gyakorolni egy kicsit. Ez olyan jó ... a zene. Mindigis szerettem. A dallam hol gyorsul, hol lassul. Híres zeneszerzőktől játszok vagy épp saját szerzeményeket. Van mikor nincs konkrét darab, csak játszom amit aktuálisan érzek, de most ez ... Az egész nagy összevisszaság.
- Idegesítő! - hagyom abba. Miért nem tudok rendesen koncentrálni?
- Baj van uram?
- Nincs! - vágom rá. - Inkább végezd amiért fizetlek. - ezzel felkelek a zongorától. Felveszem kabátomat és cipőmet, majd már megyek is.
Arra sétálok ahol tegnap találkoztunk, hátha ... hátha ismét láthatom. De nem jön. A nap csodásan ragyog, de nincs olyan meleg. Felnézek a kék égre. Hm ... Miért nem tudsz velem megbékélni? Pedig annyira jó lenne. Erre a találkozásra vártam évek óta és most ... Nem hittem volna, hogy ennyire nehéz eset.
Gondolataimba merülve sétálok az utcán. Vajon a közelben ... Aucs. Ezt nem hiszem el. Ki az a barom aki majd fellök? Felnézek ...
- Caleb. - engedek meg egy kisebb mosolyt. - Bocsánat. Milyen véletlen ...
- Mit mondtam tegnap? - mordul rám és nézésétől a vér is megfagy ereimben.
- Oké, tudom, de ... Nem áll szándékomban pórázon tartani téged. Felőlem azt teszel amit akarsz és amikor. Csupán egyetlen kérésem lenne ...
- Nem érdekel! - és már menne is tovább.
- Hallgass már meg!
- Húz el a picsába kölyök! - akar csapni, de sikeresen félre hajolok. Most komolyan itt akar balhézni?
- Csak legyél mellettem mint társ! Nem kérek mást ... - ismét üt és ez majdnem talál is. Most örülök hogy nem vagyok egy magas ember. - ... és te cserébe megkapsz bármit!
- Nekem tőled nem kell semmi!
- Akkor megölöm magam. - fogom kezembe a késem ami nálam volt és mellkasomhoz tartom. Nincsenek sokan az utcán és ügyelek arra, hogy senki se lásson. Megáll és nem szól semmit. Sakk-matt Caleb. Ha erre nem lesz a párom akkor már semmi sem hatja meg és kár élnem.
Erőt veszek magamon és elkezdek futni a hálom felé. Meg fogok menekülni. Amikor beérek szinte leblokkolok. Hogy a frászba? Tényleg nagyon jó.
Hátrálni kezdek, ki kell innen jutnom. Az ajtó becsapódik mögöttem. Pokolba is! Mondták, hogy lehetnem ember feletti képességeik, de nem hittem volna hogy igaz lehet. remegni kezdek, mikor cigivel a kezében megindul felém. Az ajtó felé fordulok.
Ki kell innen jutnom!!! Francba is! Hirtelen hátra csap és én az ágyra esek. Hátrálok. Nem akarom, hogy megöljön! Ilyenkor nem jön ide senki sem. Azt hiszem komolyan el fogok beszélgetni azokkal a nyomorult szolgálóimmal! ... Csak éljem ezt túl.
Felettem termed. Meghalok, meghalok ... Kurvára meghalok!
Megragadja a torkomat. Mikor létre hozattam nem hittem volna, hogy általa fogok meghalni.
- Hogy mi történt?
- Ne legyen ideges ... Ez csak ... csak ... egy kis apróbb ...
- Majd ha átvágatom a torkát az lesz apróbb baki! Megparancsoltam, hogy NE veszélyeztessék az életét. erre megsérült?
- Sa-sa-sajnáljuk ...
- Ha még egyszer, csak egyetlen egyszer is de veszélyeztetni fogja Caleb életét én megöletem magát. Világos?
- I-igen
- Ha parancsot adok maga azt teszi amit én mondok! Ezt az egészet én pénzelem, úgyhogy húzza meg magát! Értve vagyok?
- I-igen és még egyszer el-elnézést.
- Na csiripelj szépen, madárkám, hogy miért is hozattál létre, ráadásul a te részedre. - a cigi vészesen közel a szememhez, ez meg meg akar ölni. Miért? Mit vétettem én ellene? Örüljön, hogy van! - Jobban teszed ha válaszolsz, mert ha nem, véletlen megnyílik alattad a föld és elnyel a pokol ... - remeg meg a föld. Hát csak nyeljen! Nem érdekel ha itt kell hagynom ezt a világot, hisz annyi mindent megéltem már. Háborút, békét, gyilkos járványokat ... Nem unatkoztam sosem. Emberek jöttek és mentek.
- Nos hogy is volt ez? - elenged mire megigazgatom köntösömet. Nehogy már itt bámuljon, pedig pont a saját örömömre készült.
- Csodás ... Tényleg különleges vagy Caleb.
- A lényeget!
- Mint te is láthatod nem vagyok túl alkalmas harcosnak, ezért támogattam a létrehozatalodat. Csak időközben rájöttem, hogy nem igazán akarok osztozni másokkal. - vigyorodtam el. - Te azért jöttél létre, hogy legyen mellettem valaki. Persze történtek dolgok, amikkel felbosszantottak. Értem ezalatt a balesetedet és azt hogy csak most sikerült találkoznunk. - nézek szemébe. Szép, tényleg nagyon szép ...
-Hogy hol van?
- Sajnáljuk ... A háború után ...
-Közöltem, hogy ő az enyém! Nem voltam elég világos?
- De uram. Csak tudja úgy látszik önállósult és ...
- Önállósult? Mi a fárszra kapták maguk a pénzt ha még egy nyomorult normális rendszert sem tudnak létrehozni? Hogy a pokolba szökhettek meg? Találják meg!
- I-igen uram, de ez ...
- Nem érdekel milyen nehéz! Ha nem lesz meg akkor mindennek vége!
- Te azért lettél, hogy velem legyél. Azt nem tilthattam meg, hogy ne küldjenek háborúba, de figyeltem rád. - a torkomhoz szorít egy kést. - Ölj meg ha akarsz. Gyűlölj! - nézek elszántan rá. Most már megvagy és többé nem engedlek el. - Vagy maradj velem. te döntesz. Azt teszel amit akarsz. nem azért támogattam a kísérletet mert unatkoztam, hanem mert társra vágytam.
Csaknem dél van már mire felkelek. Csengetek a szolgálómnak hogy hozza ágyba a reggelimet. Bár most ébredtem tip-top vagyok, a külsőm szerencsére még ilyenkor is kifogástalan. A reggelim hamar megérkezik és én rögvest hozzá fogok az elfogyasztásához. Igazán finom, a szakácsom igazán kitett magéért ma is.
Mikor végzek jön a szolgálom a tálcáért és már távozik is. A szobámból nyíló hatalmas beépített szekrényemhez megyek. Mit vegyek ma fel?
Végig nézem a ruhatáramat. Ma fotózás lesz. Annyira nem szeretem, de mégis elvállaltam.
Benne vagyok a tíz leggazdagabb ember közt, és az egyik újság engem választottak az év legszexibb pasijának. Ez utóbbi miatt csinálnak rólam képeket.
Végül egy elegáns öltöny mellett döntök.
Felveszem és a tükörben nézegetem magam. Nagyon jól áll, elégedett vagyok. Fogat mosok és igazítok a külsőmön. Most semmi sem hibádzhat. Tökéletes.
Limuzinnal vitetem el magam.
A sofőröm nyitja nekem az ajtót és igazán tisztelettudóan köszönt. Ezt már szeretem.
Bent körülrajonganak. Sminkes, fodrász, de még a stylist is. Az összes hölgy teljesen oda van értem, ez látszik rajtuk de én ügyet sem vetek rájuk.
Inkább végezzék a munkájukat amiért fizetik őket! Végre jöhet a fotózás.
A fényképész irányít. Így álljak, úgy nézzek, amúgy mosolyogjak, nem jó, ez tökéletes ... Idegesítőnek találom, de azért úgy teszek ahogy ő mondja.
Hamarosan már végzünk is, pont mire belelendülnék. Az öltözőben aztán igazítani kell a külsőmön, ezért a lányok ismét körülugrálnak. Nevetgélve fecsegnek ... Hogy utálom ezt!
