Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3.

ookami67sophie2015. 06. 27. 17:33:47#33095
Karakter: Eileen Lovden
Megjegyzés: Misaki Keiko-nak


 – Alex? - ismételtem újra értetlenül, mire Apa bólintott egy nagyot.

– Alex Clever. - ejtette ki megint a nevet, s én még mindig nem értettem a dolgot.

Nem értettem minek titkolózni előttem, elvégre tudtam, amit tudtam, s ha számára nem is volt egyértelmű mindez, akkor sem akárki vagyok számára. Pedig azt biztosan érzi, hogy sejtek valamit, mégsem őszinte velem, és ez bánt. Persze tudom, hogy a munkája miatt nem mondhat el akárkinek akármit, de én a lánya vagyok!

 Már vagy másfél éve sikerült feltörnöm Apu gépét, és így hozzáférnem minden itthoni anyagához. Persze sokminden hiányos volt és töredékes, mivel dokumentumainak nagy része csupán az irodájában lévő gépen volt meg, de szépen összerakosgattam a darabokat, s minden Alex felé mutatott... erre Apám meg előadja, hogy a srác csupán egy áldozat. Hogy véletlenül pont ő volt ott, aztán meg hogy egy ilyen kis gizda srác mindenkit megmentett... persze, én meg egy három méteres, kék színű, beszélő cserebogár vagyok.

– De kérlek, ez maradjon köztünk! - folytatta a szokásos résszel - Alexet bizonyára megviselték a történtek, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne...

– Tudom-tudom! - vágtam közbe kissé duzzogó, sértődött hangon - Éppen csak köszönőviszonyban vagyok vele, eszem ágában sincs kifaggatni! Nem is mondana semmit, elvégre szinte idegenek vagyunk... - védekeztem.

Tervem már ekkor megfogant elmémben, de az ezután pár órával kihallgatott beszélgetés rátett még egy lapáttal. Úgy kilenc körül lehetett, Apa átvitt Eva nénihez, mert volt még egy kis dolga az irodában. Gyakran megesik, hogy visszamegy éjjelre, és nem szeret egyedül otthon hagyni.

Fáradt voltam és Eva-hoz érve egyből fürödni mentem, ám amint a kádba másztam észrevettem, hogy a táskában hagytam az új samponomat. Bár nyilván volt Eva-nak is, nekem természetesen csak a sajátom volt jó, így kikászálódtam, fogtam egy törcsit és visszaindultam a vendégszoba felé, ami mostanában az én itteni szobámként üzemel, ekkor hallottam meg a beszélgetést:

– Ígérd meg, hogy segítesz távol tartani attól a fiútól! - hallottam meg Apu hangját, s volt egy tippem kire gondol...

– Miért? Úgy gondolod köze volt a gyilkosságokhoz? - érdeklődött meglepett, s kissé méltatlan hangon Eva.

– Nem... nem, illetve nem tudom. Bizonyítékot nem találtunk, de ez a fiú mindig rosszkor van rossz helyen. Nem szeretném, ha Ei a közelébe menne, mert rossz előérzetem van, ennyi!

– Rossz előérzet?! Szegény fiú csupán a történtek áldozata... - próbált védekezni a néném, de Apa nem hagyta.

– Kerülje el és kész! Kérlek ügyelj rá! - ezzel el is ment, bennem pedig véglegesen eldőlt, hogy ki lesz az új országos cimborám... persze csak titokban.

Apám gyanúja épp elégséges volt ahhoz, hogy eldöntsem, meg akarom ismerni ezt a fiút, s ki akarok róla deríteni mindent. Apu gépén találtam egy fájlt ami anyu balesetéről szólt, és azt feszegette, hogy talán nem is volt baleset. Ráadásul a dolgot több szempont alapján is összefüggésbe tudta hozni az Alexes esettel.

×××

Először ötletem sem volt, hogy hogyan kezdjem a dolgot, aztán másnap a suliban meghallottam, hogy a srác már nincs együtt Brooke-kal, bár őszintén szólva azt sem tudtam, hogy együtt voltak. Hidegen hagyott az ilyesmi, a fiúk... Most viszont tudtam, hogy csak ez az egyetlen lehetséges módja annak, hogy közel kerüljek hozzá, bármennyire is volt szokatlan, vagy akár kissé kellemetlen.

Még sohasem volt fiúm és még csak azt sem tudtam, hogyan kezdjek neki. Nem gondoltam, hogy az első "randim" egy olyan fiúval lesz, akit még csak nem is kedvelek, de most így hozta a sors. Amúgy nem egy ronda gyerek ez az Alex, sőt, a szemei egészen érdekesek, mondhatni szépek. A zöld szempárt már jóval azelőtt szemügyre vettem, hogy bármit is akartam volna tőle. Azok valóban csupán pusztán önnön szépségül miatt ragadtak meg, kár lenne belemagyarázni bármi mást.

Ki is gondoltam hát, hogy mi teszek: felhívom, amint hazaértem... mármint Apu lakására. Eva-val elhitetem, hogy mivel másnap korán kell a suliba érnem jobb, ha Apunál alszom, bár szegény csak nagyon későn ér majd haza. Elég későn ahhoz, hogy gond nélkül és észrevétlenül telefonáljak egyet. Úgysem gyakran kérek ilyet, így biztosan megengedik.

A hazafelé vezető úton már izgatottan vártam a beszélgetést... na jó, több volt benne az izgalom és a feszültség, mint a várakozás. Garen Eva lakásáig kísért, és egész úton arról faggatózott, hogy miért érdekel hirtelen ennyire ez az Alex. Éreztem, hogy féltékeny, és rossz érzéssel töltött el, de most nem volt időm ezzel foglalkozni. Rövidre zártam a dolgot, tetszik és kész!

Eva-nál megcsináltam a leckémet, átpakoltam a cuccomat, s vacsi után indultam is Apához. Már bőven fél kilenc volt, mire felértem, de a telefonhívás még fél tizenegyig váratott magára. Addig kigondoltam, hogy mit és hogyan is akarok mondani, no meg erőt, vagy inkább bátorságot gyűjtöttem hozzá. Tényleg nem csináltam még ilyet, soha. Nem voltam jó a fiúk elkápráztatásában, s a velük való beszélgetésben, bár ezt mindeddig nem éreztem nagy hiányosságomnak. Ennek ellenére tíz óra harminc percre összeszedtem minden erőmet, és tárcsáztam Alex-ék számát.

– Haló, jó estét! Elnézést a késői zavarásért, remélem nem ébresztettem fel, Alex még ébren van? - olvastam a papírról az előre kitalált szöveget. A hangom kedves volt és izgatott.

– Halló? Ó! Szervusz, Eileen ..azt hittem, az apukád az. Ne aggódj, még mindketten ébren vagyunk. Itthon van, szólok neki. - kaptam gyors választ. Gondoltam, hogy az anyukája veszi fel, de azért volt rá esély, hogy a fiú... vicces lett volna ezt a betanult szöveget Alex-nek mondani, illetve olvasni.

– Halló! - hallottam meg hangját a vonal túlsó végén. Egész kellemes volt.

– Szia, Eileen Lovden vagyok. - mondtam illedelmesen.

– Igen, láttam. - kaptam meg a választ. Azért valamivel nagyobb reakcióra számítottam... legalább egy "mit akarsz"-ra.

– Ne haragudj, hogy ilyen későn hívlak. Igazából… Tudod, egész nap akartalak hívni, csak aztán mégsem tettem. - hebegtem, s a zavartságot nem volt szükséges színlelnem. Oltári ciki volt az egész és kész!

– Ó! - éreztem meg hangjában a csodálkozást.

– Mindegy, nem tudom, hogy elmondhatom-e vagy sem, de apa mindent elmesélt rólad. Hogy mit tettél… - füllentettem - Úgy értem, hogy megmentetted azokat az embereket. 

– Nem tettem semmit. Úgy értem, mind megmenekültek, de nem igazán én mentettem meg őket. Úgy értem, nem én egyedül. Brooke is ott volt, ő is segített kimenekíteni pár nőt. - na itt is vagyunk, most kellene benyögnöm, amit hallottam.

– Iiiiigen… - kezdtem bele nehézkesen, de aztán belejöttem. Nem akartam sem bántó, sem pedig udvariatlan lenni, s nehéz úgy felhozni egy szakításszerűséget, hogy ne legyen az - Úgy hallottam, hogy már nem jártok együtt. - böktem ki.

– Nem járunk - erősítette meg meglepett hangon - Igazából már jó pár hónapja nem csináltunk együtt semmit.

– Igen, bárcsak korábban tudtam volna. Mindegy, arra gondoltam, ha nem jársz senkivel, egyszer elmehetnénk együtt valahová. - éreztem, ahogy elpirulok, s áldottam az eget, hogy ezt senki sem látja. Mi lenne, ha még tetszene is?

– Persze, jól hangzik. - mondta kis szünet után, s én majdnem felkiáltottam örömömben. Teljes győzelem!

– Szuper. Mit szólnál a holnap délutánhoz? - kérdeztem lelkesen.

– Jó lesz, ráérek.

– Szuper! Elmehetnénk a tóhoz. Van biciklid? - tökéletes helyszín volt, távol mindentől és mindenkitől, ami és aki zavarhatott volna bennünket.

– Ja.

Klassz! Találkozzunk nálam? Közel lakom az elágazáshoz, indulhatnánk  innen. - javasoltam, bele sem gondolva,  hogy ott tulajdonképpen Apu lakik ott, én pedig suli után Eva-hoz megyek majd.

– Oké.

– Mondjuk  háromkor?

– Oké.

– Nagyszerű. Örülök, hogy rászántam magam, hogy felhívjalak. - füllentettem újra... bár valamennyire azért igaz is volt.

– Én… Én is.

– Rendben. Akkor ott találkozunk. Szia.

– Szia.

