- Elegem van mára a férfiakból. – dobtam le magam a lányok mellé.

- Na mert? Mi van? Túl hamar ment el a csávód? – kérdezte vigyorogva Temari.

- Mi van? – kezdtem röhögni.

- Ugyan már, mindenki tudja, hogy azért húztad a vécébe… - röhögött õ is.

- De gáááz. – mondtam. – Amúgy nem. Nem is csináltuk. Játssza a sértõdött hercegnõt.

- Lehet, hogy csak megunt téged. Látod, át is pártolt az exéhez. – bökött a fejével Hikari felé, aki az én pasimmal dumált.

- Nem fogsz felhúzni. – vigyorogtam.

- Kár. – nevetett. Temari szavai ráébresztettek valamire. Azt hiszem, hogy én unom egy kissé Tabusát. Csodálatos az ágyban, de mindig olyan egyforma: gyengéd, kedves és figyelmes. Arra már rájöttem, hogy tõle hiába várom a szenvedélyt, úgyhogy muszáj lesz nekem a kezembe vennem a dolgokat.

- Te hogyan csalod Shikamarut az ágyba? – kérdeztem, hátha hallok valami inspirálót.

- Figyelj, lehet, hogy lusta, mint a dög, de azt nem kell kétszer kérnem, hogy hanyatt vágjon.

- Na, nem mondod? El nem tudnám képzelni… - kuncogott Ino. Pedig õ a csapattársa.

- Neked nem is kell. Jobb is lenne, ha szereznél végre egy pasit. Nézz körül, ezek a völgyrejtekiek nem is rosszak. – kortyolt egyet Temari az italából. – Hány hónapja is voltál utoljára férfival? – vigyorodott el.

- Annyira unalmas a szexuális életed, hogy az enyémmel foglalkozol? – vágott vissza Ino.

- Hát, még mindig jobb vagy, mint Hinata… - szóltam közbe.

- Õ és Naruto összejöttek, nem? A bulidon. – kérdezte Sakura.

- Ez lett volna a cél. De rendkívüli képességeimnek hála kiderítettem, hogy mi történt. Bezárkóztak a szobába, Naruto levette a felsõjét, de amikor a gatyáját húzta le, elbotlott benne és lefejelte az ágy szélét. Elájult, úgyhogy Hinata kihasználta az alkalmat és elmenekült. – meséltem, mire mindannyian visítva röhögni kezdtünk.

***

Annyira jó lett a hangulatom a bulin, hogy Tabusa egészen addig eszembe sem jutott, amíg haza nem indultunk. Én nem szóltam hozzá, õ sem szólt hozzám. Nagyszerû. De így legalább nem fogja elrontani a jókedvemet. Eszembe jutott a vécés akcióm, és eléggé elszégyelltem magam. Még mindig nem józanodtam ki, de akkor nagyon durván be lehettem állva. Otthon gyorsan lemostam a sminket, letusoltam, elkészültem a lefekvéshez, aztán alig hallhatóan jó éjszakát kívántam és hátat fordítottam Tabusának az ágyban.

- Mi baj? – kérdezte. Gondoltam, hogy nem úszom meg. Pedig most nincs erõm veszekedni. – Egész úton nem szóltál hozzám.

- Még kérded?

- Azt tudod, hogy nekem lenne okom haragudni. – mondta. Jó, van ebben valami, de akkor is felkúrja az agyam. Asszem megint ordibálni fogok.

- Az ég adta világon semmi sem volt. És utána megpróbáltalak kiengesztelni, de neked megint semmi sem jó. – motyogtam, mire õ villámgyorsan fölöttem termett. Felpattantak az addig csukott szemeim, s a szemébe néztem. Megrémített. Egy pillanatra azt hittem, meg akar ráncigálni. Olyan volt, akár egy vadállat.

- Akkor most hadd engeszteljelek ki én. – suttogta a fülembe, miközben a felsõm alá nyúlt. Az adrenalin-szintem az egekbe szökött. Belém nyilallt a felismerés, hogy talán most valóra váltja a legmerészebb álmaimat. Nem sokat törõdött az elõjátékkal, de nem is bántam. Ellenállhatatlan vágyat éreztem iránta, azt akartam, hogy csakis az enyém legyen, örökre.

A fájdalomtól sikítottam egy halkat, de ez olyan jólesõ fájdalom volt. Csak nem lettem mazochista??? Végre éreztem a szenvedélyt, amire vágytam, de mintha düh is vegyült volna bele… Rémisztõ volt ez a hirtelen váltás Tabusától, de épp ettõl izgató. A pimasz, beképzelt mosoly az arcán meg csak még egy lapáttal rátett. Megkaptam a rosszfiút, akit annyira akartam. Egy szavam se lehet.

***

A következõ, amire emlékszem, hogy hason fekszem, és a szememet elvakítják a felkelõ Nap sugarai. Át akartam fordulni, de olyan izomlázam volt, hogy alig bírtam megmozdulni.

- Jó reggelt, szerelmem! – köszöntött Tabusa csilingelõ hanggal. – Már azt hittem, átalszod a napot.

- Haaaaagyjááál. Most szerelmes vagyok. – motyogtam és a fejembe húztam a takarót, mire õ nevetésben tört ki.

- Hát így hónapok után már ideje volt.

- Hála a tegnap éjjelnek. – sóhajtottam elégedetten. - Tényleg, minek köszönhetem?

- Öhm…

- … vagy kinek?

- Oh, hát…

- Szóval Hikarinak? – mondtam. Õ nem válaszolt. – Ezt igennek veszem. – Kimásztam az ágyból és magamra csaptam a fürdõajtót. Tabusa akkorát sóhajtott, hogy a zárt ajtón keresztül is hallottam. Néhány perc múlva teljes harci díszben szaladtam ki a lakásunkból. Tabusa utánam.

- Kumiko, hova mész?

- A völgyrejtekiek szállására.

- Ne csináld…

- Hallgass! – néztem hátra, aztán berontottam a hotelbe, Tabusával a sarkamban. – Hikari itt van? – kérdeztem.

- Itt vagyok. Valami gond van? – jött oda hozzám, mire én nekiiramodtam. Már védekezõ állásba helyezkedett volna, de én a nyakába ugrottam és szájon csókoltam. A meglepetéstõl mozdulni sem tudott, ahogy a jelen lévõ völgyrejtekiek sem. Tabusa sem. Lecuppantam Hikariról.

- Imádlak! – mosolyogtam rá.

- Mivan?! – nézett rám felháborodva. Aztán Tabusára, majd megint rám. Hamar összerakta a dolgot, és elnevette magát.

- Hát… nincs mit. – vigyorgott ránk. Megfogtam a kezét.

- Meg tudsz nekem bocsátani? – néztem rá reménykedve.

- Öhm… hát persze. – mosolygott. – Figyelj, te se haragudj rám…

- Oh, én már rég nem haragszom. – viszonoztam a mosolyt. – Valamelyik nap átjöhetnétek, még nem is láttátok a lakásunkat.

- Tarthatnátok egy lakásavató bulit! – javasolta. Csevegtünk még egy kicsit, aztán elköszöntem. Tabusának földbe gyökerezett a lába. Elléptem mellette, ki az utcára, és majd megfulladtam a röhögéstõl. Imádom szívatni.

***

- Ez mi a rák volt? – kérdezte Takeshi az elsõ sokk után.

- Nem tudom, de nekem bejött. – vigyorgott Tamaki.

- Röviden annyi, hogy felpezsdítettem a szexuális életüket. Ha kell még valakinek tanács, csak szóljon. – vigyorgott Hikari. – Te meg mit állsz még itt? – nézett a kõvé dermedt Tabusára.

Épp azt hallgattam, hogy Aoi egy jó sztorit mond, mikor észrevettem, hogy nincs senki a jobb oldalamon. Leengedtem a korsómat, amibõl éppen inni terveztem, és a bejárat felé néztem, ahol éppen Kumiko ment ki… a sráccal, akivel a buliján enyelgett. Ez csak jól sülhet el…

Felpattantam, és kimentem én is, de nem a fõbejáraton, hanem egy kis hátsó kijáraton. Azt már nem láthattam, hogy mihelyst fölálltam, Takeshi és Nodaris rám pillantottak, majd sokat mondón összenéztek. Én kimentem és egy kis mellékutcán megálltam. Olyan közel voltam, hogy éppen hallottam mit mondanak.

- Ez a bûnözõ komolyan jobb nálam? Azt hittem, a lázadás után rájössz, mekkora lúzer, és dobod – mondta a fiú.

Ez nem talált különösen szíven, az már annál inkább, hogy Kumiko nem válaszolt azonnal. Sõt egyáltalán. Még inkább felbõszített a következõ mondata:

- Szeretlek, Kumiko. Még mindig…

- Mi? – Vágott közbe a lány. – Mirõl beszélsz?

- Nem tudlak elfelejteni. Próbáltam, de nem megy.

Hát pedig nem ártana, de Qrv@ sürgõsen.

- Ez akkor nem jutott eszedbe, mikor megcsaltál? – Kérdezte a barátnõm elcsukló hangon.

És még neki áll följebb? Hú, ez a gyerek nem fogja már egy egyszerû veréssel megúszni. Két lábon nem megy haza, az biztos.

- Igen, hibáztam, de mindenki megérdemel egy második esélyt, nem?

NEM! TE BIZTOS, HOGY NEM!!!! Itt lett elegem az egész dologból, elõléptem, hogy kitépjem néhány bordáját.

- Kumiko, minden oké? – Takeshi tette fel a kérdést, mire mindketten felé fordultak, így csak õ láthatott.

- Persze – felelte a megszólított rövid habozás után, majd mielõtt bement volna Takeshivel, még odamorogta neki: - Felejts el!

Õ egy darabig csak a kocsma ajtaját bámulta, aztán így szólt:

- Hpf! Mije van neki, ami nekem nem?

Miközben ezt mondta, megfordult, és akkor vette észre, hogy a sötétbõl két világító, lila, körökkel ékesített gyilkos pillantású szem mered rá.

- Megmutassam? – Kérdeztem baljósan.

Felemeltem a jobb kezem, és tenyerem a homlokához illesztettem, majd halkan rákezdtem a „varázsigére”:

- Shinra TenBLEH!

Egy kis sör is visszajött a gyomrostól, amit kaptam. Na, nem tõle, Nodaristól. Én zihálva a szemébe néztem, õ meg szigorúan az enyémbe, miközben ökle még mindig a gyomromba ágyazódott. Szépen lassan kialudt a rinneganom izzása, majd a szemem maga is visszaváltott normálisra. Ez egy beavatottnak (Nodarisnak) azt jelentette, hogy többnyire megnyugodtam. Ha a haverom nem lenne, most hatalmas hibát követtem volna el.

