- Ahh… - nyögi föl Saitou. Áh, szóval szereti, ha a mellbimbóját harapdálom, ugye?

- Tetszik, igaz? – kérdezem gúnyosan. Ahhoz képest, hogy két perce még azért rúgkapált, hogy engedjem el, elég gyorsan megadta magát. Che, unalmas. De azzal kell dolgoznunk, ami van. Ha egy kéjenc kis hímringyó van, akkor azzal.

- Haaaai – feleli. Nos, ha ennyire tetszik, akkor kapsz még! – harapok bele még jobban a mellbimbójába és körmeimmel belekarmolok az oldalába. Egy nagy nyögés szakad ki ajkai közül, ami kezd fölizgatni. Nem a leghelyesebb srác, meg nem is túl ellenkezõ, de most tökéletesen elég. Na meg, õ az igazgató fiacskája. Izgató gondolat, nem? Apuci kicsi fiacskáját megdöngetni…

---*---*---*---

- Bradford-san, kérem, jöjjön be egy pillanatra – hív be az igazgató az irodájába. Nem szokott csak úgy behívni, mivel sosem adtam erre okot rá. No persze, az, hogy minden egész tûrhetõen kinézõ diákomat megdöntöm, az elég ok lenne nem csak arra, hogy behívjon, de még arra is, hogy kirúgjon és feljelentsen, de nem tud róla.

- Bradford-san. Kérem, üljön le – kínál hellyel az igazgató. Öreg, hatvan év körüli férfi, aki mindig úgy néz, mint aki mindent tud mindenkirõl. Kicsit ijesztõ, tekintve a viselt dolgaimat, de biztos vagyok benne, hogy nem tud semmit. Vagyis… Addig teljesen biztos voltam benne, amíg be nem jöttem az irodába. Ahogy néz… Kezdjek félni? Áh, nem, az nem én lennék. Elõször kivárom, mégis miért hívott be az irodájába. Leülök az asztala elõtti székre, és várom, mit akar közölni. – Azért hivattam ide, mert tudomásomra jutott valami – kezdi, és õ is leül. – Ön jó tanár. De innen-onnan olyasmit hallani, hogy kikezd a diákjaival, amit mi nem tolerálunk. Egyáltalán nem tolerálunk. Ki van rúgva – jelenti ki. Heh, valószínû, a fiacskája csiripelte. Tudtam, hogy nem éri meg vele kikezdeni… De olyan nagy volt a kísértés! Hát, így jártam. Pedig annyira nem is nézett ki jól, hogy megérje a kirúgás. – Viszont, mivel ön tényleg jó tanár, fölajánlok magának egy állást. Angilában. Az egyik ismerõsöm épp angoltanárt keres. És mivel itt Japánban nem toleráljuk, ha valaki kikezd a diákjával, nem engedhetem, hogy itt kapjon munkát. Viszont, ha elmegy Angilába, és elfogadja az ismerõsöm állás ajánlatát, akkor nem jelentem föl önt. Áll az alku?

---*---*---*---

Hát… Mivel nem épp életcélom, hogy börtönbe kerüljek, már pedig Japánban az lenne a jövõm, elfogadtam az ajánlatát. Így kerülök most Angliába. Soha nem voltam még Angliában. Igazából Japánon kívül sehol sem jártam még. Nem is akartam. És most a csábítgatásaim miatt ide kényszerülök. Szívás. De itt is vannak dugnivaló fiúcskák, nem igaz? De bizony! Csak épp majd jobban kell vigyáznom, és nem az iskolából mazsolázgatni…

Heh, olyan furcsa. Még csak most szálltam le a repülõrõl, de máris be kell mennem a leendõ iskolámba. Minek ez a sietség? Hm, lehet, hogy azért, mert azt akarja, hogy már hétfõn kezdjek. Valószínûleg igen. De hát már este van! És péntek este! Ilyenkor ki dolgozik a munkahelyén?! Na jó, Japánban elég sokan. De nem az iskolákban! Szombaton is meg lehetne beszélni a dolgokat! Ehh, mindegy. Nem panaszkodok. Legalább egybõl lesz munkám. De azért jó lenne pihenni. Eléggé hosszú volt ez az út.