Letettem a kagylót, és roppant büszke voltam magamra. Aggódtam, hogy vissza fog utasítani, de nem kis meglepetésemre nem így történt. Sínen voltam, és ez furcsa örömmel és lelkesedéssel töltötte el egész lényemet.

×××

Másnap az órák alatt és a köztük lévő szünetekben végig őt figyelgettem, persze csak óvatosan, nem túl látványosan. Csendes és visszahúzódó volt, mint mindig, s úgy tűnt kicsivel sem néz gyakrabban felém, mint beszélgetésünk előtt. Bezzeg Garen, ő nem fogta vissza magát. Biztosan észrevette, hogy a szokásosnál több figyelmet fordítok Alexre, hiszen egész nap le se szállt rólam. Egy pillanatra sem hagyott egyedül, de ezt nem igazán bántam, elvégre ott lebegett előttem a délutáni közös kis programunk, ami a sulinál sokkalta nyugodtabb közegben lesz lebonyolítva, s Garen sem lesz ott, hogy gyertyát tartson.

Suli után egyből Eva-hoz rohantam, és igyekeztem kicsípni magam, elvégre ez mégiscsak egy randi. Garen ismét ragaszkodott a hazakísérésemhez, de ezúttal nem hagytam. Sietnem kell, kész! Szerettem Garent, de kezdett az idegeimre menni. Eva-nál gyorsan átöltöztem. Egy rövid kis farmer sortot húztam, hozzá pedig egy laza, fehér, kissé áttetsző rövid ujjú felsőt, ami szabadon hagyta egyik vállamat, s halványan sejtetni engedte rózsaszín melltartómat. Brooke visszafogottságából kiindulva már ez is roppant kihívónak számíthatott, s azért én is örülni tudtam neki, hogy Eva nincs itthon. Egy kis gyöngyvirág és mandarinillat, kibontott haj lágy hullámokkal, egy kis szempillaspirál és egy csepp szájfény és már készen is voltam. Na meg egy kutyaspray és egy töltött riasztófegyver a táskába, s egy zsebkés a bal zsebembe, nem kizárólag Alex miatt, de részben miatta is. Gördeszkámra pattantam, s siettem is az elágazáshoz, hiszen a vártnál messzebbről indultam és sikeresen el is tollászkodtam az időt, késésben voltam.

– Szia! - húztam ki fülesemet, amint megpillantottam Alex-et a sarkon lévő ház falának dőlve biciklije társaságában. Ő nem pazarolta az idejét átöltözésre, a sulis ruhájában volt, de így is... egész jól festett.

Szia! Nem azt mondtad, hogy az elágazásnál laksz? - nézett azokkal a gyönyörű színű szemekkel rám, én pedig zavartan félre.

Néha igen, néha nem. Mehetünk? - adtam meg a kurta választ egy apró, szégyellős mosoly kíséretében, s már gurultam is.

Aha.

Remélem nem baj, ha deszkával jöttem, tudom tartani a tempót!

– Majd meglátjuk! Miért éppen a tó? - kérdezte meg hirtelen.

– Szép, nyugodt és csendes hely. Gyakran járok arra, szeretem a természetet, szeretek elszakadni a várostól. - magyaráztam.

Ez után csendben haladtunk egymás mellett, egészen a város széléig. Nem kérdeztünk semmit egymástól, ő amúgy sem volt bőbeszédű fiú, én pedig zavartan próbáltam végiggondolni hogyan tovább. Néha-néha egymásra sandítottunk, s ha tekintetünk találkozott elmosolyodtam.

– Te szoktál erre járni? - állítottam meg a deszkám, amint a tópartra értünk. A kezembe vettem kis járművet, ő pedig leszállt a bringájáról és tolta, így sétáltunk egymás mellett.

– Nem... nem igazán. Talán egyszer, ha jártam erre.

– Na és akkor merre szoktál járni? - kérdeztem elmosolyogva, rá sandítva.

– Sokfelé. Mindig más felé. - mondta halkan, kissé szégyellősen, és ezúttal végre ő nézett félre.

– Hmmm, micsoda kis nadrág!- hallottam meg egy kissé pösze, förtelmes hangot hátunk mögül. Nem foglalkoztam vele, úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna.

– És micsoda kis csodát rejt! - követte a hangot egy újabb, mélyebb és rekedtesebb hang, majd lépések zaja.

– Gyere Alex! Jobb, ha megyünk! - mondtam halkan és igazán nem is tudom mi célból, de csuklójára fogtam, úgy szaporáztam meg lépteim.

– Ugyan kiscica, még csak most jöttetek! - szólalt meg újra az első, s a háttérből egy harmadik elfojtott röhögése hallatszott - Nem igaz Alex?

Az említett megtorpant egy pillanatra, s hátrapillantott. Fordultam arca után én is, így végre láthattam a három díszpintyet. Lesült róluk, hogy nem nyugszanak meg pusztán egy kis verbális zavarkeltéstől.

– Ne foglalkozz velük, menjünk! - kapaszkodtam még mindig csuklójába, szememmel még mindig a két szép zöld szempárt keresve. Úgy éreztem ha gyorsan eltűnünk, talán leszállnak rólunk... talán nem követnek.

– Nem mentek sehova! - futott elénk hirtelen az egyik.

– Előbb még szórakozunk egy kicsit! - így a másik.

– Drága buli a szórakozás, egy ilyen kiscicával! - elégeltem meg a dolgot, s kaptam elő a riasztópisztolyom, egyenesen a fejének szegezve - Nem kell aggódnod, kitűnően célzok! - mondtam hideg nyugalommal. Pedig nem szerettem az erőszakot. Reméltem is, hogy a határozott kiállás elégséges lesz ahhoz, hogy visszavonulót fújjanak.

– Nyugi... semmi baj! - védekezett ijedten a behemót gyerek, az arckifejezése, s remegő hangja megmosolyogtatott. Igazán mókás fordulat volt, büszke voltam magamra.

– Nem akarunk balhét! - szólalt meg a pösze hátulról, s nem kellett odapillantanom, hogy tudjam hátrál.

– Akkor tünés! - mondtam, s már iszkoltak is. Szememmel és fegyveremmel követtem a mozgásukat, majd amint eltűntek a bokrok között eltettem a pisztolyt, s sóhajtottam egyet boldogan, mint aki jól végezte dolgát.

– Miért van az nálad? - szakított ki a büszke boldogságból Alex kellemes, ám ezúttal gyanakvó hangja. A kérdés váratlanul ért, erre nem is gondoltam.

– Szívesen! - sandítottam rá kissé sértődötten mindenek előtt -  Az apám egy rendőr, remélem ez válasz a kérdésedre... tizennyolcadikra igazit kapok! - mosolyodtam el ártatlanul és kedvesen - Remélem azért nem hoztam rád a frászt, nem vagyok egy hidegvérű kis hárpia, csak nem szeretem a bajkeverőket! - szabadkoztam szégyellősen magam elé kapva tekintetem.

– Tudom... mármint nem tűnsz annak.  - mondta halkan - Az előadást is élveztem, bár azért legközelebb azért biztosítsd ki, hátha konyítanak hozzá! - a szavak hallatán zavartan kuncogtam el magam. Hát erre tényleg érdemes lenne figyelnem.

– Ez egy igazán hasznos tanács, köszönöm! - pillantottam újra fel rá széles mosollyal - Szeretnéd kipróbálni? Itt úgysem hallja meg senki.

– Nem rajongok a lőfegyverekért, túl hangosak. - mondta, s könnyed szavaitól kissé megborzongtam. Hirtelen nem igazán tudtam, hogy erre mit mondhatnék.

– Hűha... akkor biztosan a koncertekért sem rajongsz, pedig el szerettelek volna hívni a hétvégén egyre.

– Ez kedves tőled... - mondta tétován.

– De? - kérdeztem, hiszen olybá tűnt  ez következik.

– De a hétvégére már van programom.

– Értem. - mondtam szomorúan, őszintén szomorúan. Ezek szerint mégsem nyertem el a tetszését, de nem adhattam föl - Kár, nem akartam egyedül menni... - próbáltam hatni a lelkére.

– Egy ilyen lánynak biztosan sok barátja van. - mondta csendesen, ennél nagyobbat sajnos nem is tévedhetett volna.

– Milyennek? - kérdeztem kíváncsian, válasz helyett azonban csak csönd telepedett közénk, így inkább folytattam - Tévedsz. Egy ilyen lánynak nincs sok barátja. - a hangom komoly volt, és talán most először beszéltem teljesen őszintén vele. Épp ezért féltem, hogy gyanakodni fog, hogy azt gondolja majd, így akarom sajnáltatni maga.

– Miért hívtál el magaddal? - kérdezte, s a kérdést hallva úgy éreztem előző feltételezésem látszik beigazolódni.

– Mert tetszel nekem. - vágtam rá, talán kicsit túlságosan is gyorsan.

– A fél iskola odavan érted, miért éppen engem hívtál? - bővítette ki a kérdést.

A "fél iskola"? Mégis miféle butaság ez? Bár annyiban jogosnak éreztem a kérdést, hogy valóban sok fiú van még rajta kívül, de épp így sok lány is van rajtam kívül.

– Mert te tetszel... nekem. - hebegtem, s éreztem, hogy elvörösödöm. Hiába volt hazugság, zavarba jöttem már a gondolattól is.


