Visszavettem a páncélt, és Noda felé vettem az irányt. A szamurájok éppen berendezkedtek a völgyrejtekiek hotelébe. Sokan már megkapták a dolgukat: õrködjenek a falakon, vagy járõrözzenek az erdõkben, és jelentsék, és/vagy vágják fel azt, aki nemkívánatos személy létére túl közel merészkedik a faluhoz, például én. Egy Nodaris vezette felderítõcsapat segítségével sikerült visszaosonnom a faluba.

Mikor visszaértünk a szállodába azonnal Nodaris szobájába mentem.

- Mizujs? Hogy alakul a randevú?

- Sehogy. Kumiko elindult Vasországba.

- Még jó, hogy így bonyolítják a dolgokat. De sebaj. Az elsõ napi jelentésemet majd veled küldöm el.

- Elsõ napi jelentés? Jó, ha fél napról van szó.

- Mi szamurájok szigorú szabályokat követünk, nem oldjuk meg „na jóvan, maj holnap” megjegyzésekkel, mint a nindzsák.

- És mi történt? Mi az a nagy esemény, amit jelentened kell?

- Mondjuk, hogy a keresett személy belógott meg kilógott a faluból. – Én erre nem szóltam semmit. – Na, ugye.

Én csak felvettem a sisakot, és tekerccsel a kezemben kiléptem a szobából. A kijutás könnyû volt. Nem is tellett sokba, hogy beérjem Kumikót.

- Mi mindent hoztál? – Érdeklõdtem a táskájára bökve.

- Csak néhány ruhát. Miért?

- Meleg ruhákat.

- Nem igazán az volt az elsõ szempont.

- Akkor még arról is gondoskodnunk kell. A vas országában két évszak van. Az egyikben esik a hó, a másikban esik a jég.

Egy útba esõ városban téli szerelésrõl is gondoskodtunk neki, úgyhogy mire elértük azt az éghajlatot, már fel voltunk készülve rá. A vas országa elsõre érdekesen hathatott, mintha ötven évet visszaugrottunk volna az idõben, ráadásul az egészet hó borította.

- Akkor, bemutatsz a kovácsnak? – Érdeklõdött Kumiko.

Egész úton ettõl a kérdéstõl féltem. Végül ráálltam a dologra. Elvittem a kovácsmûhelybe, ahol az idõs, szakállas férfi egy páncélt igazított. Mielõtt bármit mondhattam volna, Kumiko azonnal ugrott.

- Ön az a kovács, akinek a barátom fél karját köszönhetjük?

A férfi felpillantott, aztán meglátott engem is. Eltartott egy pár percig, amíg megismert.

- Nem én voltam, hanem a lányom volt. Most is a hátsó mûhelyben dolgozik.

Kumiko mintha egy pillanatra lefagyott volna.

- A lánya?

Az arcát fürkésztem, de nem tudtam róla kivenni semmit. Mikor beléptünk a hátsó mûhelybe, Riko fölpillantott, és mikor meglátott engem szélesen elmosolyodott.

- Nahát, Tabusa! De rég láttalak. Örültem volna, ha benézel a mûhelybe.

Mikor Kumikót is meglátta, kicsit lejjebb hervadt a mosolya.

- Riko, bemutatom a barátnõmet, Omoi Kumikót.

- Barátnõ?

- Azt mondta, nincs barátnõje?

- Nem, nem mondott ilyesmit, csak… a viselkedésébõl úgy ítéltem, hogy talán… nem fontos.

- Hogy nincs barátnõje?

- Hát… igen… de nem érdekes…

- Ó, õ nagy nõcsábász hírében áll, gyakran csinál ilyet – darálta minden látható érzelem nélkül.

Továbbra is pókerarcot vágott, de most már egy szót sem szólt. Nem tudtam, hogy mire készül, de nem lehet jó vége az ilyen jeleneteknek. Szinte már készültem, hogy lefogjam a támadó barátnõmet, mikro mosolyogva így szólt.

- Mindenesetre csak meg akartam köszönni, hogy megcsináltad azt a kart. Nagyon sokat segítettél vele nekünk.

Riko megkönnyebbülten mosolygott.

- Ó… nagyon szívesen. Bármikor örömmel segítek, ha eltörik.

Végül elbúcsúztunk tõlük. Az Oberoda rezidencia felé lépkedtünk, mikor elõször megszólaltam:

- Meglepett, hogy mennyire toleráns voltál.

- Nem csinált semmit. És készített neked egy új kart. Nincs értelme rá dühösnek lennem. – Megkönnyebbülten kifújtam a levegõt, de mint kiderült, túl korán. – Benned ellenben megint csalódnom kellett.

- Mi?

- „A viselkedésébõl azt hittem, nincs barátnõje.” Flörtöltél vele, ugye?

- Én nem…

- Legalább ne tagadd le!

- Hát, ha te választhatnál egy olyan nõ közül, aki részben is elfogad, vagy egy olyan közül, aki fél karral már visszariad tõled, te hogy döntenél?

Ha a megfelelõ dolgot mondom, talán lecsillapíthattam volna. De ez csak olaj volt a tûzre.

A várakozás idegõrlõ volt. Szerencse, hogy Hinata minden nap vigyázott rám, különben biztosan elpusztítottam volna magam körül mindent. Szegény lány semmivel nem tudott megvigasztalni.

- Mindenki leszarja, hogy mi van Tabusával! – járkáltam oda-vissza. – Csak Gorugotától fosnak, mint az ökör, de minek? Ha akarta volna, már rég megtámadta volna ezt a várost. Tök fölösleges szamurájokat ideráncigálni.

- Szamurájokat?

- Igen. Nodaris hazatért, hogy szamuráj csapatokat hozzon Konoha megerõsítésére.

- Õ Tabusa legjobb barátja nem? Akkor õt miért nem hallgatják ki? Ha ennyire nem bíznak Tabusában, akkor hogy engedhették el pont õt?

Megtorpantam. Jogos.

- Hinata, te egy zseni vagy. – néztem rá, majd kirohantam a lakásból, faképnél hagyva a barátnõmet.

Olyan gyorsan szaladtam, ahogy csak bírtam, meg sem álltam a Völgyrejtekiek szállásáig. Az egész hely üres volt, de Hikarit, Sorát és Takeshit ott találtam. Valószínûleg azért, mert velük kezdték a kihallgatást.

- Kumiko! Épp hozzád indultunk, de csak nemrég engedtek el minket… - kezdte Takeshi. Láttam rajtuk, hogy milyen iszonyúan gondterheltek. Rettentõen aggódhatnak a barátjukért. Szörnyû így látni õket. Elkámpicsorodtam, a szám sírásra görbült. Leültettek, Sora leguggolt elém, és a térdemre tette a kezét, Takeshi a kezemet fogta meg, Hikari pedig félszegen megsimogatta a vállamat. Ez azért elég nagy elõrelépés a kapcsolatunkban, kár, hogy ilyen körülmények között. Ekképp szomorkodtunk egy ideig némán, aztán erõt vettem magamon.

- Szerintem Nodaris tudja, hol van Tabusa.

- Tessék? Mibõl gondolod? – kérdezte Sora.

- Tudjátok, hogy Noda szamurájokért ment ugye? – Bólintottak. – Szerintem ez nem igaz. Csak kitalált valamit, hogy leléphessen. Biztosan tartja a kapcsolatot vele.

- Ilyesmiben nem hazudhat. Szamurájokat mindenképp hozni fog, különben õ is körözött lesz. – mondta Takeshi.

- De ha tényleg csak kitalálta, nem véletlen, hogy pont ezt. Haza akart jutni. De nem azért, hogy elmeneküljön, õ nem egy gyáva alak. Hanem… - elmélkedett Hikari.

-… mert Tabusa is ott van. – fejeztem be a gondolatmenetét.

- Pontosan. – erõsítette meg a lány. Összenéztünk.

Hirtelen hangos dobogást és fémcsörömpölést hallottunk az utca felõl. Azonnal kirohantunk. A szamurájok megérkeztek. Gyorsan végigszaladt a szemem rajtuk. Nodarist kerestem, bár azokban az egyenruhájukban mind tök egyformák voltak és már kezdett besötétedni.

- Nodaris nincs köztük. – mondtam.

- Ezaz! Most már biztos, hogy igazatok van! – szólt Takeshi reménykedve.

- Irány a Vas országa! – bokszolt a levegõbe Sora.

Lelkesen indultunk a városkapu felé. Már majdnem elértük, mikor úgy éreztem, kicsúszik a lábam alól a talaj. Mintha egy hatalmas láthatatlan kéz húzott volna magához. Én mentem leghátul, így a többiek nem vették észre, hogy eltûntem. Egy keskeny, sötét sikátor felé suhantam, s egy férfi körvonalai rajzolódtak ki elõttem. Hatalmas kõ esett le a szívemrõl, amit végre felismertem, hogy ez Tabusa technikája. Azonban nem az õ keze érintett meg. Valamilyen furcsa anyagot éreztem, mintha csont lett volna… kirázott tõle a hideg… ez itt mégsem Tabusa… Még magamban sem mertem kimondani, hogy talán most Gorugota karmaiba kerültem.