- Kösz – motyogtam, miközben felegyenesedtem. Mikor elmentem mellette, még odamotyogtam a srácnak: - Te is köszönd meg szépen!

Visszaültem a helyemre, de hiába nevetgéltek mellettem a társaim, nem tudtam átvenni a jókedvüket. Inkább ittam még egy sört. Kumikót ugyan nem láttam sehol, de nem is baj. Most jobb, ha egy picit nem szól hozzám. Mikor ismét visszatért, neki is feltûnt, hogy valami nem oké.

- Mi a baj? – Kérdezte. – Fáj a hasad? Uhh, elég szarul nézel ki. Adok gyógyszert.

- Nem fáj semmim – böktem ki végül mogorván.

- Akkor mi a gond? – Hú, hát regélhetnék.

- Jó lenne, ha nem néznél hülyének – förmedtem rá. – Mit akart az a gyerek.

- Szerelmet vallott. – Tudtam. Végig hallottam, de most így tõle hallani olyan volt, mintha kést döfött volna a gyomromba. – Õ volt az elsõ pasim. Hazudott, megcsalt, gyûlölöm. Azt mondta, nem tud kiverni a fejébõl. Vissza akart szerezni. Mondtam neki, hogy felejtsen el.

Hazudj! Könyörgöm, hordj össze valami sületlenséget, én meg majd úgy teszek, mint aki semmirõl sem tud. Mert ez az egyenes beszéd messze fájdalmasabb volt. Csak meredten néztem Kumikóra. Egy arcizmom sem mozdult.

- Értem – mondtam végül, majd kiittam a söröm maradékát.

Kumiko átült Hikari mellé. Nem tudom, miért, de ez jól esett. Úgy beszéltek egymással, mintha mindig is a legnagyobb békességben lettek volna. Egyszer csak Kumiko halványan elmosolyodott, és megragadott, majd beráncigált az illemhelységbe. Mit mondhatott neki az a nõszemély? Amint beértünk a falnak döntött, és megcsókolt.

- Mit mûvelsz?

- Magamévá teszem a szerelmemet.

- Mi? Itt? Nem akarom, hogy összeszedjünk valami fertõzést. – Komolyan? Fertõzés? Én marha!

Õ is valami hasonlót gondolhatott, mert fölsóhajtott, és elengedett.

- Annyi benned a szenvedély, mint egy kavicsban. – Oké, ez jogos.

- Az nem szenvedély, hogy egy undorító budiban csináljuk. – Dehogy nem.

- De akkor ítéld meg, hogy otthon megerõszakolsz!

- Na jó, Kumiko, nincs több koktél – mondtam.

- Teljesen józan vagyok. – Aha, hét sör után józanabb vagyok nála.

- Akkor miért mondasz ilyeneket?

- Ahjj, te annyira jófiú vagy… szinte már idegesítõ – Nekem mondod? – Könyörgöm, csak néha bánj úgy velem, mint egy szajhával.

Kiment, én meg csak utána bámultam egy darabig. A vér még mindig lüktetett a fejemben, a szívemben, és a… ja, a farkamban. Végül megszólaltam.

- De… ahhoz túlságosan szeretlek…

Én is kovettem. Õ leült a barátnõihez, én meg ledobtam magam Hikari mellé.

- Hogy ment? – Kérdezte.

- Sehogy - morogtam. – Nem vagyok elég szenvedélyes.

Õ sóhajtva fejét csóválta.

- Tabusa-Tabusa. Sokat kell még tanulnod.

- Mit csináljak? – Nem tudtam, hogy ezzel a kérdéssel mit indítok el.

- Figyelj! Hogy érzed magad?

- Nyomottul.

- És az elõbb, mikor kint voltál?

- Dühös voltam.

- Kire?

- A srácra.

- Csak rá?

- Igen.

- Biztos?

- Nem.

- Kumikóra is?

- Rá is.

- Mennyire?

- Kicsit.

- Kicsit?

- Nagyon.

- Mennyire nagyon?

- Eléggé nagyon.

- Az jó.

- Miért jó?

- Használd a dühöd?

- Mire?

- Mérges szex.

- Eh… mi?

- A mérges szex egy csomó helyzetben kiutat jelenthet, csak használj fel minden csepp dühöt! – Mondta, miközben a szájához emelte poharát.

Én nem válaszoltam, csak gondolkodtam, hány esetben használhattam volna ezt. Vagy én, vagy Kumiko.

Mikor véget ért a gyülekezet, mind haza indultunk. Kumikóval egész hazaúton nem szóltunk egymáshoz. Csak lefekvés után szóltam újra hozzá:

- Mi baj? – Kérdeztem. – Egész úton nem szóltál hozzám.

- Még kérded?

- Azt tudod, hogy nekem lenne okom haragudni.

- Az az ég adta világon semmi sem volt. És utána megpróbáltalak kiengesztelni, de neked megint semmi sem jó.

Ez megadta a kezdõ löketet. Minden dühöm visszatért. Átfordultam az õ oldalára, és fölé hajoltam. Odahajoltam a füléhez, miközben felhúztam pizsama felsejét, megfogva egyik mellét.

- Akkor most had engeszteljelek ki én – suttogtam a fülébe.

Ahogy hátra hajoltam, lehúztam alsó ruházatát is, majd teljes erõbõl rákezdtem. Õ sikított egy halkat. Megfogadtam régi barátom tanácsát. Az utolsó csepp haragomat is beleadtam minden… egyes… lökésbe. Halvány mosollyal konstatáltam Kumiko arckifejezését, ami csak további erõkifejtésre sarkallt.

A napomat aztán Inoékkal töltöttem. Volt bennük valami szokatlan, túlságosan kedvesek voltak és lesték minden mozdulatomat. Elmeséltem nekik, hogy mi történt velem, és õk rendkívül meggyõzõen játszották el, hogy nem tudnak semmirõl.

- Akkor neked pihenésre van szükséged! – sopánkodott Ino.

- Így van! Úgyhogy ma fekszünk és filmet nézünk. – javasolta Sakura.

- Ne kezeljetek már úgy, mint valami fogyatékost! Filmet nézni egyedül is tudok. Egy jó buli viszont sokat segítene rajtam! A szülinapom óta nem csapattam, lehet, hogy épp ez a bajom.

- Biztos vagy benne? – próbálkozott utoljára Sakura.

- Persze. Alapozunk a kocsmában, utána partizunk.

***

Imádom kicsípni magam. Egy jó smink és egy csinos ruha sokat dob az önbizalmamon, és ez Tabusán kívül senkinek sincs ellenére, sõt! Jó is, hogy most nem vele megyek, csak hallgathatnám a siránkozását. De az se lenne baj, ha összefutnánk, legalább felhúzhatnám vele. Elhatároztam ugyanis, hogy a frappáns verebes trükkje miatt egy darabig játszani fogom a sértõdöttet. De csak finoman.

- Kumiko, szerintem ez nem valami jó ötlet… - kezdte Ino.

- Miért nem? Az én csöcseim közé nem bújtat verebet!

- Úristen, te erre izgulsz? – röhögött Sakura.

- Ez a te kis betegséged…

- Nem vagyok beteg! – vágtam Ino szavába.

- … remekül összehozott titeket, nem gondolod?

- De. De nem hagyhatom csak úgy annyiban, különben azt fogja hinni, hogy neki mindent szabad.

- Végül is ebben igazad van, de ne vidd túlzásba kérlek.

- Ja. Ne baszd el megint. – tanácsolta Sakura.

- Megint?!

- Kiba is ezért hagyott el, nem emlékszel?

- Kibát én dobtam!!!

- Ne ordibálj már! Meghallja!

Kibára néztem. A kocsma elõtt állt, éppen egy csinos lány fûzött.

- Látod, ezért szakítottam vele. – böktem feléjük. – Szia Kibaa~! – köszöntem neki, és még rá is kacsintottam, majd elmentünk mellette és beléptünk a kocsmába. – Ez egy pöcsfej.

- Úgy látom, sikerült elüldöznöd a csaját! Nézzétek már, hogy fut utána! – vihogott Sakura, mire mi is gonosz kacajban törtünk ki.

- Ó! Kié az a formás segg? – hallottam valahonnan a hátam mögül. Vetettem egy lesújtó pillantást a hang gazdájára, majd vissza is fordultam. Elképesztõ, hogy mindig ez van, ha Inoval megyek valahova. De jobb is, hogy elkísérjük, különben még megerõszakolnák.

- Csihadj, Tamaki! Az az én formás seggem… vagy legalább is a tulajdonosa az enyém. – fortyant fel valaki. Megtorpantam. Kellett egy kis idõ, hogy összerakjam.

- Ino, neked mióta van pasid? – fordultam a barátnõm felé, majd szinte azonnal lefagytam. Hisz ez Tabusa hangja volt!

- Hé! Szia Kumiko! Nem ültök ide hozzánk?

(- Mirõl beszél ez? Hogy lenne már pasim? – értetlenkedett közben Ino.)

Hátrafordultam. Nodaris szólított meg. Mosolyogva visszaintegettem. Annál az asztalnál ült, amelyiknél az a Tamaki nevû, Tabusával együtt. Helyet csináltunk magunknak. Örömmel láttam, hogy közte és Aoi között már minden rendben. Aoira kacsintottam, õ visszakacsintott. Mire észbe kaptam, már egy idegen csávó mellett ültem.

- Helló. A nevem Takeshi. Már nagyon vártam, hogy megismerjelek. – fordult felém. Az elsõ gondolatom az volt, hogy nála jobb pasit még az életben nem láttam. A második, hogy nem messze itt ül Tabusa is, úgyhogy jobb, ha elhessegetem ezeket a gondolatokat.

- Igazán? Hát asszem ott a hotelban már elég rendesen bemutatkoztam nektek… - utaltam a Hikarival való balhénkra.

- Fuhh, az nagyon belevaló volt! – nevetett. – Ilyesmit nem látunk minden nap.

- Én se csinálom minden nap, úgyhogy érezd magad megtisztelve. – mosolyogtam, mint egy kis tinilány.

- De komolyan, Hikarival senki nem kezd ki. Nem mintha keresné a balhét, de mindenki tudja, milyen erõs. Látszik is rajta.

Felhorkantam. Nekem valahogy nem tûnt fel.

- Megnézném, milyen lenne, ha mindent beleadnátok. – vigyorgott.

- És kinek szurkolnál? – húztam fel a szemöldököm.

- Nehéz kérdés. Ti ketten nagyon hasonlítotok egymásra.

Megint felhorkantam. Azon kívül, hogy mindketten lányok vagyunk, nem sokban.

- Akkor talán jobb lett volna, ha ellenségem helyett a szövetségesemmé teszem…

- Nem az a haragtartó típus, úgyhogy még nem késõ.

- Viccelsz?

Inkább egy pattanást a seggemre.

