- Hallgatlak. – néztem jéghidegen Tabusa szemeibe. Amint megszólalt, tudtam, hogy részeg… biztosan csak emiatt vörös a szeme, nem a sírástól.

- Figyelj! Te is tudod, hogy félreértetted a helyzetet. – mondta. Tehát esze ágában sincs bocsánatot kérni. Minek jöttem egyáltalán ide?!

- Mit értek félre abban, hogy majdnem teljesen meztelenül kettesben voltatok ott, ahol senki nem láthat titeket, miközben rajta csak a köpenyed volt?! – ugrottam neki.

- Ez azért egy kicsit más. Csak fázott, és…

- Igen, ismerem én az ilyet! – vágtam közbe. – „Csak egy kicsit fázott”, „Csak egy kicsit magányos volt”, „Csak épp most hagyta el a pasija”! Ezer ilyen kifogásból pont a legrosszabbat választod ki? És még te duzzogtál tegnap a bulin! Te álszent…

- Nézd! Hadd tegyem tisztába a dolgokat: még a legrosszabb feltételezésed szerint sem csinálhattam semmi rosszabbat, mint amit te tegnap este mûveltél nálatok! Ráadásul tudom, és te is tudod, hogy meg tudnád nézni a fejembõl, hogy mi történt. Akkor mirõl is beszélünk.

- Kösz, nem vagyok kíváncsi a részletekre. – mondtam, mert annyira ideges lettem, hogy védekezni is elfelejtettem.

- Lehet, hogy ez hülyén hangzik, de volt egy álmom esõrejtekben, miszerint elveszítelek, és tegnap este…

- Te csak ne magyarázd nekem az álmot, amit csak azért kreáltam… – erre kerekre nyílt a szeme. Istenem, hiszen még nem tudott errõl! Ezt nem így akartam tudatni vele. Tabusa lehunyta a szemét, és nagy levegõt vett, amit aztán ki is fújt. Kinyitotta a szemét és szép csendesen, mégis baljósan kezdte:

- Ha jól értem tehát: A fejembe másztál álmomban, és rávettél, hogy szerelmet valljak, majd elzavartál engem. Utána, mikor már többször is visszautasítottál, megmentettem az életed, amiért te mégiscsak velem maradtál. Mikor visszajöttünk nekem estél, mert szóba mertem állni volt barátnõmmel, de te már másnap este másokkal enyelegtél. És most, az elmeolvasó képességedet telibe szarva nekem ugrasz, hogy hogy merek mással gyanús helyzetbe keveredni. Mondd csak, te szórakoztatónak találod, hogy így játszol velem? – A vége fele már egyáltalán nem volt csendes, az utolsó mondatát már ordította. – TALÁN IGAZAD VAN, ÉS TÉNYLEG NEM KÉNE HOZZÁM KÖLTÖZNÖD!

Olyan lendülettel vágta be elõttem az ajtót, hogy még a hajam is meglebbent. Köpni-nyelni nem tudtam. Ha nem csapta volna rám az ajtót, biztosan sírva szaladtam volna el, és mély depresszióba zuhanva öngyilkosságot kíséreltem volna meg, hisz teljesen jogosan vágta mindezt a fejemhez. De én nem az a fajta vagyok, akire csak úgy rá lehet csapni az ajtót. Velem senki nem bánhat így. Kinek képzeli ez magát?! Hol érdekel, hogy faluvezetõ? Akkorát kap, hogy leszáll a feje!!! Igen el lett kapatva… Ennél több tisztelet jár nekem. A megalázottság teljesen kiûzte belõlem a szomorúságot. Egész testemben remegni kezdtem, a csakrámat a jobb öklömbe koncentráltam, amitõl azt kékes fény borította be. A vitánkat távolról figyelõ völgyrejtekiek néma csendben várták, mi sül ki ebbõl. Egyet hátraléptem, lassan felemeltem az öklömet, és akkorát ütöttem az ajtóba, hogy az a tokjából kiszakadva métereket repült a szobában. Betrappoltam, mint egy terminátor, de Tabusát nem láttam. Az ajtó elsodorta. Fölé álltam, lerántottam róla az ajtót és elhajítottam. Az, hogy elõttem feküdt, csak még jobban megerõsítette bennem, hogy õ sosem érhet fel hozzám, hogy senki hozzám képest.

- Mit képzelsz mi? A kis barátnõdre rábaszkodhatod az ajtót, de rám nem. – néztem rá villámló szemekkel. Eddig különösen ügyeltem, hogy ne káromkodjak elõtte, de most nagyon felhúzott. - Nehogy azt hidd, hogy engem hibáztathatsz mindenért… folyamatosan félreérthetetlen helyzetekben kaplak rajta titeket, amiket soha nem is magyaráztál meg. – zúdítottam rá, de azt hiszem, egy icipicit túloztam… - Szóval a barátaim ölében ültem? Hát ez valóban elfogadhatatlan. De azzal minden rendben, ha ti meztelenül játszadoztok a folyóban! Félreértettem a helyzetet? Hát ezt tuti nem tudod úgy megmagyarázni, hogy higgyek is neked. És még nézzek bele a fejedbe is? Addig örülj, amíg nem teszem meg… Ráadásul azt hiszed, nem látom, hogy leittad magad? Bûzlesz a piától… mégis csak bûntudatod van, nem igaz? De bocsánatkérés helyett nekem támadsz? És ilyen lekezelõ stílusban? – szünetet tartottam, hogy levegõt vegyek. – Képzeld, pont leszarom, hogy akarod-e hogy hozzád költözzek, mivel én már rég eldöntöttem, hogy nem fogok! – hátat fordítottam és kifelé indultam, de még visszafordultam. – MÁR A BÕRÖNDÖMBÕL IS KIPAKOLTAM! – ordítottam (vagy inkább sikoltottam) rá most már a sírástól eltorzult hangon.

Még hápogtam egy ideig – mondani akartam valami nagyon sértõt, például hogy a vízesésnél rohadjanak el mindketten, vagy, hogy a villám csapjon belé, amikor abban a szobában ül, amit én alakítottam olyan tökéletessé, de már nem bírtam megszólalni a torkomat szorító gombóc miatt. A völgyrejtekiek döbbent pillantásaitól kísérve hagytam el a hotelt. Zokogva. Még sírdogáltam egy picit, aztán letöröltem a könnyeim. Nem fogok miatta sírni. Nem érdemli meg. Meg voltam róla gyõzõdve, hogy mindenért csak Tabusa a hibás, és hogy jól tettem, amit tettem. Megérte ilyen nagy ügyet csinálni ebbõl, és ekkora cirkuszt lerendezni – ennyi ember elõtt. Próbáltam magam szoktatni a gondolathoz, hogy mától számomra nem létezik ez az ember, de egyszerûen nem bírtam elképzelni nélküle az életem. Ez persze csak még jobban felidegesített. Csak úgy tódultak a fejembe a szép emlékek: a közös reggelink, a vallomása, a szoba átalakítása, az elsõ együttlétünk… miért most? Miért éppen most jutnak ezek az eszembe?! Igyekeztem kiüríteni a fejem, és azzal álltattam magam, hogy egyszer minden véget ér, az iránta érzett szerelmem is.

***

Hikari percekig nem mozdult a döbbenettõl, vagy inkább a félelemtõl. Meg volt róla gyõzõdve, hogy megölöm Tabusát, utána pedig õt is. Csak meredt az elhajított ajtóra, amivel akaratomon kívül összetörtem egy komódot és mindent, ami rajta volt. Pár völgyrejteki bejött a szobába. Nem kérdeztek semmit, néma csendben felsegítették Tabusát és Hikarit, majd hozzáláttak feltakarítani a rombolásom nyomait. Tamaki-kun az aulában halkan odasúgta Hikari barátnõjének:

- Még mindig rajongsz érte? – utalt rám, de a lány szóhoz sem jutott, annyira ledöbbentette a veszekedésünk.

Nézelõdtem a fák között, de sehol sem találtam a lányt. Fáradt arckifejezéssel visszamentem a vízeséshez, ahol a vacogó lány állt. Vele semmit sem törõdve begázoltam a folyóba, és hanyatt fekve a vízesés alá dõltem. A hideg víz a képembe tódult, de az én fejemet még ez sem tisztította ki. Közben visszaért Nodaris a ruháival, és ráterítette kék köpenyét Hikarira. Aztán megpillantott engem arccal a vízesés alatt.

- Ezt meg mi lelte?

- A-a TabuKumi párost m-már megint m-megsebezte az élet – vacogta Hikari.

Amint kissé megnyugodtam (vagy csak azt hittem), az elsõ utam az Omoi rezidenciához vezetett. Kevés sikerrel.