Hm… Érdekes iskola. Már kintrõl hallani a zenét. Mi van itt, buli? Hmm… Biztos bírhatják a gyerekek ezt az iskolát, ha idõnként buli van az iskolájukban.

Azta! Egész helyes diákok járnak ide… Mint például a színpadon éneklõ szépfiú. Tetszik a stílusa. Olyan… Vad és lázadó. Hm, japán vér is csörgedezik ereiben? Elég egzotikus egy fiú… És a zene is egész jó. Érdekes, hogy mennyivel másabb itt, mint Japánban, mégis egészen hasonló. Az iskola is hasonló. Viszont itt van suli buli, vagy hogy hívják. Az elõzõ iskolában nem volt. Bár az eléggé õsrégi szabályok szerinti iskola volt.

Helyes fiúk, szép lányok… Minden van. És kell egy kis változatosság. Heh, talán nem is jártam olyan rosszul, ezzel az angliai „utazással”…

- Mr. Bradford? – kérdezi egy fiatalos külsejû, fekete hajú és szemû férfi.

- Igen?

- Matthew Suff vagyok, az iskola igazgatója. Kérem, kövessen, meg kellene beszélnünk a dolgokat – hív be az irodájába. Aszta, de deja vu-m van… Mintha a mai nap is így kezdõdött volna…

---*---*---*---

Miután mindent megbeszéltünk, megkapom az órarendem, a tananyagot, amit majd a diákok fejébe kell vernem, és persze az iskola egyen-nyakkendõjét is. Na, az már tuti, hogy ezt nem fogom hordani. Max a zsebemben, de hogy a nyakamon? Ki van zárva! Nem illik a lila szememhez a narancssárga-zöld-fekete csíkos nyakkendõ.

Egy nagy csomaggal indulok ki az igazgatóiból. Ehh… Három nagy bõrönd, két táska és még ez is?! Egyáltalán hova fogok én most menni?! Nincs is szállásom. Na mindegy, csak van a legközelebbi szállodában szabad szoba. Aztán meg keresek magamnak valamilyen lakást. De hogy a cuccaimat hogyan fogom kiügyeskedni az iskolából, a gyerekek között? Mert behozni még egyszerû(bb) volt, de most már szatyrok is vannak! Ehh…

Közben úgy tûnik, a bulinak is vége, mert a zene már nem dübörög, és a diákok is szállingóznak kifele az iskolából. Franc, pedig szívesen néztem volna még egy keveset azt a srácot… Na, mindegy, majd az órákon! – veszek fel egy sunyi vigyort. Leparkolok a fal mellett, hogy ne üssek már elsõ nap agyon mindenkit, és a diáksereget kezdem figyelni. Szemem véletlenül a szemközti fal felé kalandozik el, ahol szembe találom magam azzal a sráccal, akit a színpadon láttam. Nyámi, így, közelebbrõl még helyesebb!

- Jó napot, igazgató úr! - hajolok meg tisztelettudóan, bár hangom úgy tûnik, ma már konstans gúnyos marad, mert ezt az enyhe felhangot nem sikerül kiölnöm belõle. Ahogy felpillantok, tekintetem azonnal megragad meztelen felsõtestén. Mi a fenét flangál itt csak így?! Azonban enyhe zavarral kapom el tekintetem, mikor leülve rám pillant. A rohadt életbe, külsõleg pont az esetem...

- Hívatott - töröm meg a számomra kellemetlen csendet.

- Nyugalom, Luka - teszi a törölközõt az asztalra. Ez a szerencsém, mert enyhén beleborzongom abba, ahogy a keresztnevemen szólít. Ez nem lesz így jó! Ez így nagyon nem lesz jó! Uralkodj magadon, Luka! Nem engedhetem meg magamnak, hogy kiderüljön. Fõleg nem elõtte, még mit nem?! Ha a markába kaparintana, tuti végem lenne, egy ilyen jellegû információval halálomig is zsarolhatna, és meg vagyok róla gyõzõdve, hogy ez nem áll távol tõle, sõt, kifejezetten élvezne egy ilyen szituációt.

