Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Touhi:

Elõször csak könnyfátyolos tekintetét látom meg, mintha egyszerre aggódna és megkönnyebbülne, majd hirtelen megragadja a karom és vonszol maga után már ettõl kényszeredett pislogás jön rám a meglepettségtõl, de ami ez után jön csak még jobban kizökkent, mikor távolabb a többiektõl megállunk egy falnál.

- Touhi-sempai... annyira idióta vagy! – na ez kész… valami alternatív univerzumba kerültem, hogy Akai így beszél? Bár a folytatás már jobban tetszik. - Megmondtam, hogy vigyázz magadra, hogy kerüld el Sawadát, de persze, hogy helyette verekednetek kellett! Idióta, idióta, idióta! Mi van, ha komolyabb bajod esik?! Elõre szóltam, hogy veszélyes, és sokkal erõsebb nálad! Idióta! – finoman döngöli mellkasomat mint egy ideiglenes bokszzsákot amin kiélheti haragját, viszont a mondandója még úgy is mosolyt csal arcomra, hogy fáj minden izom a fejemen szinte, de hogy õt látom, és hogy mennyire aggódott értem a fájdalom egy részét gyökerestül eltünteti.
Na igen… ezt hiszem ezt hívják annak, hogy a szerelem mindent gyógyít. Még olyankor éhesnek sem éhes az ember, mert a szerelemmel annyira elégedetté válik minden érzése ingere, hogy úgy érzi minden tökéletes. Ezért vagyok képes sajgó pofával rávigyorogni.

- De azért még szereted ezt az idiótát igaz? – hajába túrok finoman mert kezem kívánja ezt az érintést a testemrõl nem is beszélve ami bármelyik pillanatban amikor Õ a közelemben van minden porcikája után sóvárgom. Meglepetten néz fel arcomra, szeme sarkában még látok egy gömbölyû kis cseppet.

- Persze... persze hogy szeretlek... – motyogja édesen szemeit dörzsölgetve, és szívem tényleg meleg szeretettel telik meg. Soha nem éreztem hasonlót de mellette mindig újat tanulok, új dolgokat fedezek fel és ezért már megéri minden apró kis fájdalom érte ami az arcomba nyilall, fõleg amikor elvigyorodom. - De ha így folytatod, akkor kénytelen leszek kitalálni valami büntetést – erre képtelen vagyok nem vigyorogni, akkor is ha fáj annyira ösztönösen tereli a gondolataimat más irányba, teljesen akaratlanul, hogy éhes farkasnak érzem magam egy nyuszika mellett. Sõt inkább a Piroska a legmegfelelõbb jelzõ ide minden tekintetben. - Perverz! Nem OLYAN büntetésre gondoltam, szóval gyorsan verj ki minden hasonlót a fejedbõl! – újabb boksz edzésbe kezd a mellkasomat véve újra célpontnak, ám arca pipacspirossá változik amit annyira szeretek, mert nagyjából tudom mi jár a fejében, és hogy zavarban van tõle. Lefogom kezeit mert a végén méh tényleg kipüföl belõlem egy kevés értelmet, de magamhoz rántom hogy vágyaimnak kicsit eleget téve szorosan átkaroljam és érezhessem teste melegét, illatát lényét, hogy jobban érezzem magam már csak attól is, hogy a közelemben van és érezhetem.

- Ugye még áll, hogy nálatok alhatok? – mivel tudom, hogy a többiek már figyelnek és nem akarom ennél is jobban zavarba hozni (mert félõ lassan már elájulna) így halkan suttogom a kérdést a fülébe, hogy csak õ hallja meg. Remélem nem haragszik rám tényleg és az lesz a büntetésem, hogy visszavonja a ma megbeszélteket. De megkönnyebbülésként ér amikor megrázza buksiját, tincsei cirógatnak ezzel kellemes bizsergéssel árasztva el folyamatosa, levakarhatatlan mosolyt varázsolva arcomra. Na de a lényegtõl akkor sem térek el - Akkor majd este megbeszéljük ezt a büntetés dolgot – teszem még hozzá, mire ellöki magát tõlem, durcás pofival és még elszántabb szemekkel mered rám, majd elcsörtet. Ilyenkor olyan, mint egy cuki hörcsög. Ekkor már nem tudom visszatartani eddig megfékezett nevetésemet, és talán ezért késõbb még megkapom a magamét, de akkor is jólesik. Talán kicsit aggódtam… egy igazán kicsit. De hogy idejött és tudom aggódott, ráadásul könnyebben kimondta mások elõtt is, még ha csak halkan is , hogy még mindig szeret. Pedig már azt hittem az a barom bemesélt neki valamit. Talán jobban kéne bíznom, bár eddig sem kételkedtem, de valahogy szörnyen zavaró és kétségbeejtõ, hogy amikor zavarni kezd az a tudat, hogy elveszíthetek valakit akit nem akarok, megváltozik bennem valami. Eddig soha nem aggódtam ilyenen és most mégis… Azt hiszem tényleg totál megváltoztam.

Az osztályba visszamászva persze a kérdõ tekintetek, a kíváncsi sugdolózások nem maradhatnak el. Komolyan nem is õk lennének, ha csendben maradnának és nem törõdnének a másikkal. Namaki természetesen. most hogy már tudja a lényeget, jobbára mindent elégedett jóllakott ovis mosollyal, ujjait a tarkóján összefûzve dõl hátra székében végig engem figyelve, amíg leülök a padomhoz. Most legszívesebben kirúgnám alóla a széket, de nem szeretnék büntetõórán maradni, még véletlenül sem, pedig kibeszélném magam a tanár elõtt, de jó fiú leszek… most az egyszer.

~*~

Mire az utolsó órának is vége, Õ már kint vár rám az iskola elõtt. Kivételesen elég gyors voltam, most a többiekhez képest, sõt mindinkább magamhoz képest sokkal hamarabb hagytam el a termet csak azért, hogy minél hamarabb megint a közelében lehessek. Csendben érek a háta mögé arcán látok pár gondolkodó ráncot.

- Mind gondolkodsz már megint? – felém fordul mikor észrevesz és azonnal kisimul az arca, ebbõl látom hogy bizony a buksijában járt valami nem oda való.

- Semmin... csak elbambultam – viszonozza mosolyomat, bár szemembõl talán sugárzik a gyanakvás, mert megmagyarázza - Tényleg nincs semmi baj. Megfogadtam, hogy ma nem fogom butaságokon törni a fejem. Induljunk – és ekkor megfogja a kezem és irányít is az utca felé.

Ez azt hiszem tökéletesen nevezhetõ a meglepetések napjának, mert ma már sokadik alkalommal történik ez velem. Nem is bírom magamban tartani a megjegyzésemet, fõként hogy rákontráz azzal, hogy a tömeg közepén, avagy az iskolából utánam kiözönlöttek között fogja a kezem és sétál velem együtt.

- Már nem zavarnak mások? – kérdezek rá, bár lehet a végén felébred és észre sem veszi mit csinál, de… nem bánom amíg mellettem van, este úgyis az enyém lesz.

- Úgy döntöttem nem érdekelnek. Ha nekik nem tetszik, amit látnak, akkor majd becsukják a szemüket – ilyen rövid idõ alatt ekkora lépést… nem is kívánhatnék jobbat. Hirtelen megállok amit azért is vesz észre mert fogja a kezem, sõt most már inkább én fogom az õ kezét és magamhoz rántom, hogy hirtelen fellobbant vágyamnak eleget téve finom csókkal birtokba vegyem puha, csacsogó kis ajkait. karocskái a nyakam köré tekerednek, belém kapaszkodik és amikor elhajolok arcától, sajátját a vállamba temeti kellemes melegségbe burkolva magát és engem is.

- Igazán fejlõdõképes vagy Pumukli. Büszke vagyok rád – boldog mosolyom vigyorrá fajul amikor arra gondolok hogy késõbb remélhetõleg másban is ennyire szépen fog fejlõdni. Már alig várom azt a pillanatot.

Derûmet látva csak gyerekesen nyelvet ölt, erre vigyorom csak kiszélesedik, majd követem jó kedélyûen. A csípõs levegõben még akkor is látni leheletétõl a pára felhõcskéket, ha fél arcát sál fedi. Olykor lopva pár pillantást vetek rá, miközben az utat is figyelem. Észre sem veszi így egyre hosszabb ideig marad rajta tekintetem. Biztos megint jár valami a vöröske kis fejében, de majd én eloszlatom minden kételyét. Csak jussunk fel a szobájába.

Hamarosan meg is érkezünk a házukhoz, megdermedve torpan meg.

- Touhi-sempai – mivel a ház elõtt álltunk meg, gondolom valamirõl szólni akar, amirõl bent nem lehet. - Gondoltam szólok, hogy apu is itthon lesz este, szóval nem szeretnék semmi... semmi olyat. Õ még nem tudja, hogy mi együtt vagyunk, és... nem is szeretném ha megtudná. Egyenlõre biztosan nem. Szóval éjjel sem csinálhatjuk azt, mert meghallaná, és... és... még mindig fáj a fenekem... – hebegi szörnyen édesen, és nem bírom ki harsány nevetés nélkül, mire duzzogó arcocskát vág - Nem ér nevetni! – ez csak fokozza a jókedvemet. Meghalok, olyan édes.
Csak akkor hal el vihogásom, amikor arcon talán egy hógolyó, s cseppnyi morgás után vigyorogva, cowboyos léptekkel megyek utána, lehajolok én is egy adagért és már nevetve szalad is messzebb, de még így is eltalálom a hátát.

Addig-addig kergetõzünk, mígnem elbukik valamiben, mire felé érek már a hátán fekszik mentegetõzve, én pedig nagyon ügyesen az Õ lábában bukom el, így pont felé esek, de tenyereimmel megtámaszkodva a hóban nem esem rá teljesen, arcunk pont egy szintben van, a nevetés elhal és csak heves páragomolyagok szállnak kettõnk között a lihegéstõl. Mélyen a szemébe nézek komolyabb arccal mint eddig, majd átadva magam a kísértésnek betámadom ajkait puhán csókolva a lehûlt kis testrészt, de még így is finom és puha, vészveszejtõ, és csak az enyém.

Meglepettségében csápolni kezd kézzel lábbal, mire felhajolok, de ekkor már nyílik is az ajtó.

- Fiúk, mit csináltok ide kint? – egy mosolyt küldök még Akai felé, majd feltérdelek teljes nyugalommal. Az már részletkérdés, hogy Õ megint a paradicsom színét vette fel.

- Jó napot… Csak elestünk a hócsatázás közben – magyarázom, és nem is kell füllentenem hozzá. Ha elhallgatok valamit az még nem hazugság ugye? A kezemet nyújtom Akainak, hogy felsegítsem, és pár lépés után, pont látszik a helye. – Nézd micsoda hóangyalt csináltál – mutatok háta mögé, oda ahol épp feküdt. Még mindig totálisan zavarban van, de egy kicsit megenyhül a mûve láttán.