- Hogy tetszett a fotózás az úrnak? . a kislány épp a hajamat csinálja.
Miért épp kislány? Mert tizennyolcnál nem is igazán lehet több, hozzám képest meg pláne az.
- Őszintén? Először zavarónak találtam, de kellemesen csalódtam. - erőltetek sármos mosolyt arcomra.
- Nekünk nagyon tetszett. - vette át a szót a fiatal kis stylist.
- Valóban?
- Igen. Ön igazán jóképű férfi, ha szabad megjegyeznem ... - hát sajnálom kicsi szívecském, de nálam esélyed sincs.
- Hm ... - mielőtt még bármit is mondanék ő végez. - Ég önökkel hölgyek. Öröm volt önöket megismerni. - veszem kissé ironikusra és távozok.
Valahogy nincs kedvem haza menni. Az épületből kiszabadulva sétára indulok, de a sofőrömnek azért megmondom, hogy majd hívom ha szükségem lesz rá.
Az utcák most olyan csendesek.
Azt hiszem beülök az egyik kedvenc teaházamba, ehhez van most kedvem.
Néhány nő igencsak megnéz és pár férfi is felém kapja tekintetét, de nem foglalkozok velem. Ez már csak a szépséggel jár. De akkor is milyen szánalmasak.
Egy ember sem kelti fel az érdeklődésemet.
Puffanást érzek a vállamon és ez kiragad gondolataimból. Az illetőre nézek.
- Hogy halad a kísérlet?
- Remekül. Van egy sikerünk.
- Ez biztató. Milyen szinten van?
- Elérte a végső hatos szintet. Nemsokára leengedjük a vizet és jöhet az ébresztés.
- Láthatnám?
- Természetesen. Hiszen ön a legnagyobb támogatónk.
- Remek. de lenne pár kikötésem ...
Ez nem lehet igaz! Csak egy pillanatig látom, de rögtön felismerem. Lehetetlen hogy ő itt legyen, pont itt! De tényleg csodálatos, igazán tökéletes. Azt hiszem mégsem ülök be a teaházba. Előszedem mobilomat és már hívom is Carl-t.
Otthon magányosan ugyan, de megebédelek, aztán csak átöltözök. Elegáns, mégis kényelmes ... Hát ez valahogy jobban tetszik.
Nincs kedvem semmihez. Csak a zeneteremnek kinevezett hatalmas szobába megyek, melynél már csak a gyűjteményemnek szánt terem nagyobb.
Leülök a zongorához és játszani kezdek. Saját szerzemények mellett, híres klasszikusok is sorra kerülnek.
A múlt kísért, de valahogy felejteni kell. Nekem a zene segít ebben.
Vannak kedvenc zongoradarabjaim is, de még szívesebben játszok saját darabokat. Azokkal jobban ki tudom fejezni érzéseimet.
Ráunok az éppen játszott részre, ismét az utcán látott személy és a múlt jut eszembe.
Csak hagyom, hogy érzéseim vezessenek. Ujjaim gyorsabban vezetnek a billentyűkön és szinte megszűnik a külvilág. Hol gyorsul, hol pedig lassul a ritmus, de a végén ez utóbbinál maradok. Az egészet egy lágy dallammal zárom.
- Elnézést, hogy megzavarom Uram, de kész a vacsora és ön azt kérte szóljak önnek.
- Igen, valóban. - felkelek a zongorától és kisétálok az ebédlőbe. Kissé régies stílusban van ez is berendezve, pont ahogy a többi helyiség is.
Szeretem ezt, mert így pont olyan mint egy kastély. Hasonlít arra a "házra" ahol még régen laktam, de mégis más.
A vacsorámat egyedül, magányosan fogyasztom el.Olyan csendes ez a hatalmas ház. Csak én lakok itt és az a néhány szolgálom a másik épületben.
- Biztos abban uram, hogy ezt akarja?
- Igen. Egy tökéletes személy. Ha valamit támogatok, hát ez az.
- Na de ennyi pénzzel ...
- Azt teszek amit akarok Charls!
- Elnézést uram ...
******************************************** *************************************
Vacsora után vissza vonulok a szobámba. Elmegyek tusolni, megszárítkozok és felöltözök. Aztán a polcról leveszek egy könyvet, elfekszek ágyamban és olvasok. Kint egyre inkább hideg szél fúj, felkelek és becsukom az ablakot majd tovább olvasok. Izgalmas ez a könyv, igazán szórakoztató.
Kintről hatalmas csattanás hallatszik, biztos a közelben csapott be egy villám.
Az eső kopogása egyre erősebb lesz, majd ismét egy csattanás.
- Francba. - hát ez váratlanul ért. Kis puffanással érkezek a földre ahogy ijedtemben leesek ágyamról. Még az áram is elmegy. Mi ez, valami rossz horror? Hallkan osonok ki. Ez a néma ház olyan kísérteties ilyenkor. Annyira utálom! Olyan bizarr érzés kerít hatalmába és ez azért még jobban beparáztat.
Basszus, az egész házban nincs áram.
Kezembe veszem az egyik katana-mat, hiszen a gyűjteményes termen jövök át.
Kiérve a folyosóra már készen állok a védekezésre, támadásra. Ismét dörren és villámlik. Wáá!! Félelmemben megugrok és a fényben meglátom ŐT.
Hogy a francba? Lebeg!!!
- Ő lenne az.
- Csodálatos. Akkor az enyém?
- Ahogy megegyeztünk. Az ön tulajdona, de természetesen a háború után.
- Remek. Önök hogy hívják?
- Ő a tizenhármas alany, nincs neve.
- Hm ... Caleb, én így nevezem el. Kezdjék az ébresztést és továbbra is tájékoztassanak mindenről.
- Úgy lesz uram. De tudja lehetnek mellékhatások ...
- Mellékhatások?
- Nem biztos, de kialakulhatnak furcsa képességek ... de kicsi az esélye és szinte lehetetlen is. De ki tudja ...
Szóval így. Hát igazat mondtak. A fegyverre pillantok a kezében.
Azért van itt hogy megöljön? A személy aki a háborúban helyettesített és ráadásul elég jól is, most meg fog ölni? A vér megfagy ereimben, kardom kiesik kezemből, de moccanni nem bírok.
Meghalok ... Meg fog ölni!
- Jól van... ha szeretnéd... miért ne? - válaszolja szinte flegmán, és a kezét nyújtja egy elegáns mozdulattal. Ezt már szeretem.
Felvezet egy cirádás korlátú, vörös szőnyeggel fedett széles lépcsőn, és egy folyosón nyílegyenesen egy ajtóhoz. Kicsike, és aranyozott mintájú. Itt is él a hagyomány, hogy a lakrészüket saját személyiségükhöz formálják... Milyen bájos.
Odabent az asztalnál egy törékeny, fiatal fiú ül. Mellé sétálok puha léptekkel. Valamit ír... mi az? Kíváncsian kukkantok bele, majd azonnal elkapom a szemeimet róla. Napló. Mélyen tiszteltem mindig is mások magánéletét és belső világát, a saját gyermekeimnek meghagytam ezt a ritka kincset, amelyet a vámpírurak általában elvesznek.
Jaj ezek a gyönyörű betűk... csodálatos emlékeket idéznek...
- Régen nem láttam már ilyen szép betűket... - cirógatom meg a szép kis pofiját, kristálykék szemeimmel felmérve őt. Átalakulás előtt áll, és a nyakán... egy csomó harapás. Barbárok.
- Mennyi ideje van még? - kérdezem a gazdáját.
- Talán pár nap. Egy árvaházból szökött meg. Önként állt hozzám, amikor a vámpírjaim rátaláltak.
Szegény gyermek... igen, érzem rajta az idegen vámpírok erejét... sokan vették vérét már, nem lehet tudni ki lesz a nemzője végül, de egy biztos: nem járt jól így. Ha Aldrich harapta volna meg vagy én... talán jól járt volna. Bár velem is rosszul járt volna végülis, de annyira mint így.
Elfordulok a fiútól, és elterelem sötét gondolataimat. Ó igen, ahhoz nagyon értek. Mire kilépünk az ajtón, már szép emlékeimből csemegézek.
A folyosón lévő sok ajtó mögül érzem a bentlakó vámpírok bizsergető erejét... pont mint az én Versailles-i kastélyomban anno.
