Már egész messze jártam a falutól, amikor legnagyobb meglepetésemre Tabusa jött velem szembe. A csapattársai és az a furcsa vörös hajú nõ jött mellette. Csak nem nosztalgiázni támadt kedvük?

- Végre megvagy! Hol jártál? – szólítottam meg.

- Kumiko? Milyen… szokatlanul festesz! – mondta válasz helyett. Ledöbbentett. Valamiféle lelkesedésre számítottam… nagyon kitettem magamért, õ meg le sem szarja. Hikarin is meglepettséget láttam. Nem hitte el, hogy én vagyok az. Pedig ez csak egy kis smink…

- Õ a barátnõd, Kumiko igaz? Nagyon örülök! – rohant oda hozzám Usagi sensei szikrázó mosollyal. Kezébe vette a kezemet, és olyan lelkesedéssel rázta, hogy beleremegtek a keblei. Szóval itt tényleg mindenki tisztában van vele, hogy ki vagyok. – Tabusa már biztosan mesélt rólam… - nézett rám nagy meggyõzõdéssel.

- Iiigen, igen! – mosolyogtam vissza, bár nem igazán voltam õszinte.

- Sora! Hikari! Utánam! – váltott át kedélyesrõl mogorvára. – Jó mulatást! – mosolygott rám még egyszer, aztán igyekezett elterelni a másik kettõt.

- Ó, én csak azért jöttem, mert a Hokage parancsba adta, hogy találjam meg Tabusát.

- Ilyen ruciban? – vonta fel a szemöldökét Sora, aztán perverz kacajt hallatott, amihez Hikari is csatlakozott. De gáz!!!

- Hát igen, a Hokagét az sem érdekli, ha éppen a meló közepén vagyok… - húztam magamon összébb a kabátom. Sora álla a földre zuhant és messze elgurult. Tabusára nézett, aztán rám.

- Szóval így jöttetek össze! – vigyorgott. – Amúgy hol is találom a munkahelyedet? – fordult felém, mire Hikari tarkón csapta. Elnevettem magam. Nem hiszem el, hogy komolyan vette… de azért hízelgõ.

- A faluba tartotok? – csatlakoztam Usagiékhoz, hátat fordítva szegény Tabusának. Miért csinálom ezt már megint??? Ahhj… csak egy kicsivel több lelkesedést szeretnék. Meg szenvedélyt!

- Iigen, mindenképp ki akarom próbálni azt a híres rament! Meghívom a kis csapatot, bár nem érdemlik meg… - húzta össze a szemét. – Lenne kedved csatlakozni?

- Örömmel, köszönöm a meghívást! – mondtam, mire Hikari arcán csalódottság futott át. Amúgy egész jó csaj… majdnem olyan jó, mint én.

***

Mikor elfoglaltuk az asztalunkat, Usagi csacsogásba kezdett, amit abba sem akart hagyni. Milyen lehet, ha még részeg is?! Bár Tabusával szemben ültem, Hikari mellé kerültem. Mindkettõ feszélyezett. Tabusa egyfolytában a tekintetemet igyekezett elkapni, de úgy tettem, mintha Usagira figyelnék.

- Öhhm. Helló! Bocs, hogy így letámadlak, de nem lenne kedved meginni valamit, vagy ilyesmi? – lépett mellém egy fiú, zavarodottságában a tarkóját vakargatta. Naruto volt az.

Mi az Isten?! De hát tudja, hogy van pasim! Tabusára pillantottam, aki ökölbe szorított kézzel, a fogát csikorgatva meredt Narutora. Basszus, ebbõl bunyó lesz! Csinálnom kell valamit!!!

- Hátööh… ez nagyon kedves tõled Naruto, de…

- Hát te meg honnan tudod a nevemet? – kerekedtek el a szemei. – Völgyrejtekig elérne a hírnevem?

- Naruto, te mirõl beszélsz? Ittál?

- Én nem… én csak… na jó, egy picit, de most jössz, vagy nem?

- Kérdezd meg a barátomtól… - böktem a fejemmel Tabusa felé. Az eddig feszült csendben figyelõ Soráék már alig bírták visszatartani a nevetést. Naruto Tabusára nézett, aztán rám. Megint Tabusára, aztán vissza rám. Elég sokáig tartott, mire újra megszólalt.

- De te nem Kumikoval vagy? – kérdezte most Tabusát, ám õ nem válaszolt.

- De igen. És én vagyok Kumiko. Nagyon örvendek. – válaszoltam helyette. Úgy beszéltem, mintha egy óvódáshoz szólnék. Erre Naruto hirtelen nagyon közel hajolt az arcomhoz. Annyira közel, hogy belepirultam. Hallottam, amint megmozdul az asztalunk – Tabusa majdnem fellökte, olyan lendülettel pattant fel. De mire tovább mozdult volna, Naruto visszahajolt.

- Jajj, Kumiko, meg se ismertelek ebben a vakolatban!!! – nevetett, aztán, mintha mi sem történt volna, hátat fordított és visszament a saját asztalához, ahol a kedves barátai, Kiba, Lee és Chouji dõltek a röhögéstõl. Kellett egy kis idõ, mire felfogtam, hogy az õ ötletük volt… nyilván csak Naruto akkora gyökér, hogy ne ismerjen fel. Elhitették vele, hogy egy völgyrejteki kiscsaj vagyok, akit felszedhet… ezért még számolunk. A mi asztalunknál is hasonló volt a helyzet. Sora például úgy röhögött, hogy kiborította a sörét. Ezen én is elnevettem magam. Az egyetlen, aki nem volt kedve nevetni, Tabusa volt.

- Hehe, micsoda gyökér, nem? Pedig ez csak egy kis smink, hehehe… - nevettem zavartan a barátomra, most viszont õ tett úgy, mintha nem figyelne. Tessék, megint elbasztam.

Közben meghozták az ételt. Én csak turkáltam. Eleve nem akartam sokat zabálni, hogy ne úgy nézzek ki a szexi cuccomban, mint egy 6 hónapos terhes, de mostanra a kedvem is elment. Nem baj, majd a szobámban kiengesztelem. Miután végeztem, megköszöntem a vacsorát, aztán felálltam az asztaltól.

- Tabusa, hazakísérnél, kérlek?

Usagi és Sora szinte egyszerre kezdett el huhogni. Még pacsiztak is. Hikari is mosolygott a bajsza alatt.

- Persze. – mondta ismét minden lelkesedés nélkül.

***

- Bejössz? – kérdeztem a házunk elõtt.

- Ömm… lenne még egy-két elintéznivalóm… - mondta, de végig kerülte a tekintetemet. Elgondolkodott azokon, amiket korábban tettem? Csak nem a hisztim miatt haragszik? Vagy talán Naruto miatt?

- Kérlek! Van neked egy meglepetésem! – léptem közelebb.

- Rendben. – mondta, mire a szobámba vezettem.

- Kérsz valamit inni? Vagy enni? – kérdeztem bájosan.

- Köszönöm, nem, már jóllaktam.

- Persze, hiszen az étterembõl jövünk! – nevettem zavartan. - Nem fázol? Becsukjam az ablakot? – rohantam az ablakhoz.

- Kumiko… - sóhajtott. - Mit akarsz mutatni? – kérdezte sürgetõen, de kíváncsiságot nem hallottam a hangjában.

Most ezzel vagy nagyon beletalálok, vagy hihetetlenül mellélövök. Mi van, ha ezek után nincs is hangulata hozzá? Na mindegy, tuti hogy még egy napot nem szánok erre a felhajtásra. Hát akkor, mindent vagy semmit!

- Csak ezt… - mondtam alig hallhatóan, aztán széttártam a kabátomat és a földre dobtam.

Céltalanul sétáltam Avarrejtek utcáin. Azon gondolkodtam, hogy most hogyan lesz tovább? Lemondtam Esõrejtek vezetési posztjáról, Völgyrejtek Avarrejtek irányítása alá került, nincs már egy biztos pont, ahova visszamehetnék. Most is csak azért maradhatok avarrejtekben, mert így a Hokage legalább rajtam tudja tartani a szemét.

Eszembe villant a gondolat: mi lenne, ha avarrejteki lennék? Vajon lehetséges ez az opció egy A szintû bûnözõnek. lehunytam a szemeimet, és elképzeltem magam egy zöld mellényben, a homlokomon egy örvény-leveles fejpántban, ahogy egyike vagyok az Avar jouninjainak. El kellett volna hessegetnem, de az igazság az volt, hogy túlságosan tetszett ahhoz. Akkor együtt maradhatnék Kumikóval, akár hosszabb idõre is, és talán egy-két év múlva megkérném a kezét, családot alapítanánk, gyerekeink lennének, és… Au! Nekimentem valakinek.

Az a valami egy valaki volt. Sora volt az. Általában ez szokott az a pont lenni, ahol elkezdünk kedélyesen beszélni a régi idõkrõl. Amikor õ mindig bajt csinált, én meg mindig megittam a levét. Most azonban biccentettünk egymásnak, és kikerültük a másikat. Mentünk is volna tovább, de valaki mindkettõnknek megragadta a felsõjét. Hikari volt az.

- Jó, hogy így összefutottunk, srácok – mosolygott.

- Hikari, ha most valami békítõ akcióban kezdenél, legalább várd meg, míg lenyugszunk – javasolta Sora.