Lefejtettem magamról a mûkezet, aztán villámgyorsan futásnak eredtem, tudtam, hogy hülye ötlet, hiszen akármikor újra magához ránthat. Amint kiérek a sikátorból, segítségért kiáltok Hikariéknak - talán úgy lehet esélyem.

- Kumiko várj! – szólt utánam fojtott hangon. Teljesen összezavarodva fordultam vissza. A férfi lehúzta a fejérõl a maszkot…

- Istenem! – törtem ki zokogásban, amikor a võlegényem arcát pillantottam meg. Szóval kapott egy mûkart. Ettõl a felismeréstõl csak még jobban zokogtam. Sötét is volt, meg könnyeztem is, de azt hiszem, Tabusának is könnybe lábadtak a szemei.

- Gyere már ide! – nevette el magát, és újra magához rántott. Szorosan megöleltük, aztán megcsókoltuk egymást. A háta mögött megpillantottam a levetett szamuráj-egyenruhát. Ügyes trükk volt így bejutni Konohába.

- A maszkot is levehetted volna… nem ismertelek meg. És a karod… - hüppögtem.

- Elég menõ, nem? – forgatta meg vigyorogva. Hát egyáltalán nem. Megint zokogásban törtem ki.

- Visszakapod az eredetit. – nyögtem ki.

- Kumiko… nem hinném, hogy ennyi idõ után…

Nem és nem. A mûkar nem maradhat. Nekem az igazi karja kell! Bele se tudok gondolni, milyen lenne, ha nem látnám az izmait, nem érintene és nem simogatna többé… egy kar nem elég. Egy karral nem lehet ölelni. Ettõl a hideg, kemény mû izétõl kiver a víz. Elõkaptam a tekercset, és vele a valódi kart. Tabusa keserûen elfordította a fejét.

- Vedd le. – böktem a szerkezetre.

- Kumiko…

- Vedd le!

Tabusa lemondóan engedelmeskedett, én meg bevetettem minden erõmet és energiámat, hogy életet leheljek a levágott tagba.

- Ez egy nagyon hosszú operáció… ebben a sikátorban nem tudod elvégezni.

- Hallgass már! – bõgtem, mint egy tehén. Éreztem, hogy nincs sok esély…

- Én már elfogadtam. Fogadd el te is. – A szemembe nézett és megfogta a kezem.

- Én ezt nem tudom elfogadni… - mondtam, mire õ elengedte a kezem. Hallgattunk.

- A külsõm megváltozott, de az érzéseim irántad nem… - szólalt meg csalódottan.

Bocsánatot akartam kérni, nem akartam megbántani, de a helyzet az, hogy az igazat mondtam. Nem bírom feldolgozni, hogy õ már nem tökéletes. A hallgatásommal csak rontottam a helyzeten:

- Vagy most, hogy nyomorék lettem, már nem kellek neked? – kérdezte hevesen. Teljesen félreértett.

- Hogy mondhatsz ilyet?! – sipítottam. Õ csak elfordította a fejét, és némán bámult maga elé.

Nem tudom, mit kellene egy ilyen helyzetben mondanom. Azt õ sem szeretné, ha sajnálnám, pedig az egyetlen érzés, amit most kivált belõlem, az a szánalom.

- Szeretlek! Én annyira, de annyira szeretlek! – sírdogáltam. – Csak annyira imádom a karodat! Nem bírok nélküle élni!

Ezen a hülye mondaton egybõl elnevette magát. Aztán hirtelen sírni kezdett. Kétségbeestem. Még sosem sírt elõttem. Kettõnk közül neki valóban több oka van rá. Mit mondhatnék, amivel megvigasztalhatom?

- Öhm… a másik még legalább megvan. – tettem a vállára a kezem. Amint kimondtam, azonnal megbántam. Hogy lehetek ekkora barom? Meglepetésemre viszont megint felnevetett, aztán gyorsan letörölte a könnyeit.

- Így igaz. – mosolygott rám. Ez az ember egyszerûen hihetetlen. A legerõsebb, akit valaha láttam. Megsimogattam az arcát, mire az ölébe húzott és visszavette a mûkarját. Megkértem, hogy mutassa meg, hogy mûködik. Kiderült, hogy nagyon élethû utánzat, szinte teljesen ugyanolyan, mint egy valódi kar. Könnyû, precízen mozgatható, chakrával irányítható.

- Ez nagyszerû! – lelkesedtem, mert valóban megnyugodtam. Semmivel nem lesz nehezebb az élete.

Elmeséltem neki, hogy mi történt itthon, amíg õ távol volt, és hogy éppen hozzá indultunk Noda otthonába.

- Akkor már biztosan észrevették, hogy eltûntél. Keressük meg õket, mielõtt halálra aggódnák magukat miattad is.

Tabusa átváltozott Hinatává, aztán kirongyoltunk a városból. Nem telt bele sok idõbe, hogy megtaláljuk õket. Valóban engem kerestek. Amikor megpillantottak, hálát adtak az égnek. Amikor Tabusa visszaváltozott, majdnem belehaltak az örömbe. Mosolyogva néztem, ahogy körülugrálják és megcsodálják az új karját. Kissé elszégyelltem magam. Nekem is így kellett volna reagálnom… bár már megszokhattam volna, hogy egy önzõ kis ribi vagyok.

- Bocs srácok, de nekem vissza kell térnem Nodához, amíg nem csillapodnak a kedélyek, nem maradhatok itt. – mondta Tabusa. A többiek egyetértõen bólintottak, én viszont már épp tiltakozni akartam, amikor felém fordult. – Csak érted jöttem.

- Chh… le lettünk koppintva egy csaj miatt. – nézett Sora Takeshire tettetett haraggal.

- Bocsi fiúk. Változnak az idõk. – intettem nekik. Hikari felnevetett, a fiúk is összevigyorogtak. Mi pedig elindultunk a Vas országába. Meg kell ismernem a kovácsot, aki segített Tabusán. Csak tudnám, hogy hálálhatnám meg neki.

Az Oberoda klán rezidenciájának az ajtaja kinyílt, és belépett rajta Nodaris. A szolgálólányok azonnal lesegítették róla, és elvitték kabátját. Én is azonnal ott termettem.
- Mi hír Kumikóról?

- Neked is szia, Tab!

- Szia-szia! Na, és mi újságod van róla?

Átadta nekem a Konohában felejtett kardomat, és így szólt:

- A hokage minden erejével igyekszik elkapni téged. Nem tudok sokat, mert amint megérkezett a híre annak, amit csináltál, azonnal kezdtek kikérdezni mindenkit, akivel kapcsolatban voltál, ezért szinte azonnal megléptem. Az egész tûz-országát ellepik az avarrejteki nindzsák téged kutatva.

- Ez… csodás. nagyszerû, hasznos, és kösz a kardot, de KUMIKÓVAL MI VAN?

Nodaris meglepetten nézett rám.

- Sunshide, dözsi, örül, hogy eltûntél az életébõl. Mégis mit képzelsz? Le van törve, mint a bili füle, és a tény, hogy minden barátja rád vadászik, még tesz egy lapáttal az egészre.

Na, erre már én is elkeseredtem. A helyzetem egy dolog volt, de nagyon fájt, hogy Kumiko milyen szomorú.

Mindketten bementünk az ebédlõbe, ahol Nodaris apja és anyja már az asztalnál ültek, és a szolgálók készültek felszolgálni az elsõ fogást. Egy kis evés valamelyest jobb kedvre derített. Nodaris ezt észrevette, és így szólt.

- Olyan hiányérzetem van – mondta bujkáló mosollyal. - Levágattad a hajad?

- Majdnem, de nem tévedtél nagyot.

- Mi lett a karoddal?

- Megszabadultam tõle. Vannak minden lében kanál, kötekedõ szamurájok, akiket anélkül is le tudok verni.

- Nem szép dolog úgy beszélni a bátyámról, hogy itt sincs – kuncogott. – Amúgy szép mûkar. Kitõl kaptad?

- Ismersz egy Riko nevû kovácslányt?

- Ismerek. Kedves lány.

- És nagyon csinos.

- Habár az alkata egy kicsit férfias.

- Elõnyösen áll neki.

- Na, igen.

- Fiúk, emlékeztetnem kell rá benneteket, hogy mindkettõtöknek van menyasszonya? – Kérdezte Oberoda asszony, de szigorú arckifejezésén azért láttam, hogy örül, hogy ha egy kicsit is, de visszajött a jókedvünk.

- És most mihez fogsz kezdeni – kérdezte Nodaris, mikor már kettesben voltunk az ebédlõasztalnál.

- Nem t’om – motyogtam. – Szívem szerint visszarohannék Kumikóhoz…

- De… - kérdezte Nodaris, mivel félbehagytam a mondatot.

- Ha egész avarrejtek rám vadászik, nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet. De muszáj meglátogatnom.

- Nekem van egy ötletem. Itt várj!

Vártam is. Öt perc múlva Nodaris egy kompakt páncélruhával tért vissza. Én elkezddtem levenni nemrég kapott fehér kabátomat, míg õ elmagyarázta a tervét:

- Mivel minden barátodat ki akarták hallgatni, én is csak úgy tudtam szabadulni, hogy megígértem a hokagének, hogy hozok szamuráj csapatokat Konoha megerõsítésére. Ha alibit kapsz, úgy talán be tudsz osonni a faluba.

Mi alatt ezt végigmondta, én már szamuráj szerelésben virítottam.