- Nem akar látni

- Valami olyan üzent neked, hogy egy bizonyos lánnyal beszélj… - világosított föl Omoi asszony. - Nem egészen értem, hogy ez mit jelent.

- Én igen – sóhajtottam. Tudtam, hogy félreérti a helyzetet.

- Ne menj még – mondta az asszony. – Várjuk meg, míg lecsillapszik, addig igyál meg egy csésze teát.

- Köszönöm, de talán az lesz a legjobb, ha most elmegyek.

Ez nem lehet igaz. Egy ilyen félreértésbõl hogy lehetett egy ilyen mértékû probléma. Minden lépésemmel egyre nagyobb lett a szomorúságom. Mikor visszaértem Hikari apartmanjába (azé’ jó’ befoglaltam szegény lány placcát), a hely tulajdonosát az asztalnál találtam letusolva, egy bögre teával, egy csomag tiszta és egy halom piszkos zsepivel, és egy nagy üveg szakéval az asztalon. Az üveget már felemeltem volna, hogy tartalmát ledöntsem a torkomon, de a lila hajú kivette a kezem alól.

- Ez degeb gell a begvázázsra – mondta teli orral. – Talád ez bég jobb – azzal elõvett valahonnan egy hatos pakkot. (Esküszöm, ez a nõ a seggében is alkoholt tartogat).

- Noda hol van?

- Az ezsõrejdegieg üzeddeg, hogy gõde negig a vezedõjüg vagy legalább a helyeddese. Õ azd goddodda, hogy bég el lezel itt egy darabig, hád vizzabedd õ

(- Az esõrejtekiek üzentek, hogy kõne nekik a vezetõjük, vagy legalább a helyettese. Õ azt gondolta, hogy még el leszel itt egy darabig, hát visszament õ.)

- Igazi barát – sóhajtottam.

Na most, én egy amolyan vidám részeg vagyok, de nem is kell berúgnom hozzá, csak ittas állapotban lennem. Két deci sör után, ha azt mondod nekem, hogy „üvegpohár”, „kútkáva” vagy „oldaltarisznya”, én már fetrengek a röhögéstõl. Komolyan reméltem, hogy egy kis pia megint felvidít.

Ehhez képest Qrv@ nagyot csalódtam. Már a harmadik doboz után leborultam az asztalra, és folyni kezdett a könnyem. Szerencsére Hikari ott volt mellettem, hogy vigasztaljon, de nem tudott sokat tenni, mint ahogy el sem lehet szomorítani, mikor nevetõs vagyok.

Egyszer csak kopogtak az ajtón.

Szinte azonnal felpattantam, és ott teremtem. Legnagyobb megkönnyebbülésemre Kumiko állt ott.

??? – mondta pókerarccal.

Térden állva akartam neki könyörögni, hogy jöjjön vissza. Az sem érdekelt volna, ha teljesen megalázkodom a fél szülõfalum elõtt (ja, kint álltak, és figyeltek minket. Jófej családom van, mi?), csak hogy érezze, mennyire szükségem van rá. De aztán jött az a kib@szott férfi büszkeség.

A férfi létnek vannak alapvetõ elõnyei: alapjáraton a szemünk messzebbre lát, mint a lányoké, nagyobb erõhatást vagyunk képesek kifejteni, és képesek vagyunk még az állva pisilésre is. De vannak alapvetõ hátrányai is, sok egyéb között, hogy kibírja még hat sör után is (vagy talán pont azért), hogy érzelmei ellenére büszkeségét kövesse, és ugyanolyan pókerarcot vágjon, mint „ellenfele”.

- Figyelj! Te is tudod, hogy félreértetted a helyzetet.

- Mit értek félre abban, hogy majdnem teljesen meztelenül kettesben voltatok ott, ahol senki nem láthat titeket, miközben rajta csak a köpenyed volt.

- Ez azért egy kicsit más. Csak fázott, és…

- Igen, ismerem én az ilyet! – Csattant fel. – „Csak egy kicsit fázott”, „Csak egy kicsit magányos volt”, „Csak épp most hagyta el a pasija”! Ezer ilyen kifogásból pont a legrosszabbat választod ki? És még te duzzogtál tegnap a bulin! Te álszent…

A méregtõl még folytatni se tudta a saját mondatát. Nekem meg eszembe juttatta a tegnap estét. Talán az ottani emlékek miatt, talán a sör hatására, de elpattant bennem valami. Én magam sem voltam szeplõtlen (messze nem), de azért nagyságrendekkel tovább voltam szenvedõ alanya az õ kényének-kedvének, mint fordítva.

- Nézd! Had tegyem tisztába a dolgokat: még a legrosszabb feltételezésed szerint sem csinálhattam semmi rosszabbat, mint amit te tegnap este mûveltél nálatok! Ráadásul tudom, és te is tudod, hogy meg tudnád nézni a fejembõl, hogy mi történt. Akkor mirõl is beszélünk.

- Kösz, nem vagyok kíváncsi a részletekre.

- Lehet, hogy ez hülyén hangzik, de volt egy álmo esõrejtekben, miszerint elveszítelek, és tegnap este…

- Te csak ne magyarázd nekem az álmot, amit csak azért kreáltam… – erre kerekre nyílt a szemem. Az arckifejezésem láttán nyílván neki is feltûnt, hogy túl sokat mondott.

Lehunytam a szemem, és nagy levegõt vettem, amit aztán ki is fújtam. Ez alapjaiban változtatta meg a kapcsolatunkról alkotott képemet. Kinyitottam a szemem és szép csendesen, mégis baljósan kezdtem:

- Ha jól értem tehát: A fejembe másztál álmomban, és rávettél, hogy szerelmet valljak, majd elzavartál engem. Utána, mikor már többször is visszautasítottál megmentettem az életed, amiért te mégiscsak velem maradtál. Mikor visszajöttünk nekem estél, mert szóba mertem állni volt barátnõmmel, de te már másnap este másokkal enyelegtél. És most, az elmeolvasó képességedet telibe szarva nekem ugrasz, hogy hogy merek mással gyanús helyzetbe keveredni. Mondd csak, te szórakoztatónak találod, hogy így játszol velem? – A vége fele már egyáltalán nem voltam csendes, pláne a most következõ mondat közben. – TALÁN IGAZAD VAN, ÉS TÉNYLEG NEM KÉNE HOZZÁM KÖLTÖZNÖD!

Olyan lendülettel vágtam be elõtte az ajtót, hogy még a haja is meglebbent.

Utána két óráig (nem túlzok) az ajtó elõtt álltam, és harcoltam a késztetés ellen, hogy feltépjem, a lány után sprinteljek, és a lába elõtt görnyedve, zokogva könyörögjek, hogy fogadjon vissza.

Megint a férfi büszkeségem gyõzött.

( Neked meg ezt a hisztizõs-durcizós reagot tojta a nyuszi! :D )

Miután végeztünk a takarítással, hazaértek a szüleim, én pedig nehéz szívvel indultam megkeresni Tabusát. Most nem terveztem meg semmit, nem fogok elé állni egy gondosan megformált szöveggel, hisz az nem lenne õszinte. Végigjártam a fél falut, de senki sem tudta, hogy merre lehet. Végül Izumo és Kotetsu tájékoztatott a falu kapujában, hogy Nodarisszal a vízeséshez mentek. Hamar odaértem, és dobogó szívvel léptem ki a bokrok közül.

- Igazából egyáltalán nem volt rossz. Egy kicsit talán szükségem is volt rá. – hallottam egy nõi hangot. Hikari volt az. Meztelenül. Rajta Tabusa köpenye, aki ott állt mellette. Alsógatyában. Mi folyik itt már megint?!?

Tabusa és a lány is rám nézett. Én már nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Ez annyira kínos!

- Én… én nem… esküszöm… - hebegte Tabusa, de akkorra már rég hátat fordítottam és rohanni kezdtem. A könnyeim aztán el is apadtak a méregtõl. Megtorpantam. Visszamegyek. Visszamegyek, és úgy megtépem azt a ribancot, hogy nem éli túl… mégsem. Nem fogom vele bemocskolni a kezem. Nem is fárasztottam magam tovább a futással, egy füstfelhõ kíséretében a szobámba teleportáltam.

***

Nem hiszem el, hogy ez velem történik. Szörnyû ember lehetek, ha így büntet a sors. Kiakad rám, mert jól éreztem magam a barátaimmal, közben õ folyamatosan ilyen helyzetbe keveredik az exével? Azért kapjon már az agyához! És még én akartam bocsánatért esedezni! Nem emlékszem, hogy õ bármikor is bocsánatot kért volna… és ezt a mostanit egyszerûen nem tudom nem félreérteni.

