Kumiko este nagyon furcsán viselkedett velem. Sejtettem, hogy a délutáni húzásom után nem zárt a szívébe azt reméltem, hogy estére már megbékél. Nem ez történt. A lefekvés idejére csak még zordabb és mogorvább lett. Legalábbis velem. Kezdtem komolyan aggódni. Gondoltam, talán kialussza a problémát.

Az éjszaka közepén azonban arra ébredtem, hogy nincs mellettem. Az elsõ gondolatom az volt, hogy annyira megorrolt rám, hogy inkább elment mellõlem Egy darabig vártam, hátha visszajön, aztán láttam, hogy a mosdóban ég a villany. Halkan bekopogtam.

- Kumiko! Itt vagy?

- Igen – hangzott a halk, elhaló választ.

Csak nincs rosszul?

- Már megijedtem, hogy eltûntél. Minden rendben? Hangokat hallottam.

- Persze… csak kakilok.

Erre nem tudtam mit válaszolni. Miért lepett meg? Elvégre vécén van.

- Világos. De ilyen sokáig?

Õ habozott, mintha nem tudná, mit mondjon.

- Öh… szorulás…

Tágra nyílt szemmel néztem az ajtóra.

- Oké – mondtam végül. – Akkor… nem is zavarlak…

Végül inkább visszamentem az ágyba. Lehet, hogy már ki is aludta a problémáját. mi van, ha a szorulás volt a problémája? Másnap reggel elõtte keltem föl. Éppen öltözködtem, mikor õ is felébredt.

- Már megint reggel van? – Motyogta.

- Gondolkodtam.

- Mégis micsodán?

- Elmehetnél orvoshoz. Egy szorulás nem vicc. Félek, hogy valami lappang benned.

- Nem kell elmennem orvoshoz. Ez… nem olyan szorulás volt.

- Akkor elég lenne, hogyha én tartok neked egy urológiai vizsgálatot? – Viccelõdtem.

- Azt meg ne próbáld! – Csattant fel.

Nem tudtam, hogy azért gurult ennyire méregbe, mert még mindig neheztelt, vagy azért, mert annyira ellenezte az anált. Nagyon reméltem, hogy csak az utóbbi. Már éppen mentünk lefelé a reggelihez, de akkor valaki rohant felénk.

- Szia, Aoi! – Motyogta Kumiko rá se nézve a lányra. – Én elõremegyek az ebédlõbe.

Már ment is volna lefelé, de Aoi megállította.

- Szerintem ez téged is érdekelt. Nodaris hazaírt.

- Igen? – Vigyorogtam. – Nem is gondoltam, hogy ennyire szentimentális.

- Most ne poénkodj! – Pirított rám a lány. – Ma kora reggel éppen õrségben volt, mikor a konohai határhoz ninják érkeztek. Esõrejteki ninják. Azt mondták, hogy Konoha segítségét kérik, hogy kézre kerítsenek. Találd ki, hogy ki lehet ez?

- Csak nem én?

- És talált és süllyedt. A legjobb az egészben, hogy tudják, hogy itt vagy, bár õk csak annyit mondtak, hogy csak egy sejtés.

- Nem hiszem, hogy a hokage teljesítené a kéréseiket – mondta Kumiko. – Kézre akarja keríteni Tabusát, de nem fogja Az esõrejtekieknek adni.

- A mocskok erre is gondoltak. Nem tudom, hallottál-e már arról, hogy Tabusának és Nodarisnak volt egy közös kalandja felhõrejtekben.

- Mint kiderült, sok mindenrõl nem tudtam.

- Szóval a raikagének vannak fenntartásai Tabusa és a szamurájok ellen is, tehát, ha a konohaiak nem segítenek nekik, akkor nyilvánvaló lesz, hogy õk rejtegetik Tabusát, vagy legalábbis segítenek neki. Ha pedig felhõrejteket hívnák segítségül, õk avarrejtekbõl és vas országból is elõkerítenék, még ha az ottaniaknak nincs is hozzá kedve.

Én végig gondolkodtam, hogy hogy menekülhetnék meg az elõl, hogy valószínûleg Gorugota kezei közé kerüljek. Végül elhatároztam magam egy egyszerû lépésre. Reggeli után elbúcsúztunk az Oberoda családtól, akik kijelentették, hogy máskor is szívesen látnak, majd én, Kumiko és Aoi elindultunk Avarrejtek felé. A két lány faggatott, hogy hogy döntöttem, de nem akartam elmondani nekik, mert féltem, hogy nem tetszene nekik. Jó volt végre meleg tájra érni, és visszacserélni a fekete, zöld leveles köpenyemre a fehér, kék felhõs kabátot. Bal karom így sokkal feltûnõbb volt, de nem zavart. Már egészen hozzám nõtt, több értelemben is.