- Meghaltak?
- Kik?
- A szolgáid. A gyermekeid. A vámpírjaid - dörmögi. - Különben nem jöttél volna egyedül. Itt mindenki a sleppjével érkezett...mintha dicsekedni akarnának hogy kinek van több. Bár... vámpírt gyártani mindenki tud... de megtartani...
- Honnan veszed? - szakítom félbe dühösen. Nem tudom kordában tartani a haragomat, ha szóba kerül a kudarcom. Máskor csúnyán megtorolnám ezt az intim szférámba való betolakodást, de ezúttal nagylelkű leszek... különben is, akkor nem tudnék szórakozni. A holtak nem buliznak, márpedig én nagyon szeretem... hihi.
Persze nem hagyja annyiban. Bah de unom, hogy mindenki megpróbál olvasni bennem. De én nem vagyok könyv... neeem. Én egy fáklya vagyok, aki megvilágítja a sok sötét elmét... Legszívesebben felkuncognék, de inkább őt hallgatom. Annyit megtanultam már, hogy a nagyon öreg vámpírok borzasztóan bölcsek, és imádnak talányokban beszélni. Ő sem tesz másképp.
- Ma éjjel.. azzal a tervvel hivattam ide mindenkit.. hogy megölöm őket. De ezt bizonyára tudod.. hiszen nem vagy már zöldfülű. A mesterem míg élt.. mindig azt mondogatta hogy a hatalom az egyetlen.. ami megrészegít.. még a vérnél is inkább. Pedig ő tudhatta volna.. hiszen rokona volt I. Henriknek... megrészegült.. hatalom mániás volt.. mind.
Rápillantok. Ahh de szép. Hm. Hány éves lehet...? Lássuk csak... Csak nem...?!
- Én sosem voltam nemes vagy előkelő.. mint te. Viszont.. az évek során megtanultam, hogy nem a magad mellé állított követők száma számít.. hanem azoké.. akiket a másvilágra küldtél. Érezni az erejüket az aurádon. A sok holtét.. akiket megöltünk valaha is. Aki nem elég idős hozzá nem érzi.
- Miért mondod ezt most nekem? - simítom végig szép haját. Akár a folyékony selyem, úgy csúszik ujjaim között. Arcomat cirógatja hosszú ujjaival.
- Az nem számít. - Közelebb hajol, és már meg sem lep a csókja. Első pillanattól kezdve vibrált körülöttünk az izgató erotikus feszültség. Csak futó csók, de mohó... fogacskáim meg is sebzik, vére pedig... ahh ez isteni. A nemzőmnek volt hasonló íze... ezek szerint nagyon tiszta a vére, még ha nem is teljesen olyan, mint Adamoé.
Elválnak ajkaink, és lenyalom ajkamról az utolsó cseppet is. Ahh istenem... kívánom a vérét. Olyan mint a legnemesebb, legritkább és legfinomabb burgundi. Itatja magát... Képes lennék egész éjjel lakmározni őt.
Elenged a blokkoló mágiája is, és hátralép, mindentudó vigyorral. Tudja a piszok, milyen hatással van rám. Hát nem cuki?!
- Most adtál egy remek ötletet - nevet fel, ahogy a lépcsőn lefelé lépked.
- Na és micsodát? - kérdezem kíváncsian.
- Szerinted el tudnám játszani, hogy előkellő nemesúr vagyok? - Ugyan drágám. Ha VIII. Henriknek és XIV. Lajosnak sikerült, akkor neked is.
Egy mobiltelefont nyit szét. Fúj de utálom... ki nem állhatom a modern kütyüket. Zajosak, és összezavarják az érzékeimet. Ráadásul haszontalanok is. Ő persze csak mulat rajtam.
- Holnap találkozom a helyi vérfarkas-falka fejével. Szeretném ha elkísérnél - teszi vissza az ezüsttálcára a készüléket.
Edward hajlandó őt fogadni? Nocsak...
- Nem szoktak látogatókat fogadni.
- Most fognak - vigyorog rám. Lehet ennek a mosolynak ellenállni?! Hm. Igen, de nem érdemes, ha élni akarsz. Hehe... Minden bizonnyal Edward élni akar. Biztosan pokolian dühös lesz majd... Őt ismerve, az is elképzelhető, hogy nem hódol be, akkor pedig elszabadul a pokol...
Ezt látnom kell.
- Érdekesen hangzik - sóhajtom, és csalódottan pillantok a véres asztalra, miközben egy pohár bort magamhoz veszek.
- Szóval akkor számíthatok rád? - néz rám. Oh hát persze! Ki nem hagynám semmi pénzért a látványt, amikor Edward meghunyászkodó kis pincsiként kúszik majd a földön... Biccentek.
Hajnalodik, mennem kell.
A megbabonázott vérfarkas, Amelia vágyakozik utánam, és Aldrich felajánlja nekem, de nem fogadom el. Nem kellenek gyermekek, különben is a farkasok elpusztulnak társaik nélkül, ezt ő is tudja.
- Még találkozunk - búcsúzom el vendéglátómtól, és eltűnök a hajnali ködpárában.
*
A nap lenyugszik a horizonton, és felnyílnak szemeim. Halk sóhajjal nyújtózkodom, és halvány mosollyal ajkaimon idézem fel magamban a múlt éjjelt. Aldrich... finom volt.
Forró fürdő, egy finom lány vére, és máris sokkal üdébbnek érzem magam.
A lila szalonban olvasok éppen, amikor komornyikom belép és meghajol. Mondania sem szükséges, érzem hogy egy vámpír jött el hozzám.
- Látogatója van, uram - egy ezüst tálcát tart elém, amelyen a névjegykártya pihen. Felveszem, és kíváncsian nézem meg. Szinte soha nem látogatnak meg, mert tudják hogy nem fogadok senkit. De hiszen ez... oh...
- Fogadom - mosolyodom el lágyan. A másodpercekkel később belépő fiút látva leteszem könyvemet az asztalkára. Nem állok fel, csak biccentek amikor féltérdre ereszkedik előttem és meghajol. Nagyon sápadt és megviselt. Halkan és udvariasan köszönt.
- Üdvözöllek nálam, Joshua. - Okos húzás volt Aldrichtól, hogy őt küldte, és tudom miért tette, hogy a pókok hintázzanak a fülén... grr...
Finom intéssel kínálom hellyel.
- Gratulálok az átváltozásodhoz. Nagyon fájdalmas volt?
Aprócska biccentés a válasza csupán, de ennyi elég is. Beszél helyette a tekintete.
Ujjaimmal végigsimítom ajkamat, és megkarcolom, vérem illatát megérezve felkapja a fejét. Ahogy sejtettem. Még csak nem is evett.
Egy órával később már a híres „Vérgyönyör”-nevű bár előtt állunk meg a kocsimmal. A sofőr kinyitja nekünk az ajtót, és kiszállunk. Fintorogva nézek végig a bejáratot őrző likantrópokon, majd besétálok. Nem állják el az utamat, nem is tudnák. Halottak.
- Gazdád már megérkezett - mosolygok rá Joshuára, aki sápadtan követ. - A fenébe, hogy mindig elkések...
Odabent dübörög a vad zene, a modern szórakoztatóipar fülgyilkos ütemével. Ember sehol, csak a farkashorda a nagy terem végében, a fal mellett felsorakozva. Néhány véres tetem és húscafat itt-ott... Aldrich pedig középen. Valami észbontóan fest ebben a fekete öltönyben.
Edward pedig egy nagy kanapén ül, látszólag teljesen higgadt, de érzem a körülötte vibráló dühös energiákat. Szőke haja hegyes tincsekben felzselézve, fekete szemei lángolnak a haragtól. Hatalmas, robosztus likantróp a lelkem...
- Üdvözlök mindenkit - kúszik be lágy hangom a fülükbe, a hangos zene ellenére. Finom kis mágia, nemde?! Felém fordul minden arc, a zene pedig egy pillanat alatt megszűnik és néma csend borul ránk. Halvány mosollyal viszonzom Aldrich tekintetét, és kezemet felemelve intek Joshuának, hogy menjen a helyére. Nehogy azt gondolják, velem van. Még baja esne.