- Elég jó a memóriám ahhoz, hogy egy ilyen kis piti dolgot ne felejtsek el, mert hát egy igazgatónak sok mindent fejben kell tartania - oktat ki.

- És persze ebbe az is beletartozik, hogy a tizenkettes szabály negyedik paragrafusát betartsa ön is, hogy az iskola területén tilos rombolni vagy akár verekedni - nem fogsz engem terrorizálni, ezt jobb leharcolni most.

- Magam is tudom, hisz én írtam a szabályzatot, de ez csak a diákokra érvényes - bár nem mutatja, a feszültséget ismét harapni lehetne közöttünk. S egy újabb negatív ponttal tetézi egyébként sem fényes renoméját. Mi az, hogy valami csak valakikre vonatkozik?

- Leülni! - utasít hátradõlve, aminek eleget is teszek, bár közben természetemnél fogva sem bírom megállni, hogy ne jegyezzem meg halkan a véleményem.

- Ja, hogy az igazgatónak mindent szabad...

- Ne húzza ki a gyufát, Gundersen! - jaj, áttértünk a vezetéknevemre, csak nem feszültek vagyunk, “drága” igazgató úr?  Kaján vigyorral hajolok elõrébb viszonozva hasonló gesztusát.

- Mert mi lesz? Kirúg, igazgató úr?

- Ó nem - áll fel, s megkerüli az asztalt, míg lehet, követem mozdulatait, de aztán kisétál a képbõl, és a hátam mögött áll meg. Tagadhatatlanul ver a szívem, mint a marha, de hajlíthatatlan makacssággal nézek magam elé. Azért sem mutatom jelét annak, hogy bármennyire is meghatna a kis pszichológiai hadviselése!

Ujjai váratlanul simulnak az államra, s hajtják felfelé a fejem, hogy a szemembe nézhessen. Enyhe megilletõdöttséggel, épp ezért védtelenül pillantok vissza rá, s elpirulok, ahogy arca közel hajol, mégha csak a fülem is célozta meg, mert mégis, alig van pár milliméterre...

- Nem adják azt olyan könnyen. Elõször megkeserítem az életét, az ittlétét, míg nem úgy fog bejárni ide az iskolába, hogy minden porcikájával és ízével remegni fog azért, hogy önmaga mondhasson fel - búgja fenyegetését. Arcom megmerevedik, s a dac elönti az agyam. Vissza is szólnék minden bizonnyal, de ujja végigszalad az ajkamon, s ez elnémít, s végtelenül megrémiszt. Megrémiszt, mert megmozdul bennem valami, amit igyekszem mindig a lehetõ legmélyebbre taszítani magamban. Másik keze mellkasomra simul, majd arra riadok, egyre lejjebb siklik, s végül a férfiasságomra markol. - Úgy látom, tetszik az ötlet.

Megállapítása még inkább zavarba ejt, de már mûködik bennem a védelmi mechanizmus, miközben összébb húzódom, megfeszülõ testtel, gondolkodás nélkül harapnék a ujjára, ha nem húzná el még idõben. Kuncogva illeg vissza a helyére, miközben én egyre csak arra tudok gondolni, mennyire megalázó ez az egész, ilyet nem tehet büntetlenül! Utána kell néznem a munkahelyi szexuális zaklatásnak! Simán feljelenthetem, csak tudnom kell, mi kell hozzá. Ha így folytatja, még bizonyítékot is könnyedén szerzek! Perverz állat!

- Hallottam, hogy felügyelõ tanársegéd állást is elvállalt - Belül még mindig háborogva pillantok fel. A rohadt életbe, semmi hangulatom munkáról beszélni ezek után... Gyûlölöm, hogy nincs semmi eszköz a kezemben, amellyel visszavághatnék. - Feltételezem, arról viszont nem tájékoztatták, hogy az a munka felém irányul. Magyarán velem fog dolgozni, amikor semmiféle munkája nem lesz, se órája, se helyettesítése, vagyis itt fog dolgozni velem a papírmunkákon és kénytelen lesz segíteni nekem. Az önvédelem órákon pedig úgy fog ugrálni, mint a kisangyal - elsápadok, és érzem, hogy kiül az arcomra némi megdöbbenés. Ez még viccnek is rossz...