Kumiko az úton is furcsán viselkedett. Leghátul ment, és folyamatosan minket méregetett, és mikor Aoivaal beszélgettem, olyan szorosan felzárkózott, mintha egyetlen szót sem akarna elmulasztani. Kezdtem rosszat sejteni, de most volt nagyobb problémám is.

Miután megejtettük az egynapos sétát, megállítottam õket.

- Fegyvereket elõ!

Aoi értetlenül elõvette kardját, Kumiko meg egy kést. Én úgy, ahogy volt, övtáskámat Kumiko derekára csatoltam, majd beállítottam õket: Aoi karddja pengéjét a torkomnak, Kumiko kunai-a hegyét pedig a tarkómnak szegeztem. Az utazás utolsó részét így ejtettük meg. mikor megérkeztünk, Azonnal szamurájok vettek minket körbe.

- Állj! Fegyvert le! Tabusa! – Hallottam egy ismerõs hangot. Nodaris lekapta a sisakját, és odarohant hozzánk, és idegesen nézett rám: - Nevem fevelevejtevetevetteved evel ava páváncévélt? (Nem felejtetted el a páncélt?)

- Dehogy. Feladom magam. Helyesebben a lányok kézre kerítettek. Gratula nekik.

Noda tágra nyílt szemmel bámult, majd megrázta a fejét:

- Még csak meg sem kérdezem. – Visszatette a sisakját, és elkiáltotta magát: - Engedjetek utat! Foglyot szállítnak.

Miután átadtak, hokage néniék bezsupszoltak a rácsok mögé. kiderült, hogy börtönükön kívül van még egy szigorúan õrzött cellájuk, amibe a fokozottan veszélyes rabokat teszik. kaptam bilincet a csuklómra, a karomra, a lábamra, még a nyakamra is, sõt, még a szememre is kaptam egy vastag kötést, na, nem mintha a vak sötétben láttam volna. Az „elkapóim még válthattak velem pár szót négyszemközt.

- Ez volt az, amit nem akartál elmondani nekünk? – Hallottam Kumiko hangját.

- Nem akartam elmondani, mert féltem, hogy megakadályoznád.

- Momentán nincs annyira ellenemre, hogy láncon látlak, csak azt sajnálom, hogy nem én fogom a lánc végét. –Nem tudtam eldönteni, hogy viccel-e. - Erre csak azért vvan szükség, mert Gorugota irányíthat téged, ezért veszélyes vagy. De még mindig nem értem, hogy miért olyan világverõ ötlet ez.

- Konoha most már nem adhat ki Esõrejteknek. Én az õ fogásuk vagyok. De ha kérhetek valamit, intézd már el Tsunade néninél, hogy legalább a normál börtönbe átmehessek.

Akkora stresszel egybekötött kísértés élõ embert még nem ért, mint ami engem, mikor három szempár szegezõdött nekem, várva, hogy mit válaszolok a swinger dologra. Szerettem Kumikót, és kívánatosnak is találtam õt, de csábított a gondolat, hogy egy kicsit fûszeresebbé tegyem vele a kapcsolatomat. Viszont tudtam tegnap este óta, hogy õ nem így gondolkodik. Õ sosem gondolna komolyan valami ilyesmit. Még egy hármasban sem lenne benne. Láttam, hogy nem tetszik neki, hogy habozok, úgyhogy végül kínlódva felnyögtem, és annyit mondtam:

- Csábít a gondolat, tényleg, de hogyha Kumikónak nem fekszik (szó szerint), akkor én sem vagyok benne.

Diplomatikus válasz volt. De nem eléggé. Kumiko arcán láttam, hogy csalódott bennem, és hogy ott menten fel tudna robbanni a dühtõl. Felálltunk, és elindultunk, nem is tudtuk, hová.

- Ez meg mi volt? – Kérdezte.

- Hogyhogy mi volt? Megkérdezték, én meg megmondtam a véleményem.

- Az feltûnt – mérgelõdött. – És miért lenne szükséged más lányokra? Én nem vagyok neked elég?

- De elég vagy, de én is ugyanolyan alapon válasozltam azt nekik, mint amilyen alapon a legtöbb szamuráj megcsalósat játszik. Már létezésük elõtt kiházasították õket, és mint minden fiatal, próbálnak lázadni a rendszer ellen.

- Ennek semmi köze semmihez.

- Na, nem mintha nem te adtál volna nekik ötletet a hármashoz.

- Az más volt. Csak rá akartam ijeszteni Yukira. Tudod, hogy sosem csinálnék vele hasonlót.