- Gyertek be, mielõtt megfáztok – parancsol ránk az apja, mire engedelmesen követjük befelé.

Kapok egy puha papucsot, mert a zoknim átázott a játékban. Rég éreztem magam ennyire felhõtlenül. Ki hitte volna, hogy a játékosság és gyerekesség ezen formája ennyire üdítõ és jó érzés lehet? A nappaliban ülve kakaót iszogatva, amit az apja készített – mellesleg nagyon finom, biztos valami különös recept… vagy por megspékelve – furcsállóan néz rám.

- Mit csináltál az arcoddal? – amíg rá nem kérdezett Akito-san, teljesen ki is ment a fejembõl, talán a hidegre is foghatnám, de igazából a kedvenc fájdalomcsillapítóm alkalmazása, aki nevezetesen egy Pumukli, sokkal jobban hatott, és mindent elfeledtetett velem.

Akai hebegni kezd, látszik, hogy nem valami jó füllentésben. Biztos jó neveltetést kapott, ráadásul az apja örülhet is neki. De sajnos az igazat semmiképp nem mondhatom el. Anyámnak szerintem elmondanám, de most itt nem lehet. Semmit, amíg el nem akarja vagy meri mondani neki a részleteket.

Finoman arcomhoz érintem, a bögrétõl felforrósodott ujjaimat.

- Oh, csak megütöttem. Megcsúsztam otthon a hólapáttal a jégen.

- Szörnyû ez az idõ – csóválja a fejét, majd a saját bögréjével kimegy, hogy elmosogassa, magával víve a miénket is.

Akai hirtelen megfogja a kezemet, és vonszol maga után.

- Apa, felmentünk tanulni a szobámba! – szól be a konyhába, mire kifelé a válasz csak helyeslés és valamiféle felsorolás, hogy ha kell mit hol talál.

Fent, amint beértünk a csendesebb terepre, bezárja az ajtót, arcán némi elégedetlenkedést látok.

- Mi a baj? – kérdem egybõl arcára simítva tenyeremet, mert persze azonnal látom, hogy valami nem stimmel. Kikerülve leül az ágy szélére, így elé térdelek, hogy elõre hajtott kobakja ellenére is arcára rálátást nyerjek.

- Sempai… - motyogja halkan, ölébe fektetett ujjait birizgálva. Kérdõen hümmögök „válaszként”, de elõször nem mer a szemembe nézni – Ugye nekem nem szoktál hazudni?

Erre csak nagyokat pislogok, rám néz és látja is az értetlenséget arcomon.

- Már miért tenném? – persze ha akarnám megtehetném, de semmi értelme nem lenne. Nem is akarom, még nem is gondoltam rá, hogy ilyet tegyek hacsak nem nem akarom felzaklatni valamivel.

- Csak mert tegnap is a senseinek olyan könnyen hazudtál, most meg apunak is… - magyarázza kétségének okát, mire két kezem közé fogom arcát, hogy magam felé fordítsam, és lágyan mosolyogva rá feljebb egyenesedjek térdeltemben, hogy közelebb kerülve hozzá, homlokomat az övének tudjam dönteni.

- Ezek jelentéktelen dolgok, ráadásul érted tettem. Jobban szeretted volna, ha elmondom apukádnak, hogy miért ilyen az arcom? – erre csak megrázza hevesen a fejét, arcomat csapkodják a vörös tincsek. – Na látod – szélesedik ki mosolyom, majd megpuszilom az arcát, nem sokkal a szeme alatt, majdnem az orrát is, és mindkét oldalt. Ettõl aranyosan kipirosodik, szaporábban pislog, mintha könnyeket tartana vissza, de nem látok a szemében semmit.

- Akkor… elmondod, hogy mi történt? – pille érintéssel ujjacskájával a feldagadt arcrészemre mutat, beleborzongok kicsit ebbe a pici kis érintésbe.

- Ha szeretnéd – nyomok a szájára egy puszit, majd eleresztem arcát, és a térdeire tapasztom tenyereimet. – Tegnap, amikor már hazafelé mentem, leszólított Sawada, gondolom követett, nem tudom honnan bukkant elõ. Azt hajtogatta, hogy ha kihasznállak, akkor szálljak le rólad, vagy megjárom. Amikor válaszoltam, hogy akadjon le a dologról nekem esett, viszont nem hagytam magam, csak pár ütés volt nem több, majd otthagytam. Ennyi.

Hirtelen ölel meg, vállaimat is körbefogja, picikét megremeg, viszonzom az ölelését egy halovány, elérzékenyült mosollyal. Ez sokkal jobb reakció, mint a folyosón való ütlegelés.

- Ha azt mered gondolni, hogy a te hibád, megeszlek vacsorára – duruzsolom a fülébe, bele is puszilva, szorosabban ölelve magamhoz.

Hosszú pillanat, nehezen is van vége, pedig nem szeretném, túl idilli, majd amennyire tud a helyzetbe, hátra hajol, hogy az arcomra nézhessen.

- Tényleg, nem vagy éhes? – kérdi úgy, mintha az elõzõ pár perc kábé meg sem történt volna. Csak megrázom a fejem.

- Még nem – állát puhán megfogva tartom arcát, hogy a szemkontaktus megmaradjon, kaján vigyoromat inkább csak bazsalygássá csillapítom, hogy ne rémítsem el magamtól – Inkább beszéljünk a büntetésemrõl – nehezen bírom vigyor nélkül, így egy pici, fogat villogtató mosoly alakul belõle, mire megint kipirul. Imádom, ha ezt a színt ölti fel, már olyan mesterien megy neki, mint egy kaméleonnak.

Mikor a szájára puszit nyomok, elhajol zavartan.

- Hülye, perverz sempai – vállaimba kapaszkodva igyekszik eltolni, erre már nem tudom visszafogni a vigyoromat. – Amúgy sem tudnálak megbüntetni.

Felállva hátradöntöm, majd dereka mellett, az ágy sarkára térdelve felé magasodom, kézfejemmel arcát cirógatva, keresve tekintetét.

- Akkor nekem kell kitalálni? – megrázza a fejét, de elkapom állát, így oldalt szabad területet lelve arcára, nyakára puha csókokat hintek, egyik kezemmel felsõje alá simítok, másikkal az ölét cirógatom nadrágon keresztül, de megfogja a csuklómat.

- Ne, kérlek ne… apa meg fogja hallani. – picit lebiggyesztem ajkaimat.

- Ugyan, nem fogunk kiabálni… majd elfoglalom a szád – vigyorodom el, még szabad kezem a póló alatt vándorol, míg el nem érem kis mellbimbóját, amit hüvelykujjammal ingerelni kezdek. – Csak azt szeretném, hogy neked jó legyen. Legyen az a büntim, hogy nekem most semmi, és a fenekedet sem használom.

Ajkára harap, arca még mindig pirospozsgás, látom gondolkodik, de azt hiszem nem bízik magában. Végül is neki kéne csak visszafogni a hangját.

- Ha nagyon büntit akarsz Sempai, akkor most semmi – mivel remeg a hangja a határozottságán ez csorbít, de eléri célját, s habár lemondó sóhajjal, de eleresztem. Végül is már a ház elõtt mondta, hogy semmi, de azért bepróbálkoztam… vesztettem volna a vonzerõmbõl, vagy ennyire félne az apjától? Remélem csak a második…
Na mindegy, majd éjszaka úgyis vele alszok, és amint a sötétben ölelgetem majd, nem lesz menekvés.

Touhi:

Édesen sikolt fel, megfeszül majd vadul remeg teste, végig belém kapaszkodik, nem sok kell ahhoz, hogy én is kövessem, s kitörõ hangom övével fonódik össze, habár valamivel halkabban. Zihálva dõlök mellé, szinte azonnal a közelembe kucorodik, s szorosan ölelem át, simítva testét. Halkam zizeg még a kielégült vágy testemben, kellemes pezsgéssel bizsergetve porcikáimat. Szívem hevesen kalapál mellkasomban, testem börtönében õrült tempóval szabadulna, de nem hagyom. Tele van szerelemmel, amit nem hagyhatok elszökni, fõleg hogy az „áldozat” épp a karjaim közt pihen.
- El sem hinnéd milyen szép vagy közben – mosolyodom el lehunyt szemmel, csak susogom a szavakat, mintha csak magamnak mormolnám õket.
- Sempai… - pihegi halkan, nekem feszülõ mellkasa szaporán emelkedik. – Szeretlek… - kipattannak szemeim, s ahogy lenézek arcára, már alszik. Ártatlan, angyali arccal fekszik a karjaimban. Csak elmosolyodom lágyan, s szorosabban ölelem magamhoz testét, óvatosan tornázom magunkra a takarót.
- Én is… Akai…

~*~

Úgy érzem magam, mint akit agyonvertek… No persze nem azért, mert megártana nekem egy olyan, mint a tegnap este. ismerõs az érzés… Pont olyan, mint amikor nem alszom eleget. Lehet, hogy tegnap este nem is figyeltem az idõt, és túl sokáig csináltam mindent? Végül is ez is lehet egy alternatívam tekintve hogy fingom nincs mikor ájultam magam álomba. Majd alszom akkor az órákon, de mindent megért a tegnapi számomra.

- Touhi-sempai... Sempai ébredj föl kérlek... – ez a hang. Nehéz ellenállni, bár nagy a kísértés, hogy kinyomjam mint egy ébresztõt.
- Mi az már? Mennyi az idõ? – mitõl lett ilyen ideges? Érzem a feszültséget, ahogy lökdös.
- Még van egy kicsi az ébresztõig, de... – semmi de.
Oda sem nézve tapogatom ki merre van, majd egy gyors mozdulattal visszarántom magam mellé, s mélyen magamba szívom a fincsi Akai illatot.
- Akkor egy szót se és tessék aludni – nem szeretném, ha bármi baja lenne az iskolában miattam. Emlékszem, milyen voltam én elõször. Nem bírtam aludni, majd elájultam.
- Sempai... én nem akarok iskolába menni... – motyogja halkan, de szorosan megölel, miközben súgja a szavakat bõrömbe.
- Miért? – csak nem máris rosszul van? Az hiányzik még, fõleg hogy egy ideig beteg volt.
- Nem akarok találkozni Sawadával. Én... félek... – hahh… butus. De valahol úgy érzem, meg tudom érteni. Tudom milyen, ráadásul én sem akarom, hogy megint valami hülyeséget tömködjön a fejébe, vagy bogarat a fülébe ami hülyeségeket duruzsol. De… szembe kell néznie vele, mert helyette nem tehetem meg, hogy nem figyelek rá, nem veszem figyelembe a szinte alaptalan figyelmeztetéseit. Mert csak a múltam lehet számára alap, más nem. Nem tudja egy fikarcnyit sem, hogy milyen vagyok, vagy hogy milyen lettem. Utálom ha valaki ítélkezik minden alap nélkül.
- Ugyan már piroska, ne aggódj. – próbálom lenyugtatni, mert még mindig hullafáradt vagyok. - Ha az a debil alak beléd köt, majd én elintézem. Most pedig pihenj – mást nem nagyon tehetek. Én sem ismerem azt a vadbarmot így nem tudom mire lenne képes. Engem már próbált megfenyegetni. De az õ szerelme nem csak viszonzatlan, hanem piszkos. Nem tud értelmesen gondolkodni, vagy cselekedni. Túlságosan birtokló, jobban mint egy anyuci. ha az anyucija akar lenni, akkor legyen az apjának az ukéja… Hehh…

~*~

Talán ez az elsõ igazi alkalom… hogy számomra fontos személlyel kettesben sétálgatok az iskola felé. Nem csak azért mert számomra kedves és fontos személy elég kevés van… már, hanem mert még sosem volt alkalmam igazi kapcsolaton belül ilyet tenni. Már ha jól emlékszem, hogy volt valamilyen kapcsolatom. Ez után… már nem tudom eldönteni, hogy mi micsoda volt, csak azt tudom, hogy eddig ez a legjobb életemben. Akkor is, ha nem azon az oldalon vagyok, mint voltam. Teljesen más érzés, amikor én vagyok az, aki a másikra vigyáz és nem fordítva.