- A reggeli incidenst elnézem. Hogy miért? Mert szükségünk van a munkájára, és az igazat megmondva, elég jól szórakozom a maga kis puffogásán, a végén még lehet, kedvelni is fogjuk egymást. Nos, remélem, mindent elég érthetõen mondtam el!.. Egyéb óhaj-sóhaj?

Pár pillanatig csak a csend feszül közöttünk. A kezemben szorongatott lapokra  pillantva azonban kezdem visszanyerni józanságom.

- Lenne... - kezdek bele, de kissé rekettesre sikeredik a hangom, így inkább köszörülök egyet a torkomon, s az asztalra teszem a papírokat, felé fordítva. - Két foglalkozástervezetem is van, amelyre az áldását szeretném kérni - másodszori nekifutásra már eléggé szenvtelen a hangom, épp mintha semmi sem történt volna nem hogy két perce, de még reggel sem. Szeretem ezt a diplomatikus viselkedésformát, amit magamra szedtem az egyetemen. Semleges, szenvtelen és kiegyensúlyozott, épp mint egy céltudatos, határozott ember viselkedése.

-  Az egyik egy filmklub, kifejezetten filmritkaságorka specializálódva. A foglalkozás célja a tanulókban vizuális tartalmak kapcsán kialakítani egyfajta gondolkodó esztétikai képességet, és igényt a minõségi és tartalmas filmek iránt, valamint általános mûveltségük ilyen rétû kiterjesztése, ami úgy vélem, rájuk fog férni. A másik egy alternatív történelmi szakkör lenne, amelyen belül közelebbrõl megismerkedhetnének a történelemmel, az egyes korok mûvészetével, társadalmi életével, szokásaival játékos foglalkozások, színészet és gyakorlati ismeretek fejlesztése közben. A két foglalkozás váltva péntekenként folyna a koordinálásommal.

Felemeli, és úgy tesz, mintha érdeklõdve vizsgálgatná a felskiccelt terveimet, de valahogy nem tudom elképzelni, hogy valóban bele is olvas. Valahogy már semmi jót nem nézek ki ebbõl a faszfejbõl...

- Az iskola jelenlegi költségvetésébõl ilyen jellegû dolgokra nem áldozunk - jelenti ki, visszadobva elém a lapjaim.

Összevonom a szemöldököm. Nem olyan horribilis az az összeg, ami kellene, a két klubra nem kellene összesen szerintem egy havi fizum, de legyen.

- És ha nem kérek rá iskolai támogatást, hanem szerzek szponzorokat? - kérdezem szemrebbenés nélkül. Vizslatni kezd, ami idegesít, de tûröm.

- Ám legyen, az iskola biztosít aznapra egy üres termet, a többi a te dolgod, amennyiben más feladataid nem gátolja, vagy rontja.

Elégedettség fog el, pedig ez aztán semmi nem volt, még csak nagyon küzdenem sem kellett, meg aztán még hol vannak a szponzorok, meg a futó foglalkozás... mégis, ahh, egész felvillanyozódom, hogy érzem, elhavazódom. Épp mint az egyetemi évek alatt. Végre újra úgy érzem, élek, dolgozom, és hamarosan fontos leszek egy közösség számára.  Meg persze annyifelé rohangálok majd, hogy ne legyen még magamnak sem idõm a magánéletemrõl gondolkodnom. Jobb nem foglalkozni vele...

- Ne aggódjon, gyakorlatom van a feladataim összehangolásában - észre sem veszem, hogy önfeledt-izgatottan mosolygom. Ahogy azt sem veszem észre, merrefelé terelem a beszélgetést szinte ösztönösen mászva bele a bajba. - Ahogy az önhöz hasonló nehéz esetek kezelésében is. S bár pajtások nem leszünk, csak háromféleképp távolíthat el ebbõl az iskolából. Kirúg, de ezzel nem kíván élni, jobb pozíciót ígérõ állást talál nekem más iskolában, vagy koporsóban vitet ki innen.