- Ha békítõ akcióba kezdenék, már holtrészegek lennétek mindketten. Most nem a saját ötletembõl vadászok rátok.

- Hát? – Kérdeztem.

- Én kértem meg rá – mondta a kicsit odébb álló Usagi-sensei. – Ahogy azt a Fõnök is mondta, rám van bízva a büntetésetek.

- Az a pár szolid koponyatörés nem tette meg? – vágtam vissza.

A vörös hajú nõ egy pillanatra csak lehunyt szemmel állt, majd lassan, de vészjóslón megmarkolta fakardja markolatát.

- Ne haragudj, jól hallottam, hogy te most visszabeszéltél nekem?

- Ki? Én? Soha!

- Helyes. Amúgy meg azt hiszed, hogy veszélybe sodrod a falut, és megúszod egy egyszerû veréssel? Nem. Abból nem tanultok. Nektek oktató jellegû büntetés kell. Gyertek utánam!

A nõ kivezetett mindhármunkat a faluból be a rengetegbe. Mentünk mendegéltünk, míg a mester meg nem állt egy szakadék mellett. Az maximum húsz méter széles lehetett, és tele volt növényekkel: Lombos ágak álltak ki a sziklafalból, és kúszó liánok hálózták be. Leereszkedtünk az aljára, ami úgy ötven-hatvan méter lehetett. Ott Usagi-sensei felénk fordult, és feltartott valamit. Egy csengõ volt.

- Egy kis nosztalgia. Emlékeztek erre?

- Persze – bólintott Hikari. – A geninné avatásunkon ilyeneket kellett megszereznünk tõled.

A sensei bólintott.

- Hármat kellett megszereznetek, mindõtöknek egyet. Végül csapatmunkával egyet sikerült megszereznetek, és mivel én a jó szívemrõl vagyok híres – mi kórusban horkantunk föl az elfojtott nevetéstõl. – átengedtelek benneteket a listán. Ez amúgy ugyanaz a csengõ. Megtartottam, mert kedves emlék, a diákjaim akaraterejérõl, találékonyságáról, és nem utolsósorban összetartásáról.

- Sensei, maga tényleg ilyen szentimentális?

Õ megint a fakardért nyúlt.

- Mi is ezzel a gond?

- Ja, semmi.

Usagi sensei ugyan meglendítette a fegyverét, de nem felénk. A szakadék falai felé. Abból kiemelkedtek a kövek, rajtuk a növények, és elkezdtek össze-vissza lebegni mindenfelé. Az indákkal, liánokkal és faágakkal egy amolyan mozgó mászókaszerûséget alkotott. A senseinek gravitációs jutsuja volt. Nem olyan, mint az enyém a rinnegannal, sokkal univerzálisabb annál. Õ nem csak vonzani és taszítani tudott, hanem lebegtetni is. A gennin-próbát pont egy hasonló szakadékból készített akadálypályán tettük le.

- Egyszerû a képlet. Szerezzétek meg tõlem a csengõt! Ha sikerül, elengedem a további büntetéseteket. ha nem, a két megmaradt csapattag is csatlakozik a számûzött élethez.

- Nem olyan rossz, ha szeretitek a konzerv-rament – mondtam.

- Hé! Én miért bûnhõdjek az õ tetteikért? – Kérdezte Hikari.

- Egy csapat egy szív.

- És már meg is bocsásson mester – szóltam közbe. – De mi azóta sokat fejlõdtünk. Én megkaptam a rinneganomat, Sora elsajátította a klánja égjárás technikáját, Hikari pedig… biztos fejlõdött õ is valamerre – mondtam, amivel elértem, hogy a lány gyomorszájon könyököljön.

- Igen, de emlékeztek, hogy zajlott legutóbb a próba?

Bizony, emlékeztünk: a mester törökülésben ült egy kövön lehunyt szemmel. mi meg az ágas-bogas-köves mászókájával harcoltunk.

- Két dolog: most a szememet is használni fogom nem csak a chakra érzékelésemet, és most nagyon is mozogni fogok.

Ezzel fel is ugrott a legközelebbi kõre, és ide beljebb ment saját akadálypályáján.

- Na, dobjuk be magunkat! – Mondta Sora. – Utálom a rament.

Mi is beugrottunk. Én azonnal küldtem felé egy pár rakétát, amit õ elkerült. Utána kismadarakat idéztem, amiket õ a fakarddal füstfelhõvé oszlatott. A gravitációs jutsummal is megpróbálkoztam, de azt az övével kiütötte. Utána Hikari próbálta altatós tûivel ledobni, de nem sikerült. Usagi odaugrott hozzá és vívni kezdtek, de a lány bizonyult a gyengébbnek, kapott is egy pofont a fakarddal. (Megjegyzem életében elõször, mert a mester mindig csak minket vert el.)

 Sora következett. A kövek és növények között cikázva fantasztikus célzó képességéve próbálta eltalálni a mestert, kevés sikerrel. Mindig pont leszedte volna a derekán lógó csengõt, de a nõ gravitációs jutsujával eltérítette a kunait. Ez így ment órákig. Még csak közel sem tudtunk jutni ahhoz, hogy elvegyük tõle. már rég beesteledett, mikor kifáradva a szakadék aljában lerogytunk a földre.

- Hogy sikerült elõször elvennünk tõle? – Kérdezte Sora.

- Én eltereltem a figyelmét, Hikari lefogta, és míg el volt foglalva, hogy lealázzon minket, te elcsented az egyik nála lévõ csengõt.

- Ez csak egy gondolat, de mi van, ha megint összedolgoznánk? – Javasolta Hikari. – Kell egy terv.

- Használjuk ellene azokat a tényezõket, amikre azt hiszi, elõnyt adnak neki – Mondta a fiú.

Harmadik társunk csak kérdõn nézett rá, de én kapizsgáltam, mirõl beszél.

- Értem! Mozog, ezért könnyen csapdába lehet csalni, és mivel nyitva tartja a szemét, túlságosan hagyatkozik rá.

- Ahaaa! - Mondta a lány. - Így viszont már nekem is van pár ötletem.

Fél perc alatt kész tervünk volt. Sora égjáró jutsujával elindult fölfele, olyan magasra, hogy még lássa a mestert, mi meg elkezdtünk körülötte ugrándozni. Én támadtam elõször. Rinnegan karóimmal vívni kezdtem vele, amibe hamarosan Hikari is beszállt. Végül sikerült meghátrálásra késztetnünk. Rá is lépett egy csapdára, amit a leányzó állított föl.

- Csak nem altatógáz? – kérdezte hetyke félmosollyal a lila füstre nézve.

- Nem – válaszolta Hikari széles mosollyal. – Egy általam kifejlesztett drog, ami a levegõben terjed, és hatással van a látószervekre. ja, és sensei, maga pont a hatókörében van.

A nõ azonnal szédelegni kezdett. Ekkor jött el Sora ideje: egy kuna szélsebesen szelte a levegõt a nõ felé, akinek a füle viszont tökéletes volt. A gravitációs jutsujával el tudta volna téríteni a kést, ha nem lett volna az én gravitációs jutsum. Így az leszelte övérõl a csengõt, amit elkapott az alatta álló Hikari.

Dolgunkat jól végezve indultunk vissza Avarrejtekbe (persze csak miután Usagi sensei kapott egy adag ellenmérget). Félúton azoban találkoztunk valakivel. Hosszú kabátban volt, és egy pillanatra rá sem ismertem.

- Végre megvagy! – mondta megkönnyebbülten. – Hol jártál?

Ekkor sikerült átlátnom a sminken.

- Kumiko? Milyen… szokatlanul festesz!

Faképnél is hagytam a barátomat. Váltottam pár szót néhány avarrejtekivel, aztán a kórházba indultam, hogy segítsek a sérültek ellátásában. Közben volt idõm gondolkodni.

Hát azt hiszem, Tabusa nem haragszik rám… de miért? Hiszen tudja, hogy viselkedtem. Talán így, Hikaritól hallva nevetségesnek tûnt az egész helyzet. Mindegy is, a lényeg, hogy itt a lehetõségem, hogy bebizonyítsam, mennyire szeretem.

De mi következik ezután? Vajon ezzel meg is akadályoztuk a háborút? Nem hinném, hogy Völgyrejtek belenyugszik ebbe… De azt hiszem, kénytelen lesz.

Tabusa meg tényleg lemond a posztjáról? Hogy lehet ekkora barom? „Az, aki a pusztulás szélére sodorja az alárendeltjeit, nem érdemli meg, hogy vezessen.” Istenem, ez az álszerénység annyira jellemzõ a férfiakra… bár van benne valami. A magánéleti problémáinak nem szabadna kihatnia a munkájára. Egyáltalán mit akar helyette tenni? Lemészárolja a Hokagét, ha már úgyis itt van?

Egy pillanatra megremegtem. Hát csak nem! Aztán megnyugodva vettem tudomásul, hogy a Hokage is itt van a kórházban, hogy a legsúlyosabb sérülteken segítsen. Azért szemmel fogom tartani Tabusát. Nem tudom, mihez akar most kezdeni. Azt biztosan nem hagyom, hogy ma is a „barátnõjénél” aludjon. Azt hiszem, van is egy ötletem az esti programunkat illetõen…

Miután végeztem a kórházban, elhívtam Inot vásárolni. Elég nagy volt a felfordulás, de ezek az üzletek szerencsére sértetlenek maradtak.