Reggel csak egy gyors köszönéssel jöttünk el otthonról, majd délután beszélek anyuval eleget. Ha menekülni fog ha nem, egyszer úgy is õ jön oda hozzám.

- Anyukád nagyon utál engem? – kérdi megszeppenve, viszont én meghökkenve pillantok rá. Milyen kérdés ez? Hisz még nem is ismeri.
- Már miért utálna? – lehet hogy amíg gyors zuhanyon voltam beszélt vele?
- Nem láttad hogy nézett rám? Nagyon zavarhatja, hogy nem vagyok lány. –ha csak ennyi akkor nem aggódom rajta. Nem igazán érdekel az a nõszemély ilyen szempontból. Ha eddig nem érdekelte a téma, akkor legalább ne szóljon bele. Engem sem kérdezett meg, mikor hozzáment ahhoz a féreghez.
- Persze hogy zavarja, de ne is törõdj vele. Meg fogja szokni, és ha igazán megismer, akkor még boldog is lesz, hogy téged választottalak, nem pedig egy divatmániás csajt – ebben biztos vagyok. Bár úgy tûnhet bosszúból csinálom, s bosszúból szeretem a fiúkat, ez így hülyeség. Egyszerûen így alakult és kész. Ha elítél, akkor már valóban nem fogom az anyámnak tekinteni igazán.
- De… - ajh már.
- Pumukli… - mordulok rá – Csak add önmagadat, és hidd el, hogy õ sem tud majd ellenállni neked. Nem kell mindenen ennyit rágódni. – ha mégsem így történne, engem az sem érdekel. Tudom, hogy õt zavarná, de erre is felkészülök… majd. Bár remélem nem kell.

Megállok a lépcsõ alján, az iskola bejárata elõtt. Mivel nem csak külön osztály, hanem külön évfolyam is, így… ideje megkapnom a reggeli nassomat. A sok kis puszi a reggeli öltözködéskor kicsit sem volt elég, hogy csillapítsa az éhségemet.

Még nem eresztem kezét, sõt… Közelebb vonom magamhoz, s puha csókot követelek a finom ajkakról, ami egyre jobban süt és éget, de nem tántorít el. Ahogy elhajolok tõle pont olyan, mint egy érett paradicsom. Bele is harapnék.
Olyan gyorsan kapkodja a fejét, ahogyan körbenéz, hogy hallom tincseit a homlokán csapódni, pedig még a sapka is leszorítja õket.
- Touhi-sempai... itt sokan vannak, ráadásul ismerõsök is lehetnek. Mit fognak szólni, hogy mi... szóval... – igaz… eddig a lehetõ leg diszkrétebb voltam, de már annyi a hozzám fûzõdõ pletyka, hogy felesleges takargatnom. Persze a tanárok kivételek, de õk eléggé el vannak foglalva a saját életükkel.
- Nem igazán érdekelnek. Ha láttak minket, akkor irigykednek egy kicsit, hogy nem õk kaptak meg, és ennyi. Ne foglalkozz velük – persze tudom, hogy nála ez nem így megy, de azt sem mondhatom, hogy kérdezze ki mindenki véleményét aki látott. Engem soha nem zavart mások képzelgése… nem tud meghatni.
Viszont nekem ennyi még mindig nem volt elég. Újabb kis csókra rabolnám el ajkait, de riadtan pattan el, ellökve magát.
- De én... én nem tudok nem foglalkozni velük. Majd... iskola után itt találkozunk jó? Ne haragudj miatta... de... sajnálom... – õrült tempóban trappol be az iskolába. Mint egy mini Speedy Gonzales. Hehe…

Zsebre vágom forró kezem, amit Õ melegített fel a séta közben, ökölbe szorítva tartom meg a kellemes meleget, s lágy mosollyal, komótosan sétálok be az iskola kapuján. Naiv… de én így szeretem. Biztos vagy benne, hogy most is sok butaságon jár az esze, pedig soha nem haragudnék meg azért, ha valamit õszintén elmond, fõleg ami bántja… Amíg szeret… semmi más nem érdekel.

~*~

- Szerinted nincs bent? – kérdi Namaki, halkan, a mellettem lévõ padról. Egész nap próbálta kiszedni belõlem, hogy mit vigyorgok ennyit, de hülye leszek bármit elmondani. Majd csak ha nagyon muszáj. Mivel már nincs szükségem rá, így lassan kezdem megunni. Bunkó lennék? Lehet… Azt hiszem mégiscsak elviselem majd, persze csak ha normális lesz.
- Ha ezt mondod, akkor tuti, hogy bent van. Nem emlékszel? Akármennyire várod, pont az ellenkezõje lesz.

Épp hogy befejezem a mondatot, belép a terembe az igazgató. Nofene…

- Figyeljetek gyerekek – mondania sem kell, amint belépett mindenki kussba figyelte már. – Miruki-sensei nem tud bejönni az utolsó órára, de nincs helyettesítés. szóval elmehettek.

Örömujjongás tör ki, én csak nyugodtan ülök a padomban, s vigyorogva, lenézõ fejcsóválással tûröm, hogy Namaki mindentudóan húzza meg egyik szemét, miközben nyelvet ölt. Kölyök… Mindenki lázasan fecsegve pakol a táskájába, és csak lassan elõde dõlök székemmel, amin eddig hintáztam, majd komótosan pakolászom el.
- Hé, Touhi nem jössz? – int nekem az ajtóból, miközben a többiek mellette surrannak ki, de csak megrázom a fejem.
- Még nem, dolgom van – úgy sem szedi ki belõlem, jól tudja így vállat rándítva húz haza. Helyes.

A táskámat lent hagyom a portán, majd Pumukliék terme felé veszem az irányt. Alig pár perce csengettek be, szerintem még az õ tanáruk sincs bent. A folyosón sétálok néha az ablakokon kinézve, hirtelen futésra eszmélek fel, majd egy test ütközik nekem, bambán nézek utána, de a vörös fürtök azonnal feltûnnek.
- Akai! – meg sem hallja, csak szalad tovább, ahogy látom, be a mosdóba. Gyorsan követem.
Valamiért úgy érzem az ex kis haverja az oka…

- Pumukli? – lépek be a slozira, hallom szipogását, és megállok az elõtt az ajtó elõtt, ahonnan hallom. Ráadásul csak azaz egy van zárva. Épp hogy kinyílik az ajtó, nekem csapódik teste, szorongat így én is átölelem. Remeg… sõt reszket, rázza a sírás, hallom ahogyan szipog. Tuti, hogy az a vadbarom mondott neki valamit… vagy csak tett valamit. Ha ez igaz, biztos vagyok benne, hogy elintézem. Ha nem vagyok elég erõs, akkor mással tetetem meg.
Hátát dörzsölöm és simogatom míg lecsitul hangja és teste is, már csak alig szipog párat, s nem szorít erõsen, de még ölel. Jólvan…

- Most már jobb? – kérdezem halkan.
- Sempai, hogy kerülsz ide? – kérdezi kisebb fáziskéséssel meglepetten.
- Elmaradt az utolsó órám. Épp a termetekhez tartottam, mikor megláttalak a folyosón rohanni – puhán borzolok tincseire, ujjaim sóvár gyönyörrel telnek meg már csak ennyitõl. Hátrébb tolom pár lépést, majd a lehajtott ülõkére ültetem le. - Elmondod mi történt? – tudni akarom… ha nem, az csak rosszabb lesz.
Tétován elgondolkodik, majd végül bólint, és elindul a szóáradat.

Hát persze, hogy megint azaz idióta akarta megtömni a fejét hülyéségekkel sejtettem. De nem hagyhatom, hogy egy pillanatra is kétségek gyötörjék. Az ordibálásról nem is beszélve. Bunkó seggfej. Ha pontosan tudja, hogy egy rossz emlék, amitõl retteg így feldúlja nagyon is nagy hatással van rá, akkor hogy volt képes ordibálni vele? Ez a vadbarom annyira elvakultan próbálja tõlem elszakítani, hogy nem figyel arra, ha összetöri.

Letörlöm könnyeit miközben beszél s saját maga is megdörgöli arcát. Szomorúságot látok szemeiben. Nem akarom, hogy megint belekavarjon az a balfasz.

Nagy szemekkel pillog fel rám, mintha ártatlanul várna egy csapásra, amit persze meg is kap, de nem olyan formában, amitõl annyira rettegett. Mohón veszem birtokba ajkait, csak nehezen tudja elszakítani tõlem magát, mert nehezen hagyom.

- Mit csinálsz? Egy... egy wc-ben vagyunk... bárki ránk nyithat – óra közepén? Kicsit kétlem, bár lehetséges.

- Nem érdekel. Akkor is ki fogom verni a fejedbõl azt az idiótát – duruzsolom puha kis szájára, amit újra birtokba veszek, feltérdelek lábai közé, s egyenruhája alá nyúlva, az ingen keresztül simítgatom végig testét. Egy kézzel lassan, óvatosan gombolgatom ki ingét, arcát végigcsókolom és letérek nyakára . Ruhámba markol görcsösen, s úgy remegnek tagjai mintha nem tudná, hogy közelebb akar-e húzni, vagy ellökni. tetszik ez a kettõsség. Nyakát egy apró folton gyengén szívom meg, magamban kuncogva hallgatom hangját, ami ráadásul visszaverõdik még hangosabban a falakról, így nehezen, de valahogy sikerül kicsit visszafognia magát. Mintha direkt kínoznám.