- Valóban? - hajol elõre, az asztalra könyöklõ kezeire támasztva állát. - A helyedben nem lennék ebben ennyire biztos, de legyen, kihívás elfogadva, nyuszifül.

A “bók” hideg zuhanyként hût le.

- Luka vagy Gundersen, de nem nyuszifül, cicabogár és testvérei - ül vissza arcomra szigorú tekintetem.

- Úgy hívlak, ahogy jól esik - fixálja le a dolgokat, majd nagy meglepetésemre kezembe nyom egy papírt, valami listának tûnik. Értetlenül pislogok, s máris kapom a magyarázatot, amelyet kaján vigyorral bocsát rendelkezésemre. - Ezekbõl a könyvekbõl nem kaptunk eleget, a másik oldalán pedig azok szerepelnek, amelyekbõl túl sokat kaptunk, holnapra tégy rendet a tankönyforgalmazóval!

- Hogy? - méregetem egyre inkább hüledezve a papírdarabot. De hisz szinte minden tétel hibás. Ki a fene állította össze ezt a rendelést?

- Talán gondot okoz? Ha az ölembe huppansz, segítek tárcsázni - kacsint rám, mire dühösen felpattanok.

- Kösz, de menni fog egyedül is! - viharzom az ajtóig, majd visszapillantva még dacosan biccentek egyet, s nemes egyszerûséggel bevágom magam mögött az ajtót, hogy elnyomja a cifra káromkodást, ami felszakad belõlem. Gyûlölöm! Gyûlölöm! Gyûlölöm!

* * *

A tankönyvkiadó diszpécserét is gyûlölöm! Nem hiszem el, hogy képesek egy olyan birkát odaültetni, azt sem tudta, mi fán terem, amit magyarázok, pedig piszok egyszerû volt. Az órámra pillantok, mindjárt hét... Ekkora szívást...  Persze már sehol senki, de végre átjön a fax, amely írásban is rögzíti, amirõl négy órán keresztül vitáztunk. De komolyan, több lesz az iskola telefonszámlája, mint amennyibe az utánrendelt könyvek fognak kerülni... Ekkora pazarlást...

Sóhajtva állok fel, a papírt még három példányban lefénymásolva, hogy biztosan meglegyen, majd az eredetivel bekopogok az igazgatóiba. Persze úgysincs itt, legalább is válasz nem jön, így óvatosan benyitok, majd mivel félhomály uralkodik, belépek, majd az asztalra teszem a munkám gyümölcsét. Arra a székre téved a tekintetem, amelyen ma ültem, s ismét érzem, ahogy kimelegszem. Mennyi az esélye annak, hogy meleg? Elhessegetem a gondolatot. A dolgokon nem változtatna sokat, akkor is csak egy pöcs az igazgatói bársonyszékben.

Kilépve azonnal a mobilom után nyúlok, s felhívom egykori egyetemi jóbarátom s plátói szerelmem.

* * *

Nem is tudom, mit keresek itt. Eredetileg csak meg akartam kérdezni Micket, hogy tudna-e nekem szerezni valahonnan olcsón, persze a legjobb az lenne, ha ingyen, reklám célzattal is akár, egy projektort. Aztán hagytam magam elhívni egy vacsorára. Pedig dög fáradt vagyok, haza sem tudtam menni, hogy minimáisan rendbe szedjem magam...

- Milyen a munkahely? - kérdezi mosolyogva, mikor kihozzák a két rendelt italt.

- A diákok olyanok, mint mi voltunk, ha seggbe billentem õket párszor, tudni fogják, hol a helyük - felelem, mire felnevet, s átkarolja a vállam. Kissé elveszetten kortyolok bele az italomba. Még mindig olyan hatással van rám, pedig azóta rendes párkapcsolatban él. Egy másik férfivel, aki nem én vagyok...

- Nem szeretnék a diákod lenni - állapítja meg, majd újabb kört rendel, pedig én még meg sem ittam.