- Már megint elkéstem - sóhajtok csalódottan, és átlépve pár tetemen, Aldrich mellé sétálok. Vámpírjai és farkasai sakkban tartják a vérfarkasokat. Ez tetszik... - Oh, ezek szerint mégsem csúsztam le mindenről... - jegyzem meg magamnak halkan.
- Diavolo - morran Edward, és lelöki öléből a kis farkaskölyköt. Feláll és mohón néz végig rajtam. - Nem gondoltam volna, hogy beállsz a hordájába.
Hátratéve kezeimet, huncut mosollyal simítom arcomat Aldrich izmos, vastag karjához, szemeimben szikrázik a jókedv.
- Nem, megnyugodhatsz... - búgom lágyan és felnevetek. Hangomtól megborzong és megérzem fellángoló nemi vágyát. Idejét sem tudom, mióta vadászik rám, mert nagyon meg akar kapni. Pechére okosabb vagyok nála, de ő nem adta fel a mai napig. Teszi mindezt annak ellenére, hogy tudja jól, engem nem érdekel a szex. Legalábbis vele nem.
Oh jut eszembe.
Felpillantok az új városúrra.
- Bocsásd meg késésemet, a pontosság nem erényem - villantom rá legelbűvölőbb mosolyomat. Elegáns biccentést kapok válaszul.
- Semmi gond, nem késtél sokat. Épp a bemutatkozást kezdtük el... - Ahh ez a gonosz mosoly.
- Engedd meg, hogy segítsek - libbenek közéjük, és legfinomabb modoromban mutatom be őket egymásnak.
- Aldrich Cyan, a város új ura. Ő pedig Edward, a Lykan horda feje, és az előző vámpírúr ellensége.
A vicsorgással mit sem törődve ülök hanyag eleganciával a puha kanapéjára, és a kis farkaskölyök arcát megcirógatom ujjaim hátával.
- És most... hátradőlök és végignézem ahogy szétkapjátok egymást. Addig nassolok egy kicsit. Joshua... gyere csatlakozz hozzám.
Amíg a verekedés figyelem és a hörgéseket, sikolyokat hallgatom, a mellettem ülő Joshuának magyarázom mosolyogva, hogyan kell úgy megharapni valakinek a nyaki ütőerét, hogy ne vérezzen el táplálkozás közben. Iszom is egy keveset, hogy az én harapásom érje előbb a fiút, ne egy gyakorlatlan marcangolás.
A farkaskölyök alul fekszik, rajta Joshua, nyakába temetett arccal. Hangos kortyokkal iszik, amíg én simogatom a fejét, amíg én mellettük ülök kényelmesen. Zafírköves gyűrűm minden mozdulatomra felszikrázik a spotlámpák fényében. Mosolyogva figyelem ahogy darabokra tépi éppen Aldrich az egyik rá támadó vérfarkast. Körülötte már nem kevés hulla hever, farkasai is aktívan küzdenek, vámpírjai pedig csak a fal mellett állnak. Nocsak... Ezek szerint... Aldrich szereti a kétkezes küzdelmet. Én is szerettem... régen. Ahh de rég is volt...
- A-a... - búgom kedvesen, és Joshua állát megfogva emelem fel a fejét. - Nem cél, hogy megöld őt. Túl szép...
Megnyalja véres ajkait, és ahogy felemelkedik, a fiú elmenekül. Magam mellé húzom, és ő ölemben pihenteti fejét. Már jobban is fest, talán életben marad, hála annak a kis korty bornak, amit tőlem kapott a házamban... néhány csepp véremmel.
Hogy miért szegtem meg a vámpír törvényeket? Csak.
Hogy ezzel magamra haragítom az őt teremtő vámpírt, mert már nem tudja magához kötni? Nem érdekel különösebben... Csak Aldrich vagy az én vérem menthette őt meg. Hogy miért küldte őt hozzám? Ki tudja... de nem vagyok semmi jó elrontója. Talán kíváncsi volt, mennyire vagyok kegyetlen. Ki akar ismerni. Ez igazán hízelgő... Vagy csak nem akart konfliktust a „családján” belül.
Aldrich végre Edwarddal harcol. Mágiájának erejétől besötétül a terem. Izgatottan hajolok előre, és Joshua haját cirógató ujjaim is megdermednek. Érzékeimmel olyat láthatok, amelyet senki...
Amikor felszáll a sötétség a teremről, én már Aldrich mellett állok. Letérdelek a tetem mellé, és a mellkasában lévő hatalmas lyukba kukkantok. Aha, tényleg volt szíve. Pedig azt hittem hogy nincs.
Legyőzte Európa legerősebb falkáját, és falkavezérét. Mosolyogva kanyarintok le egy kis vért a sebről. Felegyenesedve pillantok fel Aldrichra, és mosolygó ajkaira kenem legyőzött ellenfelének vérét.
- A győzelem íze - súgom.
- Megosztom veled - simítja végig arcomat véres ujjaival. Megborzongok a kéjtől, amikor a vér aromája felpezsdíti érzékeimet. Halk nyögéssel fogadom vad csókját...
Figyelem ahogy a kezébe vesz egy borospoharat, majd keze egyetlen elegáns mozdulatával, emeli a szájához.
- A város új urára... - mond köszöntőt, ünnepélyesen, mégis úgy, hogy tudom hogy csak gúnyolódik. - Már ha van még kin uralkodnod.
Oh amiatt ne aggódj kedvesem. Van még bőven olyan ebben a városban, aki nem lelte halálát ma éjjel. De máris megérte, hiszen.. még sosem találkoztam hozzád foghatóval.
Figyelem szenvtelen arcát, ahogy körbeppillant, majd az egyik farkasomon állapodik meg a tekintete.
- Nincs zene? - kérdezi kissé finnyásan. Haha.. arról már lekéstél.
- Miért? - kérdezem mégis, miközben figyelem ahogy farkasom nyüszögve a lábához kúszik. Énis érzem az erőt.. amivel megfogta, mégis.. az enyémhez képest.. ez teljesen más fajta.. nem annyira.. vad.
- Hát nem egy bálban vagyunk? A bálban táncolni szokás, ha emlékeim nem csalnak. - feleli mosolyogva, miközben a farkas fejét simogatja.
Na ne mondd. Csak éppen.. a vámpírok báljában.. először nem táncolni szokás.. hahahaha.
- Fogadjunk, hogy még üres a táncrended Amelia. - mondja a farkasnak, aki csodálkozva pislog fel rá. Szóval most jön az a rész.. ahol kérkedünk a képességeinkkel? Nem hiszem hogy azt akarnád.
- Oh... - fordul hirtelen felém, szórakozottan.- A nevem Diavolo. Diavolo de Medici... Adamo vérvonalából. Nahát.. akkor tényleg nem vagy fiatal. Bár olyan öreg sem.. mint amilyen én vagyok.
Bemutatkozásként még tart egy kis demonstrációt az erejének fitogtatásából, amin csak vigyorogni tudok. Van humorérzéke az már igaz. Az előbb énis ezt csináltam, noha nem miatta.. hanem hogy távoltartsam tőle a farkasaimat.
- Örülök a szerencsének - felelem udvariasan, amilyen rég nem voltam már.- Sajnos zenével nem szolgálhatok. Talán az egyik hegedűs végtagjai ott még fellelhetők. - teszem hozzá kaján vigyorral.
Arcán egy pillanatra minha valódi csalódottság tűnne fel, majd megszólal:
- Milyen kár... Pedig nagyon szeretek táncolni.
Nem értem.. most valóban ilyen jó színész.. vagy csak kiismerhetetlen.. és tényleg ilyen változékony a hangulata.
Figyelem ahogy engem néz, közelebb lépve, felpillant rám. Nem valami magas, jóllehet hozzám képest szinte mindenki alacsonynak mondható. Szemeit az arcomról a nyakamra irányítja ahol ott lóg a fekete gyémánt.
- Csinos kis csecsebecse... - jegyzi meg furcsa mosollyal.
Igen, énis azt hiszem.
Belenyúlt a kabátja zsebébe, majd előveszi a meghívót. Mikor kimondja a nevem.. valamiféle bűnös elégtétel vesz erőt rajtam. Elég rég nem szólított senki a nevemen. Nem tudják, vagy nem mernek. Már megszoktam az „uram”-ozást, ezért ez most kicsit fura. De nem mondanám hogy nem tetszik. Végre valakinek van mersze rá.. és.. nem is fog meghalni a következő percben.
