Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4.

Daxa2015. 08. 31. 11:16:40#33410
Karakter: Merton Sahad
Megjegyzés: Ziconak


 

- Természetesen szívesen körbevezetlek! De biztos bírni fogják a lábaid?- kérdezi, mire bólogatok, s hogy megnyugtassam, menni fog el, kicsit megmozgatom a lábam. Persze fáj mind a fene, ez kínlódó arcomon is látszik, amit leplezni próbálok.
- Bírni fogják. Már csak egy picit sántítok, nem kell aggódnod. – mondom közben, majd elindulunk, de csak lassan, amiért külön hálás vagyok. Fura, hogy Keilea mennyire oda figyel az apróságokra is. Nálunk nem lennének a kentaurok ilyen elnézőek. Ha lemaradsz, így jártál. Farkas törvények uralkodnak nálunk.
- Az igazat megvallva, én még nem találkoztam más klánokból érkező idegen kentaurokkal. Idegen emberekkel, lényekkel már rengetegszer, de a saját fajtámmal valahogy sosem sikerült összefutnom. – mondja, miközben megérkezünk a falu központjába. Eléggé nyüzsgő egy hely. Szemeimmel persze a védelmet is felmérem, az őröket. Végtére is.. nem azért vertek majdnem agyon, hogy lazsáljak…és nincs túl sok időm.  –Te is klánból érkeztél igaz? Mi történt veled, amiért olyan csúnyán elvertek? Nem hiszem, hogy ezt érdemelted volna. Nekem nem tűnsz rossz kentaurnak.
Kérdésére kicsit elmerengek. Ugyan azt a választ kell adnom, amit az apjának, közben pedig ismét elindulunk.
- Igen, nekem is volt klánom. De kitagadtak, amiért megmentettem egy ember életét. És ezután gondolom sejted mi történt.
Szavaimra megáll és meglepetten néz rám és én is ő rá, hiszen nem értem, mire gondolhat most, amiért így kell nézni. Tény, tőlünk ilyesmit hallani furcsa, de számára ez a természetes, nem?
- A klánod ennyire gyűlöli az embereket? De miért? Szerintem nem rosszak. Vannak ugyan kivételek, de én eddig szinte csak jó indulatú, rendes, segítőkész emberekkel találkoztam.
- Á-á.- csóválom meg a fejemet, szélesen rámosolyogva. A szabály az szabály. -Most én kérdezek. Tudod a szabályt. Egyszer te, egyszer én. Feltűnt hogy rajtad kívül nincs más foltos szőrű nő vagy férfi a klánban. Ez miért van így?
De tényleg. Most körbe nézek és mindenféle szőrűt látni, foltosat viszont egyet sem. Kicsit olyan, mintha nem idevalósi lenne, s ezt félig alá is támasztja válaszával:
- Anyukám máshonnan származik. A nagypapám talált rá átfázva, egyedül egy puszta kellős közepén. Akkor még gyerek volt. Befogadta a klán, és egy jó tíz év múlva pedig összejött apámmal. Így lettem én, bár azt én sem értem, hogy lettem foltos. Mindenesetre én szeretem, hogy ilyen vagyok. Legalább könnyen megtalálnak majd, ha esetleg egyszer eltévedek, vagy eltűnök.
Mondja, mire csak halkan elnevetem magam. Hát nem tudja, hogy megy ez.. A foltok inkább rejtő színként hatnak, velük nehezebb bárkit észrevenni, nem ellenkezőleg. Közben fémes csilingelés, kopácsolás üti meg a fülemet. Egy kovácsműhely előtt állunk meg.
- Amúgy csak hogy mondjak is valamit. Ez itt a kovácsműhely. Itt inkább a férfiak dolgoznak. Nekünk, kentauroknak a vas formálása, kovácsolása a dolgunk, meg persze a nehéz dolgok szállítása, amit az emberek nem bírnának el maguktól. Az emberek pedig az összes többi munkát végzik. Ahol amúgy most vagyunk, az a falu központja. Itt vannak az épületek ahol dolgozni szoktunk. Ott van a pékség, ahol állítólag finom dolgokat készítenek, kicsit arrébb van egy orvosi rendelő, bár inkább az embereknek, valamint különféle szabó és varró épületek is vannak. A falu központjában szoktak játszani a kentaur és ember gyerekek egyaránt, szóval figyelj azért oda hova lépsz, nehogy összetaposs pár játékot. Megesik, hogy a kisgazdájuk elhagyják őket. – mondja, mire egyből a lábam alá nézek. Szerencsére nem léptem rá semmire, innentől oda figyelek majd erre. Rámosolygom, majd biccentek egyet.
- Jó. Előző kérdésedre válaszolva az emberekkel és kentaurokkal kapcsolatban.. Ez egy nagyon régóta fenn álló ellentét. Amióta az emberek csak járnak, mindent átformálnak a maguk kedvére, másra tekintet nélkül. Csak hogy mondjak egy példát: erdőket csonkítanak meg, vágnak ki, amivel az elfek haragját vívták ki. Befogják a vadbikákat, bölényeket, a mezőkből termőföldeket csináltak maguknak. És miután elvették a kentaurok élelmét és otthonát, nem segítettek azoknak, mikor visszatértek, hanem elküldték őket, mondván ez a jussuk. Először csak szükségből fosztogattak, aztán már a kialakult ellentét miatti dühből és élvezetből. Ha egy nomád látná ezt… - mondom arra az idős kentaur után pillantva, aki elment mellettünk a műhelybe – ő nem segítséget, hanem a szolgaságot látná benne. Mert amíg egy kis falu aligha tudna erőszakkal itt tartani titeket, csak ravaszsággal, addig egy város egy nyugodtan megengedi magának és meg is teszi némelyik. – mondom.
- De hát ezek az emberek nem ilyenek! Minket nem erőszakkal tartanak itt. - döbbent arcát látva folytatom gyorsan.
- Persze ez nem jelenti azt, hogy minden ember gonosz. Az a nő, akit megmentettem, szintén ártatlan volt. Gyakorta csak… a nép rossz vezért követ. Ez igaz volt az én esetemben is. – hirtelen trappolás hangja csapja meg a fülemet. Oda pillantva egy 4-5 főből álló gyerek sereg rohan felénk, bőszen ordibálva, hogy
- KEILEA! KEILEA! – az ember gyerekek szinte körbe rajongják a kentaurlányt. Futkároznak lába körül, átölelik azt, meghúzzák farkát. Olyan négy-öt évesek lehetnek emberi korban. Furcsa, hogy ők milyen lassan cseperednek fel. Persze közben már néhányan felém is tekintgetnek. Egy kislány meg is áll előttem és nagy szemekkel néz fel rám én pedig le ő rá. Felnyújtja kezeit én pedig nem értem. Tanácstalanul nézek Keileara, aki arcom láttán valószínűleg, de elneveti magát.
- Azt szeretné, hogy felvedd. – mondja, s már pakolja is a fiúkat sorban a hátára. Visszapillantok a barnahajú, copfos lányra és lehajolva érte a hóna alá nyúlok és felemelem szemmagasságba.
~ Most.. tegyem én is a hátamra? – kérdezem magamban és újra a nőre nézek, aki láthatóan jól szórakozik értetlenségemen. ~ De az olyan megalázó…. – teszem hozzá, majd inkább sóhajtok és a nyakamba rakom a kislányt. Úgy magasan fog ülni, több mindent lát, biztos tetszeni fog neki. Hát tetszik is, a homlokomba kapaszkodva nevetgél.
- Menjünk fürdeni! – kiált fel az egyik kisfiú, mire az összes gyerek rázendít ordibálva, hogy fürdeni akar, hogy menjenek úszni, majd pedig kánonba zengik, hogy „fürdés! fürdés!” Lelkesedésük úgy tűnik, örömmel tölti el Keileat, mert szélesen mosolyogva indul el.
- Rendben, de csak ha jók lesznek és addig mentek be a vízbe, ameddig megengedem! – mondja, én pedig elindulok szintén, mellette.
- Látom nagyon szeretnek a gyerekek. – mondom, miközben a két fiút nézem, ahogy viaskodnak a hátán.
- Igen, általában a gyerekekre ügyelek, játszom velük. Amolyan dadaféle volnék.
- Neked nincs gyereked? – kérdem, mire mintha kissé zavarba jönne.
- Nem, dehogy.. Nekem nincs.
- Na és párod van? – kérdezem kis mosollyal, mire gyorsan rávágja:
- Á-á! Csak egy kérdés, emlékszel?