- Ide. – mutattam az egyik üzletre.

- A fehérnemû-üzletbe? Minek? – meregette a szemét a barátnõm.

- Ajándékot veszek Tabusának. – léptem be.

- Ööh… szerintem Tabusa elég nagyfiú ahhoz, hogy alsógatyát vegyen magának.

- Te kajak ekkora gyökér vagy, vagy csak tetteted? – sóhajtottam. – Magamnak kell egy szexi fehérnemû, vágod? De Tabusát akarom meglepni vele.

- Óóó! – csillantak fel Ino szemei. – De akkor miért nem Tabusát hoztad el? Végül is neki lesz…

- Annak a mondatnak melyik részét nem érted, hogy meg akarom lepni?

- Ja ééértem. – Bólintott. – De ha nekem tetszik, az nem jelenti azt, hogy Tabusának is…

- Ino, szerintem te nagyon értesz a férfiakhoz… ezért téged hoztalak, és nem a szende szüzet. – céloztam Sakurára. Ino elnevette magát.

- Már tudom is melyik legyen. Igazából magamnak választottam ki, de neked még jobban is fog állni ez a szín. – vett le egy tûzpiros melltartót és bugyit.

- De ez teljesen átlátszik! – hüledeztem.

- Épp ez a lényeg. – forgatta a szemeit Ino. – És amúgy sem fogja sokáig rajtad hagyni. – húzta vigyorra a száját, mire én elpirultam.

- Hát nem biztos, hogy ezt bemerem vállalni… - vágtam kétségbeesett fejet.

- Jajj, nem ez lesz az elsõ alkalom…

Sóhajtottam. Bízom Inoban.

- Megveszem.

***

A szobámban aztán magamra öltöttem a szerzeményemet. Csak most rám ne nyisson az apám…

- Hát ez nagyon durva… - mondtam magamnak a tükör elõtt állva. Ráadásul az arcom egyáltalán nem illik az összképhez. Kell egy ütõs smink!

Fél óra múlva újból a tükör elé álltam.

- Úúúristen! Ez meg ki?! – kérdeztem a tükörképem, mert nem magamat láttam, hanem egy pornósztárt. Megérdemli ezt egyáltalán Tabusa? Lehet, hogy inkább megtartom magamat magamnak. Ááh nem, ha már ennyi idõt rászántam, akkor végigcsinálom.

Magamra kaptam egy kis kabátot és egy csinos cipõt. Útnak indultam, hogy megkeressem a barátomat. Úgy fogom csinálni, mint a filmekben. Széttárom a kabátom, és õ rám veti magát! Bár ez kissé olyan, mintha szatír lennék…

- Kumiko! – dörrent egy hang a hátam mögül. Megfordultam, mire a mögöttem álló Hokage arcára meglepettséggel vegyes megrökönyödés ült ki. – Te meg hogy nézel ki?!?

- Én… én csak…

- Lényegtelen. Azonnal kerítsd elõ Tabusát!

- Azon vagyok… - motyogtam.

- Elhagyta Avarrejteket.

- Mi?! – Szó nélkül itt hagyott?!

- Indulj már!

- De… !- csak nem mondhatom a Hokagének, hogy meztelen vagyok!!!

- AZONNAL! – ordított rám, mire el is indultam. – És tartsd szemmel! – üvöltött még utánam.

De merre mehetett? Völgyrejtekbe? Minek? Esõrejtekbe? Talán… úgy döntöttem, hogy oda indulok. De mi van, ha csak elrejtõzött Avarrejtekben? Mit tervez már megint? Istenem, legalább lenne rajtam más is ezen a vékony kis kabáton kívül!!!

Még mindig vérzõ homlokkal (Usagi-sensei szeretetétõl) odaléptem Hikarihoz.

- Amúgy hogy csúszott ki? – Kérdeztem.

- Bocsánatkérés közben – mondta még mindig összeszorított szemekkel. – A szamurájok sisakban mind ugyanúgy néznek ki. Tabusa bátyját kerestem, és azt hittem, az õ, aki legelöl megy.

- Azért a mellvértjeikrõl meg lehet mondani, hogy férfi- vagy nõ. Szóval Aoi tudja, hogy nem voltak hátsó szándékaid?

- Ezek után már nem vagyok benne biztos.

- Tudja – szólalt meg valaki a hátunk mögött.

Egy huszonkét-három éves rövid, vörös szakállú, magas, széles vállú szamuráj volt az. Akivel én már találkoztam, mikor anno a vas földjén vendégeskedtem.

- Ha Aoi azt hinné, hogy Nodaris megcsalja, a hölgy már egy fejjel alacsonyabb lenne.

Hikari egy percig csak nézett rá.

- Te meg ki vagy?

- Már találkoztunk, csak sisak volt rajtam. A nevem Oberoa Hakutoru. Nodaris bátyja vagyok.

- Szóval igazából Aoi igazából nem haragszik Nodarisra – mondta megkönnyebbülve Hikari.

- Nem – csóválta a fejét Haku. – Meg aztán a szakítás nem is lenne olyan egyszerû, tekintettel ez inkább a szüleink között kötött megegyezés. Aoi inkább csak kínozza szegény Nodarist.

- Ácsi, akkor igazából nem is szeretik egymást? – kérdezte a lány megrökönyödve.

- Azt azért túlzás lenne állítani – válaszoltam.

Úgy határoztam, azért még is beszélek egy-két szót a szöszihez.

- Szia, Aoi!

- Tabusa, õ a barátnõd? – Bökött a háta mögött távolodó Kumikóra.

- Igen, õ az.

- Tetszik – mondta cinkos mosollyal. – Belevaló csaj. Olyan bosszúálló személyiség.

- Pont ettõl tartok én is. Amúgy meddig tervezed még szívatni Nodarist?

- Ki mondta, hogy szívatom? – Komorodott el. – Lehet, hogy Hikarit nem bántottam a barátságotokra való tekintettel, de attól még megelégeltem, hogy össze-vissza kódorog a világban, fogalmam sincs, mit csinál, és mint kiderül, hogy más nõkkel enyeleg.

- Mintha fordítva nem történt volna meg.

Aoi erre elpirult, és hátrakapta a tekintetét a beszélgetõ Nodarisra, és odasuttogta nekem.

- Nem azt mondtad, hogy nem mondod el neki?

- Nem is mondtam. Csak arra céloztam, hogy egyes múltbéli eseményekre való tekintettel lehetnél egy kicsit elnézõbb.

- Persze… elnézõbb… És mi van veled? Hallottam ám a Hikarival fürdõs kalandodról. Te ne prédikálj nekem arról, hogy elnézõ legyek, nem vagy te se szeplõtlen.

Nagyot sóhajtottam. Mi lesz ebbõl még?

Tabusa ölében ültem, de mintha igazából ott sem lettem volna. Kettõnkön gondolkodtam. Én nem akarom tettetni ezt az egészet… Bárcsak egy esõrejteki kinyírt volna! Életemben nem voltam még ilyen nehéz helyzetben. Ha nem játszom a szerepemet, azon a falum jövõje múlhat, és Esõ- meg Völgyrejteké is. Azt viszont Tabusa is észre fogja venni, ha nem õszinte szerelemmel viszonyulok hozzá. Pedig az most tuti nem fog menni. Hányingerem van tõle.

Gondoljuk csak át, hányszor vesztünk össze? Mennyiszer gyûlöltem és hányszor gyilkoltam volna meg? Annyiszor, hogy már nem is bírom számon tartani. És mégis szeretem? Igen. Elmondhatatlanul…

Ránéztem. Apámmal beszélt valamirõl, amit nem fogtam fel. Azt a fiút láttam, aki elmondhatatlanul szeret engem, aki mindent feláldozna értem. Az életét is… De ez a múlt. Õ most a múltban él. Pár órája talán egy utolsó féregnek tartott, aki semmit nem jelent már a számára. Hogy várhatnám így el, hogy minden a régi legyen?

Vagy talán itt a lehetõség? A második esély, hogy megmentsük a kapcsolatunkat? Ringassam mindkettõnket egy hazugságba, csak azért, hogy nekem jó legyen? Nem…

Õ számomra az igazi. A párja szeretnék lenni, a felesége, a gyermekei anyja. Õszintének kell lennem hozzá. Megkaptam az utolsó esélyemet, úgyhogy élni fogok vele. Nem számít, hányszor veszünk össze, ha nem tudok élni nélküle. Innentõl kezdve mindig azon leszek, hogy elkerüljem a felesleges konfliktusokat. Ha pedig ez lehetetlen, akkor megbocsássak, vagy megbocsátást kérjek. Mi összetartozunk. El kell mondanom neki, hogy mi történt köztünk. Remélem, ad nekünk még egy esélyt.

- Miért vágsz ilyen gyászos képet? – fordult felém hirtelen Tabusa. Te idióta… örüljek a háborúnak?! Elmosolyodtam, bár kissé gyatrán.

- Én csak… örülök, hogy nem vesztettelek el. – mondtam, és egy könnycsepp gördült le az arcomon. Ezt azonban õ már nem látta. Felállt, és a csata központja felé indult. Én pedig Apámhoz fordultam.

- Mit gondolsz?

- Nem tudom. Elbizonytalanodtam… talán mégsem hozzád való.

- Így gondolod? – horgasztottam le a fejemet.