Laurent2014. 03. 26. 15:43:09#29600
Karakter: Jiki
Megjegyzés: ~Ursus~ Carreau


 Jiki:

A szobám óriási. Szinte idegenszerű. Azt hiszem az életem során nem láttam még ekkorát. A hatalmas ablakokon egy menyasszony fátylát megszégyenítő anyag lengedez a finom szélben. Az ágy akkora, hogy talán az árvaházi szobám nem volt ilyen monumentális. Baldachin függönyök lógnak róla, amit azonnal megkedvelek. Nehéz bársonyból vannak, gondolom zajtompítónak is használják. A szoba kellemes bézs színben fürdik, itt-ott barnával, vérvörössel vagy narancs árnyalataival megszakítva. Mindent összevetve ez egy kellemes, és bájos szoba. Csak ne érezném annyira bezárva ide magam. Végül a kikészített hálóruhát magamra húzom. Sosem aludtam még ilyenben, általában egy nadrággal beértem, de ez a selyem cirógatja a bőrömet. Shiu érintéseire hasonlít.
Hosszú ujja van, és a bokámig leér, ezt is olyan fátyolszerű anyag borítja díszítésként, mint amiből a függönyök vannak. Minden mozdulatomra gomolyog, lustán kígyózik utánam. Halovány mosollyal táncolok a szobában, nézve magam az ablakok tükrében. Aztán elnyúlok a nagy ágyban, és kuncogva hempergek rajta. A párnákat dobálgatom felfelé, és a súlyos paplant igazgatom... Gyereknek érzem magam. És a négy fal között meg is tehetem. Elpilledve bújok végül az ágyamba. A párnák közé süppedve takarom be magam azzal a monumentális takaróval, és mélyet sóhajtok.
Bár lenne itt valaki, akivel erről beszélhetnék! Egy plüss is megtenné talán, vagy egy aprócska kis állatka. Ujjaimmal az ágynemű kacskaringós mintáját rajzolom körbe, és azon tűnődöm, hogy mit is kereshetek itt. Nyilvánvalóan ha haza akarnék menni, akkor sem találnám meg a helyes utat. Hiába az őrök, még ha tárva-nyitva lennének is az ajtók... Szusszanva hagyom az előbbi gyermeteg hangulatomat elillanni. Végülis, azt mondta, hogy amíg nem hagyom el a házát, addig biztonságban vagyok, nem?
Egy pillanatig még sorolom a pro- és kontra érveket, majd kislisszanok az ágyból. Puha léptekkel megyek az ajtóig, majd kikukkantok. Sehol senki. Szóval nem vagyok én olyan nagyon rab, igaz? Talán ha felkeresném a konyhát, kaphatok egy kis forró csokit. Esetleg egy kis habbal talán... és közben meg körbenézhetnék. Amikor végigmentünk a folyosókon, megjegyezni sem volt időm a sok látnivalótól az utakat. Hát majd most!
Halkan kattan mögöttem az ajtó, ahogy becsukom. Mezítelen talpam akkor sem verne zajt itt, ha nem lennének vastag szőnyegek a folyosókon. Fázósan húzom magam össze. Hát, talán ha legközelebb mászkálni megyek, majd valami vastagabb ruhában fogom megtenni.
A folyosók épp hogy félhomályba burkolóznak. Nem tudom, hogy honnan jön ez a pici fény, de legalább az orromig ellátok. Az egész hely hideg, kísérteties, és azt hiszem egy kísértetkastélyt pont ilyennek képzelnék el. Lassan lépkedek, attól tartva, hogy valamelyik ajtó vagy fura kiszögellés mögül valaki rám ront.
A falak között végigvisszhangozó üvöltéstől kiráz a hideg, és rémülten lapulok a falhoz. Sehol senki. Nem mozdul egy lélek sem. Hát nem akar senki segíteni a hang gazdájának? Hallom a hangján, hogy fájdalmai vannak! Egy pillanatnyi tétovázás után megfordulok, és indul visszafelé. Vajon... vajon tényleg a háziúr lenne az, aki így ordít? És ha segítségére is sietek, egy magamfajta kicsi ember hogy tudna rajta segíteni? Felkapva egy díszkardot egy, az ajtók előtt álló páncéltól felnyögök. Ezt sem az én súlycsoportomnak tervezték. És lehet, hogy ez csak dísz. A hegyét a földön vonszolom magam után. Szerencsém, hogy szőnyeg van, mert különben a jöttömre már felfigyeltek volna.
Hangtalanul nyitok be, és a hang felerősödik. Libabőr fut rajtam végig, ahogy tágra nyílt szemmel nézem a fájdalmaktól földön fetrengő alakot. A sötétet kémlelem, hátha meglátom, ki árt neki, vagy ki bántja, de hát nem vagyok éjjellátó! Beljebb merészkedek, de nem támadnak meg. Se fogak, se kezek vagy mancsok nem nyúlnak értem. Haloványan remegve, és halkan levegő után kapkodva lépek még beljebb. A szívem össze-vissza dobog. Nevetséges. Lehet hogy csak valami epilepszia vagy ilyesmi... De akkor miért ordít? A kardot elhagyva lépek közelebb a földön dühöngő... vagy vergődő alakhoz.
Hozzáérhetek? Tántorog, üvölt, körmeivel tépi magát... de hát ez szörnyű! Mije fájhat? Odasietek elé, és két kezére simítom enyéim, hogy magamra vonjam figyelmét, de nem látszik engem észrevenni. Artikulálatlan hangok szakadnak fel belőle. Nevetségesnek érzem magam, ahogy próbálok utána lépni, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Sikertelenül.
- Semmi baj... Css....
Mély levegőt veszek, és próbálom előhívni a Fényt. Menni fog, gyerünk! Szorosan arcára tapasztom tenyereimet, és akár egy pióca, úgy próbálok rátapadni. Borostyánszín szemeiben felvillan valami, talán észrevett, nem tudom... Óráknak tűnő pillanatok telnek viaskodással, mire végre sikerül elérnem, hogy a furcsa fény feltörjön. Engem hullámokban önt el a megnyugtató békesség, és egy idegen fájdalom, keserűség, kín, gyötrelem... Végig a másikra figyelve összpontosítok. Mikor mozdulatai szelídülnek, és nem készül ledobni magáról, akár egy gyűrött nyakkendőt, én sem szorongatom. Puha, zilált tincsei közé fúrom ujjaim, és mosolyogva nézek fel rá. Olyan nagy hozzám képest!
- Minden rendben.
Súgom neki halkan, megnyugtatónak szánt hangon. Tekintete lassan tisztul. Ahogy a súlyos csend ránkzuhan, akkor nyugszom csak meg kissé. Felsóhajtok, és puhán cirógatom, szelíd, lágy, becézgető mozdulatokkal, amíg teljesen rám nem figyel. Valami meleg folyik végig az oldalamon... Finoman az első fekvésre alkalmas tárgy felé tolom. Leülök, és a fejét ölembe húzom, ujjaimmal még mindig a fürtjei között játszva, és közben semmiségekről csacsogok. A nagy ágyamról, meg a hideg padlókról, amiktől a lábaim megfagynak, meg a szobám színeiről, meg a nehéz kardról... Nem szól, csak néz engem, olyan kiismerhetetlen szemekkel, amiktől mezítelennek érzem magam. Úgy tűnik a nagy hadakozásban alaposan összekarmolt. Gyönyörű ruhámon csíkok. Itt-ott még a vér is szivárog belőlem. De ez nem súlyos, és nem is fontos.
Amikor légzése is lecsillapodik, és úgy tűnik nem kínozzák már őt tovább démonjai, elhúznám kezeim. Úgy csap le rájuk, mint a kobra áldozatára, és a szemei fájdalmas villanásából megértem, mit szeretne.
Hatalmas zavarban vagyok most, hogy ilyen nyugodtan fürkész engem, alig pislogva. Én addig a szobában nézek körbe. Mintha csatatér lenne... Megint megered a nyelvem. Halk, suttogó hangon beszélek. Talán a sötét velejárója, hogy az emberek mindig suttognak, nem? Hogy az alvókat ne ébresszék fel. Vagy csak mert zúg a fülem az előbbi ordítástól. Ujjaimmal a kócos fürtöket fésülgetem óvatosan, olykor még az arcából is kisimítva a tincseket. Bizarr...
Mesélek Shiuról, meg egy-két gyerekkori emlékemről. Olyan semmiségekről, amik nem igazán mondanak el rólam semmit. Erre van most szükségem. Nem tudok sokat erről az alakról, aki most úgy fekszik itt, mintha a szeretőjének az ölében lenne. Csak gondolom, őt nem bámulná ilyen meredten. Hogy ne legyen teljesen vörös ettől az intenzív nézéstől, inkább másfelé bámulok.
Apránként lassul az én lélegzetem is, szívem is egyre lassabban ver, a szavak összeolvadnak a számban. Odakint már nem olyan vastag a sötét.
Az ágy támlájának döntve fejem halkan beszélek még mindig, olykor kisebb szüneteket tartva két téma között. Az iskolán, meg az üzleten kalandoznak a gondolataim. Hogy hiányzok-e valakinek. Hogy keresnek-e. Hogy a vizsgáimmal mi lesz. És közben a kemény, veszélyesnek tűnő szarvait lassan körbecirógatom. Lustán ásítok egyet, és kicsit fészkelődök a kényelmesebb pózért. Félálomban is a puha tincsekkel játszok. Az utolsó hangosan kimondott gondolatom, hogy a szép alvóruhám végül teljesen tönkrement. Pedig milyen gyönyörű volt!
Fejem engedély nélkül billen oldalra, ahogy szemeim lecsukódnak, és az izgalomtól teljesen kimerülten álomba zuhanok. Valami úgyis azt súgja, hogy jobb ez így. 