Kopogás zökkentett ki a gondolataimból. Anyám volt az:

- Kicsim, a barátod jött. Beszélni szeretne veled.

- A kis barátnõjével beszélje meg, hogy most vele vagy a legjobb haverjával akar kavarni. Ezt üzenem.

- Ömm… rendben. – csukta be maga után az ajtót meglepõdve.

***

- Nem akar látni? – kérdezte Tabusa a kanapénkon ülve.

- Azt üzeni, hogy egy bizonyos lánnyal kellene inkább beszélned… nem igazán értem, mire céloz. – mondta anyám.

- Én értem. – horgasztotta le a fejét Tabusa, majd felállt.

- Ne menj még! Megpróbáljuk egy kicsit késõbb, ha lenyugszik, addig igyál egy csésze teát!

- Igazán köszönöm, de jobb, ha most elmegyek. – köszönt, majd kilépett a házból, faképnél hagyva a még jobban meglepett anyámat. Ismét kopogott az ajtómon.

- Kumiko, mi a baj? – lépett be, majd leült mellém az ágyra.

- Csak annyi, hogy mégsem költözöm el. – álltam fel, hogy a szoba közepén álló bõröndömbõl mindent visszapakoljak a helyére.

- De hát miért? Mi történt, drágám?

- Egyszerûen nem mûködik ez a kapcsolat. – válaszoltam kurtán.

- Én úgy tudtam, hogy nem bírjátok egymás nélkül…

- De egymással se.

- És errõl kizárólag õ tehet? – kérdezte anyám, de választ nem kapott. Egyre idegesebben pakoltam tovább, aztán megint megszólaltam:

- Te mit tennél, ha apát a régi szerelmével találnád egy nagyon romantikus helyszínen? Ha a nõ meztelen lenne, apán meg csak egy alsógatya lenne? Na, mit? – kérdeztem indulatosan, mire anyámnak tátva maradt a szája.

- Ez biztosan csak valami félreértés, Kumiko…

- Már nem elõször fordul elõ hasonló eset. –tettem hozzá.

- De annyit csak megérdemel, hogy meghallgasd. Biztosan meg tudja magyarázni…

- Én már belefáradtam ebbe… egyszerûen nem bírom, nyugalmat akarok! Meg erre amúgy sem lehet magyarázata…

- Hát mindenesetre neked megvan a képességed, hogy megtudd tõle az igazat… adj neki egy esélyt! Mit gondolsz, mi együtt lennénk még apáddal, ha minden apróság miatt így kiborulnánk?

Hatalmasat sóhajtottam. Úgysem hagy békén, amíg nem hallgatom meg Tabusát. Legyen. Félbehagytam a pakolást és elindultam, de nem Tabusa keresésére, hanem a hotelbe, ahol a völgyrejtekieket elszállásolták.

- Helló! Tudna nekem valaki segíteni? – léptem kissé megszeppenve az aulába, ahol egy avarrejteki arcot sem láttam.

- Attól függ miben. – fordult felém egy sötét hajú, 30-as férfi, felhajolva a billiárdasztalról. Fhuuh… minden völgyrejteki csávó ilyen fullos? Egybõl ki is húztam magam.

- Hikarit keresem… - mondtam, mire azonnal elém ugrott egy nálam valamivel fiatalabb lány.

- Én a legjobb barátnõje vagyok! – úgy tûnt, mintha büszke lenne rá. A helyében inkább tagadnám, hogy ilyen barátnõm van.

- Nagyszerû. – jelentettem ki, majd azonnal aktiváltam a gondolatolvasó-jutsumat. Szóval Hikari még mindig nagyon kedveli Tabusát, de már nem tudja elképzelni, hogy több is lehetne köztük… ez igaz lehet? A legjobb barátnõjéhez õszinte az ember nem? – Mindent köszönök. – mondtam a lánynak, aki nagyra nyitotta a szemeit, majd gyorsan távoztam.

***

- Mi volt ez? – lépett a lányhoz egy fiatal srác.

- Nem tudom… csak annyit mondott: nagyszerû, aztán bámult, végül benyögte, hogy mindent köszön.

- Tudod te ki volt ez, idióta?

- Ki? – bámult a lány.

- Tabusa barátnõje.

- Kumiko? Oh, már úgy akartam vele találkozni!!! Olyan gyönyörû! És annyira illik Tabusához! Sokkal jobban, mint Hikari nem?

- Nem. Hikari soha nem tenne olyanokat, mint ez a lány Tabusával. Hikari amúgy meg sokkal szebb. Nem is értem, hogy lehet a barátnõje…

- Csak féltékeny vagy, Tamaki-kun. Neked sose lesz ilyen jó csajod. – tudálékoskodott a lány, amiért a fiú egy tarkón csapással jutalmazta.

***

Minek jöttem ide? Egyáltalán nem is fontos, hogy mik annak a csitrinek a szándékai… a lényeg, hogy Tabusa mit érez! Azért jó tudni, hogy valószínûleg a lány nem akarja elvenni tõlem. De akkor miért voltak meztelenek? Tabusa hajtott rá? Istenem, teljesen összezavarodtam… keressem meg a szamurájt is? Vele nem vagyok olyan jóban, hogy mindent elmondjon… muszáj mindent Tabusával tisztáznom. De hát hol lehet most? Biztos, hogy megint az exénél van.

- Kumiko, várj már! – futott utánam az emlegetett szamár, Nodaris.

- Noda? – fordultam hátra.

- Tabusa megtalált téged?

- Meg.

- És?!?!?!? – sürgetett.

- Nem tudom.

- Mi az, hogy nem tudod? – kezdett kiabálni.

-… elküldtem. – mondtam, mire a szamuráj homlokon csapta magát.

- Az Istenre kérlek, hadd magyarázza meg!

- Magyarázza. De hol van?

- Itt van a hotelban, az egyik szobában! Azért futottam utánad, hogy visszahozzalak! – húzott a kezemnél fogva. Hamarosan a szoba ajtaja elõtt álltam. Nodaris magamra hagyott. Kopogtam. Egy halovány „Tessék.”-et hallottam, így benyitottam.

- Kumiko? – pattant fel az ágyról Tabusa. Vörösek voltak a szemei. Jajj ne, ugye nem sírt? Összeszorult a szívem, hogy így láttam, de továbbra is úgy viselkedtem, mintha kõbõl lenne a szívem:

- Hallgatlak.

Azóta nem csalódtam ekkorát Kumikóban, mióta Esõrejtekben elutasította szerelmi vallomásomat. Kifele menet a házból még valahogy ki akartam tölteni valakin a mérgemet (nem tehetek róla, ha nagyon dühös vagyok, eléggé geci leszek). Menet közben kihalásztam egy önkívületben lévõ ipsének az italából a jégkockát, majd mikor elhaladtam Sakura mellett, akit egy ürge fûzött magának, odahajoltam a feje mellé.

- Rossz válasz – suttogtam, azzal a jégkockát a hátának nyomtam.

Ahogy vártam, mélyebb sebet hagyott benne a vallatásom, mint azt mutatta, ugyanis most egy vérfagyasztó sikollyal összeesett ijedtében. Kicsörtettem a bulizók között, és elindultam az egyetlen helyre, ahol tudtam, hogy aludhatok, Hikarihoz.

Miután bekopogtam, ajtót nyitott, és hátraszólt:

- Na, tessék, csak emlegetni kellett.

Beléptem, és megpillantottam a pizsamába öltözött Nodarist.

- Mi van, kidobott az asszony? – Kérdezte az exem.

- Nem, most valaki mással van.

- Férfi az illetõ?

- Ketten vannak.

A konyhába ment, és kihozott nekem egy csésze szakét.

- Kösz, nem – morogtam.

- Idd csak meg. Hidd el, a szakítás után elég ideig voltam depressziós, hogy tudjam, ez kell… meg csoki.

Mégiscsak legurítottam, miközben a lány egy földre tett matracon megágyazott, két fõre.

- Nem csinálsz valamit? – Kérdezte Nodaris.

- Hogy érted?

- Nem félted?

- Ha valaki késsel megy neki, akkor a gravitációs jutsummal a tér egy pontjába sûrítem a molekuláit, hogy még a létének puszta emlékét is eltöröljem. Azt hiszem, a falu kandúrjával szemben tud magára vigyázni. – Ez inkább a reményeimet takarta, mint valós hitemet.

- Kedves, hogy így bízol benne – mondta a lány.

- Ténleg, én miért is alszok egy matracban Tab-bal? – Kérdezte Noda.