- Tudom én, hogy ilyen fiatalon lángolnak az érzelmek, de amit ti mûveltek egymással, az nem normális.

- És melyikünk ezért a hibás?

- Te.

- Tessék? – fortyantam fel. Persze, férfiak… mind egykutya.

- Igazából mindketten. De nagyobbrészt te. Tudod, mi az, amit a férfiak a legjobban gyûlölnek? A félreértéseket. Mindannyian belefutunk, de a nõk esélyt sem adnak nekünk, hogy megmagyarázzuk. Pedig általában nem teszünk semmi rosszat.

- Amúgy neked nem a lányod oldalán kéne állnod? – mondtam szemrehányóan.

- Ott állok. Jót akarok neked. Vedd észre magad, és hozd helyre, amíg lehet. – mondta, azzal hátat fordított és elment.

Az úgy konkrét. A saját apám! Bár, ha belegondolok, mindig én kezdtem. De mindig meg is volt rá az okom. Vagy nem? Tényleg sosem hagytam, hogy megmagyarázza… Istenem, hát én is ugyanolyan hülye picsa vagyok, mint amiket a filmekben láttam… hogy utáltam azokat is. Lassan magamat is kezdem…

Hirtelen elmosolyodtam és Tabusa felé fordultam. Hikarival csevegett.

-Asékléekfipmklasmlrrrggghhh!!! Ezt nem hiszem el!- morogtam. Vettem egy nagy levegõt, majd kifújtam. Szard. Le.

Tabusa aztán a harcolók felé fordult, és a gravitációs jutsuval föléjük levitálta magát. Széttárt karokkal kiáltott:

- Shinra Tensei!

Mindenkit a földhöz vagy a falhoz szegezett.

- Az esõrejtekiek azonnal szedjék a sátorfájukat, gyûjtsék össze a sebesültjeiket, és azonnal vonuljanak vissza a faluba!

Igen! Apám terve bevált!!!

- És amint én is visszatértem, azonnal lemondok a posztomról.

Az összes esõrejteki eltátotta a száját. Én nemkülönben. Mi a francról beszél?!?

- Az, aki a pusztulás szélére sodorja az alárendeltjeit, az nem érdemli meg, hogy vezessen. – zengett a hangja. A völgyrejtekiekhez fordult. – Tõletek pedig bocsánatot kérek. Hagytam, hogy a gyerekes bosszúvágyam vezessen, és ezért kihasználtam a ti ellenérzéseiteket. Azt hittem, jót akarok, de már tudom, hogy…

Eddig jutott, ugyanis egy kunai szállt el a feje mellett. Az egyik völgyrejteki volt az. Éppen beavatkoztam volna, de Nodaris az utamat állta. Elmondta nekem, hogy Tabusa kivel áll szemben. Hirtelen egy öregember jelent meg, aki leállította õket. Majd egy vörös hajú nõ bukkant fel, aki ordítozva esett nekik. Mi folyik itt már megint?!

A porban görnyedve szánalmas látványt nyújtottak. A völgyrejtekiek jól szórakoztak, az esõrejtekiek arcán viszont megszégyenülést láttam. Nem meglepõ. Így látni a faluvezetõt… ráadásul az ellenség elõtt. A szégyen nem is kifejezés. Én is kényelmetlenül éreztem magam. Most már mindenki láthatja, hogy Kumiko egy szerencsétlen idiótával jár. Aki nem mellesleg egy közveszélyes bûnözõ (volt?), aki Avarrejtek vesztét okozhatja. Ezek után egy gyönyörû, szõke hajú szamuráj lépett Nodaris elé.

- Te tényleg megcsókoltál egy másik nõt? – sziszegte. Nodaris tekintete szép lassan Hikarira csúszott, aki bûnbánó arccal annyit mondott:

- Bocsi, kicsúszott.

Már megint ez a buta kurva… Ilyesmi nem csúszik ki. Direkt csinálta, ebben biztos vagyok! Mindent meg fogok tenni, hogy kimentsem Nodát. Bár úgy emlékszem, õ eléggé élvezte… Legalábbis nem tiltakozott. Pedig ez a nõ csodaszép. Minden vágyát lesnie kéne!

- Kérlek, engedd, hogy megmagyarázzam! – szólalt meg a szamuráj.

- Arra semmi szükség. – felelt a nõ. Felemelte a kezét, lehúzta róla a gyûrût és Nodaris kezébe adta. Rá sem nézett. Elfordult és elviharzott.

A fejemben apám szavai visszhangzottak: „Tudod, mi az, amit a férfiak a legjobban gyûlölnek? A félreértéseket. Mindannyian belefutunk, de a nõk esélyt sem adnak nekünk, hogy megmagyarázzuk. Pedig általában nem teszünk semmi rosszat.”

Nodaris megsemmisülve meredt a jegygyûrûre, mozdulni sem bírt. Nem kellene beleavatkoznom, de… már rohantam is a nõ után.

- Állj meg, kérlek! – kiáltottam utána, de mintha meg sem hallotta volna. – Állj meg! Én ott voltam! – A szamuráj erre már megtorpant.

- Mit számít?

- Tényleg félreérted! Az a lány, Hikari egy lotyó! Az én barátom Tabusa…

- Kumiko? Te vagy Kumiko? – nézett rám kérdõn.

- Igen. Szóval Hikari az én barátomat is el akarja venni tõlem.

- De mi köze ennek hozzánk? – értetlenkedett.

- Hát nem érted? Lételeme, hogy tönkretegye a szerelmesek boldogságát. Az a csók valóban elcsattant köztük, ezt nem tagadom. De mindössze azért, mert ezzel próbálta leplezni, hogy az én pasimra pályázik!

- Nem igazán értem…

- Rajtakaptam õket, amint Tabusát ölelgeti. Hirtelen Nodarishoz ugrott, és megcsókolta. Talán azt is tudod, hogy a vérvonal-képességem a gondolatolvasás, így biztosan állíthatom neked, hogy Nodarisnak eszében sem volt hozzáérni ehhez a szakadékhoz!

- Ezt komolyan mondod? – derült fel kissé az arca. Hitt nekem.

- A legkomolyabban. Minket már tönkretett, nem hagyom, hogy veletek is ez történjen. Ennyivel tartozom a võlegényednek.

A nõ elmosolyodott, aztán megint elkomorodott.

- Hogy érted, hogy titeket már…?

- Ezzel ne törõdj. – mosolyodtam el, pedig a sírás kerülgetett. – Még talán helyre lehet hozni. Ahogy a ti kapcsolatotokat is.

- Köszönöm, Kumiko! – mosolyodott el, megölelt és visszafelé indult.

- Várj… azért ne könnyítsd meg neki. Hadd mardossa a bûntudat. Utánad fog jönni, akkor aztán addig kínozhatod, amíg meg nem bûnhõdik. – vigyorodtam el ördögien. A szamuráj ugyanígy tett. Leültünk. A kérésére elmeséltem a mi történetünket. A végén ugyanannyira utálta Hikarit, mint én.

- Nem gondolod, hogy ki kellene nyírnunk? Együtt könnyedén menne. – vetette fel.

- Áhh, fél kézzel is elintéznéd. De annyit nem ér, hogy ránézz.

Hallottuk, hogy valaki közeledik. Bíztatóan bólintottam, aztán magára hagytam a nõt az érkezõ Nodarisszal.

Visszatértem Tabusához. Az esõrejtekiek nagy része már elhagyta a falut. A harc véget ért. Tabusa az egyik esõrejteki jouninnal beszélt. Biztosan a lemondásáról. Mikor elváltak, Tabusához léptem.

- Tabusa. Beszélnem kell veled.

- Hallgatlak.

- El kell mondanom valamit.

- Hikari már mindent elmondott.

- Tényleg? Na attól mentsen meg az Úristen. – Azonnal a fejébe néztem. Muszáj volt megtudnom, hogy hazugságokkal tömte-e a fejét. De nem. Mindent elmondott neki. Az igazat. Az viszont már nem tûnt fel, hogy Tabusa nem tud róla, hogy az emlékezetkiesését az apám idézte elõ. Pedig ebbõl még bajok lehetnek…

- Én… sajnálom. Ne haragudj rám, amiért nem engedtem, hogy megmagyarázd nekem. De most szeretném a te álláspontodat is hallani.

- Kumiko… - sóhajtott és megfogta a kezem. – Hányszor kell még elmondanom, hogy megértsd? Te vagy számomra az egyetlen.

Elmondta, hogy valójában mi miért történt a vízesésnél. Apámnak igaza volt. Megint egy félreértés.

- Értem. Azt hiszem, tudok hinni neked. – Úgy beszéltem, mintha nekem nem lenne miért bocsánatot kérnem, pedig sok van a rovásomon. - De az a lány… egyszerûen úgy érzem, minden erejével azon van, hogy minket szétválasszon.

- Hát azt hiszem, erre okot is adtál… - utalt arra, hogy megszégyenítettem õt a barátai elõtt.

- De hát az utána volt! Az volt a bosszúm.

- A bosszúd? Ne nevettess, Kumiko, miattam ne harcoljatok, az ég szerelmére!

- Ezzel már egy kicsit elkéstél. A háború folytatódik!

Még mindig borzalmas fejfájás gyötört. Körbe néztem, és akkor tudatosult bennem teljesen, hogy a falvak tényleg harcolnak egymással.