Ursus2013. 10. 16. 05:50:51#27649
Karakter: Carreau
Megjegyzés: (Jiki,Laurent)


Folyton ezek az ostoba kérdések. Annyira tökéletes fiú...és annyira emberi. Az emberek ilyen kíváncsiak. Eredendően azok, amellyel nincs is gond. Csakhogy nem fogják fel azt a szót, hogy nem. És a probléma itt kezdődik. Mert ha megtagadsz valamit mindig arra lesznek kíváncsiak miért is tiltod annyira. Mi lehet az a pozitívum, melyet te látsz, de ők nem, s ezért ebből számukra hátrány keletkezik. Soha nem jut eszükbe, hogy azzal, ha valamit megtiltasz, előfordulhat, hogy az ő előnyeit képviseled.
Ha most elengedném a fiút – miután Belphegor az egész alvilágon végighurcolta, és ahogy ismerem meg is mutogatta nézzék meg milyen csinos halandó fiúcskát hoz nekem, ráadásul Asmodeus szeretőjét-.
Mindenki tudja, hogy Asmodeus nem érintkezhet velem, még csak a birtokomról is ki van tiltva, pontosan azért, mert hasonló cipőben jár mint én. Valami különös pecsét törne meg, ha igaz régi szerelmeinkre találhatnánk. Felborulna az egyensúly. Azt rebesgetik nála is van valaki…valaki halandó, kit nem akar elengedni. Azt is pletykálják, hogy Eleone reinkarnációja van a birtokában, s ugyan úgy áll hozzá, mint én ehhez a fiúhoz. Még azon is gondolkodtam, hogy cserét ajánlok fel neki.
Meg kell még tárgyaljam ezt.
Ezért sem mondok számára semmi biztosat.
Hosszas puhatolózását egy egyszerű „nemmel’ le is zárom. Nem kell neki annyi mindent tudnia, ráadásul kínosan sokat kérdez és kényes dolgokról.
Egyszerűen nem bírom elviselni az emberi kíváncsiságot.
Így, e miatt veszítettem el annak idején Eleone hasonmását is, bár egyesek azt állítják; a karma volt.
Nem hiszek a karmába. Úgy hiszem maguk kovácsoljuk a sorsunkat. Ha még egyszer meglelném Eleonet nem ereszteném el...s meghalni sem engedném. Soha.
 
~***~
 
A vacsorát együtt költjük el a fiúval. A hosszú, díszes fekete márványasztalt roskadásig pakolják a sötét árnyként lebegő megkeseredett lelkek, kik szolgálóim, s társaságom eme hatalmas palotában. Nem sóhajtoznak, nem nyögnek, csak némán teszik a feladatukat. Abban reménykednek ha eleget vezekelnek, egy szép napon lelkük tovább haladhat az infernóba, s aztán megtérhetnek a mennybe.
Addig viszont a kezem alatt tevékenykedik mind, egytől egyig. A fiú étvágytalan, s nekem sincs nagyobb kedvem testem s elmém táplálásához, ám unalmam legyőzi tunyaságom, gépesen emelem a falatokat számhoz.
Mindenki tudja a fiún kívül a palotában, hogy ettől egyáltalán nem lakom jól. Egyik démon sem lakna jól.
A lányokat szeretem ilyen téren. A hamvas, tudatlan angyal lányokat, kiket cafatokra tépve lehet felfalni, így is csak fricskázva teremtőnk orrát. Undorító szokás, s én sem lennék rá büszke ha Eleone még velem lenne. Talán le is szoknék a kedvéért eme undorító szokásról.
Protokolaritás.
A fiú látva hogy eszek maga is nekilát. Így közel egy óra „lakomázás” után mindketten nyugovóra térünk.
A hálókörzetünk egybe esik, ám termeink nem. Én a hosszú folyosó egyik végében honolok, míg ő a másikban.
Illedelmesen intek búcsút, s kívánok kellemes éjt, majd biztosítom a felügyeletről, így megelőzve minden szökési gondolatot, kísérletet, és tudatom vele bármi problémája, óhaja van a személyzet rendelkezésére áll, csupán az éjjeli szekrényén elhelyezett aranycsengőt kell megráznia háromszor.
Aztán lassan bevonulok.
Bevonulok a szobámba, hogy felkészülhessek az éjszakai tortúrára.
Nem várat magára.
Ahogy éjfélt üt az óra mérhetetlen fájdalom nyilall belém, bőröm égni kezd, érzem hátam ismét szétnyílik, hogy nem létező szárnyaim lemálljanak testemről. Szurok, kátrány és hamu marja a testem – és bár ebből semmi sem látszik-, mindent újraélek. Torkom szakadtából üvöltök, hajam tépve vetem magam hol az egyik, hol a másik falnak a fizikai fájdalommal próbálva elterelni a figyelmet a mentális fájdalmakról, mely elmémben uralkodik. Végül a földre hullok, egy pillanatra elcsendesülök. Nehéz zihálásom idegenként hat, testem hideg verejték úsztatja. Aztán megfeszülök görcsben, végül oldalamra fordulva rúgom ki magam erősem markolva a rezes üstököt.
 
Csak próbálom végigélni ezt a három órát, melyre kárhoztattam.


Laurent2013. 07. 09. 11:49:48#26435
Karakter: Jiki
Megjegyzés: ~Ursusnak~ Démonkámnak


 Jiki:

Cipőim úgy lebegnek, akár egy filmben, amiket az otthonban lévő kicsi tévén láttam. Persze, ezernyi furcsaságot láttam már, de én nagy csodát nem tettem velük. Láttam már mágiát, mindegyik másképp nyilvánul meg, s ez is nyilván csak egy kis bemutató volt...
Amíg én a cipőimbe bújok, addig szinte hangtalanul áll fel a vendéglátóm. Magamon érzem a tekintetét, s mivel elhagytam a paplant, most nincs mibe takarnom magam, tekintete elől úgy érzem, nem menekülhetek. Még mindig libabőrös vagyok a hosszú ingem alatt. Nem öltöztem még át a vizsgák után, így úgy érzem, mintha tényleg vendég lennék.
- Jer velem, megmutatom ezen túli otthonod.
Szavai baljóslatúak. Otthonom? Nekem sosem volt még olyanom. És az otthon szó hosszútávú itt tartózkodást jelent. Miért? Halk léptek indulnak az ajtó felé, én pedig aprócska lábaim kapkodom, hogy beérhessem, mert úgy vélem, ha ez a szoba ily nagy, akkor a ház is hatalmas lehet, márpedig elveszni nem akarok. És egyelőre csak ő az, aki válaszolni tud a kérdéseimre.
Ám válaszokat nem kapok, csak mesét. Ha nem lenne érdekes, akkor megjegyezném, hogy nem szorulok én mesékre. Hangtalanul járok mögötte, nem is próbálkozva egy fél óra után, hogy megjegyezzem az utat, merre megyünk. Vagy szándékosan köröz mindenfelé, vagy tényleg ekkora a hely. Márpedig ilyen nincs a városban, vajon hol vagyok most? Még az országban? És ez a furcsa bizsergés a köldökömnél, mintha valamit elfelejtettem volna, és most igen nagy szükségem lenne valamire...
- Még nem sejted miért is vagy itt…
- Nem.
- Nagy veszély fenyeget téged a földön, s egyedül én tudlak megóvni téged ettől.
- Még is mi féle veszély,és miért pont te? - talán ha kérdezek, kapok válaszokat is. De hogy mindent harapófogóval kelljen kihúznom!
- Egy nagyhatalmú démonnak fáj rád a foga. És egyedül én vagyok képes arra, hogy támadásait háríthassam.
- És még is miért tennél ilyet? - a démon szót egyelőre figyelmen kívül hagyom. Hiszen az ő fején is szarvak vannak...
- Puszta emberbaráti szeretetből?
Szavai kétséget hagynak csak maguk mögött, mégsem kérdezek, mert elfelejtem a mondanivalómat, ahogy kilépünk a kertbe. Szavam is eláll. Most már egészen biztos, hogy nem vagyunk a városban. Ilyen virágok! Szemeim alig bírják magukba inni a látványt.
- Csak akkor tudlak megóvni, ha soha nem lépsz ki a kastélyból…értetted? – felém nyújt egy virágot, én pedig szigorúan rajta tartom a szememet.
- Miért vagyok én annyira fontos? - motyogom halkan a kérdést a virágnak, de tudom, hogy úgyis hallja.
- Mindenki érdeke, hogy ne essen bajod. - a gyomrom apróra zsugorodik.
- De még is miért?
- Mert ha az a démon megszerezné amit akar, azaz téged…felborulna az egyensúly, és minden más is.
- És miért pont te vigyázol rám?
- Mert a többiek megölnének…
Nagyot nyelek, mintha ezzel leplezni tudnám, hogy a szívem kihagyott egy ütemet, és most kétszer olyan gyorsan dübörög. Pislogással űzöm el a gondolatot, de az érzés megmarad. Hiszen mégiscsak... ebben a színpompás kertben épp az én halálomról és védelmemről beszélünk. De miért? Én nem vagyok senki, nincsenek rokonaim, akkor miért akarna egy vadidegen vigyázni rám? Miért van olyan érzésem, hogy csak a lényeget osztják meg velem, és a lényeget eltitkolják?
Elfordulok, ürügyül a mögöttem lévő virág szirmait cirógatom ujjam hegyével, és hagyom a gondolataimat csapongani. Nem szakítom le, mert akkor korán meghalna, és túl tökéletes a szépsége ahhoz, hogy korai halált haljon egy csupor vízben. Lehunyt szemmel hajolok felé, megszagolva azt, majd újra a vendéglátóm felé fordulok.
- És meddig kell itt maradnom? - erőltetem a kérdést, hiszen tudnom kell, van, aki vár rám...
- Ameddig szükséges. - zeng a válasz, tekintetem pedig fakó lesz egy pillanatra, akár egy cseresznyevirág.
- De... Nem maradhatok itt. - igyekszek, hogy hangom ne remegjen meg, meggyőző akarok lenni, és elhatározott. - Shiu... Shiu keresni fog, és tudnia kell, hogy jól vagyok.
- Majd üzenünk neki. - biccent nagy lelki nyugalommal, mintha ezzel el is lenne intézve.
- Nem lehetne, hogy...
- Nem.
Még csak fel sem tudtam tenni a kérdést, halk szava olyan véglegesen hangzik, hogy nem is merem folytatni. Beharapom az ajkaim. Újra nekifutok az egésznek gondolatban, keresem a hibát a képletben, de nem találom. Azt hiszem egyelőre bele kell nyugodnom, hátha lesz lehetőségem valamire, amitől hamarabb elszabadulok, ha nem sokáig, csak egy kicsit...
- Azt mondtad evéskor, hogy meglátod, van-e szükséged az én segítségemre. Ha csak az az oka, hogy itt vagyok, akkor mondd, mi kell neked, és amiben tudok, segítek.
A szavaim között megbújik a szabadságvágy, hiszen sosem voltam igazán bezárva, nem voltam korlátozva, így kétszeres szorítást érzek a torkomnál a gondolatra, hogy nem hagyhatom el ezt a hatalmas birtokot.
- Majd szólok, ha sor kerül rá.
Biccentek. Többre nem jutok, túl kicsi és tehetetlen vagyok hozzá képest. Ő hatalmas és erőteljes, míg én alig látszok ki a földből, és talán még egy széket sem tudnék nyögés nélkül felemelni... Szótlanul, fürkészve nézek a szemeibe, de azokban a lélekkavicsokban csak saját magamat látom. Vagy kiölte belőle a tapasztalat azt, amit olvasni tudnék, vagy csak gond nélkül rejti el előlem az összes morzsát, amit összecsipegetve közelebb jutnék az ittlétem rejtélyének kulcsához.
- Rendben.
Ettek a szóval nem csak a lakatot zártam képletesen a saját kalitkámra, de a segítségem is nyújtottam. És leküzdöm a gyomromban a zsezsegést, ami azt súgja, ez rossz ötlet.
- Ha tudok, és ha úgy vélem, szabad, akkor segítek.
Tekintete furcsán villan, majd újra kifejezéstelen lesz. Azt hiszem jól válaszoltam, csak épp nem tetszik neki. De nem akarom, hogy kihasználjon. Nem szeretek üres ígéreteket tenni, akármennyire is szeretek segíteni. Fejedelmi biccentést kapok, majd újra megfordul, és lassan vág át a kerten. Csüggedten követem. Azt hiszem, hiába értem, mi vár rám, még nem fogtam fel egészen. 