- Mert ha a barátnõje megtudja, hogy egy fiúval aludt, inkább nevetni fog, mint sírni.

Nagyot mosolyogtunk rajta, én pedig kellemesen eldõltem a matracon.

- Gyere, Noda, Szeressük egymást – viccelõdtem, mire õ a matracba szúrta az egyik kardját.

- Ha át mersz lépni ezen a vonalon…

- Hoppá! Átmegyek a vonalon.

- Takarodj vissza!

- Még mindig átmegyek a vonalon.

- Visszamennyé’, a Qrv@ anyádat!

A párbeszédünknek kellemes aláfestést adott Hikari kuncogása.

Az éjszakám már korántsem alakult ennyire kellemesen: egy az egyben átéltem ugyanazt az álmot, mint amit Gorugota ültetett belé, hogy megcsókoljam Kumikót, csak most a végén az a két srác vitte el elõlem, akinek az ölében láttam.

Kevéssel dél elõtt ébredtem, és azzal kezdtem a napomat, hogy gyõzködtem magam, megbízhatok a barátnõmben. Miután felkeltem, Hikari még aludt (fél 12-kor?), csak Nodaris volt ébren. Az asztalon kávéscsészét, és egy pár füldugót találtam.

- Horkoltam?

- Igen. Hatszor is. – Az öt póttestemre nézett, akik eszméletlenül ültek a fal mellett. – Mind a hatan sztereóban. Amúgy, hogy vagy?

- Ramatyul. Meg kéne nyugodnom.

- Pia?

- Nem, valami természetesebb.

Húsz perc múlva, miután a falu kapujában megtudakoltuk merre van a keresett helyünk, és meghagytuk, ha kellünk valakinek, oda küldjék az illetõt, és vízesésnél voltunk. A vas országában bevett meditálási módszer volt, hogy beülünk egy vízesés alá, és a hideg (ott jeges) víz, na meg a csobogó hang kitisztítja az elménket. Nagyon kellemes, ha megszokja az ember. Már a harmadik órája ültünk ott alsónadrágban törökülésben, mikor Nodaris végre megszólalt.

- Nõügy?

- Aha.

- Csalás?

- Majdnem.

- Becsípett?

- Nem.

- Bebaszott?

- Aha.

- Dühös vagy?

- Csalódott.

- Ott hagytad?

- Aha.

- Megbántad?

- Nem t’om.

- Ti annyira buzik vagytok egymásba! – Ki se kellett nyitnunk a szemünket, hogy Tudjuk, Hikari volt ott.

- Mióta vagy itt? – Kérdezte Nodaris.

- Sac egy órája.

- Nem is tudtam, hogy szoktál meditálni.

- Nem is szoktam.

Ekkor tûnt fel nekünk, hogy a hangja szokatlanul remeg. Odanéztünk, és láttuk, hogy bugyiban és melltartóban ül ott mellettünk ugyanúgy törökülésben, szája kék, fogai vacognak, teste reszket.

Gyorsan kiszálltunk a hideg víz alól.

- Odébb dugtam el a ruháimat, az többnyire meleg – mondta Nodaris, és elindult a fák között.

Én nem rejtettem el túlságosan a ruháimat, úgyhogy hamar meg tudtam találni, hát köpenyemet gyorsan rá is terítettem átfázott barátomra. Nekem nem kellett, ugyanis én jéghideg vízben szoktam megtenni ezt a szertartást.

- Nagyon kellemetlen volt? – Kérdeztem.

- Igazából egyáltalán nem volt rossz – mosolygott vissza. – Egy kicsit talán szükségem is volt rá.

Ekkor hallottuk, hogy megrezzennek a bokrok ágai. Odanéztünk, és Kumikót pillantottuk meg. Elõször nem értettem, miért olyan csodálkozó az arckifejezése, aztán eszembe jutott: itt állok az exemtõl alig fél méterre egy szál alsónadrágban, õrajta sincs sokkal több ruha, amit az én ráadott köpenyem még el is takar, tehát akár még azt is feltételezni lehet, hogy még annyi sem volt rajta, és csuron vizesen arról beszéltünk, hogy kinek milyen jó volt, ami az elõzõ pár percben történt.

A lánynak könnyek gyûltek a szemébe. Csak fejemet rázva hebegni tudtam.

- Én… én nem… esküszöm…

Meg se hallotta. Sarkon fordult, és berohant a fák közé. Fölkaptam egy nadrágot, és utána rohantam, reménykedve, hogy minél elõbb elérem.

Hát ez nagyszerû. Még azt hittem, hogy feltûnés nélkül elköltözhetek, de most már az egész falu tud mindenrõl. Na mindegy, ha már így alakult, csapassuk! … Hé, várjunk!

- Sakura, a szüleim??? – kérdeztem halálra rémülve.

- Nyugi, mindenrõl tudnak, és elutaztak, hogy ne zavarjanak. – vigyorgott.

- És a szomszédok?

- Az egyik srác egy jutsuval megoldotta, hogy ne zavarjon senkit a bulink. Mindenrõl gondoskodtunk. – válaszolt. Reméltem, hogy nem kamuzik. A pánikomnak aztán pár pohár (vagy inkább üveg) után már nyoma sem volt. Olyan rég volt már idõm bulizni, és most mindenki az én tiszteletemre gyûlt össze! Kizárt, hogy ne igyunk.

Az alkohol viszont nem a legjobbat hozza ki belõlem. Bár még nem láttam magam részegen, elég visszataszító lehetek. Ordítozok, alig állok a lábamon és flörtölök mindennel, ami mozog. Bár nem is fontos, hogy mozogjon – pár hónapja például rámozdultam egy állólámpára.

Miközben két fiú ölében feküdve Ino töltötte belém az italt, beállított az én egyetlenem. Észre se vettem, csak amikor felemelt és félrehúzott.

- Kumiko, mit mûvelsz? – kérdezte, de én nem fogtam fel a helyzet komolyságát.

- Héé, ki ez a jó passsiii?? – kiáltottam fel, aztán azonnal lesmároltam. Tabusa viszont ellökött magától.

- Mi az, nem tetszem?? – kérdeztem, miközben megigazítottam magamon az elcsúszott ruhát.

- Totál részeg vagy… - állapította meg.

- Annyira nem is! De miért is baj ez? – szemtelenkedtem vele.

- Ezt még komolyan kérdezed? – szegezte nekem a kérdést Tabusa, de nem mérgesen, inkább csalódottan. Én viszont már rég nem rá figyeltem, hanem Narutora, aki széttépte magán a felsõjét és magára öntött egy korsó sört. Mindenki ujjongani kezdett.

- Naruto a felsõdet! – kiabáltam oda neki, mire õ hozzám vágta, én meg rohantam vele a sarokban meghúzódó Hinatahoz. – Nézd, mit szereztem neked!

- Kumiko-chan! Ne olyan hangosan!!! – szólt rám, de azért elvette tõlem, és magához szorította a felsõt.

- Naruto, a gatyádat nem adod Hinatának? – ordítottam.

- Há’ dehogynem! – jelentette ki, aztán megindult felénk. – Szóval a gatyámat akarod? – bámult Hinatára, aki az ájulás szélén állt. – Gyere, odaadom… - dorombolta a félholt lány fülébe, majd magával húzta az egyik szobába. Az akciót mindenki újabb ujjongással fogadta, kivéve Tabusát, aki haragosan kitrappolt a lakásból. Ebbõl sem vettem észre semmit. Csak azzal voltam elfoglalva, hogy hogyan tehetném még élvezetesebbé a bulit.

***

Másnap a kanapén ébredtem. Az egyik oldalamon Tenten, a másikon Kiba feküdt. Már rég voltam ilyen közel Kibához… sóhajtottam, és végignéztem rajta, aztán villámcsapásként ért a felismerés, hogy már nem vagyok szingli. Azonnal felpattantam és a szobámba rohantam, ahol egyedül lehettem. Úristen… mi történhetett tegnap?! Semmire sem emlékszem! És a fejem majd szétrobban! A jutsum! A jutsummal végignézhetem a tegnap éjjelt.

Szóval ittam… az nem jelent jót. A ruhám is egész éjjel így le volt csúszva? Mennyire közönséges…
Jézusom, komolyan Iruka ölében fetrengtem?? De hát mennyivel idõsebb már nálam! Jajj ne… pont ekkor állított be Tabusa? Istenem… mekkora egy buta liba vagyok…
Azonnal felpattantam, hogy körbejárjak a házban, hátha Tabusa visszajött, de nem volt sehol. A vendégeim is ébredezni kezdtek, és lassan elhagyták a lakást, kivéve Inot és Sakurát, akik segítettek leszámolni a nagy felfordulással.