- Sempai… - nyöszörgi édesen, már kulcscsontjánál jár a nyelvem, kezem már lába között simul, érzem ahogy éledezik vágya, de még csak kezd. Már majdnem mellkasánál járok, amikor kipattintom nadrágjának gombját – Várj! – mondja kicsit hangosabban, de még mindig reszketõ hangon, s elhajolok tõle, hogy szemébe nézhessek. Majdnem olyan színû ar arca, mint a haja. Igazán aranyos így.
- Mondd – súgom halkan, s lesüti szemeit, még mindig ingemet markolássza, és próbálja összeszorítani lábait.
- Én… én nem azért mondom, mert… mert le akarlak tagadni, meg…
- Nem szeretnéd? Itt? – szakítom félbe, habár elakadt mondatában. Válaszként csak biccent. Mosolyogva rendezem vissza ruházatát észrevétlenül, habár kicsit komolynak érzem az arcomat.
- Sajnálom, hogy reggel elfutottam, nem azért csináltam, mert szégyellek téged, csak… én… én félek, hogy… nem szeretném, ha e miatt… Én sajnálom… - csak nehogy megint elkezdjen sírni nekem.
- Tudom – forró tenyerére simítom kezemet, közelebb hajolok arcához, és homlokomat az övnek döntöm. Forró… lehet, hogy az izgalomtól lázas lett? – Figyelj, Pumukli. Tudom, hogy téged zavar mások negatív véleménye. Ne hidd, hogy nem értem meg. Kicsit sem haragszom rád ezért.
- Tényleg? – pillog fel rám nagy szemekkel – Nem hitted azt, hogy le akarlak tagadni?
- Nem… - válaszolom halkan – Sõt, jobb, ha elmondod, amire épp gondolsz, vagy ami bánt. Mindig mondd el, amit szeretnél. Másképp hogy jöjjek rá, hogy mit szeretsz és mit nem? – vigyorodom el, de szemeiben csillogást látok, közelebb hajolva homlokára hintek puszit.
- Sempai… - mosolyogva bár, de rosszalló pillantást küldök felé.
- Mit mondtam? – bár ezt is nagyon aranyosan mondja, de van amit sokkal jobban szeretnék.
- Touhi-sempai? – pislog ártatlanul.
- Ez már haladás – borzolok megint hajába, utána homlokára terelem tenyeremet. – Viszont megint lázad van, szerintem jobb lenne, ha hazamennél.
- De a cuccaim…
- Csak menj be értük, összepakolsz, és azt mondod az orvosiból küldtek. – felállok elõle, és felsegítem, habár nem kell sok segítség egy wcrõl való felálláshoz, inkább csak ürügy, hogy érinthessem.
- De… de az hazugság. – hihetetlen mennyire ártatlan.
- Nyugi, majd beszélek én – kacsintok rá, és kezét fogva máris vezetem a saját terme felé. Szóval még mindig ennyire fél. Igaz lehet, most az is zavarja, hogy visszaviszem a termébe, de semmit nem szándékozom mondani… majd akkor, ha már nem fél a saját társaitól.
Amint a teremhez érünk elengedem, kezét, pofija még mindig piroslik így legalább hihetõbb lesz a történet.
Bekopogok, majd kihúzom elõtte az ajtót, és elõre engedem.

- Akai-kun, merre voltál, mér rég elkezdõdött az óra. – szidja le gyengéd hangon a tanár. Milyen ismerõs a hangja.
- Igazán sajnálom Ichizo-sensei, többet nem fordul elõ – ahogy a mély meghajlás után beljebb lép én is követem, de csak a küszöbig. Mázli… ez a tancinéni imád engem.
- Bocsánat a zavarásért sensei, Õt az orvosinál szedtem össze, mert nem érezte jól magát. Azt mondta, hogy jobb lenne, ha ma még pihenne kicsit.
- Oh, Touhi-kun, köszönöm, hogy így törõdsz az elsõsökkel is – mosolyog rám kedvesen. – Akai, akkor talán tényleg jobb lenne, ha hazamennél, valaki el tudná kísérni?
- Majd… - már állna fel a tulok, de félbeszakítom.
- Majd én elkísérem sensei, úgyis elmaradt az utolsó órám – ártatlan kis mosollyal nyerem meg.
- Milyen nagylelkû vagy. Köszönöm, így nem tudnak ellógni az óráról – szinte a padot kaparva ül vissza gyilkos szemekkel Sawada vagy mittomén hogy hívják bunkó uraság, s végig felém küldi tekintetével a pusztító villámokat. Hehh… ezt neked.
Amíg folyik a trécselés addig gyorsan összekuporgatja cuccát, és kislisszol a terembõl, de még elõtte elköszön, ahogyan én is. Ennyit arról, hogy minden tanár szemét. Csak jól kell velük bánni.

- Látod? nem volt nehéz.
- De ez olyan, mintha lógnék. – Megzabálom.
- Gondolj arra, hogy így többet lehetsz velem egy unalmas óra helyett – kacsintok rá, mikor már a sapit nyomja fejébe, s egy félénk kis mosollyal süti le szemeit.
- Igaz – helyes.

Kiveszem én is a táskámat, felkapom a cuccaimat, és hazafelé kezdünk el sétálni. Mivel az óra közepén jöttünk el, így jó ideig senki nem jön szembe az utcán, szabadon foghatom a kezét úgy, hogy láthatóan nem hozom ennyivel zavarba.

- Szeretnél ma is hozzánk jönni? – kérdem kedves hangnemben, és megtorpanunk az elágazódásnál, ahonnan két irányba vezet hazafelé utunk.
- Szeretnék, de… apa nemsokára hazajön, és tanulnom is kell, meg… anyukád. – Azt hiszem anyu egy ideig mumus lesz a számára. Nem csodálom, hogyha úgy nézett rá.
- Rendben. Rendben leszel hazafelé? – mosolyogva bólogat, több nekem nem is kell. Jobbra, majd balra nézek az úton, nem igazán látok olyanokat, aki közel lenne, vagy egyáltalán figyelne, így mutató ujjamat álla alá terelem, kicsit felbiccentem fejét, majd egy búcsúpuszit lopok ajkairól.

- Majd holnap találkozunk. Pumukli. Ha megengeded akkor talán fel is mehetek hozzátok.

- Jó – bólint rá ismét lelkesen, viszonzásul én is kapok egy búcsúpuszit, majd elszalad hazafelé. Legalább… láthattam azt a szívet melengetõ boldog mosolyt. Soha többet nem akarom látni sírni.

Talán alig két utcányit sétálok hazafelé, amikor egy morcos hang állít meg.

- Hé te… - de bunkó valaki, és még a hang is ismerõs. Megtorpanok, majd lustán fordulok meg zsebre dugott kezekkel. Hát persze, hogy a féltékeny exhaver az.
- Mi van már megint? Nem untad még meg a szájtépést? – mintha nem is hallaná szavaimat úgy trappol felém. Komoran figyelem a dühös arcot. Seggfej…
- Megmondtam, hogy tûnj el a közelébõl. Ha csak kihasználod, akkor hidd el meg fogod járni, én garantálom – szinte a szemembe köpköd bûzös leheletével. Pfej.
- És ha szeretem? – kérdezek vissza komoran, mire egy fél pillanatra meginog, majd durván markol mellkasomnál kabántomba, szinte rángatni kezd, s újra magára ölti a sárkánypofát.
- Hol hiszem én el neked? Az elõéleted után. Lehet, hogy Akait az ujjad köré csavartad, de én átlátok rajtad.
- Chh – húzom el a szám. – Talán jobb lenne, ha befognád a büdös szád, mielõtt ítélkezel. Mondtam már… törõdj bele, hogy téged nem szeret úgy, ahogyan szeretnéd. Engem viszont szeret, és ha el mered szakítani tõlem, én is garantálhatom, hogy meg fogod járni.
- Ne pofázz nekem perverz seggfej – lendül ökle, de mivel eddig kezeim zsebre voltak téve, hiába gyorsak a reflexeim, ezt az ütést nem tudom kivédeni, államat találja el, ami ez után erõsen majd kicsit gyengébben kezd el sajogni. Engem nevez seggfejnek amikor ítélkezik és ütlegel?
Felmorranva emelem meg térdemet és erõsen eltalálom legérzékenyebb pontjánál, mire térdre esik, majd hajába markolva másik térdemmel arcába lendülök koránt sem olyan erõsen, habár pár csepp vért kicsalok az orrából.
Rálépek havas cipõmmel a vállára, hogy a földön tartsam.
- Ide figyelj vakarcs… szedj nyugtatót, vagy valamit, mert kezd teljesen elborulni az agyad. Szereted? Akkor hagyd hogy boldog legyen. Elõbb ártanék magamnak, mint neki. Ráadásul már a barátjának sem tekint, és még te hiszed magad a hõsies lovagnak? Aki képes mindazok után kiabálni vele, hogy megbízott benned és megosztotta veled a múltját? – összerezzen és kitágulnak szemei, orrát fogja, és összetörten néz fel rám. Remélem már felfogta ez az idióta. – Gondolkodj el ezen… Ha pedig nem hiszel nekem, a te bajod, viszont hagyj ki engem és Akait a féltékenységi õrjöngéseidbõl – leveszem róla a lábamat, majd minden más szó nélkül hagyom magára.

Fáj a pofám…

~*~

Ahogy hazaérek már kicsit dünnyögõsebben megy a beszélgetés, habár lehet hogy bennem van egy kis túlzás.
- Tadaima – motyogom halkan, ledobom a táskámat, majd lekapom a cipõt, a kabátot és irány fel a szobámba.
- Okaeri, To-chan – amint anyám kilép a konyhából rám néz, majd riadt szemekkel siet felém – Mi történt veled?
Szúrósan nézek rá, és egy lépéssel torpan meg elõttem egy rongyot tartva a kezében.
- Tudod… ilyet olyan emberek is teszek, akik olyan homofóbok mint te – morgom kelletlenül, és lépnék az elsõ lépcsõfokra, de hangja megállít.
- Már miért lennék homofób? – kérdez vissza, és fellépve a fokra fordulok vissza felé.
- Vajon mibõl gondolhatom? Talán ahogy rosszallod, hogy a fiúkat szeretem?
- Sosem mondtam hogy rosszallom. Csak eléggé hirtelen jelentetted be. – a szemei nem hazudnak.
- Akkor reggel miért néztél Akaira olyan csúnyán?
- Én? – ugyan ki más? – Igazából csak az arcát szerettem volna megfigyelni, vagy nem is tudom… de nem néztem rá csúnyán. – Vajon hihetek neki? Annyira már nem bízom meg benne mint régen, gyerekként.
- Hidd el, hogy te is megkedvelnéd. De elõbb szokj a gondolathoz… - lenyugodva fordulok meg és sétálnék fel a szobába, de még mindig utánam szól.
- És az arcod? – megpróbálok mosolyogni, de rájövök hogy az most egy kicsit fáj.
- Csak egy kis jeget kérek rá. – Vajon mit szólna az anyám, ha tudná, hogy már több mint egy éve tucatnyi pasival kerültem intim kapcsolatba, de ez az elsõ igazi számomra, viszont a féltékeny haverka a régi nótától elvakultan ütlegelt meg? Még ki kell találnom, hogy mit mondok el neki, mert már így is elég sok volt neki a sokkból, nem szeretném, ha szívrohamot is kapna…

~*~

Másnap mindenki furcsán néz rám, amikor belépek a terembe. Nos… bal oldalt alul az arcom picit püffedt csak fel, halvény kékes foltban játszva, de nem olyan vészes. Remélem rendesen betörtem és eldeformáltam az orrát annak a kreténnek. Namaki folyamatosan kérdezget, de csak a második óra után vagyok hajlandó mesélni. Mindent. Már nagyon untam a csendes zaklatást és a folyamatosan duruzsoló hangot még órán is.
- Megváltoztál… - jegyzi meg, de csak kinevetném, viszont az enyhe fájdalomtól felszisszenek.
- Nekem mondod? – de csak megrántom a vállamat – viszont nem érdekel… nekem így jó, és kész.
- Nem hittem volna, hogy egyszer képes leszel egynél maradni… ráadásul… - ahogy ismerõs hangot hallok, már nem is figyelek szavaira.
- Touhi-sempai bent van? – felpattanok padomból, és az ajtó felé sietek, de nem látom, hogy tényleg Õ e az, mert Takahashi épp eltakarja.
- Akai?

