Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

Nauki2015. 09. 04. 23:31:28#33427
Karakter: Rita Northeon
Megjegyzés: Ziconak



Ez a nap is úgy indult, mint a többi, de akkor még nem is sejtettem, hogy ma találkozni fogok valaki különlegessel, aki a feje tetejére állítja az életemet…

~*~

- Rita drágám- kelteget a Nagyi gyöngéden.

- Már ennyi az idő?- kérdezem álmosan.

- Nem csak gondoltam tudni akarok, hogy Pipacsnál beindult az ellés- mondja büszkén, mire én egyből kipattanok az ágyból. Pontosan másfél héttel ezelőtt különítettük el a többiektől, az ilyenkor szokásos helyre és naponta többször is figyelgettük mikor kezdődik végre az igazi megmérettetés számára. Idegességemben gyorsan öltözni kezdtem, közben a Nagyi csak mosolyogva magamra hagyott. Lovaglónadrág, egy elnyűtt bő póló, egy kissé megviselt belebújós pulcsi, tiszta munkáskesztyű, zokni. Mire mindent magamra rángattam a hajamat csak menet közbe egy hosszabb raszta tinccsel összekötöttem. A művelet közben majdnem elestem a folyosón, utána pedig majdnem szánkóztam a lépcsőn is, de nem foglalkoztam vele, visszanyerve az egyensúlyomat mindig újból útnak indultam. Leérve az ajtó melletti szekrényből kikapom a bokacsizmámat, természetesen az istállóban végzett munkához gumicsizmát hordok, bőrt kizárólag lovaglásnál.

Fázósan megborzongok, fogalmam sincsen hány óra lehet. Pont mikor kiléptem érkezett meg a ló tulaja fehér terepjárójával. Láttam rajta, hogy ő is kapkod. Gyorsan szoktak zajlani az ilyenek, ha nincsen komplikáció így minnél előbb ide kellett érnie. Odasiettem, hogy felzárkózzak hozzá, így együtt léptünk be az elkülönített bokszhoz, ahol Nagypapám már bent figyelte kibújni készülő csikót. Nagymamám a ló fejénél ült lábait maga alá húzva és csitította a feszült jószágot.

- Minden rendben lesz- nyugtattam Maryanne-t, aki egy harmincas éveiben járó családanya volt. Fiatal korában nagyon sokat versenyzett szép eredményeket elérve, de aztán jött a szerelem és attól eltekintve, hogy egy lovat tartott, és eljárt hozzánk lovagolgatni, néha pedig hozta a gyerekeit, azon kívül nem igen folytatta a pályáját. Én nem lennék képes ennyire elszakadni a lovaglástól, ezért tiszteltem, hogy a család érdekében jól tudott dönteni. Kézen fogtam és arrébb húztam Nagyi kérésére.

- Gyere, megiszunk bent egy jó kis teát, nem tesz jót a babának az idegesség- utaltam harmadik születendő gyermekére, aki a pocakjában bujkált. Tétován nézte lovát, de végül győzött az anyai ösztön. Az én feladatom így az lett, hogy rá vigyázzak. Az utóbbi időben hajlamos volt rosszullétekre, így távol kell tartanom az idegeskedéstől bármennyire is szeretnék az ellésnél ott lenni, de láttam rajta, hogy ő is így érez.

- Ha valami baj történik és nem vagyok ott- mondta út közbe kétségbeesetten. Átkaroltam a vállát és úgy terelgettem.

- Ne lesz semmi baj, a Nagypapiék kézben tartják a dolgokat- mosolyodtam el.

- Tudom, ezért is vagyok képes magára hagyni- látom rajta mennyire megviseli a dolog. Meg tudom érteni, nem volt tervezve az ellés. A lovat mikor megvette nem is voltunk az elején tudatában, hogy vemhes, csak később az első itteni orvosi vizsgálatán derült ki. Maryanne nagyon kétségbe volt esve, hogy nem lesz képes a két lóról gondoskodni, mire a Mami megnyugtatta, hogy a csikót bízza csak ránk.

~*~

Álmosan ébredeztem, ahogy a Nap első sugarai bevilágítottak az istállóba. Valami meleget éreztem a fejemnél, ami folyamatosan levegőt fújt az arcomhoz. Mikor kinyitottam a szememet Démonnal néztem farkasszemet. Az én drága paripám bokszában éjszakáztam egy pokróc társaságában, valamint kiskutyámmal, Apollóval. Miután az újdonsült vendégünk megszületett végre, a nagyi elzavart aludni én pedig túl fáradt voltam a még számomra is kevés alvástól, hogy nem voltam képes elvánszorogni a szobámig. Fogtam egy vastagabb takarót és becsörtettem lovam bokszába, akit meg is ijesztettem rendesen, csak arra emlékszem, hogy eldőltem az ajtó előtt bent a szalmán és már aludtam is. Maryannet pedig magával húzta Nagymamám, hogy aludjon, egy kicsit mielőtt haza menne. Az egyik fiatalabb lovász pedig a kanca mellett maradt, ő is itt éjszakázott, így mikor az istálló elejéről meghallottam az elgyötört ásítását kikiáltottam neki.

- Jó reggelt!- közben pedig odébb tereltem Démont, hogy fel tudjak kelni. Végig szemmel kísérte minden mozdulatomat. Mielőtt kiléptem volna a bokszból megsimogattam és adtam egy puszit az orrára.

- Később jövök- búcsúztam. Még megnéztem Szélvihart a szemközti bokszban, majd a takarót magam után húzva vánszorogtam. Az igaz, hogy kevés alvás is elég, de ez azért a kevésnél is kevesebb volt ma este. Az istálló ajtajában a Papi jött velem szembe.

- Ma jön az új bértartó szivem- figyelmeztetett, mert teljesen kiment a fejemből, hogy elvállaltam a helye előkészítését- Akarod, hogy… -kezdte volna, de csak mosolyogva adtam egy puszit ráncos arcára.

- Elvállaltam meg is csinálom, inkább Bobyt kapard össze a padlóról, szegénynek nem volt nyugodt éjszakája odalent- mutattam a hátam mögé az álmosan pislogó szőke felé.

- Rendben, te meg menj reggelizz, a Nagyi csinált neked is, a kedvencedet- többet nem is kellett mondania egyből rohantam befelé, a baconos rántotta mindig is meg tud siettetni.

A reggeli után, nem nagyon volt időm azzal foglalkozni, hogy átöltözzek, vagy rendbe szedjem magam. Teljesen lekötött a munka. Először is az üres bokszok közül el kellett döntenem, hová kerüljön a ló. Két nagyobb istállóval rendelkeztünk, amik a ház két oldalán kaptak helyet. Az egész épületünk szemből egész impozáns látványt nyújtott. Ahogy beért az ember autóval, amit meglátott az egy régebbi szökőkút, aminek a tetején egy ló kap helyet. Már nem működik, csak a madarak járnak ide inni, meg a kutyák és pár környékbeli macska.  Mögötte a kétemeletes kőépület, aminek egy amolyan harmadik emeletként a tetőtér szolgált, kényelmes emelet, de ritkán használjuk, ott is csak vendégszobák vannak, a hátsó részében pedig egy nyerges a régebbi és értékesebb lovas holmiknak. Kétoldalt a lakóépületünkhöz hozzáépülve egy egy istálló, ugyanolyan érdekes zöldes cseréppel. Mindkét oldalt az istálló bejárata és a ház ajtaja között egy egy kisebb ajtó kap helyet. Az egyik a nyergesbe visz, a másik pedig, szemből nézve jobb oldalt, egy raktár kerti eszközökkel.

Jobb oldalt kap helyet egy kisebb pálya, amin a futószárasok edzéseit szoktuk tartani. Az ódon épület mögött kicsit hátrébb ott a személyzeti épület, ahol azok az itt dolgozók élnek, akik minden idejüket a lovas,,farmunknak,, szentelik. Vannak, akik csak a nyárra költöznek ide dolgozni, ők a főépületbe szoktak lakni, a hátsó csak az állandó munkásoké. Van még egy nagyobb pályánk, mellette egy raktárral, ahol az akadályokat és egyéb más felszereléseket tároljuk, tőle balra pedig egy kis karbantartói műhely, főleg asztalos munkákra alkalmas, de minden más munkára is kiváló.
Több épületünk is van még a birtokon szerte, kisebb házak, amikbe el lehet vonulni, ha éppen úgy tartja az ember kedve, no meg, ha van ideje. Bár utóbbiból nem sok van.
Ábrándozásomból az zökkentett ki, hogy az egyik bokszot takarító megbökte a vállamat.

- Eldöntötted már, hol lesz a helye?- kérdezte Rod.

- Bocsánat elkalandoztam… - szabadkozom. Rod mikor először jött ide dolgozni, nagyon kis pufók volt. Az évek során folyamatosan visszajárt minden nyáron, de aztán feladta a nagyvárosi életet és hozzánk költözött, hogy egész évben itt tudjon dolgozni, állítása szerint sehol nem volt ilyen jó a munka eddigi élete alatt, mint itt.

- Azt hiszem, befogadom, szomszédnak- vakarom meg a tarkómat.

- Tényleg mellettetek üres mindkét boksz- mutat fel mutatóujjával, mint aki valami hatalmas nagy titokra derített fényt.

- Igen, az egyiket megkapja az újonc- kacsintok rá, majd neki is látok az előkészületeknek.
Kitakarítottam a bokszot, elég régen volt használatban. Viszonylag hamar végeztem, de mivel eléggé szőrszálhasogató vagyok az ilyen dolgokba még magammal is szemben. Míg a velem együtt jelenleg munkálkodó Rod négyet kitakarított, addig én ezt az egyet. Valahogy nem nagyon zavart a dolog. A következő feladat, helyet csinálni neki a nyergesbe és kitakarítani egy szekrényt a cuccainak. Ez volt igazából a nehezebb dolog. Jobb szeretek a lovak között takarítani, mint egy szobában.

A nyergesbe felszabadítottam egy nyeregtartót, igazából csak kettőt raktam odébb, hogy legyen hely az egyszerűség kedvéért rögtön a vas szekrény mellett. Az volt a nehezebb. Kívülről ugyan tiszta, de mivel ez se volt mostanság használatban belül nem igen. Fogtam egy vödröt tele tettem vízzel meg egy kis tisztító szerrel, hogy azért jó illat legyen. Levettem a pulcsimat, mert kezdett melegem lenni, és így takarítottam a szekrényt. Közben az egyik kedvenc számomat kezdtem el dúdolgatni, mikor a Papi bejött, hogy ebéd. Miután össz népileg megettünk, segítettem a költségvetési számolásban odabent. Már jó ideje pakolgattuk a számlákat és számolgattunk, mikor csörgött a Nagyi telefonja.

- Igen?....Azonnal…Köszönöm!- aztán letette- Megjött!- mondta lelkesen. Gyorsan elpakoltunk aztán rohantunk is le a lépcsőn. Még volt időnk megállni és beadni a Mamával a lazát, mint, akik nem lélekszakadva rohantak. Mikor leparkol előttünk, már a szélvédőn keresztül látom, hogy valami érdekes kék van a hajában, mikor kiszállt, csak akkor realizáltam, hogy egyik oldalt kék a haja! Mikor Nagyszüleimre néztem egyből láttam rajtuk, hogy kissé furcsállják a dolgot, de ők nem olyanok, akik ilyesmi alapján ítélnek. Odalép hozzánk és kezet fog mindegyikünkkel, majd ránk nézve mutatkozik be utána.

- Alexander Hugh vagyok, de nyugodtan hívjanak Alex-nek. Örülök, a találkoznak- ekkor viszont türelmetlen topogást és egy ideges lóra utaló egyéb hangokat hallok meg hátulról az utó mögül, ránk tekint– Megbocsátanak egy pillanatra? – meg se várja a reakciónkat siet a lovához. Hiába nem várt választ, engem ez a gesztus mégis nagyon vidámmá tett, mármint, amit lova felé tanúsít. Ahelyett, hogy próbálná benyalni magát azzal, hogy velünk beszélget, a lovát előrébbvalónak tartja és egyből, amint lehet siet hozzá. Az ilyen embereket, mindig nagy örömmel fogadom. Nagyon kíváncsi vagyok a lovára, szegény ilyenkor érkező jószágot mindig sajnálom egy kicsit a sok újdonság miatt.
Elénk vezeti, a ló nyakát befeszíti, élénken fülel, figyelget, farkát felcsapja, és kitágult orrlukakkal szimatol. Nagyon engedelmes, ez az, amit elsőre megállapítok. Nem hisztizik, és nem csinál semmit az előbb felsoroltakon kívül, jól nevelten követi gazdáját.

- Fiatalember a pénz ügyet később elintézzük, kérem ha elhelyezte a lovat és körbejárta a birtokot jöjjön a házunkba ott elintézünk mindent- vázolja fel az ilyenkor szokásos dolgokat Nagypapi, majd rám néz – Rita, kérlek körbevezetnéd Alexet?- kér, mire én csak bólintok. Még intenek egyet, bíztatóan biccentenek Alexnek, majd magunkra hagynak minket.

- Rita vagyok köszöntelek itt, nem nagyon szeretném most húzni az időt- tekintek az ideges lóra- megmutatom az új otthonát, aztán utána mindent megmutatok a környéken, amit gyalogosan be lehet járni- kihangsúlyozom a gyalogosan szót, mert remélem megnézhetem később lovon, és, hogy lesz egy kis társaságom a késő délutánra tervezett kis túrámhoz.
Elindulok az istállóba végigmegyek a bokszok előtt, ahol a kíváncsi lovak leskelődnek, ám az egyik előtt megtorpanok, mert túl közel megyek a széléhez és Milkyway megint elkapja a hajamat. Nevetve visszalépek és kiszabadítom tincseimet.

- Milky, nem vagyok kaja- paskolom meg a ló fejét, majd az új fiúra nézve csak nevetve legyintek, nem foglalkozom a reakciójával csak folytatom utamat és megállok az üres és előkészített hely előtt.

- Ez lenne- nyitom ki a tolóajtót, betekint. Bevezeti lovát, meglepően nyugodtan lép be az idegen helyre. Mikor lecsatolja a vezetőszárat, beljebb húzza az ajtót és áll egy ideig bent. Lova körbejárja a bokszot többször is, majd a végén megáll és ránk néz.

- Rendben lesz- szólal meg végül mosolyogva a kékség.

- Ennek örülök- dőlök neki a bokszomnak, ahol Démon tekint ki mellettem rám- Remélem jó szomszédok leszünk, igaz pajti?- nézek fel a számomra fontos pacira.

- Ő a tiéd?- lép ki és csukja be az ajtót. Végigméri jószágomat, mellém lép és választ vár.

- Bizony, és ő is szembe- mutatok a túloldalra- Bemutatom Szélvihart és Démont- mutatok vissza a közvetlen szomszédra.

- Szerbusz – simogatja meg lovam orrát- Rita ő itt Freedom- mutat be aztán pacójának. Mosolyogva bekukucskálok a bokszba, ahol a ló nézelődik. Rövid időn belül tulaja felé fordulok.

- Ha körbe vezettelek, lenne kedved velem és Démonnal kijönni? Bemutatnám a környéket- kérdezem- Szélviharral tegnap voltunk kint, szegény Démon kicsit meg is sértődött igaz?- nézek mosolyogva jószágomra. 


Zico2015. 08. 19. 15:32:32#33336
Karakter: Alexander Hugh
Megjegyzés: Naukinak


 


Hajnalok-hajnalán ébredek fel a telefonom folyamatos csörgésére. Nehezemre esik felkelni és kinyomni azt, legszívesebben inkább visszaaludnék és horpasztanék még vagy délig. De nem tehetem meg, hiszen ma költözök az új helyre Freedommal együtt.  Nehézkesen veszem rá magamat, de végül kinyomom a telefonon az ébresztőórát, majd kimászok az ágyból és kiadós, hosszú ásítás meg nyújtózkodás után úgy ahogy vagyok a fürdőszobába csoszogok. Ahhoz hogy el tudjak készülni időben legalább egy órával hamarabb kel felkelnem hogy időben tudjunk indulni. Most sincs ez máskép. Gyorsan arcot meg fogat mosok, aztán megigazgatom a hajamat, és picit nézem magam a tükörben, grimaszolva. Eléggé kómás vagyok egyenlőre még, azt hiszem útközben innom kell majd egy-két energiaitalt hogy felébredjek végre. Ezután visszamegyek a szobámba és a már előre kikészített ruhámba bújok. A frissen mosott fehér lovaglónadrágomba, és az egyik barna minta nélküli rövidujjú felsőmbe, amihez most magamra veszek egy fekete puha anyagú pulcsit is, hiszen azért hajnalban még hűvös van. Nem lenne szerencsés rögtön az első éjszakámat megfázva eltölteni.

Szüleim már az istállóban várnak mikor végre magam is beesek oda. Freedom boksza előtt ácsorognak, és simogatják őt. A ló amint meglát élesen felnyerít és apró füleit erősen hegyezve néz engem. Előhúzok egy répát a zsebemből amit még a konyhából csórtam el, és odaadom neki, ő pedig elégedetten kezdi el rágcsálni. Megpaskolom a nyakát, közben elmotyogok egy jó reggeltet szüleimnek.

-Oda fogsz figyelni az úton ugye fiam?-anyám kérdőn pillant rám, még a szemöldökeit is felhúzza. Természetes, ezen meg sem lepődök már. Anya már csak ilyen aggódó típus, ő örökre ilyen fog maradni ha rólam van szó. Pedig már igazán megtanulhatta volna hogy tudok vigyázni a bőrömre. Mégiscsak 19 múltam, már nem vagyok kisgyerek.

-Természetesen. Ha odaértünk hívlak, ha baj van hívlak, ha nincs baj hívlak. Minden esetben hívni foglak titeket, ne aggódj. Amúgy is autóval megyek nem lóháton.-mosolyogva lépek be lovam bokszába, és pakolom rá a kamáslikat, majd egy polár takarót is, és felfáslizom a farkát is a biztonság kedvéért. Az erősebb bőr kötőfékkel vezetem ki, a kenderkötél vezetőszárammal. Elég sűrűn utazunk, így gond nélkül sikerül felvezetnem őt a szállítóba, amit apám segítségével becsukok mögötte, aztán a szállító első ajtaját használva ellenőrzöm a szénahálót odabent, és megkötöm a lovat két oldalról.

Ezután a cuccaimat a kocsim csomagtartójába, és hátsó üléseire, valamint az anyós ülésre pakolászom, miközben fejben vagy százszor elismétlem magamban hogy minden megvan-e. A ló két vödre, pipa. A ló felszerelései, pipa. Pót felszerelések, pipa. Verseny felszerelések pipa. Ápolószerek, az én cuccaim is pipa. western cuccok, bólyák, hordók egyebek már ott vannak… És a takarmány kiegészítő tápok is megvannak. Egyszóval tulajdonképpen minden itt van amit kelhet. Utoljára elbúcsúzok szüleimtől, apám a kezembe nyom néni készpénzt, illetve a bértartás költségét amit majd oda kell adnom. Az első hónapra készpénzben kérte ugyanis a tulaj.

Az út zökkenőmentesen telik el, és bár nagyon sokat utazunk, mégis kicsattan energiával érkezünk meg az új helyre. Kettőt dudálok, jelezve hogy engedjenek be, mire egy idősebb pasas kaput nyit, elmondja merre menjek és nemsokára már egy lebetonozott, gyönyörűen gondozott úton találom magam. Oda hajtok ahol hárman is állnak az egyik istálló előtt. Ott leparkolok, és kiszállok a kocsiból.

Az idegenekhez lépkedek. Két idősebb ember, egy nő és egy férfi. Gondolom ők lennének a tulajok. Mellettük pedig egy körülbelül velem egy idős lány áll hatalmas szőke raszta hajjal. Tetszik a stílusa, ritkán látni ilyen lányokat felénk. Mind kedves mosollyal az arcukon fogadnak, én pedig sorban kezet rázok mindenkivel.

-Alexander Hugh vagyok, de nyugodtan hívjanak Alex-nek. Örülök a találkoznak. –mosolyodok el, s hátrapillantok a szállítóra. Hallom hogy a ló már türelmetlenül toporog és idegesen nyerítget. – Megbocsátanak egy pillanatra?

A választ meg sem várva azonnal sarkon fordulok és a szállító mögé rohanva, óvatosan lenyitom a rámpát, majd a másik oldalon felmegyek, kioldozom a lovat, és lassan leereszkedek vele együtt. Eléggé be van feszülve, ami nem csoda, hiszen mégis csak sokat jöttünk, ráadásul egy új helyre. Szegény nem nagyon értheti mégis mi folyik itt. Nyakát befeszíti, élénken fülel,  farkát felcsapja, akár egy arab, és kitágult orrlukakkal szimatol. Megindulok vele. Elég okos ő ahhoz hogy ne ugráljon mellettem, annak ellenére se hogy nem a legjobb idegállapotban van jelenleg. Egy kézbe fogom a vezetőszárat és paskolgatni, simogatni kezdem Freedom izmos nyakát. Remélem hamar megnyugszik majd, jó lenne ha már ma vele együtt körbe tudnám járni a helyet.

-Fiatalember a pénz ügyet később elintézzük, kérem ha elhelyezte a lovat és körbejárta a birtokot jöjjön a házunkba ott elintézünk mindent.- szól hozzám az öregúr, aztán a még mindig egy helyben álló szöszire néz. – Rita, kérlek körbevezetnéd Alexet?