- Aaah, rég voltam ilyen állati bulin!- lelkendezett Ino.

- Nekem is eléggé jól alakult az este… - szólalt meg Sakura.

- Csak nem? – csodálkozott Ino, de én nem törõdtem a csacsogásukkal. Csak Tabusára tudtam gondolni, és hogy hogyan fogom ezt helyrehozni. Még én voltam az, aki féltékenységi rohamot kapott, csak mert szóba állt a volt barátnõjével, közben én más férfiak ölében fekszem önkívületi állapotban. Iszonyatosan dühös lehet rám. És ha bosszúból mégis Hikarinál aludt? Már láttam is magam elõtt, ahogy szenvedélyesen egymásnak esnek. Ez nem történhet meg! Egyszerûen nem lehetséges! Vagy mégis?

Végigsétáltam az utcán a kínos meghallgatás emlékein rágódva, mikor valaki karon ragadott. Hikari volt az.

- Tudok segíteni? – Kérdeztem.

- Csak szóltam a többieknek, hogy a faluban vagy, és õk is látni akartak – válaszolta.

Nemsokára megérkeztünk egy hotelbe, felteszem ahol a Völgyrejteki vendégeket elszállásolták.

- Egy valamit nem értek – jegyeztem meg. – Mivel csak öt testet vezéreltem tegnap, miután otthagytam õket, elvesztettem felettük az irányítást. Hogy sikerült elhoznod õket ide?

- Nodarissal közösen elcipeltük õket.

Ez egy kicsit sántított nekem, ugyanis, habár Hikari elég erõs volt, sosem övé volt a munka oroszlánrésze.

- Te cipeltél kettõt, õ hármat?

Egy kicsit megköszörülte a torkát, és kissé vörösen így szólt:

- Én egyet, õ négyet.

- És ne mondd meg: te cipelted a kislány testét, igaz?

- Tökmindegy.

Mikor felértünk a szobájába, egy egész tömeg fogadott. Nem sok ninjája van Völgyrejteknek, de az biztos, hogy nagyobb részük volt itt, mint odahaza. Minimum három tucat ember töltötte meg a szûkös lakást, szinte minden vízszintes helyet elfoglalva. A plusz testeim egy falnak támasztva eszméletlenül ültek, az itt lévõk még õket sem hagyták ki: az egyik jóképûbbnek az ölében egy lány ült, míg a fent említett tizenéves lány testét egy fiú vette az ölébe.

- De meg vagyok tisztelve! Ilyen sokan látni akartatok?

- És hallani a sztoridat.

- Ja, évek óta nem meséltél semmit.

- Csak pletykákból tudunk arról, hogy mi van veled.

- Mondj el mindent onnantól, hogy másodszor is elhagytad a falut!

- Igaz, hogy betörtél Felhõrejtekbe?

- És hogy már három kagét megöltél?

- És hogy a hokage lányával jársz?

- És hogy gyereked van egy jinchuurikitõl?

- És hogy szövetséget kötöttél a szamurájokkal?

- És hogy ezeket az izéket te irányítod, mint az aktsuki ex-vezére régen.

Nagyot sóhajtottam. Ez jó sok pletyka.

- Vegyük sorra: igen, nem, de jólenne, nem, nincs, amúgy akire gondoltok nem jinchuuriki, igen, és végül igen. Legjobb lesz, ha az elejétõl kezdem.

Azzal nekiálltam a történetnek. Régi barátaim szájtátva hallgattam. Elmeséltem nekik Nodarissal közös kalandunkat Felhõrjtekben, aztán az élményeimet a jinchuuriki-szerû lánnyal, majd a Vas földjén a szamurájok között. Elmondtam azokat is, mikor ellátogattam Köd- és Kõrejtekbe, aztán rátértem arra, amikor elindultam Avarrejtekbe. Az elfogásomat, hogy hogyan szabadultam ki Hikari segítségével, az üldözésemet, a harcot sharingan Kakashival, az elmeolvasást, majd ahogy elmentünk Völgyrejtekbe az álcázott ninja-csapat után.

- Tudtam! – kiáltott fel egy lány ismerõsöm. – Megmondtam, hogy igaz a pletyka, miszerint ott járt, mielõtt behozták volna.

Mindenki nevetett, mikor Hikari nekirúgott Kumikónak, és mindenki fel is mordult, mikor a villám-jutsuját használta rajtam a második csókunk során. Aztán jött az esõrejtek rész, ahol is hatalmas tapsot kaptam újonnan szerzett címemért, és mindenki érdeklõdve vigyorgott, mikor szerelmi életem egyes (nem intim) részeit taglaltam. Szörnyülködtek, mikor a lány visszautasított, majd sokan szájuk elé kapták a kezüket, mikor az öngyilkos részhez értem. Idõközben Hikari csészéket osztott szét a nagykorúaknak (meg pár más embernek is, azért egyesek mégsem akarták megvárni a huszonegyedik életévüket), majd szaké került elõ. Én is legurítottam három-négy csészével. Lassan a végéhez értem, elmesélve hogy egy gyereket keresek a faluban, amit a hokage nem akart megengedni.

Talán nem kellett volna ennyi részletet kitálalnom, de ahol kevés ember él együtt, az kénytelen átformálódni egy nagy családdá. Muszáj megbíznunk egymásban.

Mikor a történet végére értem, mindenki azonnal beszélni kezdett egymással, történetem egyes részleteit kitárgyalva. A fiúk az akciódúsabbakat, a lányok a romantikusabbakat. Egy barátom (megrögzött történetíró) végig jegyzetelt, és most odakiáltott nekem:

- Ne lepõdj meg nagyon, ha ezt a sztorit pár év múlva meglátod regényben!

Jó hosszú történet volt, elment rá a délután, és már esteledett. Úgy gondoltam, ideje elindulnom Kumikóékhoz, de mégy egy-két ember kérdésekkel bombázott.

- Oké, emberek! – Kiáltott fel Hikari. – Mind nagyon szeretjük õt, de ideje elindulnia, a barátnõje már biztosan várja.

Mikor kimentem, kaptam még egy nagy tapsot, majd Hikari kikísért. Három ember várt odakint, akik az elõbb biztosan bent voltak. Na, igen, mondtam, hogy olynok vagyunk, mint egy nagy család, ám minden családnak megvan a maga bajkeverõje, aki azért él, hogy felfordulást csináljon. Nálunk éppenséggel három volt. Sora, a zöld hajú srác, a vezetõjük odaintett magához. Egy pillanatig haboztam, majd odamentem

- Bármit mondanak, ne hallgass rájuk! – Súgta oda még Hikari, aki ugyanúgy ismerte fenegyerek társainkat.

- Igaz a hír? – kérdezte Sora.

- Melyik?

- Hogy forradalmat fogsz vezetni Avarrejtek ellen.

Rá akartam vágni, hogy nem, de aztán halványan elmosolyodtam: ha a hokage nem engedi, hogy azt tegyek, amit akarok, majd én is az orra alá piszkítok. Lehet, hogy ez csak a sértettség miatt, lehet, hogy a szaké hatása alatt, de akkor ez még jó ötletnek tûnt.

- Holnap terjeszd el, hogy mindenki álljon készen. Egy héten megejtjük azt a zendülést.

A három fiú elvigyorodott, és visszament a többiek közé. Hikari gyanakodva figyelte õket.

Elindultam az Omoi lak felé. Mikor odaértem, ott még nagyobb sokaságot találtam. Eltévesztettem volna a házszámot?

Mielõtt Sakura elment, még gondoskodott róla, hogy kevésbé nehezteljek Tabusára, amiért úgy elbánt a vele. Bosszút állt helyettem is. Alig bírtam visszatartani a nevetést.

- Ennyit az esti programunkról – cincogta szegény fiú. Nem értettem, mirõl beszél, hiszen én remek orvosi ninja vagyok. Ha megerõltetem magam, kicsi Tabusa jobb lesz, mint új korában.

A segítõkészségem azonban el is illant mikor azzal állt elõ, hogy Hikarinál akar aludni. Jobban járt volna, ha inkább hazudik… ilyet mondani! Akkor én meg Kakashival alszom. Jó, azért nem adtam fel, egyetlen mondattal meggyõztem, hogy maradjon. Az ágyban aztán rám jött az öt perc. Mire vár még? Itt fekszem mellette egy vékony kis pizsamában és nem veti rám magát? Perverznek fog gondolni, ha megint én kezdeményezek. Be is csuktam a szemem, de a hormonjaim egyszerûen nem engedtek aludni.

- Nagyot kaptál Sakurától?

- Fájdalmasat.

- De nem maradandót.

- Dehogy.