Touhi:

Ficánkol alattam, halkan nyöszörög, remeg minden porcikája, de érzem, hogy legalább kicsit ellazította a csók. Haladás.
- Lazíts – duruzsolom ajkaira, majd újra gyorsan elmélyítem a csókot, hogy belecsúsztathassam egyik ujjamat. Ugrik egyet, majd újra belefeledkezik a csókba, aprót mosolyodom el, majd lassan, finoman folytatom tágítását. Talán észre sem veszi, már két ujjam csúszkál ki-be könnyedén, sóvárgó vágyam már tüzesen éget, s lassan végre úgy érzem itt az ideje a folytatásnak. Kihúzom belõle ujjaimat, elhajolok ajkától, majd reakciójára vigyor terül arcomra.
- Naaaaa – nyakamat karolja, a csók közben összeborzolta a hajamat a kis édes, most pedig aranyosan csimpaszkodik.
- Nem is gondoltam volna, hogy ennyire kéjenc leszel Pumukli – jóízûen vigyorogva suttogom a szavakat - Szeretnéd, hogy folytassam? – rekedtesen súgom piros fülecskéjére a szavakat, de válaszként csak megrázza a fejét, én meg értetlenül pislogni kezdek.
- Inkább ne – duzzogja halkan, fejét oldalra hajtja, és még mindig nem értem. Én azt láttam, hogy jó volt.
- Mi a gond? – kérdem kíváncsian, és enyhe aggodalommal. Én csináltam valamit rosszul? Vagy mi lehet?
- Nem vagyok kéjenc... és azt sem akarom, hogy ezt gondold. Inkább hagyjuk az egészet – halkan nevetek fel a mondatra, végre visszanéz rám, de most érdesen durcás tekintettel. - Ez egyáltalán nem vicces! Én nem akarok megváltozni csak azért, mert... mert megtesszük... – én kicsi lükém… Megzabálom.
- Mindig meg tudsz lepni, de felesleges aggódnod. A kis, kéjenc pumuklikkal sincs gondom – cuppanós puszit nyomok arcára, próbálom újra átölelni, de apró nehézségekbe ütközöm.
- Sempai, muszáj mindig zavarba hoznod?! Így is elég nehéz ez nekem, és te sem könnyíted meg. Vagy ha próbálkozol, akkor nagyon rosszul csinálod – nyelvet ölt, majd megint oldalra fordul, és csücsörítve dünnyögi - Szeretném, de fogalmad sincs, mennyire félek...
Lágyan mosolyodva nézem arcát, halkan sóhajtok egyet, majd mellé fekszem arra az oldalra, amerre néz. A párnákba könyökölök, fejemet tenyeremben támasztom meg, tekintetét keresem, de szép hosszú fekete pillái le vannak sütve. Édes.
- Már hogy ne tudnám? – mondom halkan, mire felnyílnak szemhéjai. – Egyszer nekem is el kellett kezdeni valahol nem? – széles mosollyal vizslatom piros arcocskáját, szabad kezem felemelem, és meg is cirógatom.
- De – motyogja halkan, a pír jobban elterül pofiján, és ez vigyorgásra késztet.
- Szeretnéd, ha mesélnék az én elsõ alkalmamról? – kérdem halkan, szemei felcsillannak, és bólogatni kezd. Közelebb csúszom hozzá, kezem már felkarját cirógatja. – Nem rég történt, talán alig egy éve. Még annyi se. – vállát simítom, beletúrok finoman tincseibe, majd visszatérek karjára. – Az egyik sempai volt az iskolából, tavaly végzett itt. Teljesen oda voltam érte, és ezt észre is vette, nem volt nehéz ez után rávennie, hogy lefeküdjek vele. Mégis féltem az egésztõl, mert azt hittem fájni fog. – kezem lassan lesiklik, oldalát is megsimítom, de mindig inkább csak karjára térek vissza – De végtelenül gyengéd volt és figyelmes. – lassan lesimítom kezemet fenekére is, és onnan már le sem veszem, csak halvány mosollyal mesélek tovább, rabul ejtve tekintetét. – Kellõen kitágított, síkosítót is használt, lassú volt, és mindig figyelt arra, mit reagálok.
- És… és fájt? – kérdezi paradicsom vörös arccal, forró orrára egy puszit nyomok.
- Nem igazán… talán egy kicsit, de nem emlékszem rá. Viszont neki elég méretes volt a… - nem mondom végig, szinte már fülei is füstölnek, és a látványra csak halkan kuncogok. – Inkább csak kellemetlen az eleje, de utána – halkan sóhajtva fejezem be a mondatot, ábrándos tekintettel. Régi szép idõk.
- És mi lett vele? Mármint… veletek? – kérdez tovább kíváncsian pislogva, ujjaimmal kis kerek fenekén játszadozok, lassan próbálok újra két partja közé csusszanni.
- Kiderült, hogy nem szeretett, csak ki akarta próbálni, milyen egy szûz fiúval – vállrándítással rendezem le a mondatot. – De egyáltalán nem bántam meg, újra megtenném. – Orrommal megpiszézem az övét, közelebb hajolva, nem szól semmit, csak szemeimet figyeli. Édesen ártatlan. – A változásról pedig… szerinted én mennyit változtam mióta beléd habarodtam, Pumukli? Sokat. – ajkaira suttogom a végét, majd egy apró puszit is kap – Szóval ne izgulj, kéjencen is szeretlek – vigyorodom el – Megnyugodtál? - kérdem végül, majd mikor végre tétován bólint, megdobban szívem.
- Rendben… akkor folytassuk – mohón tapadok ajkaira, majd gyorsan nyelvemmel is közéjük furakszom, hogy egy mély csókkal döntsem ismét a hátára, kezeimmel testét simítva ahol csak érem. Tenyerem oldalán simul végig, majd letérek ágyékára, majd azt simítgatva élesztem fel újra vágyát. Letérek nyakára, farkacskája már a markomban van, így lassan kezdhetem masszírozni, a rajtam maradt utolsó anyag már dudorodva feszül.
- Seh-sempai… gyors vagy – visszahajolok pihegõ kis arcához, egy kicsit megállok a mozdulatokban.
- Nyugi… csak bízd rám magad rendben? – kipirult arcocskával bólint, elmosolyodom, majd lassan, puhán siklom vissza forró kis szájára, hogy egy lágyabb csókkal csábítsam el, s kábítsam el érzékeit. Kezem felsiklik mellkasára, ujjaim néhol megakadnak az apró csúcsokban, és belemosolygok a csókba. Hmm… meg kell kóstolnom õket.
Visszatérek nyakára, puha csókokkal, puszikkal hidalom át arcát, tenyerem visszafelé simul oldalán, combjai közé, hogy szétfeszíthessem lábait, és közéjük térdelhessek. Finoman megharapdálom nyakacskáját, belecsókolok vállgödrébe, majd lassan lefelé haladva kulcscsontján keresztül, nyelvemmel kis köröket rajzolva haladok lefelé. Megtalálom végre egyik kis mellbimbóját, elidõzök rajta egy keveset, és hallgatom édes nyöszörgését, ahogy csuklóm kellemes mozgásba kezd. Mindkettõt kezelésbe veszem, s csak ez után haladok újra lejjebb, ugyan úgy végigvezetve rajta nyelvemet. Fincsi Akai íze van, jellegzetes, és igazán kellemes. Hasát is megharapdálom egy kicsit, majd lejjebb és lejjebb haladva elérem forró ölét. Kezeimet combjára simítom, kényelmesen térdelek lábacskái között. Ajkaim és nyelven nedvesen húzom végig merevedésének hosszán, majd egyik kezemmel felemelem, hogy lassan, kényelmesen fogadhassam számba, nyelvemmel végig körözve rajta. Nyüszög édesen, kezeit ide-oda kapkodja, fejemet lassan mozgatni kezdem, hogy teljesen kényeztethessem a kis édest. Ettõl talán sokkal jobban ellazul majd. Kezemmel apró kis herezacskóit masszírozom, másik kezemmel combjának belsõ felét cirógatom, közben végig arcát figyelem. Nagyon szép…
Nem kényeztetem túl sokáig, lassan kicsúsztatom ajkaim közül a fényes tagot, nyelvemmel gyorsan lejjebb csusszanok, átsiklom zacsija felett, majd két kézzel lábacskáit felhúzom a térdhajlatnál, gyorsan mozgok, feneke alá nyúlok, hogy kissé megemeljem, majd ujjaimmal finoman széthúzva a formás popsit, nyelvemmel bejáratára siklom.
Halkan sikkant, s hogy hangját elfojtsa, kis kezeit tapasztja szájára, s elmélyülten folytatom a „játékot”. Reszketve nyöszörög, lábacskáit összezárná, de „sajnos” és közéjük férkõztem, combocskái vállamnak feszülnek, és nagyon jól érzem remegését. Finom itt is, sõt… Nem hittem volna, hogy ennyire jó lesz, még sosem csináltam. Sokáig körözök rajta, olykor nyelvemet is bedugom, s mosolyogva konstatálom a nyögdécselõ reakciókat, amik tenyerétõl tompulnak el, de legalább én hallom. Egyre forróbbá válik, egyre nedvesebbé, és ezt nem csak a nyálam teszi. Mikor eléggé kinyalakodtam magam, röviden felcsusszan nyelvem, visszatérek farkacskájára, végigcsókolom, majd sunyin kezdek az éjjeli szekrényem felé nyúlni, szerencsére pontosan tudom, hol van az, amit keresek. Gyorsan meg is találom, becsúsztatom a fiókot, majd felhajolok ágyéka felõl, kiegyenesedve térdelek fölötte. Édes nyugodt pihegéssel, becsukott szemekkel fekszik, egyik kezecskéje épp az orra elõtt pihen a párnán. Szinte észrevétlenül veszem le alsónadrágomat, majd halkan visszamászom felé. Lecsavarom a kis tubus végét, ujjaim végére nyomok egy keveset, és vicces hangot ad ki, majd leteszem vissza a szekrényke tetejére. Kinyitja édes, kábán csillogó szemeit, meglátja az ujjaimon csillogó, áttetszõ anyagot, kipattannak szemecskéi, a párnába markol, és remegve néz a pici anyaggal farkasszemet.
- Az… - nyögi halkan, arcához hajolok, majd amikor leszakítja tekintetét ujjaimról, amiket lefelé irányítok, majd teljesen kitágulnak szemei, amikor meglátja az én merevedésemet.
- Ne félj… ez csak síkosító… könnyebb lesz… - ajkaira susogom a szavakat nyugtatóan, de láthatóan nincs túl sok hatása. – Nézz rám… - kérem halkan – A szemembe – teszem még hozzá, majd végre, lassan újra belemerülhetek a csokiszín szemekben. – Bízol bennem? – kérdem komolyan, halk nyugodt hangon, s türelmesen kivárom válaszát.
- Igen – válaszol végre, arcomra mosoly terül, ahogy aprót bólint is rá.
- Jól van… Akkor csak bízd rám magad, és lazulj el – lassan lehunyva szemeimet siklom puha ajkacskáira, ujjaimat lejjebb terelem, hogy a síkosítót bejáratához kenhessem.
Hirtelen feszül ívbe teste, összeszorítja szemeit, ajkait, majd sóhajtozni kezd.
- Hi-hideg – ahogy egy pillanatra lenézek mellkasára, halkan kuncogok párat, pici mellbimbói apró gyöngyökként merednek.
- Mindjárt melegebb lesz – súgom halkan, visszacsusszanok ajkaira, majd ahogy elmélyítem a csókot, akkor nyomom bele megint egyik ujjamat. Számba nyöszörög, de nem eresztem, nagyon könnyen csúszkál benne az egy ujjam, de megvárom, míg megint teljesen felforrósodik, ekkor becsúsztatom a második ujjam is, egyre szenvedélyesebben csókolva nyugtatom, és szerencsére érezhetõen sikerül. Lassan, óvatosan próbálok egy harmadik ujjait is mellé csúsztatni, fokozatosan sikerül is, majd mikor már ez is könnyebben siklik, kihúzódom belõle, elhajolok arcától, és egy csalódott sóhajt kapok. Tudom élvezte volna még, de most… most jön a lényeg.
Lábait óvatosan széjjelebb cirógatom, majd testén folytatom a simításokat, míg ki nem nyitja kis szemeit, nem is kell sokat várnom.
- Felkészültél? – nagyon halkan súgom arcára a kérdést, felém fordul, egy pillanatra letéved tekintete, majd vissza arcomra. Tétován bólint, tovább simogatom gyönyörû és karcsú testét, majd lejjebb, combjait is. Orrommal arcát simítgatom, orrát, kis száját, apró puszikkal nyugtatom remegését, merevedésem végét bejáratához illesztem, mire megrezzen. Most már én is fájón lüktetek a kiéhezettségtõl, de vissza tudom fogni magam – Lazíts… csak nyugodtan. Ha megfeszíted magad, nem lesz jó. – remegõ kis szájára lehelek minden szót, arcát úgy simítom meg, hogy szemembe nézzen, közvetlen közelrõl – Készülj fel.
Lassan, nagyon óvatosan hatolok belé, minden egyes rezzenésére kiélezõdnek érzékeim, vállamba kapaszkodik, remegnek ujjai, szemét összeszorítja, majd újabb puszikat lehelve arcára nyugtatom tovább. Szinte már majdnem tövig csúszom benne, tûzforró gyûrûi körbeszorítanak, s fojtottan nyögök fel. Ez… ez eszméletlen.
- Jól vagy? – kérdem halkan, mikor újra rám néz aggódó tekintettel figyelem arcát. Már ennyitõl is kicsit megizzadt, de nem csodálom, én is így voltam vele.
Fáradtan mosolyodik el, szíven õrült dobogásba kezd, mikor újra bólint, karjait nyakam köré fonja, s boldog mosollyal nézek le rá. Jó érzés, igazán. Teste mellett támaszkodom meg, arcához hajolok, de csak megállok ajkai felett, hogy szemében gyönyörködhessek. Lassú, óvatos mozdulatokkal csúszom ki, majd vissza, figyelem arcát, mimikáját, mindenét. Hangja halkan nyöszörgõ, néha egy édes fintor rajzolódik arcára, de a lényeg, a égeredmény. A kéjes kis nyögések, az édes kifejezés, a csillogó szempár. Gyönyörû, és még sokáig akarok gyönyörködni benne. Ahogy egyre jobban belejövök, s látom rajta, hogy bírja, gyorsítok a tempón, egyre könnyebben csusszanok ki be, egyetlen fájdalmas szisszenést nem hallok felõle, s végül addig-addig jutok, míg nem már kapkodjuk a levegõt, egymás ajkára lihegjük az apró gyönyört. A fülledt levegõ közepén úgy érzem, szárnyalok vele, kis lábait derekam köré fonja kényelmesen, mélyebben hatolhatok belé, és egy erõsebb nyögést csalok ki torkából, csak elmosolyodom. Fût a szenvedély, a vágy, egész teste forrón ölel körbe, s én belemerülve élvezem minden porcikáját. Óvatosan mozgok, sokáig húzom ezt a gyönyörû aktust, de én sem bírom a végtelenségig. Mikor már érzem, hogy közel a gyönyör kapuja, egyik kezem lecsúsztatom közénk, s élénken meredezõ farkacskáját kezdem el masszírozni, forrón csókolom meg, hogy egyre jobban segíthessem az orgazmus felé.