Szerkesztve Zico által @ 2015. 08. 19. 15:50:16


Tifa2014. 09. 23. 11:20:40#31397
Karakter: Hart



- Az őseim miatt – vonogatja a vállát, lazának tűnve, de a szemében látom a dühös csillogást - Ők is egy megánál dolgoztak. Minden szart megcsináltak neki. Aztán meg egyszer csak eldobták őket, mint egy használt papír zsebkendőt! Ezeknek az ember csak egy szám a kiadás oldalon! Rohadt, mocskos, undorító gennyládák, ki kellene irtani őket, mind egy szálig! – úgy marcangolja a húst, mintha az egy mamutvállalat lenne. Vagy éppen annak az egyik fejesét boncolná élve. Teljesen meg tudom érteni a mérgét, de vajon miért próbálja palástolni?
Sejtem, hogy számára ez egy olyan téma, amit nem akar feszegetni. Nagyvonalúan tudomásul veszem ezt, és át is lépem. Hátradőlök a székemben, és mélyen a szemébe nézek. Szeretném, ha érezné, hogy nem csupán azért beszélgetek vele, mert nincsen jobb időtöltésem.
- Ahogy elnéztem a kecód, igencsak jól megy az árnykodás – állapítom meg, majd a tányért megcélozva letámadok egy paradicsomkarikát. Régen láttam már ennyire valódi zöldséget. Persze ez sem olyan, mint amilyen a kertben nő, hiszen génmanipulált, télikertben, növénytápokkal érlelt kaja, de legalább nem színezett szója – Drága lesz ez a vacsora... – Morgom az orrom alatt.
- Nem megy rosszul – hagyja rám a dolgot, de a második mondatomra visszakérdez – Miért lesz drága? Ez nem egy elit hely, egész elfogadhatók az árak! – eztán, csak hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, beszúr egy kérdést – Amúgy te hogy állsz a metahumánokkal? Elvileg, neked mindenki, aki nem tünde, az metahumán… Volt már nem tünde pasid?
Ráharapok a paradicsomra, és lassan, megfontoltan pépesítem a fogaimmal. Minden egyes légvételemkor más és más férfi képe jelenik meg az emlékezetemben. Mindegyik kéjvágyó, szinte már felfaló tekintettel bámult rám. Mind ugyanazt akarta. Volt mikor önszántamból tettem meg, amit megkellett, volt mikor kényszerítettek rá. Az utóbbiból volt a több...
- Mondhatjuk úgy is – válaszolom kimérten – Volt, hogy a szükség úgy hozta, hogy csak természetben tudtam fizetni…
Tekintetemet lesütöm, de még így is érzem, hogy elvörösödöm.
- Szégyelled? – érdeklődik. Hangja már-már kedves.
- Nem is tudom – az ő mozdulatához hasonlóan meg akarom rántani a vállam, de nem sikerül igazán lazára a mozdulat. Felnézek rá, de az ő arca helyett egy másik arcot látok magam előtt – Talán.
- Figyelj, Hart! – az állam után nyúl, de éppen csak az utolsó másodpercben fogja vissza mozdulatát. Sikerül elérnie, hogy rá figyeljek, ez kétségtelen. Kezét az enyém mellett pihenteti az asztalon, tekintetében együttérzést, törődést látok – A mi "szakmánkban" szinte naponta teszünk olyan dolgokat, amiket egy átlagember soha, az életében nem tenne. Sőt, olyan dolgokat, amik az ő számukra szégyenletesek, bűnösek, törvénysértők, és még sorolhatnám. Én soha semmit nem bántam meg, és soha semmit nem szégyelltem. Tükörbe tudok nézni minden reggel, és arra figyelek nagyon, hogy ezt minden nap meg tudjam tenni, anélkül, hogy leköpném magam. Szerintem neked sincs mit szégyellni az életedben, bármit is tettél, hisz' biztosan meg volt az okod rá…
Csak pillogok, mint faltörő kos a fotocellás ajtó előtt. Alig hiszem el, amit hallok. Meg akar nyugtatni, békíteni akarja a lelkemet. Akárcsak a patikavezető, miután megmérgeztem az enyves kezű alkalmazottat.
- Te… Kedvelsz engem?
- Ez meglepő számodra? – tekintete vesémig hatol.
Újból képek villannak be elém. Szörnyű, rémisztő régi emlékek egy férfiról, aki meg akart nyomorítani mind szellemileg, mind fizikailag. Az előbbit majdnem tökéletesen kivitelezte, az utóbbi azért nem sikerült neki, mert tünde vagyok. Szedd össze magad, Hart! Nem puhulhatsz el! – szólok magamra gyorsan – Nem mintha nem lett volna még... Férfi, akinek tetszettem volna...
Hirtelen felnevet, de nem értem miért. Ha lehet, még jobban elvörösödve nézek rá. Nem érzem bántónak a nevetését, de éppenséggel azt nem értem, min nevet. Ennyire nagy hülyeséget mondtam volna? Vagy csak sok alkoholt ivott? Mindenesetre aranyos a mosolya, és meglágyítja a szívemet csengő kacagása.
- Abban biztos vagyok! – biztosít róla, hogy elhiszi dadogásom – Azért alaposan megnéztelek magamnak a fürdőben, és hidd el, nagyon tetszett, amit láttam! – kacsint felém, majd provokatív mosollyal megkérdezi: – Hetvenhat évesen nem vagy már szűz, ugye?
Oldalra kapom a tekintetem, és szolid fuldoklásba kezdek. Szűz már nem vagyok. Bár az is tény, hogy csak egyetlen partnerem volt, de az évekig kínzott. Nem mondhatnám éppenséggel romantikus kapcsolatnak. Viszont ez a hosszú tortúra éppen elég volt ahhoz, hogy utána senkit ne akarjak magamhoz közel engedni. Persze volt olyan, hogy valakit leszoptam, mert éppen nem volt pénzem. Persze, manapság is előfordul ilyen, de nem vagyok rá büszke. Érzem, hogy engem néz, de nem tudok a szemébe nézni.
- Ennyire félsz tőle, hogy közel engedj magadhoz valakit? – kérdezi szinte suttogva – Mert azt nem hiszem el, hogy senki sem próbált még meg a szívedbe férkőzni!
Ebben teljesen igazad van... Szegény Hasa... Az első férfi, akit szerettem, és akit egy gyík elvett tőlem. Az asztalra könyökölök, és az orromat kezdem birizgálni.
- Figyelj, találkoztam már más tündékkel – kezdek bele a mesébe – Olyanokkal is, akik a Nagy Szellemtánc után lettek csak tündék, és olyanokkal is, akik már előtte is azok voltak. Tudod mi a különbség kettejük között? – mélyen a szemébe nézek. Majdnem olyan színű a szeme, mint Hasáé. Ha hinnék a reinkarnációban, még azt is mondhatnám, hogy az ő szemei. Tartja a szemkontaktust, nem próbál meg elfordulni. Majdnem oldalra döntött fejjel figyel rám.
- Nem, nem tudom. De ne hagyj hülyén meghalni!
- Az egyik azt állítja, hogy halhatatlan, a másik az is – suttogom.
- Nem tudjuk, hogy a tündék mennyi ideig élnek! – mosolyodik el. Látom rajta, hogy nem hiszi el, amint mondtam – Az orvostudomány azt mondja, hogy a metabolikus folyamataikból ítélve bizonyosan több száz évig, de az is bizonyos, hogy nem halhatatlanok! – fokozatosan olvad le a mosoly az arcáról. Szinte hallom, ahogy kattognak a fogaskerekek az agyában. Újabb, és újabb gondolatokon rágja át magán, mire végkövetkeztetésre jut: – Öööö… Nem… Nem azt akarod mondani, hogy… hogy… hogy te… halhatatlan vagy?
Nem tudok megszólalni, mert valószínűleg elsírnám magam. De rejtélyes mosolyomat rosszul értelmezi. Erre a nevetéséből jövök rá.
- Hah! Nagyon jó fej csaj vagy! Majdnem megetetted velem! Mint azt, hogy le akarsz feküdni velem!
- Mikor legelőször megláttál hány évesnek néztél? – elengedem fülem mellett a megjegyzését, és inkább egy újabb kérdéssel próbálom a helyes gondolat irányába terelni.
- Hát… Nem is tudom – tétovázik, morfondírozik, kattognak a kerekek, kergetőznek a gondolatok a homloka mögött. Szinte látom a feje fölötti szövegbuborékot, mint kiskoromban a rajzfilmfigurák feje fölött a gondolataikat – Olyan… tizennyolc körülinek… – motyogja, bár látszik nem túl határozott – Plusz-mínusz két év… Miért?
- Hogy is mondtad, hány éves vagyok? Hetven-valamennyi. Ennyi idő alatt nem kellett volna legalább huszonvalahány évesig felfejlődnöm? Legalább… – hatásszünet – Nem csak el akarom veled hitetni. Tényleg halhatatlan vagyok.
Olyan nagyon komolyan gondolkodni kezd, hogy én közben a tányérom tartalmának felét elpusztítom. Meghányja-veti mondataimat. Megrágja, lenyeli, elkérődzik a szavakon pár percig.
- Lehet – mintha lemondott volna arról, hogy megértse, vagy elfogadja, amit mondtam – De valószínűbb, hogy nem… A tündék általában kortalanok. Még azok is csak legfeljebb huszonévesnek tűnnek, akik a Nagy Szellemtánc idején születtek – magyarázkodik, mintha valami tudományos konferencián lennénk, és csak érvekkel tudna meggyőzni. Elég racionális, már értem, miért fogadja el olyan nehezen a mágusokat - Az emberek között is vannak olyanok, akik még harminc-negyven évesen is úgy néznek ki, mint egy kamasz… Hormonzavarosak, vagy csak egyszerűen így néznek ki… De, ha még így is lenne… Ez szerintem nem indokolja, hogy remeteként éld az életed!
Egy pillanatra tör járja át a szívem. Hasa képe jelenik meg lelki szemeim előtt, ahogy összeaszottan fekszik egy börtön sarkában. Aztán ahogy az udvaron a saját két kezemmel temettem el. Keserűen felkacagok.
- Temettél már el olyat, akit szeretsz? Szerintem egynél többször nem akarod átélni azt az érzést – válaszát meg sem várva arcomba tömök egy nagy adag kaját, nehogy sírni kezdjek.
- Akkor, ezek szerint, nem vagy már szűz – szólal meg néhány falat hús elmajszolási időnyi gondolkodás után – És azért zárkózol el a másoktól, mert már legalább egyszer szerelmes voltál, de ő már nem él… Megfogtál! Erre nincs válaszom! – tekintete leúszik rólam, és a húsba temetkezik. Azt hiszem egy kicsit megbánthattam, pedig nem állt szándékomban. Vajon ilyenkor mit kéne csinálnom? Erősen gondolkodom, közben megállás nélkül kajolom a zöldséget. Nincsen jó íze, de a húst nem dolgozza fel a szervezetem, így jobb, ha nem is próbálkozok vele.
Mindketten csendben vagyunk, várjuk hogy a másik megtörje a némaságot. Erősen gondolkodom rajta, mit is kéne mondanom, de régen beszéltem normális emberekkel, így kiestem a gyakorlatból. Felveszem az érdektelenség, és a közömbösség álarcát, ezzel próbálom csökkenteni a feszélyező érzést, ami a mellkasomat nyomja.
Aztán Mágus aurájában változást érzek. Nem emelem fel a fejem, de a szememmel rá tekintek, és figyelem az arcvonásait. Előbb elkomorodik, majd mintha megenyhülnének vonásai, végül felderül az arca, és felkapja a fejét. Tekintetét mélyen az enyémbe fúrja.
- Tudod mit? – meg kell valljam, régen láttam ilyen szép szemeket. Határozottság, és jókedv csillog tekintetében – Ne agyaljunk ezeken a dolgokon! Tudod, hogy tetszel nekem, és tudod, hogy nem zavar, hogy meta vagy. De ne akarjunk erőltetni valamit, amiről nem is tudjuk, hogy működne-e? Csak… Barátkozzunk… Ismerkedjünk! Aztán az élet úgyis eldönti, hogy mi lesz!
Kijelentése felszabadítja légzésemet, megkönnyebbülök tőle. Elmosolyodom, és rábólintok a kényelmes tervre.
A pingvin toppan közénk egy üveg alkohollal, és két pohárral. A bor haloványan emlékeztet otthonomra, mert onnan nem messze volt az a borvidék, ahonnan ezt hozták. Az édes italhoz desszertet rendelünk. Miután mindkettő elfogy, kávét is kérünk, mert a beszédtémák nem fogynak. Mikor a kávés csészék is kiürültek, egymásra nézünk.
- Mennyire vagy fáradt? Menjünk, járjunk egyet, vagy inkább aludni térnél? – kérdezi, de aztán még a hecc kedvéért még hozzátűz egy apró megjegyzést – Vagy esetleg valami másra vágyik a kis szervezeted?
Nem bírom ki, és felnevetek az odaszúrt beszóláson. Mintha csak azt mondta volna, hogy „érezd a törődést”. De túl jó a kedv. Valami itt nincsen rendben. Nem szoktam nevetni, nyilvános helyen pedig még annyira sem.
- Igazán édes a megfogalmazás – mosolyom leolvad az arcomról, mint a hó a házak tetejéről tavasszal. A balsejtelem kesernyés ízzel társul, melyet akkor érzek főként, mikor beszélek – talán a séta jól esne…
Az utolsó szavak kimondása közben rájövök, hogy a keserű íz, amit érzek, nem csak a bortól van. Az alkoholban jól oldódó sztrichninnek nagy hígításban keserű íze van. A pincér vörös bort hozott nekünk, melynek enyhén kesernyés íze miatt nehezebben vettem észre a beleoltott mérget. De ebből is látszik, hogy olyan magyar bort kaptunk, melyet Burgundián keresztül hoztak. Az ottani vörös borokban hajlamos egyfajta mikroorganizmus tenyészni, mely hő hatására elpusztul. Ha a keserű bor kiöntése után nem gőzölik ki a hordót, az egészséges bort is beteggé teheti.
Ügyes rejtés... – morgolódok figyelmetlenségemen.
- Add ide a poharat! – átnyúlok az asztal fölött, hogy elkérjem a poharát.
Megkapom az ivó alkalmatosságot, és beleszimatolok. Ahogy gondoltam. A szag, amit megéreztem, nem a patikából volt ismerős, hanem onnan, hogy egyszer beszabadultam egy drog laborba, és minden akkor használatos drogot megszagolhattam, megvizsgálhattam állagát, oldódását. Márpedig csak egy alkaloid van, ami ilyen jól feloldódik alkoholban, erősen hat az idegrendszerre, látás, hallás, és szaglásjavulást eredményez. Viszont felnőttekre már 300mg-ja halálos.
- Mi van már megint? Megint futunk, ölünk? – duzzog Mágus, mivel csak szimatolgatok, de megszólalni elfelejtettem.
- Bár az lenne – még egyszer megszagolom a biztonság kedvéért, majd szinte leejtem a poharat az asztalra – Ahogy sejtettem!
Sajnos nincsen ellenszerem a sztrichnin ellen, mivel az már bekerült a véráramunkba, de a még fel nem szívódott molekuláit meg tudom kötni, és akkor nem szívódhat fel, és nem fejtheti ki a hatását a szervezetünkre. Előveszem az ellenmérget, kitöltöm a poharába, és odanyújtom neki.
- Idd meg. Ez semlegesíti a drogot, amit kaptál.
- Drogot?!?! – hangjában enyhe rémületet hallok meg – De én nem drogozok! – megissza, amit adtam neki, de szemén már látom a vékony fátylat, mely az elméjére telepedett – Vagy mégis? De… Akkor te is belőtted magad, mert te is ugyanabból az üvegből ittál!
Nem is kellett volna szóvá tennie, akkor is megittam volna a saját adagomat. Marha szerencsénk van, hogy volt nálam két adag, különben lehet, hogy itt helyben meghaltunk volna.
Látom Mágus arcán a gyermeki vidámságot. Ez csak egyet jelenhet: az alkohol és a drog együtt fejti ki hatását. Valószínűleg még hallucinál is, de mivel még nem érzett ilyet, nem tudja kezelni sem. Furcsa dologra döbbenek: aggódom érte. Féltem, hogy a józan rigger elveszíti ítélőképességét, és baja eshet. Vagy éppen miatta mindkettőnknek baja esik...
Felpattanok az asztaltól, és karmozdulattal jelzem, hogy távoznunk kéne:
- Gyere, sétáljunk egyet. A levegő segít!
- Wow! – felragyog az arca. Felugrik, megragadja karomat, és az övébe fűzi. A varázslat megtartása annyi erőmbe kerül, hogy első pillanatban majdnem elájulok. Karjába kapaszkodok, de ahogy lehajtom a fülem, elkószálnak parókám tincsei – Micsoda dögös csajjal fogok én innen távozni, kart, karba öltve! – bolondos nevetéssel mered rám, és felkiált – Jé! Neked most kilóg a füled a hajad alól! Hogy lett ilyen hosszú füled?!
Ekkor akkorát dobban a szívem, hogy az fizikai fájdalmat okoz. Ha ezt bárki meghallja, kicsinálhat minket. Összeszedem minden erőmet, kiterjesztem mindkettőnkre, és kihúzom Mágust az étteremből.
Éppen csak becsukódik mögöttünk az ajtó, máris megajándékozom Mágust egy józanító pofonnal. Olyan düh lüktet bennem, melyet nehezen tudok csak visszafogni:
- Térj észhez, te bolond!!! – rivallok rá.
Összezavartan pillog rám, nem érti mi történt. Olyan, mint egy kisgyerek, aki álmából ébredt fel, és most nem tudja, hol van, és miért áll a virágágyás közepén, a mama kedvenc virágain.
- Ezt… ezt most miért is kaptam? – kérdezi tétován.
- Mert a fülemről üvöltöztél – mély sóhajjal elengedem a varázslatot. Már nincsenek rajtam dögös cuccok, bárki hallhatja, mit beszélünk, de végre nem nyomja tonnás súly a vállamat – Azt hiszem valakinek nem voltunk szimpatikusak odabenn – jelentem ki, majd hátat fordítva átmozgatom elgémberedett tagjaimat – Legalább finom volt a vacsora, köszönöm!
- Nagyon szívesen… – dünnyögi. Hallom a hangján, hogy nem ura az elméjének teljesen – Sétáljunk egyet, mert teljes káosz van a fejemben… Baromi nehezemre esik értelmesen gondolkodni… Meg olyan fura dolgokat látok… Színváltósak a falak… meg efféle hülyeségek…
- Nem lenne jobb leülni? – aggódva nézek rá. Eléggé sápadt – Rendesen kiütött a szer!
- Az is jó… – bólint lassan – Még sosem használtam semmilyen… kábítószert… Inni is csak nagyon ritkán, és nagyon keveset… Nem nagyon bírom… Asszem azért…
- Azt látom – baráti kedvességből átölelem, és elviszem magunkat egy parkig. Zöld a fű, fák is vannak, bagoly huhog a távolban, tücskök ciripelnek. Éljen a sztrichnin... – Itt biztonságosnak tűnik. Még a lámpák is megvannak.
Sokáig nem szólalunk meg, csak ülünk egy padon, és bámulunk magunk elé. Mágus valószínűleg a gondolatait próbálja összeszedni. Szerintem az alkaloid azért hat rá jobban, mert ember, és mert a huzalozás miatt másmilyen az idegrendszere.
- Iszonyú rosszul érzem magam a bőrömben az miatt, mert akaratlanul is baromságokat beszélek – halk a hangja, mintha nem bízna benne, mégis érzem benne a bűnbánatot – És ráadásul, tudom, hogy marhaságokat beszélek, de nem tudok értelmesen megszólalni! Ennél nagyobb szörnyűség velem nem tud megtörténni, hogy az értelmem szenved csorbát… Mindig is attól rettegtem, hogy egyszer úgy sérülök meg, vagy olyan betegséget szedek össze, mi az értelmemet veszélyezteti, vagy csökkenti, vagy teszi tönkre… szóval érted…
- Mikor elmentél beültetni a jack-et nem féltél ettől? – felhúzom a lábaimat a padra, átkarolom azokat, és rájuk döntöm a fejem. Már régen ültem így, de mindig is megnyugtatott, ha így be tudtam gubózni.
- Nem… – vonja meg a vállát – Eszembe sem jutott, hogy hibázhatnak a kibersebészek… És a reflex-huzalozással, meg a többi kütyüvel sem… És a kiberpszichózis sem jutott eszembe…
Másodpercekig csak néz engem. El tudom képzelni, milyen látványt nyújthatok a hatalmas ruhákban. De az ő arcán mégsem kinevető mosoly jelenik meg. Sőt, még meg is simogatja az arcom. Bőröm szinte ég ott, ahol megérintett. Vajon ez is a sztrichnin hatása?
- Tudod, milyen helyes vagy most így? – úgy elrántja a kezét, mintha tüzet érintett volna. Rémülten néz rám – Öööö… Bocsi!
Talán a drog teszi, talán nem, de nem mozdulok meg. Normális esetben már égne a kézfeje, lángolna a haja, miegymás. De most nem. Csak ülök tovább, és nézem őt.
- Azt hiszem más-más drogokat kaptunk – susogom, bár az elképzelés abszurd – Te hülyeséget beszélsz, én meg túl nyílt vagyok tőle…
- Hm… – morfondírozik – De… Az hogy lehet? – mutat rá a logikám hibájára – Hisz' ugyanabból az üvegből ittunk! – aztán elgondolkodva teszi hozzá – Szerintem inkább csak másképp reagál rá a szervezetünk… Basszus, hogy el tudsz téríteni egy mondattal a lényegtől! – mosolya kiszélesedik – Ott tartottam, hogy nagyon helyes vagy így… Egyszerre vagy kislányos, és szexi! Tetszel nekem, Hart!
Abban a pillanatban magam sem tudom, hogyan történhet, de az agyam kikapcsol. Érzékelésem eltűnik, nem látok semmit, nem hallok semmit. Érzem, hogy a testem mozog, de nem én irányítom. Mintha megszállta volna valami az izmaimat, a szellememet pedig kiiktatta volna. Érzem azt is, hogy mozog a szám, de nem tudom, mit mondok. Végre abbamarad a roham, és megállok. Percekig pihegek, mire higgadtan rá tudok nézni Mágusra.
- Üzlettársak, partnerek vagyunk! Semmi több! – szögezem le, aztán megpróbálom lenyugtatni hevesen kalapáló szívemet pár mély lélegzettel.