Neeem..annál sokkal jobban szórakozom.
Ahogy közelebb lépek hozzá.. nem hátrál el.. még akkorsem.. mikor ujjaim az arcát érintik. Sőt.. egyfajta buja csábításként.. még hozzám is simítja az arcát.. majd szemei villannak, és fogai végigkarcolják a bőrömet.
Vigyorogva húzom vissza a kezem. Egyetlen csepp vér.. ami a földre cseppen.. és a sebem már be is gyógyult.. de ezis elég hogy felizgassa a farkasokat.
Visszaparancsolom őket a helyükre, majd úgy pillantok újra rá.
- Örülök hogy elfogadtad a meghívást.
- Igazából nem fogadtam el -feleli halan. Húú ez de kétértelmű volt.. hehehehe.. - Te írtad ezt? - kérdezi. - A saját kezeddel?
- Egy szolgám. Miért érdekel?
- Kiváncsi vagyok, hogy néz ki. Mutasd meg. - feleli komolyan, én pedig nem bírom ki hogy ne nevessek. A kis kíváncsi..
Meg azonkívül.. akaratos és szeszélyes..
Igazán.. érdekes..
***
- Jól van.. ha szeretnéd.. miért ne? - vonok vállat, és kezet nyújtok neki.
Bár elszoktam már ezektől a reneszánsz meg barokk szokásoktól.. azért még tudom mi az illem. Jah igen.. hogy most én vagyok a házigazda? Hehehe egye fene..
Felvezetem a lépcsőn. A hatalmas épület emelete egyetlen jól megcsinált neobarokk körfolyosó, körben ajtókkal. Régi szokás szerint minden ajtó más színű fából készült keretből készült.. így jellemezvén azt aki benne lakik. Viszont a díszes csillárokban gyertyák helyett villanykörték égnek. Így kevésbé marcerás.
Az én szobám a kör legvégén van.. és az egyetlen ajtó.. ami tökéletesen fekete.. ébenfából faragott. Viszont most nem ide igyekszünk.. hanem egy kis.. aranyozott ajtóhoz.
Kopogás nélkül nyitok be, le kell hajtanom a fejem hogy beférjek a nem az én méreteimnek tervezett szobába.
A fiú egy kis asztalnál ül.. és éppen körmöl valamit a gyertya fényénél. Intek neki, ő pedig szinte hallhatatlan léptekkel megy közelebb. Noha már rég észrevette hogy bejöttünk, a fiú nem retten meg, viszont felpattanna hogy meghajoljon, de leintem.
Figyelem ahogy Diavolo belenéz a könyvbe. Valamiféle napló lehet.
- Régen nem láttam már ilyen szép betűket.. - sóhajtja halkan, ujjai a fiú nyakán siklanak. Természetesen azonnal rátalál a már halványuló harapásnyomokra.
- Mennyi ideje van még..? - fordul felém.
- Talán pár nap. - vonom meg a vállam. - Egy árvaházból szökött meg. Önként állt hozzám, amikor a vámpírjaim rátaláltak.
Egy pillanatra mintha szomorúság suhanna át az arcán, ellép a fiútól. Jól van.. látom te sem szereted megkóstolni más kajáját. Joshua bár engem tekint urának, nem én haraptam meg, így ki tudja mi vár rá. Bár én sem vagyok tisztavérű ( az őseim között volt egyetlen ember.. egy nő.. aki besszennyezte a vérvonalat), mégis, a ma elő öreg vámpírok között a legtisztább a vérem.. így akit én teszek vámpírrá, sokkal kevesebb az esélye rá hogy megőrüljön. Bár ki tudja.. talán az átváltozását sem éli túl. Talán túléli a gazdáját is. Ezt sosem tudhatom. Nem vagyok látnok.
- Joshua.. folytasd csak. - intek neki, és kinyitom az ajtót. A küszöbről még visszapillant a fiúra, majd elegáns léptekkel sétál ki az ajtón.
Mikor elhaladunk a sok ajtó mellett.. mindegyiket megérinti.. nemtudom miért. Talán így tárolja el az emlékezetében a dolgokat.. talán régi szokás.. hogy szeret hozzáérni a dolgokhoz.
- Meghaltak? - kérdezem mikor a folyosó végére érünk.
- Kik? - kapja fel a fejét a merengésből.
- A szolgáid. A gyermekeid. A vámpírjaid. - felelem komoran. - Különben nem jöttél volna egyedül. Itt mindenki a sleppjével érkezett.. mintha dicsekedni akarnának hogy kinek van több. Bár.. vámpírt gyártani mindenki tud.. de megtartani..
- Honnan veszed? - fordítja el a fejét. Nocsak.. de sértődős vagy.
Mikor megáll a lépcső tetején, kezem a hátára téve állítom meg. Igazából nem markolok a ruhájába és húzom vissza.. elég ha azt láthatatlan kézként megteszi az erőm. Ahogy mögé lépek.. érzem ahogy sóhajt.. mint aki nagyon unja a dolgot. Lassan hajolok át a válla fölött, hajam a nyakára hullik, miközben kezem a vállára teszem.
- Ma éjjel.. azzal a tervvel hivattam ide mindenkit.. hogy megölöm őket. De ezt bizonyára tudod.. hiszen nem vagy már zöldfülű. A mesterem míg élt.. mindig azt mondogatta hogy a hatalom az egyetlen.. ami megrészegít.. még a vérnél is inkább. Pedig ő tudhatta volna.. hiszen rokona volt I. Henriknek... megrészegült.. hatalom mániás volt.. mind. - jegyzem meg sötéten.
Figyelem ahogy engem néz.. magában számolgatva az éveket. Jah hát igen.. az még eléggé a sötét középkor volt. Angila akkoriban.. maga volt a pokol a vámpíroknak.
- Én sosem voltam nemes vagy előkelő.. mint te. Viszont.. az évek során megtanultam, hogy nem a magad mellé állított követők száma számít.. hanem azoké.. akiket a másvilágra küldtél. - teszem hozzá vigyorogva. - Érezni az erejüket az aurádon. A sok holtét.. akiket megöltünk valaha is. Aki nem elég idős hozzá nem érzi.
- Miért mondod ezt most nekem? - kérdezi, ujjaival előrehulló hajamat simogatva. Kezem az álla alá csúsztatom.. hüvelykujjammal végigsimítva puha alsóajkán.
- Az nem számít. - felelem halkan.
Nem hátrál el ahogy ajkaim az övéhez érnek, szemfogai az enyémnek koccannak, kiserken a vérem is.. de ez valahogy..egyáltalán nem zavar. Figyelem ahogy megnyalja a száját.. kéjesen.. mintha valami nagyon finomat evett volna. Wrrr...
Vigyorogva válok el tőle, elengedve őt a láthatatlan kézzel is, indulok meg lefelé a lécspőn.
- Most adtál egy remek ötletet. - felelem kacagva.
- Na és micsodát? - már mellettem is van, léptei hangtalanok, mégis lépést tartva velem.
- Szerinted el tudnám játszani hogy előkelő nemesúr vagyok? - kérdezem mosolyogva, miközben elveszem az egyik szolgám által ezüsttálcán felém nyújtott mobiltelefont.
Kissé idegenkedve figyeli ahogy a kezembe veszem és szétnyitom.
Felkuncogok az arckifejezésén.
- Holnap találkozom a helyi vérfarkasfalka fejével. - felelem, miután megnéztem az üzenetet, visszatéve a méregdrága a telefont a tálcára. A szolga elsiet. - Szeretném ha elkísérnél.
- Nem szoktak látogatókat fogani. - feleli. Naigen.. te rendelkezel helyismerettel.. előny.
- Most fognak. - vigyorodom el.
- Érdekesen hangzik. - teszi hozzá, elvéve mégegy pohár bort az asztalról.. amit beborít az előtte meghaltak vére.
Figyelem az arcát.. hehehe.. látom tetszik a dekoráció.
- Ráférne erre a helyre egy takarítás. - felelem átlépve egy véres ruhacafaton.
- Szóval.. akkor számíthatok rád? - kérdezem, miközben a hátam mögött felgyűlnek a farkasok. A nőstény farkason át is hajol a lábaim mögül és onnan nézi őt.