 


Zico2015. 08. 29. 20:42:11#33395
Karakter: Keilea Centaa
Megjegyzés: Mertonnak (Daxa)


 



Miután apám abbahagyja a beszédet és elindul, a klán többi tagja is lassan a dolgára siet. Régebben ugyan zavart hogy nekem nem akkora a dolgom a klánban mint a többieknek, de mára már megszoktam hogy én a klán és a falu gyerekei felügyeletéért vagyok felelős. Amolyan bébiszitter féleségnek mondanám magamat, de nem sokszor kell vigyáznom gyerekekre, csak ha az anyjuknak fontos dolga akad.

Merton a tömeg feloszlása és távolodása után hozzám sétál. Na jó, a sétál enyhe túlzás, inkább biceg. Rendületlenül mosolyogva figyelem őt.

-Úgy tűnik, maradhatok. Apád szigorú.. azt hittem eleinte, hogy kivégeztetni hoz.- rám mosolyog miután befejezi mondatát. Csak most veszem észre, így a reggeli fényben hogy vonásai és külseje valóban eltér a mi klánunkban élő kentaurokétól. Természetesen nem rossz értelemben. Nekem kifejezetten tetszik hogy végre van egy nem megszokott tag is a klánban. Nemsokára folytatja a mondandóját:

-Eddig te voltál hozzám a legnyitottabb, pedig kétesek voltak a szándékaim és az, hogy mit teszek, ha egyszer felkelek ájultomból. Ennek ellenére te mindig rám mosolyogtál és ez örömmel tölt el. Szeretnélek megismerni és ezt a helyet is. Mondd, ha már maradok nem volna kedved körbe vezetni és elmondani, mit szoktatok csinálni, kinek mi a dolga? Őszintén megmondom, hogy sosem találkoztam még nem nomád klánnal ezelőtt.. És habár a növénytermesztéshez nem értek, halászni, vadászni és kovácsolni jól tudok, így még hasznotokra is lehetek. Annyi kérdésem volna… Fel sem merem sorolni, különben napestig sem végeznék vele.

Továbbra is mosolyog, aztán elindul visszafelé. Habozás nélkül követem, egész közel állva hozzá arra az esetre ha esetleg segíteni kell neki sétálni. Ki tudja meddig bírják a lábai. Nem örülnék neki ha újra összeesne.

-Neked esetleg van kérdésed? Találkoztál már azelőtt hozzám hasonlóval? Ha nem, mit szólnál, ha egyszer te kérdeznél, egyszer pedig én?- rám néz miközben felteszi kérdését.

Ha lehet még jobban elmosolyodok mint eddig. Örülök hogy érdeklődik az itteni dolgok iránt, és be szeretne illeszkedni. De annak még jobban hogy az én eligazításomat kéri. Mondjuk, ésszerűen belegondolva, mással nem is nagyon beszélt még a klánon belül, csak velem.

-Természetesen szívesen körbevezetlek! De biztos bírni fogják a lábaid?- gondoltam azért rákérdezek erre. Ha nem érzi úgy hogy bírni fogja, akkor legalább most tud szólni.

-Bírni fogják. Már csak egy picit sántítok, nem kell aggódnod. - hogy bebizonyítsa mennyire bírják a terhelést lábai, egy két lépés erejéig picit magasabbra emeli őket. Azért észreveszem arcán hogy nem a leg kellemesebb érzés volt ez most neki, és mintha hallottam is volna egy kis szisszenést is tőle. Mindenesetre úgy döntök, hogy akkor majd nagyon lassan fogok vele sétálni, és ha kell, pihenünk egyet.

A falu központja felé tartok vele. Mivel itt nyüzsög legjobban az élet, úgy gondolom, ezt érdemes bemutatni neki legelőször. Aztán majd utána ráér a többi, távolabbi területen körbenavigálni.

-Az igazat megvallva, én még nem találkoztam más klánokból érkező idegen kentaurokkal. Idegen emberekkel, lényekkel már rengetegszer, de a saját fajtámmal valahogy sosem sikerült összefutnom. –közben megérkezünk a központba, ahol mint mindig, most is javában megy az élet. Megállok és felnézek rá. –Te is klánból érkeztél igaz? Mi történt veled amiért olyan csúnyán elvertek? Nem hiszem hogy ezt érdemelted volna. Nekem nem tűnsz rossz kentaurnak.

Merton most mintha picit halványabban mosolyogna, de nem látom rajta hogy nagyon zavarná a kérdésem. Én még nem tudok róla semmit, apám se mesélte el miről beszélgettek, de sejtem hogy ő már kifaggatta erről őt. Én azért mégiscsak tudni szeretném mi történt vele. Hiszen ez természetes nem?

-Igen, nekem is volt klánom.-kezd bele. Közben megint lassan elindulunk.- De kitagadtak, amiért megmentettem egy ember életét. És ezután gondolom sejted mi történt.

Meglepve torpanok meg. Próbálom feldolgozni a szavait. Oké, tudom hogy a kentaurok többsége gyűlöli az embereket, és ha teheti, inkább lemészárolja az összeset, de így egy olyan férfitól hallva ezt az egészet, aki valahonnan távolról, és idegen klánból érkezett, egészen már. Mert így a saját fülemmel hallom hogy ez bizony így van.

-A klánod ennyire gyűlöli az embereket? De miért? Szerintem nem rosszak. Vannak ugyan kivételek, de én eddig szinte csak jó indulatú, rendes, segítőkész emberekkel találkoztam.

-Á-á.- megingatja a fejét. Kérdőn nézek rá, miért szélesebb mosollyal néz rám.-Most én kérdezek. Tudod a szabályt. Egyszer te, egyszer én. Feltűnt hogy rajtad kívül nincs más foltos szőrű nő vagy férfi a klánban. Ez miért van így?

Nem válaszolok azonnal, először elsétálok vele a kovács műhely elé. Csak ott döntök úgy hogy válaszolni fogok.

-Anyukám máshonnan származik. A nagypapám talált rá átfázva, egyedül egy puszta kellős közepén. Akkor még gyerek volt. Befogadta a klán, és egy jó tíz év múlva pedig összejött apámmal. Így lettem én, bár azt én sem értem hogy lettem foltos. Mindenesetre én szeretem hogy ilyen vagyok. Legalább könnyen megtalálnak majd ha esetleg egyszer eltévedek, vagy eltűnök.

Köszönök az idő kentaurnak, aki éppen vasat szállít egy kis kocsiban az embereknek.

-Amúgy csak hogy mondjak is valamit. Ez itt a kovács műhely. Itt inkább a férfiak dolgoznak. Nekünk kentauroknak a vas formálása, kovácsolása a dolgunk, meg persze a nehéz dolgok szállítása amit az emberek nem bírnának el maguktól. Az emberek pedig az összes többi munkát végzik. Ahol amúgy most vagyunk, az a falu központja. Itt vannak az épületek ahol dolgozni szoktunk. Ott van a pékség, ahol állítólag finom dolgokat készítenek, kicsit arrébb van egy orvosi rendelő bár inkább az embereknek, valamint különféle szabó és varró épületek is vannak. A falu központjában szoktak játszani a kentaur és ember gyerekek egyaránt, szóval figyelj azért oda hova lépsz, nehogy összetaposs pár játékot. Megesik hogy a kisgazdájuk elhagyják őket.



Szerkesztve Zico által @ 2015. 08. 29. 20:43:01


Daxa2015. 08. 21. 12:26:04#33349
Karakter: Merton Sahad
Megjegyzés: Ziconak


- Nem vagy az adósom. Örömmel segítettem rajtad. Bajban voltál, segítenem kellett. Egyáltalán nem várok érte semmit sem cserébe. -  mondja a lány nekem, fejét ingatva. Hát szavai ellenére, még is csak így van. Nekem fontos a becsület és ha már ő segített rajtam, minimum, hogy én is rajta, valahogy… Nem sokára visszaér egy kulacs vízzel, amit oda nyújt. Elveszem, megköszönve, majd kinyitva azt kiiszom az egészet. Már egy kicsit ki voltam száradva, ez nagyon jól esett. Visszaadtam neki az üres flaskát, majd ismét megköszöntem. Elvette és rám mosolygott.

-  Jóéjszakát Merton. – mondta, majd kisietett. Ezután magam is leheveredtem ágyamra. Átnéztem sebeimet, mennyire gyógyulnak. Nincsenek begyulladva, szerencsére. Ezután elnyom az álom.

Reggel korán kelek, szinte egy időben a madarakkal. A sátramban vagyok, merengek és tervezgetek, majd pár óra múlva Keilea apja nézett be és hívott ki. Mögötte sokan voltak, kicsit úgy tűnt, mintha az egész klán a csodámra járna. Követtem a férfit a mezők felé, közben pedig két harcos fog közre. Nem túl bíztató jel… Kicsit sem az. Már fejemben próbálom összerakni a menekülés lehetséges opcióit, mikor megállunk és a férfi szembe helyezkedik velem. Már épp rákérdeznék, hogy ugyan mi a fene is ez, mikor megszólal:

- Idegen. A tegnap elmondott szavaid alapján átgondoltam a helyzetedet. Felépülésedig kapsz tőlünk próbaidőt. Megnézzük mennyire vagy segítőkész az emberekkel szemben, hogyan viselkedsz velünk szemben, és természetesen a kétlábúakkal szemben. Felépülésed után, ha normálisan viselkedsz, maradhatsz a klánunkban.