- Szétmegy a vállam, a fekete kezeslábas bevág, és ebben a maszkban rohadt nehéz lélegezni.

- Jobb, ha hozzászoksz. Ja, és ma megtanítom neked a harci formációkat, hogy ne lógj ki a tömegbõl. Készülj, holnap pontban hatkor indulunk.

Hevesen rohantam ki a lakásból, de hamar megtorpantam. Merre kellene indulnom? Talán Völgyrejtekbe? Nem hiszem, hogy annak bármi értelme lenne. Vagy talán Esõrejtekbe? A legjobb lesz, ha elõször abba az erdõbe megyek, ahol Kakashi utoljára látta Tabusát. Remélem, hogy találok valami nyomot, amin elindulhatok. Nincs vesztegetni való idõm, a karját azonnal vissza kell operálnom, különben soha többé nem fogja tudni használni.

Útközben megidéztem egy kismajmot. Megkértem, hogyha valamilyen módon tudnak segíteni, akkor nagyon hálás lennék. Az erdõ teljesen elhagyatott volt. Fáztam, és alig láttam valamit a sötétben… eléggé be voltam szarva. Nem csoda, hogy az egekbe szökött a vérnyomásom, amikor megéreztem, hogy követnek. Pár kunait hajítottam abba az irányba, ahol a nemkívánatos személyt sejtettem.

- Hé, hé! Én veled vagyok!

- Pakkun?!

- Ugye nem képzelted, hogy Kakashi csak úgy egyedül elenged?

- Hát ez hihetetlen… - sóhajtottam, majd megidéztem 9 árnyékklónt, és szanaszét futottunk. Ezzel lefoglalom valameddig ezt a dögöt.

De merre tovább? Tabusának nyoma sincs… Esõrejtekbe nem térhet vissza a történtek után… azt meg nem hinném, hogy a szabad ég alatt húzná meg magát. Egy lehetõség maradt: Völgyrejtek. Az út viszont túl hosszú… hanem találom ott, akkor már késõ lesz az operáció.

- Kumiko! – rivallt rám egy indulatos hang. Nem kicsit fostam össze magam, de felismertem Kakashi hangját, úgyhogy rongyoltam tovább, mintha mi sem történt volna. Kakashi azonban hirtelen elõttem termett, én meg belerohantam.

- Szállj már le rólam!!! – sikítottam a fülébe.

- Inkább te szállj le rólam! – szólt vissza, mivel még mindig rajta feküdtem.

- Nem tudsz megakadályozni, fogd fel végre!

- Tévedsz, Kumiko… - mondta, amit már visszhangozva hallottam, és a külvilág is örvényleni látszott. Tudtam, hogy vége. Bevetette a Sharingant.

A következõ, amire emlékszem, hogy a Hokage irodájában ülök, miközben Kakashi jelentést tesz.

- Magához tért. – szakította félbe Tsunade a ninját, majd rám nézett. – Hányszor kell még elmondanom, hogy felejtsd el a magánakciókat?

- Azonnal meg kell találnom! A karja…

- Nyugalom, megtaláljuk. Visszaoperáljuk a karját… a börtönben.

- Nem fogom hagyni, hogy börtönbe zárják!!! – sziszegtem.

- Én megmondtam. – nézett Kakashi sokatmondóan a Hokagéra.

- Õ semmirõl sem tehet! Egy veszélyes ninja vonta a befolyása alá!

Tsunade és Kakashi kíváncsian összenéztek. Én mindent elmondtam Gorugotáról, amit csak tudok.

- Hol lehet most?

- Ki tudja…

- Most az a legfontosabb, hogy Tabusa hol lehet! – ordítottam le õket ismét.

- Az Isten szerelmére, már órákkal ezelõtt embereket küldtem a keresésére. – dörzsölte a homlokát gondterhelten Tsunade.

- Ohh… értem. – húztam összébb magam.

- De ez a Gorugota még gondokat okozhat…

- Egyetértek. – bólintott Kakashi.

- Most azt akarjátok, hogy ölbe tett kézzel várjam, amíg hír érkezik Tabusáról?! – fortyantam fel megint.

- Pontosan. - jelentették ki egyszerre.

Nos… azt hiszem, azok a ninják valóban többre fognak menni, mint én… Valóban az a legésszerûbb döntés, ha várok.

A Vas országa, a szamurájok otthona szép hely, gyönyörû tájak, remek helyek edzésre, csak egy a baj: az év minden napján hó és jég borítja. Az egyik nemesi klán rezidenciájának ajtaján valaki dörömbölt. Általában a szolgálók mentek volna kinyitni, de most, ha a ház asszonya arra járt, úgy gondolta, akár ki is nyithatja, talán a férje jött haza, vagy két fia közül az egyik. Amint az ajtó kitárult egy barna pokrócba bugyolált alak botorkált be. Sötétszürke haja, borostás arca, és testmozgásról árulkodó fizikuma volt.

- Ki vagy te, és mit akarsz? – Kérdezte a nõ.

Amint beljebb lépdelt a nemesi házba, összeesett, és elejtette a pokrócot. A nõ ekkor vette észre, hogy nincs meg az egyik karja.

- Oberoda úrnõ – vacogta.

- Ismersz engem? Honnan?

A nõ közelebb hajolt. Próbált a borosta mögé látni. Villámcsapásként érte a felismerés:

- Nodaris barátja vagy, Tabusa. – Ekkor megérkeztek a szolgálólányok. – Azonnal vigyék ezt a férfit a vendégszobába! Fürdessék meg, és készítsenek neki valami meleg ételt.

Ekkor azonban hangot adtam a napok óta engem kínzó, mégis létezõ legegyszerûbb érzésrõl:

- Könyörgöm, valaki vakarja meg a jobb vállamat!

Ennyit tudtam megtenni, utána a hideg, a fáradtság, és az éhség miatt elvesztettem az eszméletem.

Álmomban Kumikóval voltam otthon. Én az ágyon voltam, õ pedig fölöttem. Helyesebben rajtam volt, egyikünkön sem volt ruha és csókolóztunk. Én mindkét kezemmel õt öleltem. Hátrébb hajolt, és mondott volna valamit, de ekkor sajnos felébredtem. Megint rá kellett jönnöm, hogy nincs bal karom, és Kumiko sem volt mellettem. Sõt, féltem, hogy nem is lesz már soha. Annyi viszont igaz volt az álomból, hogy meztelen voltam.

Odakészítettek nekem két tálcát. Az egyiken leves és valami halas étel volt, a másikon egy tálkában hab, egy másikban gõzölgõ víz, egy kézitükör, és egy rövid penge. Vettem a lapot, és gyorsan megborotválkoztam. Így talán már Oberoda úrnõ is könnyen rám ismer.

Falra festett ördög azonnal megjelent. Én gyorsan ölembe vettem a tálcát, ugyanis az álomnak volt egy kis mellékhatása, ami csúnyán nézett volna ki vendéglátónõm szemében. A nõ oldalán egy szolgálólány lépdelt tiszta ruhákkal a kezében.

- Ne haragudj, hogy eddig várattalak, a férjemnek kellett magyarázkodnom, miért van egy meztelen húsz éves fiatalember a házban, de miután elmagyaráztam, ki vagy, üdvözletét küldi – mondta bujkáló mosollyal. – Most viszont megköszönném, ha elmagyaráznád, miért is jöttél ide? Nodaris azt üzente, letetted a chuunin vizsgát, sõt, már egy lánykérésen is túl vagy, amihez, egyébként, õszintén gratulálok.

- Rám akarnak kenni egy gyilkosságot. És úgy néz ki, sikerült is. Konkrétan megölettek velem egy konohai elit ninját.

- De hát akkor te követted el a gyilkosságot.

- De nem szánt szándékból. Agykontroll alatt álltam.

- Nem egészen értem, de elhiszem.

- És mivel kirántották alólam a lábam, kellett egy hely, ahol meghúzhatom magam Konoha elõl. Völgyrejtek pedig az irányításuk alatt áll.

- És esõrejtek? Úgy tudtam, ott is vannak kapcsolataid.

- Ott csak azért maradhattam, mert Gorugota…

- Ki?

- Aki végrehajtatta velem a gyilkosságot. Szóval azért maradhattam, mert õ azt akarta. Most viszont bogarat ültetett az emberek fejébe, hogy én nem az igazi van, és kapásból megtámadtak a határon. Nem akartam még a rinnegan használót is magamra uszítani, inkább lekoptam. Csak ez a hely maradt.

- Értem. Persze szívesen látunk itt. Bár, félek, hogy a konohaiak itt is fognak keresni.

Én közben próbáltam enni, de egy kézzel még evõpálcikával sem volt az igazi. Oberoda úrnõ biccentett az ajtóban álló szolgálónak, aki letérdelt mellém, és etetni kezdett. Sokért nem adtam volna, hogyha Kumiko etet. Errõl megint eszembe jutott az álmom, mire megmozdult a tálca.

- Ha befejezted az evést, öltözz fel, és gyere utánam – azzal kiment.

Mikor jól laktam, automatikusan felálltam volna, de késõn jutott eszembe, hogy anyaszült meztelen vagyok. A szolgálólánynak a szeme se rebbent, inkább idehozta a tiszta ruhát, és még felöltözni is segített.