Ursus2012. 12. 26. 04:26:58#24630
Karakter: Carreau
Megjegyzés: [Laurenthez, Jikinek]




 
„Lehet, nem tartozom szeretetre méltó korunkhoz, hiszen tele vagyok gyanakvással, és korunk nagyon elfoglalt. Ezért kellemes részemre az, hogy egy elveszettparadicsom árnyékszerű tüneménye vagyok...”-
Sheenard Anthony
 
 
Úgy gondolja ok nélkül került hozzám.
Rosszul, ám lapjaim nem teregetem elé, egyelőre..
Két okból kifolyólag leledzik nálam;az egyik szerelmem meglelése, a másik más szerelme elől való rejtegetés.
Ha Asmodeus meglelné amit keres egyhamar a fülébe jutna Istennek is a boldogsága, s ezzel akadályozná, hogy én megleljem a magamét.
Miután bevégeztetett ebédje, s megtárgyaltuk cipőjének fontosságát is,intve suhannak át azok a fehér márványon, hogy aztán alázatosan lába elé omoljanak.
Felegyenesedve mérem végig.
Csenevész kölyök.
-         Jer velem, megmutatom ezen túli otthonod.
 
Egyhamar követ.
Lépteink lassúak, visszhangot verőek. Dallamos hangon mutatom be az Ó időkből visszamaradt épületelemeket. Minden egyes követ sanyarú sorsú lelkek kötnek össze. Mondhatnia habarcsot alkotják ők. Egykoron egy médiumot hoztam ide. Fiatal lány volt, belé is szerettem.
Azonban eluralkodott elméjén az őrület…
Egy tűzdémont hozott – vesztünkre- kivel felgyújtották egész kastélyom.
A tűz martalékává vált, a leány pedig kárának megtérítésébe halt bele. Túl sok lélek ment át „gyermek” testén, melyet meg kellett idéznie kúriám újjá építéséhez. Szervezete nem bírta a terhelést, s meghalt.
Ezen eset után soha senkit nem engedtem a közelembe…túl nagy veszteség volt.
Még egyszer elveszíteni Eleonet…Ám most itt van bajom írje…
-         Még nem sejted miért is vagy itt…
-         Nem.
-         Nagy veszély fenyeget téged a földön, s egyedül én tudlak megóvni téged ettől.
-         Még is mi féle veszély,és miért pont te?
-         Egy nagyhatalmú démonnak fáj rád a foga. És egyedül én vagyok képes arra, hogy támadásait háríthassam.
-         És még is miért tennél ilyet?
-         Puszta emberbaráti szeretetből?
 
Nem hisz nekem, talán kételkedik, ám egyébbel nem szolgálhatok számára.
Kivezetem a hatalmas, szivárvány színben pompázó mesterséges kertbe, melyet még elődje kedvéért építtettem.
Megannyi állat, és különböző csodás színű, s állagú növények, míg a szem ellát.
-         Csak akkor tudlak megóvni, ha soha nem lépsz ki a kastélyból…értetted? – emelem fel az egyik virágot, hogy aztán elé tartva hagyjam, gyönyörködjön benne.
-         Miért vagyok én annyira fontos?
-         Mindenki érdeke, hogy ne essen bajod.
-         De még is miért?
-         Mert ha az a démon megszerezné amit akar, azaz téged…felborulna az egyensúly, és minden más is.
 
Persze ez szerény hazugság, némi igazsággal a mese magjában. Saját, önös célú szándékaim nem fedem fel előtte.
-         És miért pont te vigyázol rám?
-         Mert a többiek megölnének…
 
 
 


Laurent2012. 12. 24. 00:49:58#24579
Karakter: Jiki
Megjegyzés: ~Ursusnak~ Fa alá


 Jiki:

Megvisel általában a leltározás, hát még ha egyszerre van a vizsgaidőszakkal! Kissé nyűglődve vergődtem át magam a nehézségeken. A fülemben hangoskönyv beszélt. Én olvastam fel a tanulnivalókat, mert így pakolás közben is tudtam tanulni, és így egyszerre haladtam velük. Szerencsére a papírmunkát nem nekem kellett csinálni, csak elő- és elpakolni, így odafigyelhettem a beszélt szövegre is. Mindössze egy hetet kellett így léteznem, mégis minden egyes pillanat maga volt a kín, kiváltképpen a vége felé. Nem vagyok oda a nagy hajrákért.
De amikor ma a vizsgák befejeztével elhagytam az iskola épületét, mérhetetlen elégedettség töltött el. Sikerült mindent időre elvégeznem. Mi vagyok, ha nem király? Győzedelmesen ragyogó szemekkel sietek végig a macskakövekkel kirakott utcán, míg mosolyogva bólintok oda minden ismerősnek. És mindennek tetejébe már egy hete nem láttam semmi rendkívülit, furcsát vagy illetlent. Hát mi ez, ha nem a földi béke és boldogság keveréke? Táskámat lóbálva sietek be az otthonba, letéve a táskáim, majd pár szót váltok Pótmamával, és sietek is az italbolt felé. Azt mondta Loran, a főnököm, hogyha sikerülnek a vizsgáim, akkor meghív egy csésze igen ritka teára.
- Sikerült!
Lépek be ragyogva az üzletbe, és megcsóválom a fejem, ahogy megpillantom a kisasztalon lévő tálcán a gőzölgő csészéket.
- Igen, hívtak az otthonból. - pillant felém a bácsi cinkos mosollyal, majd nyögve leül. - Igyunk!
Lelkesen csüccsenek le, és magyarázom hogy zajlott a vizsga, milyen kérdések voltak, miket hibáztam, és milyen mázlim volt az egyik kérdésnél, ahol teljesen véletlenül kaptam pontot. Majd a teák elfogytával Loran feláll, és elbattyog a kis lakásába a bolt felett, rámbízva az üzletet. Aprócska mosollyal ajkam szélén csüccsenek le a pult mögé, és lábaim lógatom a székről, ami túl magas nekem, és nem érnek le róla. Eseménytelenül telnek a percek, valahogy vevők sem közelítenek, így a magammal hozott füzetemet kapom elő, hogy ne megint az utolsó pillanatra maradjon minden tanulnivaló.
A kirakaton való kopogtatás hirtelen ér, és meglepetten pottyantom ki a kezemből a füzetet. Oldalra kapom a fejem, és egy rémültnek tűnő nő áll a túloldalt, tátogva, de az üveg miatt egy szavát sem értem. Leugrok a székről, felszólok a tulajnak, majd kitrappolok a boltból, de a nő már nem itt áll, hanem egy sikátor előtt, és sürgetően integet, majd eltűnik. Értetlenül, rossz előérzettel követem. Tarkómon kicsi pihék állnak égnek, remegek, és balsejtelem gyötör, mégis előre haladok. Sietősen kanyarodok a sikátorba, és a félhomályba meresztem szemem. Óvatosan lépkedek egyre beljebb, amíg végre meg nem pillantok egy alakot.
- Mi a...
Ragyogó szempár kúszik elém. A hangok elhalkulnak körülöttem, és a látásom is csak arra a két szempárra szűkül. Nyelvem a szájpadlásomhoz tapad, vagy csak én érzem így, már nem tudom. Fagyos hideg csap meg, amitől teljesen kihűlök, mégis amikor körém tekeredik egy kéz, és húzni kezd, önkénytelenül lépek előre. Elsötétül a kép, álmosság gyötör. Annyira jó egy kicsit lehunyni a szemem, ám kinyitni már hiába nyitom őket. Azt hiszem, elalhattam a boltban...
~*~
Zúg a fejem. A fülemben ezernyi esküvői harang zúg megállíthatatlanul. Soha életemben nem ittam alkoholt, de merem állítani, hogyha egyszer valami oknál fogva berúgnék, a másnaposság nem lenne ennél rosszabb. Szemhéjaim ólom nehezek, ám felnyitva őket félhomály fogad. Valahol bent vagyok. Még a boltban lennék? Összeráncolt homlokkal emelem kezemet az arcomhoz, hogy finoman megdörgölve kiűzzem ezt a vontatott fáradtságot.
Összeráncolt szemöldökkel nézek fel újra. Paplan? Hol a fenében vagyok?! Felkönyökölök, majd pislogva nézek körbe. Akármi is volt abban a különleges teában, soha többet nem iszok belőle. Ha ilyen csinnadrattát csinál, akkor tartózkodni fogok tőle. Loran biztosan rumot tett bele, vagy az ég tudja. De kétlem, hogy neki ilyen tágas szobája lenne... Ámultan pillantok végig a baldachinon. Húúú, mindig ilyen ágyra vágytam! Némi mocorgás után feltérdelek, és kinyújtom a kezem, hogy elérjem a függönyt.
Szemem sarkából egy apró mozdulatot kapok el, így kíváncsian pillantok oldalra, hogy aztán ledermedjek, mint egy megijesztett nyuszi. Te jó ég, ki ez? A gyér fényben a sötétnek tetsző alak beolvad a szoba árnyékai közé, mégis képtelenség nem látni. Tágra nyílt szemmel pillantok végig rajta. Furcsaszín tincsek, mondhatnám vörösek, borostyánszerű íriszek, mik csillogó kavicsként csillognak felém, titkokat és válaszokat rejtve. Impozáns, számomra irigylésre méltó test, mely csupán egy fekete anyagban bújik el, de ígyis minden látható belőle. Mégis a legfenyegetőbb jelen helyzetemet tekintve az a fején lévő, diadémként uralkodó szarv. Teljesen szimmetrikusak, és veszélyesnek tűnnek, mégis egy pillanat törtrészéig elkap a vágy, hogy legalább egyszer hozzáérhessek. Furcsa érzés bizserget belülről, ahogy őt nézem. Talán mert olyan nyugodtan, és méltóságteljesen ül pompázatos székében, hogy akaratlanul is egyre kisebbnek érzem magam előtte.
Kinyújtott kezem lassan hanyatlik le, míg a paplant magam elé húzom megszeppenten. Biztos a hajam is szerteszét áll... Ennyit erről, hogy a hallucinációk megszűntek. Kissé megpaskolom az arcom, de amikor megint kinyitom a szemem, a kép nem változik. Nyikkanva húzom államig a paplant, sűrűn csipkedve magam alatta. Hallottam, hogy vannak alakok, akik mindenféle perverziójukat élik ki utcáról elrabolt fiatalokkal, de hogy ez velem történjen meg!
- Hogy hívnak?
Szemeim önkénytelenül csukódnak le, ahogy megszólal. Mély hangja van, de nem alt, inkább kellemesen borzongató, olyan, amitől a csontvelőm is megremeg és kocsonyásodik. Elanyátlanodva pillantok rá. Úgy válaszolnék neki, ha tudnám, mi az igazi nevem, így azonban csak azt tudom megmondani, amit kicsi koromban az otthonban kaptam, és amit azóta használok.
- Jiki.
Ejtem ki halkan a nevemet, de nem motyogva, mert megtanítottak rá, hogy nem illik olyat. Vizslató tekintet elől sütöm le a sajátomat, ujjaimmal morzsolva a paplant. A fejem még kába, és biztos vagyok benne, hogyha egy szupertitkos vegyszer összetevőinek listájának tudója lennék, ellenkezés nélkül úgy tudná meg tőlem pillanatok alatt mindet, hogy észre sem venném. Szomjas vagyok. És mivel elmaradt a finom kis uzsim is, éhes is vagyok.
-Mikor mehetek el?
Nézek rá nagyon szépen és nagyon kérlelőn, elvégre nem tarthat itt örökre, igaz? Nem vagyok senki fia, gazdag sem, és igazán szép sem. Nyeszlett kis fejletlen testem, örökké kusza hajam, és a röntgenként működő tekintetem senkit sem csábíthat. Semmire sem vagyok jó. Mi hagynom lenne hát belőlem bárkinek is, hacsak az illető nem valami pszichopata gyilkos?!
- Majd meglátjuk.
Zeng a felelet, és bár nem nyugtat meg teljesen, vigasztal a tudat, hogy nem utasította el élből a gondolatot, hogy haza szeretnék menni. Egy kis kellemetlen csend áll be. Arcom ég a vizslató tekintet alatt, míg én pillantásommal égetek szinte lyukat a paplanba. Aztán a pocakom megkordul, és arcom egy pillanat leforgása alatt válik pipacsvörössé. Mélyen lehajtom a fejem, elvégre annyira árulkodó arcom van, és úgy szégyellem magam, hogy nincs az a pénz, amiért felnéznék.
- Hozatok neked valamit.
Hümmögve biccentek, majd nagyot nyelve fixírozom az ujjaim, mintha hirtelen valami nagyon érdekeset találtam volna rajtuk. Nem hallom, mikor mozdul előttem meg a titokzatos alak, csak az ajtó nyílását hallom, és halk párbeszédet. Majd pillanatok múlva egy tálca csúszik ölembe, ezzel eltakarva az eddig bámult szövetet. A nyál összefut a számban, ahogy megpillantom a ropogósra pirított krumplit, kicsi kirántott husigolyókat, és a kompótot mellette üvegtálkában, meg a gyümölcslevet... nyúlok a villáért, ám a lelkesedés elfogy ahogy leszúrok egy húst. Nem is ismerem ezt az alakot, nem tudom hol vagyok... Mármint, ha meg akart volna ölni, biztos vagyok benne, hogy megtette volna eddig. De miért tesz szívességet? Hiszen nem fogom tudni viszonozni. Nincs az égvilágon semmim, amit tenni tudnék érte, hiszen ránézésre meg tudom mondani, hogy mindene megvan, amit csak a világ megadhat. Nem?
- Miért nem eszel? - Felpillantok a mereven engem figyelő szempárba, és nagyot nyelve pislogok egy sort.
- Nos... Én csak... Köszönöm. - nyikkanom, mert nem akarom magamra haragítani vagy ilyesmi.
-Nem válaszoltál a kérdésemre.
- Én... Én csak nem értem, hogy miért vagyok itt, és figyelsz rám oda, mikor én... Talán segíthetek neked valamiben? - kissé zavarosan törnek ki belőlem a magyarázatot felváltó kérdő szavak, mindazonáltal rettentő reménykedőn.
- Előbb egyél.
Felcsillanó szemekkel pillantok rá fel. Tehát mégis csak tudok neki valamit segíteni! Akkor nem leszek ingyenélő, haszontalan alak! Aprócska mosoly villan fel ajkaimon, mielőtt teletömöm őket. Cseresznyekompóóóót!! Nyami! Nagy lelkesedéssel vetem magam a táplálkozás közepébe. Szinte bepisilek a gyönyörtől, ahogy a ropogós, finomra sütött krumplit rágom meg vagy hússzor, mielőtt lenyelném. Kizárt, hogy valaha még ilyen finomat egyek, így ki kell használni. És ez a mézes-chilis öntet, amibe a husik vannak hempergetve! Úgy érzem magam, mint egy gyerek, akinek előrehozták a karácsonyt. Pillanatok alatt habzsolom fel az egészet, hogy aztán végtelenül jóllakottan, kellemes bágyadtsággal szusszanjak. Az ágy széléhez mászok, és az éjjeli szekrényre teszem az üres tálcát. Lelógatva a lábaim az ágyról elfojtok egy aprócska sóhajt. Hát már mindig olyan pici maradok, hogy mindenhonnan csak lelóg a lábam?
- Menni készülsz? - némi szórakozottságot hallok ki a kérdő mondat mögül, így újra felé fordulok.
- Nos, illetlenség ágyban heverészni, és... - összevonom a szemöldököm. - Hol vannak a cipőim?
- Miért van rájuk szükséged? - billen oldalra a vendéglátóm feje.
- Miért van az, hogy annyit kérdezel? - kíváncsiskodok vissza, de végül a kitartó pillantására válaszolok. - Nos, minden bizonnyal azért, mert egyszer el fogok innen menni, és szükségem lesz rájuk. És mert mezítláb elég hidegnek tűnik a csempe... 


Ursus2012. 12. 09. 09:26:38#24423
Karakter: Carreau
Megjegyzés: [Laurenthez, Jikinek]


 Ha az életben egyszer megtanulsz valakit igazán szeretni, akkor tanulj meg hozzá hűnek is maradni. Mert szeretni egyszerű ösztön az egész. De hűnek maradni sokszor igazán nehéz. –
Khaled Nashwan „
 
Emberöltők teltek el, ám nem bukkantam szeretettem nyomára. Jártam keleten, északon, déli legelőn...északi ugarom, ám sehol sem találtam…
A paradicsom eltávolodott tőlem, lelki poklom mélyébe zuhantam. Így teremtésem évfordulóját sem tudtam méltón ünnepelni.
Bár megannyi démon, s pokoli lény jelent meg tiszteletemre, egynek sem örültem igazán. Sötét, ormokkal csipkézett kastélyom szobáinak egyik rejtekébe húzódtam, akár a patkányok, s nem fogadtam senkit.
Eleonem hiánya égette zsigereim, s tán még szemeim is. Senki sincs ezen a nyomorult földön, ki akár egy nyomot is mutathatna nekem? Kitől segítséget kérhetnék, ki megérezné jelenlétét, irányt mutathatna?
Mocskos, szurok szagom elől rejtve vagyon az angyali dicsfény, melyet csak hasonszőrű képes észlelni…ám azon faj képviselői előbb válnak a pokol martalékává, mintsem hogy gigászi teremtőjük ellen véssenek.
Ostoba teremtések…
 
Kopognak az ajtón; én elküldöm.
Durván, érzéketlenül.
Magányomat kívánom! Senki se merjen háborgatni mély gyászom nyomán! Ám a kopogás nem hagy alább, sőt erőszakosabbá válik.
Dühödten tépem fel az ajtót, vörös szemeim csak úgy szikráznak, s nem szégyellem alakom tartani. Tépett szerafként magasodom a gyermeki alak, és testvérem a csodás, s vonzó nő bőrébe bújt Belphegor felé.
Masszív lábaimmal türelmetlenül dobbantok, szuroktól tépázott, égett szagú szárnyammal ingerülten suhintok egyet. A látvány, melyet nyújthatok közel két méteres valómmal nem épp bizalomgerjesztő.
Belphegor, a szőke szépség hátra vetve fejét villantja gyöngyház mosolyát felém, elém lökve a még kába, ám annál kívánatosabb fiatal fiút.
-          Még egy mihaszna inas? Kár a kutyákért, megfekszi a gyomrukat- mormogom mogorván, mancsomat a gyermek mellkasának támasztva – s így stabilizálva-.
-          Ugyan már, Carreau, igazán elfeledhetnéd azt a szu…
 
Mondatát nem fejezi be, jobbnak látja elhallgatni. Tisztában van vele, a testvér harc, viszály köztünk fölösleges, egyikünk sem nyerhetne, ám nem vagyok jó hangulatomban, és soha sem tűrtem, hogy egyetlen, igaz kedvesem becsméreljék.
-          Úgy értem, fontos neked…ez itt a hasznodra válna, és ha kicsit kikupálod, tán még búfelejtőnek sem utolsó…
-          Miért lenne ez különb, mint a többi?
-          Mert ez angyal. Olyan mint Az volt…És mert Asmodeus szeretője.
-          Azonnal vidd vissza!
 