- Nyugi, Hart! – úgy néz rám, mint egy gyogyósra – Nem feleségül venni akartalak! Csak… nem is tudom… Olyan kellemes, helyes csaj vagy, értelmes… Jó, vannak fura dolgaid, ez igaz… De… Izé… – kicsit veszt a magabiztosságából – Most mi van azzal, hogy ismerkedünk, és majd meglátjuk?
 - Már így is túl közel engedtelek magamhoz – visszahúzódónak érzem magam, nem úgy, mint az étteremben, vagy mint pár perccel ez előtt, mikor hagytam, hogy megsimogasson. Gondolkodásom közben beharapom az alsó ajkam – És… Nem mondtam valamit el neked teljesen… – Nem tudom, miért érzem azt, hogy el kell neki mondanom. Valamiért nem akarom, hogy hamis elképzelései legyenek rólam. Ez azért nevetséges, ha belegondolok, hogy mennyi mindent nem árulhatok el neki magamról... Talán emiatt is vörösödök el annyira – Tudod… Téves volt az egyik következtetésed velem kapcsolatban…
- Ki van zárva, hogy valami olyannal tudsz előállni, amivel elriasztasz magadtól! –kacag fel – Na, ki vele!
- Én nagyon jól tudom, hogy mi történik egy férfi és egy nő között – magyarázkodom, és a fülem tetejéig elvörösödöm – Láttam már nem egyszer, meg… Valameddig át is éltem… De… – már szinte nyakamat szegem, annyira a mellkasomra hajtom a fejem – Még sosem jutottam el odáig…
- Nyugi, Hart! – vigyorodik el magabiztosan – Ez a pasik hibája, nem a tiéd! Nem egy lánnyal volt már dolgom, akit nem tudott egyik pasija sem eljuttatni az orgazmusig! Aztán találkoztak velem, és megismerték, hogy az micsoda! – szavai ugyan határozottak, de szemében hirtelen felismerés csillan, és nem a kellemesféle – De te most nem erre gondoltál – komorodik el – Még is csak igazam volt, amikor megkérdeztem, hogy hetvenhat évesen ugye nem vagy még szűz? De az vagy…
Bizonyos értelemben... – teszem hozzá gondolatban, majd folytatom is magamban a keserű gondolatot – Bár sokkal jobban örülnék neki, ha még mindig az lennék...
-            Én tudom mi az az orgazmus! Nagyon jól tudom! – próbálom hárítani a kijelentést, hiszen nem teljesen igaz. De úgy érzem magam, mint egy kiskamasz. Magyarázkodni próbálok, de annyira zavarban vagyok, mint mikor először próbáltam az árnyakban pénz nélkül vásárolni egy éjszakára szállást. Nem volt könnyű levetkőzni a gátlásaimat.
-            Az már valami, ha tudod! – mosolyog rám bíztatóan. Hangja csendes, bátorító – Az meg, hogy még nem voltál pasival, csak egy állapot. Ami el fog múlni! Tünde vagy, ezt ne felejtsd el! Nektek sokkal több időtök van mindenre, mint nekünk... Miért rohannál? Miért kellene ágyba ugranod bárkivel, csak azért, hogy meglegyen? Várhatsz, akár száz-kétszáz évet is, és még mindig ötször annyi időd marad az élet élvezetére, mint nekünk! Természetes, hogy nem rohantál vele - megvonja a vállát, mintha csak egy cipőről beszélgetnénk - Nem mondom, ebben viszont így nagyon nagy kihívások vannak – ajkaira kacér vigyor ül ki.
Fél szemöldököm felkúszik a homlokom közepéig. Érzem, hogy egy csapásra kitisztul a szervezetemből a drog, és végre tudok normálisan gondolkodni.
-            Na jó. Elég az érzelgősségből – jelentem ki kimérten, ahogy ismeretségünk legelején tettem volna. Picit megrázom a fejem, hogy minden gondolatomat helyre rázzam – Hogy érzed magad? – nézek rád újból – Vissza kéne menni a búvóhelyre.
-            A francba – nagyot nyújtat, bár ebből nem tudom eldönteni, hogy valóban csalódott-e, vagy csak színészkedik – Pont, amikor kezd egy kicsit izgalmasabb lenni a dolog! – de csak rálegyint egyet – Én már tiszta vagyok egy ideje, úgyhogy felőlem mehetünk...
-            Csak utánad – lesütöm a tekintetem, és mutatom, hogy menjen előttem. Ugyan sikerült felvennem a semleges álarcomat, belül még mindig zavar, hogy annyit fecsegtem. Ez is talán azért van, mert már hosszú évek óta nem beszéltem senkivel. Jól esett egy kicsit kitárulkozni valakinek.
Ezen gondolatokkal követem a kamionig. A visszaút teljes csöndben telik, mintha mindketten szégyenkeznénk vagy gondolkoznánk az élet nagy dolgain.
Amint megállunk, és belépünk a tágas lakrészbe, Mágus határozottan felém fordul.
-            Bocs, ha túl erőszakos voltam veled, vagy ha... beleléptem az intim szférádba... Ne haragudj rám, kérlek! – szeméből őszinteség sugárzik. Nem tudok rá haragudni. Megcsóválom a fejem.
-            Nincs gond. A drog beszélt mindkettőnkből. Én lefeküdnék, ha nem baj.
Mágus ajkára  széles vigyor ül ki.
-            Én is úgy terveztem, csak szerintem te két külön ágyban szeretnéd! – úgy látom még mindig jó a hangulata, mert kacsint egyet, aztán elneveti magát - Persze, ne izgulj, én sem gondoltam másra! Jó éjt!
-            Jó éjt! – viszonzom az elköszönést halványan mosolyogva, majd besurranok a hálószobába. Időm sincs felfigyelni a rossz előérzetemre, mert az egész kamiont egy hatalmas robbanás rázza meg. Előttem az egész szoba egyetlen hatalmas vérnarancs színű tűzvirágba borul. Éppen csak annyi időm van, hogy egy kisebb védővarázslatot emeljek magam köré, aztán kihuny a tudatom.
Sajnos az áldott tudatlanság nem tart elég ideig. A nem éppen pihentető szunyókálás végén. A jobb kezemet szinte nem is érzem az átható fájdalomtól, lábaim pedig elzsibbadtak a rájuk nehezedő súlytól. Az arcom előtt meredező éles szálkák erőt öntenek belém, hogy ne engedjem el a varázslatot, mely véd tőlük.
Pár perccel később mozgolódást hallok, és gondolom, hogy Mágus az. Jelenlegi helyzetemben egyedül ő tud rajtam segíteni. Kiabálni ugyan nem, de nyöszörögni azért tudok, hogy jelezzem neki, merre talál. Nemsokára lerepülnek rólam a törmelékek, és megpillantom a fiú sápadt arcát.
-            Jézusom, Hart, jól vagy? – látom, hogy végigtekint rajtam. Miután elengedem a kék derengést – alias a védő varázslatot -, én is végignézek magamon. Ruhám, bőröm, hajam feketéllik. Hol megperzselődtem, hol csak kormos vagyok. Nem tudok magamról sokat. A fáradtságtól, és a kimerültségtől sem mozogni, sem beszélni nem tudok. A kíntól csillagokat látok. Érzem, hogy Mágus ledobál rólam minden törmeléket, majd nekilát a kezem ellátásának. Mikor kirántja a belefúródott csavart a tenyeremből, végre sikerül összeszednem a lélekjelenlétemet.
-            Hogy vagy, csaj? Egyben vagy? – kérdezi csendesen.
-            Minden csontom fáj, de egyébként jól vagy... Ssszzz! – a szó felénél hangosan felszisszenek, és az általa bekötözött karomat magamhoz szorítom. Sokféle fájdalmat megszoktam, de ez most nagyon erős – Ó a francba – nyüszítem – Mi... mi történt? – nézek rá szenvedő arckifejezéssel.
-            Nemes egyszerűséggel felrobbantottak bennünket – jelenti ki lazán, mintha a holnapi időjárásról beszélne – Valami oltári mázli, hogy nem mentünk füstbe! – körbejáratja tekintetét az otthonán. Vagyis azon, ami maradt belőle... – De biztosra mentek! És úgy gondolták, hogy az estét egy fergeteges keféléssel fogjuk megkoronázni, ezért a hálóban helyezték el a bombát... Így lehet, hogy te jobban megsérültél, míg én nem annyira – ahogy ránézek, igazat kell neki adnom. Neki is jó pár zúzódása van, de ő nem égett meg legalább.
-            A rohadt... – morgolódom az orrom alatt, majd nehézkesen, de felülök – Sürgősen el kell innen tűnnünk. A zsernyákok tutira meghallották ezt a robbanást. Nem szeretném megvárni őket – egy régen polcnak nevezett, megcsavarodott fém állvány segítségével feláll. Én is körbenézek a maradványokon, majd Mágusra nézek.
-            Sajnálom az otthonodat.
-            Én is – húzza el a száját, de hogy lazának tűnjön, megvonja a vállát – Majd építek másikat. De tényleg, most húzzunk el innen! Remélem, hogy a vontatónak semmi baja nem történt – fűzi hozzá sokkal mogorvábban.
Lemászunk a lakórész megmaradt platójáról, és megnézzük a vontatót, milyen állapotban van. Szerencsére az alig érezte meg  a robbanást.
-            Legalább kocsink maradt! Gyere menjünk!
Már a fülkében ülünk, és kifelé robogunk a városból, amikor felém fordul.
-            Van valami ismerősöd, akinél meghúzhatnánk magunkat vagy motelba kell mennünk?
-            Motel – vágom rá, miközben a mellettünk elfutó házakat figyelem. Sérült kezemet nyomkodom, mintha direkt fájdalmat akarnék magamnak okozni. A kezembe vágó kín emlékeztet valamire, de nem éppen olyanra, amire emlékezni akarnék.
Bő fél óra múlva letelepszünk a városszéli motel egyik szobájának kanapéjára, és ágyára. A portás eléggé megnézett minket, és ez nem is csoda, hiszen mindketten mocskosak, véresek vagyunk. Azért az egyik kevésbé lakályos szobát adta nekünk, a biztonság kedvéért.
-            Figyelj, nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de nekem már nagyon elegem van ebből a Yamatetsu-bagázsból! – dühöng Mágus gőzerővel. Még a tenyerét is csapkodja néha – Én úgy döntöttem, hogy lebontom a Yamatetsu-székházat! A rohadékok felrobbantották az otthonomat, az a minimum, hogy viszonzásul én felrobbantom az ő székházukat!!! Segítesz?
Azt hiszem nem túl bíztató a tekintetem, mikor ránézek. Szinte érzem a táskákat a szemem alatt.
-            Miért ne. Szívesen visszaadnám nekik, amit értem tettek. De ahhoz rengeteg robbanóanyag kell. Vagy megvesszük őket, vagy meg tudjuk magunkat húzni egy hétig, és akkor fillérekből kikeverek olyan koktélt, amitől a fülük is ketté áll! – arcát nézve kormos kinézetem, és az arcomra erőltetett gonosz vigyor megteszi a hatását.
-            Te... te tudsz robbanóanyagot készíteni?! – dadogja sápadozva.
-            Ne sérts meg, kérlek! Vegyi laborban nőttem fel – vigyorgok rá a koszréteg alól.
-            Aham – bólint, bár valószínűleg neki még ez sem jelentett elegendő magyarázatot – Figyu! Van egy cimborám, Newport-ban, kétszáz mérföldre, délre, a tengerparton. Szerintem nála meghúzhatjuk magunkat addig, amíg kikevered a löttyöt... Ha most elindulunk, hajnalra oda is érünk... – kicsit elgondolkodik, majd hozzáteszi – Vagy ha már kifizettük, akkor most itt alszunk, aztán majd reggel indulunk Newport-ba...
-            Az utóbbi ötletet támogatom. Én nem tudok vezetni, te pedig valószínűleg nem tudsz, ha elalszol. Jobb lenne itt aludni – aztán én is gondolkodóba esek, és az ágyra pillantok, amin ücsörgök. Óhatatlanul is kibukik belőlem a kérdés – Tényleg csak egy szobát vettünk ki?
-            Igen, egyet! – feleli vigyorogva, de aztán esküre emeli a kezeit. Mint régen a kiscserkészek, keresztbe is teszi az ujjait - Cserkész becsület szavamra mondom, hogy egy újjal sem fogok hozzád érni! Ne haragudj, de én ilyen selejtes pasi vagyok, ha felrobbantanak, akkor már nem nagyon van kedvem dugni.
-            Ezt a defektedet elnézem – fáradtan csóválom a fejem, majd felállok – Akkor javaslatom a következő: felváltva zuhanyozzunk le, ha már fürdőt is kaptunk, aztán enyém az ágy, és tiéd a kanapé. Mit szólsz?
-            Hát... – vonogatja a vállát – Én most annyira veszélytelen vagyok rád nézve, hogy nyugodtan aludhatunk mindketten az ágyban, de csak hogy nehogy feszélyezve érezd magad, nekem jó lesz a kanapé...
-            Én is így gondoltam – nyugtázom – Zuhanyozz le, addig leugrok a lenti kis boltba, és veszek valami ruha szerűséget – kicsit leporolom a ruhámról a kormot, és kilépek az ajtón.
-            Nekem is hozhatnál valamit! – erős hangja most szinte szaggatja a dobhártyámat. Az adrenalin egy része még mindig az ereimben kering, ezzel amúgy is éles hallásomat megköszörüli.
Lesétálok a boltba, és a megmaradt egyetlen hitelkártyámmal vásárlok némi ruhát. Az eladó szeme itt is nagyon kerek. Csoda, hogy nem hívja rám a rendőrséget. Vagy csak elég hihető volt a „kéményseprős”-sztori...
Mikor visszaérek Mágus fogad széles jókedvűen, a kanapén heverészve, a távirányítóval játszva.
-            Mi jót vettél? – kérdezi fel sem kelve elfoglalt helyéről.
-            Neked ezt – dobom meg egy fekete színű férfi pólóval, miközben még szorongatom egy kis zacskót – Magamnak meg... – elhúzom a számat, ahogy a ruhaneműre gondolok – Hát... Majd meglátod... – azzal bevonulok a fürdőbe. Kemény küzdelmet vívok a korommal. Főleg, hogy az eddigi sebeimbe is beletelepedett, és onnan csak nagy sziszegések árán tudom kivakarni. Újra kötöm a tenyerem, majd ellenőrzöm a tükörben a vállam, ahol a minap meglőttek. De az már szépen begyógyult. Ezután már csak magamra kell erőszakolnom a megvett ruhaszörmedvényt. A csillogó, elasztikus anyagból készült fekete biciklis nadrághoz sikerült egy kislányokra méretezett szűk toppocska. Az utóbbi hófehér színben volt csak az eladónak, lévén, nincs szezonja az árucikknek.
Mielőtt kilépnék, veszek egy mély levegőt. De amit Mágustól kaptam, az több mint apró csipkelődés, erre nem tudtam felkészülni:
-            Igazán nagyon dögös a szerelésed! Komolyan mondom, hogy ha nem robbantottak volna fel, sem tudnál rávenni, hogy rád vetődjek! Az kimerítené a pedofília fogalmát! – kaján vigyorát meg sem próbálja palástolni.
-            Jól van, kussolj – mordulok rá, majd erőltetett léptekkel az ágyhoz sétálok, és bebújok a takaró alá – Nem volt semmi más a méretemben – magyarázom, miközben a fejemet is eltakarom a vékony anyagú paplannal.
-            Tipikus nő vagy! – zsörtölődik, bár hangjából érzem, hogy mosolyog - Fel sem ismered, amikor bókolnak neked! Épp most közöltem veled, hogy milyen piszok jól tartod magad, annak ellenére, hogy hetvenakárhány éves. vagy! Még egy tizenkét évesnek is elmész! – végül rövid hallgatás után halkan felsóhajt – Nah, tegyük el magunkat holnapra. Jó éjt, álmodj szépeket!
-            Jó éjt! – válaszolom alig hallhatóan, miközben ő lekapcsolja a  televíziót, és a villanyt.
Reggel azzal az elhatározással ébredek, hogy nekem bizony le kell mennem egy komolyabb boltba, és be kell vásárolnom. Mikor Tessiennel éltünk együtt, akkor is ez volt a napi rutin. Egyik napról a másikra éltünk. Sosem volt a hűtőben tartalékunk. Immáron csak az volt a baja az eladóknak, hogy nem néztek elég idősnek, hogy egyedül mászkáljak, és folyton a szüleimet keresték. Ezután idegileg kissé kimerülten érek vissza a lakásba.
-            Istenkirálynő vagy! – fogad mosolyogva Mágus, ahogy belépek a szobába. Egyből neki is áll, hogy kirámolja a zacskóim tartalmát – Komolyan  mondom, hogy egyre közelebb sodorsz a meggyőződéshez, mely szerint téged el kell vennem feleségül! Ha még egy kávét is tudnál valahogy prezentálni, tutti biztos, hogy kezdeményezni fogom a szentté avatásodat! – azonnal nekiesik a sonkának, és a kenyérnek, amit itt kivételesen nem szójából készítenek. Furcsa számomra az élelem iránti lelkesedése, hiszen előző este egy termetes steaket betermelt – És milyen rongyokat vettél megint?
Ha már a kávét emlegette, előveszek egy papírpohárnyi szójakávét. Látom, hogy elhúzza a száját, de ez az átka annak, hogy igazi a hús. Nincs igazi kávé.
-            Csak ilyen volt – tájékoztatom – Magamnak meg vettem egy normális ruhát. Ja és neked is vettem pár felsőt, meg nadrágot. Ahogy láttam a robbanás megsemmisítette az összes ruhádat – csak hogy a másik kérdésére is feleljek.
-            Hát a semminél jobb, de kevés a szentté avatáshoz – fanyalog a kávét mustrálva - De azért nagyon szépen köszi! – ezúttal egy buktával a szájában a pólókat, meg a farmerokat nézegeti, aztán megint kicsit incselkedős vigyorra húzódik a szája – Nem semmi! Ennyire lestírölted a testemet? Minden cucc, amit vettél, pontosan a méretem! Valld be, hogy tetszem neked! – kihívóan kacsint felém.
-            Csak megnéztem a ruhád számozását, mikor a szobádban voltam. Meg ne feledd, hogy a te ruháid voltak rajtam – ábrándítalak ki – Megyek, átöltözöm, mert nem akartak kávét eladni nekem. Gyereknek néztek – dünnyögöm, és eltűnök a mosdó ajtaja mögött. Mire kijövök onnan, már az ajtóban vár rám a Mágus. Szájában ott a második vagy a harmadik bukta, kezében pedig a szatyor. Gyorsan el akar indulni, de azért megáll egy pillanatra, hogy megnézzen magának. Egy apró varázslatnak hála hajam kifésülten lebeg mögöttem, ahogy kilépek a fürdőből. Az általam újonnan vett ruhadarabok is sokkal inkább nőiesek, mint amiket eddig hordtam. Lábaim finom vonalát fekete szintibőr nadrág hangsúlyozza ki, formás melleimre, lapos hasamra pedig egy ehhez illő fekete, latex felső tapad.
Tekintetemmel jelzem neki, hogy menjünk is. Kocsiba pattanunk, és száguldunk is a kamionnal. Newport felé azon gondolkodom, hogy ott még sosem voltam, de azt mondják róla, hogy kisváros. Kíváncsi vagyok rá, hogy ezen a földrészen mit is jelent a ”kisváros” kifejezés. Mágus útközben vígan telefonálgat, én pedig a tájat nézem, amikor éppen nem alszom.
Nagyjából öt órás út után végre megérkezünk. A város Seattle-höz képest tényleg nem nagy, és mi még ennek is a szélére igyekszünk.  A város határában egy nagyobb telek mellett állunk meg. A kapuban már vár minket egy fickó.
-            Szevasz, Ron! – köszönti Mágust, vagyis Ront a középkorú ipse – Ez lenne a házikó, ahol meg tudnátok húzni magatokat – a férfi szeme megakad rajtam. Szinte levetkőztet a tekintetével, miközben rám vigyorog – Hello, kisasszony! Derek vagyok!
-            Üdv, Hart – bólintok felé kimérten, majd ellibbenek mellette. Mivel a parókám végleg beadta a kulcsot, majdnem földig érő hajamat kellemesen cirókálja a felkapó szellő. Érzem a hátamon a figyelő tekinteteket, de nem fordítok rá különösebb jelentőséget.
-            Nem semmi csibét gyűjtöttél össze magadnak! – hallom a férfi szavait, melyeket barátjához intéz.
-            Csak munkakapcsolatban vagyunk, Derek! – helyesbít Mágus gyorsan, de a másik nem igazán akar hinni neki.
-            Aham. Csak munkakapcsolat, mi? Egy ilyen dögös cicával. Aha! Biztosan! – feleli szarkasztikusan.
Mikor végre lelép az idegesítő elem, Mágus bocsánatkérőn fordul felém.
-            Bocsi, Derekért... Jó gyerek, de egyszerű halász. Szerinte egy csinos nő csak azért lehet egy ember mellett, hogy megdugjuk...
Nem mutatom, hogy megbántott-e. Érzelemmentesen nézek rá, majd az ablakhoz lépek. Kis ideig nézem a tájat. Vétek lenne ezt a szép kertet tönkrevágni. Jó lenne egy pince.
-            Remélem van pincéje a háznak. Jó nagy pincére lesz szükségünk. Kérlek pakolj ki belőle mindent, kivéve az asztalokat, én addig feltérképezem a környéket, és szerzek alapanyagokat – fordulok Mágus felé, majd elsétálok mellette miközben megveregetem a vállát.
Meg is nézzük az említett helyiséget. Szép nagy, ahogy reméltem, csak éppen televan lim-lomokkal. Kérésemre kipakol onnan mindent. A hatalmas szekrényeket, a székeket, a dobozokat, a bicikliket, mindent. Egyedül a hatalmas, tölgyfából faragott tálaló asztalt hagyja benn.
-            Kisasszony! Parancsára, a pince üres! – áll elém pihegve  Ron, én pedig rámosolygok. 