Szavai őszintén meglepnek, s nem is értem először, miért kellett ilyen messzire jönnünk hozzá és mire fel ez a tömeg, azonban további szavai értelmet adnak ennek.

- Addig is… Megkérek mindenkit hogy csak óvatosan beszélgessen Mertonnal. Egyelőre nem tudjuk, hogy bízhatunk-e benne vagy sem, így kérlek benneteket, hogy ha bármi szokatlant érzékeltek vele kapcsolatban azonnal szóljatok nekem!

Nos igen… sosem lehetnek elég óvatosak és van is rá indokuk, ez nem vitás. Azonban jobb, ha nem bukom le és belemegyek a játékba. Közben a férfi konkrétan rápillant valakire. Követve a tekintetét Keileara fut a pillantásom. Apja aggodalma nem alaptalan, úgy tűnik, eddig tényleg ő érdeklődik irántam a legjobban. A többiek eddig inkább csak kerültek, bár ez a lány úgy fest, szeret tilosban járni, és elég kíváncsi ahhoz, hogy még velem is beszélgessen. A tömeg ezután megoszlik.. Mindenkinek van dolga, amit elkell végeznie. Oda bicegek a klán főnök lányához és rámosolygok. Ugyan olyan szép és friss, mint eddig. Öröm rá pillantani.

- Úgy tűnik, maradhatok. Apád szigorú.. azt hittem eleinte, hogy kivégeztetni hoz. – nevetek halkan, a tömeg után pillantva, majd rá mosolygok a lányra. – Eddig te voltál hozzám a legnyitottabb, pedig kétesek voltak a szándékaim és az, hogy mit teszek, ha egyszer felkelek ájultomból. Ennek ellenére te mindig rám mosolyogtál és ez örömmel tölt el. Szeretnélek megismerni és ezt a helyet is. Mondd, ha már maradok nem volna kedved körbe vezetni és elmondani, mit szoktatok csinálni, kinek mi a dolga? Őszintén megmondom, hogy sosem találkoztam még nem nomád klánnal ezelőtt.. És habár a növénytermesztéshez nem értek, halászni, vadászni és kovácsolni jól tudok, így még hasznotokra is lehetek. Annyi kérdésem volna… Fel sem merem sorolni, különben napestig sem végeznék vele. – mondom kis mosollyal az arcomon, sétálva elindulva vissza. Ugyan még fáj a lábam és sántítok kicsit, ez pár napon belül el fog múlni. Akkor pedig újra vágtathatok, végre. - Neked esetleg van kérdésed? Találkoztál már azelőtt hozzám hasonlóval? Ha nem, mit szólnál, ha egyszer te kérdeznél, egyszer pedig én? - kérdezem kis mosollyal az arcomon, lepillantva rá.


Zico2015. 08. 19. 18:56:23#33337
Karakter: Keilea Centaa
Megjegyzés: Daxa-nak






 Amint felém fordul és rájön hogy engem már látott, halvány mosoly húzódik arcára. Nem értem apám miért tart tőle, teljesen normálisnak tűnik. Ha komolyan rossz szándékokkal jött volna ide szerintem már régen támadott volna vagy esetleg értesítette volna a saját klánját hogy jöhetnek. De még nem tette és őszintén szólva nekem is tűnik úgy hogy meg fogja tenni.

- Kedves vagy. Vizet szívesen elfogadnék.. De mondd, szabadna neked itt lenned? – kérdezi egyenesen a szemeimbe nézve.

Picit lefagyok, nem gondoltam volna hogy megkérdezi majd ezt. Nem szoktam hazudni hiszen nem szeretek, jobb az egyenesség hiszen így sok bonyodalmat megúszhatok és ezt sokan értékelik is. Egy nagy sóhaj hagyja el az ajkaimat, és szám szélét picit elhúzom, majd a talajt tanulmányozom. Mindegy, gondolom úgyis tudja hogy nem szabadna itt lennem.

-        -  Nos… - újra ráemelem tekintetemet és picit még hezitálva ugyan, de elmosolyodok. - Nem. De tudni akartam, hogy jól vagy-e, reggel nagyon rosszul néztél ki. – felelem végül kérdésére.

Nem kerüli el a figyelmemet hogy arcán a mosolya ezúttal kivehetőbb lett, és picit ki is szélesedik. Most olyan mintha szívből jövő mosolya lenne. Tesz pár lépést felém, így most még közelebb kerül hozzám. Most hogy így felállva látom, még jobban látom hogy mennyivel nagyobb minden téren nálam. Ugyan nem tudom honnan jöhetett, de abban biztos vagyok hogy harcos , és vadász is. Emberi és ló teste is jól izmolt, látszik hogy sokat törődik velük. Vajon az ő törzsükben a nők is ennyire izmosak? Vagy ott is úgy van mint nálunk, hogy a harc és a vadászat a férfiak dolga? Elképzelhetőnek tartom. Erre majd mindenképen rá kell kérdeznem, de nem most.

- Köszönöm, hogy aggódsz értem. Azt hiszem, még nem kaptam ehhez hasonló törődést. Az adósod vagyok, mert segítettél, pedig akár ott is hagyhattál volna, vagy rosszabb. Az adósod vagyok, így ha bármikor szükséged van bármire, tanácsra, védelemre, vagy társaságra, szolgálatodra állok. – biccent egyet, úgy néz rám továbbra is.

Hirtelen nem is tudom mit csináljak. Mégsem használhatom ki őt. Nem azért segítettem rajta mert visszavárom a szívességet, hanem azért mert ilyenkor ezt kell tenni. Gondolom ő is hasonlóképen cselekedett volna ha mondjuk én kérek segítséget tőle. Mindenesetre azért bátrabban mosolyogva nézek rá.

-         - Nem vagy az adósom. Örömmel segítettem rajtad. Bajban voltál, segítenem kellett. Egyáltalán nem várok érte semmit sem cserébe.- megingatom a fejemet,  aztán megfordulok és kiügetek a sátorból. Vízért megyek, de csak halkan hogy ne ébresszek fel senki sem.

Percekkel később visszatérek hozzá egy nagyobb bőrkulaccsal a kezeimben és a sátor előtt ismételten megállok, csak a fél testemet dugom be. Mégse szeretnék azért faragatlan lenni, hisz ki tudja, lehet hogy zavarom már őt. Megvárom amíg megissza a vizet, majd miután visszakapom a kulacsot, kihátrálok a sátorból.

-        -  Jóéjszakát Merton.- köszönök el tőle mosolyogva, és miután ő is jóéjszakát kíván visszasietek a többi kentaurhoz még mielőtt valakinek feltűnik a kis kiruccanásom.

 

 

Másnap már korán reggel arra ébredek hogy nagy az izgalom a környezetemben. Az összes kentaur sietősen indul kifele a fedezékünkből. Nem tudom hova sietnek ennyire, de egy kis készülődés után,  szinte ösztön szerűen követem kifele őket. A falutól picit távolabb megyünk, gondolom azért hogy az emberek ne halljanak és lássanak bennünket. Átfurakodok a tömegen hogy jobban lássak, és picit meglepődök. Apám Merton előtt, a két fő harcosa pedig Merton két oldalán áll. Hirtelen mindenki elcsendesül, apám pedig úgy fordul, hogy láthassuk az idegent is. Sokan közülünk még csak most látják először az idegen kentaurférfit, és természetesen mennek az összesúgások egymás között.

-         - Idegen. A tegnap elmondott szavaid alapján átgondoltam a helyzetedet. Felépülésedig kapsz tőlünk próba időt. Megnézzük mennyire vagy segítőkész az emberekkel szemben, hogyan viselkedsz velünk szemben, és természetesen a kétlábúakkal szemben. Felépülésed után ha normálisan viselkedsz, maradhatsz a klánunkban.

Amint ezeket kimondja, magam sem tudom hogy miért de egyből feldobódok. Örülök hogy nincs kőből apám szíve, és ad egy esélyt Mertonnak. Ugyan még nem ismerem őt, de nagyon szimpatikusnak tűnik és szívesen megismerkednék vele. Így pedig lesz rá lehetőségem, hiszen nem fognak eltiltani tőle.

-          Addigis.- apám ezúttal felénk fordul.- Megkérek mindenkit hogy csak óvatosan beszélgessen Mertonnal. Egyenlőre nem tudjuk hogy bízhatunk-e benne vagy sem, így kérlek benneteket hogy ha bármi szokatlant érzékeltek vele kapcsolatban azonnal szóljatok nekem!