- Ez igazán nem volt szép tõled, Kumiko. – hajolt hirtelen a képembe Kiba.

- Jajj, csak nem lepattintottak? Így jár az, aki több vasat tart a tûzben.

- Soha nem tartottam több vasat a tûzben…

- És ez engem hol érdekel? Ha most megbocsátasz, a barátaimmal szeretném tölteni az estét. – fordítottam hátat, de Kiba kézen fogott és kihúzott a kocsmából.

- Mi az Istent mûvelsz???

- Nem hiszem el, hogy összejöttél vele…

- Kiba… mit akarsz? – kérdeztem félve a választól.

- Ez a bûnözõ komolyan jobb nálam?! Azt hittem, a lázadás után végre rájössz, mekkora lúzer és dobod!

Nem tudtam mit mondani. Elvégre akkor én is azt hittem, hogy dobom. Meg elõtte jó pár alkalommal is.

- Szeretlek Kumiko! Még mindig…

- Miii? Mirõl beszélsz?!

- Nem tudlak elfelejteni. Próbáltam, de nem megy!

- Ez akkor nem jutott eszedbe, amikor megcsaltál? – mondtam szinte suttogva. A sírás kerülgetett. Kiba volt az elsõ szerelmem, és csúnyán átvert. Azt hittem, már túl vagyok rajta, de úgy látszik túl mély a seb.

- Igen. Hibáztam. De mindenki érdemel egy második esélyt, nem? – hajolt közelebb. Egész közel.

- Kumiko, minden oké? – termett ott hirtelen Takeshi. De miért nem Tabusa jön utánam?!

- Persze. – léptem el Kibától. – Felejts el engem. – vetettem oda neki, aztán visszafutottam az asztalunkhoz, felkaptam a táskám, és berohantam a vécébe.

- Kumiko, mi történt? – futott utánam Sakura. Megint nem Tabusa. Jó, mondjuk a nõi vécébe nem lett volna egyszerû.

- Kiba szerelmet vallott.

- Nem mondod? – Tágra nyíltak a szemei. – De végül is ez senkit nem izgat. UGYE?

- Épp ez a baj! Hogy egy pillanatra elgondolkodtam! Nem bírtam egybõl elküldeni!

Azt már hozzá se mertem tenni, hogy ha Takeshi nem jön, talán el sem küldöm.

- De csak az számít, hogy már nem akarsz tõle semmit, nem?

- Nem akarok! Tényleg nem! Csak valahogy olyan hatással van rám… Tabusából hiányzik az a szenvedély… legalábbis ritka. Elgyengültem.

Tabusa és Hikari is ilyesmit érezhet. Nem szerelmesek már, de mintha még mindig lenne köztük valami… szikra vagy kötõdés. Akik egyszer jártak, nem lehetnek többé csak barátok.

- Na figyelj, most szépen összeszeded magad és visszamész. Tabusa mellé. Nem történt semmi, ami miatt szégyenkezned kéne. Érthetõ, hogy elgyengültél. De remélem tanultál belõle.

Mosolyt erõltettem magamra, és visszaültem az asztalhoz. Tabusa mellé. Minden szem rám szegezõdött. Tuti, hogy mind engem beszélt ki.

- Mindig engem találnak meg a részegek. – nevettem. Senki nem kérdezõsködött. Éreztem, hogy Takeshi engem néz, de én Tabusa felé fordultam. Fortyogott a dühtõl. Talán épp azért Takeshi jött ki, mert félt, hogy Tabusa ismét elpusztítja fél Avarrejteket.

- Mi a baj? Fáj a hasad? – kérdeztem. Rám kapta a tekintetét. Villámokat szórt. – Uhh, elég szarul nézel ki. Adok gyógyszert.

- Nem fáj semmim. – Gondolom a szívén kívül. Utálatos egy ribanc vagyok, de tényleg.

- Akkor mi a gond?

- Jó lenne, ha nem néznél hülyének. Mit akart az a gyerek?

Sóhajtottam. Õszintének kell lennem vele.

- Szerelmet vallott. – Tabusa arca mérgesbõl csodálkozóba váltott. Biztosan azt hitte, magyarázkodni fogok. – Õ volt az elsõ pasim. Hazudott. Megcsalt. Gyûlölöm. – Tabusa rám nézett. – Azt mondta, nem tud kiverni a fejébõl. Vissza akart szerezni. Mondtam neki, hogy felejtsen el.

- Értem. – mondta Tabusa, majd ismét a többiek felé fordult. Nem nagyon akart hozzám szólni, de úgy láttam, hogy már nem mérges.

A kedvem elment a bulizástól, viszont megjött ahhoz, hogy beszéljek Hikarival. Ennél rosszabb már úgysem lehet! Átültem mellé és megszólítottam. Csevegtünk egy kicsit, úgy tettünk, mintha mi sem történt volna kettõnk között. Barátnõk még nem lettünk, de talán már nem vagyunk ellenségek se. A sikeremtõl ismét felderültem, és bunkó módon elhúztam Tabusát a barátaitól, be a vécébe. Mielõtt szóhoz jutott volna, a falhoz nyomtam, és hevesen megcsókoltam.

- Mit mûvelsz?

- Magamévá teszem a szerelmemet.

- Mii? – nevetett zavartan. – Itt? Nem akarom, hogy összeszedjünk valami fertõzést.

Sóhajtottam. Most komolyan lepattintott??

- Annyi benned a szenvedély, mint egy kavicsban.

- Az nem szenvedély, hogy egy undorító budiban csináljuk.

- De akkor ígérd meg, hogy otthon megerõszakolsz.

- Na jó, Kumiko, nincs több koktél! – pirított rám.

- Teljesen józan vagyok.

- Akkor meg hogy mondhatsz ilyeneket???

- Ahjj, te annyira jófiú vagy… szinte már idegesítõ. Könyörgöm, csak néha bánj már úgy velem, mint egy szajhával! – mondtam, majd visszaültem az asztalhoz.

Tudtam, hogy meg fogom járni, hogy a lány dekoltázsát használtam kémkedésre, de nem, hogy ennyire. Most Kumiko azt találta ki, hogy megmûtteti a mellét. Megint egy apróságot fúj fel. És megint én érzem magam szarul miatta.

- Kumiko, én belefáradtam ebbe – mondtam végül. - Nem akarom olyasvalakivel leélni az életemet, aki nem hiszi el, hogy elég jó nekem. Hányszor kell még gyõzködnöm téged? Ha nekem nem hiszel, akkor kinek? Mi értelme van így ennek az egésznek?

A szemébe néztem. Nem teljesen láttam, mi járhat a fejében. Mintha éppen gondolkodna, hogy mit válaszoljon.

- Egy papírzacskót! – mondta végül.

- Tessék? – Sok mindenre számítottam, de erre nem.

- Papírzacskót… gyorsan! – Erõltetve mondta, mintha nem kapna levegõt.

Én azonnal elrohantam, és egy zacskóval a kezemben tértem vissza, amit a szájára tett.

- Kumiko, mi történt veled? Jól vagy? – Igent jelzett. – Azonnal hívom a mentõket! – De õ megrázta a fejét.

Jobb híján az ágyunkra fektettem, ahol azonnal elaludt. Kétségbe estem. Az ajtóval nem is törõdve az ablakon ugrottam ki, és a háztetõkön ugrálva értem el a hotelig, amiben a völgyrejtekiek szálltak meg. Ott chakrával a lábamban ráugrottam a falára, és bedörömböltem a megfelelõ ablakon. Hikari azonnal ki is nézett rajta.

- Tabusa! Ha látogatóba jössz, inkább az ajtón át gyere.

- Kasumi!

- Nem, Hikari.

- Mármint, hol a barátnõd, hol van Kasumi,

- Két emelettel lejjebb.

Minden további nélkül lejjebb csúsztam, és ott is bekopogtam. Az alacsony lány ki is kukucskált.

- Tabusa! Tudod, hogy hikari két emelettel följebb lakik… KYA!

Harsányan felsikított, ahogy felkaptam, és a karomban ugráltam vele a háztetõkön. A lakásunkban ismét letettem, és az ágyon fekvõ Kumikóra mutattam.

- Nem kapott levegõt... – lihegtem kifulladva. – Papírzacskót kért, aztán elájult…

A lány a barátnõm fölé hajolt, és megvizsgálta a pulzusát, légzését, meg más egyebeket.

- Tudod, ez sokkal könnyebben ment volna, ha hagytad volna, hogy a cuccaimat is magammal hozzam – motyogta. – Na, mindegy. Nem tudod, a stresszel hogy áll?

Végiggondoltam: a féltékenykedés, a háború, a veszekedések. Elég rendesen stresszelhetett mostanában.

- Jócskán – bólintottam.

- Ahogy gondoltam. Még jó, hogy papírzacskót kért, ugyanis hiperventillál. Stresszhatásoktól, vagy hetekkel utánuk lép fel. Jól ki kell pihennie magát.

Egy kicsit megnyugodtam. Ekkor csöngettek. Odakint Ino, Sakura, meg a Naruto gyerek állt.

- Most hallottuk Hikaritól, hogy valamiért nagyon kerested a völgyrejteki orvosi ninját – mondta Sakura. – Mi történt?

Válaszra semvártak, csak betódultak a hálószobánkba, ahol Kumikót az ágyon fekve találtak. Sakura azonnal letérdelt mellé, és vizsgálni kezdte, Naruto meg legnagyobb meglepetésemre megragadott a felsõm nyakánál fogva, és a legközelebbi szekrényhez vágott.

- Na, jól van, most azonnal nyögd ki, mit mûveltél vele, mielõtt kicsontozlak szarházi?

Miután Kasumi megadta a diagnózist, kicsit lejjebb ment a vérnyomásom, de most újra felszökött. Persze fõként a gyanúsítgatástól, de részint azért is, mert most rajtam volt a féltékenykedés sora.

- Ó, mi csak hálóingben nyakig csukamájolajosan matchboxoztunk egy kicsit a veteményesben. MÉGIS MI A FASZT MÛVELTEM VOLNA VELE?!?!?!

Komolyan ököllel mentem volna neki, de nem volt rá szükség. Sakura egy jobb egyenessel megfegyelmezte õt.

- Amúgy gratulálok, hogy a chuunin vizsga elsõ szakaszán átmentél – mosolygott Ino.

- És mi errõl miért nem tudunk? – Szegezte nekem a kérdést Kasumi.

- Mert ma történt, és volt ma ennél nagyobb dolgom is… a páciensed történetesen.

- … Valóban. Akkor holnap találkozzunk ebben a kocsmában, összecsõdítem a többieket is.

- Öh… kösz, de most vagyok túl egy lakásvásárláson, és most nem állok úgy anyagilag, hogy sörözzek.

- Hát majd meghívunk, mint ünnepeltet. Hozhatod a barátnõdet is.