gab2872014. 09. 23. 11:19:36#31396
Karakter: Ronald "The Mage" Dennis



- Még a közép suliban, harmadikban műttettem be – nézek rá. Nem tudom, hogy mennyire részletesen kíváncsi a dologra? Én nagyon be tudok lelkesülni, ha a kütyüimről kérdeznek, de egy mágusnak ez a rémálom kategória – De ez nem csupán egy adatjack, ezen akkor egy rigger-huzalozást is csináltattam, igaz, azóta már kicseréltettem egy újabbra, jobbra… Több kibernetikus beépítésem is van. Többek között a telefon is be van építve a fejembe, amint azt már észrevehetted… – helybenhagyóan bólint egyet, majd tovább magyarázok – Te a mindent átható mágikus erők útját választottad, én pedig a technika, a tudomány útját – aztán egy pillanatra elhallgatok, majd felteszem a kézenfekvő kérdést – Te mikor fedezted fel, hogy tudsz bánni a mágikus erőkkel?
Fájdalmas fintort vélek átfutni az arcán, de nem vagyok benne biztos, mert csak egy villanásra látom, mielőtt az ablak felé fordulva kifelé nem kezd bámulni.
- Mikor felgyújtottam az apámat – mondja aztán közönyösen.
Mi a fasz van?!?! – nyögök fel önkéntelenül – Ezt biztosan nem így értette!!!
- Hogy… hogy érted, hogy "amikor felgyújtottam az apámat"? – kérdez vissza hitetlenül.
- Úgy, ahogy mondtam – hallom megint a hangot, csendes, és tárgyilagos. Tekintetével továbbra is a külvilágot vizslatja, vagy az üveg molekulaszerkezetét elemezgeti.
- Te… Te felgyújtottad az öregedet?… De… Miért? – kérdezem döbbenten, elkerekedett szemekkel pillogok rá.
Nem nagyon tudom hova tenni a dolgot. Balesetek mindig előfordulnak, de akkor talán másképp adná elő a dolgot. Valahogy nagyon fura ez az egész, de szeretném érteni. Egész jó emberismerő vagyok, meglepne, ha Hart egy hidegvérű apagyilkos lenne.
- Szerintem kapcsolj át rigger-interfészre – fordul felém, s fejével előrefelé int – Nem éppen az útra koncentrálsz!
Figyelmeztetése visszaránt a valóságba, és az útra kapom a tekintetemet.
- Ó, bazzz! A kurva életbe! – lázasan terelem vissza a mozdony méretű gépet a saját sávunkba, majd előhúzom a deck-et, s gyorsan összedugom a rendszert. Aztán kényelmesen elterülök a fotelban, s nyugodtan szentelem a figyelmemet Hart-nak. A deck segítségével a kocsiba épített érzékelőkön keresztül úgy kezelem a járművet, mintha a saját testem lenne. Képes vagyok éppúgy beszélgetni, és vezetni a vontatót, mintha csak az utcán sétálgatnék Hart-tal. A gép így részévé válik a testemnek, és az érzékeimnek.
- Szóval? – kérdezem tőle meglepett érdeklődéssel, majd ez inkább együttérzéssé válik – Hogy történt? Gondolom, nem úgy tervezted, csak úgy sikerült, igaz?
- Benned teljesen megbízhatok? – kérdezi kissé tanácstalanul, szemei a messzeséget fürkészik. Meglep a kérdéssel, mert azt sugallja, hogy nagyon vágyik rá, hogy megbízhasson valakiben, de nincs hozzá bátorsága.
- Csak annyira, amennyire akarsz! – válaszolom halkan – Ha meg akarsz bízni bennem, bátran tedd meg! Meg szoktam hálálni…
Megkönnyebbülten, és talán hálásan pillant rám, s mély sóhajjal kezd bele a történetbe:
- Mennyit tudsz a mágia hullámzásairól?
- Semennyit – felelem teljesen őszintén – A mágiáról csak annyit tudok, hogy létezik, és jobb távol tartani magam tőle. Bár ez egyre nehezebb, hisz' ébredező világunkban egyre gyakrabban találkozok össze vele… Miért?
- Nem csak a Nagy Szellemtánc óta van a világon mágia – folytatja a sztorit – Periodikusan hol erősebb volt, hol gyengébb. Ezerkilencszáznyolcvanhat egy ilyen végzetes kicsúcsosodás időszaka volt. Csernobil, meg ilyenek – mély sóhajjal szakítja meg, majd folytatja a mesélést – Egy nő terhes lett és kilenc hónapra rá egy gyönyörű leánynak adott életet, ám kicsit furcsa volt a gyermek, mert mintha deformálódtak volna a fülei…
Felnyúl a halántékához, s hátratűri a paróka tincseit, hogy szabaddá váljék a füle. Kecses, hegyes kis fül tűnik elő.
- Jé! Te tünde vagy? – kerekedik el a szemem, de így már egyből a helyére ugrik minden. Most már értem, hogy lehet ennyire karcsú, és szép a teste. Aztán eszembe ötlik, hogy valami nem stimmel – De… Hé! Hát tündék csak 2021 óta vannak, nem? Akkor az, hogy lehet? És… Akkor… te most hetvenhat éves vagy?
Gondosan visszaigazgatja a paróka szálait a helyére, mielőtt válaszolna:
- Nem csak huszonegy óta létezünk. De kevesen maradtak életben azok közül, akik előbb születtek… – sokat mondó hangsúly, és jelentőségteljes pillantás – Azt hiszem érted miért.
- Taigetosz, mi?… – húzom el a számat – És, akkor te már a múlt században mágikus képességekkel születtél?
A válasz csupán egy bólintás, majd kis szünet után még suttogva hozzáteszi:
- Apám pedig…
Végül nem fejezi be, elakad, és befejezetlen marad a mondat. Sejtem, hogy mi történhetett, nem szükséges hallanom.
- Te pedig védted magad… – találom ki a történet végét.
- Valahogy úgy…
- És anyud? – kérdezem, miután nem részletezi a dolgot.
- Számít valamit? – fordul felém kissé ingerülten.
- Csak akkor, ha neked számít valamit – válaszolom nyugodtan, nem reagálva ingerültségére.
- Nem ismertem, úgyhogy nem – zárja rövidre a dolgot, s már terel is – Messze van még?
- Mindjárt ott vagyunk – pillantok ki az ablakon, majd, hogy oldjam a hangulatot, rávigyorgok – Sokat tudok kérdezni, mi?
- Én engedtem meg – adja a flegmát, de érzem, hogy annyira azért nem nyugodt, mint amennyire annak szeretne látszani.
Megérkezünk, s a vontatót elhagyjuk egy parkolóban. Eléggé furán néz ki a közép, és felső-közép kategóriás kocsik között, pláne, ezen a környéken, ahol hibátlan a közvilágítás, és rendszeresen takarítják az utcákat.
- Kellemes környéknek tűnik – pillant körbe Hart – Kifejezetten kellemes.
- Így van! – helyeselek, s közben próbálom a megfelelő irányba terelni, úgy, hogy ne érjek hozzá. Nem egyszerű mutatvány, de nem akarom megtörni a varázst, amit létrehozott magára. Szemmel láthatóan jól szórakozik próbálkozásaimon, amit nem veszek zokon, örülök neki, ha sikerül felvidítanom – Szeretem én is, bár csak ritkán jövök ide. Egyedül nem annyira szórakoztató.
- Azt elhiszem – válaszolja, de a mondat végén már nem figyel rám.
A következő pillanatban, mint a villám rántja magára felöltőjének a csuklyáját. Aztán valami csörömpöl, mintha üveg törne össze, s én arra kapom a fejemet, egy sikátor szája felé. Ugyanabban a pillanatban érzem, ahogy elkapja a karomat, és az étterem irányába húz, sürgetően. A hátam mögül fájdalmas kiáltás harsan a sikátorból.
- Azt hiszem ennek nem örült… – morogja az orra alatt, majd gyorsan lehajtja a csuklyát, ahogy belépünk az étterembe.
- Mi volt ez? – bámulok rá értetlenül – Én nem vettem észre semmit, csak hogy valami csörömpölt, aztán meg a zöld füst… – hol Hart-ra, hol a mögöttünk becsukódó ajtóra kapom a pillantásomat.
- Te nem látsz a sötétben – magyarázza, majd el is hallgat, merthogy egy pincér igyekszik felénk nagy lendülettel. Elegáns pasas, frakkban, ami nagyon, de nagyon meglepő manapság, még talán Angliában sem látni már frakkot, még a legelőkelőbb körökben sem. Egy-egy étteremben, szállodában maradt csak meg, mint a személyzet „jelmeze”, s ez az étterem az egyike ezeknek.
Egy viszonylag félreeső bokszot ajánl fel számunkra, amit nagy örömmel fogadunk el, zavartalanul beszélgethetünk, anélkül, hogy attól kellene tartanunk, valaki meghallja, miről is folyik a diskurzus.
- Tökéletes – mosolyog rám Hart, ahogy helyet foglalunk az asztalnál.
- Csak tündékkel ne kezdjen az ember! – morgom tettetett bosszússággal az orrom alatt – Mit láttál, amit én nem? – kérdezem, miután már kényelmesen elhelyezkedtünk, és az italrendelést is leadtuk. Hart nem egy nagyfogyasztású csaj, csupán egy gyömbért kér, én pedig egy tök átlagos Budweiser-nél maradok.
- Egy öltönykét – válaszol halkan, mintha attól tartana, hogy más is meghallhatja – Igazából csodálom, hogy te nem láttad. A króm csak úgy csillogott a szemében.
- Hm… – morgok zavartan. Nem értem. Általában észre szoktam venni, ha valaki szaglászik utánam – Tényleg nem vettem észre… – zavaromat egy vigyorral igyekszem leplezni, meg egy viccel – De mire jók a tündék az ember társaságában?
- Általában nem ellenségészrevevő detektor vagyok. Legalábbis nem tünde mivoltomból adódóan – válaszol duzzogva. Öhm. Nem sikerült a vicc…
- Jól van, na, ne mufurckodjál már! – próbálom finomítani a helyzetet – Köszi, hogy résen voltál, így jó lesz?
- Jobb – nem válaszol azonnal, mintha próbálná visszanyelni a dühét. Aztán az ódivatú pincér kihozza az italokat, de utána gyorsan el is hessentem, mivel ételt még nem választottunk. Kinyitjuk az étlapokat, és elmélyülten tanulmányozni kezdjük. Itt még valódi papírra nyomják az étlapot, mint a legpuccosabb helyeken. De ez az étterem inkább a középréteget célozza meg, s kicsit exkluzív hangulatot próbál biztosítani, hogy az átlagember is különlegesnek érezhesse magát. Ennek megfelelően az árak is elviselhetőek – Szóval miért is csináltál magadból félig gépet? Mi vitt rá, hogy kés alá feküdj? – kérdezi fel sem pillantva a papírból.
- A tökéletesség! – válaszolom a teljesen egyértelműt, majd egy kicsit kibontom – Korrigáltam a testem hiányosságait. Gyorsabb lettem, és a gondolataimmal tudok gépeket irányítani. Tudok telefonálni, és rádión beszélgetni bárkivel, csak gondolnom kell rá, és eszköz sem kell hozzá. Persze lehetett volna még ezer más módosítás is, de ennél többet nem bír a testem…
- Van beépített fegyvered is? – kapja fel hirtelen a fejét, és tekintetét mereven rám szegezi. Tényleg félelmet látok a szemeiben?!
- Az nincs… – válaszolom lemondón, s kissé talán sóvárogva, az ő szeméből viszont eltűnik a félelem – Jó lett volna, de az már nem fért bele. Egyszerűen ennyi, nem bír ki többet a szervezetem.
A kibernetikus módosítások nem alkalmazhatóak korlátlan mértékben. Egyelőre nem értik még az orvosok a dolog biológiáját, de tény, hogy minél több kibernetikus eszköz van egy ember testében, annál nagyobb eséllyel teszi ki magát a – beépítések mennyiségétől függő súlyosságú – kiber-pszichózis nevű, pszichés rendellenességnek. Leginkább a huszadik század végén, és huszonegyedik század elején tapasztalt, az anabolikus szteroidok által okozott agresszivitáshoz, és pszichózishoz lehetne hasonlítani, csak annál sokkal súlyosabb. Szélsőséges esetekben az alanyok teljesen kezelhetetlenek, agresszivitásuk mérhetetlen, és nincsenek erkölcsi gátlásaik, gyakran legyőzhetetlennek, és halhatatlannak képzelik magukat. Egy bizonyos ponton túl – újabb kibernetikus módosítás beültetése után – teljesen megbomlik az elme, és rövid időn belül meghal az illető. Gyógyszerekkel kordában tartható a pszichózis, a biztonság kedvéért én is szedek ilyen szereket, bár – annak ellenére, hogy én is elmentem a határig – nálam nincs, és sosem volt jele sem a pszichózisnak.
- Értem – s visszatér az étlap tanulmányozásához. Aztán szólásra nyitja a száját, de kiderül, csak elálmosodott egy kicsit, s elnyom egy ásítást.
- Úgy látom, hogy nem annyira dob fel a téma! – vigyorgok rá, aztán őszinte érdeklődéssel folytatom – Akkor mesélj te magadról! Hol születtél? Hogy keveredtél ide, Seattle-be, miért adtad a fejed vadászásra, stb?
Kicsit megütközve néz rám, mintha valami nagyon szokatlant, esetleg intimet kérdeztem volna tőle.
- Én… Én nem is tudom… – dadogja zavartan, s arcát megint elönti a halvány pír – Még sosem érdeklődött ennyire irántam senki. Talán nem is tudok minden kérdésedre válaszolni!
Nagyon furán viselkedik, tekintete kerüli az enyémet, és szemmel láthatóan nem nagyon tud mit kezdeni a kialakult helyzettel.
- Hetvenhat éves vagy… Ez alatt rengeteg dolog történhetett már veled, és még több emberrel ismerkedtél meg. Ne mondd nekem, hogy nem volt soha senki, aki a munkakapcsolatnál közelebb került hozzád! – mondom neki hitetlenül.
- Nem vagyok társasági lény – motyogja halkan, s igyekszik vörösödő arcát az étlap mögé rejteni, több-kevesebb sikerrel.
- Ehhez képest nagyon lazán ugrattál engem a kamionomban – mosolygok rá bíztatóan – Sőt! Még azt is beadtad nekem, hogy ágyba akarnál rángatni! Nem mondanám, hogy nem vagy társasági lény! – teszem még hozzá, mintegy biztosítva felőle, hogy sok mindent elhiszek róla, csak azt nem, hogy nem tud bánni az emberekkel. Aztán elkomolyodok, és tekintetem reá függesztem – Mitől félsz?
- Mint mondtad, megéltem már pár évet. Voltak jó tanáraim, és megtanultam egyet, s mást – feleli, s az utolsó kérdésemen elegánsan átlép, mintha csak el sem hangzott volna. Aztán összecsukja az étlapot, s leteszi maga elé. A pír többé-kevésbé már eltűnt az arcáról – Én már választottam.
Mivel már én is régóta tudom, hogy mivel akarom „megmérgezni” magam, így magunkhoz intem a pincért, s leadjuk a rendelést. Aztán, mikor ő távozik, elégedetten vigyorgok Hart-ra:
- Vagy nagyon kínos este elé nézünk, vagy itatok még veled egy kis töményet, hogy oldódj, vagy beszélgetünk a préri kutyák párzási szokásairól! Válassz!
Először bosszúsan forgatja szemeit, majd megadóan sóhajt egyet, de, mintha valami megkönnyebbülés félét is éreznék én ebben a sóhajban.
- Rendben. Egyszer én is megengedhetem magamnak, hogy elengedjem magam – egy apró grimasz suhan át az arcán, de nem tudom beazonosítani a hozzá tartozó érzést. Aztán kihúzza magát, és kezeit az asztalra teszi. Mintha valami kihallgatásra készülne, vagy nem is tudom? – Oké, kérdezhetsz!
- Húha! – pillogok rá kistányér szemekkel – Ez nagyon komolyan hangzik… Neked ez ennyire nehéz? Miért?
- Hiszed vagy sem, de 60 éve bárki próbált meg tőlem kérdezni valamit, vagy otthagytam, vagy nem élte túl – feleli komolyan. Vérkomolyan. Tudom, hogy nem viccel.
- Elhiszem – bólintok, remélem, hogy megérzi, felfogtam, amit mondott – Nem ez a kérdés. A kérdés az, hogy miért? Miért jó az neked, hogy tökegyedül éled az életed? Barátok nélkül? Támasz nélkül? Társ nélkül?
- Úgy látom, neked sincsen társad – riposztozik, nem is rosszul, normál körülmények között nehéz lenne vitatkozni ezzel az érvvel – Nem találtad meg az igazit? – hangsúlyozza ki az utolsó szót, kicsit talán gúnyos felhanggal.
- Huszonhat éves vagyok! – blokkolom azonnal a támadást, magabiztos mosollyal – Még nem vagyok elkésve semmivel! Ebben a pillanatban nincsen barátnőm, de ez nem jelenti azt, hogy elzárkózok a lehetőségtől, sőt! Én nem vagyok olyan nagyon válogatós. Úgyis kiderül, hogy működik a dolog, vagy nem, akkor meg miért szanáljam ki a jelentkezőket, amikor még ki sem próbáltuk egymást? – kacsintok rá, s nem zavar, kicsit sem, hogy ez több volt, mint kétértelmű. Hisz’, éppen ez volt a célom.
Hátradől a székén, mintegy távolságot tartva, s újra megjelenik egy egészen halvány pír az arcán:
- És mondd, volt már metahumán… Barátnőd is? – aztán mintha nem is várna választ a kérdésre, gyorsan folytatja – Eddig a legtöbb férfi, aki rám nézett, csak egy tündét látott bennem. Azt hiszem sejted, hogy milyen szemekkel néztek rám.
Csodálattal teli szemmel, gyönyörködve, te kis lökött!!! – fut át a fejemen a gondolat, de érzem, ha így lett volna, akkor talán nem tette volna szóvá.
- Nem, nem volt metahumán barátnőm – csóválom a fejem mosolyogva, s gondolatban még hozzáteszem: De remélem, hogy hamarosan lesz! Aztán kicsit komolyabban folytatom – De szerinted ez fontos, hogy valaki metahumán? – de mielőtt válaszolhatna, lendületes magyarázatba kezdek – Jó, igazad van, valószínűleg nem kezdenék egy törpe, ork, vagy troll lánnyal! De nem azért, mert metahumán, hanem azért, mert nem látom szépnek, vonzónak őket! De egy tünde! – ezt az utolsó mondatot sokkal lágyabban sikerül mondanom, mint ahogy terveztem, mert eszembe ötlik, amit a fürdőben láttam. Hart olyan gyönyörű, olyan tökéletes, mint egy mesebeli tündér, ahonnan a faja a nevét kapta – A tünde lányok gyönyörűek! Körüllengi őket valami megfoghatatlan varázslat… Úgyhogy nem, nem sejtem, hogy milyen szemekkel néztek rád!
- Pontosan úgy, mint mikor te bejöttél a fürdőbe – vágja rá. Nem értem, hogy azzal mi a baj?! – Pedig te még akkor nem is tudtad, hogy tünde vagyok – közbeszólnék, de nem hagyja, s már el is kanyarodunk a témától – Mivel elég hamar árva lettem, és az árvaházat nem nekem találták ki, már 13 éves korom óta az utcán élek. Egy birkaszállító kamionon érkeztem Seattle-be. Itt aztán egy kis laborba kerültem segítőnek – egy pillanatnyi szünet, halk sóhajjal – Sajnos ott is történt egy kisebb baleset…
- Felgyújtottad a labort? – kérdezem, s valami megmagyarázhatatlan félelem kúszik fel a zsigereimben – Vagy felgyújtottál valakit? – kérdezem még halkabban, s nem csak azért, mert a pincér éppen megékezik az ételeinkkel.
- Nem. Véletlenül alkohol helyett mérget kevertem – kotorgatja a salátáját, amikor lelép a pincér – Aztán kiderült, hogy az egyik eladó dézsmálja a készletet, és zöld tócsává változott a pult mögött…
- Pfú – fújok nagyot, döbbenten – Az nagyon kemény! – dőlök hátra a székemen, s érzem, hogy megborzongok – Hogy bírod idegekkel, hogy akaratodon kívül is irtod az embereket? – már kimondom, mikor eszembe jut, hogy nem kellene, s elkerekedett szemekkel próbálom szépíteni a bunkóságomat – Ó, bazz! Bocsánat! Ne haragudj, nem akartalak megbántani! Szerintem jobb lesz, ha mostantól te kérdezel, mert én csak folyton beletiprok a lelkedbe!
Hart halványan somolyogva némi paradicsomot, meg salátát gyömöszöl a szájába.
- Nem bántasz – játssza megint a flegmát, de nem igazán győz meg. Ezzel csak önmagát próbálja védeni – Valahogy nem hat meg a dolog. Már elég rég óta nem hat meg. Apám sikolyát hallgatva még fájt a szívem, de utána már… – emeli rám a tekintetét. Egy pillanatig nem szólal meg, aztán nekem szegez egy kérdést – Te miért álltál árnynak?
- Az őseim miatt – rántom meg a vállam flegmán, de érzem, hogy felhorgad bennem a düh - Ők is egy megánál dolgoztak.Minden szart megcsináltak neki. Aztán meg egyszer csak eldobták őket, mint egy használt papír zsebkendőt! Ezeknek az ember csak egy szám a kiadás oldalon! Rohadt, mocskos, undorító gennyládák, ki kellene irtani őket, mind egy szálig! – trancsírozom dühödten a steak-et, amit rendeltem. Hart legnagyobb szerencséjére átsütve kértem. Ez mindig így történik, nagyjából tíz másodperc alatt tudom agyvérzésig tuningolni a vérnyomásomat, ha szóba kerül a téma.
Hart szemmel láthatóan nem csinál belőle problémát, elegánsan átlép a tény felett, hogy bepipultam a dolgon. Hátradől a székében, és csodaszép – most csokibarna – tekintetét rám függeszti, a gyönyörű szemekben őszinte érdeklődés csillan:
- Ahogy elnéztem a kecód, igencsak jól megy az árnykodás – mondja, majd visszatér a vacsorájához, s ügyesen felnyársal egy paradicsomkarikát a villájára. Egy pillanatig töprengőn mered az ilyetén módon megbüntetett zöldségfélére, s halkan mormolja, inkább csak magának – Drága lesz ez a vacsora…
- Nem megy rosszul – hagyom helyben, de nem tudom mire vélni az utolsó mondatát – Miért lesz drága? Ez nem egy elit hely, egész elfogadhatók az árak! – aztán, egy könnyed, amúgy mellékesen odaszúrt kérdéssel adok gellert a beszélgetésnek – Amúgy te hogy állsz a metahumánokkal? Elvileg, neked mindenki, aki nem tünde, az metahumán… Volt már nem tünde pasid?
Bekapja a paradicsomot, s komótosan elrágogatja, de látom, hogy ezzel igazándiból csak zavarát akarja leplezni.
- Mondhatjuk úgy is – válaszol aztán, mikor végzett a falattal – Volt, hogy a szükség úgy hozta, hogy csak természetben tudtam fizetni…
Mondandója közben tekintete a térdére siklik, mintha ott valami nagyon érdekfeszítő dolgot fedezett volna fel, de esélytelenül próbálja elrejteni előlem a halovány szégyenpírt az arcán.
- Szégyelled? – kérdezem együtt érzően.
- Nem is tudom – rándul meg a válla alig észrevehetően, de, bár felemeli a tekintetét, nem néz a szemembe – Talán.
- Figyelj, Hart! - nyúlok az álla alá önkéntelenül, majd az utolsó pillanatban eszembe jut, hogy arra kért, ne érintsem meg, mert megtörik az álcázó varázs. Céltalanul visszahúzom a kezem, és leteszem az asztalra, csupán milliméterekre az övétől – A mi "szakmánkban" szinte naponta teszünk olyan dolgokat, amiket egy átlagember soha, az életében nem tenne. Sőt, olyan dolgokat, amik az ő számukra szégyenletesek, bűnösek, törvénysértők, és még sorolhatnám. Én soha semmit nem bántam meg, és soha semmit nem szégyelltem. Tükörbe tudok nézni minden reggel, és arra figyelek nagyon, hogy ezt minden nap meg tudjam tenni, anélkül, hogy leköpném magam. Szerintem neked sincs mit szégyellni az életedben, bármit is tettél, hisz' biztosan meg volt az okod rá…
Döbbenten pislog rám, mint aki valami furcsa, megmagyarázhatatlan, természetfeletti jelenséggel találta volna szemközt magát, majd szinte önkéntelenül bukik ki belőle a meglepett kérdés:
- Te… Kedvelsz engem?
- Ez meglepő számodra? – kérdezek vissza komolyan, tekintetem az övét vizslatja.
Csak lassan, kimérten bólint, majd zavartan megragadja a villát, és gyorsan belapátol egy adag nyúlkaját. Amint legyűri, tettetett lazasággal teszi még hozzá – Nem mintha nem lett volna még… Férfi, akinek tetszettem volna…
Elnevetem magam. Nem bántóan, inkább kedvesen, mint akit felvidít egy jó barátja. Olyan édes, ahogy kétségbeesetten próbál nagyvilági nőnek látszani, pedig, már rájöttem, hogy sokkal bizonytalanabb, mint amilyennek mutatja magát. Igazi, édes kislány, aki hetvenakárhány év ide, vagy oda, de még mindig csak keresi a helyét az életben
- Abban biztos vagyok! – biztosítom felőle vidáman – Azért alaposan megnéztelek magamnak a fürdőben, és hidd el, nagyon tetszett, amit láttam! – kacsintok rá, majd mélyen szemébe nézve, halvány mosollyal az ajkaimon teszem hozzá a kérdést – Hetvenhat évesen nem vagy már szűz, ugye?
Ismét az ismerős pír az édes kis babaarcon. Oldalra kapja a tekintetét, és úgy tesz, mintha félrenyelte volna az előbbi adag füvet, de érzem, hogy csak zavarát akarja leplezni. Valamit motyog az orra alatt, de nem értem, hogy mit. Nem létezik!!! – gondolom meglepetten – Lehetetlen, hogy egy ilyen helyes, szexi lány úgy éljen le hetvenakárhány évet, hogy még senki nem ért hozzá úgy!!!
Kicsit elkomolyodok, és fürkészőn nézek rá, amikor ismét rám emeli igéző pillantását. Megpróbálom a tekintetéből kiolvasni a választ, amit nem mondott el az imént.
- Ennyire félsz tőle, hogy közel engedj magadhoz valakit? – kérdezem halkan – Mert azt nem hiszem el, hogy senki sem próbált még meg a szívedbe férkőzni!
A jobb karjával az asztalra könyököl, és idegesen elkezdi dörzsölgetni az orra hegyét.
- Figyelj, találkoztam már más tündékkel – magyarázza – Olyanokkal is, akik a Nagy Szellemtánc után lettek csak tündék, és olyanokkal is, akik már előtte is azok voltak. Tudod mi a különbség kettejük között? – fúrja a tekintetét az enyémbe. Meglep, mert most mintha némi félelmet látnék csillanni a szemeiben, és eddig nem engedte látni az érzelmeit. Én állom a pillantását, őszinte érdeklődéssel hallgatom őt.
- Nem, nem tudom. De ne hagyj hülyén meghalni!
- Az egyik azt állítja, hogy halhatatlan, a másik az is – böki ki halkan.
- Nem tudjuk, hogy a tündék mennyi ideig élnek! – mosolyodok el – Az orvostudomány azt mondja, hogy a metabolikus folyamataikból ítélve bizonyosan több száz évig, de az is bizonyos, hogy nem halhatatlanok! – aztán lassan lehervad a mosoly az arcomról. Lassan derengeni kezd valami. Ő… Ő nem a megszokott módon, és nem akkor lett tünde, amikor a legtöbben!!! Rekedten szólalok meg – Öööö… Nem… Nem azt akarod mondani, hogy… hogy… hogy te… halhatatlan vagy?
Nem válaszol, csak halvány mosollyal az ajkain, merően néz rám. Aztán elnevetem magam, és vidáman mondom:
- Hah! Nagyon jó fej csaj vagy! Majdnem megetetted velem! Mint azt, hogy le akarsz feküdni velem!
- Mikor legelőször megláttál hány évesnek néztél? – kérdezi kíváncsian, ugyanazzal a halvány, kiismerhetetlen mosollyal az ajkain, ami akkor ült ki rájuk, amikor zavartan dadogtam össze-vissza.
- Hát… Nem is tudom – ráncolom a homlokom. Próbálom felmérni, próbálok elvonatkoztatni az életkorától, és megítélni, hogy vajon mennyi idősnek nézném, ha nem tudnám, hogy már a hetedik „X”-en is túl van – Olyan… tizennyolc körülinek… – mondom aztán tétován – Plusz-mínusz két év… Miért?
- Hogy is mondtad, hány éves vagyok? Hetven-valamennyi. Ennyi idő alatt nem kellett volna legalább huszonvalahány évesig felfejlődnöm? Legalább… – hagy egy kis időt, hogy emésszem, amit mondott, majd folytatja – Nem csak el akarom veled hitetni. Tényleg halhatatlan vagyok.
Erősen gondolkodóba esek. Nem tudom, hogy mit higgyek. Mielőtt megjelentek volna a tündék, mindenki abban a hitben élt, hogy a legidősebb szárazföldi élőlények a hidasgyíkok, amelyek 100-200 évig is elélnek, meg az Aldabrai óriásteknős, ami 250 éves is lehet. A leghosszabb életű emlős a Grönlandi bálna, vagy 200 évig elél az is, de a tengerben vannak alacsonyabb rendű életformák, amelyek ennél tovább is élnek, mint például a tengeri kagylók egyes fajtái akár 400 évesek is lehetnek, vagy az antarktiszi szivacs, ami 1500 évet is megélhet. Erre itt van Hart, aki azt hiszi magáról, hogy halhatatlan. Egyetlen egy élőlény van a földön, ami a biológusok szerint halhatatlan, mégpedig a Turritopsis Nutricula medúzafajta. Nem nagyon hasonlítanak egymásra, meg kell, mondjam. Hart sokkal szexibb.
- Lehet – szólalok meg nagy sokára – De valószínűbb, hogy nem… A tündék általában kortalanok. Még azok is csak legfeljebb huszonévesnek tűnnek, akik a Nagy Szellemtánc idején születtek. Az emberek között is vannak olyanok, akik még harminc-negyven évesen is úgy néznek ki, mint egy kamasz… Hormonzavarosak, vagy csak egyszerűen így néznek ki… De, ha még így is lenne… Ez szerintem nem indokolja, hogy remeteként éld az életed!
Halkan felkuncog, de örömtelenül:
- Temettél már el olyat, akit szeretsz? Szerintem egynél többször nem akarod átélni azt az érzést – aztán figyelmét ismét a tányérjának szenteli, s nagy lendülettel betermel megint egy rendes adagot.
Gondolataimba merülve követem a példáját, és én is termelek egy adag húst. Nem, természetesen nem temettem még el senkit, akit szerettem. De, azt hiszem, nem szívesen próbálnám ki.
- Akkor, ezek szerint, nem vagy már szűz – nézek rá lassan, mintha valami világosság gyulladna a fejemben – És azért zárkózol el a másoktól, mert már legalább egyszer szerelmes voltál, de ő már nem él… Megfogtál! Erre nincs válaszom! – és gondolataimba merülve termelem tovább a steak-et befelé az arcomba.
A csönd elég súlyosan ül közöttünk egy percig, de Hart nyugodtan eszegeti a nyúlkajáját, úgy látszik, hogy ő sem érzi kínosnak a csendet. Szerintem, még, ha nem is akarja mutatni, meglepte, hogy megértem, és jól esik neki, hogy van valaki, akivel el tud beszélgetni olyasmikről, amikről talán még soha életében nem beszélgetett senkivel. Máskülönben miért lenne ilyen nyitott velem? Vagy esetleg, nem az? Csak egy színjáték tudatlan szereplője vagyok?
Nem hiszem! – pillantok rá, miközben eszegetünk – Elég jó emberismerő vagyok, és nem érzem azt az ellenszenvet, amit mágusok jelenlétében mindig is éreztem. Benne is vannak fellengzős jegyek, de nem néz le, nem úgy viselkedik velem, mintha a seggéből húzott volna elő. Ő az első mágus, aki emberszámba vesz.
- Tudod mit? – pillantok rá, s fúrom a tekintetemet az övébe, amikor rám emeli a szemeit. Milyen gyönyörűek! – Ne agyaljunk ezeken a dolgokon! Tudod, hogy tetszel nekem, és tudod, hogy nem zavar, hogy meta vagy. De ne akarjunk erőltetni valamit, amiről nem is tudjuk, hogy működne-e? Csak… Barátkozzunk… Ismerkedjünk! Aztán az élet úgyis eldönti, hogy mi lesz!
Hart halvány mosollyal bólint, s tekintetéből – először, mióta ismerem – igazi megkönnyebbülést, és talán egy kis reménykedést vélek kiolvasni.
A pincér érkezik, s egy üveg bort hoz, valamint két poharat. Nem is akármilyen bor, valami import cucc, valahonnan Európából, egy Villány nevű borvidékről – habár fogalmam sincsen, hogy kell kiejteni ezt a fura nevet. A bor hatására kicsit oldódnak a kedélyek, és könnyed csevejjel folytatódik a vacsora. A desszert, és a kávé után jókedvűen nézek Hart-ra
- Mennyire vagy fáradt? Menjünk, járjunk egyet, vagy inkább aludni térnél? – aztán csak egészen mellékesen még megtoldom egy ártatlan kérdéssel – Vagy esetleg valami másra vágyik a kis szervezeted?
Jókedvűen elneveti magát, gyöngyöző kacajt hallat. Édes, amikor nevet, és mivel oly ritkán teszi, így kiélvezem minden pillanatát.
- Igazán édes a megfogalmazás – mosolyog, majd a mosoly lassan lehervad az arcáról, úgy folytatja – talán a séta jól esne…
Az utolsó két szót már lassabban, sokkal kevesebb lelkesedéssel ejti ki. Pupillái kitágulnak, s a poharamra szegezi a tekintetét.
- Add ide a poharat! – nyújtja a kezét sürgetően.
Zavartan átnyújtom a poharat, aztán megpróbálok körülnézni, hogy vajon mi történhetett, amire ilyen furán reagál, közben kissé bosszúsan morgom:
- Mi van már megint? Megint futunk, ölünk?
- Bár az lenne – szagol bele a pohárba, majd bosszús beletörődéssel teszi le – Ahogy sejtettem!
Belekotor zsebei egyikébe, s kisvártatva egy halvány vörösen izzó fiolát húz elő. Meglötyköli a tartalmát, kiönti a saját poharába, aztán átadja nekem
- Idd meg. Ez semlegesíti a drogot, amit kaptál.
- Drogot?!?! – kérdezem kicsit meglepődve, és mostanra már talán kicsit kótyagosan is – De én nem drogozok! – aztán felhajtom az italt, és bárgyú vigyorral az arcomon kérdezem – Vagy mégis? De… Akkor te is belőtted magad, mert te is ugyanabból az üvegből ittál!
Addigra már előhalászik, még egy, ugyanolyan kis fiolát, s egy húzásra felhörpinti a tartalmát.
Valami megváltozik, mert nagyon jó kedvem lesz. Minden tök vicces, és kisimulnak az idegeim. Ami problémák voltak, mind elhalványulnak, a Yamatetsu, és a korábbi autósüldözés mind a múltba vész, és jelentéktelen, vicces epizódoknak tűnnek. Az egész olyan szürreális lesz. Ahogy végignézek az éttermen, minden olyan színes, és valószerűtlen, változékony, életre kelnek a reprodukciók a falakon, mindenféle vicces figura jelenik meg a képeken, és egyéb dísztárgyak helyén.
Hart feláll, és felém nyújtja a karját:
- Gyere, sétáljunk egyet. A levegő segít!
- Wow! – vidulok fel, és a pasit játszva, egyik kezemmel a karomba fűzöm az övét – Micsoda dögös csajjal fogok én innen távozni, kart, karba öltve! – aztán kicsit lüke kacagással kérdezem – Jé! Neked most kilóg a füled a hajad alól! Hogy lett ilyen hosszú füled?!
Hart lendületesen vezet kifelé az étteremből, én pedig hagyom magam. Egy ilyen csaj bármit tehet velem, amit csak akar!
Ahogy kilépünk az ajtón, és az becsukódik mögöttünk, a tenyere az arcomon csattan, s villogó szemekkel néz rám:
- Térj észhez, te bolond!!!
Zavartan nézek Hart-ra, érzem, hogy valami nincs rendjén. Tudom, hogy valami baj van, de nem tudok rájönni, hogy micsoda, pedig nagyon próbálkozok.
- Ezt… ezt most miért is kaptam? – kérdezem tétován.
- Mert a fülemről üvöltöztél – vesz egy mély levegőt, majd hirtelen megváltozik a külseje, s megint a vicces cuccaimban áll előttem – Azt hiszem valakinek nem voltunk szimpatikusak odabenn – állapítja meg, majd nekem hátat fordítva nyújtózik egy nagyot – Legalább finom volt a vacsora, köszönöm!
- Nagyon szívesen… – válaszolom zavartan – Sétáljunk egyet, mert teljes káosz van a fejemben… Baromi nehezemre esik értelmesen gondolkodni… Meg olyan fura dolgokat látok… Színváltósak a falak… meg efféle hülyeségek…
- Nem lenne jobb leülni? – kérdezi felém fordulva – Rendesen kiütött a szer!
- Az is jó… – bólintok lassan – Még sosem használtam semmilyen… kábítószert… Inni is csak nagyon ritkán, és nagyon keveset… Nem nagyon bírom… Asszem azért…
- Azt látom – mellém lép, és becsempészi magát a hónom alá, így segít el egy sikátoron keresztül egy kisebb parkhoz, ahol végül letelepszünk egy padra – Itt biztonságosnak tűnik. Még a lámpák is megvannak.
Próbálok nem beszélni az elkövetkező negyed órában, mert értelmesen nem nagyon tudnék megszólalni. Ennél rosszabb dolog nem tud velem megtörténni, minthogy az intellektusom sérül.
- Iszonyú rosszul érzem magam a bőrömben az miatt, mert akaratlanul is baromságokat beszélek – mondom aztán halkan, és bűnbánóan – És ráadásul, tudom, hogy marhaságokat beszélek, de nem tudok értelmesen megszólalni! Ennél nagyobb szörnyűség velem nem tud megtörténni, hogy az értelmem szenved csorbát… Mindig is attól rettegtem, hogy egyszer úgy sérülök meg, vagy olyan betegséget szedek össze, mi az értelmemet veszélyezteti, vagy csökkenti, vagy teszi tönkre… szóval érted…
- Mikor elmentél beültetni a jack-et nem féltél ettől? – pislog rám Hart érdeklődőn. Mindkét lábát felhúzva, és átkarolva kucorodik a padra, állát megtámasztja a térdén.
- Nem… – vonom meg a vállam – Eszembe sem jutott, hogy hibázhatnak a kibersebészek… És a reflex-huzalozással, meg a többi kütyüvel sem… És a kiberpszichózis sem jutott eszembe…
Egy hosszú pillanatig gyönyörködöm benne. Olyan szép, és ártatlan. Elmosolyodok, akaratlanul is felé nyúlok, és megsimítom az arcát:
- Tudod, milyen helyes vagy most így? – aztán kicsit ijedten kapom vissza a kezemet, amikor rájövök, hogy mit is csinálok, s zavartan dadogom – Öööö… Bocsi!
Meglepő módon nem húzódik el az érintésem elől, és nem is harapja le a kezemet. Először a kezemre pillant, majd az arcomra emeli a tekintetét, és ide-oda cikázik rajtam, majd a szemeimen áll meg. Csodaszép, hatalmas, mogyoróbarna csillogó szemek.
- Azt hiszem más-más drogokat kaptunk – suttogja – Te hülyeséget beszélsz, én meg túl nyílt vagyok tőle…
- Hm… – morfondírozok – De… Az hogy lehet? – kérdem meglepően összeszedetten és logikusan – Hisz' ugyanabból az üvegből ittunk! – aztán elgondolkodva teszem hozzá – Szerintem inkább csak másképp reagál rá a szervezetünk… Basszus, hogy el tudsz téríteni egy mondattal a lényegtől! – vigyorodok el – Ott tartottam, hogy nagyon helyes vagy így… Egyszerre vagy kislányos, és szexi! Tetszel nekem, Hart!
Hirtelen felpattan a padról, és hevesen csapkodni kezd maga körül, közben kiabál, mint egy elmeháborodott, kissé hátra is hőkölök tőle:
- Nem! Nem! Ezt nem szabad! – csapja arcon magát, nem kicsit lepődök meg a dolgon – Térj észhez!
Eltelik jó pár másodperc, mire lehiggad kissé, s hideg tekintettel néz rám. Most fel sem tűnik, hogy én ülök, ő áll, szemeink mégis egy magasságban vannak.
- Üzlettársak, partnerek vagyunk! Semmi több! – jelenti ki határozottan. Majd lehunyja a szemét, s mély légző gyakorlatokba kezd.
- Nyugi, Hart! – nézek rá értetlenül – Nem feleségül venni akartalak! Csak… nem is tudom… Olyan kellemes, helyes csaj vagy, értelmes… Jó, vannak fura dolgaid, ez igaz… De… Izé… – bizonytalanodok el a végére – Most mi van azzal, hogy ismerkedünk, és majd meglátjuk?
 - Már így is túl közel engedtelek magamhoz – néz rám tartózkodóan, s beharapja az alsó ajkát. Istenem, milyen szexi!!! Én akarom az ajkadat harapdálni!!! – És… Nem mondtam valamit el neked teljesen… – Lehajtja a fejét, két mutatóujját összeérinti a mellkasa előtt, és mintha rugó lenne a kettő között, úgy mozgatja őket. Nem kicsit van zavarban, ezt azonnal levágom, arcát égővörös pír futja el – Tudod… Téves volt az egyik következtetésed velem kapcsolatban…
- Ki van zárva, hogy valami olyannal tudsz előállni, amivel elriasztasz magadtól! – nevetem el magam – Na, ki vele!
- Én nagyon jól tudom, hogy mi történik egy férfi és egy nő között – magyarázza tétován, és ha lehet, még inkább elvörösödik – Láttam már nem egyszer, meg… Valameddig át is éltem… De… – ha lehet, még inkább lehajtom a fejét – Még sosem jutottam el odáig…
- Nyugi, Hart! – vigyorodok el magabiztosan – Ez a pasik hibája, nem a tiéd! Nem egy lánnyal volt már dolgom, akit nem tudott egyik pasija sem eljuttatni az orgazmusig! Aztán találkoztak velem, és megismerték, hogy az micsoda! – aztán lehervad a vigyor az arcomról, és felismerés csillan a szemeimben – De te most nem erre gondoltál – mondom komolyan – Még is csak igazam volt, amikor megkérdeztem, hogy hetvenhat évesen ugye nem vagy még szűz? De az vagy…