Touhi:

- Sempai… - nyögi halkan, édes hangon, és ki vagyok én, hogy ezt ne vegyem észre? Imádom, ha ilyen. Meg tudnám enni, bár lehet, hogy fel is falom az éjszaka. Minden rajta múlik.
Hirtelen megfordul, velem szembe fekszik, és könyökein támaszkodik meg.

- Mi a gond Pumukli? – érdeklõdöm kíváncsian. Máskor ilyenkor már teljesen elbódult, nagy akaraterõ kellett ahhoz, hogy elforduljon a kényeztetés elõl.

- Én csak… Mi lesz, ha anyukád meghall valamit? - ajkaimra akarva-akaratlan i vigyor terül szét a gondolatra. Ó csak ennyi lenne a gond? Mert azt egyszerûen ki lehet küszöbölni. hehe…
Egy vállrándítással rendezem le. Engem sosem zavart az ilyesmi, és nem is fog, fõleg ha róla van szó. Felõlem a szomszédok is hallhatják, milyen jól érezzük magunkat, irigykedjenek csak. Már újra hajolnék felé, amikor megint eszébe jut valami.

- És... és...

- Igen? – kíváncsi vagyok, meddig tudja húzni, vagy, hogy mit talál ki.

- Szóval… nagyon fáj? – elõször fel sem fogom a kérdést, de amikor meglátom, hogy még a nyaka is teljesen elvörösödött, nem csak a szép arca, akkor fogom fel, hogy ez bizony komoly. Véresen az. Bár vicces ezt mondani ilyen szín mellett, mert most még a hajánál is vörösebb.
Elmosolyodnék, de akkor nem tudnám még húzni az agyát, amit persze imádok.

- Mégis mire gondolsz? – tettetem a hülyét, miközben felpislog rám. Szeretem, ha próbál szókimondó lenni, mindig jó kis körülírásokkal próbálkozik.

- Én… csak… Szóval, ha te azt szeretnéd csinálni, akkor én is szeretném, mert te szeretnéd, de elõször szeretném tudni, hogy nagyon fáj-e, amikor elõször... szóval érted...

Ahogy végighallgatom, természetesen nem bírom ki vigyor nélkül, miközben vörös arcát vizslatom. Még pirosabb, mint eddig, persze, ha ez lehetséges, már csak a pici gõzfelhõk hiányoznak a fülébõl, és teljes lenne a kép.

- Meg ne próbálj nevetni – elcsücsörítve duzzogja édesen, de természetesen az ellenkezõjét éri el a dologgal, a vigyor csak szélesedik ajkaimon.

- Mert ha mégis? – válasz helyett egy párnát kapok a képembe, hátra kúszik érte, de még ez sem tántorít meg attól, hogy felé közeledjek.

- Mi lenne, ha válaszolnál? – makacskodik a kis édes, szemei villámokat szórnak felém, de persze egyik sem ér el, csak jól látom õket. Felfalom, nem bírom. Olyan édes, hogy már lassan nem is tudok ellenállni.

- Mi lenne, ha levennéd a pólód? – kérdésre kérdéssel felelek, mire kitágulnak szép szemei, hitetlenkedve – Ha leveszed, válaszolok.

- Zsaroló! – újabb párna repül, szerencsére van elég ott ahonnan ez jött. Bár nem tudni, hogy ez most neki, vagy nekem szerencse.
S láss csodát, kérésem meghallgatásra talált, egy szó nélkül lekapja az amúgy is fölösleges ruhadarabot, összeszorított ajkacskákkal, lassan már liluló pofival. El sem hiszem, tényleg megtette. Bár lehet, hogy az a póló jobban járt, hogy Õ vette le, mint én, mert amennyire bevadított, szétrepedt volna az egész.

- Most már tényleg válaszolnod kell... – dünnyögi törökülésbe vágva magát, én bokáimon tanyázok még. Ördögi mosolyom, azaz vigyorom még mindig arcomon ül, fõleg ahogy ezerszer és egyszer, újra végigmérem õt, teljes valójában. Azaz még az apró sort eltakarja a lényeget, de ez már csak részlet kérdése.

Négykézlábra állok, és felé közelítek, mire a kicsike hátra dõl, és hátrálni kezd egészen az ágytámláig. Nem tántorít el semmi, felé mászom, közel arcához, leheletemmel ajkait cirógatva.

- Nehéz erre válaszolni – félmosolyra húzva ajkaimat susogom övéire, és mikor már hajolnék is rá, eltol magától, mellkasomra támasztva tenyereit, és csak pislogni tudok.

- Nem… most… most nem szédítesz el, elõbb válaszolj! – makacsul ellenáll, bár ahogy felfogom a dolog súlyát, kezdem én is komolyan venni. Ennyit talán… sõt nem csak talán, hanem biztosan megtehetek. És fontos neki.