- Izé… Úgy gondoltuk, hogy õt mi hívjuk el valahova – mondta Ino. – Már, ha jobban lesz.

~~~

[…]

- Egy utolsó kérdés. Te csak ugyanazt látod, mint a kis verebed, vagy ugyanazt érzed is?

- Nem érzem ugyanazt! Csak a látásunk közös! – Remélem nem fog más rinnegan-használóval találkozni, aki elárulhatja neki az ellenkezõjét.

Mivel egész éjszaka nem aludtam, most le tudtam pihenni egy kicsikét. Mikor felébredtem, már délutánra járt az idõ. Elmentem sétálni egyet, hogy egy kicsit kiszellõztessem a fejem. Tényleg nagyon kell már egy ivás a haverokkal. Már idejét se tudom, mikor piáltunk együtt egy jót (amikor a történetet meséltem, az nem számít).

Amikor sétálgattam az utcán, megakadt a szemem valakin: sötétszürke haj, a szemek körüli fekete festék, Gorugota volt az. Felém pillantott, és elmosolyodott, majd eltûnt az emberek között. Futásnak eredtem, hogy elkapjam. Még éppen idejében odaértem, és átnyúltam a tömegen.

- Kya! – sikított fel, akinek a felkarját elkaptam.

Nem Gorugota volt. De még csak nem is hasonlított rá. Konkrétan az a világoskék hajú lány volt, aki a chuunin vizsgán mellettem ült. Egy darabig egymás szemébe néztünk, én meg szép lassan lenyugodtam.

- Azok a szemek – mondta végül.

Észre sem vettem, hogy idõ közben szemeim rinneganra váltott. Gyorsan elengedtem a karját.

- Honnan ilyen ismerõsek a szemeid?

- Nem tudom – válaszoltam. – Talán a vizsgán láttad õket.

- Nem. Régebbrõl ismerem, de nem tudom, honnan. Mindegy, akkor biztos nem fontos.

Megfordult, és elment. Én egy darabig néztem utána, majd én is elindultam. Este a megadott kocsmába mentem. Hamar megtaláltam azt a pár asztalt, ami össze volt tolva húsz fõs társaságunknak. Egy üres hely meg volt hagyva, arra le is akartam ülni, de Takeshi, egy haverom megállított.

- Öcsi, ez itt a chuuninok és jouninok asztala. Te keresd meg a genninekét!

- Ez a chuuninoké és jouninoké? Akkor tényleg nem ide ülök, csak mert fél úton járok a hokage címhez, kis csíra – vigyorogtam.

A „kis csíra” megjegyzés nem különösebben volt helytálló, Takeshi nemcsak idõsebb volt nálam, de egy olyan húsz kilóval több izom is volt rajta, mint rajtam. Õcsak röhögve felborzolta a hajam, és leültetett. Végig néztem a beszélõ-nevetgélõ társaságon, és két dolgot is azonnal ki is szúrtam két személyi változást. Az egyik:

- Hol van Sora?

A közelben ülõk mosolya kissé lejjebb hervadt. Végül a velem szemben ülõ Hikari válaszolt:

- Nem igazán él közösségi életet, mióta a harcoljunk-neharcoljunk kérdésben inkább melléd álltunk, mint mellé. Még a bandája másik két tagját is kerüli.

Ez egy kicsit elszomorított, hogy ennyire lesújtotta õt a barátaink döntése. A másik:

- Vagy romlik a memóriám, vagy az a hölgy ott az asztalfõn nem Völgyrejtekbõl valósi.

Az asztal végén egy szõke, nálam egy-két évvel idõsebb lány ült, akinek haja négy copfba volt kötve. Homályos tekintete, és széles mosolya mutatta, hogy bizony nem az elsõ korsójánál tart.

- Örvendek. Te talán nem ismersz, de én ismerlek téged. A nevem Temari, és homokrejtekbõl jöttem. Csak egy kedves barátod beinvitált.

- Faja. Honnan ismersz, egyébként?

- A Chuunin vizsga egyik szervezõje vagyok. Apropó, gratulálok az ötletes és meglepõen erotikus csalásodhoz.

- Mit csinált? – Kérdezte széles vigyorral a másik oldalamon ülõ Nodaris, aki bár nem völgyrejteki, örülök, hogy itt van. (és megjegyzem nagyon örültem neki, hogy Aoi vállát karolja át, aki hozzá bújik.)

- Bedugta a madarát egy lány mellei közé, ahonnan tökéletes rálátása nyílt a kérdésekre, meg más egyéb dolgokra…

Az egész díszes társaság dõlt a röhögéstõl.

- Biztos, hogy az a „madara” volt? – Kérdezte Takeshi, aki most azon fáradozott, hogy megfojtson, miközben elvileg átkarolta a nyakamat (nem elég, hogy nagyobb izmai vannak, még meg is fojt velük).

- A csajod tud errõl? – Kérdezte Tamaki a másik oldalról.

- Tud – mondtam habozva, és egy jó nagyot kortyoltam a korsómból, ami alatt Hikari fel tudta tenni a kérdését:

- És?

- Mit és?

- Hány hétig nincs szex?

Ezen is jót röhögtünk. Az este további részében kitárgyaltuk, ki hogyan csalt volna, és még néhány érdekes sztorit. Egyszer csak észrevettem, hogy egy csapat lány megy el mellettünk, de én nem figyeltem oda különösebben. Egészen addig, amíg Tamaki hátra nem hajolt és nem kérdezte:

- Ó! Kié az a formás segg?

Én is oda pillantottam, aztán gyorsan rá is kiáltottam:

- Csihadj, Tamaki! Az az én formás seggem… vagy legalább is a tulajdonosa az enyém.

mindenki odanézett, különösen azok, akik még nem látták Kumikót. Õ volt az barátaival. Különösebben nem is zavart volna, de Nodaris odakiabált nekik:

- Hé! Szia Kumiko! Nem ültök ide hozzánk?

Kumiko megpillantotta, és mosolyogva visszaintegetett. Gyors asztal összetolás és ülõhely variálás után tényleg odaültek hozzánk, aminek tulajdonképpen örültem, de miért pont Takeshi ül Kuimko másik oldalán. Már-már kezdtem azt várni, hogy Naruto megint felbukkan és csapja neki a szelet.

Á! biztos csak túlreagálom…

Tabusa nem ellenezte az összeköltözést, sõt úgy éreztem, még nálam is jobban vágyik rá. Azonnal belevetettem magam a hirdetésekbe, és pár óra után találtam is néhány megfelelõnek tûnõ lakást.

- Ehhez mit szólsz? – fordultam Tabusához. – Két szoba plusz nappali, külön van a vécé és a fürdõszoba, sõt még terasza is van!

- Nekem megfelel.

- Könyörgöm, csak egy kicsivel több lelkesedést… - sóhajtottam. – Nem dönthetem el nélküled, hiszen te is itt fogsz élni!

- Kumiko, nekem csak az a fontos, hogy végre összeköltözzünk. – mondta, mire a nyakába ugrottam.

- Jaajj, milyen romantikus hangulatban vagy ma! Hát jó, akkor ezzel kezdjük.

A hirdetés nem ferdítette el a valóságot, valóban egy modern, összkomfortos lakásról volt szó, nagyszerû elrendezéssel. Szinte túl szép, hogy igaz legyen.

- Kivesszük! – kiáltottam a gyors körülnézés után.

- Várj egy kicsit, Kumiko… nem drága ez egy kicsit? Ebben még a bútorok sincsenek benne… se a rezsi. Se a kaució. – súgta a fülembe Tabusa.

- Dehogy, jól keresek. És neked is van egy tartalékod, nem? Dõlt a pénz, amikor Esõfalut vezetted. – válaszoltam, mire Tabusa zavartan felnevetett, de ez már nem jutott el az agyamig.

A következõ napot a berendezésre szántam. Tabusa megint mindent rám bízott, szabad kezet kaptam. Biztos voltam benne, hogy kõgazdagok vagyunk, de azért igyekeztem nem a legdrágább bútorokat megvenni. Talán megéreztem volna, hogy igazából nem állunk valami jól anyagilag? A bútorozásban és a költözésben Tabusa haverjai segítettek. Elég kemény volt, de megérte.

- El se hiszem, hogy végeztünk… - zuhant le Tabusa a kanapéra. – Fáj mindenem. – nyöszörgött.

- Ne ülj még le! Még nem is láttad az összképet, hadd vezesselek körbe!

- Csak két percet, kérleeek! – mondta, de én közben már rég felrángattam. – Szóval ez a nappali. A kanapé antiallergén… - kezdtem bele a 8 perces beszédembe. – Ugye tetszik? – néztem Tabusára. Nem tudom, mennyit fogott fel abból, amit mondtam, mert eléggé homályosak voltak a szemei. De én csak mentem tovább, minden szobáról hosszú percekig beszélve.

- És végül ez az én meglepetésem neked! Ez a te dolgozószobád.

- Az enyém? – kerekedtek el a szemei.

- Igen, de annak használod, aminek akarod. Például, ha unod a locsogásomat, itt csendben pihenhetsz. – nevettem. – De pornó az nincs!!!

- Köszönöm! Azt hiszem, gyakran fogok itt ülni. – vigyorgott.

- Szemét. Egyébként ezt a szobát fogjuk átalakítani, ha majd… - itt hirtelen félbehagytam a mondatot.

- Ha majd kicsi Tabusa is velünk lesz? – mosolygott rám olyan melegséggel, hogy teljesen elolvadtam. Bólintottam.

***

Másnap Tabusa megkezdte a gyermek utáni nyomozást. Én az egész napot a lakásban töltöttem, annyira fel voltam pörögve. Máris úgy éreztem magam, mintha Tabusa asszonykája lennék. Fõztem, mostam, takarítottam egész nap, de egyáltalán nem fáradtam el. Az „uram” csüggedten tért haza, de hát egy jó asszony tudja, hogy kell felvidítani egy férjet…

***

Eljött az írásbeli vizsga napja. Elkísértem Tabusát, és még utoljára egy beszólással gondoskodtam arról, hogy ne bízza el magát. Amíg azonban kint várakoztam, egyre több kétely merült fel bennem. Hiszen Tabusa már tegnap sem volt magában valami biztos… remélem a beszólogatásaimmal nem vetettem el a sulykot. Mi lesz, ha Tabusa nem jön rá, hogy hogyan kell teljesíteni a vizsgát?

Én annak idején sosem jöttem volna rá magamtól… ha Sakura és Ino nem segítenek, talán még ma is gennin lennék. Én mindig az a „szófogadó diák”-típus voltam. Eszem ágában nem volt csalni. Ha egy órám még lett volna, talán magamtól is hibátlanul megoldottam volna a feladatokat. Hát azóta elég sokat fejlõdtem erkölcstelenségbõl…

Egyre többen jöttek ki a terembõl. Minden ajtónyitásnál nagyot dobbant a szívem, imádkoztam, hogy ne Tabusa lépjen ki az ajtón. Amikor õ jött ki, már tudtam, hogy sikeresen teljesítette a vizsgát, de azért megkérdeztem:

- Na, hogy ment?

Mielõtt válaszolhatott volna, egy szõke lány rohant hozzá, akinek csorogtak a könnyei, és háromszor lendületesen pofonvágta. Felvontam a szemöldökömet. Mit csinálhatott? Pedig még Ibikivel is beszéltem, hogy tartsa rajta a szemét…

- Maradjunk csak annyiban, hogy megérdemeltem. – mondta Tabusa.