Apám engem néz miközben ezt kimondja, eléggé szigorú tekintettel. Sejtettem hogy ezt most elsősorban nekem mondta, de nagyon nem fogom magamra venni. Szeretem őt, hiszen mégiscsak az apám, de nem tilthatja meg hogy a klánon kívülről származó, idegen kentaurokkal ne ismerkedjek össze. 


Daxa2015. 08. 19. 00:33:29#33333
Karakter: Merton Sahad
Megjegyzés: Ziconak


A földre estem és elsötétült minden. Valamit mintha még éreztem volna, hogy próbálnak felemelni, de végül ez az érzés is megszűnt és nem volt más.

Álmok kergettek. Nem is csak álmok, rémálmok. Sikolyok zúgtak a fülemben, hollók marták sebeimet a sötétben lebegve. Fel-felnyögtem a fájdalomtól álmomban, de végül elmúltak és újra elnyeltek az árnyak

Lassan kinyitottam a szememet. Már sötétedett, a Nap már lent volt, de a sötétség még nem lepte be a völgyet. Végig pillantottam magamon: elláttak. Talán ezeket a fájdalmakat éreztem félájultan. Körbe pillantok. Az egyik jurtában vagyok. Kicsit elzsibbadt az oldalam a sok fekvéstől, így megpróbálok felkelni, de csak a lábaimra sikerül feltápászkodnom, felállni nem megy. Rá egy pillanatra pata dobogás hangját hallom, és a sátor"ajtó" felé pillantok. Egy kentaurnő les be rajta.
- Végre magadhoz tértél! Jobban vagy már? -kérdi tőlem. Nem igazán tudom, mit feleljek erre, mert elég egyértelmű mindkettő, hála nekik. Mielőtt válaszolnék, ismét megszólal és bemutatkozik, beljebb lépve.
-Keilea vagyok. - mondja elém lépve és kezet nyújt, én pedig illedelmesen megfogom puha, törékeny kezét és leheletnyi csókot nyomok hamvas bőrére. Illata olyan, akár a virágmező odakint, szinte mámorító.
-A nevem Merton Sahad. Örülök a találkozásnak Keilea.- biccentek egyet, és végig mérem fehér-sárga foltos, karcsú, tiszta testét. Nem tűnik harcosnak, sőt... Talán még életében nem fogott kardot a kezébe ez a nő. Mielőtt belefeledkeznék látványába, kedves arcára pillantok, egy halovány, bátorító  mosollyal az arcomon. – Egy picit még sajognak a lábaim, de jobban vagyok. Te voltál az akitől a segítséget kértem a mezőn? - kérdezem, hiszem dereng számomra valami még reggelről.. Ezek a színek, amik rajta vannak. Azonban nem tudta megválaszolni a kérdésemet, mert megzavarják: egy férfi lép be helyette a sátorba, őt pedig elvezetik. Felpillantok a vezérre, aki szigorúan és szűkszavúan faggatni kezd.
- Ki vagy te?
- Merton vagyok.
- Az előbb azt mondtad a lányomnak, hogy Sahad. Ez a klánod neve?
- Ez volt... Kitagadtak.
- Miért?
- Megvédtem egy embert társaimtól, segítettem neki megszökni. A vér elmaradt, ezért a klánfő jól helyben hagyott. - mondtam, mire csendesen figyelt pár percig,
- Miért? - kérdezte, sandítva figyelve. Úgy hiszem, gyanít valamit, mire oldalra pillantok.
- Elítélem a féktelen gyilkolást. Nem tagadom, hogy valaha én is így tettem. Mert falvakat gyújtottam fel és embert öltem, sőt, a népemet is, ha így parancsolták. De bele fáradtam a véráztatta mezőkbe és az értelmetlen harcokba. Jó érzés volt végre megmenteni olyasvalakit, aki nem érdemelt halált, még ha ezzel a saját épségemet is kockáztattam. A klánom ezt gyengeségnek vélte. Kitagadtak, megvertek és majdnem megöltek. Alig tudtam elmenekülni. - mondtam el a féligazságot a férfinek. Valóban unom a féktelen őrjöngést és harcokat, már sokkal szívesebben vándorlok, mint töltöm klánommal az időt. A férfi még figyel pár másodpercig, majd fogja magát és kimegy. Nem tartom fel, úgy sejtem, most azt mérlegeli, megöljön-e, elengedjen-e, elküldjön-e, vagy maradhatok-e. Remélem az utóbbi mellett dönt.

A nap további részét pihenéssel töltöm. Nem sokára, a sokadik próbálkozásra sikerül felkelnem, bár még mindig bicegek. Az asztalhoz lépve meglátok egy tálat rajta, benne gyümölcsökkel. Megfogok egy almát és beleharapok. Finom, édes. Jól esik végre enni valamit, így hát meg is eszem. A sátorból nem megyek ki egyenlőre, mert félek, nem reagálnának jól a kintiek. Rám sötétedik, ez az éjszaka sokkal nyugodtabb, mint az előző. A kentaurok lassan aludni térnek, tücskök ciripelnek kívül. Jó őket hallgatni. Kicsit járkálok, hogy szokjam a fájdalmat, mikor egy hangot hallok meg magam mögött.
- Szükséged van esetleg vízre, vagy élelemre? - Felkapva a fejem nézek hátra Keileara. Halovány félmosoly kúszik arcomra kérdése nyomán.
- Kedves vagy. Vizet szívesen elfogadnék.. De mondd, szabadna neked itt lenned? - kérdezem felé fordulva, hiszen az apja -mint kiderült- nem szívesen látta itt. És éjszaka jött, így nyílván titokban. Sejtésemet megerősíti válaszával.
- Nos... Nem. De tudni akartam, hogy jól vagy-e, reggel nagyon rosszul néztél ki. - szavaira elszélesedik a mosolyom és kicsit közelebb lépek hozzá.
- Köszönöm, hogy aggódsz értem. Azt hiszem, még nem kaptam ehhez hasonló törődést. Az adósod vagyok, mert segítettél, pedig akár ott is hagyhattál volna, vagy rosszabb. Az adósod vagyok, így ha bármikor szükséged van bármire, tanácsra, védelemre, vagy társaságra, szolgálatodra állok. - mondom mélyen biccentve egyet.


Zico2015. 08. 18. 20:11:58#33325
Karakter: Keilea Centaa
Megjegyzés: Daxa-nak


 


Az éjszaka ezúttal máshogy telt mint általában szokott. Most nem az a tipikus csendes éjjel vette át a nappal helyét, ezúttal az égbolt még sötétebb, rémisztőbb, és mogorvább maszkot húzott magára, rendkívül barátságtalan oldalát mutatva meg nekünk. Konkrétan még a csillagok, se látszanak, a hold is el-el tűnik néha kisebb időre ahogy a hatalmas szürke (vagy inkább már-már fekete) felhők az égen úszva keresztezik az útját és eltakarják az élők szemei elől. A szél ereje megnő, a nyári nappal tikkasztó forróságát pedig percek alatt rettentő hűvös váltja fel, amitől még a hideg is kiráz. Nem szeretem a viharokat, hangosak, félelmetesek és mikor vihar van a természet is meghal egy időre. Ahogy lenni szokott,most is elhallgatnak az állatok, menedékbe húzódnak, és túlvilági csend telepszik le mindenhová. Egészen addig, amíg egy hatalmas dörrenéssel el nem mordul az ég. A vihar megkezdődik, hatalmas villámok csapnak a földbe, óriási dörrenések és mordulások hagyják el az ég „torkát”, s az eső úgy ömlik alá, mintha dézsából öntenék.


A törzsemnek felállított lakás ajtajában állva figyelem az egész természeti folyamatot. Örülök hogy van helyünk ahova behúzódhatunk ilyen esetekben. Elképzelni sem tudom hogy ekkora viharban hogyan boldogulnék odakint egyedül. Valahogy biztosan kihúznám reggelig, de valószínű hogy életem legrosszabb éjszakájaként könyvelnék el magamban. Gondolatmenetemből egy éles sikítás, és egy kisgyerek sírása riaszt fel. Lábaim maguktól mozdulnak meg, gondolkodás nélkül vágtatok a hang irányába. Amíg apám és még pár társam megpróbálják a jurta szélét valahogy megigazítani, helyrerakni, addig én az anyuka és a kisgyerek elé sietek. Már rutin szerű nálam hogy ilyenkor mindenféle habozás nélkül rohanok segíteni rajtuk. Szeretem az embereket, roppant érdekes lények. Sokkal kisebbek mint mi, magasságilag és tömegileg is egyaránt, mégis nagyon jól helyt állnak az életben. Építkezésben remekelnek, hatalmas eszük van, és nagyon kedvesek is. Nem igen találkoztam még eddig olyan kétlábúval aki bunkó módon viselkedett volna akár velem, akár a törzsemmel. Az anyukát és gyermekét elkísérem a búvóhelyünkhöz és visszaállok az ajtóba, onnan figyelem tovább az eseményeket.