- Gondolom nem láttál semmi olyat, mit még sosem, mi? – Kérdeztem, amire viszont már elpirult.

Oberoda úrnõ a rezidencia elõterében várt.

- A köpenyemet hova tették? Nagyon kötõdök hozzá, amolyan kabala.

- A mosásban van. Egyébként meg, az nem igazán alkalmas az itteni hidegben való sétálásra. Ezt tudom helyette felajánlani.

Egy hosszú ujjú, fehér kék felhõs szegélyû kabátot nyújtott át nekem. Jobb híján ez is megteszi. Követtem a nõt a szamuráj város egyik legelõkelõbb kovácsáig. Ott egy férfi kalapácsával éppen javában püfölt egy felhevített katanát, egy nõ pedig elénk sietett. Csinos nõ volt, úgy tippeltem, hat évvel idõsebb nálam. Barna haja rövidre vágva, meglátszott izomzatán, hogy kovácsmûhelyben dolgozik, de ez is nagyon vonzó volt rajta.

- Már mindent, elõkészítettem, úrnõ, pont idõben jöttek. – Hozzám fordult. – Gondolom, te vagy a kliensem. Kérlek, gyere utánam!

- Kliens? – Kérdeztem értetlenül.

Én követtem õt. Egy hátsó mûhelybe vezetett, ahol a falakon furcsa tárgyak voltak. Mintha valami komplex gép alkatrészei lettek volna.

- Kérlek, vetkõzz le felül!

Én nagyot néztem, de nem tiltakoztam. A nõ egy mérõszalaggal, és egy jegyzettömbbel tért vissza. Elkezdte mérni rajtam a dolgokat: a magasságomat, a vállszélességemet, a csípõkerületemet. én közben érdeklõdve néztem a pocokon az alkatrészeket. Ekkor vettem észre, hogy egy íróasztalon egy ismerõs formájú tárgy volt, az alkatrészekbõl összeépítve.

- Az egy kar – mondtam meglepetten.

A nõ elmosolyodott, és idehozta nekem, hogy jobban megnézhessem. Egy furcsa, könnyû anyagból volt, és kék vezetékszerû vonalak hálózták be, többnyire a mû-izmok határán.

- Vezesd bele a chakrád!

Így is tettem, mire a karon a kék vonalak felragyogtak, és pofon vágott. A nõ felnevetett, és elvette a kart, hogy visszarakja az Íróasztalra.

- Ez az öregebb szamurájok között lett újabban nagy divat. A chakrájuk hatalmas, de a végtagjaik nem bírják a harcot, de a szamurájok inkább öngyilkos csatákban vesznek részt, minthogy visszavonuljanak, ezért újabban lecsapatják a végtagjaikat, és ilyen chakra hajtotta gépekre cserélik.

- Mibõl van? Nagyon könnyû, de nagyon erõs. Elefántcsont?

- Nem lehet fém, mert az túl nehéz, és mûanyag sem, mert az túl gyenge. Az elefántcsont nem volt rossz tipp, de nem egészen. Igazából szakmai titok.

- És… - megköszörültem a torkom. – Miért nem a férjed csinálja ezeket a dolgokat?

- Az apámnak fontosabb dolga is van ilyesmiknél. Meg aztán, az apróbb olgokhoz nincs jó kézügyessége.

Most a karomat kezdte mérni. Az izmaim kerületét, a karom, ízületeim hosszát, még az ujjaim közti távolságot is.

- Értem. Akkor a férjed mit dolgozik? Netán szamuráj?

- Még egyedülálló vagyok – válaszolta kissé elpirulva. - Keresem életem párját.

- Azt gondolná az ember, hogy a magadfajta lánynak nem nehéz férfit találni.

- A magamfajtának? Aki három ütéssel helyére tesz egy bisentó pengét?

- Arra céloztam, hogy elég vonz… tudod, nem érdekes.

Flörtölök. Jézus Istenem, flörtölök! Nincs három napja annak, hogy eljegyeztem valakit, még ha nem is érvényes, akkor is. Elképesztõ nagy görény vagyok.

- Készen is vagyunk. Délutánra elkészítem a mechanikus kart. Akkor visszajöhetsz érte. – Kissé elpirult. – De akár itt is maradhatsz, és megcsinálom neked.

Csábító volt, de:

- Köszönöm, inkább visszajövök.

Így is lett: délután visszajöttem, és feladta rám a végtagot. Két bõrszíj rögzítette, egy a nyakamon át, egy a jobb hónom alatt. A mozgást még szoknom kellett, de amúgy egészen jól mûködött. El is távoztam, mielõtt még nem tudok nemet mondani a kovács lánynak.

Igyekeztem minél hamarabb összeszedni magamat, hiszen most boldognak kell lennem. Tabusa chuunin lett, és összeköti velem az életét. Ez csodálatos. Így jobban belegondolva elméletileg ez életem legjobb napja. Gyakorlatilag viszont nem érzem. Akárhogy is, nem szabad megbántanom Tabusát.

Mosolyogva léptem ki a fürdõbõl. A lakásunk kiürült.

- Hé! Van még itt valaki? – kérdeztem, de választ nem kaptam. – Nagyszerû… - motyogtam magam elé, majd csüggedten a hálószobánk felé indultam. Mire benyitottam volna, beszélgetést hallottam kiszûrõdni. Az ajtóhoz lapultam.

- Figyelj! Találj ki valami ürügyet, hogy semmissé tedd a lánykérést, mert ez így nem oké. – hallottam egy lány hangját. Kasumi volt az. Ettõl a mondattól földbe gyökerezett a lábam.

- Milyen jogon kérdõjelezitek meg az én döntéseimet? – kérdezett vissza Tabusa.

- A barátaidként a mi dolgunk, hogy józan észt verjünk beléd – hallottam Takeshi. – És ha nem akar kötõdni hozzád? Ha ki akarja próbálni a szingli életet?

Te jó ég… ennyire könnyen kiismertek? Alig pár hónapja vagyunk jóban…

- Akkor csak féltékenységbõl kértem meg a kezét. – szólt Tabusa.

- Ez viszont azt jelenti, hogy nem bízol benne.

- Igazatok van. Majd… kitalálok valamit. – zárta le a beszélgetést Tabusa. Csak nem akarja visszavonni az eljegyzést? Kétségbeesés lett úrrá rajtam. Mozgolódást hallottam. Azonnal hátrafordultam, hogy visszarohanjak a fürdõszobába, de kiment a fejembõl, hogy az imént csontig hatolt a seggembe egy shuriken. Mivel a sebet nem gyógyítottam be teljesen, nehezemre esett koordinálni a mozgásomat, és úgy pofára estem, mint annak a rendje. Csak úgy csattantam a konyhakövön. Sikerült feltápászkodnom a mosogatóba kapaszkodva, amikor kinyitották az ajtót.

- Hé, minden oké? – kérdezte aggódva Takeshi. Ezt a kérdést Tabusától vártam.

- Persze. – mosolyogtam vidáman. – Azt hittem, már vége a bulinak, úgyhogy elkezdtem mosogatni… - füllentettem gyorsan, a sajgó könyököm simogatva.

- Hát, Tabusa kis rajongói hazavágták a hangulatot rendesen. – vigyorgott Hikari, miközben rácsapott Tabusa hátára. Ekkor belém csapott a felismerés. Hiszen engem néhány perce megtámadott egy ostoba kis liba! A saját otthonomban!

- Õk hová tûntek? – kérdeztem.

- Valószínû, hogy épp futnak az életükért. Az összes vendéged õket üldözi. – tájékoztatott Noda.

- Komolyan mondod? – mosolyodtam el. Melegség öntötte el a szívemet. Imádom a haverjaimat! – Ettõl függetlenül személyesen is bosszút kell állnom. – fordultam vissza a koszos tányérokhoz.

A többiek sem maradtak sokáig, mikor leléptek, kínos csend borult a lakásra. Hosszú ideig csak a tányérokra és a gondolataimra koncentráltam. Mi vezette Tabusát ehhez a komoly elhatározáshoz? Igaz, hogy õ maga is egy komoly férfi… Az is világos mindkettõnk számára, hogy együtt akarjuk leélni az életünket. De akkor min problémázok? Magam se értem, de a házasság egy nagyon súlyos döntés… valahogy egészen más szintre helyezi a kapcsolatunkat. Kissé megijeszt ez az erõs kötelék, hisz én világ életemben a magam ura voltam. Görcsbe rándul a gyomrom a gondolattól, hogy talán a nem is olyan távoli jövõben már egy gyermekkel is számolnunk kell. Ez túlságosan gyors. Minden vágyam egy gyermek Tabusától, de még nagyon nincs itt az ideje. Hiszen még én is gyerek vagyok.

A gyûrûmre pillantottam. Pontosan így képzeltem el a jegygyûrûmet, nem tudom, hogy tudta pont ezt kiválasztani. Úgy ismer, mintha már egy test, egy lélek lennénk. Lopva rápillantottam, éppen a bútorokat tologatta vissza a helyükre. Éreztem, hogy párás lesz a tekintetem, és a torkomba is mintha egy gombóc szorult volna. A házasság talán mégsem olyan komoly dolog… csak a szerelmünk és a hûségünk bizonyítéka.