- Azért hadd gyógyítsalak meg! – mondtam, miközben kigomboltam pizsama felsõmet. Tabusa persze nem akadályozta meg.

Másnap aztán elment beszélni a Hokagével. Tudtam elõre, hogy nem fog sok mindent elérni, õ nem a szavak embere. Épp ezért a napot azzal töltöttem, hogy felkészültem, hiszen nekem kell majd megint mindent elintézni. Sejtésem beigazolódott: Tabusa csüggedten tért vissza.

- Semmi gond. – mosolyogtam rá megértõen, pedig délelõtt még úgy terveztem, hogy porig alázom, amiért még ennyire sem képes. – Majd én beszélek a fejével.

***

- Kumiko? – fogadott kíváncsian a faluvezetõ.

- Beszélhetnénk?

- Persze, de csak röviden, most nagyon sok a dolgom.

- Szeretném magam is megkezdeni a nyomozást a kislányt illetõen…

- Persze, rendben van. – válaszolt fel sem nézve a papírjai közül.

- A másik dolog pedig… engedélyt kérek a lakhelyem megváltoztatására. – a Hokage itt kidobta a kezébõl a tollát.

- Ugye nem…

- De igen. Tabusa is pontosan emiatt járt itt.

- Sejtettem, hogy rólad beszél, de nem akartam elhinni. Miért döntöttél így?

- Tabusa és én összetartozunk. Mindent megtettünk ellene, de nem bírjuk egymás nélkül.

- Értem. És mivel õ már faluvezetõ, nem költözhet csak úgy máshová. – folytatta a gondolatmenetemet, aztán kedvesebb hangra váltott. – Kumiko. Az egyik legjobb emberem vagy. Nem várhatod el tõlem, hogy csak úgy lemondjak rólad.

- Ezt nem is kérem. Avarrajtek szolgálatában akarok maradni, mint „nagykövet”. Esõrejtekben amúgy sincsenek embereink. Gondoskodnék arról, hogy a két falu között jó kapcsolat alakuljon ki, ami mindkét félnek elõnyös.

A Hokage elgondolkodott. Erre a lehetõségre nem is gondolt.

- Akkor talán mégis van valami jó abban, hogy elköltözöl. – mosolyodott el halványan.

- Tehát megadja az engedélyt? – csillantak fel a szemeim.

- Csak meg ne gondoljam magam. – nevetett fel.

- Köszönöm! Nagyon szépen köszönöm! – hajoltam meg ezerszer, aztán kihátráltam volna az irodából, ha Naruto nem rohant volna belém.

- Tsunade-banya! Tud róla, hogy Kumiko el akar költözni? Ezt nem hagyhatja!

- Naruto! – szóltam rá.

- Kumiko? Hogy kerülsz te ide? És nekem miért nem szóltál, hogy el akarsz költözni? – jött egybõl nekem. Láttam, hogy eléggé rosszul esett neki.

- Ezt beszéljük meg kint. – mondtam, aztán a Hokage legnagyobb örömére kitereltem a narancsságra kis izét az irodájából. Neki is elmeséltem mindent Tabusával kapcsolatban: hogy egyáltalán nem gonosz és hogy nagyon szeret engem. Naruto ahol tudott, belém kötött:

- És az apád? Tud errõl? Szerinted õ mit szólna ehhez?

- Áldását adta.

- Mi? … Lehetetlen. – szörnyülködött, de egyben meg is ingott. – Nekem akkor sem szimpatikus.

- Nekem kell, hogy tetsszen, nem neked…

- De Kumiko-chan!

- Gyakran meglátogatlak. – mondtam, de õ csak a padlót bámulta. - … és meghívlak egy ramenre. – egészítettem ki, amivel már sikerült felvidítanom.

***

A hazafelé vezetõ úton összefutottam a barátnõimmel.

- Kumiko! Épp téged keresünk! Mit szólnál egy utolsó csajos délutánhoz? – kérdezte Ino.

- Benne vagyok, de azt ugye tudjátok, hogy nem ez lesz az utolsó? – válaszoltam.

- Elmegyünk fodrászhoz, sminkeshez, manikûröshöz, és ruhákat is veszünk! – lelkesedett Sakura.

- Azért nem kell túlzásba vinni. – szóltam közbe.

- Csinosnak kell lenned!

- Én így is csinos vagyok!!!

- Jó, de még csinosabb!

- Ennél csinosabb? – kérdeztem értetlenkedve. A délutánt aztán valóban ezeken a helyeken töltöttük. Jól esett, hisz már rég volt ennyi idõnk szépítkezni. A lányok este hazakísértek. Vajon Tabusa itthon lehet? Remélem tetszeni fog neki az optikai tuning. Amíg ezen gondolkoztam, felkapcsoltam a villanyt. Legnagyobb meglepetésemre (vagy inkább rémületemre) a lakás tele volt a barátaimmal.

- MEGLEPETÉS! – kiáltották egyszerre. Most ez mi? Nincs szülinapom… ennek ellenére bájosan mosolyogtam és üdvözöltem mindenkit.

- Na, meglepõdtél? – kérdezte Sakura.

- Nagyon! De… minek is köszönhetem mindezt?

- Aahjj Kumiko. Nem gondolod, hogy a partikirálynõ búcsúbuli nélkül távozhat!

Mikor kikísértük a lányokat a bejárati ajtón, nem bírtam megállni, hogy oda ne szóljak Sakurának:

- Azóta már ettél jégkrémet.

Õ egy baljós mosollyal hátrafordult:

- Vannak gyerekeid?

Ezen nagyot néztem.

- N-nincsenek.

- Nem is lesznek. – Egyetlen rúgással minimum fél órára földre vitt.

A két lány elbúcsúzott, Kumiko pedig letérdelt mellém:

- Nem azért, de ezt most teljesen megérdemelted.

- Ennyit az esti programunkról – cincogtam.

Lassan kezdett esteledni, ezért már készültem elindulni.

- Te meg hová mész? – Érdeklõdött értetlenül Kumiko.

- Szállást keresek. Nem vagyok benne biztos, hogy jó atyád szívesen látna.

- Ugyan, már rég tudja, mi történt közöttünk. – Hú, most aztán meg lettem gyõzve.

- Akkor meg pláne – adtam hangot az elõbbi aggályaimnak.

- Hova mennél?

- Ahol a plusz testeim is vannak.

- Vagyis?

- Hikarihoz. – Mi mondasz neki, te hülye?

Ahogy gondoltam, pontosan úgy reagált.

- Azt már nem. Nem hagyom, hogy vele aludj!

- Hát, a te ágyad nem túl nagy.

Közelebb lépett hozzám, és odasuttogta:

- Úgyse szoktunk mi olyan távol feküdni egymástól.

Így is lett: a gondolat, hogy szívem hölgyét a karomban tartva aludhatok el, szinte teljesen elkergette a holnapról szóló borús érzéseimet. De csak szinte. Még mindig ott motoszkált a fejemben a kellemetlen beszélgetés, amit holnap folytatnom kell majd a hokagével. De persze a barátnõm erre is tudta a tökéletes választ:

- Nagyot kaptál Sakurától?

- Fájdalmasat.

- De nem maradandót.

- Dehogy.

- Azért had gyógyítsalak meg! – Mondta, miközben kigombolta pizsama felsõjét.

Másnap reggel gyorsan eljutottam a hokage épületéig, azon belül is a nõ irodájáig. Nagy levegõt vettem, és bekopogtam. Egy elhaló „igen” volt a válasz. Mikor benyitottam, még úgy is látszott a döbbenet az arcán, hogy láthatóan próbált pókerarcot vágni.

- ’napot, kolléga! – Köszöntem.

- Üdv… kolléga! – válaszolta kurtán, amitõl elgondolkodtam, hogy vajon haragtartó-e.

- Még nem találkoztunk személyesen, a nevem…

- Tudom ki vagy te. A tanítványomtól már hallottam rólad.

- Ja, igen, Sakura. Kedves lány, de nem túl közlékeny. És érthetetlen módon nem szereti a jégkrémet.

- Mi hozta szerény kis porfészkünkbe Esõrejtek teljhatalmú urát? – Ja. Tuti haragtartó.

- Két kéréssel fordulnék önhöz. Egyrészt lenne itt egy kis ügy az egyik ninjájával, aki közös megegyezésünk alapján átköltözne Esõrejtekbe… velem… hozzám… nekem.

- Attól tartok, az ÉN ninjáim elhelyezésérõl maga dönt a legkevésbé. – Nem lopta be magát a szívembe. – És a másik?

- Át kellene kutatnom a falut. Megbízható forrásból tudom, hogy az elõdöm gyermekét ide hozták, és vagy meg akarom találni, vagy keresni egy másik nyomot,  vajon hol lehet. Ehhez kérnék engedélyt.