A vihar még pár óráig kitart, aztán szelídebb esővé csitul, és hamarosan el is távolodik felölünk. Végre mindenkinek van lehetősége picit kipihenni magát. Illetve nekem végre van lehetőségem kimenni a mezőkre. A hajnali gyér fényben érek ki kedvenc földemre, nem messze a falutól. Ilyenkor, erő vagy vihar után a fű és a virágok szárait harmatcseppek pöttyözik be, és pogányul jó érzés ahogy patáimmal rájuk lépek, s a hosszabb szárak cirógatják lábszáraimat. Imádom ezt az érzést, és rögvest kedvem is támad vágtatni egyet a felfrissült mezőn. Pusztán patáim tompa dobbanását hallom, ahogy teszek egy nagyobb kört, majd hirtelen lefékezek. A mező dimbes-dombos oldalára kerültem, és közvetlenül az egyik nagyobb domb lábainál ácsorgok. Pontosabban most már fekszek. Szemeimet lehunyva élvezem az időközben felébredő madarak dalát, s a kevéske napfényt amit a felkelő nap kedvesen ont le rám és minden más élőlényre a földön.


Már éppen kezdenék elbóbiskolni, amikor léptek zaja üti meg a füleimet. Azonnal felpattanok, a hangok irányába fordítva a fejemet. Nem sokkal később egy férfit pillantok meg. Ő is kentaur csak úgy mint én. Hosszú, fekete haja van, és lóteste is fekete színben pompázik. Ritkán látok idegen kentaurt, a törzsemen kívülit, így most elkerekedett szemekkel figyelem őt. Nem tűnik vadnak, egyáltalán nem úgy néz ki mint aki támadni akarna, és ezt az is alátámasztja hogy összeesve gurul le a domboldalon. Csak nem sokkal előttem sikerül annyi erőt vennie hogy megálljon. Feltérdel, pajzsára támaszkodni erős karjaival, és engem néz. Teste szerte tele van vérző sebekkel, lila foltokkal, koszos patanyomokkal, ráadásul az előbbi bukfencei miatt most még saras is lett. Nem tudom mit tegyek. Ha ember lenne azonnal segítenék, hiszen tőlük tudom mire számíthatok, de idegen kentaurral, ráadásul férfi idegen kentaurral még nem találkoztam, és komolyan nem tudom mire számíthatok vele kapcsolatban.


-Segíts.. kérlek. – hangja recés, és mély, ennek ellenére kihallatszódik belőle az elkeseredettség, és valamennyi könyörgés is.


Rögtön ez után újra összeesik, ezúttal azonban nem mozdul. Ennyi kell nekem, azonnal érzem hogy segítenem kell rajta. Nem hagyhatom őt itt sérülten és kimerülten, így könnyű prédává válna akár állat, akár már kentaur, vagy esetleg gonosz emberek számára. Odalépdelek, majd letérdelve mellé, jobbját átvetem nyakamon s jobbommal tartom kezét, balommal pedig átkarolom derekánál. Minden erőmet beleadom a mozdulataimba, de még így sem sikerül rávennem arra hogy velem együtt mozduljon. Nagyobb hozzám képest, mellette úgy érzem magam mint egy póniló, nekem ez túl nagy falat lenne egyedül. Vágtában indulok vissza a faluba.


Alig fél óra múlva az idegen már egy emberektől messzebb felhúzott sátorban fekszik, ahol anyám segítségével a sebeit látjuk el. Jó sok van neki belőle, arról pedig már ne is beszéljünk hogy mennyi kosz jött le róla! Sokáig bíbelődünk vele, végül minden sebét lefertőtlenítettük, amit kellett bekötöttünk, s egyedül hagytuk. Én a sátor közvetlen közelében maradok és fel-alá járkálva várom hogy felébredjen végre, de semmi. Csak szürkület környékén hallok mozgolódást a sátorban, és engedve kíváncsiságomnak belesek a sátor vászon ajtaján. Ahogy sejtettem, fent van.


-Végre magadhoz tértél! – kedvesen mosolyogva nézek rá, és egy egészen picit közelebb lépek. A sátorba azért nem megyek be még, apám is meghagyta nekem hogy ne nagyon bízzak meg benne egyenlőre, nem tudhatjuk milyen szándékkal érkezett hozzánk. Mindenesetre szerintem biztosan nem gonosz szándékok vezérlik. Mégiscsak sérült, valószínűleg egy másik kentaurral harcolt, és ő húzta a rövidebbet. –
Jobban vagy már?


Ekkor eszembe jut hogy talán ő is nyitottabb lesz ha bemutatkozok neki. Meg amúgy is ezt így illene. Hova tettem az udvariasságom?


-Keilea vagyok. –megint teszek felé egy lépést, picit lejjebb hajolva kezet nyújtok neki, amit el is fogad, s egy kézcsókkal üdvözöl, de egyenlőre még fekve marad, ahogy elnézem nem biztos hogy fel akar állni, sőt könnyen elképzelhető hogy egyenlőre ereje sincsen még nagyon hozzá.


-A nevem Merton Sahad. Örülök a találkozásnak Keilea.-biccent egyet, ezután pedig végigmér. Nem hiszem hogy tartana tőlem, de ezt a végigméricskélést most betudom annak hogy csak felméri mennyi erővel rendelkezem első ránézésre és jelentek-e rá nézve veszélyt. –
Egy picit még sajognak a lábaim, de jobban vagyok. Te voltál az akitől a segítséget kértem a mezőn?


Már éppen nyitnám válaszra a számat, amikor valaki megböki a hátamat. Hátrapillantok. Apám dühös tekintetével találom szemben magamat, és azon nyomban ki is lépkedek a sátorból, ezzel átadva a helyemet neki. Gondoltam hogy amint meghallja hogy beszélgetek valakivel, azonnal ide fog jönni, elvégre ő a törzs vezetője, a mindenható, a főnök, na meg az apám. Nem hagyhatja hogy idegenekkel társalogjak. Természetes hogy a többi kentaur nőnek megengedné. Egyedül csak engem óv még mindig mindenkitől, pedig már bőven felnőtt vagyok.


Szeretnék hallgatózni egy sort, de nem tehetem meg, két másik férfi arrébb tessékel. Nem akarok most gondot okozni apámnak, ezért eloldalgok. Pedig kíváncsi lettem volna hogy mégis miről beszélgethetnek, illetve hogy apám engedi-e az idegennek hogy maradjon amíg felépül.


Legközelebb már csak az éj leple alatt sikerül kilopóznom az idegen sátrához. A sátorba óvatosan dugom be a fejem, és nagyon nagy szerencsém van amiért ezúttal is itt találom, csak most már talpon. Akkor ezek szerint gyorsan fel fog épülni. Nem nagyon tudom hogy hogyan kezdek el vele társalogni, hiszen most nem kérdezhetem meg megint tőle ugyanazokat a kérdéseket amiket már egyszer feltettem neki.


-
Szükséged van esetleg vízre vagy élelemre?-teszek fel végül egy eléggé bugyuta kérdést, és amint kimondom, azonnal átkozom is magamat érte. Ennél jobbat is ki tudtam volna eszelni, de most már mindegy. Ilyen helyzetekben jó lenne megállítani az időt, és visszatekerni az elejére, akkor nem lenne kínos a szituáció.