Tifa2014. 09. 23. 11:18:16#31395
Karakter: Hart



 A lövöldözés, és az üldözés után nagyon jól esik egy kis pihenés. Szerencsére Mágus is csendben marad, így sikerül magamba annyi erőt varázsolni míg leparkol, hogy ne reszkessek, mint a juhar levél a langyos nyári szellőben. Amikor kinyitom a szemem, már ott vagyunk, ahol a már általam is megismert hatalmas kamiont hagytuk. A modern technika csodája, hogy már nem süvít a levegő a kerekéből, mégis tud gurulni. Lehet, hogy még arra is van benne rendszer, hogy saját maga kicserélje a megsérült kereket. A meglehetősen szőke fiú beparkolja a tőlem kapott furgont a kamionba, majd azzal megyünk tovább. Ezen az úton is inkább csukva tartom a szemem, hogy ezzel is elősegítsem a felépülésemet. A mai napon a megszokott mana adag hatszorosát használtam fel, így nem csoda, hogy kell vagy egy óra, mire összeszedem magam.
Mikor legközelebb megállunk, és kinyitom a szemem, Mágus már ki is csomagolta az egész autót, és váltig állítja, hogy abban van a háza, és meghív, hogy menjek be.
Egészen takaros belülről, meg kell hagyni. Innen nézve nem igazán gondolnám, hogy egy jármű belsejében vagyok. Az ülő alkalmatosságok, a trideó, a telekom, a –már kicsit réginek mondható– hifi rendszer, és még jó pár technikai cucc elárulja, hogy ő sem most kezdte a hivatását, különben nem lenne elég zsíros a számlája, hogy ilyen drága holmikat vegyen.
-            Csüccs le! – mutat a kanapéra – Mit kérsz inni, aztán találjuk ki, hogy mit csináljunk? Valahogy le kéne pattintatni ezeket magunkról… – rövid hatásszünetet tart, vagy csak lassabban gondolkodik már – Ehhez vagy az kell, hogy elhiggyék, hogy meghaltunk, vagy ki kell irtanunk a komplett Yamatetsu-t. Melyiket válasszuk? – arcára kényszeredett vigyort erőltet. Mit ne mondjak, cseppet sem meggyőző.
Persze megértem a fancsali képét. A Yamatetsu a világ egyik legnagyobb mamutcége, és nem véletlenül. Olyan erőforrásaik vannak, amikkel szemben az egyszerű halandó szólóban semmit sem képes tenni. Még ketten is kevesek vagyunk hozzá.
-            Azt hiszem a tetszhalál egyszerűbb lenne – mondom elgondolkodva, aztán gyorsan kifejezem igényemet egy kis frissítőre – Egy limonádét kérek.
Míg ő nekilát, hogy teljesítse kérésemet, és a hűtőnek kinéző doboz felé fordul, fejemet a két lábam közé hajtom, és egyetlen, jól begyakorolt mozdulattal lekapom a skalpomat. Vagyis a kék műhaj alól előrobban szőkésbarna eredeti hajam. Ahogy így ülök, egy pillanatig elmerengve nézem, ahogy a vékony hajszálak a föld felé meredeznek, és meg-megsimogatják a bokámat. Mikor végre felocsúdok a bűvöletből, felülök, és hátrasimítom évtizedek óta vágatlan hajamat.
-            Rigger – nézek fel kicsit sürgetőn a még mindig döbbenten álló fiúra –, vannak ismerőseid a városban? Gyorsan kéne elterjeszteni a hírt...
-            Hm… – kicsit esetlenül tapogatózik a citromlé-utánzat után, de végül megtalálja – Akad egy-kettő… Mindjárt elintézek pár telefont!
Arca egy-egy apró rándulásából arra következtetek, hogy koncentrál, és valamit csinál. A halántékán megcsillanó fény az, ami emlékeztet arra, hogy miért is olyan furcsa. A fejbe beépített telefon még mindig egy számomra elég furcsa dolog. Ugyan az elejétől kezdve figyelemmel kísértem ennek a meglehetősen kibernetizált társadalomnak a kialakulását, még mindig meg tudnak lepni a különféle kütyükkel. Én soha nem is próbáltam az ilyen dolgokkal közelebbről megismerkedni, mivel mágikus képességeim miatt nem kevés fejfájást –szó szerint– okoznak nekem.
-            Na, szóltam pár srácnak, megnézik mit tehetnek! – szólal meg hirtelen, amitől egy picit megilletődök.
-            Ez gyors volt – mondom elismerően, majd felemelem a poharat, amit közben odaadott. A benne lévő zavaros lé eléggé limonádé kinézetű, de valami nem stimmel az illatával. Ahogy a nátronüveg a számhoz ér, Mágus szemében mohó fényt látok csillanni. Úgy éreztem, hogy őt sem fogja hidegen hagyni a testem látványa. Utálok férfiakkal dolgozni. Ahogy belekortyolok a –mint kiderült– citromos vízbe, kedvem lenne felsikoltani. Szinte lecsapom a poharat az asztalra, és érzem, hogy minden izmomat megmarja a citromsav. – Jézus! Te nem használsz édesítő szert, mi?! – még kis ideig szenvedek, majd rá nézek - Mi a következő lépés?
-            Az a legnagyobb baj – töpreng, miközben kivesz egy kis fűszertartót a szekrényből. Gondolom a cukrot vagy valami glükóz származékot akar kivenni, de helyette egy nátrium-klorid összegképlettel találkozik a szemem, így meg sem próbálkozok még egyszer a limonádéval. –, hogy nem tudom, hogy milyen híre van az akciónknak. Szerintem nem fogjuk tudni megetetni a Yamatetsu-val, hogy sikeresen kinyírtak bennünket az embereik, miközben felrobbantottuk, meg halomra lőttük az övéiket! Úgyhogy szerintem effektív meg kellene rendeznünk a halálunkat... Aztán meg eltűnni ebből a városból.
-            Ez nagyon jól hangzik – bólogatok miközben már a részleteken jár az agyam – De ehhez nem ártana, ha lenne egy olyan Yamatetsu csapat, amelyik mondjuk, ránk gyújt egy épületet, és azok tudnák tanúsítani, hogy megmurdáltunk.
Egy észrevehetetlen sóhaj szakad fel mellkasomból, majd előre dőlök, a térdemre könyökölve, és a poharammal játszok. Hallom, hogy a légzése egy pillanatra elakad, majd szaporább lesz. Úgy tűnik jót mulat magában azon, hogy milyen mozdulatokat teszek.
-            Én tudom, hogy mit kezdjek ezek után magammal – hangomba direkt némi érzékiséget csalok. Tesztelni akarom a marhát, hogy mennyire bízhatok az önuralmában. – Te mit kezdesz?
-            Azt, amit eddig is! – vigyorog rám elégedetten – Élvezem az életet, közben meg taccsra vágok egy-két multit! Miért, te mit tervezel? – dobja vissza a labdát kíváncsiskodva.
-            Azt, amit eddig is – ismétlem előbbi szavait, és sejtelmesen elmosolyodok. Igazából semmi közöd hozzá, így ezzel a válasszal kell megelégedned –teszem hozzá gondolatban.
-            Hah! Milyen kis titokzatosak vagyunk! – somolyog leplezettnek szánt gúnnyal. Egy kicsi akaraterőre azért szükségem van, hogy ne rakoncátlankodjanak az arcizmaim. – Bocsánat, hogy a nagyhatalmú varázslókisasszony magánszférájába próbáltam bele pofátlankodni! Mit is képzeltem, hogy fölfelé ugatok?!?!
Lehajtom a fejem, hajam előre hullik. Régen gúnyolódott velem valaki így. Már hiányzott a kötetlen beszélgetés. Az, hogy az előttem álló ne csak egy szex babának lásson. Először csak magamban, aztán egy látványos haj hátralengetéssel felülök, és kitör belőlem a nevetés. Régen nevettem, és ez most jól esik. De a mosoly hamar lefagy az arcomról, és gyilkos tekintetemet rá vetem.
-            Igazán vicces vagy. Ne gúnyolódj! – szólok rá erélyesen.
-            Pedig én szeretek gúnyolódni! – mosolyog, mint a tejbe tök. Ezután átbeszéljük a részleteket. Egy megjátszott megfutamodás, egy puyallup-i pusztulatban lévő raktár, földalatti katakombák, és egy „véletlenül” felrobbantott puskaporos hordó. És mi már ott sem vagyunk! Mikor a segéderőkre terelődik a beszélgetés, az eléggé rosszul érint. Bevillan elém Tessien égő holtestének képe, de nem beszélek róla.
-            Két utcai szamurájomat és egy sámánt két órával ez előtt vesztettem el...
-            Oh! – kezdésnek csak ennyit fűz hozzá a témához. Látom rajta, hogy tudja jól, milyen érzés. Azt hiszem eme együttérzésének forrásához néhány mágusnak is köze volt. Ezután bocsánatot kér, amivel igencsak meglep, majd pár szóval lerendezzük, hogy ő hozza az embereket, és hogy még meg kell terveznünk a pontosabb tervet. Addig is...
-            Helyes – talpra szökkenek, és kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat. – A terv teljes kidolgozásáig, és az emberek toborzásáig maradhatok nálad?
A szemében megcsillanó fény mindent elárul. Csodálkozom rajta, hogy nem veti rám magát egyből, csak a szokásos vigyorát villantja rám.
-            Már hogy a viharba ne! Már épp kérdezni akartam, hogy van-e hol meghúznod magad, vagy felajánlhatom a kis kecómat? – de aztán elkomorodik, mintha nagyi örökségéről akarna szót ejteni – Öhm… Volt gyerekszobám, úgyhogy a hálót átadom neked… Én meg majd megleszek itt a kanapén. Mi a terved estére?
-            Óóóó – újabb teszt vigyor – randevúm lesz egy zuhanyrózsával. Neked?
-            Hát… Eredetileg azt terveztem, hogy elleszek itthon, de így, hogy vendégem van! – ismét egy 100 wattos mosollyal találom szembe magam – Elmegyünk valahova, enni, meg inni valamit?
-            No, tudsz egy éttermet, ami a megfizethetetlen, sznoboknak való, és a kocsma közötti? – kérdezem fél szemöldökömet felvonva – Vagy esetleg – teszek egy merész lépést felé. Most ugrik a majom a vízbe! Általában ez az a próba, amit a férfiak 90%-a nem áll ki. Érzem a leheletét a hajamon, az illatát, ahogy körbeleng. Két ujjammal, mintha egy manó lábai lennének, lépkedek a mellkasán. Mintha dob lenne, úgy hallom a szívverését. – tartogatsz számomra valami meglepetést, és felviszel a felső szintre?
-            És ha egyik, a másik után, úgy, hogy a sorrendet te választod meg? – kifejezetten jól vette az akadályt. Volt, aki már válaszolni sem volt képes, csak egyszerűen letepert. Ő viszont még vissza is vágott! Ez tetszik!
Nem bírok visszatartani egy megkönnyebbült nevetést.
-            Csak nyugalom cowboy, van még időnk. Ma csendben igyunk meg egy italt valahol a közelben. Mit szólsz? Megengedem, hogy meghívj – kacsintok rá pajkosan. Szája sarkában gúnyos vigyorkezdemény bujkál, de gyorsan elnyomja.
-            Sejtettem, hogy csak szórakozol! – nyögi ki, mit gondol. Mintha kicsit bántaná, hogy csak ugrattam – Aki úgy lesöpri a kezemet a combjáról, mint te, amikor megfogtalak, hogy ki ne zúgj a kocsiból, az nem akar ágyba bújni egy vadidegennel, fél órával később! De nekem jó ez a tempó, igazándiból a másik az eléggé gyors… Bár, a kedvedért tartanám veled a tempót! – Egy tapogatózó mondatot azért muszáj volt elengedned, mi? – A zuhanyzót arra találod. Itt minden kicsi, az egész kecó negyvennégy négyzetméter. Be kellett tudni csomagolni valahogy egy kamionba! – megvonja a vállát, pedig nincs miért szégyenkeznie.
Mielőtt elindulnék, még megajándékozom egy mosollyal.
-            Tökéletesen megfelel – ezt úgy mondom csak. Hogy éppen mire értettem, azt a fantáziájára bízom. – Jól tudok alkalmazkodni – egy apró sóhajt megengedek magamnak – Akkor elmentem lemosni magamról ezt a sok izgalmat. Megkérhetlek, hogy hozz be egy törülközőt nekem? – kérdem még mielőtt elérném a fürdőt.
-            Persze! – válaszolja olyan perverz mosollyal az arcán, amilyet nem is olyan régen egy tehetősebb öltönyke arcán láttam... még mielőtt megöltem volna... – Mindjárt viszem!
Míg ő a törülközőért megy, szépen leveszem, és összehajtogatom a zoknim, a nadrágom, és a felsőm. Mikor ezek a székre kerülnek, nekiállok felfogni a hajamat egy helyre kis kontyba. Amikor ezzel foglalatoskodok, bekopog a fürdő ajtaján a Mágus.
-            Gyere! – ahogy benyit, félig hátranézek rá ezúttal barna szemeimmel. Már leengedtem az álcázó varázslataimat. Fél pillanatig stíröl, majd elmosolyodik, mintha egy eddig  ismeretlen festményt látna, ami elnyerte a tetszését.
-            Hm... Nagyon helyre kis csaj vagy! Eddig ez fel sem tűnt! – apró bókja majdnem lepereg rólam, de azért egy halovány mosoly átszalad az arcomon. Megkapom a törülközőt, ő pedig kimegy, ahogy egy lovaghoz illik. De azért nem bírja ki, hogy ne forduljon vissza.
-            Ha szeretnéd, hogy megmossam a hátad, csak sikíts!
-            Ajtó becsuk! – szólok rá, de itt már nem tudom visszafojtani a mosolyomat. Ő pedig engedelmesen becsukja kívülről. A forró víz kellemes, és egyben őrjítő is. Belefolyik a lőtt sebbe, és ugyan nincsen már benne a golyó, de épp emiatt sokkal mélyebb, és ettől iszonyatosan fáj. Egy apró varázslattal segítek a víznek lemosni magamról a koszt. Ezután gyorsan bekötöm a már nem vérző sebet, majd magamra tekerem a törülközőt, és kimegyek Mágushoz, akin látom, hogy rendesen meglepődik az öltözékemen.
-            Van egy alkalmi öltözeted számomra? Ki kellett mosnom a másikat. Összevéreztem – mondom kicsit zavarban.
-            Huh – felugrik az ülőhelyéről – Ezzel most megfogtál! Az én cuccaim túl nagyok lesznek neked… – most, hogy cipő sincs rajtam, még jobban látszik a köztünk lévő magasságkülönbség. Tudom, tünde lévén sokkal alacsonyabb vagyok, mint az átlag. De így még kevésbé gyanakodnak, ha rajtam az álcázó varázslat. Hirtelen felvidul az arca – De talán akad itt neked valami!
Fél pillanat múlva elhúz, mint a rózsaszín párduc, aztán pár olyan ruhával tér vissza, mintha most vette volna.
-            Pár hónapja nálam járt az unokahúgom, és ezek véletlenül itt maradtak – magyarázza, miközben leteszi a kis asztalkára, én pedig szépen széthajtogatom azokat. A ruhák nem csak, hogy teljesen műanyagból vannak, de olyan picit, hogy szinte semmit nem takarnak belőlem. A bugyi pedig szinte felér egy sértéssel.
-            Szerintem jó lesz rád! – vigyorog. Szerintem már el is képzelte, hogyan nézhetnék ki ebben a szerelésben. Rajtam valószínűleg nem látszik érzelem, hiszen volt már ilyen ruha rajtam Anno Domini. Mély levegőt veszek, és szúrós szemekkel nézek rá.
-            Ugye nem nézel engem utcalánynak? – hangom jeges.
-            Öööö… – azt hiszem sikerült zavarba hoznom. Hol rám, hol pedig a ruhára néz, és mintha kicsit a füle is vörösebb lenne – Nem, persze, hogy nem! Zoraya kicsit könnyű erkölcsű csaj, bár ő sem kurva… Csak szeret úgy öltözködni… Bocsesz! – mintha a keze is kicsit megremegne, miközben összeszedi a ruhákat – Lehet, hogy mégis csak jobb lesz az én cuccaimból valami, majd felhajtjuk a szárát... Vagy térdnadrág!
Újabb mély sóhaj szakad fel belőlem, míg ő elviharzik a ruhákkal. Mikor visszatér, már szó nélkül kiveszem a kezéből az új ruhákat, és bevonulok a fürdőbe. A tanga kifejezetten furcsa érzés, de a többi ruha, a nadrág, és a felső pamut, és laza. Nagyon kellemes az illata is annak ellenére, hogy fiúé a ruhanemű. Felöltözés után felveszem a parókát is, és a szemszínemet is megváltoztatom. Egy picit zavarban vagyok, amikor kilépek a fürdőből.
-            Nem nevet! – szólok Mágusra előre.
-            Csak diszkréten mosolyog – erősen próbálkozik – bár azért van benne némi kárörvendő szórakozás is. Miért is nevetnék én rajtad? Igazán jól nézel ki a térdnadrágomban, majdnem leér a bokádig, akár a te nadrágod is lehetne! – nem bírja tovább, és kiszélesedik a vigyora – Na, mehetünk enni? Mondjuk át kell tervezni az estét, mert ebben a cuccban oda nem engednek be, ahova eredetileg akartalak vinni! – jóízűen felnevet – Nem baj, jó lesz egy pár osztállyal lejjebbi krimó is!
-            Jól van! Fordulj el! – szólok rá kicsit ingerülten, és addig legyezgetek a kezemmel, míg teljesíti a kérésemet. Látom rajta, hogy feszélyezi a helyzet. Remegés fut végig rajta, ahogy a hatalom szavai elhagyják ajkamat. Pont addig bírja, mire végzek a varázslattal. Az új ruhám kifejezetten tetszik neki, hiszen a szeme lázasan csillog, mégis bosszúságot hallok ki a hangjából.
-            Ez a baj a varázslókkal! – dobja bele véleményét csak úgy az éterbe – Sosem tudod, hogy amit látsz, annak van-e valami köze a valósághoz! – provokáló vigyorral az arcán teszi hozzá – Akkor ez így most már jó, mehetünk, vagy még átöltözöl párszor?
-            Mehetünk – válaszolom, de mivel érzem, hogy közeledik hozzám, gyorsan hozzáteszem – De lehetőleg ne érj hozzám, mert akkor megtörik a varázs – bosszúsan elkapja a kezét.
Leugrok, a kamion mellé, szembe fordulok vele, a hátam mögé rejtem a kezeimet.
-            Szóval van valami bajod a mágusokkal? – csicsergem, miközben megropogtatom meg az ujjaimat. Egyetlen pillanatra elönti az agyamat a lila köd. Meg akarom büntetni. Ki akarom adni magamból azt a keserűséget, ami felgyülemlett bennem.
-            És ha igen, akkor mi lesz? – ahogy visszakérdez, megpróbálom lenyugtatni magam – Békává változtatsz?
-            Nem gondolsz arra, hogy bezárhatnálak a kamionba, és megsüthetnélek, mint egy ünnepi malacot? – hátam mögött megremeg a kezem. Érzem, hogy elkezd körülöttem örvényleni a mana.
-            Nem – megvonja a vállát. Látom, hogy nem tudtam megrémíteni, és igazából örülök ennek. Leengedem a vállaimat – Megtehetnéd, talán… És? Mit érnél el vele? Egy lehetséges szövetségesedet irtanád csak ki, akinek a segítségével talán megmentheted a csinos kis seggedet a Yamatetsu-tól. Utána lehet, hogy engem is megpróbálsz majd eltenni láb alól… – igazat mond, és ez még jobban lenyugtat – Egy varázslóból ezt is kinézem. De addig szerintem nem fogsz nekem ártani… Persze, ki tudja? Kiszámíthatatlanok vagytok!
-            Ha jó helyre viszel, nincs mitől félned – ugyan mosolygok, szemében még mindig látom a kétkedést – Bár elmagyarázhatnád, miért e bizalmatlanság a mágusokkal kapcsolatban!
Fél perc sem telik bele, és már úton is vagyunk.
-            Párszor már dolgoztam mágusokkal, és eddig mindig megjártam velük… Kinyírni még egyszer sem akartak – úgy cseveg, mint egy kislány, és közben rángatja a vállát – de mindig a saját útjukat járták. Bármiben egyeztünk is meg, bármilyen tervet is állítottunk össze, az úgy és akkor, és ott sosem teljesült, valami mindig volt. Egy valamilyen, számunkra ismeretlen, titkos, saját cél, vagy titkos küldetés, vagy báregyéb, amiről mi nem tudtunk, de a mágusnak az nagyon fontos volt. Olyannyira, hogy gondolkodás nélkül tette kockára a terv sikerét, és persze vele együtt az életünket is. Nem mondom – pillant rám nagyon komolyan – hogy te is ilyen vagy. De nézd el nekem, ha elsőre azt sem biztos, hogy elhiszem, amit kérdezel… Nem haragszom rád, sőt! – rám mosolyog, ami egyértelművé teszi számomra, hogy tetszem neki – Kimondottan tetszel nekem!
Szemöldököm önkéntelenül is felugrik, amitől azonnal zavart észlelek a tekintetében.
-            Már… Már nem úgy értem, hogy mint csaj, hanem – mosolyt csal az arcomra, a zavara. Olyan kis esetlen, hogy egyszerűen meg kell zabálni! – De persze nagyon csinos csaj vagy, és hát persze úgy is nagyon…
Nem bírom ki: elmosolyodom, és egy ujjamat a szájára teszem. Szemei elkerekednek. Vagy még egy lány sem tette ezt vele, vagy csak tőlem nem várta ezt a reakciót.
-            Psszt! – kacsintok rá – Megértem a bizalmatlanságodat. Észrevetted, hogy én se vagyok éppen bárkiben megbízó típus. Sok olyan titkom van, amit magammal viszek a sírba, ha egyszer eljő a Végső Halál – még a nagyim hajtogatta ezt a kifejezést. Tudom, hogy nagyon drámai, de rám ragadt.
Lehajtom a fejem, és úgy ülök. Arra leszek figyelmes, hogy a kocsi megrándul, aztán Newton I. törvényének megfelelően rábukok a műszerfalra, mint kacsa a nokedlire.
-            Mi a...? – morgolódok, miközben a púpomat simogatom a fejemen. Az elénk vágó aprócska autó úgy cikázik előttünk, hogy szinte biztosan részeg.
-            A kurva anyádat, barom, nem látsz a szemedtől? Ha meg eldózerollak, akkor meg fel vagy háborodva, faszfej! – kiabál Mágus, mintha ezzel bármi is megváltozna. Ezt az egyet nem szeretem a riggerekben. Ingerlékenyek, ha az utakon vannak. Meg kell próbálnom nem felbosszantani, különben felcsavarodunk egy villanyoszlopra.
Babrál egy keveset a váltóval, aztán rám néz. Nem bírom levenni róla a szemem. A Jack-csatlakozók mindig is megbabonáztak. Krómos csillogásával, az agyi idegekhez kapcsolódó interfészekkel maga a csoda.
-            Mióta van meg? – kérdem halkan. Hangom a kelleténél több érzelmet tükröz, ebben biztos vagyok, de most nem igazán izgat a dolog.
-            Még a közép suliban, harmadikban műttettem be – felém fordítja tekintetét. Látom rajta, hogy szeret a csatlakozóiról beszélni. Nem is csoda, hiszen ha belegondolunk, hogy fém érintkezik az agyával. Brrr... a hideg is kiráz tőle – De ez nem csupán egy adatjack, ezen akkor egy rigger-huzalozást is csináltattam, igaz, azóta már kicseréltettem egy újabbra, jobbra... Több kibernetikus beépítésem is van. Többek között a telefon is be van építve a fejembe, amint azt már észrevehetted... – erre rábólintok, hiszen ez egy olyan dolog volt, amit nem tudtam nem észrevenni – Te a mindent átható mágikus erők útját választottad, én pedig a technika, a tudomány útját – rövid szünetet tart, mintha a szavait válogatná – Te mikor fedezted fel, hogy tudsz bánni a mágikus erőkkel?
Bakker... Ezt a kérdést kihagytam volna... Oldalra nézek, és próbálok az ablaküveg atomjaira koncentrálni. Akkor kevésbé fáj a vallomás.
-            Mikor felgyújtottam az apámat – jelentem ki olyan egyszerűen, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. De nem vagyok elég laza. Kinyilatkozásomtól sarkköri lesz a légkör a kocsiban. Ugyan a tizenhat hengeres monstrum zaja mellett is hallom, hogy Mágusból meglepett nyögések törnek fel. Szerintem nem hisz nekem.
-            Hogy... hogy érted, hogy "amikor felgyújtottam az apámat"? – kérdez vissza.
-            Úgy, ahogy mondtam – mondom csendesen, miközben tekintetemmel még mindig szilícium és a oxigén atomokat keresem az üvegben.
-            Te... Te felgyújtottad az öregedet?... De... Miért? – nem vártam másmilyen választ. Ő is megvet, mint mindenki más. Elvégre megöltem a saját apámat. Ez a halálosnál is halálosabb bűn. Szemem sarkából rá nézek. Eltátott szájjal, kigúvadt szemekkel néz rám, és ez kihathat a testi épségünkre is, mivel nem az agyával irányítja az autót.
-            Szerintem kapcsolj át rigger-interfészre. Nem éppen az útra koncentrálsz – abban a pillanatban visszacsöppen a valóságba. Az út felé fordul.
-            Ó, bazzz! A kurva életbe! – kapkodó mozdulatokkal tereli a helyes irányba az irdatlan méretű járművet. Miközben összeszereli a jól megszokott szerkezetet, és a halántékához erősíti, könnyed testtartással elpihen a székében, és immáron nyugodtabban fordul felém – Szóval? Hogy történt? Gondolom, nem úgy tervezted, csak úgy sikerült, igaz? – hangjában együttérzést vélek felfedezni.
-            Benned teljesen megbízhatok? – kérdezem a távolba révedve. Kicsit félek erről mesélni. Évek óta nem kérdezett rá senki az incidensre.
-            Csak annyira, amennyire akarsz! – szólal meg csendesen – Ha meg akarsz bízni bennem, bátran tedd meg! Meg szoktam hálálni... – úgy érzem igazat beszél, így nekilátok az elejétől.
-            Mennyit tudsz a mágia hullámzásairól? – kérdezem már-már lágyan, miután egy pillanatra az ablakban tükröződő szemeibe nézek.
-            Semennyit – feleli teljesen őszintén – A mágiáról csak annyit tudok, hogy létezik, és jobb távol tartani magam tőle. Bár ez egyre nehezebb, hisz' ébredező világunkban egyre gyakrabban találkozok össze vele... Miért?
-            Nem csak a Nagy Szellemtánc óta van a világon mágia – kezdek bele a mesébe – Periodikusan hol erősebb volt, hol gyengébb. Ezerkilencszáznyolcvanhat egy ilyen végzetes kicsúcsosodás időszaka volt. Csernobil, meg ilyenek – nagyon halkan felsóhajtok – Egy nő terhes lett és kilenc hónapra rá egy gyönyörű leánynak adott életet, ám kicsit furcsa volt a gyermek, mert mintha deformálódtak volna a fülei – a hatás kedvéért elhúzom a hajamat a fülemről, miután elengedem az álcázó varázslatot. Hallom is a meglepetten nagy levegőt vesz.
-            Jé! Te tünde vagy? – összegzi a látottakat – De... Hé! Hát tündék csak 2021 óta vannak, nem? Akkor az hogy lehet? És... Akkor... te most hetvenhat éves vagy?
Gondosan visszasimogatom a parókám szálait a fülemre.
-            Nem csak huszonegy óta létezünk. De kevesen maradtak életben azok közül, akik előbb születtek... – sokat mondóan megnyomom a hangsúlyt – Azt hiszem érted miért.
-            Taigetosz, mi?... És akkor te már a múlt században mágikus képességekkel születtél? – kérdi kicsit grimaszolva. Úgy teljesen értette a célzást. Bólintással jelzem, hogy eltalálta.
-            Apám pedig... – suttogom, de mint ez előtt annyiszor, most sem sikerül befejeznem a mondatot. De Mágus valamiért más. Ő nem akarja befejezni helyettem. Arcára aggodalom ül ki.
-            Te pedig védted magad... – találja ki a sztori lényegét.
-            Valahogy úgy – hagyom rá. A pontos részleteket nem kell tudnia, különben a végén még a gyámügyhöz fordul.
-            És anyud? – szegezi nekem hirtelen a kérdést.
-            Számít valamit? – fordulok felé kissé ingerülten. Szerencsémre nem viszonozza az agresszivitást, helyette biztosít róla, hogy nem akar erősködni.
-            Csak akkor, ha neked számít valamit.
-            Nem ismertem, úgyhogy nem – zárom le ennyivel a témát, és gyorsan terelek is – Messze van még?
-            Mindjárt ott vagyunk – kinéz az ablakon, hogy meggyőződjön a látottakról a saját szemével is, majd vigyorogva felém fordul – Sokat tudok kérdezni, mi?
-            Én engedtem meg – vonom meg a vállam flegmán.
Olyan környékre értünk, amilyet eddig csak nagyon ritkán, akkor is csak átutazóban láttam. Az utcákon minden lámpa ég, nincs a sarkokon, és a sikátorokban temérdek szemétkupac patkányokkal, és kukázó metahumánokkal.
-            Kellemes környéknek tűnik – nézek körül – Kifejezetten kellemes.
-            Így van! – helyesel. Mókás figyelni, hogyan próbál a helyes irányba vezetni úgy, hogy ne érjen hozzám. Azt hiszem sikerült elérnem, hogy féljen tőlem – Szeretem én is, bár csak ritkán jövök ide. Egyedül nem annyira szórakoztató.
-            Azt elhiszem – szemem sarkából megpillantok egy krómos becsillanó tárgyat az egyik sikátorban. Gyorsan a fejemre húzom mágikus csuklyámat, majd egy követhetetlen mozdulattal elhajítok egy üveget a csillanás irányába. Mágus abban a pillanatban megtorpan, hogy meghallja az üveg csörömpölését, de én vele ellentétben tudom, hogy az üveg belsejében már beindult a kémiai folyamat, és nemsokára mérgező gáz fog belőle előtörni. Úgyhogy villámgyorsan elkapom a karját, ezzel még nem veszélyeztetem az álcámat, és elrántom az étterem irányába. Eközben fel is csendül a jól ismert fájdalmas üvöltés. A méregkeverék hamar kifejti jótékony hatását.
-            Azt hiszem ennek nem örült... – motyogom, majd gyorsan belépek az étterembe, és hogy ne legyek túl feltűnő, eltüntetem a kámzsát a fejemről.
-            Mi volt ez? Én nem vettem észre semmit, csak hogy valami csörömpölt, aztán meg a zöld füst... – néz rám értetlenül a fiú. Szemeivel hol engem, hol a mögöttünk terpeszkedő széles ajtót vizslatja. Igen, az utánunk kémkedő fickót kettőnk közül csak én láttam.
-            Te nem látsz a sötétben – magyarázom, de a felénk siető pincér belém fojtja a szót. A pingvinnek öltözött elegáns férfi asztallal kínál minket. Mivel pont egy, a többi vendégtől viszonylag távol lévő boksz felé mutogat, ezért elégedetten el is fogadom – Tökéletes – villantom feléd mosolyomat, majd odamegyünk az asztalhoz, és helyet foglalunk.
-            Csak tündékkel ne kezdjen az ember! – motyogja bosszúsan az orra alatt. Sajnos én annak a két dolognak vagyok az ötvözete, melyeknek egyikét sem csípi. Tünde és még a tetejében mágus is. ennek ellenére nem látom rajta, hogy gyűlölne. Ez érdekes – Mit láttál, amit én nem? – kérdi miután már kényelmesen elhelyezkedtünk, és italt is rendeltünk magunknak. Ő egy Budweiser-nél marad, míg én egy kis gyömbért kérek.
-            Egy öltönykét – felelem csendesen, mintha attól félnék, hogy más is meghallhatja – Igazából csodálom, hogy te nem láttad. A króm csak úgy csillogott a szemében.
-            Hm... – vakargatja fejét meglepetten – Tényleg nem vettem észre... – ugyan ebben a pillanatban nem számítok rá, de elvigyorodva néz rám – De mire jók a tündék az ember társaságában?
-            Általában nem ellenségészrevevő detektor vagyok. Legalábbis nem tünde mivoltomból adódóan – dörgölöm az orra alá a véleményemet. Nem tetszik, hogy egy egyszerű radarrá minősített le.
-            Jól van na, ne mufurckodjál már! – szól vissza – Köszi, hogy résen voltál, így jó lesz? – próbál javítani a helyzetén. Miután sikerült egy kicsit megnyugodnom, csak azután válaszolok.
-            Jobb – a pingvin kihozza az italokat, de után hamar elhesseget, mivel ételt nem választottunk még. Ki is nyitom a puhaborítású étlapot, és beletemetkezem - Szóval miért is csináltál magadból félig gépet? Mi vitt rá, hogy kés alá feküdj? – érdeklődöm a papírból fel sem nézve. Igen, itt még papír alapú az étlap, ebből is látszik, hogy mennyire puccos. Kicsit zavarban is vagyok az öltözékem miatt, de Máguson is egy egyszerű farmer, és egy kicsit lengébb fehér póló van.
-            A tökéletesség! – válaszolja úgy, mintha ez teljesen egyértelmű lenne - Korrigáltam a testem hiányosságait. Gyorsabb lettem, és a gondolataimmal tudok gépeket irányítani. Tudok telefonálni, és rádión beszélgetni bárkivel, csak gondolnom kell rá, és eszköz sem kell hozzá. Persze lehetett volna még ezer más módosítás is, de ennél többet nem bír a testem...
-            Van beépített fegyvered is? – hirtelen kapom fel a fejem. A gondolat megrémít, hogy esetleg a testében fegyver van. Az összes kiberver közül ez rémít meg a legjobban.
-            Az nincs... – az ő hangja ugyan lemondó, és bánatos, de az én szívemről hatalmas kő esik le - Jó lett volna, de az már nem fért bele. Egyszerűen ennyi, nem bír ki többet a szervezetem.
-            Értem – figyelmemet ismét az ételek listájának szentelem. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy megkérdezzem tőle, miért akart volna beépített fegyvert, de meggondolom magam, így ásítást mímelek, nehogy gyanút fogjon.
-            Úgy látom, hogy nem annyira dob fel a téma! – vigyorog rám. Úgy tűnik, hogy érdeklődik irántam. Végül is ő is csak egy férfi – Akkor mesélj te magadról! Hol születtél? Hogy keveredtél ide, Seattle-be, miért adtad a fejed vadászásra, stb?
Azonnal visszaszívom előbbi kijelentésemet. Egyeltalán nem úgy érdeklődik irántam, mint eddig bármelyik másik férfi. Még soha, senkit nem érdekelt, hol születtem. Vagy ha igen, akkor is már csak jócskán részegen, mikor már a szavaim felét sem fogta fel.
-            Én... Én nem is tudom... – dadogom szégyenlősen – Még sosem érdeklődött ennyire irántam senki. Talán nem is tudok minden kérdésedre válaszolni – érzem, hogy elvörösödöm, ráadásul lányos zavaromban hol a szavakat, hol a mellettem lévő falat vizslatom. Látom a szemem sarkából, hogy meglepődik a viselkedésemen, de aztán bíztatóan szól hozzám.
-            Hetvenhat éves vagy... Ez alatt rengeteg dolog történhetett már veled, és még több emberrel ismerkedtél meg. Ne mondd nekem, hogy nem volt soha senki, aki a munkakapcsolatnál közelebb került hozzád! – érzem a hangján, hogy nehezen akarja elhinni, amit mondtam. Pedig, ha tudnád...
-            Nem vagyok társasági lény – motyogom halkan, és olyan magasra emelem az étlapot, hogy az eltakarja égő arcomat.
-            Ehhez képest nagyon lazán ugrattál engem a kamionomban – érzem a hangján, hogy mosolyog – Sőt! Még azt is beadtad nekem, hogy ágyba akarnál rángatni! Nem mondanám, hogy nem vagy társasági lény! – ezután meglepően komolyan szólal meg – Mitől félsz?
Az utolsó kérdése szinte szíven üt. Ó, ha tudnád, mennyi mindentől félek...
-            Mint mondtad, megéltem már pár évet. Voltak jó tanáraim, és megtanultam egyet s mást – úgy teszek, mintha utolsó mondatot nem is hallottam volna, majd leteszem az asztalra az étlapot becsukva – Én már választottam.
Mivel odahívja a pincért, gondolom már ő is. Leadjuk a rendelést, aztán megvárj, hogy a pincér odébbálljon, és úgy vigyorog rám, mintha éppen bogarat csempészett volna az italomba, és roppant elégedett lenne a csíny minőségével.
-            Vagy nagyon kínos este elé nézünk, vagy itatok még veled egy kis töményet, hogy oldódj, vagy beszélgetünk a préri kutyák párzási szokásairól! Válassz!
Kénytelen-kelletlen sóhajtok egyet.
-            Rendben. Egyszer én is megengedhetem magamnak, hogy elengedjem magam – egy apró grimasz suhan át az arcomon, aztán kihúzom magam, és kezeimet az asztalra teszem, mintha egy nagyon komoly pókerjátszmának állnánk neki - Oké, kérdezhetsz!
-            Húha! – tágra nyílt csipákkal pislog rám – Ez  nagyon komolyan hangzik... Neked ez ennyire nehéz? Miért?
-            Hiszed vagy sem, de 60 éve bárki próbált meg tőlem kérdezni valamit, vagy ott hagytam, vagy nem élte túl – Csak, hogy tudd a kockázatokat...
-            Elhiszem – arckifejezéséből látom, hogy ő is komolyan vette a dolgot, nem csak én – Nem ez a kérdés. A kérdés az, hogy miért? Miért jó az neked, hogy tökegyedül éled az életed? Barátok nélkül? Támasz nélkül? Társ nélkül?
-            Úgy látom, neked sincsen társad – világítok rá a tényre, de úgy tűnik, hogy ez csak nekem furcsa – Nem találtad meg az igazit? – az utolsó szót megnyomom kicsit, ahogy az régen hallottam.
-            Huszonhat éves vagyok! – mosolyodik el önfeledten – Még nem vagyok elkésve semmivel! Ebben a pillanatban nincsen barátnőm, de ez nem jelenti azt, hogy elzárkózok a lehetőségtől, sőt! Én nem vagyok olyan nagyon válogatós. Úgyis kiderül, hogy működik a dolog, vagy nem, akkor meg miért szanáljam ki a jelentkezőket, amikor még ki sem próbáltuk egymást? – felém küld egy nem kicsit kétértelmű kacsintást, amit általában egy ciánkapszulával szoktam díjazni, de ma visszafogom magam. Túlságosan érdekel a Mágus.
Kicsit hátrébb dőlök, aztán enyhén elpirulva kibököm a bennem megfogalmazódott kérdést.
-            És mondd, volt már metahumán... Barátnőd is? – mintha nem is várnék választ, azonnal folytatom – Eddig a legtöbb férfi, aki rám nézett, csak egy tündét látott bennem. Azt hiszem sejted, hogy milyen szemekkel néztek rám.
-            Nem, nem volt metahumán barátnőm – csóválja a fejét, de arcáról nem tűnik el az elmaradhatatlan mosoly – De szerinted ez fontos, hogy valaki metahumán? – aztán gyorsan heves karmozdulatokkal tarkított magyarázkodásba kezd – Jó, igazad van, valószínűleg nem kezdenék egy törpe, ork, vagy troll lánnyal! De nem azért, mert metahumán, hanem azért, mert nem látom szépnek, vonzónak őket! De egy tünde! – ezt a mondatot szinte leheli. Látom rajta, hogy a tünde faj, mint olyan úgy elvarázsolta őt, mint régen az embereket. Ő is egy igazán varázslatos, mondabeli szépséget képzel el, amikor kiejti a szót, és ezt szavaival is alátámasztja: – A tünde lányok gyönyörűek! Körüllengi őket valami megfoghatatlan varázslat... Úgyhogy nem, nem sejtem, hogy milyen szemekkel néztek rád!
-            Pontosan úgy, mint mikor te bejöttél a fürdőbe – világítom meg számára a helyzetet – Pedig te még akkor nem is tudtad, hogy tünde vagyok – ezután gyorsan folytatom, hogy ne tudjon közbe szólni – Mivel elég hamar árva lettem, és az árvaházat nem nekem találták ki, már 13 éves korom óta az utcán élek. Egy birkaszállító kamionon érkeztem Seattle-be. Itt aztán egy kis laborba kerültem segítőnek – az emlék egy nosztalgikus sóhajt húz ki belőlem – Sajnos ott is történt egy kisebb baleset...
-            Felgyújtottad a labort? – kérdezi, de aztán látom, hogy még riadalom ül a tekintetébe – Vagy felgyújtottál valakit? – a második kérdést kicsit halkabban teszi fel, mert a pincér közben leteszi elénk a tányérjainkat.
-            Nem. Véletlenül alkohol helyett mérget kevertem. Aztán kiderült, hogy az egyik eladó dézsmálja a készletet, és zöld tócsává változott a pult mögött – válaszolom, miközben a salátámmal játszok.
-            Pfú – hangosan kifújja a levegőjét – Az nagyon kemény! – szörnyülködve dől hátra a székében – Hogy bírod idegekkel, hogy akaratodon kívül is irtod az embereket? – mivel ezzel már nem tud megbántani, mókás figyelni, hogy zavarba jön, mikor rádöbben, mit is mondott - Ó, bazz! Bocsánat! Ne haragudj, nem akartalak megbántani! Szerintem jobb lesz, ha mostantól te kérdezel, mert én csak folyton beletiprok a lelkedbe!
Egy halvány mosoly kiül az arcomra miközben néhány egy szelet paradicsomot, és egy kevés salátát tömök az arcomba.
-            Nem bántasz. Valahogy nem hat meg a dolog. Már elég rég óta nem hat meg. Apám sikolyát hallgatva még fájt a szívem, de utána már... – flegmán megvonom a vállam, majd rá pillantok, hogy megfigyelhessem a reakcióját – Te miért álltál árnynak?