Szólásra nyitottam a számat, de végül nem jött ki hang a torkomon. Én csak meg akartam köszönni Tabusának, és elmondani, hogy mennyire boldog vagyok. De a barátai már lebeszélték errõl az egészrõl. Nem tudom, mit kellene mondanom.

Csak álltam ott hápogva, a szememmel követve Tabusát, aki eltûnt a fürdõszobában. Hallottam, hogy elkezd csobogni a víz. Sóhajtottam. Annyira megerõszakolnám most a zuhany alatt… Aaahj, Istenem, miért ilyen bonyolult közöttünk minden?!

Hamarosan leváltottam Tabusát a fürdõszobában. Szerettem volna beszélgetni vele, és úgy éreztem, hogy õ is, de valahogy mégis csak hallgattunk. Sõt, egymásra sem néztünk. Már aludt, amikor a lefeküdni készültem. Én is csak befeküdtem az ágyba, háttal a a võlegényemnek.

Természetesen másnap reggel nem találtam magam mellett. Hogy lehet két ember akkora gyökér, hogy egy eljegyzés után is úgy viselkednek egymással, mintha egy hatalmas veszekedésen lennének túl?! Meg kellett volna fektetnie, de úgy istenigazából. Ez a gyerek kikészít…

A Hokage irodájában aztán jött a hidegzuhany.

- Tessék? Mi az, hogy Tabusa azt kérte?! – fortyantam fel.

- Valami olyasmit mondott, hogy jobb lenne egy kis idõt külön töltenetek. – folytatta Shizune hátrahõkölve, ugyanis két kézzel tenyereltem az asztalára.

- Kizárt, hogy ezt mondta volna! – kiáltottam kissé hangosabban a kelleténél, amire már a Hokage is felfigyelt.

- Halkabban, ha kérhetném. – szólt.

- Bocsánat, Tsunade-sama. Magánéleti gondok… - pironkodott Shizune, mire a Hokage felpillantott az irataiból.

- Megint eljárt a szád? – kérdezte.

- Talán titok volt? Azt hittem, megbeszélték…

- Hát ezt nem hiszem el. – sóhajtottam idegesen. Kifaggattam a Hokagét, aztán megsemmisülten ballagtam haza.

Órákig gondolkodtam egyhelyben ülve, mire egy halvány reménysugár tûnt fel elõttem. A Hokage azt mondta, három Rinnegan használót kell elkapniuk Kakashival. Talán csak féltett engem. Vagy nem akarta, hogy rajtam keresztül bántsák. Könnyebb volt azt mondani a Hokagének, hogy összekaptunk. De így meg most aggódhatok érte én.

- Kumiko! Kumiko itthon vagy? – dörömböltek az ajtón. Mintha Kakasi hangját hallottam volna. De õ küldetésen van… ohh, fel sem tûnt, hogy besötétedett. Tabusa hangját viszont nem hallottam. Villámként csapott belém a felismerés, hogy talán azért dörömböl ilyen hevesen, mert valami rossz történt Tabusával. Feltéptem az ajtót.

- Beszélnünk kell! – jelentette ki Kakashi ellentmondást nem tûrõen.

- De hol van Tabusa?

- Nyugalom, nem esett baja… - kezdte, mire nagy kõ esett le a szívemrõl. – Vagyis…

- Mi történt? – gyorsult fel ismét a szívverésem.

- Tabusa rendkívül instabil… kezelhetetlen. Jobb, ha nem mész a közelébe. Soha többé.

- Miket beszélsz? – értetlenkedtem.

- Nézd. Tabusa mellett sosem lehetsz biztonságban. Õ sosem fog megváltozni. Rajta nem lehet segíteni. Jobb, ha elengeded.

- Kakashi. Ezt azonnal fejezd be.

- Tabusa megölt engem.

- Micsoda?!

- Szándékosan. Átdöfött egy karóval, a körözött személyekkel együtt. Aztán magamra hagyott az erdõben.

- Ez elég ízléstelen tréfa… akkor hogy lennél már itt?

- Az egyik technikájával feltámasztott. Az utolsó pillanatban.

- És ennek ellenére te ilyeneket mondasz róla? Mi a bajod???

- Tabusa nem a mi oldalunkon áll. Összejátszik valakivel. Veszélyt jelent itt mindenkire, különösen rád. Ha a közeledbe mer jönni, megölöm.

Egyszerûen nem hittem a fülemnek. Kakashi sosem mondani ilyeneket ok nélkül. Nem kellett sokáig gondolkodnom, hogy összerakjam a képet.

- Gorugota…

- Tessék?

- Volt még rajtatok kívül valaki más is az erdõben, nem igaz? Elrabolta Tabusát?

- Nem… senki nem volt ott.

- Dehogynem. – motyogtam, majd térdre zuhantam. Most mi lesz velem? Én nem vagyok elég erõs, hogy megmentsem Gorugotától… Hogy lehetett Tabusa ennyire önzõ? Ha ott lettem volna, ez nem történik meg! Vagyis… ha nincs az a tegnapi ügy… ez az érzelmi instabilitás adott egy újabb esélyt Gorugotának. Pedig megígértem neki, hogy ez többet nem történik meg!

- Van még valami, amit látnod kell. – mondta. Elõvett egy tekercset, pár kézjelet formált, mire megjelent elõttünk Tabusa levágott karja. Kis híján elájultam.

- Ugye nem…?

- Nyugalom, életben van. Reméltem, hogy magától nem tudja visszanöveszteni…

- Kifelé. – hörögtem sírva.

- Kumiko! Semmi baja nem esett! De valamit tennem kellett, veszélyben volt az életem! Higgy nekem! Hamarosan újra körözött ninja lesz! El kell õt felejtened!

- Kifelé a lakásunkból! – kiáltottam rá, majd kilöktem és rávágtam az ajtót, aztán csak zokogtam véget nem érõen. Igyekeztem összeszedni magam, azonnal el kell indulnom, hogy megkeressem Tabusát.

Kumiko a fenekéhez nyúlt, és elõhúzott belõle egy shurikent. Nagyot néztem rajta. Mikor szétnéztem, láttam, hogy az egyik rajongó veszítette el a fejét, és dobta meg a barátnõmet. Õ azonnal a fürdõszobába rohant, én meg azonnal a kardomért kaptam, de nem volt nálam. Nem fegyverrel jöttem bulizni. Ez nem igazán jelentett akadályt: kinövesztettem bal vállamból még egy kart, amibõl egy kardpenge ugrott elõ.

A lányok menekülõre fogták, de valaki becsukta elõttük az ajtót. Én már nekik is rontottam volna, de Nodaris kivont karddal elém ugrott, és lecsapta a frissen kinõtt robot-kart.

- Komolyan, mindenki fegyverrel jön a bulimba, csak én nem?

- Örülj, hogy nem egy igazit vesztettél el, és hogy nem öltél meg egy falubélit, különben most nagy bajban lennél.

Hirtelen a felsõmet Hikari ragadta meg, és egy pár barátommal együtt bevittek a szobánkba, nem tudom, mi történt utána a lányokkal. Leültettek az ágyra, és komor arccal körbeálltak.

- Gratulálni akartok? – Tippeltem.

- Gratulálnánk, de mihez? – Kérdezte Takeshi.

- Húsz évesen megkéred valakinek a kezét? – Vont kérdõre Hikari. – Még ha huszonnyolc lennél, talán. Ilyen fiatalon nem szoktak házasodni.

- Csak arra gondoltam, kötõdünk egymáshoz annyira. És Nodaris jó ötletnek tartotta.

- Tényleg? – kérdezte Sora. – Megkérdeztél valaki olyat, akit már a születése elõtt kiházasítottak a szülei?

- Hé! – Fortyant fel a szamuráj. – Ez… na jó, ez igaz.

- Figyelj! – Sóhajtott Kasumi a homlokát masszírozva. – Találj ki valami ürügyet, hogy semmissé tedd a lánykérést, mert ez így nem oké.

- Milyen jogon kérdõjelezitek meg az én döntéseimet?

- A barátaidként a mi dolgunk, hogy józan észt verjünk beléd – válaszolta Takeshi. – És ha nem akar kötõdni hozzád? Ha ki akarja próbálni a szingli életet?

- Akkor csak féltékenységbõl kértem meg a kezét.

- Ez viszont azt jelenti, hogy nem bízol benne.

Sóhajtottam, és elgondolkodtam. Belegondolva, ez tényleg beleillene Kumiko személyiségébe. Õ pörgõs, bulizós, aktív, nem lehet, és nem is szabad egy helyre lekötnöm. Ez csak a saját önzésem által diktált tette volt. Nagyot sóhajtottam:

- Igazatok van. Majd… kitalálok valamit.

A buli véget ért. Én és Kumiko eltakarítottunk, és lefeküdtünk. Egyszer sem szóltunk egymáshoz, de még csak egymásra se néztünk. Mintha teljesen idegenek lettünk volna egymás számára.

Reggel még elõtte felébredtem, és a Hokagei iroda felé vettem az irányt.

- Kishuri Tabusa jelentkezik küldetésre – mondtam.

- Rendben. Szóllok Kakashinak és Kumikónak, aztán…

- Ne!

- Tessék?

- Kumiko… hát, jobb lenne, ha most kihagynánk ebbõl. Hála nekem… vett egy nem kívánt fordulatot a kapcsolatunk, és talán most mindkettõnknek jobb lenne egy kis idõ egymástól távol.