Maradjunk annyiban?!?!?! Mit képzel?! Jó, tudom, hogy megfogadtam, hogy nem vájkálok a fejében, de ez most vészhelyzet!!! ... szóval megint a mellek. MEGINT A MELLEK! Egybõl felment a vérnyomásom és remegni kezdett a kezem.

- Valóban megérdemelted. Örülhetsz, ha tõlem nem kapsz még hármat. – mondtam halkan, mert nem akartam jelenetet rendezni annyi ember elõtt. – Indulás haza. – szóltam, mintha az anyja lennék, és õ szót is fogadott. Egész úton pörgött az agyam. Mire hazaértünk, kissé lehiggadtam, eléggé ahhoz, hogy ne üvöltéssel indítsak.

- Neked rinnegan szemeid vannak. Esõfalu exvezetõje vagy. A legerõsebb ninja, akit ismerek. Tényleg nem találtál más módot arra, hogy teljesítsd a vizsgát??? Még egy ilyen helyzetben is csak a mellekre tudsz koncentrálni?! – kezdtem bele folyamatosan növekvõ hangerõvel.

- Öhhm… elég sokáig tartott, mire rájöttem, hogy muszáj csalnom. Nem volt idõm válogatni a módszerek közül… ne haragudj.

Elég ügyesen kivágta magát, nem mondom…

- Rendben van. – fortyantam fel. – Döntöttem. – vágtam elszánt arcot, mire Tabusa elém ugrott és megfogta a kezem.

- Kumiko, ne haragudj rám, kérlek! Már nagyon megbántam! Bármit megteszek, csak ne hagyj el!!!

- Mirõl beszélsz? Én nem akarlak elhagyni. – néztem rá meglepetten. Még sose akadt ki így…

- Nem? Akkor mit döntöttél el?

- Megmûttetem a melleimet.

- Hogy mivan?!?! – esett le Tabusa álla. –Ne merd. Ismétlem, ne merd megtenni!

- Akkor mit akarsz, mit tegyek, hogy végre elégedett légy? – néztem rá könnyes szemmel. – Ne is tagadd, hogy minél nagyobb, annál jobb! Kétszer akkora lesz, mint a fejed! Külön- külön! – ordítottam.

Még ma sem értem, hogy mit lát bennem… túlságosan is átlagos vagyok. Az átlagnál kisebb mellekkel. Ráadásul folyton féltékenykedek, kiabálok, láb alatt vagyok és ma is leégettem egy csomó ember elõtt. Õ tökéletes… kívül-belül. Bárkit megkaphatna. Hát persze… biztosan megcsal! Egy nagymellûvel! Aki ugyanolyan tökéletes, mint õ!!!

Egyre jobban belelovalltam magam a féltékenykedésbe, pedig semmi alapja nem volt. Tabusának se ideje, se alkalma nincs ilyesmire.

- Kumiko… én már kezdek belefáradni ebbe. – hallottam a hangját, de mintha a messzi távolból jött volna. Nem hittem a fülemnek. Õ fárad bele?!?!? Ha nem lettem volna ledöbbenve, tutira leordítom a fejét. – Nem akarom olyasvalakivel leélni az életemet, aki nem hiszi el, hogy elég jó nekem. Hányszor kell még gyõzködnöm téged? Ha nekem nem hiszel, akkor kinek? Mi értelme van így ennek az egésznek?

A szemébe néztem. Csalódottságot, kimerültséget és szomorúságot láttam benne. Úgy éreztem, mintha egy tó fenekén lennék, és nem kapnék levegõt, és ez az érzés nem is akart elmúlni.

- Egy papírzacskót. – nyögtem ki.

- Tessék?

- Papírzacskót!... gyorsan! – nyöszörögtem erõsen zihálva. Tabusa elrohant, és hamarosan hozta a zacskót, de mintha órák teltek volna el. Mire számhoz emeltem, már az ájulás kerülgetett.

- Kumiko, mit történik veled? Jól vagy??? – kérdezte szinte hisztérikusan Tabusa, aki a karjaiban tartott. Igenlõen pislantottam. – Azonnal hívom a mentõket! – kiáltott, de én megráztam a fejem. A fájdalom kezdett múlni. Tabusa mellkasába fúrtam a fejem. Õ felkapott, és az ágyunkba fektetett. Azonnal elaludtam.

***

Másnap arra ébredtem, hogy a szemembe süt a nap. Tabusa az ágy mellett ült, arcát a kezébe temette.

- Te egész éjjel nem aludtál? – kérdeztem megrökönyödve, mire azonnal felkapta a fejét. Ki voltak sírva a szemei.

- Volt, hogy elszundítottam… - mosolygott keserûen.

- Tabusa…

- Hiperventilláltál. – mondta. Én is ezt akartam mondani. – Kihívtam az orvost. Azt mondta, az ilyesmi akkor lép fel, ha valakit túlzott stresszhatás ér, de akár hetekkel utána is jelentkezhet. Azt is mondta, hogy jó ötlet volt a papírzacskó.

Hát stressz az volt bõven az utóbbi idõben. Hikari, a szülinapi bulim, Hikari, a veszekedések Tabusával, a völgyrejtekiek, Hikari, a háború, az összeköltözésünk… Felkeltem az ágyból és az ölébe kucorodtam.

- Jól rám ijesztettél.

- Ne haragudj. – mondtam, mire szorosan magához ölelt.

- Ne csinálj ilyet többet. Nem veszíthetlek el!

Pedig biztos voltam benne, hogy a tegnapi akcióm után szakítani akar.

- Tabusa. Te mit szeretsz bennem? – néztem fel rá.

- Hogy érted? Úgy szeretlek, ahogy vagy.

Hát ettõl nem lettem okosabb. Inkább a gondolataiból kéne kiolvasnom. De megint megszegném a fogadalmam.

- De mégis…

- Nem tudom, nehéz lenne felsorolni. Sok mindent.

- Segíts már rajtam egy kicsit. – motyogtam, mire megértette, hogy miért fontos ez nekem.

- Hát például a mosolyodat. Meg a hajadat. Az illatodat, a szemedet, a bõrödet, a hangodat. A humorodat, meg azt, hogy olyan okos és nõies vagy. – mondta kissé elpirulva.

Sejtettem. A mellem nincs köztük. Sóhajtottam.

- Miért nem szeretnéd, hogy megmûttessem magam?

- Tudod, hogy én a természetességet szeretem.

- Tudom. De ha egyszer nem adatott meg, hogy nagy mellem legyen?

- Biztosan azért, mert túl szép és okos vagy. Sok lenne a jóból.

Végre elnevettem magam, mire õ is elmosolyodott.

- Kumiko, senki sem tökéletes. Én sok lánnyal találkoztam már, igen, nagymellûekkel is, de egy sem ér a nyomodba.

- Oh, tényleg? Szóval sok lánnyal találkoztál már? – vigyorogtam.

- Hát igen, a régi szép idõkben tucatjával csüngtek rajtam… - nevetett, bár kétlem, hogy viccelt.

- Egy utolsó kérdés. Te csak ugyanazt látod, mint a kis verebed, vagy ugyanazt érzed is?

- Nem érzem ugyanazt! Csak a látásunk közös! – válaszolt kissé hevesebben a kelleténél. De most inkább nem derítem ki, hogy füllent-e.

***

A chuunin vizsga második fordulója gyorsan közeledett. Izgatottan vártuk, de álmunkban sem gondoltuk volna, hogy itt bukkan fel újra Gorugota…

Ujjaimat végigfuttattam a jegyzõkönyveken, majd kivettem, amelyik kell. Szétnyitottam, és olvasni kezdtem, de sehogy sem stimmelt valami. Ha jól saccoltam Pain halálának idõpontját, akkor utána nem sokkal kellett megérkeznie a gyereknek a faluba. A könyvben.

Ha Gorugota elõbb rabolta el, mint ahogy Pain meghal, arról tudtak volna Esõrejtekben. Ha meg idõsebb volt, mikor idehozta, akkor csak volt annyi önállósága, hogy szóljon a Hokagének vagy valakinek a múltjáról. Hacsak Gorugota ugyanúgy kimosta az agyát, mint az árvaházas néninek, vagy nekem, mikor õ irányított. Az lesz az. Ha három éve jelent meg itt elõször, akkor…

Kikerestem a megfelelõ jegyzõkönyvet, és belenéztem. Egy ember hirtelen felbukkanását jelezni kellett valami módon. Azonban a könyv néhány oldalát kitépték, olyan sokat, hogy a megmaradt nevekbõl nem tudtam megállapítani, hogy melyik név lehet a megfelelõ.

- Sok van még? – Kérdezte az egyik Ninja nagyot ásítva.

A két shinobi, akit a falu kapujában láttam elõször elkísért a kutatómunkára.

- Mivel a drágalátos, magas rangú barátnõdnek vannak rajtad kívül is tennivalói, nem felügyelhet téged állandóan – mondta az amelyiknek egy nagy kötés volt a felyén, miután mellém szegõdtek.

- Arra az idõre pedig mi leszünk a te saját kis bébicsõszeid, hogy ne csinálhass semmi hülyeséget – mondta a másik. – Örülsz?

- Mint két gerincsérvnek – válaszoltam fintorogva.

Ezzel a válaszommal valószínûleg nem szerettette meg magam velük, de legalább nem zavartak a kutatómunka közben. Egészen fél órával ezelõttig.

- Készen vagy már? – Kérdezte még egyszer az egyikük.

- Ugye emlékszel, hogy az elõzõ nyolcvanezer kérdésedre nemmel válaszoltam? – Kérdeztem, mire egy kicsit visszább vett. – De most a kérdésedre válaszolva: igen, készen vagyok.

Visszaraktam a jegyzõkönyvet, és elindultam kifelé a központi épületbõl.

- Utánam – intettem nekik.

- Hé! – Kiáltott rám a másik. – Hé! Mi ugráltatunk téged, nem fordítva.

- Igen, akár meg is bilincselhetnénk, ha akarnánk.

- Jól van, pihenj! – biccentettem.

- Nekünk van magasabb rangunk, cseszd meg! – Üvöltötték kórusban.

- Még – vigyorogtam rájuk.

Ekkor értünk ki a központi épületbõl. Ez egy Qrv@ nagy idõpocsékolás volt. Anniyra jöttem rá, hogy egy három-négy éves csecsemõ helyett egy háromtól tizennyolc éves korig terjedõ fiatal lányt kell keresni. Konkrétan kibõvült a kör. Csak annyit tudtam csinálni, hogy odafigyelek a faluban lévõ árvákra, akik tragikus háttértörténettel rendelkeznek. Csakhogy állítólag ilyenbõl rengeteg van errefelé, köszönhetõen a tizenkilenc éve itt tomboló kilencfarkútól kezdve a falu Pain általi elpusztításáig.

Fölértem a lakásunkba, aminek a bebútorozásától még mindig fájtak a végtagjaim. („Legközelebb csak felfújható bútorokat segítek felvinni” – mondta egy felhõrejteki haverom, aki segített a bútorozásban.)

- Hogy ment? – Kérdezte Kumiko.

- Elpocsékoltam a drága idõmet – motyogtam leborulva az étkezõasztalra. – Anniyt derítettem ki, hogy nem biztos, hogy csecsemõt keresünk, hanem egy maximum húsz évest.

- „Elpazaroltam az idõmet” – kérdezte somolyogva. - Miért mire kellene fordítanod az idõdet?

- Készülhettem volna a chuunin vizsgára is.

- És mi lett a „lazán chuunin leszek” magabiztossággal.

- A helyzet az, hogy lényegében a környezõ nemesek jóindulatától függ, hogy ki lesz chuunin, márpedig hacsak nem villantok valami abszolút látványosat, akkor nem fognak rám szavazni.

- Mutasd meg a te érzékeny oldaladat – jegyezte meg puszit nyomva az arcomra.

Én csak keserûen felnevettem.