gab2872014. 09. 23. 11:17:36#31394
Karakter: Ronald "The Mage" Dennis



Élvezem a csendet, és a nyugalmat.
Hetek óta az első napom, amikor az ég adta egy világon semmit nem kell csinálnom. Nincs meló, nincsenek haverok, nincs buli. A kanapémon heverészek, kezemben egy könyvolvasóval. Igen. Könyvolvasóval. High-tech buzi létemre szeretem a könyveket, ezeket az ódon dolgokat, amelyek már rég kimentek a divatból. Persze, nem valódi, papírra nyomtatott könyvek, azt nem tudnám megfizetni, csak elektronikus. Igen, én még tudok olvasni. Tudom, mások is azt állítják, hogy tudnak, de a többség már igazándiból csak ikonolvasó. Írni meg még kevesebben tudnak, lévén, hogy a kézírást már huszonöt éve nem tanítják sehol sem Észak-Amerika egyetlen államalakulatában sem. Állítólag a Bennszülött Amerikai Tanácsok területein tanítanak valamiféle ősi, az adott tanácsot alkotó indián törzsre jellemző írást, de a latin betűs, angol kézírást már nem. Tir Tairngire-ban pedig tanítják a Sperethiel kézírását, de fogalmam sincs, hogy az hogy lehet, hisz’ tündék csak 2011 óta léteznek a világban hogy lehetne saját kézírásuk? Bár, állítólag sokkal régebben is léteztek, csak amikor a világ „aludni” tért, a tündék, és a többi metahumán faj is eltűnt. Fura egy népség a tünde, nagyon titokzatosak, rengeteg érthetetlen, furcsa szokásuk van, és mindig olyan fellengzősek, és lenézőek a többiekkel szemben. De a csajaik! Apám! Egy tünde lány az maga a kéjmámor, már csak a látványa is! Leírhatatlan szépek, egyszerűen képtelenség szavakba önteni, és a testük! Mint egy jól fejlett, tizennégy éves kamaszlány! Karcsú, és feszes, mindene a helyén, még háromszáz évesen is!!!
Az olvasásból a hívásjelző riaszt fel.
Kelletlenül fogadom a hívást, ehhez nem kell kiszállnom sem az ágyból, de még csak egy készüléket sem kell felemelnem. A telefon ugyanis a fejembe van építve, rádió-adóvevővel, szubvokális mikrofonnal. Anélkül tudok bárkivel telefonon, vagy rádión beszélgetni, hogy a számat ki kellene nyitnom.
- Igen? Ki a franc vagy? – nem is próbálom titkolni, hogy nem örülök a hívásnak.
Érzékelem, hogy képet is kaphatnék, de nincs a megjelenítésére alkalmas eszközöm, legalábbis a testemben. Már így is úgy tele vagyok pakolva kiberverekkel, hogy a dokim szerint csoda, hogy épelméjű vagyok. A kiberpszichózis csúnya dolog, szerencsére, nálam nem jelentkezik.
- Szép jó estét uram – hallok egy kellemes, magas fekvésű, összességében nagyon csajos, kis csicsergős hangot – Mondja, az ön tulajdonában van egy bizonyos F-65478-as rendszámú furgon?
- Öhm… – lepődök meg. Honnan tudja a rendszámomat?! – A rendszám stimmel... De nem furgon!
- Nem éppen a legjobb helyen parkol, uram – folytatja figyelmen kívül hagyva előbbi megállapításomat. Kissé feszültnek tűnik a leányzó, egy árnyalatnyival mélyebbre vált a hangja, és olyan, mintha pokoli erőfeszítésébe kerülne, hogy ne kezdjen velem üvölteni. Csak kár, hogy hülyeség az, ami miatt tuningolja az agyát.
- Nem értem, hogy miről beszél, kisasszony! Az autóm a garázsomban áll! – felelem némileg értetlenkedve – Nem hiszem, hogy az rossz hely lenne! De… – üt szöget a fejembe a dolog – Nem is értem! Ha a kocsim a garázsomban áll, akkor hogy lehet, hogy ön látta a rendszámát?!
Csend van. Hosszan. Másodpercekig. Már éppen megkérdezném, hogy vonalban van-e még, amikor végül csak megszólal, olyan hangsúllyal, mint anyuka a hülye kisfiához:
- Mióta nem mozdult ki az autójából, mister?
- Nem, mintha bármi köze lenne hozzá – válaszolom önérzetesen – de tegnap mentem vele utoljára. Ma el sem hagytam az otthonomat!
- Jelenleg a Yamatetsu Corp. alagsorában parkol, méghozzá egy harctér kellős közepén – hallom a tényszerű megállapítást – A legrosszabb helyen.
Ez vagy nem figyelt, vagy hülye! – fortyanok fel magamban.
- Ki van zárva! – mondom határozottan.
Felpattanok a kanapéról, és felkapok egy kézi kamerát. Gyorsan becsatlakoztatom a halántékomon lévő csatlakozóba. Kifordítom a kamera képernyőjét, így képet is kapok a hívó félről.
Wow! – ámulok el – Micsoda kis baba! Istenem, milyen gyönyörű kis pofid van! Akár egy tündének!
- Most akkor együtt megnézzük, hogy kinek van igaza! – mondom aztán, lerázva magamról az ámulatot.
Szépen nekiindulok, kilépek az ajtón, egy alumínium lépcsőre, onnan le a földre.
A kamion, ami az otthonomat jelenti, hatalmas jószág. A vontató is nagyobb a szokásosnál, és egy turnpike-double vontatmányt cibál maga után. Ráadásul a turnpike-double első egysége 16 méteres – ebben van a lakótér – a második pedig 24 méteres, ez a műhely. Az egész szerelvény meg vagy 42 méter hosszú, akárhol még parkolni sem tudok vele!
Még futva is beletelik jó pár másodpercbe, mire a végéhez érek.
Ahogy odaérek, sietve kinyitom a hátsó ajtókat. Még jóformán fel sem tárulnak az ajtószárnyak, amikor már tudom, hogy lehetséges, hogy tudja a baba a rendszámomat!
- Ellopták a kocsimat!
Pár tapsolást hallok, majd a gúnyoros csicsergést:
- Bravo, gratulálok technomáguskám, jól megcsináltad. Ha kell a kocsid, akkor nálam keresd. A 11-es és a 7-es út kereszteződése utáni első sikátorban megtalálsz… Mostantól kezdve úgy két órán át – Nem veszem magamra a szúrós pillantást, amellyel a kamerát szuggerálja, aztán elvigyorodik, bár nem érzem teljesen őszintének ezt a vigyort – A viszonthallásra! – s megszakítja a hívást.
- Hogy a kyoto-i, repedtsarkú, tripperes, hermafrodita kurva nagyanyád verje a retkes faszát a szádba! – vágom vissza az ajtókat, majd előre kocogok. Gyorsan elpakolok mindent a helyére, majd megyek a pilótafülkébe, és elindítom az „összecsomagolási” folyamatot. A kamion lakrésze, és a műhely is úgy van kialakítva, hogy a falai egy-egy méterrel kitolódnak, amikor „letáborozok” valahol, így majdnem kétszer akkora alapterületet biztosítanak, mint normál esetben tennék. Hátránya, hogy „összecsukott” állapotban nem használhatóak, illetve a „kicsomagolás”, és „összecsomagolás” is körülbelül fél percet vesz igénybe.
Amíg ez megtörténik, beindítom a motort.
Én pöcköltem meg az eredeti, V16-os motort, de mindig meg tud lepni a hangjával. Még alapjáraton is brutálisan dübörgős, full gázon pedig mint egy régi dízelmozdony. Ilyenkor nem kevésbé látványos is, ahogy a kabin teteje fölé emelkedő kipufogócsöveken háromméteres lángcsóva csap ki. MACK Titan eredetileg 690 lóerős motorját 1.100 lóerőre, a 3.186 Nm-es nyomatékát közel 5.100 Nm-re tornásztam fel. Ha utána kötnék egy házat, letépné az alapjáról, az biztos.
Amíg a motor melegedik, megtervezem az útvonalat, amin keresztül meg tudom közelíteni a mondott helyszínt. Teljesen a sikátorhoz tudok állni, csak a sikátorba nem tudok befordulni, mert bár a kamion éppenséggel beférne, de az utca, amiről nyílik, nem elég széles hozzá, hogy ráforduljak egy ekkora monstrummal.
Nem kell egy óra, és lefékezek a sikátor előtt.
Körülnézek, jó alaposan, de nem látok semmilyen furcsát, szokatlant, így leállítom a motort. Hatalmas csend hull a környékre, csak a forgalom zaja hallatszik. Magamhoz veszem a rigger-decket, aztán kiugrok az aszfaltra. Ismét körülnézek, gyanús kocsikat keresgélve a parkoló autók között, de nem tudok észrevenni senkit. Amikor idefelé tartottam, akkor is igyekeztem kiszúrni, ha valaki rám tapadt volna, de nem sikerült észrevennem semmilyen gyanús mozgást, így elfogadom, hogy nem követtek.
Elindulok befelé, a sikátorba. Távolabb, egy furgon mellett, egy karcsú alakot látok a szélesebb útról beszűrődő kevés fényben, amelyet most még a kamion hatalmas tömege is tovább árnyékol. Ahogy közelebb érek az alakhoz, a felettünk tornyosuló épületben gyulladó fény reá vetül, és alaposan megnézhetem magamnak.
A gyönyörűséges baba, akit a képernyőn láttam.
Nem túl magas, sőt, inkább alacsony, talán 160 centi lehet. Törékenynek tűnő termetét egyáltalán nem rejti a bő fazonú zsebes nadrág – bár, persze, a combjainak vonalát eltakarja a legszemfülesebb megfigyelő elől is – az öv a csípőjén keskeny, de formás csípővonalat sejtet. A felsőtestére simuló body – a combkivágás a nadrág derékvonala fölé ível – azonban kiemeli teste lehetetlen nyúlánkságát, valószerűtlenül karcsú derékra simulva, finoman szélesedő mellkasán, pedig kihangsúlyozza apró, ám tökéletesen kerek, feszes melleit. Szabadon maradó karjai karcsúak, ám lányosan izmosak, egész testalkata mint egy tizennégy éves sztriptíztáncosé. Ha nem lenne olyan apró termetű, biztosra venném, hogy tünde! Nem lehet, mert ilyen pici tündét még sosem láttam! Legalább 170, inkább 180-190 centisek a tünde csajok! – elmélkedek – De a gyönyörű, elegáns babaarc, a mandulaformájú szemek, a valószerűtlenül karcsú test… Ezek meg egyértelműen tündére utalnak…
Közelebb sétálok hozzá. Enyhe izgatottságot vélek rajta észrevenni, bár amúgy eléggé lazának tűnik.
- Ho-Hoi! – köszön. Egy pillanatra, mintha elcsuklana a hangja, amit nem tudok mire vélni. Aztán megköszörüli a torkát és zavartalanul folytatja – Ez a te kocsid lenne? – Int a háta mögé.
Egy pillantás a kocsira, és megnyúlik az arcom.
- Nem! – ingatom a fejem értetlenül – A rendszám az enyém, de nekem egy Jeep Trailhawk-om van... Ellopták a kocsimat, és levették a rendszámot, rátették erre a furgonra. Miért? És kik? És hol a kocsim? – aztán észbe kapok, hogy még be sem mutatkoztam neki. A lányra mosolygok, elvégre mégis csak egy édes kis bombázó – Jah, elnézést, hogy ilyen bunkó vagyok. A Mágus vagyok! – nyújtom neki jobbomat.
Eléggé unott arckifejezéssel, kissé lenézően fordítja oldalra a fejét. Nocsak, milyen magasan hordjuk az orrunkat, kicsi csillagom!!! – engedem le a kezemet tétován.
- Mágus, mi? – néz vissza rám – Rigger lennél?
- Az. A Mágus! – erősítem meg, mert nem baj, ha tudja, hogy mi az ábra. Aztán, mivel úgy tűnik, hogy még nem hallott rólam, azért pár szóban kifejtem a lényeget – Amit én művelek a gépekkel, az csodaszámba megy.
Egy másodpercig engem fürkészik. Nem tudom eldönteni, hogy tetszem neki, mint pasi, és azért, vagy mert ki akarja találni, hogy erre hogyan vágjon vissza, de sajnos nem is fogom megtudni.
A következő pillanatban ugyanis nekem ugrik, és ledönt a lábamról.
Nagyon váratlanul ér, így a negyven kilója elég hozzá, hogy a földre vigyen, pláne, hogy szemmel láthatóan ez volt a célja. A következő pillanatban már az okát is megtudom, mert eldördül egy lövés. Valószínűleg a kettő egy időben játszódott le, csak az én számomra tűnik úgy, hogy egymást követő események voltak. A lövést követően erőteljes, süvítő hangra leszek figyelmes, a kamionom felől.
- Követtek?! – förmed rám a lány.
Egy pillanatig képtelen vagyok válaszolni. Ugyanis nagyon intim a testhelyzet, amelyben vagyunk.
Én a földön fekszek, a lány rajtam. Érzem, ahogy teljes súlyával rám nehezedik, ahogy izgatóan karcsú, feszes teste az enyémnek simul. Tényleg olyan, mint egy kamaszlány, popsija féltenyérnyi, derekát talán még a két kezemmel is átérném, és tuti, hogy nem több, mint negyven kiló! Egyszer jártam egy ideig egy koreai modellel, ő épp ilyen magas volt, mint ez a lány, és 43 kiló volt, de ez a csaj ezer százalék, hogy könnyebb, mint az a modell!
Ahogy rajtam fekszik, orrunk majdnem összeér, és bár gyönyörű, mandulaformájú, mogyorószín szemei szinte szikrákat hánynak, meg mernék rá esküdni, hogy egy pillanatra ő is elfeledkezett a helyzetről, ahogy megérzi a testemet maga alatt. No, igen, rendszeresen használom a kis konditermemet, amit a kamionomban rendeztem be, nem csak dísznek van. Nem vagyok egy nagydarab, szétgyúrt állat, inkább csak egy erősebb úszó, vagy mint egy rövidtávfutó, de ami van, az szín tiszta, szinte szálkásan kidolgozott izom.
- Bassza meg – ocsúdok fel – ezek szerint igen! Pedig ellenőriztem... Igaz, egy kibaszott drone-t sem küldtem ki... Mibe keveredtem? Te tudsz erről valamit?
A lány nem zavartatja magát azzal, hogy lekászálódjon rólam – vagy élvezi a helyzetét, vagy csak megfeledkezett róla – ehelyett csak hanyagul válaszol:
- Elég, ha annyit mondok, hogy a Yamatetsu ellen voltam ma vadászni?
A következő pillanatban ismét lövések dörrennek, és golyók erodálják az útburkolatot.
A lány gyorsan kiránt valamit a zsebéből, majd kicsit távolabb hajítja tőlünk. Ahogy az a valami csörömpölve összetörik – vaslogikával kikövetkeztetem, hogy valami üvegcse lehetett – sűrű, fehéres füst keletkezik.
- És most tipli! Be a kocsiba! – kiabálja a csaj.
Már épp reklamálnék, amikor felpattan végre rólam, majd engem is felsegít – meglepő erő van benne apró, és törékeny termetéhez képest! – és a furgonhoz ugrunk.
- Yamatetsu? – üt valami szöget a fejemben, miközben a furgonba igyekszünk beszállni – Bassza meg! Elsőre nem tűnt fel, mit mondtál a telefonba! Én a múlt héten mentem neki a Grashem Industries-nak, ami a Yamatetsu testvérvállalata a UCAS-ben! Akkor ez lesz az! – gyullad ki a százas izzó a fejemben – Vezess! Nekem most dolgom van!
A csaj indít, és úgy startol a furgonnal, mint valami versenypilóta! Én előhalászom a rigger-decket a dzsekim alól, zsebemből vékony, üvegszálas adatkábeleket rántok elő. A kábel egyik csatlakozóját a deck-en lévő egyik aljzatba dugom, majd egy újabb kábel egyik végét egy másik aljzatba. Nem könnyű feladat, miközben a lány veszett tempóban fordul ki a sikátorból, a kamionommal ellentétes végén, és gyorsítunk a kétszer két sávoson.
- Ó te szentséges…! – morogja nem létező bajsza alatt, majd egy újabb, vad irányváltást követően sürgetően néz rám – Te meg mit csinálsz?!
Mivel éppen lefelé hámlasztom magam az ajtóról, így kiváló rálátásom adódik a visszapillantó tükörre. Egyből képben vagyok, mint Mona Lisa.
- Mázli, ebben a szarban is van rigger-interfész! – mondom neki magabiztosan. Márpedig, ha van, akkor egy gördeszkával is lerázom őket! – teszem még hozzá gondolatban.
A deck-ből kilógó egyik kábel szabad végét a halántékomon lévő csatlakozóba dugom, a másik kábel szabad végét pedig a műszerfalon lévő megfelelő aljzatba.
Nehéz leírni azt az érzést, amikor becsatlakozok egy kocsiba. Olyan, mintha egy hatodik érzéke is megnyílna az embernek. Látok a szememmel, hallok a fülemmel, érzek a bőrömmel, de emellett ott van egy másik érzékelés is, ami szintén látásszerű. Egyidejűleg tudom, hogy én hol vagyok, és hogy a jármű hol van. Amikor mozgásban van a kocsi, ugyanúgy érzem, hogy merre, és hogyan mozog, mint amikor sétálok, vagy futok. Nagyon furcsa érzés, meg kell szokni, de imádom ezt az érzést!
Azonnal átveszem az irányítást a kocsi felett, a kormánykerék kiszalad a kezéből, és a pedálok önálló életre kelnek.
- Most már én vezetek! – mosolygok a lányra magabiztosan. Ez az én világom, a gépeké, itt én vagyok az úr – Tudsz lőni? Mert akkor csináld, amíg én hozok erősítést!
- Tudnék, ha lenne fegyverem – válaszol – Foglalkozz a vezetéssel, és próbálj nem túl éles kanyarokat venni. Akkor elintézem a többit.
Értetlenül nézem, ahogy lehunyja a szemeit egy pillanatra. Mi a francot csinál ez, nem a legjobb alkalom horpasztani egyet!!! – rökönyödök meg, de aztán a csaj kinyitja a szemeit, ismét előszed egy üveget. Ez most nagyobbacska, lehet vagy két decis. Aztán fogja magát, és kinyitja az ajtót!
Már éppen utánakapnék, de csak villámgyorsan kihajol, kidobja az üveget, majd visszaül a helyére. Egy pillanatig koncentrál, majd egy kisebb robbanásra leszek figyelmes. Nem nagy, határozottan kisebb, mint egy kézigránát, inkább csak, mintha öt-tíz töltényből a robbanóanyagot gyújtotta volna be. De ez elég ahhoz, hogy kissé összekuszálja a bennünket üldöző kocsi első futóművét, és ettől az nekisodródjon egy villanyoszlopnak.
- Wow! Elismerésem! – füttyentek egyet elismerően – Ez eléggé hatékony volt! Nekem még kellett volna kb. fél perc, mire megfingatom őket...! – nézek alkalmi társamra. Feltűnik, hogy nem túlzottan fitt, mintha most futott volna egy Cooper-tesztet, életre-halálra. De nem érek rá aggodalmaskodni, mert a tükrökben megpillantom a másik két járgányt, amelyek eddig nem tűntek nekem fel – De nincs vége ám, szivi! Még van rajtunk kettő! Még jó, hogy a start szekvenciákat nem állítottam le, és már úton vannak a madaraim!
A kamionból – amely már legalább egy mérföldre van tőlünk – két helyből-felszálló repülő drone emelkedik ki, és lódulnak felénk. De ezt, szerencsére, csak én tudom, és érzékelem.
- Ahham, még jó, hogy megcsináltad… – valami azt súgja, hogy nem teljesen őszinte az öröme. Ráadásul igen átható, szúrós pillantással mered rám, mintha büntetni akarna. Állom a tekintetét, sejtem, hogy mi késztette rá, ajkaimon halvány, kissé talán provokálónak szánt mosoly játszik. Mélyet sóhajt, mint aki fel akarja pezsdíteni a szervezetét – Menjünk a Redmond pusztulatba! Ott van pár ismerősöm, és a bandák területére nem szeretik betenni a lábukat a cégkutyák.
- Redmond? – kérdezek vissza – Az még odébb van, addig muszáj lesz szétkapnom őket, vagy ők szednek szét minket! – gyors státusz ellenőrzés – Még kell tíz másodperc, hogy ideérjenek a gépek!
Még ki sem mondom, és máris felugatnak a géppuskák. A lövedékek becsapódása kicsit megdobja a furgon farát, némi flikk-flakkolás után nagyjából sikerül stabilan tartanom, ami a végsebessége környékén nem is olyan rossz teljesítmény.
A lány kibillen egyensúlyából, és reflexszerűen a kormányban próbálna megkapaszkodni, ami nem bizonyul túlzottan jó ötletnek, minthogy azt én irányítom, és természetesen nem marad veszteg. Végül némi balettművészet bemutatását követően megragadja a majrévasat, aminek köszönhetően sikerül nyugalmi helyzetbe küzdenie magát.
- A francba…! – morogja, aztán hirtelen megélénkül, és előre mutat – Oda! Hajts be oda! Nyerek egy kis időt magunknak!
Meglátom, hogy mi hozta lázba, és tetszik az ötlet.
A széles sugárútról jobbra, hegyesszögben nyílik egy kis utca. Ha sikerülne úgy befordulni, hogy a következő, arról nyíló utcára szintén rá tudjunk fordulni, mielőtt az üldözőink is utánunk kanyarodnak, időt nyerhetnénk vele. Mire rájönnek, hogy merre lehetünk, meglóghatunk előlük.
Közben azt látom, hogy a leányzó nagy lendülettel leereszti az ablakot, és mászik kifelé!
Már nem tudok szólni neki, hogy nem túl jó ötlet, mert fordulnom kell, és nem kis sebességgel. Csikorognak a gumik, a furgon majdnem két kerékre áll, ahogy bevesszük a hajtűkanyart. A lendület a lányt is vinné kifelé magával, az ablakon, de villámgyorsan megragadom a combját. Hm, jóféle anyag! – állapítom meg elégedetten, ahogy karcsú, a karomnál nem sokkal vastagabb, de kemény, feszes combjait markolom.
- Ez meleg volt, szivi! – kiáltom neki, hangomat elnyomja egy robbanás.
Atán a süket csönd.
Visszahuppan az ülésbe, lesöpri a kezemet magáról, mintha az csak egy különösen undorító féreg lenne, és mélyen a szemembe néz. Valamit mond, gondosan formálva izgató ajkaival a szót, amit egy pillanattal később fogok csak fel: FÉK. Majd a „csönd legyen” nemzetközi jelzését használja, ahogy ujját függőlegesen az ajkai elé helyezi.
Ha akarnék, sem tudnék zajt csapni. Minden nesz megszűnik, minden. Nagyon kellemetlen érzés. És azonnal rájövök, hogy mi okozta, pontosabban ki. Mágus! – fortyanok fel magamban – Egy varázsló a csaj, a rohadt életbe!!! Nem igazán szívelem a fajtáját, párszor már meggyűlt velük a bajom, ellenségként is, meg társként is. Habár, ha valakinek egy mágus a társa, annak már ellenség nem nagyon kell…
De az ötlete nem annyira rossz.
Akár még sikerülhetett is volna, mert még épp be tudunk fordulni a kis sikátorba, és megállni, mielőtt amazok ráfordultak volna erre az utcára. Csakhogy, egyszer csak megint mindent hallok! A lányra nézek, és éppen le akarom cseszni a lábáról, hogy miért szűntette meg varázslatot, amikor észreveszem, hogy eléggé szar bőrben van. Mondhatni, nagyon szarban!!!
Hamuszürke az egész lány, és bár valószínűleg valamit mondani akar, de csak érthetetlen zagyvaságot sikerül kipréselnie magából, mint aki az ájulás határán van. Gyorsan kiadom az utasítást a drone-oknak, amelyek éppen ideérnek, megjelölöm a célpontot, a többit a beépített nagyteljesítményű számítógépek, és önrendelkező, hadászati programok elintézik, én pedig a varázsló lánnyal foglalkozok:
- Mi a baj, szivi? – kérdem tőle aggódva. Még csak egy-két perce ismerem, de már is megnyúvadna, nem nagyon komálom az ilyesmit! – Nehogy elpatkolj itt nekem!
Lassan elindítom a furgont, közben a csuklója után kapok, és kitapintom a pulzusát. A kurva életbe!!!
- Basszus, majd kiugrik a szíved a helyéről! Mi a faszt csináltál magaddal?! – nagy lendülettel feltúrom a furgon belsejét, de nem találom, amit keresek – És még egy kibaszott elsősegély dobozunk sincs!
- Ha még egyszer szivinek szólítasz, utána már csak keresztapa lehetsz – hallom a lány felől a halk, szuszogó hangot. Rápillantok, és látom, hogy valami határozottabb ülő pozícióba próbálja tornászni magát – Nyugi, csak elfáradtam kicsit. Figyeld nyugodtan az utat. Én jól leszek.
Ó, bassza meg szivi, muszáj neked szívatni?! – gondolom megkönnyebbülten, és rá vigyorgok.
- Nincs is neked semmi bajod, szívem! – mondom aztán neki azzal a „na-hagyjuk-már-ezt-a-padlón-vérzést” hangsúllyal – Csak szimulálsz itt nekem! Amúgy meg – utasítom rendre keményen, palástolva a megkönnyebbülést – ha lettél volna olyan udvarias, és kedves, mint amilyen például én is voltam, nem kellene, hogy "szivinek" szólítsalak, mert tudnám a nevedet! – egy pillanatnyi hatásszünet után folytatom – Nah, javaslom, hogy menjünk vissza a kamionomra, aztán húzzunk ki a város határába, ott meg majd kitalálunk valamit!
- Oké – egyezik bele, és teljesen felül, kb. annyira mozgékonyan, mint egy gerincsérves, csontritkulásos, és székrekedéses vénasszony. Aztán kiböki – Hart vagyok – majd gyorsan, mint akinek ciki a neve, már terel is – Rohadt Yamatetsusok. Sosem szerettem varázsolni…
Na, kicsi szívem, rájöttél, hogy nem kifizetődő?!?! – gondolom gúnyosan, de végül csak ennyit mondok:
- Hát, akkor ne tedd! – a gúnyt, azonban, még csak meg sem próbálom leplezni mondandómban – Ennyi erővel komoly dolgokat is tudnál csinálni! És kevéssé fárasztó, meg hatékonyabb! Amúgy mi bajod volt neked a Yamatetsu-val? Amúgy meg csak szólok, hogy ne lepődj meg: nekem is van egy Yamatetsu drone-om, de ez nem jelenti azt, hogy szeretem őket!