- Szeretnél vele menni? - kérdezem hátrapillantva. Nyüszítve húzódik hátra. - Bár a falkádnál a helyed.. elengedlek ha Diavolo szeretne téged..- mondom neki, mire hozzám dörgöli szőrös fejét.
Kinyújtja felé a kezét.. mire a farkas hozzá siet és megnyalja a kezét.
- Nem szakítalak el a társaidtól. - mondja neki és kilép az ajtón.
Odakint már hajnalodik.
- Még találkozunk. - néz vissza rám, majd ugyaolyan gyorsan tűnik el.. mint ahogy ahogy megjelent.
Mosolyogva simogatom meg a mellettem fekvő fiatal lányt. Boldog sóhajjal hajtja félre fejét, és én egy elegáns, évszázadok óta megszokott mozdulattal söpröm félre nyakáról a hosszú szőke hajtincseket.
- Diavolo... - leheli elhalóan amikor fogacskáim nyaki verőerébe mélyednek, szinte fájdalommentesen. Én csak akkor okozok fájdalmat, ha akarok. Gyengéden ölel magához karcsú karjaival, és érzem felforrósodott bőrét ruhámon keresztül is. Nyitott szemekkel iszom belőle, és a fekete szaténlepedőn csillogó szőke fürtökben gyönyörködöm, vérének sós zamata végigcirógatja bensőmet.
Jóllakottan nyalintom végig vérző nyakát, és felemelem fejemet. Gyengéden mosolyogok le rá, gesztenyebarna hajtincseim előre hullnak.
- Kérlek... - simogatja meg arcomat remegő kezével. Elkapom, és tenyerébe hintek egy kis véres puszit.
- Mit szeretnél? - kérdezem tőle puhán, hangommal szinte becézgetve őt. Szerelmes mosollyal néz rám. Nem először van nálam, önként adja a vérét, ahogy a többi is.
- Fogadj magadhoz, kérlek.
Felemelkedem róla, úgy nyalom le ajkamról vérének maradékát. Ha nem lennék jóllakva, talán feldühödnék.
- Tudod jól a választ.
Magára hagyom, és a kék szalonba sétálok. Csipkés galéromat megigazítom, ujjamon felszikrázik a rubintgyűrűm. Mint a legtöbb vámpír, én is szeretem a vörös színt, és ez a gyűrű különöseb tetszik. Valaha XIV. Lajos francia király kisujján csillogott. Most az én középső ujjamat dekorálja.
A szalonba lépve megérinti arcomat a hűvös esti szellő, finom virágillatot hoz magával. A nyitott ablakok felé fordítom kék kristályként csillogó szemeimet, és a lengedező csipkefüggönyöket figyelem mélán. Valaha a kis Petite mennyire szerette az ilyen estéket. Ő volt az utolsó a gyermekeim közül, aki legtovább bírta ép ésszel. Amikor őt meg kellett ölnöm, azóta nem fogadok magamhoz senkit, nem gyártok vámpírokat. Felesleges.
- A postája uram - hajol meg egyik libériás inasom, és egy ezüsttálcát tart elém. Karcsú ujjaimmal finom, elegáns mozdulattal veszem el tőle és felbontom. Átfutom a levelet, és kuncogva kortyolok bele a vörösboromba, melyen táncot jár a lámpafény.
Nagyon szép, cirádás betűkkel írták, akár a régi szép időkben. Ezt már szeretem. Tetszik... Szívesen megismerném azt, aki ilyen szépen tud írni.
A tartalma nem foglalkoztat különösebben.
Meghívó egy vámpírrendezvényre. London Ura elhunyt, és az új, aki megölte, most szeretne találkozni mindannyiunkkal.
Félrehajítom a levelet.
A magam több mint négyszáz évével pontosan tudom, hogy csupán tisztogatás lesz. Megöli az összes erőset. Talán szövetségre lép egy-kettővel és kész.
Sóhajtva kortyolok a borba. Zamatos, testes íze van. Kellemes...
*
Kuncogva szállok ki a kocsimból. Megigazítom elegáns bársonyzekémet, és batiszt ingem csipkegallérját. Az előkellő rendezvény alkalmából még a gyémánt kitűzőt is belerakattam, amely szemetgyönyörködtetően csillog.
Szemeimmel mosolyogva mérem végig a nem csekély méretű épületet. Az új vámpírúr nem kispályás, már látom. Nem is lehet az, ha le tudta győzni Marcust.
Bentről már hallom a vámpírok halálsikolyait.
Gonosz kis vigyorral gondolok néhány ismerősömre. Remélem ők is bent döglenek meg. Hehe...
Az őrség megállítana, de csak egy pillantásomba kerül, és azt is elfelejtik, kik ők. Bambán bámulnak engem. A mentális befolyásolásra nagyon kevés vámpír képes, ezért is imádom csinálni.
Egy légies, elegáns intés, és már nyílik is a bálterem ajtaja. Puha léptekkel haladok előre, hajam lépteimre hullámzik, elegáns cipőm halkan kopog a márványpadlón, a strasszkövek csillognak rajta.
Szép ajkaimon meglepett mosollyal pillantok körül.
Oh... látom elkéstem. Milyen kár... hihi.
Egy nagyon magas, sötéthajú vámpír egyenesedik fel, és néz rám. Kék szemei szinte ragyognak, még az enyémeknél is szebbek talán. Hatalmas, sötéthajú vámpír. Elegáns fekete ingben, amely szétnyílva mellkasán enged rálátást izmos, fehér mellkasára és a vámpírúr fekete gyémántmedájára. Szóval te vagy az.
- A partynak vége... - mondja mély hangján. Végigmérem, és egy törött vázát, némi letépett végtagot és vértócsát átpipiskedve lépek közelebb hozzá.
Hát... észre vettem - pillantok végig a sok hullán. Óh azok a régi szép idők, amikor egymagam is alkottam hasonló látványt... de szép is volt.
Szívesen megnéztem volna, hogyan csinálta.
Az új városúr hordája nekem rontana, de ő leinti és arrébb küldi őket. Nincs is rájuk szüksége, hiszen erődemnsráció gyanánt mágiája sötétd, ragadós, nyomasztó ködként árad szét a bálteremben, hogy levegőt sem tudok tőle venni néhány másodpercig. Felemelném a kezeimet, hogy kecsesen megtapsoljam ezt a bravúrt, de hirtelen mögém kerül. Felé fordulok, roszalló pillantással. Udvariatlan dolog ennyire alábecsülni engem, ezért nyakamra fonódó kezének csuklójába mélyesztem körmeim. „Csak nyugalom.” - babrálok finoman, észrevétlenül az agyába. Tudom, hogy ez is az erődemonstráció része, de utálok sebeket szerezni. Elcsúfítja a szépségemet. Három másodpercig, aztán begyógyul. De addig is zavar...
Nem folytatja, csak higgadtan néz a szemembe. Állom tekintetét, elvégre korom előnyeként ez a legkevesebb.
- Megtudhatnám a neved...? - firtatja szinte már érdektelenül. Elmosolyodom.
- Úgy szokás, hogy a házigazda mutatkozik be először.
Csodálkozás villan szemeiben, majd elvigyorodve emeli fel fejét. Épp a mellkasáig érek. Nem aprócska teremtmény. Kiváncsi vagyok melyik vérvonalhoz tartozik... Nem tisztavérű, azok már elpusztultak.
- Legyen elég annyi, hogy az... akinek ma az életed köszönheted.
- Az életemet? Valóban? - kérdezem elmosolyodva, és finoman ajkamhoz emelem ujjaimat, hogy elrejtsem a gúnyt. Így csak finoman érzékeltetem, de még megbocsátható szinten. Elenged. - Micsoda vendéglátás... - teszem hozzá halkan.
Figyelem ahogy vérfarkasai a maradékot falják fel. Elmélázva mosolyodom el. Valaha nekem is voltak farkasaim... szerettem nézni ahogy esznek. Egyikük, egy nagyon szép szőke lány volt. Gyémánt nyakörvet kapott tőlem ajándékba... Ez még Versailles-ban volt. Sajnos ő is a guillotine alatt végezte.
- És most... csatlakozol hozzám - mondja az új városúr, és kezemet megfogva vezet a bálterem tisztábbik felére. Halvány mosollyal engedem neki. Amúgy sem lenne választásom, de ez nem izgat különösebben.