Szerkesztve Zico által @ 2015. 08. 18. 20:25:21


Daxa2015. 08. 18. 16:04:02#33321
Karakter: Merton Sahad
Megjegyzés: Ziconak


Az éjszaka sötét lepelként borult a tájra. A csillagok nem látszódtak a felhőktől, amelyek megcakkozták a Hold kerek alakját is. Az erdő nem nyüsgött, a tücskök elcsendesülve húzódtak meg üregükben. Egy villanás, majd egy hangos dörrenés rázta meg a tájat. Közeledik a vihar. A szél felerősödött, hangosan zizegtek tőle a levelek, a hajlongó ágak miatt nyikorogva nyögtek az erdő fái. Az állatok is megbújtak, ahol csak tudtak. Talán ez lesz a nyár legnagyobb égzengése... De ez nekem csak segít. Patáim fürgén dübörögnek az avaros talajon. Pajzsom néha fémesen csendül, ahogy egy-egy lelógó ág hozzá karistolódik. Fegyverem az oldalamon, hátamon a táskám. Kihasználva az éjszaka és a vihar lehetőségét nyomulok előre az erdőben. Nem tévedek el, már nagyon rég közledem a világban, tudom, melyik irány merre van, már csak a Hold fényéből is - még ha a csillagok nem is látszódnak. Egy csepp esik a vállamra. Felnézek a levelek között a sötét égre. Az eső szaga beterít mindent. Egy újabb villámlás és egy újabb dörrenés követi. Immár sokkal közelebbről. Nyakamon a vihar. Jó. Ügetve indulok tovább, miközben elered az eső, a cseppek finoman koppannak a leveleken. Mit eső? Vízözön. Mintha dézsából öntenék. Átvizesedett hajam a hátamra és arcomra tapad, testemen fürgén gördül végig minden csepp. Végre elérem az erdő szélét. Megállok és végig pillantok a sötét tájon. Nem sokat látok egyenlőre, de tudom, hogy a természet nekem dolgozik. A távolban pislákoló fényeket látok, sokat... Úgy sejtem, fáklyák, gyertyák, egy falu fényei. Egy újabb villámlás fed fel előttem mindent.
Szántóföldek. Virág mezők. Egy nagyobb falu. Valamivel hátrébb talán vizet is láttam, folyót talán. Egy újabb villámlás, újabb részletek.
Őrtornyok. Három, talán négy. Számítottam rá, de ők nem számítanak arra, hogy bárki is kint lenne egy ekkora viharban. Megtörlöm arcomat, teljesen feleslegesen, mert az eső miatt újabb vízerek indulnak meg fejem tetejéről lefelé orromon, arcomon, hogy államról cseppenjen le. Ügetve indulok el ismét, a szántó földek felé. A víztől átnedvesedett talaj puhán süpped be patáim alatt. Ezt a sok vizet nem képes mind magába szívni, ahogy haladok előre, egyre több pocsolyát látok a fűben. Újabb villámlás, újabb részletek. Elsőre nem ismerem fel a sűrű esőfüggönyben a jurtákat.. Csak amikor az egyiknek az oldalát feltépi a szél. Megtorpanok, mert kiáltások hangját sodorja felém a szél. A magas, szinte hasamig érő fűben kicsit lelapulok és figyelek. Vegyes érzelmek rohannak meg, mikor megpillantok a kentaurokat, akik az esőbe rohannak, hogy leszorítsák a felszakadt jurta szélét. Az emberekkel élnek... Ez megnehezít mindent... Hisz ha támadunk, a saját fajtánkkal is szembe kell majd nézni. Hacsak nem fordulnak egymás ellen... Egy terv kezd kibontakozni bennem. Figyelemmel kísérem, ahogy sikerül megcsinálniuk ideiglenesen a sátort, majd visszavonulnak az eső elől. Újabb hatalmas villámlás, amely most az egyik őrtorony tetejébe csap bele. A dörrenés hangos reccsenésként visszhangzik a tájon. A torony teteje kigyullad. Emberek kóvályognak ki belőle, fejüket fogva. Az esőtől pár perc múlva elalszik a láng, de méretes lyukat hagy maga mögött a tetőn. Elmosolyodom, majd felkelek és egybe olvadva az éjszakával vágtatok vissza oda, ahonnan jöttem...

Az eső végig kíséri utamat vissza is, habár mivel a szél idő közben megfordult, a vihar másik irányba haladt. Először az erős vihar szelíd esővé változik vissza, ahogy távolodom tőle. A fák között, jó pár mérfőlddel arrébb meglátom társamat. Már vártak. Egymás jobb alkarját szorítjuk meg üdvözlésképpen, majd ketten haladunk tovább a többiekhez. A felállított sátrak kurtán állnak az erdő talaján.
- Merton! - hallom meg a mély, reszelős hangját vezéremnek. Oda pillantok a férfire. Hosszú haja és bozontos szakálla tincsekbe tapadt a víztől, barna szőrén megcsillan a víz. Izmosabb és nagyobb nálam, olyan mint egy bivaly. Nem csoda, hogy senki nem mer ellene szólni. Testét megannyi heg csúfítja, bár ez a szemében inkább dicsőséges csaták trófeái. - Jelentést.
- A falu ott van, ahogy sejtettük, habár nagyobb, mint gondoltuk. Keletről folyó védi, délről szántók, nyugatról és északról nyílt mezők keretezik. Őrtornyok vannak ezeken az oldalakon, harangokkal, ha jól láttam. A vihar miatt nem láttam, mennyien lehetnek az őrök. - szólalok meg mély baritonomon.
- Ez remek hír! - mosolyodik el ádázul az Első, ám megköszörülöm a torkom.
- Viszont van egy rossz hírem is.
- Nem szeretem a rossz híreket... - vált morcosra, mire megvakarom arcomat.
- Kentaurokkal szövetkeztek. - egy hangos káromkodás hagyja el a vezér száját és idegesen dobbant. Az embereket könnyű lerohanni, éjjel, mikor nem számítanak rá. Ellenállásuk csekély a rajtaütéskor, mert gyengébbek hozzánk képest.. A falu ráadásul nehezen védhető helyen van, így ideális lett volna, ha nem lennének ott fajtársaink.. Számuktól függően képesek lennének annyira feltartani minket, hogy az emberek összekapják magukat.
- Mit gondolsz? - kérdezi szeme sarkából rám pillantva.
- Hogy többet kell megtudni róluk. Egy kém kell, aki beépül. - mondom, mire a közelünkben minden szempár rám tapad. Körbe nézek, majd az Elsőre, aki szintén engem figyel. Hangosan sóhajtok. - Hogy Én?
- Tudjuk, hogy van némi szimpátiád feléjük, te lennél a tökéletes ehhez. Mi elmegyünk. Három hetet kapsz. Akkor visszatérünk ide, de ha nem leszel itt, felégetünk mindent és élve dobjuk őket a lángokba, veled együtt. Érthető voltam? - szólt fenyegetően a kentaur, mire számat húzva bólintok.
- Értem.. de nem fognak csak úgy befogadni, ha oda megyek. Kell egy háttér, egy indok.
- Gyere velem. - mondja és elindul ügetve abba az irányba, ahonnan jöttem. Követem őt. Amikor ezt észreveszi vágtába csap, s én is. Perceken keresztül haladunk az erdőben, messze vagyunk már a táborunktól. Valahol félúton lehetünk a tábor és az erdő széle között. Már hajnalodik. Lassan megáll és rámnéz. - Most nem hivatalosan elüldözlek a klántól, amiért segítettél egy kétlábúnak. Habár akkor nem szólaltam fel, amiért megmentetted azt a nőt, most legalább megkapod érte a bűntetésed. Elég igazi lesz ahhoz, hogy maguk közé vegyenek. - mondta és előhúzta két oldaláról két kardját. A szemeim elkerekedtek és már kaptam a szablyámért, mert tudtam, hogy nem viccel. Éppen hogy ki tudtam húzni és hárítani első támadását. Második mozdulatom a pajzsomért irányult. Nem voltam elég gyors, megvágta a mellkasom, mielőtt még magam elé emelhettem volna. Nem állt le. Újra le csapott rám. Kivédtem a pajzzsal, de erejétől majdnem összeroskadtam. Száz meg száz csatám során sem találkoztam ilyen erős kentaurral, mint ő. Valahogy.. túl erős volt, természetellenesen. Nem volt időm ezen merengeni, meg a következő suhintása ki csapta kezemből a fegyverem. Felágaskodva rúgott mellkason és arcon. Felkiáltottam és majdnem elestem.

Nem tudom meddig harcoltunk.. Illetve meddig ütött, rúgott és vágott, míg nem ott nem hagyott. Kimerültem, fájt mindenem. Szám széléről, orromból, mellkasomból és ló testem oldalából vér csorgott, lila foltok és pata nyomok terítettek be. A falu felé indultam, de járni alig bírtam, minden egyes lépés fájdalmas és bicegős volt. A fejem zúgott, szédültem. Nagy nehezen elértem a fák határát. A hajnal fényét szikrázva szórták szét a vízcseppek ezrei a fűszálakon, virágokon. Szép volt, de nem volt időm ezzel törődni. Láttam a mozgolódást a távolban, ahogy a jurtát és a toronyt csinálják. Ahogy a szántóföldet ellenőrzik, hogy rendben van-e. Nyüzsgött a völgy alattam. Ismét elindultam bicegve, ám a lejtőn nem tudtam már megállni. Akkor pillantottam meg valakit, amikor elülső lábaim összerogytak alattam és elestem. Gurulva fordultam egyet-kettőt, mikor sikerült megállítanom magam. Fekete testemet már nem csak vér, de sár is bepiszkította. Fájdalmasan nyögve próbáltam felkelni, de csak a térdeimre tudtam feltápászkodni a pajzsomra támaszkodva. A talaj mozgott alattam a szédüléstől, a nő, akit megpillantottam, még mindig ott volt. Kentaur volt, szerencsémre. Testét alig tudtam kivenni ettől a forgástól... De a barna és a fehér szín váltakozott benne.
- Segíts.. kérlek. - nyögtem hangosabban felé, majd kezem lecsúszott a pajzsom széléről, melyre eddig támaszkodtam, s a szédülés ismét a földre rántott. Tudom, hogy hitelesnek kellett lennie.. De az, hogy majdnem agyon ver, talán túlzás egy kicsit nem..?