- A diplomácia nem az erõsséged, ugye? – kezd kiborulni a bili.

- Merthogy?

- Megkérdezhetem, hogy lettél faluvezetõ?

- Az elõdömnek az egyik támogatója a halála után etette a népet, hogy majd egyszer vissza fog térni, és mikor látták, hogy a… fegyverit használom, azt hitték, én vagyok az utódja – Ez állati ergyén hangzott a számból.

- Értem. Vázolom a helyzetet. Idelibbensz, és felfordulást okozol, majd mikor van egy kis háttered, ezt kihasználva visszajössz, hogy megcsinálhasd ugyanezt engedélyel. Konkrétan fel akarod nevelni annak az embernek a lányát, aki anno kis híján a halálomat okozta. De nem is ez bosszant igazán, hanem az, hogy faluvezetõként azt hiszed, csinálhatsz, amit akarsz. Ráadásul még csak nem is a rendes módon váltál azzá, hanem csak egy véletlen folytán. És ha igazán jelentene neked valamt a falud, most nem itt lennél, hanem ott aggódnál, nem történik-e semmi baj. Hidd el téged is felhúzna, ha egy mondvacsinált kis faluvezetõ hirtelen felbukkanna nálad, és elkezdené dirigálni, hogy mit tegyél. És ha most megbocsát, kollega, rengeteg papírmunkám van, de nyilván ezt ön is tudja, amennyit ön is csinál. Viszlát! – A végére már indulatosan kiabált.

Becsuktam magam mögött az ajtót, és elhatároztam, hogy valamit majd kiötlök a két célom elérésére. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez mehetett volna jobban is.

Megfogadtam, hogy ok nélkül nem vájkálok Tabusa gondolataiban, pedig most irtó kíváncsi lettem volna, hogy mi jár a fejében. Az, hogy zavarban van, sõt talán picit fél is, szemmel látható volt. Nekem az olyan pasik az eseteim, akik egy pillanatra sem gyengülnek el. Tabusa egyébként teljesen ilyen, de az sem érdekelt, hogy most nem az a kemény legény, akinek mindig mutatja magát. Minden pillanattal egyre jobban szerettem õt. Segített összepakolni a ruháimat, miközben anyám ránk rontott. Tudtam, hogy nem bírja ki. Feltett pár ártalmatlan kérdést, amivel engem hozott zavarba: nem is tudtam, hogy Tabusa szülei… Pillanatnyi szomorúságom el is illant, amikor elárulta anyámnak a nekrofil hajlamaimat.

- Azonnal kiszúrtuk egymást. Kumiko állítása szerint az utána lezajló események után meg akart csókolni – vigyorgott kajánul.

- Hé, elveted a sulykot! – rivalltam rá.

- Ez kedves – mosolygott az anyám. – És feleségül is veszed?

- Anya! – kiáltottam most rá.

- Már a gyerek is szóba jött – nevetett.

- TABUSA! – kaptam rá a tekintetem. Hát azért nem a mi gyerekünk jött szóba. De… csak nem arra akar célozni, hogy ENNYIRE komolyan gondolja velem? Már láttam is magam elõtt az esküvõnket… azonnal lázba jöttem.

- Bocsi, de most nagyon sok a dolgunk – jelentettem ki, és kituszkoltam anyát a szobámból. - Ne mondj neki ilyeneket! Még a végén komolyan veszi. – próbáltam ráijeszteni Tabusára.

- Ugyan!

- Sõt, lehet, hogy még apának is elmondja. – vetettem be a nagyágyút, mire lehervadt a vigyor az arcáról. Persze az apám már rég tud mindenrõl, amirõl akar. – Jó, nyugi, már nem lesz baj. Már akkor nyertél, amikor engedte, hogy leülj. – simogattam meg a karját kissé hosszabban a kelleténél… annyira izmos!

***

- Te tudsz errõl? – rohant ki anyám a nappaliba apámhoz, aki egy sóhajjal jelezte, hogy készen áll végighallgatni a locsogását.

- Mirõl?

- Hogy õk már nem csak házasságot, de gyereket is terveznek!!!

- Már megint kombinálsz. Ülj le. – szólt apám, mire anyám így is tett.

- És most mondj el mindent, amit megtudtál a fiúról!

- Épp arra készülök, asszony. – fordult szembe vele, hogy levetítse az agyában Tabusa emlékeit. – Készülj fel, viharosabb, mint a francos szappanoperáid!

Hosszú percekig tartott, mire anyám végignézte a történetünket. Hol izgult, hol félt, hol nevetett, hol sírt.

- Nem hiszem el, hogy csak azért csókolta meg, hogy felülkerekedjen rajta! – szörnyülködött.

- Igencsak frappáns megoldás. Ez egy kunoichi legerõsebb fegyvere.

- De csak akkor mûködik, ha a férfi is vevõ rá… – tette hozzá anyám.

- És mit szólsz, hogy egy másik lány alakjában férkõzött közel hozzá?

- Ez legalább már kevésbé erkölcstelen.

- Már ebbõl is látszik, hogy nem bírta ki a fiú nélkül.

- Igen… ismerõs érzés. – mosolygott anyám. – De abban igazad volt, hogy szenvedélyesebb, mint akármelyik sorozatom! Azt hittem, a szívem is megáll, mikor gyomron szúrta a lányunkat!

- De egy rendkívül bonyolult technikába fektette a maradék erejét, hogy megmentse.

- Ez olyan romantikus!!! – zokogott anyám, mire apám vigasztalón magához ölelte.

- Azt hiszem Kumiko mindig is ilyesmirõl álmodott.

***

- Igazából… téged meg sem kérdeztelek. Nem bánod, ha Esõrejtekbe költözöm? – járkáltam körbe a szobámban, hogy a különbözõ csecsebecséimet is bepakoljam.

- Ne kérdezz már ilyeneket… - válaszolt Tabusa szinte felháborodva. – Ha külön szeretnél lakni, intézek egy lakást, de annak örülnék, ha összeköltöznénk.

- Én is erre vágyom. – mosolyogtam. - Csak az a gáz, hogy nem szeretem az esõt. – nevettem fel.

- Nem gond, egy szavadba kerül, és napos idõt varázsolok! – mosolygott rám.

- Milyen képességeid vannak még, amirõl nem tudok? – vigyorogtam rá, és eszembe jutott, amit Hikari említett: az öt test bevonása a mi kis játékainkba… azért, annyira még én sem vagyok perverz, hogy ezt kipróbáljam. Fúj.

- Idõvel rájössz. – kacsintott. Annyira megváltozott… vagyis inkább megnyílt. Korábban el sem tudtam képzelni, hogy ilyen közvetlen és aranyos is tud lenni. A kezemben lévõ képre pillantottam, amin a barátaim gyûrûjében állok a 18. születésnapomon. Nem tudom, miért, de olyan érzés fogott el, mintha örökre itt hagynám õket és a családomat. Már majdnem el is pityeredtem.

- Jól meggondoltad? – kérdezte Tabusa, mintha olvasott volna a gondolataimban. – Itt hagynád az eddigi életedet?

- Most már te vagy az életem. – dörzsölgettem a szememet.

- Mennyire romantikus! – törte ránk az ajtómat Ino, Sakurával a nyomában.

- Eltakarodnál egy percre? – mordult Tabusára Sakura, aki nyilván még mindig neheztelt rá. Tabusa inkább nem ellenkezett, bár amennyire ordibáltunk ezután, tuti hogy mindent hallott.

- Mikor akartál szólni nekünk, hogy itt hagysz minket? – rontottak nekem egyszerre.

- Nem hagylak itt! Én csak elköltözöm! – védekeztem.

- A kettõ ugyanaz. – húzta össze a szemét Sakura.

- Ráadásul pont ezzel az alakkal! – sopánkodott Ino.

- De hiszen már tudtátok, hogy együtt vagyunk!

- Azt viszont nem, hogy azonnal hozzá is költözöl! A gyerek nincs véletlenül útban?

- Lányok… ne nehezítsétek meg, kérlek.

- Nehogy még neked álljon feljebb! – kiáltottak rám, amit nem csak a családom, de szerintem az egész falu hallott.

- Na jól van, eddig tûrtem, de most már szálljatok le rólam! – kiabáltam vissza, mire összébb húzták magukat. – Leülni. – utasítottam õket, aztán nekik is megmutattam azt, amit apám anyámnak.

- Hát… most már kezdek féltékeny lenni rád. – szólalt meg Sakura.

- És még apád sem ellenkezik, ami már jelent valamit. – tette hozzá Ino.