- Jól van – halvány mosollyal hagyom, hogy továbbra is tartson engem a mellkasomnál, miközben felé vagyok görnyedve. Felemelem egyik kezem, és megcirógatom arcát, figyelem reakcióját. – Az igazság az, hogy ez embertõl függ, és tõled…

- Tõlem? – kérdez vissza édesen, és ellazulnak karjai, de még nem hajolok azonnal közelebb, csak fokozatosan, mosolyommal nyugtatva.
Bólintok kérdésére, és folytatom.

- Attól is függ, mennyire tudsz ellazulni, és attól… – ujjaim lassan nyakára térnek, mire megremeg – hogy mennyire vagyok gyengéd – mosolyom kiszélesedik, már majdnem vigyorrá alakul, de visszafogom magam. Azzal most elijeszteném.

Ajkai finoman remegni kezdenek, már újra közel vagyok, tenyerei még mindig mellkasomon vannak. Ujjaimat hátra, tarkójára csúsztatom, belefúrom õket apró tincseibe, orrom már az övét érinti.

- Elhiszed, hogy gyengéd leszek veled? – susogom ajkaira, halványan meg is érintve õket, mélyen a szemébe nézve. Lassan reagál csak, arca piros, mint mindig, tekintete csillog, érzem izgatott pihegését. Bólint végre, mire újra mosoly terül ajkaimra. – Helyes… akkor csak lazulj el, és élvezd – egy apró vigyorral csókolom meg, magamhoz húzva apró termetét. Reszket karjaimban, de nem törõdöm vele, tudom, hogy talán kissé még fél, de csak pár percet kérek, és ellazítom. Nyelvemmel becsusszanok ajkai közé, síkos táncot járva fehér fogai között, szemem lehunyva élvezem azt az ízt, amit úgy megszerettem. Már ölében ülök, de térdelve megtartom magam, hogy ne nyomjam nagyon össze, lassan átölel, karjai melengetnek.

Apró puszikkal térek le állára és nyakán siklik végig szám, sóhajokat csalva ki belõle. Szeretem, ha kis kéjes, bár azt sem vetném meg, ha heves lenne. Azt igazán megnézném. Hehe…

- Sempai… - sóhajtja újra, és mosolyogva nyalom végig nyakának szép ívét.

- Mondtam már, hogy a nevemet akarom hallani – bõrébe vigyorogva haladok egyre lejjebb, lassan elérem mellkasát is.

- To… nh… - pont apró mellbimbóján nyalok keresztül, így én vagyok a bûnös, hogy elakadt, de nem bánom, mert szörnyen élvezem. Oldalát simogatom közben, nyelvemmel köröket rajzolva bõrébe csúszom egyre lejjebb és lejjebb, míg ki nem siklom karjai közül. Feltérdelek, kiegyenesedem, de csak addig, míg lekapom pólómat. Ártatlanul pislogva figyel rám, csak kedvesen mosolyogva hajolok vissza hozzá, közben cirógatva terelem terpeszbe lábait. Közé férkõzve, csókokkal és finom harapdálással haladok felfelé combjának belsõ felén, meg-megrezzen, így le kell fognom, hogy ne ficánkoljon. Aprót kuncog, nyilván érzékeny területet csókoltam, de ez csak mosolyra késztet, és így folytatom tovább. Fogammal ráharapok a kis sort szélére, és elkezdem lehúzni, de mivel nehéz feladatnak tûnik, bevetem kezeimet is segítségként, intek, hogy emelje meg fenekét, így könnyebben lecsúszik az anyag. Örömmel konstatálom vágyának éledezését, lábai közé feküdve vetem magam hasra, és combján át könyökölve, fejemet támasztva élvetegen figyelem tagját.

- Ha jól emlékszem múltkor ezt élvezted – kacér mosollyal pillantok fel rá, miközben egyik ujjamat végighúzom rajta finoman. Megrándul, és megszeppenve pislog le rám, tudom, mennyire zavarban lehet. – Milyen érzékeny vagy – állapítom meg nagyon okosan, és ujjammal simogatom, a végét kicsit erõsebben érintve, míg teljesen fel nem éled. – Hm – mosolyom kiszélesedik.

- Sempai – visszapillantok remegõ tekintetébe, ahogy pipacsvörösen kuporog felettem. – Nem… nem muszáj ezt tenned… én… - puszit hintek farkacskájára, mire elhallgat, közben susogó hangot adok ki, ezzel is jelezve, hogy félbeszakítom.

- Mondtam… csak élvezd. – vigyorrá alakul mosolyom, markomba fogom õt. – Csak élvezd, lazulj el, és minden jó lesz – a mondat végére érve, az utolsó hangot kiadva nem várok egy pillanatot sem, azonnal számba veszem õt mélyen, és pár pillanatig bent tartom, majd nyelvemmel körözve rajta lassan kiengedem, és újra vissza. Nyöszörög, remeg, és sóhajtozik ahogy kell, lába közé könyökölök mindkét karommal, íze szétárad számban, s nekem már ezek az érzések is pont elegek ahhoz, hogy begerjedjek rá. Hihetetlen mennyire fel tud izgatni a vakarcs, pedig nem is csinál szinte semmit, csak magát adja. Ez az igazi…

Nem hagyom még persze elélvezni, azt majd csak a végén, így óvatos vagyok vele. Mikor már eléggé belefeledkezett az élvezetbe, másik kezemmel akcióba lépek, felsimogatom szép lábait, hogy kicsit felhúzza térdét, egy ujjamra nyálat simítok, majd óvatosan letérve fenekére, ánuszára teszem ujjam, mire ugrik egy nagyot, azonnal ki is esik számból.

Remegve kuporodik össze, nincs messze tõlem mégis távolinak tûnik.

- Mi a baj? – kérdezem halkan, mire megrázza buksiját.

- Én csak… én…

- Megijedtél? – apró biccentés a válasz, ködös szemekkel néz rám. Felsóhajtok, de visszamászom felé. Orrommal megpiszézem övét. – Azt mondtad, ha szeretném, akkor te is. De ha akarod, itt megállok. – nem vagyok komor, de nem is mosolygok. Nem szeretném a miatt elveszíteni, hogy ráerõltetek valamit. Saját magamat okolnám az egészért.

- Nem – megrázza buksiját – folytasd, csak… csak lassan. – hm. Újra mosolyra fakadok, megmarkolom síkos kis farkát, és kínzóan lassan kezdem el csúsztatni rajta markomat.

- Rendben, gyengéd leszek veled, hidd el. Csak lazulj el, oké? – újra biccent, s felgyorsítom kezem mozgását, másik kezemmel combján támaszkodom, lábai között térdelve.
Csókért hajolna fel, de csak szája mellé adok puszikat. A csók majd az ellazításhoz kell, majd késõbb megkapja, amit akar. Vállamba kapaszkodik, teljesen terpeszben van már, szemét lehunyva veti hátra fejét, gyönyörû látvány, szebbet talán még nem is láttam. Nyakába csókolok, majd visszahajolok, hogy láthassam arcát, másik kezemmel újra belekezdek. Lassan simogatom combját, óvatosan közelítve meg a célt. Mikor már közel járok, ajkára hajolva azonnal mély csókba csábítom õt, s ujjammal körözni kezdek bejáratánál, számba tompul reszketõ nyöszörgése.

Touhi:

Szemem sarkából látom, hogy az ablak felé fordulna, de rámordulok. Miért kell az ellenkezõjét tenni annak amit mondok?
- Ne figyelj rá – csak megrázza fejét, mintha tiltakozna. Mi van?
- Sawada még csak nem is ezen a környéken lakik. Oka van annak, hogy erre jár, méghozzá mi. Miért nem tud nyugtot hagyni nekünk? – jó kérdés. Ezt én is feltettem már nem egyszer magamban a kérdést, bár én nagyjából kapizsgálom. Õ nem. Nem is tudja mekkora hatással van az emberekre. Hogy mekkora bája van, amivel egyszerûen csak fogva tart szinte bárkit. Még engem is. Úgy kifordította a világomat, hogy még én is alig hiszem el. Kis ártatlan. De mint már annyiszor mondogattam magamban. Nem fogom hagyni, hogy elvegyék õt tõlem. Nem hagyom.
Nem szeretem nézi ezeket a szomorú szemeket.
- Majd én beszélek a fejével, utána pedig haza megyünk. Ott nem tud figyelni minket. nem kell aggódni Pumukli – beleborzolok vérvörös hajába, és kiviharzok az étterembõl. A kaját már kifizettem, szerencsére emiatt nem kell aggódnom.

Az ajtón kilépve megtorpanok, körbenézek, és meg is találom az idegesítõ alakot, majd meghúzva lépteimet gyorsan közelítek felé. Mintha csak lassan sétálna elõre. Feh…

Megragadom vállát, és egy rántással fordítom magam felé.

- Ide figyelj haver. Mondtam már, hogy szállj le. Miért nem tudsz nyugton hagyni?

- He? – vonja fel egyik szemöldökét, majd elmosolyodik. – Mibõl gondolod, hogy utánatok jöttem? Épp csak erre jártam – persze… én meg szûz vagyok.

- Hogyne… amikor a közelben sem laksz. Figyelj. – erre végre elkomorul, ahogy én eddig is tettem. Szörnyen idegesít ez az alak, egyszer még tuti kinyírom. – Addig hagyj minket, míg szépen kérem…
- Különben? – vág szavamba komoran, és kezdõdik a farkas-szemezés. Mrrr… Megharaplak.
Lihegve pattan be kis vörösöm, hatalmas könnyezõ szemekkel, és döbbenetemnek elmúlni sincs ideje, máris megragadja karomat.
- Nem érted meg, hogy nem akarlak többet látni? – veszem ki nehezen reszketeg szavaiból, majd maga után rántva kezdünk el ész nélkül futni. Egy ideig köpni-nyelni nem tudok csak szótlanul követem, de mikor már egy jó ideje csak céltalanul futunk õ meg erõsen szorítja a kezem, megállok, és visszarántom magamhoz. Az eredmény sem marad el, a nagy lendületben visszahõköl, és egyenesen rám vetõdik, bele karjaimba. Erõsen szorítom magamhoz, és nem eresztem. Semmi pénzért. Liheg, és reszket, szerencsére nem lök el, sõt arcán vállgödrömbe hajtja.
- Most már elég messze vagyunk Pumukli – mondom zihálva, és igyekszem nyugtatni. Nem szoktam ilyet csinálni, nem tudom mennyire fog menni. Igyekszem.
Szorosan visszaölel, és cseppet elmosolyodom reakcióján. Bármit, csak sírni ne lássam.
- Sajnálom – nyöszörgi halkan – Nem kellett volna elrángatnom téged, de… de nem bírom a veszekedéseket. Nem akarom, hogy beszéljetek. Sõt, azt sem, hogy találkozzatok. Én sem akarok találkozni vele.
- Semmi gond – vágom rá. Valahol megértem. Pontosan nem értem, de megértem, ha ezt kéri tõlem. Ha ezt szeretné. Megteszem. Nekem sincs ínyemre ez az egész, csak õt féltem. Meg hogy elveszíthetem, pedig jó lenne bízni. Benne bízom, csak abban az alakban nem. Vajon mit találna ki legközelebb?
- Ezek után… - zökkent ki édes hangja, és csak rá figyelek – még mindig nálatok alhatok? – elvigyorodom, mintha minden eddigi perc messze szállt volna. Mintha ez az elõzõ kis közjáték nem is lenne. Igen! Ez az! Siker.