Szerkesztve Daxa által @ 2015. 08. 18. 16:14:57


Geneviev2012. 08. 03. 09:30:29#22604
Karakter: Rapunz
Megjegyzés: ~ Öcsimnek


Áucsáucsáucsáucsáucs!
Idegesen rángatom a hajkefét, hogy jöjjön már lejjebb a fejem búbjáról a kóccal együtt, de sehogy nem akar engedni. Pedig olyan szépen tudok én kérlelni! Apámat mindig rá tudom beszélni arra, hogy hozzon egy-egy új könyvet az állatokról – még ha arra nem is, hogy engedjen ki a toronyból, hiszen meg tudom én védeni magam, ha kell, a hajammal -, de ennek a hülyeségnek, amit hajamnak nevezek, beszélhetek én. Kérleltem szép szóval, fenyegettem, hisztiztem neki, simogattam, téptem, de semmi! Még mindig benne van a gubanc a hajamban!
Morgolódva fölmászok az egyik gerendára, hogy onnan lelógva próbáljam kitessékelni a hajamból a nem kívánt gubancot, de bármennyire is be kellene, hogy segítsen az a nyavalyás gravitáció, nem sikerül. Egy centit sem mozdul lejjebb! Sóhajtva ülök föl a gerendára, és így is megpróbálkozom vele, hátha csak az nem tetszett a hajamnak, hogy a toronyból lóg le, vagy az, hogy fejjel lefelé próbálom kifésülni, de nem. Így se akar nekem engedelmeskedni. Hümpf!
Húzom, húzom, már a fejem tetejéről nyúzom le a bőrt azzal, amennyi hajat eddig kitéptem, de a kóc meg sem mozdul. Fölmászok az ágyamra, teljesen kiterítem a hajamat, hogy szépen könnyedén ki tudjam fésülni. Már csak ez az utolsó kóc, amit ki kell szednem a hajamból, de azért még egyszer átmegyek a fésűvel az egészen, hogy könnyedén kiszedhessem az utolsó ellenséget is. Hátha így szófogadóbb lesz, látva a többi ellenségem elhullását. Újból az aljáról kezdem a fésülködést, és fél méterenként haladok egyre följebb, és följebb. Még úgy is, hogy teljesen sima a hajam, így is elég sok idő kifésülni egy-egy méter hajamat, de már megszoktam. Tizenhárom év alatt, heti egy alakalommal igazán megedződik az ember.
Már lefelé megy a napocska, mire újból eljutok a kócomig, pedig hajnal volt, mikor elkezdtem a hetente megismétlő harcomat a hajammal. Egy nagy levegőt veszek, és ismét elérkezek a fejem tetején lévő idegesítő gubancig. Na, most ugrik a majmóca a vízbe!
- Vááá! – kiáltok föl, mikor nem akar engedni a fésűnek, és egy nagyot toppantok. Egy morrantással feszülök neki újból a kefének, ami, sajnálatos módon, el-tö-rik. Ilyen gyenge fésűt még nem láttam! Ez az első bevetése, erre nem eltörik?! Hát ilyet! Idegesen, egy harci kiáltást hallatva hajítom ki a ablakon a hajdanán ép hajkefém most már két darabját.
- Na de Rapunz! – hallok meg egy mérges, méltatlankodó kiáltást. Hoppá! Apuci megjött volna? Ilyen korán? Hiszen még le sem ment a nap! Gyorsan odarohanok az ablakhoz, és kíváncsiskodva kinézek rajta, de jól hallottam. Megjött apuci! De jó, legalább nem egyedül leszek itthon! – Ha ennyire nem akarsz látni, akkor csak szólj! Nem azt mondom, hogy nem is fogsz látni, fiam, de talán a dobálózásodat elkerülhetnénk – morgolódja, amitől elpirulok.
- Bocsánat, apa! Nem direkt volt! – kiáltok le zavartan a toronyból. Tényleg nem akartam őt eltalálni! De… be kell, hogy valljam, azért ez vicces.
- Hát persze… - morogja, látva, hogy szám elé téve próbálom elnyomni nevetésemet. - Na, de most húzzál föl! – utasít, mire kilógatom kócos hajamat, ami teljesen leomlik a torony aljáig.
Hmm… vajon mi lenne, ha levágnám olyan rövidre, mint amilyen apa haja? Akkor lehet, nem kellene ennyit szenvednem a kifésüléssel… De akkor hogyan jönne föl apa?!
Vagy még inkább: hogyan jönne föl a várva-várt hercegem, aki ki fog menteni innen – persze csak egy szenvedélyes szeretkezés után?! Hm, nem gondoltam át ezt a haj-levágás-dolgot…


Szerkesztve Geneviev által @ 2012. 08. 03. 09:31:18


timcsiikee2011. 01. 02. 03:12:54#10219
Karakter: Ellan
Megjegyzés: ~ Levi-samanak




 
Ellan:

Felém hajol újra, szája enyémet érinti, finoman siklik rajta. Testemet egyre erősebb érzés borítja el, akár egy takaró, ujjaimmal az alattam lévő anyagba markolok, majd lassan elhajol tőlem.
- Ne félj – nyugtat halkan suttogva, ujjaival szinte alig érintve járja be testemet, majd ahogy a lábam között feszülő merevségre simulnak ujjai, élesen hasít végig rajtam valami furcsa érzés, s ahogy mozgatni kezdi, lágyan masszírozza, még a lélegzetem is elakad hosszú pillanatokra. Ez… lehet még ennél jobb? Ez hihetetlen.
Nyakamra hajolva cirógat nyelvével, keze nem áll meg a mozgásban, és kezdem elfelejteni még azt is, hogy hol vagyok. Nyelve lejjebb vándorol, egy ideig csak csíkot húz, majd körkörösen kezd táncolni rajtam, egy olyan érzékeny ponton, amitől ösztönösen ficeregnem kell.
- Tetszik? – duruzsolja halkan, sötét szemei felpillantanak rám, de szinte már csak homályosan látom arcát. Inkább összeszorítom szemeimet, fejemet a puha párnába mélyesztem, ujjaim megfeszülnek, és bólintok válaszként. Olyan… mintha a testemben valami nagy készülne. Lábaim maguktól mozognak, és hagyják, hogy kényelmesebben férhessen hozzám, hasamat csókolja, majd szájába veszi, a… mi… mit csinál?
- Neh... stor... ne... azt ott... nnnhhh... – nem… nem értem, hogy miért csinálja ezt, és azt sem értem, hogy miért ennyire jóh…
Torkomból egyre különösebb hangok törnek elő, de képtelen vagyok visszafogni őket, talán nem is érdekelnek, csak azt akarom, hogy ez soha ne érjen véget.
Egyre erősödik az érzés, végül olyan kitörésben ér véget, hogy nem érzek semmit magam körül, csak ezt a csodálatos, mennyei érzést, érzem, hogy valami forró távozik testemből, s amikor mindennek vége szakad kellemes lebegéssel ernyedek el, félálomba merülve, halkan veszem a levegőt.