- Hogy történt? – kérdeztem Omoi úrtól.

- A völgyrejtekiek kiforgatták a szavaidat – válaszolta. – helyesebben csak az egyikük.

- Sora? – kérdeztem, már elõre tudva a választ.

- Biztosan – vonta meg a vállát.

- Amúgy mit mondtam?

- Nem emlékszel?

- Nem – ráztam a fejem. – õszintén szólva onnan minden kiesett, hogy Kumiko hozzám akar költözni.

- Az elõbb valami halántékon talált. Egy darabig azt hittük, végleg beadtad a kulcsot.

Kitapintottam a halántékomat, és valóban, egy szép nagy kötés díszelgett ott, ami alól érezhetõen vér folyt.

- Summa summarum, félreértelmezték az önszabadságról szóló megjegyzésedet. Riasztották felhõrejteket, akik ezt a te közvetett parancsodnak vették, és közös erõvel megtámadták a falut.

A fejemet vakargattam.

- Sehogy se fér a fejembe – motyogtam, majd megláttam Kumikót. – miért vágsz ilyen gyászos képet?

A lány egy mosolyt öltött föl. Még így is volt valami borús az arckifejezésében.

- Én csak… örülök, hogy nem vesztettelek el.

Felálltam, és elindultam arra, ahonnan leghangosabban hallottam a csatazajt. Valóban a két falu ninjái tódultak be. Azonban láttam még ott egy harmadik felet: szamurájokat. Õk nem voltak egyik falu mellett sem, csak igyekeztek lekötni a harcolókat. Valaki mögém ugrott, én pedig rinnegan pengéket rántottam elõ, de csak Hikari volt az. Leengedtem a fegyvereket.

Már éppen megkönnyebbülten meg akartam szólítani, de õ altatós tûket kapott elõ, és felém hajította õket. Én a gravitációs jutsummal megállítottam õket, és kérdõn néztem rá.

- Neked hova gurult a gyógyszered?

- Nem, Kishuri Tabusa! Azért hoztam a szamurájokat, hogy megállítsák a ténykedéseidet, és nem fogom hagyni, hogy tovább ronts a helyzeten.

Én csak értetlenül pislogtam.

- Miért akarnék én rontani rajta? Meg kell állítanunk õket, mielõtt még nagyobb bajt okoznának.

Most rajta volt az értetlenkedés sora.

- Neked mikor is volt ez a pálfordulásod?

Lehunytam a szemem. Szóval elvileg egy penge tarkón talált, ezért elfelejtettem, ami az elmúlt pár napban történt. Ezt mondta nekem egy ninja, akinek a képessége, hogy agyturkáljon… Hihetõen hangzik.

- Hikari, szeretném, ha most mindent elmondanál, ami a faluba érkezésed óta történt.

Õ felvonta szemöldökét.

- Mi értelme volt, hogy az író kitöröltette az agyadat, ha most mindent elárulok*?

- Mit vártál? Ez egy Akahige produkció.

Õ ezután öt percig magyarázott. Nos, igen. Voltak kínos részek. Elvileg mérges voltam Kumikóra, de azt nem tudta, hogy miért… vagy nem árulta el. És volt egy rész, ami különösen hideg zuhanyként ért:

- Megcsaltam õt veled? – Kérdeztem sokkolva.

- Nem, csak õ hiszi azt.

- Szóval igazából nem is forgattak semmit ki a völgyrejtekiek – motyogtam. – Pontosan azt tették, amit mondtam.

Ismét a harcolók felé fordultam, és a gravitációs jutsummal föléjük levitáltam magam. Széttárt karokkal elkiáltottam magam:

- Shinra Tensei!

Mindenkit a földhöz vagy a falhoz szegeztem, attól függõen, hogy hol álltak. Valamiért nagyon ki voltam merülve, ezért ezt nem tudtam sokáig fenntartani. Arra viszont jócskán elég volt, hogy rám figyeljenek.

- Az esõrejtekiek azonnal szedjék a sátorfájukat, gyûjtsék össze a sebesültjeiket, és azonnal vonuljanak vissza a faluba!

- Igen, Pain-sama! – Bólintott az egyik vezetõ jounin.

- És amint én is visszatértem, azonnal lemondok a posztomról.

Az összes esõrejteki eltátotta a száját többen tiltakozni akartak, de közbevágtam:

- Az, aki a pusztulás szélére sodorja az alárendeltjeit, az nem érdemli meg, hogy vezessen. – A völgyrejtekiekhez fordultam. – Tõletek pedig bocsánatot kérek. Hagytam, hogy a gyerekes bosszúvágyam vezessen, és ezért kihasználtam a ti ellenérzéseiteket. Azt hittem, jót akarok, de már tudom, hogy…

Eddig jutottam, ugyanis egy kunai szállt el a fejem mellett. Olyan közel, hogy a jobb arcomon egy csíkból dõlni kezdett a vér. Ha ilyen jól céloz, akkor nem lehetett más, mint… Megfordultam, és megláttam, hogy a támadó újabb kést vesz a kezébe, miközben a levegõben lebeg. Nem csalódtam: Sora volt az. Harcban három jutsut szokott használni. A klánja, ahogy mi a vízen sétálunk, úgy tudott a levegõben járni, elsajátította a gyor jutsut (amit Lee, és amit Sasuke nyúlt Lee-tõl), és végül, amiben a legjobb volt, a célba dobás. Egy varrótûvel egy legyet is telibe talált.

Kemény ellenfél volt, én meg csak a hat közül a gravitációs jutsumat birtokoltam, plusz: amint azt az elõbb is mondtam, nagyon ki voltam fáradva. Felém hajította a kést, amit egy lökéshullámmal elhárítottam, és megdobtam egy rinnegan-pengével. Azt õ lazán elkerülte. Elkezdett a levegõben körülöttem keringeni nyaktörõ sebességgel. Mindegy, hogy mit vágtam volna hozzá, azt gond nélkül kivédte volna. Sora távolsági harcban legyõzhetetetlen. Közel kellett húznom. Szó szerint.

- Bansho tennin! – Kiáltottam, amivel a fiú minden tiltakozása ellenére magamhoz rántottam a gravitációmanipulálással.

Vívni kezdtünk, õ a késsel, én a karóval. Ekkor futott be Kumiko. Már éppen õ maga is tõrt rántott volna, hogy segítsen, de egy kard-tok megállította. Nodarisé volt.

- Mi van már? – Kérdezte a lány. – Azt akarod, hogy Tabusa megsérüljön?

- Nem fog – válaszolt a szamuráj. – Sora és Tabusa anno egy ninja csapatban voltak. Együtt nõttek fel, tanultak harcolni, küzdöttek, satöbbi… A lényeg, hogy nagyon erõs a csapat között a kötelék. Bár ezt az utóbbit talán nem kellett volna elárulnom.

- Miért ne  kellett volna? – Kumiko elgondolkodott, és szépen lassan mogorva arckifejezés ült ki rá. – Ne mondd! Hikari volt a csapat harmadik tagja, igaz?

A szamuráj nem válaszolt.

- Ez mire jó Sora? – kérdeztem hárítva egy vágást.

- Itt volt az esélyünk, hogy elszakadjunk tõlük – mondta dühösen. – Semmit se akarok kevésbé, minthogy Az egyik nagypofájú falu szabja meg nekünk, mit csinálhatunk.

- És ezért rávettél volna, hogy a halálba küldjek mindenkit?

- Mindent vagy semmit – vonta meg a vállát. - Ha nyertünk volna, azzal hírnevet szereztünk volna Völgyrejteknek, ami neked évek óta nem sikerült. Ha vesztünk, akkor legalább nem elnyomás alatt kellett volna élnünk.

- Ez a fejedben sokkal jobban hangozhatott – fintorogtam.

- Fogd be! – Üvöltött rám. – Olyan közel jártunk a célhoz, nem fogom hagyni, hogy ezt most b@szd el!

- Sora, te nem valami szabadságharcos vagy, csak egy dühös gyerek, aki mindent a régiben akar, még ha ezért valakit fel is kell áldoznia.

Ezzel sikerült felhúznom. Egy csatakiáltás kíséretében a torkomnak vetette magát a késével, én meg az övének a karómmal. Már kis híjján el is találtuk egymást, de ekkor a földbõl kiemelkedett két kõ-kéz, és megragadott minket. Néma csend lett. Azt egyöregember botjának halk kopogása törte meg.

- Fõnök? – Kérdeztük kórusban.

- Felháborító!  - Morgolódott. – Sok baromságot csináltatok mindketten, de ez messze a legrosszabb akciótok valaha. Hokage-sama, elnézését kérem a felfordulásért, amit az ostoba fiaim mûveltek.

Tsunade abban a pillanatban futott be a közjátékot szemlélni, és ez az utolsó mondat neki szólt.

- Nos, úgy gondolom, önre bízhatom az engedetlen falulakói büntetését – mondta egy kicsit megilletõdve.

- Rám? Köszönöm asszonyom, de ez nem az én reszortom. Valaki másra hagyom a fegyelmezésüket.

Botjának egy koppintására összeomlottak a kõ-kezek, mi meg a térdünkre estünk. Már éppen kérdezni akartuk, ki fog minket megbüntetni, mikor egy ingerült nõi hang csapta meg a fülünket:

- KÉT IDIÓTA HÜLYEGYEREK!

Ekkor már tudtuk ki az. Rosszat sejtve összenéztünk.