Hogy miért is fáj annyira a tény, hogy elhozta ezt a neve nincs gyermeket?
Mert ezen nyomorult helyen mindenki keres valamit. És a büntetése, hogy soha sem találhatja meg…Ki tudja, tán az én Eleoneomat is egy másik démon rejtegeti szemeim elől. S hogy Belphegornak miért is fáj annyira, hogy Asmodeus másokon vígasztalódik?
A gyönyörű nő alakjában megjelenő hiú démonnak különleges szívfájdalma, hogy a bujálkodás ősi démona csodás lénye helyett egy egyszerű halandó fiút választott.
Ám hogyan is érthetné meg mi ez az egész…milyen az, ha valaki eleve elrendeltetett…
-          Nem illik ajándékot visszaadni! Egyéb iránt, ha nem kell, hát odaadom Abbadonnak! Ő minden bizonnyal értékeli majd!
 
Abbadon, a romboló…csak a pusztításhoz ért, a gyilkolásban leli örömét. A hörgések, s sikolyok rapszodikus melódiaként hatnak kegyelten fülének otromba csontjaihoz. Első gondolatom; mit bánom én, ám elmémen átfut a rémkép; s ha ezt tennék az én kedvesemmel is?
És amúgy is..a kölyök még hasznomra válhat..
Magamhoz húzom.
-          Hol szerezted?
-          Valami italboltban téblábolt…nem volt nehéz kicsábítani, elkábítottam és hoztam is.
-          Mennyit tud, rólunk?
-          Mindent..meglepő, de már találkozott velünk…
-          És róla..?
-          Ne haragudj, de nem kérdezgettem!- háborodik fel, dús keblei előtt keresztbe fonva fehér karjait. – Legalább egy csókot és egy szüzet érdemelnék ezért!
-          Ma én vagyok az ünnepelt, nem igaz? – csal halovány mosolyt az arcomra.
 
Ragadozó vigyor ül ki vérvörös ajkaira, búcsút int, s elmegy.
Némán meredek utána, majd elrejtve az embert lakosztályaim egyikébe ülök őrt mellette. Emberibb alakot veszek fel, humanoid szabásaim redukálódnak, mindössze szarvam őrzöm fejemen jellemem ékeként.
Vastag, sötét tóga tekeredik fenséges alakom köré, így ülök némán, méltóság teljesen az oroszlán fejű karfás trónuson, a hatalmas, baldachinos ággyal szemben, várva, hogy magához térjen a titkok tudója.
 



Szerkesztve Ursus által @ 2012. 12. 09. 09:27:06


colorkocka2011. 11. 08. 07:46:24#17654
Karakter: Feck Strike
Megjegyzés: Darkrukianak szeretettel


Állandóan csak rohanok,rohanok és rohanok.Csoda ha egyszer besokallok.Most is pihenhetnék,festhetnék,de megint közbejött egy feladat...
Valami kisérleti labor,ami különösebben nem is érdekelne,de van ott egy vámpír.Az emberekkel már így is meggyűlik a bajunk,a rohad  fegyvereikkel meg a túlerőjükkel.
A végén kifejlesztenek valami pusztító anyagot amitől idő előtt sírba kerülünk.Amikor Joshua beavatott az laborban történő dolgokba még nekem is felkavarodott a gyomrom.

- Mi az,hogy kínozzák őt? - dühöngtem jogos felháborodásal.

- Bizony,tegnap pedig három vámpírt gyilkoltattak le a kölyökkel.Figyelj nekem mindegy,hogy mit csinálsz a kölyökkel.Öld meg,térítsd észhez,mindegy,de ne szegüljön ellenünk!

- Mégis,hogy a fenébe várod el,hogy belopózzak egy jól örzött laborba,amit egy rakás fegyveres ember őrizhet?Hamarabb kapok olmot a seggembe,minthogy két lépést megtegyek!

- Senki nem mondta,hogy erőszakkal nyomulj be,sokkal jobb ötletünk támadt Feck. -vigyorogott rám önelégült és kicsit perverz pofával Joshua. - vagy hívjalak ezentúl Dr.Strikenak?

Nah,röviden így jöhetett létre,hogy hamis iratokkal a zsebemben,doktori ruhában,egy gusztustalan álmosollyal felfegyverkezve belépek abba a kibaszott erődítménybe,ahol több mint valószínű,hogy megdöglök.
Az új ,,munkatársaim" körbevezetnek,csili-vili történeteket mesélnek,hogy milyen elképesztő felszereléssel vannak megáldva és hogy milyen tökéletes alkalom ez nekem,mint onkológusnak,megfigyelni a rákos sejtek
mittudom én,hogy milyét.Persze arról már nem konzultálnak,hogy egy fiatal vámpíron kísérleteznek az alagsorokban.

Holnap lessz az első munkanapom,így ma csak annyi a dolgom,hogy megísmerkedjek a környezetemmel és felkészüljek.Szövettani elemzés?Aha persze,tudok jobbat:két másodperc kiműtöm a beleit és lenyomom a torkán.
Persze ezeket az álmokat csak magamban,szolidan tervezgetem,kívülről hideg és távolságtartó vagyok mint mindig.
Az a szerencsém,hogy itt mindenki olyan hullaképű mint én,nem is lógok ki a sorból.Bár a pihenő szobában teázgató nők igen érdekesen néztek rám,majd felfaltak a tekintetükkel.Én meleg vagyok,sose érdekeltek a nők,főleg nem az emberek.Áhh túl régóta vagyok a vámpírok soraiban,teljesen begyöpösödtem,jobb lenne ha valaki elvágná már a torkom és expressz vonattal
döcöghetnék a pokol felé.
Még szolidan beszélgetek az emberekkel,beadom nekik a betanult élettörténetemet és eddigi munkáságaimatt,páran visszakérdeznek idegen szavakkal,amikre köpni nyelni nem tudok,de sikerül kibújnom a válaszok alól.Amikor elérkezik az idő,elnézést kérek és távozok
azzal az indokkal,hogy kifáradtam a hosszú repülőzéstől.Na persze,a büdös életbe nem ülnék fel semmilyen tömegközlekedési eszközre.
A szobám ajtaját magamra zárom és amint megbizonyosodtam róla,hogy sehol egy rohadt kamera,nekiállok kipakolnik a cuccaim.Menekülésnél úgyse viszek magammal semmit.Mikor végzek,hanyatdőlök az ágyon és figyelem a falra szögelt órát.Pontosan éjfélkor fogok támadni,
mivel tél van,kint sokára jön fel a nap,ha nem döglök meg, lesz időm elmenekülni.Azon gondolkodom megöljem a fiút.Nemhiszem,hogy lesz szívem elvágni a torkát egy ártatlan kölyöknek aki itt élte le az életét,tudatlanul.
Észre se veszem és pillanatok alatt eltelik az idő.Ideje cselekedni!
Nyomok pár fekvőtámaszt,bemelegítek aztán elhagyom a szobát.Villámgyors sebességel suhanok végig a folyosókon,a kamerák csak egy elmosódott gyors foltot látnak belőlem.Fejemben meg van az egész kócerájnak az alaprajza,mégis csak kis hezitálás után jövök rá merre is kell menni.
Mivel kártyám nincs amivel ki kéne nyitnom az ajtót egyszerűen,csak elkapok egy orvost aki épp arra sétál.Nem ölöm meg,csak elkábítom és kizsebelem.Nem szeretnék ártani senkinek,mégha nem is látszik én jófiú vagyok.
Bingó,meg is van ami kell!Könnyed mozdulattal húzom végig a kártyát az beépített csíkon,ami kis sípolással jelzi,tök király vagyok.
Fapofával lépek be az újabb folyosóra,azután pedig az újabba és a még újabba.Kis keresgélés követően meg is érkezem az útolsó és a kártyámal kinyithatatlan ajtó elé.
Na most mi legyen?Végigpáztázom az erősen rögzített,kitudja milyen fémből lévő,utonálló rettenetet.Megpróbálom megbuherálni a zárat,de semmi esélyem.
Rendben.Nem akarsz kinyilni?Nem probléma.
Izmaimat megfeszítve kezdem el püfölni a fémszerkezetet,ami már nem is tűnik olyan erősnek.Igaz bele kell verjek párat,de az erős fém hangosan megadja magát és jobb kezemmel teljesen átlyukasztom.Jólirányzott rugásokkal csinálok rajta annyi helyet,hogy átférhessek.Ekkor már persze a riasztó is megszólal és
sok-sok ember dühös kiabálását is meghallom.
A teremben lévő ágyon egy fekete hajú fiú fekszik kikötözve,mellette meg egy megrökönyödött képű orvos áll.Az dokinak gyors behúzok egyet amitől a padlón elterűlve végzi,majd kiszabadítom a fiút.Az őrök már közel lehetnek,ezért egy bazinagy szekrényt tolok az ajtó elé ahonnan be lehet jönni.