Nem tudom meddig feküdhettem így mozdulatlanul, élvezve a lágy bizsergést, de cirógatására ébredek, és mikor felnyitom a szemem, látom, hogy mellettem fekszik, és engem figyel.
- Mi történt? – kérdezem kíváncsian, halkan súgva. Kicsit még mindig homályosan látok, és fáradtnak érzem magam. Hajába markolva fordulok felé, hogy testének melegét megtalálva kuporodhassak mellé.
- Megismertél egy új érzést. Élvezted?
- Azt hiszem igen – halk kuncogással válaszol. Valami vicceset mondtam? Igazából nem tudom, hogy milyen is volt ez, még soha nem éreztem ilyet. Féltem, mégis…
- Csak hiszed?
- Azt hittem meghalok – dünnyögöm halkan. Végül is azt sem tudom, hogy milyen érzés, de szerencsére nem az volt. Tehát… ha így mosolyog, akkor biztos valami jóról van szó ugye?
- Néha valóban olyan érzés, mintha belehalnál... de akkor se ijedj meg, mert a gyönyör annál erősebb lesz. – Gyönyör? Tehát ez a neve annak, amit éreztem? Milyen szép. És valahogy… mintha illene is rá. Puszit nyom arcomra, felkel az ágyból, így végre szabadon végignézhetek rajta, és meglátom hasánál azt a naagy valamit, ami nekem is volt, csak… öhm… kisebben. Neki olyan nagy… de miért?
- Most már mehetsz úszni, mindjárt csatlakozom hozzád. Ellan... Figyelsz te rám? Ellan? – és miért feszül még mindig neki? Nekem is ilyen volt, de amit csinált elmulasztotta.
Négykézláb mászok végig az ágyon, és a szélén megállok, és tovább figyelem. Mit is mondott? Ja igen… péééniiisz. Olyan furcsa ez a szó.
Bár már érintettem, de úgy érzem megint muszáj érintenem, és végigsimítok rajta. Kicsit megrándul tőle, így ijedten kapom el kezeimet.
- Te nem akarod, hogy elmúljon? – felnézek szemébe, és először furcsálló pillantásával találom magam szembe.
- Ez? – simítja meg hasának alját, hogy hozzáérjen. Bólogatni kezdek.
- Vagy neked így jó? – kicsit oldalra billentem a fejem, majd halk nevetését kérdő tekintettel hallgatom, és visszanézek a merevségre.
- Nem éppen a legjobb, de majd elmúlik. – hmm… és vajon hogy akarja, hogy elmúljon? Máshogy is lehet? Vagy csak úgy, ahogyan ő csinálta? De ha csak úgy lehet, akkor nekem kell elmulasztani? Mivel ő csinálta nekem, lehet, hogy azt szeretné én is csináljam?
- Biztos? – lehet, hogy nem akarja rám erőltetni. De ha nem jó neki… Én nem akarom, hogy rossz legyen neki.
- Persze, ne aggódj… Nyugodtan menj úszni. – úszni? Arra ráérek még azt hiszem. Inkább azt szeretném tudni, hogy hogyan fogja csinálni, hogy ez ne álljon neki.
Az ágy szélére ülök.
- És hogyan fog elmúlni? Megmutatod nekem? – mosolyogva nézek vissza rá megint. Kíváncsi vagyok, hogy ha nekem is megint ilyen lesz, és nincs itt, akkor hogy csináljam. Bár lehet, hogy magamnak nem tudnám úgy csinálni, hogy olyan jó legyen mint az előbb… Azt hiszem.
Arckifejezése egyre meglepettebbnek tűnik nekem. Talán… valami rosszat kérdeztem? Lehet, hogy nem is lehet máshogy ugye? Azért néz ilyen furcsán. Akkor pedig tényleg nekem kell.
Megint feltérdelek, és kezeimmel két oldalán támaszkodom meg, és közelebb hajolok hozzá. Milyen fura illata van, és olyan… forró, hozzá sem érek, csak érzem. Hih.
- Vagy azt szeretnéd, hogy én csináljam? – hogy is csinálta? Azt hiszem így… Hm…
Picit megnyalintom, furcsa íze szétárad számban, majd halk morranása követi apró megrándulását. Vállaimra simítja meleg tenyereit, és kérdőn pislogva nézek újra arcára.
 


Levi-sama2010. 12. 02. 09:06:01#9593
Karakter: Nestor, a Sötét Herceg



 

 

- Még – cincogja elvékonyult hangon.

- Hm? – megtorpanok a mozdulatban, felemelem a fejemet.

- Olyan jó – mondja végül, arcocskáján kis zavarral. - Még szeretném.

Elmosolyodom. Ezek szerint jó úton haladunk. Pompás. Óvatosan megcsókolom ismét, ujjaim puhán és finoman érintik, cirógatják őt. Amilyen hatalmas és robosztus vagyok én, annyira aprócska és törékeny ő. Attól félek, egy rossz mozdulat és eltöröm, mint egy kis porcelánbabát. Az elfek szívósak, de ha őrá nézek, nem tűnik valószínűnek ez a dolog.

Kérdésemet szó nélkül megválaszolja, ahogy ujjaim végighúzzom bőrén, egészen kis péniszéig, és megrándulva nyög fel. Milyen érzékeny.

Mámorító csók... Néhány évszázad alatt azért tanultam egy s mást a szerelem művészetéről, sosem volt rám panasz. Felemelem a fejem, hogy lemérjem a hatást. Halvány bőrén pír, szemei kábán csillognak, pihegve kapaszkodik a lepedőbe, kis pénisze keményen ágaskodik. Ahogy a nevemet suttogja pihegve, egyszerűen túl szépséges. Ágyékom olyan duzzadt már, hogy szinte magától robban szét.

- Ne félj – súgom halkan, ujjam apró köröket rajzol pici mellbimbói köré egymás után. Lejjebb csusszan tenyerem, lapos hasára, karcsú combjaira, majd vissza fel. Ahogy hozzáérek kicsi péniszéhez, megrándul alattam, majd arcán tiszta élvezettel feszül ívbe kis teste ahogy masszírozni kezdem. Őt ismerve... biztos, hogy soha nem volt még orgazmusa. Egy újabb ütőkártya a kezemben. Ha ügyesen taktikázok, az érzéki élvezetek rabjává tehetem őt, és ezzel magamhoz köthetem anélkül, hogy belepusztulna a fogságba.

Nyakát nyalogatom, ízlelem édes bőrét. Olyan illata van, mint a harmatos fű, vagy... a friss víz, és a szél.

Szívesen rázúdítanék most sok mindent, de tudom hogy nem bírná ilyen hirtelen. Módszeresen, lassan kell behálóznom. Nyelvem mellkasára siklik, nedves köröket rajzolok egyik pici mellbimbója köré. Nyöszörögve remeg meg alattam.

- Tetszik? – súgom a bőrébe, felpillantva arcocskájára. Összeszorított szemekkel bólint, kezecskéivel a lepedőbe kapaszkodik még mindig. Halkan felnevetek, és köldöke köré rajzolok lusta köröket. Combjait széttárja nekem magától, mohó tekintettel falom a látványt. Apró kis pénisze alatt picinyke herezacskója, akár egy kis halványzöld labdacs, formás feneke két félgömbje között pedig... Nagyot nyelek, és fájdalmasan megdobbanó péniszemre rámarkolva felhördülök halkan. Megtehetném... megtehetném, hogy itt és most magamévá teszem. A sötét erők felizzanak testemben, követelve a jussukat, a kemény és vad párzást, a kielégülést. Megrázom a fejem, hogy kijózanodjam. Ha megtenném, belepusztulna. Lehet hogy nem azonnal, de... tönkre tenném őt, végleg. Nem, én nem egyetlen éjszakát, vagy dugást akarok tőle. A szeretőmmé kívánom tenni, hosszan akarom élvezni őt, és tudom, hogy sikerülni fog.

Befészkelem magam lábai közé, és számba veszem kicsiny péniszét. Felsikkantva rándul össze, és ha kezeimmel előrelátóan nem fogtam volna meg a csípőjét, most elmenekülne.

- Neh... stor... ne... azt ott... nnnhhh... – nyöszörgi ellenkezően, de amikor szakértő módon szopni kezdem, fejét leejti a párnára és önkívületi állapotban kezd nyögdécselni. Ez a hang... ahh istenek...

Csípőm megrándul, és amikor számba élvez, öröm tölt el. Felemelem fejemet, gyönyörködöm ellazult testében, kábán pihegő arcában. Fölé kúszom, péniszem súlyosan és keményen nehezedik hasára, vágyam zsibbadt fájdalommá kezd alakulni. Mégsem zavar, mert ezért a látványért megérte. Bőre halványan kezd izzani, testéből a hajnali harmat illata erősebben árad. Igazi elf gyönyör, tiszta fénye ragyogja körbe. Megcsókolom pihegő száját, végigsimítom testét, fénye felerősödik érintésem nyomán. Hosszú percekig tart, mire magához tér teljesen. Mellé heverek, úgy figyelem, nézegetem.

- Mi történt? – suttogja, ujjacskáival hajamba kapaszkodik, remegve bújik hozzám.

- Megismertél egy új érzést. Élvezted? – dörmögöm halvány mosollyal.

- Azt hiszem igen – mosolyog fel rám. Kuncogni kezdek.

- Csak hiszed?

- Azt hittem meghalok – súgja. Arcára simítom nagy tenyeremet, hüvelykujjammal ajkait simítom végig. Milyen kis édes...

- Néha valóban olyan érzés, mintha belehalnál... de akkor se ijedj meg, mert a gyönyör annál erősebb lesz. – Megpuszilom és feltápászkodom az ágyról, keményen álló hímtagom hasamhoz simul. Mereven bámulni kezdi.

- Most már mehetsz úszni, mindjárt csatlakozom hozzád. Ellan... figyelsz te rám? – kérdezem tőle, de csak péniszemet figyeli. – Ellan?


<<1.oldal>> 2. 3. 4.

© Copyright 2009-2020. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).