- Csak egy szimpla árnyvadászat volt… - mondja elmélázva, a dron-okra vonatkozó megjegyzésemet szemmel láthatóan ignorálva – Megkértek, mentem, ennyi – zárja le.
Kényelmesen elfészkeli magát az ülésben, kezét a combjára simítja, és szemeit lehunyva próbálja kicsit kifújni magát.
- Aham – bólintok, de nem szólok többet.
A vezetéssel úgy egyébként nincsen sok dolgom, de most négy járművet irányítok, igaz, ebből három képes utasításokat végrehajtani, nem kell nekem vezetni őket. A drone-okat visszarendelem a kamionra, majd miután rendben leszálltak, a kamion számítógépének kiadom az utasítást, hogy hová menjen. Míg a gépek visszaérnek a kamionhoz, addig kinézek egy helyet, ahol találkozhatnánk otthonommal.
Ez egy nagyobb áruház parkolója, ami így, éjfél felé, meglehetősen elhagyatott már.
Megközelítjük a jókora szerkezetet, majd miután megbizonyosodtunk felőle, hogy senki nem követ, és nem figyel bennünket, átszállunk a kamionba, a furgont meg beparkolom ellopott Trailhawk-om helyére. Hart nem sok vizet zavar, jól látszik rajta, hogy hosszú napja lehetett, és nagyon ki van. A furgonban is, és később, a kamionban is úgy tűnik, mint aki szunyókál. Persze, tudom, hogy nem alszik, de hagyom, hadd pihenjen.
Van egy-két hely a városban, amit előszeretettel használok arra, hogy letáborozzak hosszabb-rövidebb időre, így most az egyik olyan, elhagyatott gyártelep felé veszem az irányt, amit ritkábban, és rövidebb időre szoktam igénybe venni. Amikor megérkezünk, „kicsomagolok”, és Hart-ot beinvitálom a lakóhelyemre. Megfordult már itt egy-két csaj, egyik előtt sem kellett szégyenkeznem, kis lakásom a maga 44 négyzetméterével alig valamivel kisebb, mint egy manzárd-stúdió. Modern berendezésű legénylakás, és mivel olyan picike, így volt elég pénzem, hogy mindenből jobb minőségűt vegyek, úgyhogy már-már luxus kivitelű a kecó. Abba most ne menjünk bele, hogy hány liternyi céges bérkutya, meg öltönyke vére volt az ára…
- Csüccs le! – kínálom hellyel – Mit kérsz inni, aztán találjuk ki, hogy mit csináljunk? Valahogy le kéne pattintatni ezeket magunkról… – egy pillanatra elgondolkodok – Ehhez vagy az kell, hogy elhiggyék, hogy meghaltunk, vagy ki kell irtanunk a komplett Yamatetsu-t. Melyiket válasszuk? – vigyorgok Hart-ra, de még én is érzem, hogy nem egészen őszinte a mosoly az arcomon.
Megvan rá az okom. Egyik sem egy egyszerű történet, a második kimondottan a lehetetlen küldetés kategória, egy multit nem lehet kiirtani. Az első sem sokkal könnyebb, bár annak talán van matematikai valószínűsége, hogy meg tudjuk valósítani.
Hart otthonosan lehajítja magát az egyik fotelba:
- Azt hiszem a tetszhalál egyszerűbb lenne – majd hozzáfűzi – Egy limonádét kérek.
A hűtő felé mozdulok, Hart előre hajol, és lerántja a haját. Ja, hogy ez paróka volt! – nézek nagyot, és elámulok az aranybarna hajzuhatag láttán. Ha felállna, nagyjából a derekáig-fenekéig érne, így, ültében a padlót söpri vele. Nagyon finom szálú, fényes, enyhén hullámos, aranybarna sörény. A gyengém…
- Rigger – néz rám komolyan – vannak ismerőseid a városban? Gyorsan kéne elterjeszteni a hírt…
- Hm… – esem gondolkodóba, miután magamhoz térek a csodálatból. Közben a hűtőből kiemelek valami szintetikus citromlének látszó flakont – Akad egy-kettő… Mindjárt elintézek pár telefont!
Persze, ebből nem sok mindent lát, hisz’ nekem nem kell telefonkészüléket a kezembe vennem. Ráadásul azok közül, akiket hívok, többeknek hasonló rendszer van beépítve, mint nekem, így még a kommunikáció is sokkal gyorsabb, mint a megszokott módon.
Közben szórakozottan löttyintek egy kis citromlevet a pohárba, engedek rá vizet, és leteszem eléje az asztalra. Aztán ledobom magam a kanapéra, s egy darabig még, a hívásokkal bajlódva, elvagyok magamban. Ilyenkor úgy nézhetek ki, mint aki ébren álmodik.
- Na, szóltam pár srácnak, megnézik mit tehetnek! – nézek rá végül.
- Ez gyors volt – pillog rám, kissé meglepődve. A poharat a szájához emeli – édes kicsi csillagom, lenne ötletem, hogy mit emelj a szádhoz! – majd beleszürcsöl a limonádéba. Azzal a lendülettel kapja el a szájától a poharat, mintha megégette volna, arca elfacsarodik, és egész testében megremeg – Jézus! Te nem használsz édesítő szert, mi?! – gyorsan leteszi a poharat az asztalra, fintorog kicsikét, ahogy a savanyú íz hunyorgásra kényszeríti, s finoman meg-megborzong – Mi a következő lépés?
- Az a legnagyobb baj – elmélkedek hangosan, közben kiveszek a konyhaszekrényből egy kis tégelyt és leteszem eléje. Remélhetőleg a cukrot sikerült elővennem, és nem a sót – hogy nem tudom, hogy milyen híre van az akciónknak. Szerintem nem fogjuk tudni megetetni a Yamatetsu-val, hogy sikeresen kinyírtak bennünket az embereik, miközben felrobbantottuk, meg halomra lőttük az övéiket! Úgyhogy szerintem effektív meg kellene rendeznünk a halálunkat... Aztán meg eltűnni ebből a városból.
- Ez nagyon jól hangzik – bólogat elgondolkodva – De ehhez nem ártana, ha lenne egy olyan Yamatetsu csapat, amelyik mondjuk, ránk gyújt egy épületet, és azok tudnák tanúsítani, hogy megmurdáltunk.
Hart előredől, és a térdére könyököl. Ujjaival finoman játszadozik a poháron, lágyan végighúzza a pohár peremén, érzékien körözve rajta. Ragyogó, égkék szemeit rám emeli – Égkék?!?! Nem barna?! – izgatottan csillognak a világítás kellemes, nem túl harsány fényében.
- Én tudom, hogy mit kezdjek ezek után magammal – búgja érzékien – Te mit kezdesz?
Hohohohó, kislány! Ne a pohárral szórakozz, adok én a kezedbe olyan játékszert, amivel, sokkal élvezetesebb a játék! – gondolom jót mulatva – De, azért ez a kis előadás kevés ahhoz, hogy átverj!
- Azt, amit eddig is! – vigyorodok el – Élvezem az életet, közben meg taccsra vágok egy-két multit! – ebben végül is benne van minden, ha úgy hozza a sors, élvezhetem az életet veled is, kincsem! – Miért, te mit tervezel?
- Azt, amit eddig is – vonja meg a vállát, de végül nem folytatja, csak rejtélyes mosoly játszik gyönyörű, csókolni való ajkain.
- Hah! Milyen kis titokzatosak vagyunk! – mosolygok rá, enyhe gúnnyal – Bocsánat, hogy a nagyhatalmú varázslókisasszony magánszférájába próbáltam bele pofátlankodni! Mit is képzeltem, hogy fölfelé ugatok?!?!
Lehajtja fejét, arcát a fényes, aranybarna zuhatag mögé rejti. Vállai meg-megrázkódnak, és már épp meglepődnék, hogy mivel sikerült megbántanom, amikor hátradől a fotelban, és immár jól hallhatóan kacag. Aztán tekintetét hirtelen rám emeli, kacagását egyik pillanatról a másikra felváltja a komor arckifejezés, ékkő kék szemei pirinyót haragosan villannak:
- Igazán vicces vagy – hangja hideg, rendreutasító – Ne gúnyolódj!
- Pedig én szeretek gúnyolódni! – vágom rá azonnal, aztán legyintek egyet – Na, jó… Hogy csináljuk? Fel kellene hívnunk magunkra a figyelmet, mármint a Yamatetsu-ét... Egyelőre szerintem biztonságban vagyunk, én nem láttam, hogy követtek volna bennünket, tehát nem tudják, hogy ebben a kamionban lakik az egyik, akit ki akarnak irtani! Szóval, magunkra kell vonni a figyelmüket, miközben fel vagyunk készülve… - mondom elmélkedve, közben lázasan jár az agyam – Megvan! Megtámadjuk a székházukat, afféle futást rendezünk ellenük! De előtte felkészülünk a "halálunkra", és persze "elszúrjuk" a futást. Így kergetni kezdenek, és elcsaljuk őket arra a helyre, ahol megrendezzük a halálunkat. Ott meg "hagyjuk" magunkat megölni… A részleteket még ki kell találni! Vélemény? – nézek rá érdeklődve.
Elmélyülten simogatja az állát, és lassan bólogat:
- Ez az ötlet nagyon tetszetős – aztán kicsit élénkebben folytatja – De ehhez emberek is kellenek. Csak ketten kevesek leszünk hozzá. Minimum egy-két háttérsegéd, vagy golyófogó kelleni fog. Szóval izomfiúk.
- Ööööhm… – vakarom a fejem – Van némi igazságod! – majd kérdőn nézek rá – Vannak bejáratott cimbijeid, vagy nekem kell kerítenem csókákat?
Eddig sem volt éppen feldobódott, de egy pillanat alatt kimondottan rosszkedvű lesz:
- Két utcai szamurájomat és egy sámánt két órával ez előtt vesztettem el…
- Oh! – vonom fel a szemöldökömet meglepetten.
Át tudom érezni a helyzetét. Az shadowrunner-ek között ritkán szövődnek életre szóló barátságok – bár ez is előfordul, természetesen – de a munka, a törvényenkívüliség összeköt bennünket, és afféle szoros, bajtársi viszony alakul ki közöttünk, még, ha nem is dolgozunk együtt, rendszeresen.
- Bocsesz! – folytatom, némi együttérzéssel – Nem tudtam… Régóta dolgoztál velük?
- Elég rég óta, hogy sajnáljam őket – jobb karjával, mintha legyintene egyet, és élesen témát vált – Az emberek a te reszortjaid. Én vállalom a mágikus támogatást.
Már éppen visszavágnék, hogy mágikus támogatás nélkül is nagyon jól megleszünk, és jó néven venném, ha a komoly munkából is kivenné a részét, és nem hagyna mindent rám, de végül nem teszem. Aztán mégis csak megszólalok:
- Rendben, akkor én szerzek cimbiket. Viszont pontosan meg kell terveznünk a dolgot, mert ha elkúrjuk, nem csak eljátszhatjuk a halálunkat! – mondom figyelmeztetően – Meg kell keresni a megfelelő helyszínt, ott kitalálni, hogy is akarunk ottpusztulni, és hogy fogjuk rávenni a céges fiúkat, hogy azt csinálják, amit mi elterveztünk! Úgyhogy erre kellenének konstruktív ötletek!
- Nyugi – emeli fel csitítóan a kezét. Csak nekem tűnik nagyképűen fellengzősnek?! – Ez nem nagyon nehéz. A Yamatetsu egyik nagy székhelye ott van a puyallup-i pusztulattól alig pár kilométerre. És ott nem egy raktár van, ami tele van robbanóanyaggal. Nemrég pedig tudomásomra jutott, hogy a térség alatt katakombák futnak. Csinálunk egy szép kis vészlejáratot egy ilyen raktárban, lövöldözünk kicsit a Yamatetsu-ékra, aztán "véletlen" magunkra gyújtjuk az épületet Mit szólsz?
Miért akar ez folyton gyújtogatni, meg robbantgatni?!?! – merengek magamban, és érzem, hogy kényelmetlen a dolog – Remek! Egy piromániás mágus!!! Más már nem is kellett!!!
- Az ötlet nem rossz! – vigyorodok el, de nem tudom, hogy mennyire sikerül őszintére. Aztán kicsit elkomorodok, de nem nagyon, csak mint aki nagyon gondolkodik – Akkor kell szereznem egy kőműves-brigádot is, akik kibontják a betont, meg megássák a járatot a föld alatti folyosóig. És még megbízhatók is legyenek… – vakarom a fejem – Fogós, ravasz kérdés! De majd megoldom ezt is! – vigyorodok el megint.
- Helyes – áll fel Hart, és nagyon nyújtózik, szinte ide hallom, ahogy recsegnek a csontjai – A terv teljes kidolgozásáig, és az emberek toborzásáig maradhatok nálad?
Ó, kicsi szívem, ha nem kérdezed meg, akkor én hozom szóba!!!
- Már hogy a viharba ne! – vigyorodok el – Már épp kérdezni akartam, hogy van-e hol meghúznod magad, vagy felajánlhatom a kis kecómat? – aztán kicsit komolyabbra váltok – Öhm… Volt gyerekszobám, úgyhogy a hálót átadom neked… Én meg majd megleszek itt a kanapén. Mi a terved estére?
- Óóóó – vigyorodik el, kajánul – randevúm lesz egy zuhanyrózsával. Neked?
- Hát… Eredetileg azt terveztem, hogy elleszek itthon, de így, hogy vendégem van! – vigyorgok rá – Elmegyünk valahova, enni, meg inni valamit?
- No, tudsz egy éttermet – kérdezi, egyik szépívű szemöldökét kissé feljebb vonva – ami a megfizethetetlen, sznoboknak való, és a kocsma közötti? Vagy esetleg – lép egész közel hozzám, testünk szinte összeér, és karcsú, vékony ujjaival megérinti a mellkasom. Egy pillanatra nagyot dobban a szívem – tartogatsz számomra valami meglepetést, és felviszel a felső szintre?
Ó, megint ez a kis játék, babám?! – merengek magamban – Ám legyen!
- És ha egyik, a másik után, úgy, hogy a sorrendet te választod meg? – kérdezek vissza, nem kicsit kihívóan.
Ismét a csengő kacagás, szinte simogatja a fülemet.
- Csak nyugalom cowboy, van még időnk. Ma csendben igyunk meg egy italt valahol a közelben. Mit szólsz? Megengedem, hogy meghívj – kacsint rám, játékosan.
Papírkutya! – gondolom gúnyosan – Vigyázz szívem, mert akinek kilóg a feneke a miniszoknyából, azt gyakran nézik kurvának!!!
- Sejtettem, hogy csak szórakozol! – adok hangot véleményemnek – Aki úgy lesöpri a kezemet a combjáról, mint te, amikor megfogtalak, hogy ki ne zúgj a kocsiból, az nem akar ágyba bújni egy vadidegennel, fél órával később! De nekem jó ez a tempó, igazándiból a másik az eléggé gyors… Bár, a kedvedért tartanám veled a tempót! – kacsintok rá, aztán élesen témát váltok – A zuhanyzót arra találod. Itt minden kicsi, az egész kecó negyvennégy négyzetméter. Be kellett tudni csomagolni valahogy egy kamionba! – tárom szét a karjaim bocsánatkérően.
Elmosolyodik, olyan szívmelengetően, és elégedetten:
- Tökéletesen megfelel – azt hiszem, hogy ezt most bármire is érthetem – Jól tudok alkalmazkodni – halkan felsóhajt – Akkor elmentem lemosni magamról ezt a sok izgalmat. Megkérhetlek, hogy hozz be egy törülközőt nekem? – kérdi, már, mikor félúton van a zuhany felé.
- Persze! – mosolygok rá, nem is próbálom leplezni, hogy mi járhat a fejemben – Mindjárt viszem!
A hálóba ballagok, és előbányászok a szekrényekből egy általam tisztának kikiáltott törölközőt, majd a fürdő felé veszem az irányt. Jól nevelt, úriember módjára bekopogok.
- Gyere! – hallom a csengő hangot.
Hart háttal áll nekem, és apró, terepszínű francia bugyijától eltekintve immár teljesen meztelen. Leplezetlenül mérem végig, egyáltalán nem zavartatom magam. Gyönyörű teste van, karcsú, vékony, a megfelelő helyeken apró, de tökéletesen megformált gömbölyűségekkel téve izgalmassá. Az egész lány olyan, mint egy meseszép baba, elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaki ilyen arányokkal, ilyen tökéletes vonalakkal rendelkezzen, élő ember létére!
Elmosolyodok, mert nagyon tetszik, amit látok. Nem kajánul, vagy, élvezkedve, csupán jelezve, hogy nagyon szépnek találom.
- Hm... Nagyon helyre kis csaj vagy! Eddig ez fel sem tűnt! – nyújtom át neki a törölközőt, hangot adva gondolataimnak, majd megfordulok, és kilépek, de az ajtóból még visszaszólok – Ha szeretnéd, hogy megmossam a hátad, csak sikíts!
- Ajtó becsuk! – hallom határozott hangját, de ajkain kedves mosoly játszik.
Nem vagyok egy erőszakos srác, pedig, ha rámenősebb vagyok, talán meg lenne a csaj. De az nem az én stílusom… Kicsit régimódi vagyok ezen a téren.
Ismét képes meglepetést okozni, hisz’ a várt órák helyett mindössze tíz perc után felbukkan a nappaliban. Az öltözködést nem vitte túlzásba, csupán egy törölköző van nyúlánk teste köré tekerve, selymes, aranybarna hajzuhataga nagyjából a fenekéig ér. A vállán helyre kis kötés jelzi, hogy az élet nem volt túl finom vele ma este.
- Van egy alkalmi öltözeted számomra? Ki kellett mosnom a másikat. Összevéreztem.
- Huh – pattanok fel a fotelból – Ezzel most megfogtál! Az én cuccaim túl nagyok lesznek neked… –most egyértelműen látszik, kicsit több, mint egy fejjel vagyok magasabb nála. Aztán felderül a képem – De talán akad itt neked valami!
Kiviharzok a nappaliból, s pár perc után egy nettül összehajtogatott kis ruhakupaccal térek vissza.
- Pár hónapja nálam járt az unokahúgom, és ezek véletlenül itt maradtak! – vigyorgok rá elégedetten, ahogy leteszem elé a cuccokat.
Hart bizalmatlanul széthajtogatja a ruhákat. Egy kis kétrészes, csini kis fehér felsővel, meg egy fekete PVC mikromini szoknyával. Az egészhez még jár egy pirinyó, fekete G-string bugyi.
- Szerintem jó lesz rád! – vigyorgok rá elégedetten, ahogy szemügyre veszi a göncöket.
Hart teljesen érdektelenül szemléli a ruhadarabokat, majd nagyon laposan, szinte vádlón pillant rám:
- Ugye nem nézel engem utcalánynak?
- Öööö… – kicsit zavartan nézek rád. Első pillanatban nem tudom, hogy mit is reagáljak, kicsit talán még szégyenkezek is – Nem, persze, hogy nem! Zoraya kicsit könnyű erkölcsű csaj, bár ő sem kurva… Csak szeret úgy öltözködni… Bocsesz! – szedegetem össze a ruhákat zavartan, érzem, hogy a fülem kissé felforrósodik – Lehet, hogy mégis csak jobb lesz az én cuccaimból valami, majd felhajtjuk a szárát... Vagy térdnadrág!
Hart nagyot sóhajt, majd eltűnök a ruhákkal. Nem értem, szerintem nagyon divatos, és nem túlzottan kihívó darabok, bár tény, hogy nagyon csajosak. Ennél azért melegebb cuccokban is megfordulnak lányok az utcákon manapság! Nem a huszonegyedik század elején járunk!!!
Elővadászok egy zsebes térdnadrágot, meg valami szűkfazonú pólót, az talán nem lesz annyira nagyon nagy a kistermetű leányzóra. Egy pillanatig elgondolkodok, aztán végül úgy döntök, hogy mégis csak jobban jár Zoraya tangájával, mint az én sportbokszeremmel.
Hamar felöltözködik a fürdőben, majd mikor előjön, már a paróka is a feje búbján fityeg – mellesleg egyáltalán nem értem, hogy erre mi szükség, mikor a saját haja összehasonlíthatatlanul szebb!!! – és most a szeme is megint kék…
- Nem nevet!
- Csak diszkréten mosolyog – s tényleg – bár azért van benne némi kárörvendő szórakozás is. Miért is nevetnék én rajtad? Igazán jól nézel ki a térdnadrágomban, majdnem leér a bokádig, akár a te nadrágod is lehetne! – mostanra már rendesen vigyorgok – Na, mehetünk enni? Mondjuk át kell tervezni az estét, mert ebben a cuccban oda nem engednek be, ahova eredetileg akartalak vinni! – nevetek fel – Nem baj, jó lesz egy pár osztállyal lejjebbi krimó is!
- Jól van! Fordulj el! – integet ingerülten, míg meg nem fordulok.
Valami kis mormogást hallok. Hogy ezt hogy utálom! Főleg, ha a hátam mögött történik!!! – borzongok meg, és hiába bízok benne, hogy Hart nem fog megölni, borzasztóan rossz érzés.
Aztán nem bírom, és végül megfordulok.
A varázsló lány teljesen másképp néz most ki! Egy szintibőr, oldalt fűzött nadrág, és egy fehér, apróka top, ami teljesen szabadon hagyja feszes, lapos hasát – ez sokkal kisebb, mint amit én hoztam neki, tulajdonképpen csak egy melltartó!!! Nem kevéssé lep meg átvedlésével.
- Ez a baj a varázslókkal! – morgom nem létező bajszom alatt, csak úgy, magamnak – Sosem tudod, hogy amit látsz, annak van-e valami köze a valósághoz! – aztán kicsit hangosabban, félvigyorral – Akkor ez így most már jó, mehetünk, vagy még átöltözöl párszor?
- Mehetünk – bólint határozottan – De lehetőleg ne érj hozzám, mert akkor megtörik a varázs – teszi még hozzá, amikor ellép mellettem, és épp átkarolnám. Remek!
Egy ugrással a kamion mellett terem, közben csevegő stílusra vált:
- Szóval van valami bajod a mágusokkal? – ropogtatja meg az ujjait. Arcán kegyetlen kifejezés suhan át, ahogy visszanéz rám, laposan, sunyin.
- És ha igen, akkor mi lesz? – Kicsi szívem, ha meg akarsz félemlíteni, sokkal jobban össze kell kapnod magad! – Békává változtatsz?
- Nem gondolsz arra, hogy bezárhatnálak a kamionba, és megsüthetnélek, mint egy ünnepi malacot? – érzem, hogy veszélyesnek akar hangzani, amit mond, de nálam nem ér célba. Csak felesleges vigéckedésnek tűnik nekem.
- Nem – vonom meg a vállam hanyagul, hogy éreztessem vele, ilyen módon kicsikét sem tartok tőle – Megtehetnéd, talán… És? Mit érnél el vele? Egy lehetséges szövetségesedet irtanád csak ki, akinek a segítségével talán megmentheted a csinos kis seggedet a Yamatetsu-tól. Utána lehet, hogy engem is megpróbálsz majd eltenni láb alól… – majd egy pillanatra elgondolkodok – Egy varázslóból ezt is kinézem. De addig szerintem nem fogsz nekem ártani… Persze, ki tudja? Kiszámíthatatlanok vagytok!
- Ha jó helyre viszel, nincs mitől félned – mosolyog rám ismét kedvesen. Nem tudom eldönteni, hogy ebből mennyi a valódi, és mennyi az álbűbáj – Bár elmagyarázhatnád, miért e bizalmatlanság a mágusokkal kapcsolatban!
Becsüccsenünk a kamionba, egy fél perc alatt leakaszttatom az automatikákkal a vontatmányt a vontatóról, és elindulunk.
- Párszor már dolgoztam mágusokkal, és eddig mindig megjártam velük… Kinyírni még egyszer sem akartak – vonom meg a vállam, amolyan értetlenül – de mindig a saját útjukat járták. Bármiben egyeztünk is meg, bármilyen tervet is állítottunk össze, az úgy és akkor, és ott sosem teljesült, valami mindig volt. Egy valamilyen, számunkra ismeretlen, titkos, saját cél, vagy titkos küldetés, vagy báregyéb, amiről mi nem tudtunk, de a mágusnak az nagyon fontos volt. Olyannyira, hogy gondolkodás nélkül tette kockára a terv sikerét, és persze vele együtt az életünket is. Nem mondom – nézek rád komolyan – hogy te is ilyen vagy. De nézd el nekem, ha elsőre azt sem biztos, hogy elhiszem, amit kérdezel… Nem haragszom rád, sőt! – mosolygok Hart-ra halványan – Kimondottan tetszel nekem!
Amikor meglátom Hart enyhén felvont szemöldökét, abban a pillanatban döbbenek rá, hogy ez valamelyest félreérthető így, és zavartan megpróbálok korrigálni:
- Már… Már nem úgy értem, hogy mint csaj, hanem – Ó, baszd meg Ronney, ez így kurva szarul hangzik!!! Ha lehet, még inkább zavarba jövök – De persze nagyon csinos csaj vagy, és hát persze úgy is nagyon…
A következő mozdulatával megint alaposan meglep! Az ujját a számra helyezi, jelezvén, hogy kussoljak.
- Psszt! – kacsint rám – Megértem a bizalmatlanságodat. Észrevetted, hogy én se vagyok éppen bárkiben megbízó típus. Sok olyan titkom van, amit magammal viszek a sírba, ha egyszer el jő a Végső Halál – nekem kissé színpadias a mondata, de értem, hogy mit szeretett volna a tudtomra hozni.
Lehajtott fejjel ül mellettem, gyanútlanul. Amikor visszanézek az útra – most nem vagyok becsatlakozva, úgy vezetek, mint bárki más – beletaposok a fékbe. Hart nagy ügybuzgalommal lefejeli a műszerfalat.
- Mi a...? – morogja a fejét tapogatva, és kifelé kémlel, hogy vajon mi történt.
Az utolsó pillanatban veszem észre az elénk vágó sötét színű szedánt, kénytelen voltam vészfékezni, hogy elkerüljem az ütközést.
- A kurva anyádat, barom, nem látsz a szemedtől? Ha meg eldózerollak, akkor meg fel vagy háborodva, faszfej! – kommentálom a történteket.
Visszakapcsolok pár fokozatot, és újra lendületbe hozom a közel tíz tonnás dögöt. Érzem, hogy Hart engem stíröl, majd megszólal:
- Mióta van meg? – kérdezi csendesen. Hangsúlyában valamilyen halvány áhítatot vélek felfedezni, mintha valami megmagyarázhatatlan, természetfeletti dolgot látna, és arra kérdezne rá.