Tsunade hosszan, kifürkészhetetlenül nézett rám. Nem szólt semmit, aztán…

- Rendben. Nem egészen értem, de ha szerinted így jobb, akkor megbízom benned.

Az utolsó két szótól általában föl-le ugráltam volna örömömben, de most nem voltam abban a hangulatban.

- Csak kérdezem, mit csináltál?

- Megkértem a kezét.

- Húsz évesen? Kellemetlen.

- Erre én is csak utána jöttem rá.

Kakashival kettesben mentünk. Sokáig néma csendben lépkedtünk egymás mellett, aztán így szólt:

- Szóval… sok boldogságot.

- Az se biztos, hogy lesz mihez – motyogtam.

- Miért?

- Hosszú.

Végül elértük az úti célunkat. Az erdõben egy szentély volt, az elõtt csoportosult fel a három emberünk. Mindhárom éppen a rinnegant használta. Az egyik a gravitációs jutsut, a másik az idézõ jutsut, a harmadik pedig a fegyverkészítõ jutsut.

Én is kinövesztettem egy kart a vállamból, amibõl rakéták álltak ki, és az égnek szegeztem. Kakashi elõugrott a bokorból, és elhajított egy füstbombát, én meg kilõttem a rakétákat, amik egy szép ívet leírva körülöttük csapódtak be, és hatalmas porfelhõbe vonták õket.

kakashi a srác felé vette az irányt, és villám-pengéjévek lecsapta a robot-karját, majd a tüdejébe rúgott és ártalmatlanná tette. Én a lány felé rohantam, aki rám uszította óriási kutya-szerû lényét, de én egy lökéshullámmal eltaszítottam magamtól, magamhoz rántottam a lányt, majd mikor elrepült volna mellettem, kezem élével a nyakszirtjére vágtam, amitõl elvesztette az emlékezetét.

A koma gravitációs jutsujával mindkettõnket a földnek taszított, és saját fegyver-jutsujával rakétákat küldött ránk. Kakashi a mangekyo sharinganjával elnyelte a rakétákat, én pedig ellensúlyoztam saját gravitációs jutsummal az övét, ami alatt társam rá tudott rontani, és õt is kiütötte. Azért voltunk ilyen kíméletesek, mert külön parancsba kaptuk, hogy ne tegyünk bennük kárt.

- Nem volt valami nagy kihívás – jegyezte meg Kakashi, miközben a kiütött elllenfeleinket néztük. – Talán mert még gyakorlatlanok a rinnegannal.

Válaszoltam volna, de nem tudtam. Hiába akartam nyitni a szám, az nem engedelmeskedett nekem. Elõször nem értettem, és azt hittem, csak a fáradtságtól, vagy ilyesmitõl van, aztán belém csapott a szörny felismerés.

Üvölteni akartam Kakashi-nak, hogy meneküljön, tûnjön el, de ez sem sikerült. Kétségbeesetten gondolkoztam, hogy jelezhetném neki, de elkéstem. Elõrántottam az egyik rinnegan-pengét, és átdöftem Kakashi mellkasát. Mindhárom rinnegan-használó felpattant, és õk is lekaptak egy pengét az övemrõl, és mindhárman három oldalról döfték át rajta a karó-szerû fegyvereket. Õ cska tágra nyílt szemekkel bámult, aztán eldõlt.

Azt még látta, ahogy három „társammal” együtt elnyel minket az erdõ, de onnantól biztosan halott volt.

Egy fa mögül ismerõs alak lépett ki: fekete szerelés, szürke haj, rinnegan szemek, Gorugota volt az. A három rinneganos mögé állt.

- Köszönöm, a segítségedet, Tabusa. A három egykori kísérleti alanyom érzelmileg túl erõs volt, hogy irányítani tudjam õket. Elõbb meg kellett egy kicsit puhítani õket. Te viszont egy idõ után túl erõssé nõhetsz, hogy az uralmam alatt tudjalak tartani téged, úgyhogy arra még várni kell. Elõbb még elveszek tõled egy-két dolgot. Addig is, viszlát. – Sarkon fordult, és három új csicskásával elindult az erdõben, de még visszakiáltott: - Ja, és sok boldogságot az ifjú párnak.

Fél óra múltán éreztem, hogy visszakúszik az erõ a tagjaimba. Azonnal megindultam vissza kakashihoz, és megidéztem a pokol királyát. A hatalmas, lila tûzben égõ fej lángjaival azonnal gyógyítani kezdte, én meg imádkoztam, hogy a lelkét is vissza tudja hozni. Pár perc kétségbeesett próbálkozás után lélegezni kezdett.

- Hála Ist…

- Raikiri!

Kezébõl villámok csaptak ki, és villám-pengéjével felém vágott. Én tágra nyílt szemmel néztem rá, és hallottam, ahogy valami puffan a talajon, de nem mertem odanézni.

- De hát…

- Nem tudom, mi volt a szándékod, de te csempészted a küldetést Tsunade úrnõ iratai közé, és te szolgáltattad a célpontjainkat az ellenségnek, bárkik is voltak. Lehet, hogy csak azért, mert további terveid vannak velem, de meggyógyítottál, és ez az egyetlen ok, amiért nem a fejedet csaptam le. Ha megfogadod a tanácsom, nem jössz többet Konohába. És jegyezd meg, ha csak Kumiko közelébe mersz nézni, megöllek.

Felkapoott valamit mellõlem a földrõl, és eltûnt a fák között. Azt még láttam, mi volt nála: egy kar, amin egy avarrejteki fejpánt volt kötözve. Az én karom. A pokol királyával begyógyíttattam a sebem, de a kart már nem növesztette vissza. Ahhoz a végtag is kellett volna. Biztos vagyok benne, hogy megint körözött lettem. Örülhetek, ha nem léptem eggyel feljebb, S-osztályúvá. Na, most mi lesz?

A négy hívatlan vendég hamar rá is vetette magát Tabusára, épp mielõtt páros lábbal kirúgtam volna õket a lakásunkból. Inkább a többiekhez fordultam, tettetve, hogy nem érdekelnek, de közben rajtuk tartottam a szemem… és a fülem.

- Nahát, lányok… milyen rég volt, mióta utoljára… - kezdte Tabusa. Felnevettem. Hát ezzel szépen beégette õket.

- Mi csak nagyon… nekünk nagyon tetszett a mai… teljesítményed. – mondta az egyik. Ebbõl is látszik, mennyire szánalmasak. Egy igazi, képzett és tehetséges ninja – mint én – azért nincs elragadtatva egy ilyen teljesítménytõl.

- Arra voltunk kíváncsiak, nem akarsz-e eljönni velünk megünnepelni?

De. Biztosan itt hagyja a barátait és a csaját pár idegenért. Csakis.

- Csábító, isteni lenne, de mint azt látjátok, most is éppen azt ünnepeljük.

- Úgy értette a barátnõm, hogy esetleg szánhatnál ránk egy-két… privát percet.

Felhorkantam. Ez annyira ciki, hogy még csak dühös sem tudok lenni rájuk. Mit tudnak ezek a csábítás õsi és magasztos mûvészetérõl? Egy biztos: én nem fogom korrepetálni õket.

- Na, igen, ha már itt tartunk, miért a barátnõd?

- Mi?

- Azt kérdezte, miért jársz vele.

- Mert szeretem. És õ is szeret engem. – közölte Tabusa. Így igaz.

- Az utóbbiban nem vagyok biztos.

- Hogyhogy?

- Nem hallottál még róla?

- Pasifaló – fûzte hozzá a másik. Jajj ugyan már, ne bókoljatok!

- Max pár hétig van ugyanaz a pasija.

- Te is most csak a hírnevedért kellesz neki. Egy-két hét és dobni fog a következõ nagy dobásért. – folytatta az egyik lány. Ja hogy ezt nem bóknak szánták?

- Ismerünk pár lányt (többek között magunkat), akik sosem tennék ezt meg veled.

- De õ velem fog maradni. Biztos vagyok benne.

- Szép tõle, hogy ezt mondta, tõled meg, hogy elhitted.

Istenem, nem veszik észre, mennyire gázak?

- Be is bizonyítom. – zárta le Tabusa, aztán odajött hozzám és hátulról átölelt.

- Nocsak, van idõd a rajongóidtól a barátnõdre is?

- Csak eszembe jutott valami. Kaptam tõled ezt a csodás karkötõt, de én még nem is adtam semmi hasonlót.

- Karkötõt kapok? – fordultam felé izgatottan. Imádom az ékszereket!

- Nem egészen. – szólt, mikor megpillantottam a kezében egy apró, vörös dobozkát. Egy pillanatra a szívem megszûnt dobogni. A tenyerem azonnal izzadni kezdett. Egyértelmû volt, hogy mit rejt a doboz… egy gyûrût. Méghozzá egy gyönyörû gyûrût, csillogó holdkõvel a közepén. Egy vagyonba kerülhetett. Fel sem tûnt, de a vendégek és a zene is elhallgatott. Csak az immáron hevesen zakatoló szívemet hallottam.

- Kumiko… esetleg hozzám… volna kedved… hajlandó vagy hozzám… megtisztelnél azzal, hogy hozzám… jönni… mármint jössz? – makogta. Én röviden felnevettem, kis híján le is hülyéztem mindenki elõtt. Beletelt pár másodpercbe, mire rájöttem, hogy válaszolnom kéne.