- Usagi-sensei.

A vörös hajú, dús keblû nõ rohamtempóban megérkezett, aszámunkra oly ismerõs bambuszkard pedig csattogni kezdett a fejünkön. Usagi-senseitõl tanultunk mindent, és tényleg sokat köszönhetünk neki, de a valaha volt csonttöréseinknek kilencven százalékát is.

- Megáll az eszem, hogy a drága idõmet már megint azzal kell töltenem, hogy a volt diákjaim szarságait takarítom fel és a porba szégyellem magam miattuk.

- Ááááh… bocsánat-bocsánat!

- Elég, jók leszünk, megígérjük!

A porban görnyedve nem tudom, az esõrejtekiek mit gondolhattak rólam, de hogy a völgyrejtekiek jól szórakoztak, az biztos. Nodaris odasétált hozzám, és vigyorogva fölém hajolt.

- Mit aszalsz? – Mordultam rá, majd megláttam mögötte valakit. – Azt hiszed, te könnyebben megúsztad, mint én?

Egy csapásra lehervadt az arcáról a vigyor.

- Naná. Miért kérdezed? – Összerezzent, és maga mögé mutatott. – Aoi mögöttem áll, mi?

És valóban. A szamurájok egyike állt mögötte, aki most levette sisakját, és szabadon engedte szõke hajkoronáját. Arca haragot sugárzott. Tömény haragot.

- Te tényleg megcsókoltál egy másik nõt? – Sziszegte.

Nodaris tekintete szép lassan Hikarira csúszott, aki bûnbánó arrcal annyit mondott:

- Bocsi, kicsúszott.

*Az értelme, hogy az információk elárulásával a dühét és az ellenérzését nem kapja vissza.

Bár Hikari megalázása elégedettséggel töltött el, alig bírtam ki hazáig, hogy el ne bõgjem magam. A szobámban aztán egy teljes napot végigsírtam. Iszonyatosan égett a szemem és az orrom, alig tudtam aludni, ezért másnap délelõtt megpróbáltam összeszedni magam. Majd jön valaki más… majd lesz másik… ezzel gyõzködtem magam. Annyira magamba voltam zuhanva, hogy egyáltalán fel sem fogtam az ablakon beszûrõdõ sikolyok és robbanások zaját.

- Kumiko! – rontott rám Pakkun, amitõl halálra rémültem. – Azonnal gyere! Avarrejteket megtámadták!

- Mi?! – egybõl elfelejtettem minden magánéleti problémámat. – Ki?!? – futottam Pakkun után.

- A te drágalátos barátod.

- Tabusa? – nyögtem ki.

- Õ a pasid, nem?? – mordult rám Pakkun. Mintha hirtelen egy tó mélyére kerültem volna. Minden elsötétült és elcsendesedett körülöttem, s úgy éreztem, nem kapok levegõt. Mit tettem!!! Ez csakis az én hibám! Vagy nem? Hogy tehetett ilyet Tabusa?! Ennyire gyûlöl engem? A szülõfalum ellen vezeti a népét?

Ekkor döbbentem rá, hogy nem csak Völgyrejtek néhány ninjájától kell tartanunk. Hiszen már Esõrejtek is Tabusa irányítása alatt áll. Kétségbeesés és harag lett úrrá rajtam egyszerre. Azt hiszem, ezzel egy háborúba léptünk.

Pakkun a falon befelé induló esõrejtekiek ellen vezetett. Majdnem minden barátom itt harcolt: Ino, Naruto, Shikamaru, Neji, Lee, Kakashi… Sakura valószínûleg a Hokage védelmére indult. Már éppen bevetettem volna valamelyik jutsumat, amikor rádöbbentem: szinte minden ellenfelemet személyesen ismerem. Megtorpantam. Hosszú idõt töltöttem Esõrejtekben, megkedveltem a lakóit, sõt Tabusa párjaként én magam is a népemként szerettem õket. Hogy támadhatnék a népemre?!

Addig-addig sopánkodtam, amíg valaki a „népembõl” tucatnyi kunait küldött felém. Nyilván könnyûszerrel kivédtem, de ezzel egy világ dõlt össze bennem. Tehát cseppet sem hatja meg õket, hogy szinte barátok vagyunk. Most mit tegyek?!

Egy magasabb épületre ugrottam, hogy átlássam a helyzetet. Rengeteg harcos özönlött be a faluba… Esõrejteknek közel annyi lakója volt, mint Avarrejteknek, tehát kb. ugyanannyi ninjája. A falumat azonban váratlanul érte a támadás. Olyan hirtelen jöttek, hogy a megfigyelõink sem szúrták ki õket idõben. A szolgálatban lévõ ninják egy ideig tudták tartani a frontot, de csak addig, amíg a lakosság egy része fedezékbe tudott húzódni. Õszintén remélem, hogy nincsenek halálos áldozatok, különben tényleg megölöm Tabusát. Megölök mindenkit.

Azonban nem csak itt folyt a harc, hanem a Hokage palotájánál is. Jól jött volna a Byakugan, hogy tisztábban lássak, de még enélkül is kiszúrtam a „szerelmemet”. Fél tucat ninja vette körül. Négyet szánalmasan könnyen intézett el, az ötödiknek azonban sikerült megbénítania. A hatodik a fejére tette a kezét. Õ volt az apám.

Lélekszakadva rohantam feléjük. Apámnak esélye sincs Tabusa ellen. De én… engem nem bántana. Tudom. Érzem!

Hirtelen egy hatalmas robbanás rázta meg a falut. Hátat fordítottam. Egy hatalmas lyukat ütöttek a falon, amin még több esõrejteki bejuthatott egyszerre. Nyilvánvaló volt a létszámbeli fölényük, hiszen nekünk nem volt idõnk megszervezni a védelmünket. Egy pillantást vetettem apámra és Tabusára, bíztam benne, hogy a rám való tekintettel Tabusa nem végez vele, és visszaindultam a falhoz. Mivel nem akaródzott az esõrejtekiekre támadni, inkább a társaim védelmére összpontosítottam. A sérülteket igyekeztem meggyógyítani és kimenteni a csatatérrõl. Az avarrejtekiek hõsiesen küzdöttek, de egyre többen kerültek a földre. Mintha a legrosszabb rémálmom vált volna valóra.

- Kumiko! – dörrent egy hang a hátam mögül. Tsunade volt az. – Csinálj helyet! Megidézem Katsuyut!

Villámgyorsan felkapkodtam a harcosokat a földrõl, s egy pillanat múlva már Katsuyu, a hatalmas csiga állt az ellenfelek közé. Fedezéket nyújtott, így a társaim hatékonyabb támadásokat indíthattak.

- Menj és állítsd meg Tabusát! – dörögte Tsunade. Bólintottam.

Legnagyobb meglepetésemre Tabusa eszméletlenül feküdt a romok között. Apám sehol sem volt. Letérdeltem mellé, és ismét potyogni kezdtek a könnyeim. Fájt, hogy így láttam, de valahol örültem is neki…

- Miért csináltad ezt?! Miért??? – Egy hatalmasat vágtam a mellkasára. Túl nagyot. Eltörtem pár bordáját.

- Istenem, ezt nem hiszem el… - egyszerre röhögtem és sírtam, miközben próbáltam összeforrasztani a csontjait. Belenéztem a gondolataiba. Igen, sejtettem, apám azt a technikát használta. Megváltoztatta az emlékeit. Nem emlékszik a veszekedésünkre, se a mostani harcra. Az utolsó emléke, hogy Esõrejtekbe, hozzá akartam költözni. Vajon mi volt ezzel az apám célja? Nem értem… Begyógyítottam a sebeit, mert képtelen voltam így ránézni. Megsimítottam az arcát. Nagyon szeretem õt. De mégsem. Gyûlölöm õt. Ezt sosem fogom megbocsátani neki… talán ha tenne valamit, hogy ezt megállítsa… Igen! Már tudom, mit akart elérni az apám! Ha Tabusát a mi oldalunkra állítjuk, akkor a támadás véget ér. Amint felébred, mindent meg fog tenni, hogy megvédje a népét és Avarrejteket is. De ahhoz fel kellene ébrednie, méghozzá azonnal!

- Nem fog. – szólalt meg a hátam mögül az apám. Ránéztem. – Akár órákig is eszméletlenül marad. Addig ki kell tartanunk. – Igen, gondolhattam volna, hogy az agynak hosszabb idõ kell, hogy egy ilyen trauma után helyreálljon.

***

A következõ órákban a harc folytatódott. Az ellenfelek nagyjából egyensúlyi helyzetbe kerültek, ami fõként Tsunadének és Jiraiyának volt köszönhetõ. Gyakorlatilag a fél falu romba dõlt. Azonban történt valami igazán meglepõ. Egy osztagnyi szamuráj érkezett a Vas földjérõl. Köztük volt Hikari is. Nem támadtak senkire sem, sõt a támadásokat igyekeztek hatástalanítani. Roppantul idegesítõ tevékenység. Csak a sérülteken segítettek, és igyekeztek biztonságba helyezni a civileket. Tulajdonképpen a harc ellen harcoltak. Elmondhatatlanul hálás voltam érte. Még az is megfordult a fejemben, hogy talán Hikari mégse egy büdös ribanc. Tabusa nagyjából 4 óra elteltével tért magához. Apám állt felette.