- Hé, lassabban, nekem holnap is melóznom kell, és nem aludhatok egy külön iroda kellemes bõrfotelében - célzok arra, hogy õ könnyen van az igazgatói állásával az apja cégénél, de nekem holnap is fittnek, üdénel és frissnek, na meg legfõképp józannak kell látszanom. Ha a fõnök lefülelné, hogy berúgtam, tuti nem úsznám meg szárazon...

A beszélgetés egész kellemessé válik, ahogy hagyom, hogy feloldja a görcseim a sorban belém diktált felesekkel. Azt hiszem, becsiccsentettem...

- Hogy a fõnököd gáz, ugyan, az enyém maga a pokol legaljasabb teremtménye - nevetek Mick sztoriján. - Na, már az elsõ nap kimutatta a foga fehérjét? - kuncorászik szintén emelkedettebb hangulatban Mick. - Valami hárpia?

- Nem, nem, pasi - felelem kissé már szélesebben artikulálva, mint normál helyzetben szokásom. - De akkora egy egoista, beképzelt, hatalomkényszeres ökör, hogy az már vérlázító, de ha látnád - idézem vissza magamban az izmos felsõtestet. -, te tuti azt mondanád rá, hogy mit számít, hisz egy Adonisz. Még az a kurva tetkó is jól áll neki

- Hízelgõ - csendül fel mögöttünk egy hang, s kövé dermedve markolok rá a pohárra, mert nem akarom elhinni. Nem, ezt biztosan csak alkoholgõzösen rémálmodom... Lassan fordulok meg, Mick már rég szemezik vele, s elsápadok teljesen, valóban õ áll mögöttünk egy számomra ismeretlen férfivel.

- Kit tisztelhetek az úrban? - érdeklõdik Mick kissé fenyegetõbben, de csak megragadom a kezét.

- Gyere, ideje indulnunk!

- Luka, remélem, tisztában vagy vele, hogy holnap reggel jelenésed van nálam. Tesiterem, megfelelõ öltözet.

- Hogy? - fordulok vissza mérgesen. Délután még egy fél szó sem volt errõl!

- Talán nem tetszik valami? - kúszik vigyor az ajkai szélére, mire csak megrázom a fejem, s elviharzom Mickkel.

* * *

- Hogy rohadnál bele egy kiló ananászba! - mormogok félhangosan, belépve az iskolába. Nem lenne, csak 10-tõl órám, erre itt sasszézhatok már reggel 7-kor. Fáj a fejem, kissé hisztis vagyok, és lényegében csak azt nem sikerült Mickkel megbeszélnem, amit akartam...

- Jó reggelt! - lépek be az igazgatóiba, a mondattal viszont ölni lehetne... Annyi kedvem van bármihez is, mint egy döglött légynek, azonban ismét rendbe szedtem magam, s sem a külsõmre, sem a leheletemre, vagy az illatomra nem lehet kifogást emelni.

Álmatlanul forgolódom az ágyamban. túl izgatott vagyok ahhoz, hogy pihenni tudjak. Holnap lezs életem elsõ napja igazi tanárként. Az egész nyaram azzal telt, hogy végigjártam a könyvtárakat, s érdekesebbnél érdekesebb anyagokat, illusztrációkat gyûjtöttem, s segítségükkel színes feladat-és segédanyaghalmot gyártottam minden történelmi témához, majd óravázlatokat, dolgozatokat és fejlesztõ feladatlapokat állítottam össze. az hajtott, hogy az indulásra minden tökéletesen kész legyen, s a lehetõ legnyugodtabban nézhessek majd szembe a tanév kezdetével, s bár végeztem mindennel, a gyomrom diónyi. Az agyam egyre csak pörög: Milyenek lesznek a diákjaim? Nehéz lesz velük megtalálni a közös hangot? Na és a kollégák hogy fogadnak majd? Igaz, nagy részükkel már találkoztam, s szerencsére a mentorom és egyben közös szakos tanárkollégám is igen kedves és elõzékeny nõ, mindenféle információval ellátott, s segített összeszervezni az órarendem. Úgy egyeztünk meg végül, hogy megkapom mind a két kezdõ évfolyamot, valamint a két végzõst. Az utóbbi két évfolyam nehéz eset lehet, mert valósággal megkönnyebbülten lélegzett fel Mia, mikor elvállaltam õket. Engem nem nagyon zavar, legalább lesz kihívás már az elején.