- Igen. – mondtam gépiesen. Csak úgy rávágtam, mit egy betanult szöveget, ugyanis nem fogtam fel igazán, hogy mi is történt velem.

A többiek azonnal ujjongani és tapsolni kezdtek, közben Tabusa mosolyogva felhúzta a gyûrût az ujjamra, aztán romantikusan magához húzott, és megcsókolt. Én meg mintha ott se lettem volna, csak kívülrõl nézném ezt az egészet. Olyan hirtelen történt ez az egész. Éles fájdalom döbbentett rá, hogy bizony én vagyok az a lány Tabusa karjaiban. Felszisszentem, és a fenekemhez nyúltam – egy shuriken állt ki belõle. Lassan kihúztam és az arcom elé emeltem, mintha most látnék elõször dobócsillagot. A vendégeink ismét elcsendesültek, és egy emberként fordultak abba az irányba, ahol a támadót sejtették.

Tabusa egyik rajongója volt. Most, hogy rászegezõdött a figyelem, azonnal hátrálni kezdett, a többi rajongóval együtt. Az ajtót azonban Tenten bevágta elõttük.

- Nem mentek ti innen sehova. – szólt rájuk fenyegetõen, mire többen körülállták õket.

Én a nadrágomhoz nyúltam – átitatta a vér. Kissé sántikálva, kifejezéstelen arccal besétáltam a fürdõszobába, levetkõztem és gyógyítani kezdtem a sebet. Közben lassan eljutott a felfogásomig, hogy menyasszony lettem. Megkérték a kezem és én igent mondtam. Ez egy katasztrófa.

Ezt egyáltalán nem így terveztem. Még csak 20 éves vagyok, a fiatalságom közepén járok. Nem dobhatom ezt el magamtól, csak így, ilyen egyszerûen. Annyi mindent terveztem még… ki akartam élni magam: bulizni, pasizni, ismerkedni. Nagy tettekre voltam hivatott, érzem. De igent mondtam, és ezzel mindennek vége. Elvesztem a státuszomat. Elvesztek mindent, amiért 20 évig küzdöttem. Vége az életemnek.

Elpityeredtem. Az arcom a kezeimbe temettem. Annyira korai ez még… én ezt nem akartam. De most mit tegyek? Most meg már nem mondhatok hirtelen nemet! Biztosan szörnyen megbántanám Tabusát. Annyira boldog volt, hogy igent mondtam…

A nagy agonizálásom közepette fel se tûnt, mennyire megalázott az imént néhány büdös kis ribanc, a saját otthonomban, a saját barátaim elõtt. De mint tudjuk, velem senki nem szívózhat büntetlenül…

A gyõzelem a zsebemben, a csórikámat pedig elszállították az orvosi ninják. Minden pompásan alakul. Ezt azonnal meg kell vitatnom a mesteremmel. Mikor felértem a nézõtérre, Kumiko még mindig a harcteret nézte. Jó ideje szólítgattam már, mikor észrevette, hogy létezem.

- Másfél perce szólongatlak. Mi bajod van?

Õ rám nézett, és halvány mosollyal az arcán fellépett a korlátra:

- Kapj el! – Azzal eldõlt.

- Mit csi… Kumiko!

Én odaugrottam, és megragadtam, mire õ hosszan megcsókolt. Volt egy olyan sejtésem, hogy õ is örül a gyõzelmemnek.

- Szóval mégis büszke vagy rám?

A vizsga után a hokage magához hivatott engem, és még két chuunin jelöltet. Az egyik Haruka volt, a másik az utolsó ellenfelem. Kijelentette, hogy a nemesek minket jelöltek ki arra, hogy tovább jussunk chuuninná. Meg kellett mondjam, nem kicsit örültem a hírnek. Az még jobb volt, hogy Haruka, a tanítványom is átment a vizsgán. Kifele menet odafordultam hozzá:

- Figyi! Otthon biztos megünnepeljük a vizsgám. Van esetleg kedvem velünk tartani?

- Köszi, de én a saját barátaimmal ünneplem meg.

- Ahogy érzed, de ha mégis, tudod, hol lakunk.

Mikor kiértem az épület elé, magabiztos vigyorral fogadott a baráti köröm. Én feléjük vettem az irányt, és igyekeztem minél búskomorabb képet vágni. Mikor eléjük értem szomorúan megcsóváltam a fejem, mire sokan kétségbeesetten néztek rám.

- Hát, sajnos, gyerekek… átmentem! – Kiáltottam átcsapva vidám hangulatra, mire mindenki gratulálni kezdett nekem. Ott volt mindenki, akit ismertem, és meglepetésemre egy csomó lány, akit nem. Persze én tekintetemmel Kumikót kerestem. Mikor megtaláltam odafurakodtam hozzá.

- Gratulálok! Nagyon ügyes voltál!

- Meglepõdtél, igaz?

- Dehogyis, egyértelmû volt, hogy menni fog. Csak azért osztottalak, hogy mindent beleadj. – füllentettem.

Ezt persze nagyon jól esett tõle hallani. Ekkor valaki megfogta hátulról a karomat. Megfordultam, és egy lányt láttam, akit nem ismertem. Helyesebben jó pár lányt láttam, akit nem ismertem. Õk most egy csapatba tömörültek, és gratulálgattak nekem, meg kis csomagokat adtak. Hirtelen jött, de jól esett, hogy gondoltak rám.

Hazaérve megrendeztük a vizsgámat ünneplõ bulit. Nekem persze elõbb muszáj volt lezuhanyoznom. Mikor utána bementem a hálószobánkba átöltözni, letettem az övtáskát a szekrénybe. Feltûnt, hogy a többi közül egy ki van véve, és külön van rakva. Elgondolkoztam, vajon miért vehettem külön a többitõl. Megnéztem mi van benne, és egybõl rájöttem, mit is akartam ma csinálni. mikor ismét kijöttem, már javában folyt a buli. Kumiko felé vettem az irányt, de valaki az utamat állta: négy lány volt az, talán egy-két évvel lehetek idõsebb náluk. én csak zavartan köhintettem, és így szóltam:

- Nahát, lányok… milyen rég volt, mióta utoljára…

- Még nem találkoztunk – mondta az egyikük.

- Hála az égnek, akkor nem feledkeztem el rólatok.

- Mi csak nagyon… nekünk nagyon tetszett a mai… teljesítményed.

- Ez… hízelgõ.

- Arra voltunk kíváncsiak, nem akarsz-e eljönni velünk megünnepelni?

- Csábító, isteni lenne, de mint azt látjátok, most is éppen azt ünnepeljük.

- Úgy értette a barátnõm, hogy esetleg szánhatnál ránk egy-két… privát percet.

- Azt leginkább a barátnõmmel szoktam megtenni. Vagy esetleg közeli barátokkal. és mint azt mondtátok, most találkozunk elõször.

- Na, igen, ha már itt tartunk, miért a barátnõd?

- Mi?

- Azt kérdezte, miért jársz vele.

- Mert szeretem. És õ is szeret engem.

- Az utóbbiban nem vagyok biztos.

- Hogyhogy?

- Nem hallottál még róla?

- Pasifaló – fûzte hozzá a másik.

- Max pár hétig van ugyanaz a pasija.

- Te is most csak a hírnevedért kellesz neki. Egy-két hét és dobni fog a következõ nagy dobásért.

- Ismerünk pár lányt (többek között magunkat), akik sosem tennék ezt meg veled.

- De õ velem fog maradni – vágtam rá. – Biztos vagyok benne.

- Szép tõle, hogy ezt mondta, tõled meg, hogy elhitted.

- Be is bizonyítom.

Azzal faképnél hagytam a lányokat. Kumikóhoz léptem, akinek végre volt egy perce, hogy õ is élvezze a bulit. Titkolni akarta, de látszott rajta, hogy fél füllel figyelt.

- Nocsak, van idõd a rajongóidtól a barátnõdre is? – Oké, nem is akarta titkolni.

- Csak eszembe jutott valami – mondtam hátulról átölelve. – Kaptam tõled ezt a csodás karkötõt, de én még nem is adtam semmi hasonlót.

Elléptem tõle, õ pedig megfordult.

- Karkötõt kapok? – Kérdezte, de aztán meglátta a kezemben a vörös bársonydobozkát, és elhallgatott.

- Nem egészen.

A teremben mindenki elhallgatott. Zene le, és néma csöndben figyeltek minket. A négy leányzó megsemmisülten, vagy tátott szájjal figyelte, ahogy letérdelek elé, és kinyitom a bársonydobozt, benne egy gyûrû, csillogó holdkõvel a közepén. A beszélõkém meg persze pont most mondott csõdöt.

- Kumiko… esetleg hozzám… volna kedved… hajlandó vagy hozzám… megtisztelnél azzal, hogy hozzám… jönni… mármint jösz?

A következõ harc alatt hangot is adtam a nemtetszésemnek.

- Mi az? – kérdezte. – Most nem tettem semmit a mellei közé.

Roppantul örülök, hogy van kedve poénkodni.

- Az a szerencséd. Csak… azt hittem, hogy az erõkülönbség miatt a padlóba gyalulod.

- Miért, nem azt tettem?