- Mi történik? – kérdezte.

- Völgyrejtek és Esõrejtek háborúban áll Avarrejtekkel.

- Mi? De hát miért? Hogyan… Kumiko! Hol van Kumiko? – kiáltozott. Egy Chuck Norris-pörgõrúgással leterítettem egy völgyrejtekit, aztán odarohantam. Mikor odaértem elkapott, és megcsókolt. Elgyengültem, mint mindig, amikor csókolózunk, de mégis el akartam taszítani magamtól.

- Mi volt ez? – kérdeztem, mire apám összehúzta a szemöldökét.

- Mi mi volt? Egy pár vagyunk, nem? – kérdezte ártatlanul. Annyira aranyos…

- Hát… izé… volt egy veszekedésünk.

Hallottam apám hangját a fejében: „Ne feledd, hogy ti most halálosan szerelmesek vagytok egymásba! Játszd jól a szereped.” Ránéztem.

- Nem emlékszem. És… nagyon összekaptunk? – kérdezte Tabusa. Láttam a szemében a bûnbánatot, pedig azt sem tudja, mit követett el. Egy darabig csöndben néztem rá. Majd megszakadt a szívem. Így talán újrakezdhetnénk…

- Nem volt vészes. – erõltettem mosolyt az arcomra. Bármennyire is szeretem, van, amit nem lehet megbocsátani. Köztünk már semmi nem lehet olyan, amilyen régen volt.

(Bocs, hogy eddig tartott, nem volt saját gépem)
Már egy ideje feküdtem ott, mikor megláttam, hogy Hikari a fal mellett ült frusztrált arckifejezéssel.

- Baj történt?

- Hol voltál az elmúlt húsz percben?

- A boldog önkívületben.

Halvány mosollyal felállt, én meg felültem. Odasétált hozzám és leült mögém, úgy, hogy a hátamnak vetette hátát. Érdekes, Nodaris-szal szoktunk így hát-a-hátnak ülni.

- Megmutatnád, az hol van? Én is szívesen ott lennék most. – Arcáról lehervadt a mosoly, és nagyot sóhajtott. – Azért szakítottál velem anno, mert olyan borzalmas személy vagyok?

- Nem. Azért, mert annyira nem vagyunk egymásnak valók. Mi történt?

- Kumiko?

Most rajtam volt a sóhajtás sora.

- Mit csinált?

- Csak… ellenem fordította a falumat.

- Persze, õk pedig elfelejtik minden jócselekedeted, amit a faluért tettél – nevettem keserûen. – Nem fognak rosszat gondolni rólad. Kumiko azt hiszi, náluk is úgy mennek a dolgok, mint az õ nagy falujukban. Nem tudja, hogy nagyobb az összetartás ott, ahol mindenki ismer mindenkit. De ne aggódj. Holnap megfizethetsz nekik.

- Miért? – Kérdezte gyanakodva.

- Mondjuk úgy, hogy az esõrejtekiek már úton vannak, hogy segítsenek visszavenni, ami a mienk.

- Mi? Te háborút indítasz Avarrejtek ellen? Sora vett rá? – Kérdezte sokkolva, de nem válaszoltam. – Õ volt, igaz? Ezt nem teheted. Völgyrejteknek, és Esõrejteknek ez fogja a végét jelenteni, sõt, még talán Avarrejteknek is, csak téged annyira elvakít a szerelmi bánat, hogy mindent elpusztítanád magad körül… nem is rossz love-story alapanyag, de akkor is.

- Mondhatsz bármit, ez már elindult, és a kisujjamat sem mozdítom, hogy megállítsam.

- Hát… de… Aaagh! – Kiviharzott saját lakásából, de még odakiáltott nekem: - Azt hittem, hogy te egyszer a falunk megmentõje leszel, nem az elpusztítója.

Nem törõdtem vele annak ellenére, hogy egész éjjel nem tért vissza. Esõrejtek felé indult. És út közben összefutott egy csapat esõrejtekivel, akik aztán bekerítették.

- Ez csak egy völgyrejteki, nem veszélyes – állította le õket Nodaris, mire feloszlottak.

- Nodaris, ne mondd, hogy te is egyet értesz Tabusával?

- Dehogy. De nem tudtam megállítani õket. A végsõkig hûségesek „Pain-samához”. Most indulj el a Vas földje felé az országúton. találkozni fogsz egy osztagnyi szamurájjal. Vezesd õket Avarrejtekbe. Az talán segíthet.

Hikari válaszra sem várva elindult.

- Figyelem, itt letáborozunk!

Másnap délben kopogtattak a hokage ajtaján. Egy harsány „szabad” után be is nyitott az illetõ, én.

- Mit akarsz? – Kérdezte barátságtalanul.

- Tisztázni a helyzetemet a faluban.

- Nem egyértelmû? A faluban maradhatsz, de csak azért, mert mivel faluvezetõ vagy, nem támadhatunk meg, mert az háborúhoz vezethet, meg azért, mert a völgyrejtekiek is Avarrejtekhez tartoznak, és mert még nem okoztál problémát, végül azért mert együtt jársz Kumikóval.

- Na, igen, mind a négy ponttal probléma lenne – mondtam, és felemelve a kezem egy „shinra tenseiiel kirepítettem saját ablakán.

Ez volt a jel. a durranásra a falu összes Völgyrejteki ninjája harcolni kezdett. közben a falu egy pontján ácsorgó testem, amelyikbe a démon útját rejtettem, fölemelte a karját, és hat rakétát lõtt fel, amik magasan a falu felett robbantak fel. ez volt a jel az esõrejtekieknek, akik most megindultak a falon befelé.

A hokage visszatámadott, amit én egy lökéshullámmal akartam kivédeni, de õt ez csak lelassítottal. Így is komoly ütést vitt be. átugrottam a feje fölött, amire õ kunai-okat kapott elõ. Vágott párat, amik közül néhány a fejem mellett ment el. Nagyon büdös volt az egyik kés. Egy darabig nem értettem, miért, de aztán leesett: mérgezett volt. Egyikünk se hagyhatta, hogy a másik megvágja. Ha õ vág meg engem, megmérgez. Ha én õt, a genjutsum alá kerül.

Ekkor azonban ANBU-k és jounin-ok bukkantak fel, összesen fél tucat.

- Hokage-sama, menjen innen! - Mondta az egyikük. – Majd mi elintézzük.

Tsunade el is szelelt, én meg egy lökéshullámmal kiütöttem két ANBU-t. két másik pedig egy víz és egy föld jutsut küldött felém, amit én elkerültem, majd taijutsuval elintéztem egyiküket, és miután újratöltött a gravitációs jutsum, egy shinra tenseiiel kiütöttem a másikat is. Ám akkor az ötödik a hátamba nyomott egy bénító jutsu-t, ezért térde kényszerültem. A hatodik pedig odasétált elém, Omoi úr volt.

A homlokomra tette a kezét, és lehunyta a szemét. A fejem hirtelen fájni kezdett. Elõször csak picit, aztán egyre jobban és jobban. Végül már ordítottam annyira hasított a fájdalom. Aztán a sötétség.

Mikor felébredtem, Omoi úr áll fölöttem. Az utcán feküdtem törmelékek között. Rohadtul nagy fejfájásom volt. Megráztam a fejem és körül néztem. Hirtelen két csapat ninja bukkant elõ, és egymás felé indultak, majd félúton összetalálkoztak, és harcolni kezdtek. Az egyik avarrejteki volt, a másik… völgyrejteki? Ezt nem értem.

- Mi történik? – Kérdeztem Omoi úrtól.

- Völgyrejtek és Esõrejtek háborúban áll Avarrejtekkel.

- Mi? De hát miért? Hogyan… Kumiko! Hol van Kumiko?

Mintha csak végszóra érkezett volna, megjelent a lány. Felénk futott. Mikor odaért elkaptam, és megcsókoltam. Ez egy kissé meglepte õt.

- Mi volt ez?

- Mi mi volt? Egy pár vagyunk, nem?

- Hát… izé… volt egy veszekedésünk.

Ekkor apjára nézett, és gondolatban beszéltek pár szót, amit akkor nem vettem észre. Helyette ezt kérdeztem:

- Nem emlékszem. És… nagyon összekaptunk?

Egy darabig csöndben nézett rám, majd annyit mondott:

- Nem volt vészes.

Miért nem mentem el még korábban abba a barlangba? Biztos nem olyan elviselhetetlen mókust enni…

Nem akartam, hogy Tabusa utánam jöjjön. Egyáltalán látni se akartam. Bolyongtam az utcákon, fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek magammal. Menjek haza? Anyám megint csak faggatózna, ahogy a barátnõim is. De kéne valaki, aki megakadályozza, hogy kárt tegyek a környezetemben. Vagy magamban. Úgy döntöttem, hogy edzeni fogok, ott ezt következmények nélkül megtehetem. Elrohantam a gyakorlóterepre, és addig ütöttem mindent, amíg véres nem lett az öklöm. Fájt, de valahogy jól esett. Mire kifárasztottam magam, már le is nyugodtam.