Egy karcsú pezsgőspohár csusszan kezembe, és felpillantok rá.
- A város új urára... - köszöntöm kedvesen, majd egy korty után kaján mosollyal mérem végig a sok hullát. - Már ha van még kin uralkodnod.
Lelkiszemeim előtt felrémlik egy angol király, akit nép nélküli úrnak becéztek. Hát... deja vu... Felkacagok, hangom csilingelően gurgulázik végig a báltermen, a kristálycsillárok is halkan megcsendülnek. Apró, hegyes szemfogaimat finoman megnyalintva teszem le a poharat.
- Nincs zene? - kérdezem, és egy nőstény vérfarkasra pillantok. Mentális erőmnek hála összegörnyed, visszaváltozik és nyüszögve kúszik lábamhoz.
- Miért? - kérdezi mosolyogva az „új úr”.
- Hát nem egy bálban vagyunk? - fordulok felé, csodálkozó babaszemekkel. - A bálban táncolni szokás, ha emlékeim nem csalnak.
A várfarkas nőstény mellém térdel, és kezem alá simítja fejét, mint egy hűséges kiskutya. Lemosolygok rá, vörös haját megcirógatva.
- Fogadjunk, hogy még üres a táncrended Amelia - búgom kedvesen. Csodálkozva pislog fel rám. Na igen. Ősöreg vámpír ősöreg trükkje. Hihi...
- Oh... - kapok észbe, és vendéglátóm felé fordítom mosolygó arcomat. - A nevem Diavolo. Diavolo de Medici... Adamo vérvonalából.
Elegánsan meghajtom a fejem, és egy szemtelen vigyorral hirtelen a képébe robbantom teljes erőmet, mintegy viszonozva az iménti kedves fogadtatást. Fullasztó, elsöprő erőm nekem is van, bibí...
Még csak hátra sem hőköl, csak elvigyorodik.
- Örülök a szerencsének - feleli mély hangján. - Sajnos zenével nem szolgálhatok. Talán az egyik hegedűs végtagjai ott még fellelhetők.
Lehervad arcomról a mosoly, szomorúan pillantok le a földön nyöszörögő vérfarkasra. Még az erőkitörésem hatása alatt van.
- Milyen kár... Pedig nagyon szeretek táncolni.
Na deh... vegyük komolyra a hangot. Megigazítom a hajam, és közelebb lépek hozzá. Valami észbontóan magas, és pokolian erős. Ősöreg. Mélyen a szemeibe nézek, ahogy ő az enyémbe. Néhány másodpercnyi kölcsönös vizslatás után biccentek. Nem zizi. Még. Helyes. Meglepő, de örömteli fejlemény egy épeszű öreggel találkozni.
Tekintetem a nyakában csillogó medálra siklik.
- Csinos kis csecsebecse... - érintem meg ujjaimmal, majd hátralépek. Zsebemből előveszem a meghívót, és felbontom. - Aldrich Cyan - olvasom fel finom hangomon, és a levél felett felpillantok rá. Ezt a nevet még nem hallottam, de ez semmit sem jelent. Az elmúlt évszázadokban igencsak visszavonultan éltem.
Mosolyogva teszi le a poharát, és lép közelebb hozzám. Megsimogatja arcomat. Csábító mosollyal pillantok fel rá, és kezét megfogva simítom bele arcomat nagy és puha tenyerébe. Mmm... Szemfogaimmal is finoman megkarcolom bőrét.
- Örülök, hogy elfogadtad a meghívást - mondja vigyorogva.
- Igazából nem fogadtam el - sóhajtok halkan, orra elé dugva a papírt. - Te írtad ezt? A saját kezeddel?
- Egy szolgám. Miért érdekel?
- Kiváncsi vagyok, hogy néz ki. Mutasd meg.
Felnevet mély hangján, még a kislábujjaim is belebizseregnek. Nem akárki Ő. Mondjuk ezt eddig is tudtam.
Egy újabb vérrel és szenvedéssel teli éjszaka ígérete. Nos már ezért megérte felkelni ma alkonyatkor.
Hatalmas ásítással nyújtóztatom ki elgémberedett tagjaimat, szemfogaim kivillannak ahogy nagyot ásítok... hajam a hátamat simogatja a mozdulatra. Meztelen vagyok mint mindig.
Nyílik az ajtó, én pedig egy utolsó pillantást vetek az ágyamon vérbe fagyott, még holtan és kivételesen szép fiúra.. mielőtt az embereim eltüntetnék onnan a hullát.
Sóhajtva nézek ki az ablakon. A szürkület az év minden szakában más és más. Ilyenkor.. a tél felé közeledve egyre korábban jön el.. és az éjszaka minden színével járja át a tájat.
Mára is megvan már az előre eltervezett elfoglaltságom, aminek márcsak azért nem örülök, mert nem szeretem a korlátokat. Az emberek mindent előre elterveznek.. ez így nekem unalmas. Én azt szeretem ha magam irányíthatom a dolgokat.. és aztis teszem mindig.
- A küldönc megérkezett. - jelenti be az egyik, idősebb vámpír, én pedig a számat elhúzva bólintok hogy mindjárt megyek.
Nem nagyon töröm magam az öltözéssel, egyetlen kényelmes viseletű fekete vászonnadrágot húzok magamra, és egy szintén fekete selyeminget, amit nem gombolok be, hagy látsszon csak, a nyakamban hordott fekete gyémánt minden egyes apró csillogása. És hadd tudja meg mindenki, hogy megöltem a vámpírt akié volt.. aki uralkodott a város és annak minden lakója fölött. Eddig.
Az ékszereimtől nem szeretek megválni.. még alváshoz sem.. mindegyiknek külön története van.. az ellenfeleimtől szedtem el őket, mint trófeákat. A régi korok megújított szokása. Régen testrészt tettünk el az ellenségünkből..csak az kicsit romlandó... és feleennyire dekoratív.
- Uram.. - kezdi máris az egyik, de én leintem. Mosolyom unott és érdektelen. Nem szeretek tárgyalni.. az olyan unalmas. De máris kitaláltam valami sokkal jobbat helyette.. hahaha...
***
- Szóval te ismered az összes erősebb vámpírt a városban? - állok meg előtte. Kezei kikötve a falamhoz.. a láncok fémes csörgése visszhangzik az üres terem kőfalain. Minden tök középkori lenne.. ha nem égnének a plafonon süllyesztett lámpák.. hanem mondjuk fáklyák volnának. De azért ezt szeretem a modern korban.. minden sokkal.. egyszerűbb.. és praktikusabb.
- Igen..de ők.. nem árthatnak neked.. - nyögi rémülten. Zöld szemek.. amiket most elborít a köd.. a félelemé.. vagy a fájdalomé..ki tudja.
- Ó nem is ezért érdekel.. - vigyorodom el gonoszan. - Tudom hogy te kapcsolatban állsz Magnussal.. hidd el.. nem akarom bántani a gazdád.. ugyanis.. - vigyorgok a képébe gonoszan. - .. már régesrég behódolt nekem.
Összerezzen ahogy hozzáérek.. noha nem szeretem bemocskolni a kezem, most mégis hívogat a vére illata. Szinte gyengéden törlöm le az arcáról, majd az ajkamhoz emelve nyalom le ujjamról a vérét.
- De akkor..
- Csupán tudni szeretném kik azok.. akikkel még fel kell vennem a kapcsolatot. Tudod egy ekkora városban.. el tudnak tűnni előlem... nagyon-nagyon könnyen. - hangom szinte mézes-mázos.. mégis érzi hogy semmi jót sem ígér. De jobban félti az életét.. mintsem ellenszegüljön nekem.
- Neveket szeretnék. - nézek a szemébe, kék szemem dühösen és számonkérően villan rá, amitől el is hátrálna, ha nem lenne már mostis a falnál. Felkacagok rajta, és a kezemben tartott kést a feje mellett állítom a falba. Vakolat perega lábához. Érzem a félelme illatát..
- Semmi baj.. csak meg akarom őket hívni a..hogy is mondják azt.. házavató bulimra. - vigyorgok teli szájjal, amitől a fogaim élesen csillannak meg a fényben.
A tőr után nyúlok, hogy kihúzzam a falból.. ő pedig rögtön dalolni kezd mint egy kismadár. Remek.. ezt már szeretem.