- Hát, egy bekapott, kis híján végzetes hangtámadást, és egy rinnegannal aratott gyõzelmet én nem neveznék annak. Azt hittem, az adud nélkül is le tudod nyomni.

- Momentai!

- Igazad van. De a legjobb cuccaidat próbáld meg légy szíves a végére tartogatni!

- Rendben, megteszem, amit tudok.

- Kishuri Tabusa! – bukkant fel hirtelen egy ANBU. – A Hokage azonnal magához hívat.

Hát ez nagyszerû… mi van már megint? És pont a vizsga kellõs közepén? Mire Tabusa visszatért, éppen elkezdõdött a következõ párbaja, így esélyem sem volt megtudni, mit akart a Hokage. A harc most sem alakult másképp. Amint Tabusa egy kissé szorult helyzetbe került, egybõl a Rinneganjához nyúlt. Próbáltam a jó oldalát nézni – legalább nem esett komoly baja (nem úgy, mint az ellenfelének).

- Megint a Rinneganra hagyatkoztál. – kezdtem bele a fejmosásba, amint odaért hozzám.

- Más módot nem tudtam találni a gyõzelemre. Nem tudom, mi a baj.

- A baj az, hogy a földesurak nem a gyõztest nevezik ki chuuninná, hanem azt, aki a legtalálékonyabb, kreatívabb, és leggyorsabb gondolkodású. Ha minden alkalommal elõrántod a nagyágyúdat, az nem igazán azt jelenti, hogy ezek megvannak benned.

A középdöntõben végre már felfedezni véltem, hogy Tabusa használja az agyát. Természetesen most is gyõzött. Az utolsó harcánál egy régi ismerõssel hozta össze a sors.

- Emlékszel a halál erdejében az erõszakolós fára? Most mindent vissza fogsz kapni. – közölte fenyegetõen.

- Ezt most sokkal jobban fogom élvezni, mint amennyire kellene. – vigyorodott el magabiztosan, mire én fangirl-üzemmódba váltottam. Már épp sikongatni és ujjongani kezdtem volna, ha nem elõzött volna meg ezzel több száz másik lány. Eltátottam a szám. Ez most mi a szar? Rajongói vannak? És ezt eddig hogy nem vettem észre? Oké, tudom nagyon jól, hogy Tabusa a tökéletesnél is tökéletesebb, de azért álljon már meg a menet. Rohadtul felejtse el õt mindenki.

Közben már javában folyt a küzdelem, de ez engem egyáltalán nem izgatott. Féltékenység tüze lobbant bennem. Nekem nincsenek rajongóim, neki meg több száz? Talán még annál is több… és ha chuunin lesz, csak még rosszabb lesz a helyzet. A pasim lesz a riválisom? Na azt már nem bírná az önbecsülésem. Hé, várjunk… most komolyan népszerûbb akarok lenni Tabusánál?! Még mindig annyira szánalmas és önzõ vagyok… Inkább örülnöm kéne, hogy jól megy neki a beilleszkedés!

Ekképp próbáltam gyõzködni magam, miközben Tabusát kis híján felnyársalta néhány éles csont. Belenéztem néhány ujjongó lány fejébe.

„- Istenem, ez a srác annyira menõ!”

„- Konohában miért nincsenek ennyire jó pasik?”

„- Remélem ezt is megnyeri, mert csak akkor adhatom neki oda az ajándékomat!”

„- Kumiko annyira gyönyörû és tehetséges… nem csoda, hogy õ a barátnõje.”

„- Jobban szeretem õt bámulni, mint a pasimat… akkor most ribanc vagyok?”

„- Nyugalom, Kumikonál nem tart sokáig a lelkesedés. Tabusán is csak átmegy, mint egy gyorsvonat. Utána már több esélyem lesz.”

„- Gyereket akarok tõle.”

„- Persze mindig a beképzelt, önzõ és ostoba lányok akasztják le a legjobb pasikat… Tabusánál sincs másképp. Egy rendes lánynak esélye sincs.”

„- Csak ki kell nyírnom azt a k*rvát, és akkor már semmi nem választhat el Tabusától!”

Hát te jóságos úúúúristen… úgy éreztem magam, mintha egy érzelmi hullámvasúton ülnék. Azt hiszem, jobb lett volna, ha ezekrõl nem szerzek tudomást. Miért van az, hogy ha egy fiú népszerû, mindenki imádja, ha viszont egy lány az, akkor a többi lány gyûlöli? Nem tehetek róla, hogy imádnivaló vagyok, még a drágalátos Tabusájuk sem tud nekem ellenállni.

Sóhajtottam egy nagyot. Még akkor is olyan nagyképû és bunkó vagyok, amikor gondolkodok. Szöget ütött a fejembe egy félmondat: „Kumikonál nem tart sokáig a lelkesedés.” Valóban így lenne? Tényleg nem volt még hosszabb kapcsolatom… de miért kellett volna, hogy legyen? Nálunk ez így megy, a fiúk jönnek-mennek. A státuszodat is nagyban meghatározza, hogy kivel jársz. Talán Tabusával is csak azért jöttem össze, hogy fenntartsam a pozíciómat? Neeeem, ez kizárt… vagyis…

- Hé! – zökkentett ki egy kiáltás. – Kumiko!

- Mi? Tessék?

Tabusa volt az. A lábszárán véres volt a ruhája, és a karjait is mély sebek borították. Az ellenfelét épp most próbálták összekaparni az orvosi ninják. Megint gyõzött, és én az egészrõl lemaradtam.

- Már fél perce szólongatlak… mi bajod van? – nézett rám értetlenkedve. Annyira tökéletes… nem véletlen, hogy ennyi lány odavan érte. Lopva körbepillantottam. A legtöbb rajongója természetesen rajta legeltette a szemét, bár volt, aki inkább engem méregetett gyûlölködve. Itt az ideje, hogy megmutassam nekik, hol a helyük. Lassan felálltam, majd felléptem a korlátra.

- Kapj el.

- Mit csi…? Kumiko! – hápogott, miután levetettem magam, és a karjaiban landoltam. Hosszan és szenvedélyesen megcsókoltam. Éreztem, hogy most rengeteg ellenséget szereztem magamnak. Tabusa zavartan felnevetett.

- Szóval mégis büszke vagy rám?

Hát azt azért nem mondanám. Válasz helyett csak elmosolyodtam, és gyógyítani kezdtem a sebeit.

***

Tabusa eredménye rajtam kívül senkit sem lepett meg. Természetesen elnyerte a chuunin rangot. Bármennyire próbáltam leplezni, Tabusa átlátott rajtam. Ismer már, mint a tenyerét.

- Gratulálok! Nagyon ügyes voltál! – mosolyogtam szélesen, mikor odajött hozzám.

- Meglepõdtél, igaz? – mosolyodott el.

- Dehogyis, egyértelmû volt, hogy menni fog. Csak azért osztottalak, hogy mindent beleadj. – füllentettem.

Már épp válaszolt volna, amikor valaki hátulról megfogta a karját. Ki más, mint az egyik fangirl. Gratulált neki, majd agyba-fõbe dicsérte. Tabusa rettentõ zavarba jött, folyamatosan vigyorgott a tarkóját vakarva. Az elsõ lányt még vagy ötvenen követték. Ajándékokat adtak át neki, ölelgették, közös fotót és autogramot kértek. A rosszullét kerülgetett.

- Hát Kumiko, asszem a te idõd lejárt. – böködött oldalba Ino, mire Sakurával röhögni kezdtek.

- Meg akartok halni? – néztem rájuk, mire elhallgattak.

Hallottam, hogy Kiba halkan megkérdezte Shinotól: „Mit tud ez, amit én nem?”. Mire õ csak annyit válaszolt: „Fogalmam sincs. Tudod, engem mindig elfelejtenek.”

A rajongó-áradat elvonulása után a haverjaim is sorban gratuláltak Tabusának. Én kettesben maradtam Hinatával.

- Hinata! Ugye a te apád is a nemesek között van? Mi a véleményük Tabusáról?

- Hát nem voltak elragadtatva. Természetesen az ereje, a tehetsége és a harci tapasztalatai egyértelmûvé teszik, hogy érdemes a chuunin rangra, de rendkívül arrogánsnak tartják. Nem lopta magát a szívükbe.

Hogy Tabusa az arronganciája miatt intézte volna el ilyen gyorsan az ellenfeleit? Nem… de inkább higgyék róla azt, hogy arrogáns, minthogy semmi kreativitása sincsen. Bár minek kreativitás, ha valaki ilyen hihetetlenül erõs?

***

A szokásos ünneplés nyilván nem maradhatott el. A bulit a saját lakásunkon tartottuk. Ismét Tabusa volt az ünnepelt, így nem segíthetett nekem. Megint úgy éreztem magam, mint egy rabszolga. Öreg vagyok én már a házibulirendezéshez. Ettõl függetlenül óriási volt a hangulat, egészen addig, míg be nem tört a lakásunkba néhány lány – Tabusa talpnyalói. Az egyik az volt, amelyik lek*rvázott, és az is ott volt, amelyik gyereket akar tõle. Tudom, mert ezeknek különösen megjegyeztem az arcát. Hogy szerezték meg a címünket? Hogy képzelik, hogy csak úgy hívatlanul betörnek ide? Ha nem tûnnek el, esküszöm, hogy mindet felgyújtom.