Ez a veszekedés azért elég durvára sikerült… még sosem viselkedtem így senkivel. Mindig képes voltam megõrizni a hidegvéremet, õ az elsõ, aki így felhúz, és sorozatosan… de miért? Mert annyira szeretem? Hát, jelenleg ugyanannyira gyûlölöm is. És az összes ismerõse látta… most biztosan mindenki neki ad igazat, õt ajnározzák, mert õ a tökéletes Tabusa, akit mindenki szeret… Láttam is magam elõtt, ahogy egymást vigasztalják Hikarival, erre megint felment a vérnyomásom. De most már senki nem áll közéjük. Pont olyan ez is, mint a filmekben: gyõz a bájos fõhõsnõ, aki mindig is szerette a fõhõst, a gonosz csábító meg megszívja. Várjunk már… ennek a szerepjátéknak én vagyok a fõhõsnõje! Megbánnám, ha nem tennék pontot ennek a végére.

Felpattantam és visszaindultam a hotelbe, miközben meggyógyítottam az öklömet. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Az összes völgyrejteki felém kapta a fejét, mikor beléptem, páran meg is indultak felém, de megtorpantak. Talán megijesztettem õket az elõbbi veszekedéssel? Mindegy, csak egyvalakiért jöttem. Beléptem a szobába, õ a fal mellett állt. Tökéletes.

- Hikari?

- Hm? – fordult felém, mire két kunaial a falhoz szegeztem a blúza ujjait. Láthatóan nem tudta mire vélni, de már készítette a mérgezett tûit.

- Dobd el a tûket. – parancsoltam. – Nem akarok balhét.

- Pedig már rég megcsináltad.

- Lejátszhatjuk durván is.

- Mit akarsz?

- Választ a kérdéseimre. – mondtam és kihúztam a kunaiokat a falból, majd aktiváltam a jutsumat. Tudni fogom, ha hazudik. – Szereted Tabusát?

- Igen. – válaszolta. Egy picit sem félt tõlem, amitõl felment bennem a pumpa… na meg a válaszától is. – Mint barát. – egészítette ki. Igazat mondott.

- Völgyrejtekben ilyen közel állnak egymáshoz a barátok?

- Te sem állsz túl messzebb a te barátaidtól… - utalt arra, hogy az ölükben fetrengtem. Ez nem jó, vesztésre állok…

- Tudsz róla, hogy engem szeret?

- Hát ebben nem lennék biztos! – kacagott fel kárörvendõen. Egyre jobban leégetem magam… hidegvéééér.

- Ha meglennének a képességeid, tudnád, hogy így van. – blöfföltem, de bejött. Az arcára fagyott a mosoly.

- Ezerszer hasznosabb képességeim vannak, mint neked… - próbált visszavágni. Aranyos, hogy ilyen könnyen kijön a sodrából.

- Igen? Például hogy elcsábítod a férfiakat a szerelmüktõl? – kezdtem nyeregben érezni magam. – Nodarist a menyasszonyától, engem Tabusától… - igyekeztem minél hangosabban beszélni, hogy a közönségünk kételkedni kezdjen abban, hogy én vagyok a gonosz.

- Te mirõl beszélsz? – igyekezett hárítani.

- Nagyon jól tudod… majdnem lesmároltad Nodát, Tabusa elõtt pedig meztelenre vetkõztél a vízesésnél! – kezdtem kiabálni, mire a völgyrejtekiek sugdolózni kezdtek. Ezekrõl persze nem tudtak. Azért mondtam, hogy csak majdnem smárolt Nodával, mert a szamurájt nem akartam kínos helyzetbe hozni. Hikarit viszont sikerült.

- Igaz ez, Hikari? – kiáltott oda neki valaki.

- Én nem…

- Miért tagadod még mindig, hogy te tettél minket tönkre?! Nodáék a következõk? Hogy tudsz te nyugodtan aludni ezzel a tudattal?– támadtam neki.

- Én? Te tetted tönkre a folyamatos féltékenykedéseddel! – még nem adta fel, pedig a vitát már megnyertem. Hisz még a völgyrejtekiek bizalma is megingott benne.

- Nem lettem volna féltékeny, ha te nem adsz rá okot! – vágtam vissza erre is. – De nem fogok veled megküzdeni érte. Elérted, amit akartál.

Tudtam, hogy arra gondol, rám kellene támadnia, de már így is épp eléggé leégettem az ismerõsei elõtt, nem kellene tovább rontani a helyzetén. Még utoljára gonoszan rámosolyogtam – édes is a bosszú!!! -, aztán hátat fordítottam. Vetettem egy pillantást Tabusára. Még mindig a romokon feküdt, a szeme csukva volt. Nem tudom, hogy hallotta-e a veszekedést, de ez már nem az én dolgom. Legalább ezt a kis kurvát még meg tudtam szívatni. A többi völgyrejteki elõtt megálltam és meghajoltam.

- Elnézést kérek a kellemetlenségekért. – mondtam, aztán kivonultam, mint egy császárnõ. A völgyrejtekiek teljesen össze voltak zavarodva. Nagy hangzavar támadt, mindenki errõl beszélt. Volt, aki Hikarit vonta kérdõre, volt, aki engem kezdett védeni. Azt egyáltalán észre sem vettem a vita hevében, hogy egy fiú beszél Tabusával. El se tudtam volna képzelni, hogy az Avarrejtek ellen indított felkelésrõl.

Még jó fél óráig feküdtem az ajtótörmelék között. Azalatt a völgyrejtekiek végig figyeltek, hogy történik-e valami, vagy komoly bajom lett. Végül Kasumi, Hikari barátnõje kapott észbe elõször.

- Na, jól van, aranyapáim, szabadfoglalkozás van! Oszoljunk, oszoljunk! Láttunk már cikisebb szakítást is, igen, Tamaki, rád nézünk!

Nagyon hálás voltam neki, ugyanis most tényleg nem hiányoltam a reflektorfényt. Hikarira pillantottam.

- Féltél?

- Véldeddeleg (féltettelek).

- Ez is megmagyarázza a tûket.

Ahogy ezt kimondtam, pulóvere ujjaiba rejtett altatós tûit kiszórta az asztalra.

- Ha déged bádd, a vülébe gabja, ha engeb, a zebébe, bárbedig ilyed gözel az agyhoz bár deb gábító hatázsa ledd volda. (Ha téged bánt, a fülébe kapja, ha engem, a szemébe, márpedig ilyen közel az agyhoz nem kábító hatása lett volna.)

- Megölted volna?

- Hád, ha egy barádobad… Aaa, végre kidugult az orrom! Szóval, ha egy barátomat bántja, reflexbõl. De mi van veled? Te megölted volna, ha bánt? Vagy ha engem bánt?

Õ tovább fújta az orrát, én meg levettem róla a tekintetem, és a plafont kezdtem el bámulni.

- Nézd, tudom, hogy tudtad volna. Mármint, összegyúrhattad volna egy golyóvá, vagy szétpermetezhetted volna a molekuláit a levegõbe. Még ha a többi tested erõit nem is használod, akkor is a földbe gyalulhattad volna. Miért nem tetted?

Nem válaszoltam.

- Azért mert még szereted õt?

Csak tovább bámultam.

- Tab, szereted õt?

Semmi válasz.

- SZERETED?

- NEM TUDOM! – ordítottam, majd kissé lenyugodtam, és ismét hátradõltem. – Nem tudom. Mondanám, hogy ez tõle függ, de nem úgy érzem, hogy el tudnám fogadni a döntését.

- Reménytelen vagy – válaszolta, és belekortyolt a teájába. – Még az ajtószilánkok közül sem vagy hajlandó kimászni?

Meg sem hallottam csipkelõdését. Most én küldtem el Kumiót. Ez még sokkal rosszabb volt, mikor õ zavart el engem esõrejtekben. Csak találgatni tudtam, hogy most miért nem tervezek öngyilkosságot. Érdekes, alig hogy ezt kimondtam, azonnal gondolkozi kezdtem, hol láttam egy éles tárgyat.

- Kopp-kopp!

- Foglalt!

A fenti párbeszéd az ajtó (helye) elõtt álló személy és Hikari között zajlott le. Mikor felnéztem, Sorát pillantottam meg.

- Most éppen maga alatt van, és ne merd ezt kihasználni! – Förmedt rá a lila hajú.

- Nyugi, nyugi, csak kérdezni akarok tõle valamit. – Odasétált hozzám, és a fülembe súgta: - Mi köt még ehhez a faluhoz?

Egy darabig nem értettem, de aztán eszembe jutott. Elmémre sötét árnyék terült. Most mindenért megfizetek.

- Egyáltalán semmi.

Aznap este Esõrejtek vezetõjének irodájában Nodaris, aki érkezése óta a papírmunkát bújta, most felriadt, mert valaki elrohant az iroda ajtaja elõtt.

- Siess már!

- Nehogy itt hagyjanak minket!

Felnézett, és látta, hogy két gennin halad el a látómezejében.

- Hát ti hova igyekeztek? Nem adtam nektek semmilyen küldetést.

- Nem küldetésrõl van szó. Pain-sama üzente, hogy minden hadreõnk induljon el Avarrejtek felé. Senki más nem adhat ezzel ellentétes parancsot.

Noda elgondolkodott.

- Rendben, de üzenem, hogy várjanak. Személyesen vezetem az akciót, és még elõtte írni akarok valakinek.

- Kinek? – kérdezte az irodába érkezõ jounin.

- Csak a bátyámnak – válaszolta a szamuráj, ami egyáltalán nem volta hazugság, tényleg a vér szerinti bátyjának írt. És én még mindig az adósa vagyok azért a levélért.