***
Fel-alá járkálok a szobámban.
Kell a halálnak a nagy felhajtás..
De csak így tudom eltenni láb alól azokat, akik komoly gondot okoznának. Ismerem a régi szokásokat. Ha egy vámpírúr elfoglalja helyét a hierarchiában, és megöli régi nagymenőt, kötelessége megmutatni magát a többieknek. Én pedig ezt a régi szokást kihasználva fogom eltüntetni őket az utamból. Nem akarok ellenségeket.. nagyon régen megtanultam már.. hogy a szövetségesekből lesznek a legnagyobb ellenségek..ezért aki nem hódol be azt nemes egyszerűséggel megölöm.
Képes vagyok rá, hiszen a kontinensen jelenleg nincsen nálam idősebb fajtánkbeli.. persze..ezt ők nem tudják. Remekül tudom rejtegetni az erőmet.. ami hasznomra vált már sokszor. Lebecsülnek.. pedig még nem is mutattam semmit.
Nyílik az ajtó, én pedig megállok a járkálásban. Egy fiatal fiú.. a szolgáim egyike szerezte be.. valamikor a napokban. Még igazi friss husi.. akire csakis azért nem cuppantam rá.. mert nem szeretem a használt darabokat.
Ahogy közelebb jön, még frissek a harapásnyomok a nyakán. Le is süti a szemét ahogy ránézek. Elvigyorodom magamban.
- Itt a vendéglista. - nyújtja át, és megremeg ahogy a kezéhez érek.
Már az ajtónál van, mikor utoléri a hangom.
- Hova sietsz? - kérdezem. - Szeretném ha te írnád meg. - fordulok felé.
Ijedten jön közelebb, én pedig intek neki. Leül az asztalhoz, én mellé könyökölök.
- Azt mondják te úri családból származol.. - simítok végig a karján.. karkötőmön megcsillan a fény. - Tudod hogyan kell szólni ezekhez a sznobokhoz. Csak tessék.. rád bízom. - pillantok rá.
***
Figyelem ahogy körmöl.. azzal a régies szép írással.. ahogyan én sosem tudnék. A lámpafény megvilágítja az arcát.. kihozza a kezdődő sápadtságot. Talán 1-2 napja lehet és vámpírrá változik.
- Készen van. - nyújtja át az utolsót.
Végigolvasom, majd rávillantom farkasvicsornak is beillő gonosz mosolyomat, intve hogy elmehet.
Igen.. ez jó lesz.
***
- Rohadtul nem érdekel. Dobjátok ki. - vetem oda vicsorogva, az ajtónállónak kinevezett féllényeknek.
Díszes bőrmellényemen megcsillan a lámpa fénye.. szemeimben visszatükröződik a kristálycsillár megannyi szikrázó kövének csillogása.
Sok-sok vámpír.. akiről azt sem tudok kicsodák.
Erejük körülöttem lebeg a teremben.. ahogy úri modorban iszogatják a pezsgőt és a nekik felkínált vért.. kristálypoharakban.
Micsoda remek házigazda vagyok.. nahát..nahát..
***
Nemsokkal később.. már páholyban ülve figyelem ahogy embereim kivégzik a menekülőket. Imádom nézni ahogy a vér a falra fröccsen.. vörös színnel festve meg azt.
Az utolsó párat már én végzem ki, kedvesen mosolyogva.
- Kár hogy nem bólintottál rá.. sokkal jobban szórakoztam volna. - mondom neki mosolyogva, mielőtt megforgatnáma az ezüst tőrt a szívében.
A többit akik behódoltak nekem még az elején csellel hazaengedtem.. hogy csak azok maradjanak.. akikkel végezni fogok.
Ördögi vigyorral emelem az ajkamhoz a csuklóját.. hogy az utolsó szívdobbanásával magamba szívhassam a vérét... elvéve ezzel az erejét.
Ám ekkor.. nyílik az ajtó.
***
Nahát.. mégegy vendég.
Elengánsan egyenesedem fel a haldokló mellől, ruhám teljesen tiszta, nem piszkítja be vér.. csupán a kezem, amit most le is nyalok gyorsan.
Micsoda idill.. körülöttem a sok vérző vagy már épp porrá váló hulla.
Az ajtóban álló is észreveszi.. erejét felém sodorja a szél. Nahát.. mily meglepő. Elengáns késni.. de azért te jöhettél volna... előbb.
Arcán meglepetést látok.. nem tudom ismerte-e a város vámpírjait, de ahogy elnézem az öltözködését, ő is ehhez a körhöz tartozik.
- A party-nak vége.. - lépek közelebb.. alaposan szemügyrevéve. Zafírcsillogású szemei rám pillantanak, mozdulata kicsit sem elkapkodott. Átlép egy elgurult vázán, mintha csak egy apró piszok lenne, a sok vér és hulla.
Gyönyörűszép... sosem láttam még ennyire éterien szép vámpírt. Valahogy róla nem szóltak azt hiszem. Ráadásul annyira nem is fiatal.
Ruhája mintha valami tizenhetedik századi szalonból lépett volna elő. Ingének csipkéje csak még hófehérebbnek mutatja sápadt, tökéletes bőrét.
Mintha csak valami nagy buliból maradt ki, úgy néz végig a termen. És ez valóban meglep.
Vámpírjaim, és a farkasok körém gyűlnek, és már indulnának is felé, de leintem őket. Eloszlanak, hogy csak mi maradunk a teremben. Erőm fenyegetően terül szét a levegőben mint valami hatalmas ragadozó, kicsit visszahívom, de azt hiszem már ígyis feltűnt neki.
Olyan gyorsan mozdulok ahogy nem is igazán foghatná fel, mégis.. ahogy a háta mögött termek, rögtön megfordul.. szemrehányó, mégis kíváncsi tekintete az enyémbe fúródik, és ahogy ujjaim a nyakára kulcsolódnak, éles körmei szinte sértik a csuklómat.
Haha..ügyes.. nagyon.. de nem eléggé. Ha most nagyban játszanánk te már halott lennél.. nekem pedig maximum egy ronda seb lenne a kezemen. Viszont nagyon jól tudja hogy csak megijeszteni akarom.
Ide érzem az illatát.. mint a sírokat borító virágok.. pusztulás és élet egyet lélegzetvételre. Igazán..csábító...
- Megtudhatnám a neved..? - kérdezem mély hangomon, olyan egyszerűen, mintha a holnapi tv műsor érdekelne.
- Úgy szokás hogy a házigazda mutatkozik be először. - mosolyog rám.
Most ez komolyan ilyen felelőtlen? Vagy csak neki se voltak puszipajtásai az eltávozottak?
Elvigyorodom, ajkam súrolja a fülét ahogy kiengyenesedem. Elég magas vagyok ahhoz hogy fölé magasodjam, de ez nem zavarja túlzottan.
- Legyen elég annyi, hogy az.. akinek ma az életed köszönheted.
Felnéz rám, kicsit pipiskednie kell ha valóban a szemembe akar nézni.
- Az életemet? - kérdezi, mintha egy jó vicc volna. Mosolyog, pedig el sem eresztettem a nyakát azóta, most pedig lassan és simogatva engedem el.
- Micsoda vendéglátás. - emeli a kezét a nyakához.
Hehe..ez tetszik. Pofátlan.. enyhén szólva. Viszont nekem nem árthat. Tehát.. vagy elszórakozom vele vagy elszórakozom vele.
Kár volna megölni mikor ennyire gyönyörű. Ráadásul már halott. Haha..
Körénk zárul a kör.. farkasaim éhesen esnek neki a testeknek, ő pedig le sem hervadó mosollyal figyeli őket.
- És most.. csatlakozol hozzám. - jelentem ki, mint aki már rég eldöntötte, megfogom karcsú kezét és úgy vezetem el, mintha csak egy előkelő vendég lenne... mégis benne van a hangsúlyban hogy: különben véged.
Valószínűleg rá tudnám kényszeríteni az akaratomat, hiszen kétszer annyi idős vagyok mint ő. De ez így..sokkal szórakoztatóbb. Egyedül van.. hiszen ha volnának vámpírjai azok biztosan követnék..a halálba is.
Egy magányos fiatal vámpírúr.. aki még érti is a furcsa humoromat. Micsoda meglepetés..