Mondjuk az igazgatóra vagyok leginkább kíváncsi. annyiféle ellentétes pletykát hallottam róla, hogy végül abszolút semmilyen képet nem tudtam kialakítani róla, bár az semmiképp nem ahgyott pozitív nyomokat bennem, hogy az utolsó héten sem lehetett megtalálni az iskolában. Pedig azért igazgató, hogy igazgassa az iskola dolgait, nem azért, hogy ki tudja hol meressze a seggét...

* * *

Úgy tûnik, valamikor félúton csak sikerült elaludnom, mert az órám csörgésére ébredek. Egy mozdulattal elhallgattatom a masinát, majd felülve nagyot nyújtózkodom. Hah!... Lenne kedvem még aludni...

Helyette azonban felállok, s nekikezdek a reggeli rutinom katonás rendjének. A wc-n tett tiszteletteli látogatás után a fürdõben megválok pizsamámtól, s frissítõ reggeli zuhanyt veszek, elégedetten szippantva be a tusfürdõ kellemes fahéjillatát. A törölközés utána piperészés következik, majd az elõre kikészített öltöny simul rám büszkén. Ezután fél órás hajbelövõs procedúra következik, amely során megállapíthatom, a szemem alatt alakult táska nagyobb, mint a cuccom, amit a suliba szándékozom vinni...

Kis hidratáló krémmel, majd leheletnyi korrektorral segítek a dolgon. Sokan mondhatnák, hogy ez buzis, de kérdem én, miért csak a nõknek kellene jól kinézniük? Egy férfinek minimum ugyanannyit kell adnia a külsejére. Úgysem látszik a szemüvegemtõl, s sokkal esztétikusabb. Ezután már csak annyi marad, hogy magabiztos mosolyom magamra öltve nyaláboljam össze az aktatáskám és az összekészített reggelim, s már indulok is.

* * *

Viszonylag korán érkezem, bõ fél órával az elsõ óra elõtt. Legalább nyugodtan elõ tudok készülni, s összeszedni magam gondolatban. Na meg “belakhatom” végre a cuccaimmal az asztalom a tanáriban.

Ahogy azonban a folyosón sétálok nyugodalmasan, szemtanúja lehetek annak, hogy egy fiatal férfi hatalmasat vág a falba dühében, vagy csupán passzióból. azonnal felmegy a pumpám. mi a jó életet képzel magáról?!

- uram, kérem, fékezze magát! Ez egy iskola! Ha csapkodni akar, keressen egy konditermet, és püfölje a boxzsákot! - torkollom le mellé lépve.

Érdeklõdve pillant rám, s ajkaira fölényes mosoly rajzolódik, amely csak olaj felháborodásom tüzére. Elképesztõ, hogy még arra sem sarkallja minimális civilizáltság, hogy elszégyellje magát! Megáll az eszem! Ajkaim szigorúan préselõdnek egész vékonyra.

- Azt teszek, amihez kedvem van, cicabogár - feleli, s ismét a falba vág, bizonyítva igazát.

- ez volt az utlsó figyelmeztetésem - a tekintetemmel meg tudnám ölni, de határozott és felnõtt tanárként viselkedem, következetesen és nem hátrálva. - A következõ után én sem leszek udvarias.

Az ökle dacosan emelkedik ismét ütésre, de már résen vagyok, mint a kígyó, marok csuklójára, s könnyedén csavarok rajta egyet, hogy ne tudjon nagyon ugrálni. Szerencsém, hogy kis mitugrásznak tûnök, így a meglepetés ereje mindig velem van. Azonban nekem is akad meglepõdnivalóm, mert ahelyett, hogy behúzná végre fülét-farkát, szabad kezével megragadja másik kezem, s tökéletes önvédelmi mozdulattal rántja épp ellenkezõ irányba hátra, mint én tartom a kezét, így kényszerítve arra, hogy elengedjem, s nyekkenve kötök ismeretséget a meggyötört fallal, még a táskám is kicsúszik a kezembõl. De ez még hagyján, lábam közé lépve, egész hozzám simulva súg vérlázítót fülembe: - Kedvemre valók a hozzád hasonló vadócok, s érzed - mozdul csípõjével fenekemnek feszítve férfiasságát. - , épp rám illenél.