~~~

- Ez csak az elsõ kör, de itt is szükséged lesz minden ügyességedre, éberségedre, és nem utolsó sorban kreativitásodra – magyarázta Kumiko, miközben a vizsga elsõ állomásának helyszínére igyekeztünk.

Egy terembe értünk, ahol kismillió ember állt. Itt egy kissé megnyugodtam. Elõször azt hittem, a vizsga csak kicsiknek való, de még nálam jóval idõsebbek is voltak ott. A jó hírem miatt már nem kell aggódnom.

- Legyél jó a bírákhoz, ne verekedj a többi gyerekkel, és meg ne halljam, hogy csaltál! – Mondta Kumiko még egy ördögi vigyorral, és egy puszit nyomott az arcomra és kiment.

Ja. A jó hírem miatt nem kell aggódnom, ugyanis nem létezik többé. Ezt igazolta az is, hogy a teremben mindenki harsányan vihogni kezdett. Én leültem a padban, és megpróbáltam elsüllyedni szégyenemben.

Ekkor azonban valami hatalmas füstfelhõvel felrobbant a teremben. A vizsgáztatók voltak. A vezetõjüket nagyon is jól ismertem.

- Mindenki fogja be! – Játszotta a nagy gyereket. – Én vagyok a vizsgabiztos, Morino Ibiki. Mindenki jöjjön ide egy számért. Kezdetét veszi az írásbeli vizsga.

Mikor megláttam a sebhelyes arcút, arra gondoltam, hogy ez jó móka lesz. Most egy csapásra lehervadt a mosoly az arcomról. Írásbeli? Én nem is készültem semmit. Legalábbis ilyen téren.

Sorba álltam, és mikor én kerültem sorra, Morino összeszûkítette a szemét.

- Mizu szimpi bácsi? – vigyorogtam.

Egy darabig sötéten vizsgált, aztán szépen lassan gonosz vigyor terült szét az arcán.

- Barátocskám, mi ketten nagyon jól fogunk szórakozni.

- Ohohohohó! Ha tudná, mennyire!

Megkaptam az ötvenhatos számot, és leültem. Csak kívülrõl voltam ilyen magabiztos. Belülrõl remegtem a félelemtõl. Semmit nem tanultam. Morino elmondta a szabályokat. Summa summarum nem veszíthetek pontot, és öt puskázáson kapás után bukta. Jó, hát akkor majd… várj, mi? Öt után? Egy normális vizsgán elsõ alkalommal kivágnak, mint macskát szarni. Itt valami nem kerek.

Elindult a vizsga. A kérdések baromi nehezek voltak. Egyet sem tudtam megválaszolni. Kezdtem ideges lenni, hát valami szépre kellett gondolnom. Eszembe jutott az, amit Kumiko mondott a vizsga elõtt: „szükséged lesz minden ügyességedre, éberségedre, és kreativitásodra”. Lehet, hogy direkte nem mondott olyat, mint ész vagy tudás? Utána eszembe villant, mikor megszégyenített: „Legyél jó a bírákhoz, ne verekedj a többi gyerekkel, és meg ne halljam, hogy csaltál”… meg ne halljam, hogy csaltál, meg nem halljam, hogy csaltál… Jó, akkor nem fogod meghallani.

Felvettem a ceruzámat. Mostmár teljesen biztos voltam benne, hogy a vizsga lényege a csalás. Körülnéztem. Mellettem még senki sem kezdett írni. Tõlem balra egy világoskék hajú, tizenhat éves lány ült. Mikor meglátta, hogy õt nézem, gyorsan a munkájába temetkezett. Csak mellékesen eszembe jutott, nehogy még egy szerelmi háromszög-szerû történjen, mert tuti nem élem túl Kumiko haragját, különösen az összeköltözés után.

Körbenéztem a teremben. Páran már írni kezdtek. Kiszúrtam egy szõke hajú lányt, akinek csinos, dús keblei voltak. Most az egyszer nem a perverz hajlamaim miatt szúrtam ki egy ilyen lány. Téptem egy darab papírt, és körmöltem rá valamit, majd hátrapöcköltem.

A lánynak eltartott egy darabig, míg megtalálta. Miután szétnyitotta, és elolvasta értetlenül körbenézett. Aztán sikkantott egyet.

- Hetvenhármas, van valami gond? – Kérdezte az egyik vizsgáztató.

A lány habozott. A válaszán állt vagy bukott a tervem. Õ nyelt egyet, végül észrevette, hogy figyelem, és megrázta a fejét.

- Nem. Semmi.

Visszafordult a lapja felé, és próbálta takarni könnyeit. Mekkora képelést fogok én kapni ezután. Tõle is, meg Kumikótól is. Ugyanis most méretes dekoltázsából elõtûnt egy veréb, végigvizslatott a papírján, majd visszahúzódott a mellei közé. A verébnek azonban rinnegan szemei voltak, vagyis amit õ látott, azt láttam én is. Az odapöckölt papíron a következõ pár szó állt: „Ha lebuktatsz, meghalsz”.

Miután sikeresen kipuskáztam az összes kérdést, elküldtem az verebet. Utána jött az utolsó kérdés. Amire mellesleg, ha rosszul válaszolok, ott game over van, és sohasem lehetek chuunin. Kumiko babusgatását nem tudtam volna évekig elviselni. Viszont, ha elmennék, akkor sem szabadulok tõle, mint mesteremtõl. Mindent, vagy semmit. Maradok. Mások azonban nem így gondolták. Szép lassan szállingózni kezdtek kifelé a terembõl. Morino szétnézett a teremben, és így szólt.

- Akkor gratulálok mindõtöknek. Sikeresen átmentetek a vizsgán. Ugyanis a kérdés az volt, vállaljátok-e az utolsó kérdést.

Ne szopass már! Ettõl szartam be annyira? Mikor kimentünk a terembõl odalépett hozzám Kumiko.

- Na, hogy ment?

Mielõtt válaszolhattam volna, odasietett hozzám a benti szõke lány, akinek még mindig remegett a szája, és még mindig csorogtak a könnyei, majd háromszor lendületesen pofonvágott, aztán szemét törölgetve eltrappolt. A barátnõm csak szemöldökét felvonva nézett rám, én meg puffadt arccal így szóltam.

- Maradjunk csak annyiban, hogy megérdemeltem.

Halálra rémültem az avarrejtekitõl, pedig ismertem. Úgy éreztem, valóra válik az álom, amit én alkottam Tabusának, viszont most szerencsére nem akarták meggyilkolni. A barátomnak azonban esze ágában sem volt szót fogadni, egyenesen a Hokagéhez indult, még azt sem engedte, hogy elkísérjem. Csak remélni mertem, hogy Tsunade nem veri laposra. A szobámban vártam Tabusát, majd megõrültem, mire végre megjött.

- Holnaptól avarrejteki gennin vagyok. – jelentette ki. Hát köpni-nyelni nem tudtam. Honnan jött ez az ötlet?!

- Micsoda? Avar… és miért pont gennin?

- Az elõttem se tiszta. – Átnyújtotta a „képzésérõl” szóló papírt. – Várjál! A sensei-em nevét még nem is láttad.

Végigfutottam a lapot, mivel a sensei neve a legvégén volt. Többször el kellett olvasnom, mert azt hittem rosszul látok.

- Én? – kérdeztem. – Te választottál engem?

- Nem, a Hokage jelölt ki mellém.

- De még az életben nem voltam sensei… - mondtam, aztán jobban belegondoltam, és ördögi vigyor ült ki az arcomra. – Hát fiam, igazán jól fogunk szórakozni! – veregettem vállba. – Csapatod is lesz vagy csak így egyedül?

- Egyedül, hiszen igazából nem egy gennin szintjén állok.

- Jaj, hát dehogynem kisszívem! – csíptem a két ujjam közé az orcáit. – Gyere szépen, megesszük a reggelit, megbüfiztetlek, aztán már mehetünk is a játszótérre! – gügyögtem neki, miközben egy kendõt kötöttem a nyakára elõke gyanánt.

- Kumiko! – tépte le egybõl. – Ne élj vissza a helyzettel…

- Oh, csak nem mérgelõdik az úrfi? – gagyogtam tovább. – Hát meg kell zabálni!!! – adtam egy barackot a fejére, mire õ csak lemondóan sóhajtott. Van egy olyan érzésem, hogy ezt még többszörösen vissza fogom kapni, de nem érdekel. Életemben nem szórakoztam még ilyen jól.

Pár perc múlva az erdõ közepén lévõ kis tisztásra értünk.

- Akkor kezdjük a bemelegítéssel.

- Kumiko, nincs szükségem edzésre, te is tudod… - sóhajtozott Tabusa.

- Te csak ne feleselj itt nekem. És a nevem Kumiko-sensei. Vedd le a felsõt.

- Mi? Minek?! – bukott ki.