- Miért ne aludhatnál? – kérdem mosollyá csillapítva vigyoromat, és ellép tõlem.

- Köszönöm – dünnyögi rózsás arccal, és egy puszit is kapok a számra. De bátor lett hirtelen. Hehe… - Akkor siessünk is haza összepakolni! – mondja egyre lelkesebben, a jókedvem határtalanná kezd nõni, fõleg ahogy meglátom tanácstalan arcocskáját. Lép párat, de megáll, és visszanéz rám.

- Touhi-sempai... Te ugye tudod merre kell menni – csak bólintok és egyre jobban vigyorgom hozzá. Annyira édes, mindjárt megzabálom helyben. - és ugye meg is mutatod? – ha mindig ilyen szemekkel nézne, szinte bármit megtennék. Örülök, hogy így látom, és könnyek nélkül. Nagyon szép és édes. Felnevetek, és megfogom kezét, majd mutatom a helyes utat.

~*~

Õ egy hatalmas táskával oldalamon csacsog, és hallgatom, míg én egyszerû kis hátizsákkal ballagok mellette, természetesen kezét fogva.

- Megérkeztünk – mondom a semmibõl, és megállok, hagyom hogy „felmérje a terepet”. Mosolya kissé lecsillapodik, és a házra mered. Azért ennyire nem rémisztõ. Azt hiszem.

- Anyukád mit fog szólni, hogy egy idegennel állítasz be? – mondja halkan, és lehajtja kis fejét.
Lenézek rá, és továbbra is csak mosolygom.

- Semmit. Mit mondana? – válaszolok mosolyogva.

- Hát…

- Egy barátom vagy akit még nem látott. Nem fog semmit szólni, nyugi – kicsit magamhoz húzom, és puszit adok homlokára – Gyere – húzom magam után, és rögtön benyitok az ajtón.

- Hazajöttem, és elhoztam egy barátom – kiáltom miközben lekapjuk a cipõnket, és a kabátot, majd amikor pumukli is végzett, felkapom táskáját, megragadom kezét, és hosszú léptekkel a lépcsõ felé sietek – Felmegyünk, mert még tanulni is kell! – már épp a lépcsõ második fokán robognék fel, amikor…
- To-chan! – rivall rám, hangja mégis kedves, azonnal megállok a mozdulatban, és behúzom nyakam. Fene… hogy jutott ki ilyen gyorsan a konyhából? – Legalább benutathatnád – lépked hozzánk közelebb, és megforgatom szemem, majd visszafordulok. Miért kell mindenkit megmutatnom? Oké, õt akár szét is kürtölném, de nem akartam most bemutatni. Még…

- Anya, Õ itt Akai. Nála voltam a hétvégén, és A barátom. Akai, õ itt az anyukám. – mutatom be õket gyorsan egymásnak, miközben mosolygom és fejemben gonosz kis gondolat kapaszkodik meg. Azt hiszem anyunak is ideje beadni végre, hogy lányt sosem fogok hazahozni.

- Szia, örvendek – nyújtja anyum Akai felé kezét, aki megszeppenve fogja meg.

- Én is… - motyogja halkan, majd édes anyum, felém fordul.

- Hogy-hogy Õt még nem láttam? Nem rég ismered? – Akai mellé lépek közvetlen, és átkarolom a vállát szabad kezemmel.

- Õ most elsõs az iskolámban, de már szinte az elsõ nap óta ismerem – mondom büszkén, majd közelebb hajolok a kis pirulni kezdõ Piroskámhoz – és ha már így bemutattam neked, akkor be is jelentem, hogy Õ itt A barátom. – nyomom meg egy picikét a hangot, egy gyors puszit nyomok pici szájára, majd döbbent anyám képére nézek, elégedett vigyorral. – De ha most nem bánod, felmennénk tanulni, egész héten elfelejtettem – nem válaszol semmit, így biccentek, és ismételten vonom magam után kis Akaimat.

- Sempai! – mondja kicsit hangosabban, de az emeleten már megállok.

- Mondd – borzolom meg haját mosolyogva, mire durcásan elhessegeti kezem, és én csak élvetegen figyelem, ahogyan rendezi magát. Ahogy látom, nem szereti, ha folyton ezt csinálom, de nagyon édes ilyenkor… is.

- Anyukád… nem… nem tudta, hogy… - tudom, mire gondol, de ettõl csak kiszélesedik mosolyom.

- Nem… de most már tudja. – Megint megfogom kezét, és lassan az ajtóm elé vezetem – Megmutatom a szobámat. – Közlöm egyszerûen, és benyitok, elõre engedem, hadd nézzen körbe nyugodtan. Szerencsére mindent egész rendben hagytam itthon, bár ahogy látom anya is belepiszkált. Nem baj, így tisztán tudtam fogadni kicsikémet.
Levetem táskáját az ágy mellé, ami mellett épp áll é nézelõdik, majd hátához simulva bújok hozzá. Fejem a vállára hajtom, és a fülébe suttogok.

- Nem szeretnél lezuhanyozni? – simogatom közbe hasát, mire érzem hogy arca teljesen kipirul, szinte ég, és hallom ahogy nyel egy nagyot, vigyorom levakarhatatlanná válik – Nyugi, külön-külön – súgom tovább, mire kifúj egy kis levegõt. Édes, igazán…

~*~

Amíg Õ zuhanyzik, és átöltözöm, már tisztán, tiszta ruhába, és lebattyogok a konyhába, rágcsálni való után kutatni. Mikor kilépek, számban lóg egy zacskó chips kezemben egy tálca, amin tea pihen, és egy tábla csoki. Ne legyen semmiben hiány, nem szeretnék ma már nagyon kijönni a szobából… hehe…

- To-chan – szólít meg halkan egy hang, és meglátom anyut a nappaliban, egyedül. Gondolom a tahófalvi már elment megint melózni, hetekre. Helyees.

- Mondd, Kaa-chan – motyogom a zacsi mögül, fogaimmal összeszorítva, hogy ne essen le. Elég komolynak látszik, pedig általában mosolyog. Feláll a fotelbõl, elém áll, és finoman kiveszi számból a zacskót. Furcsa, hogy ilyen csendes és komor, ritkán ilyen.

- Az elõbb… ugye csak vicceltél? – kérdezi komolyan, szemeiben reményt látok. Valahogy számítottam is erre meg nem is. Azaz nem tudtam mi lesz ha elmondom, de most már látom.

- Nem – válaszolok én is halkan, és komolyan. Picit meg is rázom a fejem. – De majd holnap megbeszéljük. Most vendégem van – csak tétován bólint, visszaadja a számba a zacsit, és már mehetek is fel, Pumukli épp a pizsama felsõjét kapja fel, majd nyakig merül a táskájában. Leteszem nesztelenül a tálcát, mögé lépek, és kicsit közelebb hajolok.

- Bú! – nyikkanva kapja ki fejét, még épp az utolsó pillanatban hajolok el, nehogy telibe találjon. Hehe… - Mit keresel ilyen serényen? – kifúj egy mély levegõt, majd kipirulva néz fel rám.

- Csak a könyveimet – emeli fel az egyiket, zavartan.

- Igazad van. Nekem is készülni kéne holnapra.

~*~

Hagyom, hogy elfoglalja az ágyat, míg én a földön, hason fekve olvasgatok, és fejem támasztva oldom meg a példákat. Mindig a földön olvasok, vagy az íróasztalnál, ritkán szoktam az ágyon. Mikor én már mindennel végeztem, összecsukom a könyvet, és félreteszem, elnyúlok a földön, és ásítok. Nincs olyan késõ, de ez a nap… fárasztó volt még nekem is. Viszont szeretném még egy kicsit tartalékolni az energiám.

Feltámaszkodom, és felemelem fejem, pont azt nézem, ahogy a történelemkönyvet olvassa, teljesen belemerülve. Hmm…

- Sempai? – szemeibe nézek, és látom benne egy furcsa csillogást, arca megint kipirult, amit nagyon szeretek, hisz jól áll neki… bár ezt már biztosan mondtam.

Elmosolyodom, és felkönyökölök az ágyra, arcomat megtámasztva, picit összenyomva.

- Csak néztem mit tanulsz… emlékszem errõl tavalyról. Megy? – zavartan bólint, miközben gyönyörködöm arcocskájában. – Akkor hagylak – fogom vissza nagyjából vigyoromat, és elhajolok tõle, felállok, és az ablakhoz megyek, pontosan mögé. Résnyire nyitom, hogy jöjjön majd be éjszaka egy kis friss levegõ is, mégse fagyjunk majd meg, majd végignézek rajta, ahogy az ágyon fekszik keresztbe.

Karcsú lábai végig látszódnak a sort alól, bokái lelógnak az ágyról, hisz nem egy nagy termet, viszont keresztben az ágy még neki is kicsi. Harapni való fenekére feszül a nadrág, meg is nyalom sunyiban ajkaimat. Tudom, hogy vissza kéne fognom magam, de… csak egy kicsit… csak egy kicsit hadd kóstoljak bele. Mh…

Mögé mászom, tenyereimet lábai mellett az ágyra támasztom, és felé görnyedek. Apró csókokkal borítom szép lábainak puha bõrét, érzem ahogy megremeg, és mosolyogva folytatom tovább. Elérem formás fenekét, és érzékien harapok bele a vékony nadrágon keresztül, bezsebelve sóhaját. Ugyan ezt teszem oldalán, közben fél kézzel simítom meg hátát, egyre feljebb és feljebb haladva, míg végül finoman a nyakába nem csókolhatok végre, hosszá simulva. Imádom ezt a finom illatot, ami belõle árad.
- Sok van még? – duruzsolom halkan fülébe, ajkaim alig érintik karimáját.

- Ü-üm – csóválja meg picikét fejét, arcom az övéhez simul, szinte perzsel olyan forró.

- Helyes… - súgom újra, és lassan, csendben összezárom a könyvet elõtte. Olyan sokat olvasgatta már, biztosan végzett. Ledobom az ágy mellé, majd visszahajolok füléhez, elmosolyodva – Mert valami mást szeretnék most csinálni – súgom egyre rekedtesebben, majd finoman megharapom kis fülét.