Nincs más választás,ütök egy lyukat a plafonba és lelépek.
Hátranézek a gyerekre ,hogy megkérjem másszon a hátamra,mikor nem várt reakcióként rám vetődik és elkezd ütni.



Szerkesztve colorkocka által @ 2011. 11. 08. 08:00:43


oosakinana2011. 04. 01. 18:25:38#12693
Karakter: Andie Julner
Megjegyzés: (Masamnak)


A nap hamar eltelik én meg unatkozva járkálok a lakásomban érdekel, hogy vajon eljön-e Masa a bulira meg hogy egyáltalán tetszeni fog-e neki, mivel szinte csak a csoporttársaim lesznek itt. Másodévesek. Meg kell ünnepelni az új tanévet.
Készülődök a bulira és várom a vendégeket. Van minden kaja pia dögivel. A törékeny cuccok elpakolva, de azért még körbe járom a házat és a szobámat bezárom, hogy oda senki ne menjen dugni. Oda csak én mehetek.
Éppen lemegyek a nagy tömegbe, ami már alakult, de sehol sem látom Masa-t, ami kicsit elszomorít, de hát nem volt végül is kötelező. Kimegyek az erkélyre, ahol meglátom, és hatalmas mosoly terül el az arcomon. Kinyitom, majd kilépek az erkélyre.
- Nahát, azt hittem el sem jössz. – mondom vidáman és boldogan, hogy még is itt van.
- Hát úgy néz ki, valaki ide csalogatott. – jegyzi meg kaján vigyorral az arcán, amire én kacsintok egyet. – Te talán modell vagy? Ilyen alakkal…- bólint elismerően, majd elkezd végig pásztázni tekintetével és látom, tetszik neki a látvány, amit nyújtok neki, aminek csak örülni tudok.
- Csak táncolni szoktam. – válaszolom még mindig mosolyogva. – Van kedved? – érdeklődök.
- Én meg a tánc két külön dimenzió kisszívem. – válaszolja, de én megfogom a kezét és megpróbálom behúzni, de nem jön, mintha oda betonozták volna. Elengedem a kezét.
- Rendben, akkor megmutatom, miről maradsz le. – mondom, mosolyogva kinyitom az ajtót és úgy is hagyom, bemegyek, majd a tömeg szélén kezdek el táncolni, de a lehető legszexibben és izgatóbban. Mindent beveszek szegg rázást, meg amit csak tudok, egy srác már jön is csatlakozni elfogadom, és úgy táncolunk tovább, miközben ördögi vigyorral nézek Masa-ra.
Látom érdeklődő tekintetét. Elnyomja a cigit, majd odasétál hozzám és ellöki a srácot előlem én meg mosolyogva nézek a szemébe.
- Folytasd nyugodtan a táncodat, amit elkezdtél. – mondja vigyorogva és mintha kicsit ki lenne éhezve, de majd javítunk rajta.
- Értettem főnök. – mondom viccelődve, majd szorosan hozzá bújok kezemet nyaka köré fonva kezdek el táncolni és mintha ő is velem mozogni. Ezt a fajta táncot, akkor ő is ismerni. Helyes.
Kezei fenekemen vannak. Erősen markolássza és húzza egyre közelebb magához. Hát igen érzem, hogy farka kezd éledezni és már nagyon vágyik egy kis kényeztetésre, de előtte még húzzuk fel még egy kicsit, hogy biztosra itt maradjon, és mindkettőnknek jó legyen.
Megfordulok, és úgy táncolok fenekemet ágyékához nyomva. Izgatom tovább, de hátamat mellkasának döntöm. Kezei hasamon és melleimen vannak. Nem foglalkozva a többiekkel, nyakamat kezdi el csókolgatni. Oldalra fordítom a fejemet, hogy jobban hozzá férjen, miközben melleimet markolássza én meg sóhajtozni kezdek tetteire. Mindenki be van már rúgva így senki nem foglalkozik velünk. Helyes.
Megfogom a kezét, majd kaján vigyorral az arcomon elkezdem az emelet felé húzni, ahova most magától követ. Felmegyünk, a szobám ajtajának szorít. Hevesen és vadul csókol meg, amit viszonzok, és szorosan magamhoz ölelem. Próbálom mélyíteni is a csókot, miközben az ajtóm kinyitásával foglalkozok.
Bemegyünk és vissza is zárom. Nem akarom, hogy megzavarjanak. Megint szinte az ajtónak préselve kezdi el marni ajkaimat, miközben ruhámat tépi le rólam. Még szerencse, hogy patentos a felsőm. Lehajol, és most melleimnek tulajdonít nagy figyelmet. Derekamnál fogva húz magával, majd ágyamra lök. Mosolyogva és vággyal telt szemekkel nézek övébe, amit elvigyorodik, végül felém mászik és kényeztetni kezdi testemet.
Mindent levesz rólam, amit csak tud egészen addig, amíg meztelenül nem fekszek alatta. Végig néz rajtam, amire kicsit szégyellősen, de még mindig mosollyal az arcomon nézek vissza rá. Nem kapok csókot, semmit, hanem egyből lábaim közé veti magát és ágyékomat kényeztetni. Nyalogatja, csókolgatja, végül ujjait vezeti belém és vadul kezd ujjazni, amire nyögések hagyják el ajkaimat és vonaglani is elkezdek alatta.
Ahogy tovább folytatja, egyszer csak hangosan felnyögök. Testem megfeszül és elélvezek. Nagyon jól csinálja és senkinél nem élveztem még ekkorát. De most rajtam a sor, hogy végre kényeztessem kicsit és eljátszadozzak legújabb játékszeremmel.


oosakinana2011. 03. 28. 18:45:45#12616
Karakter: Andie Julner
Megjegyzés: (Masa-nak)


Ma reggel már megint a telefonom csörgésére ébredek. Kezdődik az egyetem. Semmi kedvem nincs hozzá meg olyan jó volt pihenni meg kicsit testvéreimmel és szüleimmel lenni otthon, de ezt már itt kint Japánban nem tehetem meg. Meg büszkéknek kell lenniük rám. Ráadásul, amit tanulok nem a legkönnyebb szak, de minden sikerülni fog.
Felkelek, felveszem az egyik kedvenc öltözetemet egy rövidnadrág meg egy kis topp. Jó idő van és nincs kedvem most takargatni magamat, főleg meg nem a tetkómat, amit szokásomhoz híven tangámmal ki is emelem. Felveszem a cuccaimat és irány az egyetem.
Ahogy a területre barátnőim jönnek közelebb hozzám.
- Andie. – mondják mosolyogva és megölelnek.
- Sziasztok, minden rendben van? – kérdezem mosolyogva. – hogy telt a szünetetek? – érdeklődök.
- Tök jól. Corni bepasizott. – mondja Mandy, amire elkezdünk nevetni. Mindenkinek van már valakije, csak én lógok ki a sorból, de eddig még elvagyok az alkalmi kapcsolataimon, mert ezeket csak annak lehet nevezni.
Bemegyünk az épületbe, viszont egy srácon meg akad a tekintetem. Sötét ruha van rajta és hosszú barna haja virít a fején. Kegyetlennek látszik arcáról hirtelen meglátva, így annyira nem is reménykedek benne, de majd kiderül. Meg egyáltalán mit keres itt jóval idősebb.
Gondolkodásomból a barátnők kiabálása hoz vissza, hogy menjek már órára, mert el fogunk késni. Elmosolyodok és utánuk sietek, végül beülünk, a terembe én ülök szépen, de van még egy hely mellettem. Egyszer csak egy mély hangot hallok.
- Szabad ez a hely? – hallok egy rideg hangot odanézek, és a srácot látom, akit az előbb a folyosón. Látom, kicsit végig stíröl, amire csak elmosolyodok.
- Persze ülj csak le nyugodtan. – mondom mosolyogva, majd felé fordulok és itt az ideje, hogy kicsit ismerkedjek a csoporttársakkal.
- Hányadikos vagy? Eddig még nem láttalak itt. – állapítom meg.
- Felsőbb éves vagyok, csak ez a tárgyam még hiányzik és most vettem fel. – jegyzi meg, és hátra dől.
- Értem. Akkor üdv a csoportunkban. – válaszolom mosolyogva és végül elkezdődik az óra.
Figyelek és erősen jegyzetelek, amíg a mellettem ülő srác csak figyel, de semmit nem jegyzetel. Hogy fog így tanulni a zh-kra meg a vizsgákra? Végül is mindegy ő tudja. Én csak egy lány vagyok, aki megpróbált ismerkedni, de ő zárkózottabb volt.
Az óra végén összepakolok és a srác már az ajtón megy ki. Kár pedig aranyos srácnak néz ki. Igaz kicsit félelmetes, de akkor is. Felveszem a cuccaimat és kimegyek, de ekkor egy kéz húz vissza, amire kicsit felsikítok, de befogják a számat.
- Nyugi csak én vagyok az. – mondja kedvesebben, mint bent a terembe.
- Csak megijesztettél. – mondom kedvesen, majd elmosolyodok és megigazítom a hajamat.
- Bocsesz csak a nevedet szeretném megtudni.
- Andie. Andie Julner – mutatkozok be. – téged hogy hívnak?
- Ujomi Masaharu. – mutatkozik be ő is, én meg csak folyamatosan mosolygok.
- Figyelj, nekem most mennem kell, ha gondolod, este gyere el hozzám. Tartok egy kis házi bulit. – mondom mosolyogva és névjegykártyát nyújtok felé, amin minden rajta van. – Remélem, eljössz és jót fogunk mulatni. – kacsintok rá, és már szaladok is a barátnőkhöz, miközben reménykedek, hogy jól fog alakulni az este és eljön ő is.


<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2020. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).