Megfeszülõ vonásokkal vágom sarkam gátlások és sajnálat nélkül a sípcsontjába, hogy míg megtántorodik a fájdalomtól, kiszabaduljak szorításából, majd kipirulva ragadom meg az ingjét a nyakánál, hogy dühösen az arcába sziszeghessem: - Még egyszer hozzám érsz, ripityára töröm a kezed!

Nyomatékosítanám is a mondanivalóm  a baromnak, ha nem csendülne mögöttünk egy ismerõs hang.

- Jó reggelt igazgató úr! - köszön Mia a vadbaromnak, majd felfedez engem is. - Jé, szia Luka! Ezek szerint sikerült végre megismerkedned az igazgatóval.

Egy kissé lesápadva, de még mindig ugyanolyan rendületlenséggel nézek a férfire, elengedve az ingjét. - Jobban is, mint szerettem volna -felelem mentoromnak, aki láthatólag nem igazán érti a gúnyos felhangot. Én viszont nem törõdöm azzal, hogy Mia nem vágja a szituációt, elkerülve a kézfogást, meghajolok.

- Uram, Luka Gundersen vagyok, az új történelemtanár. “Örvendek” a szerencsének.

Hogy az udvarias kör megvolt, felegyenesedem, majd szúrós tekintettel fûzöm hozzá. - Remélem, gyümölcsözõ lesz közös munkánk, bár nem tudom, hogy várhatom el a diákjaimtól, hogy ne szedjét apró darabokra az iskolát, ha már maga az igazgató is ezt teszi, valamint a kéztörés továbbra is érvényben van - azzal felkapom a táskám, s tovább indulok. Mia úgy néz rám, mintha valami ufót látna kb.

- Zöldfülû! - dörög utánam mély hangja. - Órák után várlak az irodámba szeretettel.

Késelõs jókedvvel fordulok vissza: - Értettem, igazgató úr.

* * *

Az elsõ napot nem ilyennek képzeltem. Persze már most szigorúan akartam fogni a gyerekeket, de hála a reggeli paprikás hangulatomnak, egész nap hatványozottan elviselhetetlen és kukacoskodó voltam, s már elsõ nap tudásszint felmérõt írattam. Persze nem volt, csak két órám, de mind a két elsõs évfolyam átkozhatja a napot, mikor ide vették fel.

Dacos nyugalommal pakolom össze a holmim, rendszerezve a dolgozatokat, majd mikor mindent összerendeztem, nagy sóhajjal, és egy határozott fintorral az arcomon indulok az igazgatói iroda felé. Egy biztos, minden negatív pletykát felülmúlt az a kép, amely most bennem él a “drága” fõnökömrõl. De ha már ott leszek úgyis, összekészítettem két szakköri foglalkozástervezetem is, amit úgy tudok, vele kell jóvá hagyatni. Az egyik egy filmklub, természetesen válogatott gyöngyszemekkel a médiásoknak, a másik pedig egy történelmi szakkör a történelem iránt érdeklõdõknek. Unatkozni láthatóan nem tervezem, de nem is nagyon hagynak, már megkértek, hogy legyek felügyelõ tanársegéd egyéb programokon is. Persze jól esik ez a fajta “népszerûség”, mert nem érzem magam kívülállónak, hanem mintha már régóta itt dolgoznék, mindenki elfogad.

Már csak az igazgatóval kell zöld ága vergõdni, és akkor tökéletes lesz minden. S végtére is, semmi olyat nem tettem,amit ne tett volna meg õ is egy valóban ismeretlen õrjöngõ vadállattal szemben.Úgy gondolom, nincs okom sem szégyenkezni, sem aggódni.

Hogy így megnyugtatoom magam, már egész nyugodtan, és enyhülõ rossz kedvvel kopogok be, majd mikor bebocsátást nyerek, köszönök, s emlékeztetem, hogy akart tõlem valamit.