Tifa2013. 11. 09. 12:18:10#28150
Karakter: Hart



 Rémülten zihálva robbanok ki a Yamatetsu Corp. épületéből. Mellettem fut hű társam, és jó barátom,  Tessien. Rajtam kívül senki nem ismeri az igazi kilétét. Az amúgy igen helyes arccal megáldott, barnás, zöldes árnyalatú, rövid hajkoronát viselő férfi ujján hatalmas, sárkány alakú gyűrű tekergőzött. Ha nem lett volna elég a kiállása, és a kisugárzása, ez a gyűrű mindig biztosította őt arról, hogy az, akivel éppen szemben áll, semmiképp ne tudjon nemet mondani neki. Igen, Tessien igazából egy sárkány, bár ő nem nyugati, mint a legtöbb a világon. Az ő igazi alakja alig nagyobb, mint egy jól megtermett troll, és egész testét színesebbnél színesebb tollak fedik. Ráadásul sárkány létére meglepően őszinte, és hűséges alkat. Most is együtt menekülünk. Bár a tizenkét fős csapatból már csak mi ketten maradtunk életben.
De úgy tűnik, nem volt elég a figyelemelterelés, mert több golyó is elsüvít a fülem mellett. Több lövedék is átszalad hosszú, sötétkék parókámon, és így tincsenként hagyom magam mögött, mint valami morzsákat a visszafelé vezető útra. Ám én ide soha többé nem akarok visszajönni. Mindenkit lemészároltak a csapatból rajtunk kívül, mert az egyik rohadt dekás elárulta a helyzetünket. A pöcs…
Ám nem marad időm ezen gondolkodni, mert lábamnál gépfegyverek tüze tépi fel az aszfaltot. Bár minden izmom fáj, még jobban rágyorsítok. Ebben megakadályoz, hogy a cégkutyák nem is céloznak rosszul. Egy eltalálja a karom, amitől megtántorodom, és veszítek a sebességemből. Tessien megragadja ép karomat, és tovább vonszol. Érzem, hogy már ő sincs túl jó állapotban, de még mindig jobban bírja a támadásokat, mint én. Hirtelen az álcázó varázs egy részét megszűnteti, és megjelennek a hátán hatalmas szárnyai. Mielőtt tiltakozhatnék, karjába kap, és felrepül a levegőbe. Még mindig hallom a gépfegyverek kerepelését, és mintha Tessien meg-megremegne, de nem látok az arcán semmilyen érzelmet, ahogy máskor sem.
Végül elég távol kerülünk az épülettől, és elhal a zaj. Seattle felett repülünk magasan, hogy senki ne lásson meg. Gyorsan fedezéket kell találnunk, különben szarban leszünk, és ezt Tessien ugyanolyan jól tudja, mint én. Lassan ereszkedni kezd, de hirtelen eltorzul az arca a kíntól, szemei fennakadnak, és teste elernyed. Zuhanunk. Itt az ideje, hogy én segítsek rajta. Kikapom a zsebemből a mágikus erősítőként használt régi könyvemet, és hangosan sorolni kezdem a varázs erejű szavakat. A szavak erejével sikerül elérnem, hogy lassuljunk, de így is elég keményen érünk földet.
Amint sikerül összeszednem magam, odamászok a sárkányhoz, és megrázom a vállánál fogva. Csak ekkor látom, hogy az ingét vér mocskolja be. És ez már nem az én vérem. Nem látok rajta sebet, ezért gyorsan az oldalára fordítom. Egy elhaló, fájdalmas nyögést mintha hallanék, de inkább a hátával vagyok elfoglalva. A jeges rémület hullámokban tör rám, ahogy meglátom lezuhanásunk okát. Ruhája hátán legalább tíz vérvirág nyílt, közepükön apró égett szélű lyuk: a bemeneti sebek helye.
-        Bassza meg – mondom halkan, visszafektetem Tessient óvatosan a hátára, hogy tudjon pihenni, míg én eszeveszett sebességgel, és remegő kézzel lapozgatom a könyvem egy gyógyító varázslatért. – Gyerünk már! – kiabálom a könyvnek, mivel nem találom a kívánt igét. De Tessien csak óvatosan megérinti a kezem. Könnyes szemmel nézek a félholt sárkányra.
-        Nyugalom, Hart – suttogja. – Nincs semmi baj.
-        Úgy van! Nem lesz semmi baj! Meggyógyítalak! – hangom reszket a torkomban lévő gombóc miatt.
-        Ne erőlködj, kérlek – felköhög, mire apró vércsík indul meg a szájából. Még jobban megrémülök. Őt nem veszíthetem el. Őt, aki annyi mindent megtanított nekem, aki életben tartott. De mielőtt tovább kereshettem volna, még egy apró szót lehel, majd végleg kihuny szeméből a szikra. Testére borulva hol hangosan zokogok, hol ordítok. Úgy érzem, ez csak egy rossz álom, és ilyen a valóságban nem történhetett meg.
De csak pár percnyi ideig hagynak gyászolni. A fejem felett egy HEFESZ száguld el, melyen a Yamatetsu piramis alakú logója díszeleg. Kitörlöm a könnyeket a szememből, majd felállok, és elmondok egy utolsó varázsigét. Könyvemmel a kezemben, és mérhetetlen haraggal a szívemben hagyom ott Tessien égő testét. Nem hagyom meg senkinek azt az élvezetet, hogy láthassa őt holtan rajtam kívül.
Mikor visszaérek a lakásomba, még mindig csöpög az arcomról Tessien vére. Kék parókám teljesen tropára ment, így lekapom a fejemről, és üvöltve tombolok. A szerencsétlenül járt műhajat a falhoz vágom, mire kibomlik igazi, aranybarna hajam. Úgy nézhetek most  ki, mint a nyugati boszorkány Óz Csodaországából. A parókám után nem sokkal a falhoz vágódik az ősi könyvem is, majd miután úgy döntött, hogy neki nem jó a falon, a földön koppan még egyet. Az emberbőr kötésű imakönyv öregebb, mint az emberi emlékezet, így nem véletlen, hogy ez az első alkalom, hogy valaki a falhoz csapta.
A telekomhoz lépek, és szélsebesen pötyögni kezdek rajta. Egy rendszám tulajdonosát keresem. A ShadowLand-en keresztül egyeltalán nem nehéz megtalálnom. Megkeresem az ipséhez tartozó számot, és felcsörgetem. Míg kicsöng, idegesen dobolok ujjammal a készüléken. Mikor végre felveszi a túloldalon a tulaj, egy unott hangot hallok meg, de a képernyőn kép nem jelenik meg jelezvén, hogy az illető csak hangkapcsolatra állította a saját készülékét.
-        Igen? Ki a franc vagy? – hallom a hangjából, hogy nagyon nincs ínyére a késői telefon.
-         Szép jó estét uram – válaszolok még higgadtan, bár az ő képernyőjén megjelenő arcom biztosan nem ilyen bíztató már - Mondja, az ön tulajdonában van egy bizonyos F-65478-as rendszámú furgon?
-        Öhm... A rendszám stimmel... De nem furgon!
-        Nem éppen a legjobb helyen parkol, uram – sziszegem, mert már alig tudom visszafogni a mérgemet.
-        Nem értem, hogy miről beszél, kisasszony! Az autóm a garázsomban áll! – feleli értetlenkedve – Nem hiszem, hogy az rossz hely lenne! De... Nem is értem! Ha a kocsim a garázsomban áll, akkor hogy lehet, hogy ön látta a rendszámát!
Éppenséggel nem vagyok abban a kellemes állapotban, hogy megkérdőjelezzék az emlékezetemet, vagy azt, hogy a rohadt árnyvadászatot mi is tette tönkre! Csak nyugalom, Hart. Nyugtatásként megmasszírozom az orrnyergemet két ujjal, és csak ezután válaszolok.
-        Mióta nem mozdult ki az autójából, mister?
-        Nem, mintha bármi köze lenne hozzá – jön a sértett válasz –, de  tegnap mentem vele utoljára. Ma el sem hagytam az otthonomat!
Hát épp ez az! A fogaimat csikorgatom, de meg kéne próbálnom lenyugodni. Lassan az üres képernyőre bámulok immáron tengerkék szemeimmel, valamivel nyugodtabban.
-        Jelenleg a Yamatetsu Corp. alagsorában parkol, méghozzá egy harctér kellős közepén. A legrosszabb helyen – jelentem ki halálos nyugalommal. A fickó a túloldalon már annyira nem nyugodt, ahogy ezt meghallja.
-        Ki van zárva! – aztán kis ideig csendben marad. Mikor megjelenik a kép a telekomomon, azonnal rájövök, hogy az illetőnek külső kamerára van szüksége a kép kapcsolathoz, vagyis a telefonja a fejébe van beépítve valahogy. - Most akkor együtt megnézzük, hogy kinek van igaza! – mondja a szőke, egészen jóképű srác –mert nem hiszem, hogy több lenne 25-nél. Kezében a kamerával kilép az apró nappaliból egyenesen a szabadba. Ekkor esik le nekem, hogy az ipse egy kamionban él. Méghozzá egy baszott nagy kamionban! Nem mondanám, hogy kényelmes tempóban elkocog a kamion hátuljához, ahol valószínűleg a kisbbik járművet tartja. Kitárja a hatalmas fém ajtókat, de már azelőtt, hogy hangos dörrenéssel megállna az ajtószárny, már hallom döbbent kiáltását.
-        Ellopták a kocsimat!
Gúnyosan tapsolok párat.
-        Bravó, gratulálok technomáguskám, jól megcsináltad. Ha kell a kocsid, akkor nálam keresd. A 11-es és a 7-es út kereszteződése utáni első sikátorban megtalálsz – Gyorsan az órámra pillantok. – Mostantól kezdve úgy két órán át – Bár nem tudom, hogy ő tényleg lát-e engem a fejébe épített készülékben, de szúrós pillantást vetek a kamerára, aztán vigyort erőltetek az arcomra – A viszonthallásra! – Megszakítom a vonalat, majd még egyszer, utoljára felkapom a parókámat, nagyjából rendbe teszem, lemosom az arcomról a vért is, és lemegyek az emlegetett sikátorba. Tudom, hogy a Yamatetsusok megtalálták az idegen járművet az alaksorban, és már ismerem annyira a céget, hogy tudom, hova teszik ki az oda nem illő dolgokat.
A sikátor, ahova irányítottam a dekást, a Yamatetsu szemétlerakó helye. És nem is csalódom: a furgon tényleg ott áll. Bár van rajta pár golyó ütötte nyom, de ez a legkevesebb. Aztán hatalmas zajra leszek figyelmes. Kilépek a sikátorból, és egy roppant monstrummal találom szembe magam. Egy két méter szer negyven méteres gigászi szörnyeteg gördült be az utcára. És csak akkor veszem észre, milyen zajos is volt, mikor végre leáll a hatalmas V16-os  motor. A fülsértő csendben kinyílik a vezető oldali ajtó, és kiugrik a kamionból a már korábban is látott szőke hajú fiú. Ahogy cipője koppan az aszfalton, kicsit megtántorodom, és nekiesek a kocsinak. Annyira elfáradtam már, hogy a szemem színét megváltoztató varázst nem is tudom visszaállítani. Így most a szemem megint sötétbarna, ahogy azt a jóisten megteremtette.
A fiú közelebb sétál hozzám. Szívem a torkomban dobol, de próbálok továbbra is lazának látszódni.
-        Ho-Hoi! – köszöntöm, bár először elcsuklik a hangom, így gyorsan megköszörülöm a torkom. – Ez a te kocsid lenne? – mutatok a mögöttem lévő autóra. Ám az ifjú árnyvadász értetlen arckifejezése, és fejének ingása már előre elárulja, mit fog mondani.
-        Nem! A rendszám az enyém, de nekem egy Jeep Trailhawk-om van... Ellopták a kocsimat, és levették a rendszámot, rátették erre a furgonra. Miért? És kik? És hol a kocsim? – tart egy kis szünetet, de nem hagy szóhoz jutni. Számomra felfoghatatlan módon mosolyog rám. - Jah, elnézést, hogy ilyen bunkó vagyok. A Mágus vagyok! – Jelenti be, mintha tényleg ő maga lenne Houdini. Kis ideig a kezét nézem, melyet felém nyújt, majd elnézek mellette, hogy kicsit visszapottyanjon a földre a felhők közül.
-        Mágus, mi? – visszanézek rá. – Rigger lennél?
-        Az. A Mágus! – ismétli el újfent színpadiasan, mintha tényleg azt várná, hogy megtapsolom. – Amit én művelek a gépekkel, az csodaszámba megy.
Egy másodpercig a mosolyát figyelem, de aztán borsódzni kezd a hátam. Hallom, hogy a közelben eldördül egy fegyver. Előre ugrok, megragadom a megdöbbent képű fiú ruháját, és a hideg aszfaltra döntöm. Nem is kell sokáig várni, és már süvít is a kamion egy hatalmas kerekéből a levegő.
-        Követtek?! – förmedek rá. Orrunk majdnem összeér. És bár mérges vagyok, amiért ránk találtak, azért meg kell jegyeznem, hogy régóta nem találkoztam ilyen atlétatestű férfival, főleg nem ilyen közelről. De most másra kell koncentrálnom!
-        Bassza meg, ezek szerint igen! Pedig ellenőriztem... Igaz, egy kibaszott drone-t sem küldtem ki... Mibe keveredtem? Te tudsz erről valamit? – Nem tudom eldönteni, hogy igazából rám vagy magára mérges…
-        Elég, ha annyit mondok, hogy a Yamatetsu ellen voltam ma vadászni? – válaszul golyók tépik fel az útburkolatot körülöttünk. Gyorsan kikapok egy üvegcsét a zsebemből, és a földhöz vágom. Az üvegben lévő két folyadékot elválasztó vékony üveg fal eltörik, a két oldat összekeveredik, és olyan füst keletkezik, amely minden ellenség elől elrejt, bármily jól is lát az illető. – És most tipli! Be a kocsiba! – kiabálom teli torokból.
Felpattanok a földről, felsegítem a fiút, és már futunk is a furgon felé. Ahogy fogom a karját, rá kell jönnöm, hogy tényleg jobban karban van tartva a teste, mint egy átlagos technomágusnak.
-        Yamatetsu? – kérdezi futás közben. – Bassza meg! Elsőre nem tűnt fel, mit mondtál a telefonba! Én a múlt héten mentem neki a Grashem Industries-nak, ami a Yamatetsu testvérvállalata a UCAS-ben! Akkor ez lesz az! Vezess! Nekem most dolgom van! – miközben megragadom a kormányt, és beletaposok a gázba, ő előszed a kabátja alól egy rigger decket.
Élesen kikanyarodok a sikátorból, majd apró korrigálásokkal egyenesbe teszem az autót. A visszapillantóban látom az utánunk eredő fekete limuzint, és az elsötétített ablakok mögül előbukkanó, ásító pisztolycsöveket.
-        Ó te szentséges…! – morgom az orrom alatt, majd veszek egy újabb éles kanyart, és a mellettem ülőre nézek sürgetően. – Te meg mit csinálsz?!
Kezében már ott van a szokásos Jack-csatlakozó.
-       Mázli, ebben a szarban is van rigger-interfész!
Gyorsan a fejében lévő krómosan csillogó aljzatba dugja, majd egy másik csatlakozót a műszerfalon lévőbe csatlakoztat. Szinte ugyanabban a pillanatban érzem is, hogy a kormánykerék, és a pedálok is önálló életre kelnek.
-        Most már én vezetek! Tudsz lőni? Mert akkor csináld, amíg én hozok erősítést! – villantja rám magabiztos mosolyát.
Rá bízom a vezetést, de azonnal felvilágosítom:
-        Tudnék, ha lenne fegyverem. Foglalkozz a vezetéssel, és próbálj nem túl éles kanyarokat venni. Akkor elintézem a többit.
Lehunyom a szemem, és egyetlen mély lélegzetvétel idejéig végigveszem a ’fegyver táram’. Mivel van a zsebemben némi víz, a varázslataim segítségével ebből se perc alatt robbanást tudok létrehozni. Nem is figyelem, hogy Mágus hogyan reagál rá, csak egyszerűen kinyitom az ajtót, kihajolok, kidobom az üveg vizet, majd rövid varázslattal elbontom a folyadékot atomjaira, és utolsó simításként szikrát küldök a robbanó elegybe. A robbanás megroppantja a limuzin futóművét, ami így nekisodródik egy villanyoszlopnak. Ennek sanyi. Visszahuppanok a kormány mögé, és próbálok levegőhöz jutni, hogy a szívem benn maradjon a bordáim mögött.
-         Wow! Elismerésem! – hallom meg az ismeretlen méltányoló füttyentését. - Ez eléggé hatékony volt! Nekem még kellett volna kb. fél perc, mire megfingatom őket...! – vizslató tekintete rám tapad. Tudom, hogy rigger, és a kocsi is olyan manővereket hajt végre, hogy be kell látnom, ügyes sofőr, de kissé ódzkodok a gondolattól, hogy semennyire nem figyel az útra. - De nincs vége ám, szivi! Még van rajtunk kettő! Még jó, hogy a start szekvenciákat nem állítottam le, és már úton vannak a madaraim! – szinte nem is hallom meg, mit mond, mert a ’szivi’ szónál leragadok, és rideg pillantást vetek rá. Ez az a szó, ami hallatán a halálos ítéletet szoktam kimondani az emberekre.
-        Ahham, még jó, hogy megcsináltad… – gúnyolódok, majd mélyen beszívom a levegőt a tüdőmbe. – Menjünk a Redmond pusztulatba! Ott van pár ismerősöm, és a bandák területére nem szeretik betenni a lábukat a cégkutyák.
Mágus tekintete rezzenéstelen, és szenvtelen. Ajkain provokáló vigyor jelenik meg.
-        Redmond? Az még odébb van, addig muszáj lesz szétkapnom őket, vagy ők szednek szét minket! Még kell tíz másodperc, hogy ideérjenek a gépek!
Ahogy ezt kimondja, máris meghallom a géppuskák szokásos ugatását. A nagysebességű töltények belecsapódnak a páncélozott jármű hátuljába, és ezzel kibillentik az egyensúlyából. Rémülten megkapaszkodok a kormányban, de az még mindig önállóan mozog, így kicsúszik az ujjaim közül. Kénytelen vagyok a felettem lévő majrévasba kapaszkodni.
-        A francba…! – morgom, majd meglátok egy hajtűkanyart előttünk, és rámutatok. – Oda! Hajts be oda! Nyerek egy kis időt magunknak! – kimászok a leeresztett ablakon, és megpróbálok megkapaszkodni a tetőben. A kocsi a vártnál élesebben kanyarodik, és érzem, hogy a lendület simán kivinne az ablakon, hacsak nem kapná el a lábamat Mágus. Az érintése kifejezetten kellemetlenül érint, de most szükséges volt, így majd később számolok vele.
-        Ez meleg volt, szivi! – üvölti, de az utolsó szót már csak sejtem, mert újabb kocsi ér szomorú véget egy hatalmas robbanásban. Éppen ennyi idő kell számomra, hogy elmondjak magunkra egy álcázó varázsigét. Mire visszahuppanok az ülésbe, már teljes csend borult ránk. Gyorsan megszabadulok az engem tapperoló kéztől, majd komolyan a fiú szemébe nézek, bár ő csak lassabban néz rám. Némán formálom ajkaimmal a szót: fék, és nyomatékosításként a szám elé teszem a mutatóujjamat. Ha sikerül, akkor a környéken lévő maradék katona nem fog minket észrevenni, és simán elmennek mellettünk.
Viszont már nem bírom sokáig fenntartani a varázslatot. A varázs összeomlik, én pedig hamuszürkén, levegő után kapkodva simulok az ülésembe. Már hallom a kis drone-ok zúgását a fejünk felett. Ez megnyugtató. Próbálok valamit mondani, de csak halandzsa jön ki belőlem.
-        Mi a baj, szivi? – magamon érzem a fiú tekintetét. Talán tényleg aggódik értem. – Nehogy elpatkolj itt nekem! – a furgon lassú mozgásba kezd, és érzem, hogy Mágus ujjai a csuklómat érintik. – Basszus, majd kiugrik a szíved a helyéről! Mi a faszt csináltál magaddal?! És még egy kibaszott elsősegély dobozunk sincs! – össze-vissza dobál mindent a kocsiban, de eredménytelenül.
-        Ha még egyszer szivinek szólítasz, utána már csak keresztapa lehetsz – szuszogom minden erőmet beleadva, és próbálok valami kényelmesebb pozitúrát felvenni az ülésben. – Nyugi, csak elfáradtam kicsit. Figyeld nyugodtan az utat. Én jól leszek.
A fiú megkönnyebbülten rám vigyorog. Mintha még egy apró sóhajt is hallottam volna. Úgy tűnik tényleg aggódott amiatt, hogy mellette adom be a kulcsot.
-        Nincs is neked semmi bajod, szívem! Csak szimulálsz itt nekem! Amúgy meg, ha lettél volna olyan udvarias, és kedves, mint amilyen például én is voltam, nem kellene, hogy "szivinek" szólítsalak, mert tudnám a nevedet! – csipkelődéssel palástolja, mennyire megnyugtatta, hogy meg tudtam szólalni. – Nah, javaslom, hogy menjünk vissza a kamionomra, aztán húzzunk ki a város határába, ott meg majd kitalálunk valamit!
-        Oké – bár minden izmom tiltakozik ellene, felülök rendesen. – Hart vagyok – eresztek meg egy gyors bemutatkozást, aztán gyorsan terelek is. – Rohadt Yamatetsusok. Sosem szerettem varázsolni...
-        Hát, akkor ne tedd! – megvető hanglejtéséből sikerül leszűrnöm, hogy nem igazán csípi a varázshasználókat. – Ennyi erővel komoly dolgokat is tudnál csinálni! És kevéssé fárasztó, meg hatékonyabb! Amúgy mi bajod volt neked a Yamatetsu-val? Amúgy meg csak szólok, hogy ne lepődj meg: nekem is van egy Yamatetsu drone-om, de ez nem jelenti azt, hogy szeretem őket!
-        Csak egy szimpla árnyvadászat volt... Megkértek, mentem, ennyi – ezzel le is zárom a témát. Kezemet a combomra teszem, és próbálok pihenni.


oosakinana2011. 02. 27. 17:07:53#11792
Karakter: Wolf
Megjegyzés: (Ephonyn-emnek)


- De így te sérültél meg, és jobb lenne orvoshoz menned – mondja és felsegít, miközben a fejemet rázom.
- Nem lehet. Máris kezd összeforrni a vállam…
- Jó, akkor mondd, hova kéne menned! Segítek eljutni oda! – mondja könyörögve, mire csak ránézek, és egy kicsit megpróbálok mosolyogni rá.
Elindulunk, de nagy fájdalmaim vannak. Kincsem próbál támogatni és megirányítani, amerre mondom, mert egyedül most képtelen lennék elmenni oda. Összeszorított foggal mondom, merre menjen, miközben érzem, hogy a csontok rosszul forrnak össze.
Egyszer csak megérkezünk egy ösvényre, amit már régen jártak, de az emberkéhez, csak itt lehet menni. nekem meg ráadásul annyira fáj a vállam, hogy mindjárt ordítanom kell. Fájdalmas lesz, ha eltördeli megint. Megérkezve kincsem odaad, a kuruzslónak ő meg kint marad. Örültem, volna, ha bejön velem, de megértem, hogy nem akar látni tovább szenvedni így viszont megkérem, a csávókát, hogy hangszigetelje a házat, mert fájdalmas lesz, és nem akarom szerelmemet megijeszteni.
Lefekszek, majd odajön és megfogja a vállamat, majd eltördeli a csontjaimat, amire hangos ordítás hagyja el ajkaimat. Piszkosul fel és még érzéstelentőt sem tud adni, mert a magas test hőm egyből felbontja. Sorban töri el a csontjaimat, van amit többször el kell. Teljesen leizzadok és a hajam is csapzott lesz.
Félórán keresztül folytatja, mire minden csontomat a helyére, teszi. Megkérem, hogy hívja be szerelmemet, mert azt akarom, hogy ott legyen mellettem. Bejön, majd amikor meglát. Látom, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.
- Gyere ide, kérlek. – tartom felé az ép kezemet. Megrázza a fejét és csak eltakarja a szemét.
- Nem lehet, miattam leszel, rosszul én vagyok mindennek a hibája. – mondja elcsukló hangon.
- Ez egyáltalán nem igaz. Ephy kérlek, gyere ide hozzám. – kérlelem, de csak tovább rázza a fejét.
- Nem lehet. Nem akarom, hogy több bajod essen miattam. Szakítok veled. – vágja a szavakat hozzám, amiket ő maga sem gondol komolyan, mert látom, hogy megszakad szíve. Megfordul és elkezd rohanni.
- Ephonyn! – kiáltok utána, majd felállok. És utána megyek, de futni nem tudok. A fene vigye el. Nem érdekel a kuruzsló szól, hogy veszélyes átváltoznom, de nem érdekel. Leveszem a kötést és átváltozok. Nyüszítek kicsit, de nem érdekel. Megkeresem kicsim illatát, majd utána kezdek el szaladni. Fáj a lábam, de szerencsére, már gyógyult annyira, hogy tűrhető legyen a fájdalom.
Addig szaladok, amíg a tisztásra nem érek, amit első találkozásunkkor mutattam neki. Visszaváltozok, majd odasétálok hozzá. Látom, hogy összeomolva folynak könnyei. Teljesen kikészült. Odasétálok hozzá, majd magamhoz ölelem.
- Engedj el. Nem lehetsz velem. Csak a bajt hozom mindenkire. – kezd el hisztizni, de nem engedem.
- Ephonyn. Ha velem vagy nem hozol bajt. – mondom neki komolyan. – ha nem vagy velem, akkor leszek rosszabbul, mert beléd szerettem Ephy. Szükségem van rád, hogy velem légy és hozzám bújj. – mondom neki még mindig komolyan és várom, hogy mit reagál.
- De nem lehet. – mondja akadozva és még mindig zokogva.
- De lehet, mert én teszek róla, hogy lehessen. – mondom határozottan. – szükségem van rád és nem fogom hagyni, hogy eltaszíts magadtól. Nem fogom hagyni, hogy szakíts velem. Teljes szívemből szeretlek, és csak veled akarok lenni. – vallom be komolyan az érzéseimet és csak reménykedek benne, hogy jobban átgondolja a dolgokat és még sem akar elhagyni.
Csak állok és szorosan ölelem, magamhoz hagyom, hogy kisírja magát, mert akkor ő is meg fog könnyebbülni és minden egyszerűbb lesz, meg boldogabb, ha tiszta fejjel fog tudni gondolkozni.


oosakinana2011. 02. 01. 19:58:18#11009
Karakter: Wolf
Megjegyzés: (Ephonyn-emnek)


- Rid, Nihal, tünés kifelé! – szólal meg kincsem, amin én csak jót mosolygok.
- Miért? – Nihal értetlenkedik egy sort, amin én majdnem elnevetem magam, miközben kincsem nagyon vörös. Rid karon fogja a másik elementált, majd távoznak a szobából. Kincsem hozzám bújik, majd nem sokkal később az álmok birodalmára téved, ahova én is követem.
~*~
Másnap mikor felébredek, kincsemet magam mellett találom, ami nagy örömmel tölt el. Elkezdem simogatni és nem érdekel, meddig alszik, mivel vele leszek és megvárom, amíg elkezdi nyitogatni gyönyörű szemeit.
Délután fele kezd el ébredezni én meg végig ott vagyok vele. Meglát és elmosolyodik. Annyira gyönyörű mondhatom, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb férfija a világon. Megcsókolom kincsemet, majd eligazítást kér a fürdőig, amit meg is adok neki. Letusol, addig én lemegyek és reggelit készítek mindkettőnk számára, viszont furcsának tartom, hogy az elementáljai még nem jelentek meg a mai napon.
A nappaliban állok, amikor kincsem lejön a lépcsőn egy nagyon dögös szerelésben. Rövid szoknya és testhez simuló felső. Azta. Teljesen ledöbbenek, de irtóra megnő a vágyakozásom is ahhoz, hogy inkább visszamenjünk az ágyba és csak szeretkezzünk. Látom, ahogy elpirul, miközben alaposan végig mérem egész testét ebben a ruhában.
- Hova lettek a testőreid? – kérdezem vigyorogva.
- Egy rövid időre szabadságolták magukat. Őszintén gratulálok! Még senkivel nem hagytak egyedül 1-2 napnál tovább – válaszolja mosolyogva, amire nekem csak még több ötlet szökik a fejembe.
Magamhoz ölelve csókolom meg lágyan és szenvedélyesen, amit viszonoz. Annyira jó, hogy itt van velem. Nem akarom, hogy elmenjen és nem is fogom magára hagyni, ha kell, örökre vele maradok, és nem hagyom el.
- Mi a mai program? – kérdezi felnevetve, mikor rám villantja gyönyörű szemeit.
- Még nem tudom, de sok ötlet kavarod a fejemben. – mondom vigyorogva, mire gondolom sejti, mire gondolok.
- Nyaa Wolf. Légyszi menjünk el sétálni valamerre, majd este is tudunk az ágyban lenni. – mondja és olyan boci szemekkel néz rám, aminek nem tudok ellenállni.
- Rendben, akkor elmegyünk sétálni, de előtte megreggelizel. – válaszolom, majd elkezdem a hátát és a fenekét simogatom, amibe néha bele is markolok.
- Te nem eszel? – érdeklődik értetlenül.
- Dehogy nem csak én téged. – mondom ördögi vigyorral.
- Bolond vagy. – mondja nevetve, majd kiszabadul öleléseim közül és bemegy a konyhába, ahol megtalálja a neki szánt reggelit, még pedig tojásrántottát finom teával. Mögé megyek, és hátulról magamhoz ölelem.
- Lehet, hogy bolond, de legalább csak a tiéd. – suttogom és a nyakára meg a vállára adok puszikat.
- Wolf, akár mennyire hízelegsz, nem fogok most ágyba bújni veled. Szeretnék körbe nézni a városban. – mondja nevetve, bár a saját mondandójára elpirul.
- Értettem szépségem, akkor megyünk szétnézni a városban. – mondom mosolyogva, majd kincsemet figyelem és simogatom, miközben reggelizik.
Reggeli után összeszedjük magunkat és már megyünk is sétálni. Kincsemnek nagyon tetszik, és még többet akar látni belőle, amire megadom magam és bele egyezve nézünk szét az egész városba, csak a forgalom miatt aggódok, mert elég hülyék itt nem csak a motorosok, akik között néha én is ott vagyok, de itt még a kocsisok is nagyon bunkók és a gyalogosoknak kell figyelniük, mert különben nagyobb baj lesz, ami nem lenne éppen szerencsés. Főleg, hogy ha Ephy-nek valami baja lesz az elementáljai meggyilkolnak.
Nagyon jókat beszélgetünk és nevetgélünk, még kicsit az elementáljairől is viccelődünk, de csak kellő mértékben. Az egyik boltnál kicsit leragadok, mert érdekes dolgokat látok, de kincsem tovább megy, és mikor elkezdem keresgélni a szememmel, azt látom, hogy farkas szemet néz egy felé menő autóval, aki dudál. Megijedek nagyon és nagy sebességgel kezdek el felé rohanni, majd vetődve fogom meg és rántom magammal, hogy megvédjem, így viszont a vállamra esek, ami azonnal ripityára törik és veszettül fáj. Fel is ordítok miatta és a hátamra fekve nem bírom megmozdítani, de ami a legrosszabb az egészbe, már el is kezdett összeforrni, csak rosszul.
- Wolf. Te hülye vagy. Miért vetődtél? – hallom Ephy sírós hangját.
- Megígértem, hogy vigyázni fogok rád és nem akartam, hogy most essen bajod, amikor csak kettesben vagyunk. – mondom akadozva, közben irtó nagy fájdalmaim vannak.


oosakinana2011. 01. 30. 19:48:23#10954
Karakter: Wolf
Megjegyzés: (Ephonyn-emnek)


Lábát felhúzza a derekamhoz és megpróbálja úgy letolni rólam a nadrágot. Elmosolyodok és értem, mit szeretne, de előbb még mindent meg akarok neki adni, mielőtt engem kapna meg teljesen. Fölé hajolva kezdem el a nyakát csókolni. Mikor egy kis erőhöz jutott megfogja a fejemet és magához húz, de kicsit eltávolodok.
- Ne kínohoozz – suttogja nyöszörögve és kipirulva.
Rendben adok könyörgésének. Elmosolyodok, majd megszabadulok a még rajtam lévő felesleges ruhákról. Lábaim közé helyezkedek és most nem ujjaimat helyezem belé, hanem vágyamat, ami már annyira kívánkozik utána és nagyon akarja, hogy körül ölelje a melegség, amit Ephy-től kaphatok. Teljesen beléhatolva felnyög és egy kis nyöszörgés belőlem is feltör. Kinyújtja a kezét és engedek kérésének. Kicsit ráfekszek, de tartom magam, hogy ne nyomjam össze. Megcsókolom, ahogy kéri és élvezem a pillanatokat, közben elkezdek mozogni benne. Viszont nem bírom sokáig csókolni. Elhagyom ajkait, és a nyakát kezdem el megint ízlelgetni. Kezeit leveszem a nyakamról, majd az ágyra simítom és összekulcsolom a sajátommal, miközben fokozom a tempót.
  Lábait nem sokára a derekam körül érzem meg, amire kicsit elnevetem magam, de próbálom visszafogni és csak a pillanatnak élek. Csókjaimmal tovább folytatom az utat és a melleikig megyek, és azokat kezdem el ízlelgetni tovább. Hallom, hogy hangosabban sóhajtozik és gondolom, nem sokára megint eléri az orgazmus kapuját, ahova, most engem is magával fog rántani. Nem is tart sokáig. Teste megfeszül és elélvez, amivel engem is magával ránt és felhördülve élvezek szépségembe.
Felé hajolok és megcsókolom, majd elengedve a kezét elkezdem simogatni az arcát. Az arcára nézek és látom, hogy fáradt is, meg nem bírna még egy menetet, amire halványan elmosolyodok, végül. Kicsúszva belőle fekszek mellé.
Hozzám bújik, mire magamhoz ölelve simogatom a hátát és a karját, majd a takarót magunkra húzom. 
- Köszönöm. – suttogja és rám néz, mire elmosolyodok, és csak megcsókolom.
- Én tartozok köszönettel, mert itt vagy nekem, és hogy rád találtam. – mondom őszintén és komolyan, amire látom, hogy kicsit elérzékenyül és hozzám bújik szorosan. – Nem fogom hagyni, hogy elvigyenek, szembe fogok szállni velük és akkor örökre itt maradsz velem és vigyázni fogok rád. – suttogom neki őszintén, mire rám néz és látom a kétségeket a szemébe.
- De nagyon makacsak főleg Nihal. – mondja, amire puszit adok a homlokára.
- Ne aggódj, miatta meg fogom győzni. – válaszolom kedvesen és az említettek meg is jelennek.
- Ti meg mit csináltok? – förmednek ránk egyszerre, amire a szívrohamot hozzák ránk. Ephy eltávolodna tőlem, de nem hagyom.
- Szerintetek minek néz ki? – kérdezem tőlük.
- Ephy. Gyere. Öltözz fel, megyünk most. – mondja Nihal.
- Nem. – mondom kincsem helyett, mire a nő csak rám néz és elkezd hápogni és szólna, de nem engedem meg, mert gyorsabb vagyok. – Elég legyen. Miért nem gondoltam Ephy-re is? – kérdezem komolyan. – állandóan csak járatjátok vele a világot és nem foglalkoztak az érzéseivel. Le akar telepedni és végre egy helyen akar maradni. Puha ágyat akar és egy kapcsolatot, ahol nyugodtság veszi körül és harmónia. – mondom komolyan és látom, hogy meglepődnek, de leginkább Rid.
- Ephonyn. Erről miért nem szóltál nekünk? – kérdezi a férfi és mintha lesett volna neki a tantusz.
- Mert soha nem kérdeztétek én meg nem akartam gondot okozni. – vallja be őszintén és hozzám bújik, miközben a keze a mellkasomon van, amit simogatom.
- Ephy. Mennünk kell, tudod nagyon jól. Nem maradhatunk, sokáig egyhelyben tudod. – kezd rá Nihal, mire kincsem elszomorodik, de hozzám bújik, ekkor eszembe jut valami.
- Figyeljetek. Miért nem maradtok itt egy ideig? – érdeklődök. – Utána meg megyek veletek, mert nem akarom Ephonyn-t magára hagyni. – mondom komolyan. – Lesz még két versenyem a következő két hétben. Addig senki nem fog megtudni semmit és utána, ha még mindig akartok, akkor elmegyek veletek. – mondom nekik.
- Nem lehet. Mnnünk kell. – makacsolja meg magát Nihal.
- Nihal kérlek. – mondja kincsem és látom, hogy elkezd könnyezni. – kérlek szépen. Maradjunk itt. – kérleli tovább, majd Rid is besegít. Azt hiszem, vele jóba leszek.
- Nihal Maradjunk, itt sokkal jobban meg tudjuk védeni és nézz rá. Tényleg szereti ezt a farkast. – mondja Rid és kincsemet ölelem magamhoz, miközben simogatom, és a fejére adok puszikat.
- Rendben, de csak két hét. – mondja az ítéletet, amire elmosolyodok és kincsemre nézek, hogy neki mi lesz a véleménye, és hogy mennyire lesz boldog.


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).