- Mert… - pillanatnyi szünetet tartottam, hogy egy hihetõ indokot találjak ki. - … a friss levegõ jót tesz a chakrakeringésednek. – mondtam, bár még magam is gyatrának találtam. Tabusa viszont nem ellenkezett, az én nagy örömömre. Tisztában vele, hogy elõbb szabadul, ha engedelmeskedik.

- Fekvõtámasz!- utasítottam.

- Mennyi? – nézett fel rám lesújtva.

- Csak csináld! – igyekeztem szigorú lenni, pedig alig bírtam magammal. A teste így edzés közben…

Jó pár gyakorlatot megcsináltattam vele, meg se kottyant neki, de nem is az volt a célom, hogy kifárasszam.

- És most következik az, amire mindig is vártam!!! – szólaltam meg izgatottan, mire Tabusa kíváncsian nézett rám. Elõhúztam egy csengõt, és szemmagasságba emeltem. – Szerezd meg tõlem ezt a csengõt. Ha sikerül, akkor engedem, hogy nevezz a chuunin-vizsgára.

- És ha nem? – kérdezett vissza. Kissé elgondolkodtam.

- Akkor egy hónapig nincs szex. – húztam fel az orrom. Tudom, hogy Tabusát ez komolyan szíven ütötte, bár igyekezett titkolni. Kihúzta magát, és kissé megfeszítette az izmait.

- Kumiko… ne tedd ezt velem, kérlek. – mondta szelíd, búgó hangon, és egy elképesztõen csábító arckifejezést öltött magára, miközben egyre közelebb lépett hozzám. – Légy velem egy kicsit gyengédebb… - a hátamra tette az egyik kezét, végigsimított, majd megállt a derekamon, a másik kezét pedig az arcomra tette. Közel hajolt, azt hittem, megcsókol, így lehunytam a szemem, ám õ csak beszélt tovább. – Tudod, hogy nem bírnám ki… nem bírnám addig nélküled… hiszen megõrülök érted… - búgta az édes szavait milliméterekre az ajkaimtól. A várt katarzis azonban elmaradt, csak azt éreztem, hogy már nem fogja a derekamat. Kinyitottam a szemem, s õ még mindig ott állt elõttem, mosolyogva. Nem igazán tudtam ezt mire vélni… miért nem csókolt meg?! Talán épp azért, mert én is egészen idáig szétszivattam az agyát.

- Ígérem, hogy mostantól gyengédebben bánok majd ve… - kezdtem a mondatot, miközben Tabusa felemelte a kezét – az ujjai között tartotta a csengõt.

- TE SZEMÉT ALJAS KIS…!!! FHUUUUUUH!!!!!!!! – rontottam neki. Ledöntöttem a lábáról, hogy „kegyetlen” birkózásba kezdjek vele, miközben õ abba sem bírta hagyni a nevetést.

A rohadék!!! Ilyen csúnyán kihasználni engem!!! Persze én vagyok a hülye… hogy nem jöttem rá már az elején?! Hiszen õ sosem viselkedik ennyire érzékien, ilyen szenvedélyesen! Mindig olyan… hogy is mondjam. Hûvös. Micsoda aljas trükk!!! Öööh… bár kissé ismerõs… igen, biztosan tõlem lopta. Csak most érzem igazán, hogy ez milyen erkölcstelen egy húzás. Fõleg egy komolyabb helyzetben. Hirtelen lelkiismeret furdalásom támadt. Ez a fiú tényleg tiszta szívébõl szerethet, ha az összes hibám, féltékenykedésem ellenére is még mindig itt van velem.

- Nem is gondoltam volna, hogy te képes vagy ilyesmire… - mondtam a mellkasán fekve.

- Te is tudod, hogy csak így volt esélyem ellened… - idézte az én korábbi szavaimat. Bár némi igazság volt benne, hiszen nehezen tudta volna elvenni anélkül, hogy ártson nekem. Márpedig arra nem lett volna képes.

- Gonosz vagy.

- Te is.

- Szeretlek. – vigyorodtam el.

- Én is szeretlek. – csókolt meg végre. – Tehát jelentkezhetek a chuunin-vizsgára, Kumiko-sensei?

- Chh… hát, ha megígértem… - húztam össze a szemeimet. – Bár nem bizonyítottad be a rátermettségedet. – morogtam, pedig tudom, hogy akár a Hokagét is legyõzhetné.

- Nem hiszel bennem, Kumiko-sensei?

- Talán mázlid lesz… - mosolyogtam rá.

***

- Shikamaru! Tudtam, hogy itt talállak. – szaladtam fel egy dombra sipítozva.

- Aaah… már itt sem lehet nyugodtan feküdni. – ült fel igencsak bosszús fejjel Shikamaru.

- Ugye idén is te irányítod a chuunin-vizsgát?

- Elég bosszantó, de nincs mit tenni. – dörzsölte a szemét.

- Szeretném benevezni a tanítványomat.

- Mióta van neked tanítványod? – kerekedtek el a szemei.

- Õ lenne az. – mutattam válasz nélkül a hátam mögé, ahol Tabusa állt.

- Most szivattok? – nézett ránk.

- Dehogy!

- Figyelj, mással szórakozzatok. Hagyjatok már békén. – feküdt vissza.

- Shikamaru, ugye nem akarsz engem felidegesíteni? – néztem rá morcosan, mire vágott egy grimaszt, de aztán csak feltápászkodott.

- Ha tényleg jelentkezni akartok, akkor igyekezzetek, hamarosan vége a határidõnek. A vizsga a jövõ héten kezdõdik, az elméleti résszel, a következõ forduló az azt követõ héten lesz. A bizottságnál tudtok regisztrálni.

- Köszönjük az erõfeszítéseidet. – vigyorogtam rá, õ csak sóhajtott és visszafeküdt. Kíváncsi volt, hogy mi is folyik itt, de túl lusta volt ahhoz, hogy megkérdezze.

***

- Keresnünk kellene egy lakást, mit gondolsz? – kérdeztem a sikeres jelentkezésünk után.

- Ne aggódj, elvagyok én abban a völgyrejtekieknek kijelölt hotelben…

- Úgy értem, egy KÖZÖS lakást. Kettõnknek. – egészítettem ki.

A helyemen ültem tovább és magam elé meredtem. Egy izmomat sem mozdítottam a felkérés óta. A levegõ egyre feszültebbé vált körülöttünk. A shinobi egyre inkább védekezésre készült, Kumiko pedig egyre inkább aggódó kifejezést öltött fel. Én továbbra is csak magam elé néztem. Mikor fölpattantam, a ninja hátrébb-, Kumiko pedig közénk ugrott. Én viszont nem támadtam. Továbbra is magam elé bámultam, és bátorságot gyûjtöttem.

- Nem hallott? – Kérdezte fennhangon az avarrejteki. – Azonnal hagyja el a falut!

Én azonban az ellenkezõ irányba indultam el.

- Hé! – Kiáltott rám a fickó és utánam futott. – Most meg hová mész?

- Beszédem van a Hokagéval.

- Nem! Azt nem engedem. A határozott utasítás az volt, hogy…

- Megpróbálsz megállítani?

Miközben ezt kérdeztem, felemelkedtem a levegõbe, pár kõ is levitálni kezdett, és a föld is remegett körülöttem. Valahogy már nem volt olyan készséges.

- Ugye? – Mondtam kissé fölényesen.

- Várj! Megyek én is veled – ajánlkozott Kumiko. – Én jobban meg tudom gyõzni…

- Ne gyere – mondtam csendesen. – Ezt most egyedül kell megbeszélnem vele.

Pár perc múlva Tsunade ajtaján kopogtattam. Még ki sem mondta a „szabadot”, én már a szobában is voltam. Nem mondhatnám, hogy különösebben örült volna jöttömnek, sõt, talán mondhatjuk, hogy kifejezetten bosszantotta a dolog. Konkrétan ugyanúgy reagált, mint az elõbbi koma:

- Úgy emlékszem, utasítást adtam, hogy azonnal…

- Igen-igen, tudom, és azt is, hogy miért. Most, hogy nem vagyok faluvezetõ, nincs politikai sérthetetlenséges lófaszom, vagy mim, és mivel nem tartozok egy faluhoz sem, csak a bûnözõi hátterem maradt, ami nem fér meg a faluban.

- Csodásan felvázoltad – mondta a nõ már-már barátságosan. – Ami felveti a kérdést, hogy mi az isten nyilát keresel még itt?

- Éppen errõl akarok beszélni magával. – A tény, hogy itt nem szakított félbe, nagyon pozitív hatással volt rám. – Be akarok lépni Avarrejtek ninjái közé.

A nõ arcának egy izma sem rendült, a toll viszont kiesett a kezébõl.

- Mi? – Ennyi jött ki a torkán.

- Van egy bizonyos teljesen békés célom, amit csak avarrejtek jele alatt hajthatok végre. Talán szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy sokat erõsödne velem a falu hadserege, és a mondás értelmében, miszerint „rablóból lesz a legjobb pandúr”, segíthetnék elkapni a magamfajtákat. De nézheti más szemmel is a dolgot, miszerint amíg itt vagyok, rajtam tarthatja a szemét, és redukálná a szabadon járó A szintû bûnözõk számát eggyel. Mindenki jól jár.

Õ egymásnak támasztott ujjai fölött nézett rám. Mint a macska a riadt egérre. Semmi jót nem várhattam.

- Érdekes. És felteszem semmi köze a dolognak Kumikóhoz.

Én vártam egy kicsit. Nem tudtam, mi számít jó válasznak.

- Többek között miatta… Elsõ sorban miatta… Csak miatta tenném meg. A célomat illegálisan, de szabadúszóként is el tudnám végezni Konohában. Viszont vele szeretnék lenni, de nem választhatom õt el a barátaitól, és õszintén szólva mát az én barátaim is a faluhoz kötõdnek.

A nõ nem válaszolt. Elõkeresett egy nyomtatványt, azt olvasta egy darabig, majd nekiállt kitölteni. Én türelmesen (látszólag, de valójában egyre türelmetlenebbül) vártam a válaszát.

- Meggyõztél – mondta végül.

- A „rajtam tartja a szemét” résszel?

- Egyértelmûen. Meg az a velejárója, hogy egy karnyújtásnyira vagy tõlem, ha esetleg ki akarlak végeztetni. Viszont figyelmeztetlek, egyetlen stikli, és annyi se marad belõled, amit a faludbeliek összekaparhatnának emléknek egy margarinos dobozba. Értem?

- Áll az alku – bólintottam.

- Helyes. Akkor holnap már kezdhetsz is genninként.

- Nagyon köszö… gennin? – Néztem nagyot.

- Csak nem képzeled tán, hogy felülrõl kezdesz? Neked is be kell járnod azt az utat, amit minden ninjának.

Ez legyen a legnagyobb problémám. Végül is mikor elhagytam a falut, már chuunin voltam. Seperc alatt jounin leszek… vagy ANBU. Tsunade átnyújtotta nekem a nyomtatványt, amin dolgozott.