- Gyakran haza fogok jönni, észre sem veszitek, hogy már nem itt lakom. Gondoljatok bele, hogy a munkánk miatt így sem tölthettünk sok idõt egymással.

- Oké, én áldásomat adom. – mondta Ino, mire Sakura bólintott. Szorosan magamhoz öleltem õket, aztán behívtuk Tabusát.

- Ööhm… Sakura. Szeretnék bocsánatot kérni tõled, amiért… azért, amit veled tettem. – ez volt az elsõ mondata.

- Nincs harag. Én is elnézést kérek, amiért akkorát ütöttem a hotelszobában. –válaszolt.

- Akkor szent a béke?

- Hát azért ne essünk túlzásokba. – vetette oda, mire Inoval kérdõn néztünk rá. – Jól van, jól van, persze, hogy szent a béke! – mosolyodott el most elõször.

- Akkor ugye most már elhúztok végre? – mosolyogtam a lányokra bájosan. – Van egy kis dolgunk. – kacsintottam rájuk és kiöltöttem a nyelvem. A lányok hihetetlen perverzen összemosolyogtak, aztán elhagyták a szobát.

- Aztán védekezni, fiatalok! – szólt még vissza az ajtóból Ino.

Nyílt az ajtó, a barátnõm pedig bement rajta. Az ajtó mögött egy férfi állt, akit már jól ismertem: õ végezte anno a vallatásomat, mikor elõször a faluba érkeztem. Elõször mosolyogva fogadott, aztán meglátott engem. Egybõl lehervadt a mosolya. Egy ideig csak passzív agressziót alkalmazott, nemcsak ellenem, de a lánya ellen is. Kezdtem attól félni, hogy a következõ pillanatban kitör a vihar.

Nem igazolódtak be a félelmeim, csak mérgesen nézett ránk. Eszembe jutott, hogy gondolatolvasó. Na, ez volt a pillanat, amikor kétségbeestem.

Oké, Tab, csak nyugalom, szép gondolatok, nem fog bántani. Nem tudja, hogy lefeküdtél a lányával… kétszer. Csak… egy… basszus, most már tudja!

Elkezdtem menekülési tervet készíteni arra az esetre, ha megtámadna, mikor egy nõ lépett a szobába, felteszem Kumiko édesanyja.

- Apád már hetek óta ezzel nyaggat. Nem fogja fel, hogy már felnõttél – mondta, amivel én nem tudtam voolna jobban egyet érteni.

Ja, hogy õk most telepatikusan beszélgetnek! Ez sok mindent megmagyaráz. Egy kicsit kihagyva éreztem magam, de hát ez legyen a legnagyobb problémám. Megkönnyebbülten kifújtam a levegõt.

A férfi pár perc múlva megint felém fordult. Most ismét idegesen beszívtam a levegõt. Oké, derûs gondolatok, boldog pillanatok, ne is gondolj a lányával töltött… ne! Nem! Gondolkozz, mi volt még! Völgyrejtek építkezésében a részvétel. Gyrekkori ninja-játékok a barátaimmal. A kép, ahogy anya mosolygott, miközben a konyhában dolgozott. Nodarissal a kis közös kalandunk Felhõrejtekben. Ez talán nem volt a legnyerõbb. Mi volt még? Hirtelen a szüleim halálhírének az emléke is. Gyorsan váltottam arra az emlékre, mikor… mondjuk vakon Hikari vezetett az utcán. Na, ez megint egy rossz választás volt.

Végül az ötletekbõl kifogyva a legutóbbi napok emlékeit mutattam meg neki, persze csak a vállalhatóakat. Ahogy Esõrejtek lakói fogadtak, a papírmunkát, az extratesteket, és a Kumokóval töltött szép pillanatokat: a reggelit, a sétát a faluban, meg… az… vadul küzdöttem, hogy az éjszakák ne jussanak eszembe.

- Üdvözöllek az otthonunkban. – mondta gyanakodva méregetve.

- Köszönöm – válaszoltam félszegen. Mit illik ilyenkor mondani. Azelõtt ez fel sem merül, tekintve, hogy ez az elsõ barátnõm, aki bemutat a szüleinek.

A férfi beinvitált minket a nappaliba, mi meg leültünk a kanapéra.

- Minek köszönhetjük a látogatást?

- Szeretném, ha megismernétek a barátomat. – Légyszi, ne szeresd ennyire!

- Az már megvolt. – Mostmegdöglökmostmegdöglökmostmegdöglök…

- Másrészt pedig… hamarosan Esõrejtekbe költözöm. – Nofene! Erre nagyot dobbant a szívem. Szüleit nem kevésbé nyûgözte le a hír.

- Nem korai ez még egy kicsit, gyerekek? – kérdezte mosolyogva Omoi asszony.

- Nincs már idõm várni. Kiszárad a méhem és akkor ki viszi tovább a klánunk örökségét? Beérem ezzel is. – Itt most rám mutatott. Nem tudtam, az önbecsülésemet, vagy a kedvemet szerette volna rombolni, de bármelyik is volt az, baromi jól célzott.

Hirtelen elnevette magát, és nem sokkal késõbb édesanyja is követte a példáját. Ja, igen, haha, nagyon vicces. Bár kissé megkönnyebbültem. Az apjának azonban nem tetszett annyira, ismét szemmel verés… ja, megint fejben beszélgetnek.

- Gyere, megmutatom a szobám – Ragadott karon, és húzott maga után, amit én jó jelnek tekintettem.

- Kumiko! Én azért szeretnék beszélgetni kicsit veletek! – Mondta Omoi asszony, de a lány nem foglalkozott vele, csak ment a maga feje után.

Barátnõm bevitt a szobájába, és hellyel, meg itallal kínált, de én még mindig kicsit szédültem az elõbb történtek miatt.

- Kiálltad a próbát. Apám áldását adja – mosolygott, amire a belépésem óta elõször nekem is megjött a kedvem a mosolygáshoz.

Életemben nem izgultam annyira, mint hogy most egy családi perpatvar tárgya leszek.

- Segítsek csomagolni? – érdeklõdtem. Chibaku tensei!

Bõröndje fölé egy fekete golyót tettem, ami magához vonzotta a különbözõ ruhákat, amik aztán belepottyantak a táskába.

- Ez sokkal kényelmesebb módja a pakolásnak.

- Igen, meg kellett tanulnom, hogy tudok minél gyorsabban összepakolni, és szerencsére ezt a képességet tartottam meg magamnak. Habár óvatosan kell csinálni, ha túl erõs, a gravitáció úgy összegyûri a ruhákat, hogy nemhogy nehéz kivasalni, de eggyé olvadnak, ha meg túl nagy, darabokra tépi a házat.

- Bíztató – mosolyogtam.

Ekkor kopogtak az ajtón.

- Bemehetek? – kérdezte Sato asszony.

- Persze – válaszolta a lánya.

A nõ belépett a szobába, és leült az íróasztal mellé. Érdeklõdve nézett, amire én egy kicsit elpirultam.

- Feltehetek pár kérdést? – Érdeklõdött.

- Természetesen.

- A kedves szüleid völgyrejteki ninnják? Lehet, hogy találkozunk velük itt Avarrejtekben?

- Nehezen hiszem.

- Miért?

- Egy pár éve már nincsenek az élõk sorában.

- Oh – az asszony arcáról azonnal lehervadt a mosoly. – Részvétem. Mi történt.

- Állítólag baleset. Utána a barátnõm… a barátaimnak kellett rólam gondoskodnia.

- Olyan kicsi voltál?

- Olyan vak.

- Értem. És hogy ismerkedtetek meg Kumikóval.

Itt összenéztünk a lánnyal. Nem tudtam, tudja-e, hogy már jártam a faluban, és hogy nincsenek túl szép emlékeim róla. Végül úgy döntöttem, nem hazudok.

- Egy étteremben. Azonnal kiszúrtuk egymást. Kumiko állítása szerint az utána lezajló események után meg akart csókolni – vigyorogtam kajánul.

- Hé, elveted a sulykot! – mondta a lány (talán igaza volt)

- Ez kedves – mosolygott édesanyja. – És feleségül is veszed?

- Anya!

- Már a gyerek is szóba jött – nevettem.

- TABUSA!

Szegény Kumiko vöröslõ fejjel az ajtó felé tolta anyját.

- Bocsi, de most nagyon sok a dolgunk – jelentette ki, és becsukta az ajtót.

Felém fordult, és dühösen méregetett.

- Mi az?

- Ne mondj neki ilyeneket! Még a végén komolyan veszi.

- Ugyan!

- Sõt, lehet, hogy még apának is elmonydja.