- Ehhez még kell egy hosszabb folyamat is, de egyelõre itt van az adatlapod, és a másik papíron a sensei-ed neve.

- Sensei?

- Persze. Elõírás, hogy genninnek kell sensei.

Megnéztem az okiraton szereplõ nevet. Egy darabig olvasgattam azt a két szót, majd visszapillantottam a nõre, aki kaján vigyorral nézett rám.

- Ez most vagy nagyon váratlan, vagy nagyon várható volt – jegyeztem meg.

Visszaértem az Omoi rezidenciába, ahol Kumiko már tûkön ülve várt.

- Na? Mi lett? Megengedte, hogy maradj?

- Holnaptól avarrejteki gennin vagyok.

Egy pillanatig az hittem, a lány elájul a meglepetéstõl.

- Micsoda? Avar… és miért pont gennin?

- Az elõttem se tiszta. – Átnyújtottam neki a „képzésemrõl” szóló papírt. – Várjál! A sensei-em nevét még nem is láttad.

Végigfutotta a lapot, mivel a sensei neve a legvégén volt. Mikor elolvasta a nevet, ismét rám nézett, olyan arccal, mint aki tényleg átmegy vízszintesbe.

- Én?

Ahelyett, hogy letepert volna, Tabusa közelebb lépett és átölelt.

- Bocsáss meg!- Suttogta a fülembe. – Sajnálom, ha olyat tettem, amitõl úgy érzed, vissza kell szerezned, vagy meg kell tartanod.

- Mi? Ez nem… Csak próbáltam a kedvedre tenni, de neked úgy tûnik, nem lehet. – motyogtam.

- Dehogy nem. Te mindig képes vagy felvidítani, de most… mintha… nem is tudom… smink meg szexi cuccok mögé bújnál, hogy azt mutasd, amit szerinted látni akarok.

- Miért, mit akarsz látni? – értetlenkedtem.

- Az arcodat.

Kimentem. Egy perc múlva natúr arccal, és teljesen átlagos fehérnemûben tértem vissza. Szinte már csúnyának tartottam magam, de ha neki ez kell… Tabusa nagyon közel hajolt hozzám.

- Tökéletes. – mondta, majd megcsókolt. Nem egészen ilyen együttlétre számítottam. Ez milliószor jobb volt. Nem értem, pedig annyira jól néztem ki… és jól is éreztem magam úgy. De ebben mi a csábító!? Úgy nézek ki, mint egy nem is tudom mi… de tuti nem úgy, mint egy nõ.

***

Másnap újjászületve ébredtem kedvesem karjaiban. Megérte harcolnom érte, ebben biztos vagyok. De most hogyan tovább?

- Tabusa, alszol? – suttogtam.

- Iiiigeeeen…- nyögte válaszul, mire elnevettem magam.

- Ugye tudod, hogy nagyon sok mindent kell ma megbeszélnünk? – tértem rögtön a lényegre.

- Csak még öt percet haaaaadd… - dorombolt.

- De ez nagyon fontos!

- Csak még tíz perceeet…

Hát tõlem. Akkor rátehénkedek. Majd csak megfullad… hát nem. Mintha meg se érezné az 50 kilómat. Feladom.

- Kumiko kértek reggelit??? – kiabált be anyám az ajtón keresztül. Valahogy mindig tudja, mikor vagyok ébren.

- Igen! Tojást!

- Nem volt elég tegnap az a kettõ, amit… - kezdte Tabusa, de rátapasztottam a tenyeremet a szájára. Ekkora perverz állatot… annyira szeretem!!!

***

A reggeli elég érdekes légkörben telt. A szüleim úgy tettek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mégis érezhetõen fenntartással kezelték, hogy Tabusa az otthonunkban van. Nem volt éppen alkalmas helyszín, hogy beszélgessünk, úgyhogy hamarosan egy csendesebb környéket kerestünk, és leültünk egy padra.

- Szóval elég sok dolgot kellene átbeszélnünk… tényleg lemondasz Esõrejtek vezetõi posztjáról? Vagy már le is mondtál? – már szólásra nyitotta volna a száját, de nem hagytam szóhoz jutni. – Ez egy nagyon komoly döntés. Ez lehetne a pályafutásod csúcspontja! Nem hinném, hogy el kellene dobnod magadtól. Te remek vezetõ vagy! Gondolj csak bele, mennyi lehetõséget rejthet ez magában! Én pedig melletted állok, bármiben segítek! – kicsit elhallgattam. – Ha szeretnéd, akkor szívesen odaköltöznék…

Tabusa kissé lefagyott, túl sok mindent zúdítottam rá egyszerre. Nem válaszolt, amit én úgy vettem: nem biztos benne, akarja-e, hogy odaköltözzek.

- Ööhm… nos. Nem gondolod, hogy meg kéne keresnünk ezt a Gorugotát is? És a gyermeket? Az utóbbi idõben én megfeledkeztem róluk… - próbáltam folytatni a beszélgetést.

- Hát… igen. De valahogy úgy érzem, mintha tût keresnénk a szénakazalban.

- A konohai csapat sem jelzett, pedig megkértem a Hokagét, hogy segítsen a nyomozásban…

- Ki tudja, talán még ismered is azt a kislányt, nem?

- Ez könnyen elõfordulhat… de Gorugota miatt jobban aggódom. Valóban az érzelmi labilitásodat használta ki?

- Azt hiszem igen, de nem egészen értem, hogyan…

- Na majd én gondoskodom róla, hogy azzal ne legyen probléma. – mosolyogtam rá.

- Kishuri Tabusa? – tûnt fel hirtelen a semmibõl egy avarrejteki tiszt.

- Én vagyok.

- Meg kell kérnem, hogy haladéktalanul hagyja el Konoha területét. A Hokage parancsa.

- Mi? – pattantam fel, de Tabusán úgy láttam, nem igazán lepõdött meg.

- …és, ha távozott, soha többé ne is térjen vissza.

A csapat Kumikóval kiegészülve beült valahova inni. Én lassan kortyolgattam a sörömet nem is foglalkozva azzal, mit mond a mester. A velem szemben ülõ barátnõm tekintetét kerestem, aki viszont annál inkább figyelt a nõre. Tudom, hogy megbántottam, amiért nem lelkesedtem az új külsejéért, de egyrészt nem is vagyok oda a sminkért, másrészt úgy érzem, valamiért nagyon eltökélt velem kapcsolatban, de nem tudom, mi az, de nem tetszik, hogy így „harcol értem”, ha fogalmazhatok ilyen szarul. Harmadrészt pedig továbbra is vívódtam, hogy esetleg elkötelezzem-e magam Avarrejtek mellett.

Ez utóbbit mindenképpen meg kell beszélnem vele. Már nyitottam is volna a számat, de ekkor valaki odalépett hozzá:

- Öhhm. Helló! Bocs, hogy így letámadlak, de nem lenne kedved meginni valamit, vagy ilyesmi? – Esküszöm a nyelvem hegyén volt a szõke srác neve, de nem ugrott be, valami tésztaféle lehet.

Nekem eddig két kezem az asztal szélén volt, azokkal most keményen megmarkoltam a fa lapot. Imádkoztam, hogy kopjon le a tészta-gyerek, akkor talán nem kell megölnöm. Ezzel szemben tovább nyomult. Nekem meg idõ közben lilára színezõdött a szemem, és megjelentek benne a centrikus körök. Ha hikari nem rúg bokán, még csúnyább is lehetett volna.

- Kérdezd meg a barátomtól! – Mondta végül a lány rám bökve.

- De te nem Kumikóval vagy? – Nézett rám értetlenül.

A logikád hibátlan. Na most rakd össze, hogy ha én Kumikóval járok, az elõtted álló lány pedig a „barátjaként” emleget, akkor… A lány végül felvilágosította, úgyhogy lekophat a jó büdös… A következõ pillanatban az volt a érzésem hogy a srác lesmárolja Kumikót. Kapásból fölpattantam, hogy darabokra tépjem, és megetessem a kutyákkal, de erre nem került sor. A fiú csak megnézte magának, aztán visszament ahonnét jött. Egy kissé megnyugodtam. Valami volt a markomban. Mikor megnéztem, két fa szilánk volt az. Elgondolkodtam, hogy kerülhetnek a kezembe, aztán megláttam az asztalt: két darab volt kitépve a szélébõl.

Az este végén hazakísértem Kumikót, aminek a végén beinvitált magukhoz. Igen, lassan kezdetm rájönni, merre tart a dolog. Általában kapva kapok egy ilyen alkalmon, de most valahogy más volt. Mindig amikor együtt töltöttük az éjszakát laza volt. Rugalmas. Most viszont… teljesen merev, mint ha valamit minden áron el akarna érni. Ha nem így lenne, tudná, hogy nincs szükség se sminkre, se mutatós ruhára. Elõször nem elutasítottam, de végül mégiscsak ráálltam, hogy bemenjek. Kedves volt velem, látszott rajta, hogy igyekszik a kedvemben járni, de ez is csak az elõbbit bizonyította.

- Kumiko… - szakítottam félbe végül. – Mit akarsz mutatni nekem?

A lány széttárta a kabátját. A látvány egyáltalán nem volt rossz. Az izgató vörös fehérnemû kellõen átlátszó volt: sejtette, mi van alatta, de nem engedte biztosra tudni. De megint itt van az az érzés, mint amikor sminkben megláttam. Valamiért jobb akar lenni valakinél. Ekkor beugrott Hikari elbeszélésébõl egy részlet: amikor egy félreértés miatt Kumiko azt hitte, megcsaltam. Zsigerbe markolóan rossz érzés volt, hogy õ még most is úgy érzi, nem elég jó. Hogy jobbnak kell lennie.

Felálltam az ágyról odaléptem hozzá, és megöleltem.

- Bocsáss meg!- Suttogtam a fülébe. – Sajnálom, ha olyat tettem, amitõl úgy érzed, vissza kell szerezned, vagy meg kell tartanod.

- Mi? Ez nem… Csak próbáltam a kedvedre tenni, de neked úgy tûnik, nem lehet.

- Dehogy nem. Te mindig képes vagy felvidítani, de most… mintha… nem is tudom… smink meg szexi cuccok mögé bújnál, hogy azt mutasd, amit szerinted látni akarok.

- Miért, mit akarsz látni?

- Az arcodat.

Egy darabig nem értette mire célzok, aztán kiment. Egy perc múlva natúr arccal, és teljesen átlagos fehérnemûben tért vissza. Felkeltem az ágyáról, és odasétáltam hozzá, hogy látóteremben csak az arca legyen. Egyik kezemmel megfogtam az övét a másikkal végigsimítottam ezúttal tiszta arcán, és így szóltam, mielõtt megcsókoltam volna:

- Tökéletes.