- És velem, meg Norióval?

Eredetileg csak azért kérdeztem, hogy húzzam az idõt, de legnagyobb meglepetésemre egy pillanatra nem a dühtõl volt paprikapiros, és nem tudott válasz közben a szemembe nézni.

- Ne… légy nevetséges!

Nem tudtam, mit válaszoljak, de szerencsére nem is kellett semmit.

- Még dél se múlt, de ti már rendezitek a cirkuszt?

Nodaris volt az, teljes menetfelszerelésben.

- Hát te hova? – Kérdeztem.

- Csak a tegnapi ünnepség miatt jöhettem haza. Most mennem kell visszafelé egy egész osztaggal. Amint valami gyanúsat látok vagy hallok, azonnal szólok neked.

- Kösz – bólintottam.

- És vigyázz magadra – válaszolta Kumiko. – Ne felejtsd el, hogy Tabusa barátjaként még mindig veszélyforrásként tekintenek rád.

- Úgy lesz. És megtennétek, hogy fél szemmel vigyáztok Norióra. Az öcskös mintha problémákkal küszködne.

- Ó, mindkét szemem rajta lesz – kacsintott cinkosan Kumiko.

- Meg az enyém is – dünnyögtem inkább neki, mint Nodarisnak.

Miután kikísértük õt, elváltak útjaink. Mindkettõnknek gondolkodnia kellett egy kicsit az elmúlt fél nap eseményeirõl. Én ismeretlen folyosókon barangolva elmélkedtem. Kumiko megváltozott. Ez egyértelmûen pozitív változás volt, de nem tudom. Talán jobban szeretném a régit visszakapni, akinek minden gondolata bulik és a pasik körül forgott. A legrosszabb az egészben, hogy a változás az én hibám… vagy inkább hatásom. Talán neki volt igaza pár hónapja, és én nem tudok semminek örülni. A gondolataimat szárnycsattogás szakította félbe. Mikor felnéztem, egy bagoly lebegett a fejem elõtt. Szótlanul meredtünk egymásra.

- Segíthetek? – Kérdeztem végül.

- Neked kell segítség, mert valami nincs rendben veled – azzal elrepült.

Én csak kábán néztem utána:

- Kumikónak igaza volt: tetves madár.

A lakosztályunk felé menet kellemetlen érzés fogott el. Nem éreztem jól magam Tabusa mellett, és úgy éreztem, hogy ez kölcsönös. A szalonban sikerült elvennie a kedvem az együttalvástól. El is szégyelltem magam amiatt, ahogyan készülõdéskor viselkedtem. Azt hittem, ezzel valamelyest elfeledtethetem a történteket, de úgy látszik, nem jött be. Mikor a szobába léptünk, kedvetlenül rúgtam le a cipõmet, majd levettem az ékszereimet, aztán nekiálltam lemosni a sminkem. Mikor vetkõzni kezdtem volna, Tabusa gyengéden átölelt.

- Még mindig áll az ajánlat arra a felmelegítésre? – duruzsolta a hajamba. Hiába nehezteltem rá, mindenrõl egy csapásra elfeledkeztem, hiszem a szívem mélyén pont arra vártam, hogy ezt tegye. Kérettem volna én magam, de mióta együtt vagyunk, még sosem telt el ilyen hosszú idõ két szeretkezés között, úgyhogy…

- Hát… ma elég jól viselkedtél, úgyhogy talán megengedem, hogy… - incselkedtem, de hamar elakadt a lélegzetem, amikor egy érintéssel világosan a tudtomra adta, hogy mit akar. Az is egyértelmûvé vált, hogy tök meztelen:

- Most egy fegyvert szegezel nekem, vagy ennyire örülsz, hogy látsz? – kérdeztem vigyorogva.

- Mindkettõ – válaszolt, aztán rám vetette magát, mint egy vadállat. Ha egy másodperccel tovább vár, én ugrottam volna neki. Rég voltam ennyire kiéhezve, de Tabusa minden vágyamat maximálisan kielégítette. Nem tudom mennyi idõ telhetett el, de órákig élveztük egymást, úgyhogy jól kifáradtunk. De ez olyan jó fáradtság volt.

- Tab, lehet, hogy vannak itt szellemek? – tettem fel hirtelen a kérdést.

- Persze. A kastély egy börtönre épült, ami egy temetõre épült, ami a pokol kapujára épült. Egy kislány ártatlanul volt ott bebörtönözve, és…

- Én komolyan beszéltem! – bokszoltam a mellkasába.

- Még nem találkoztam itt szellemekkel. Miért?

Elmeséltem, mi történt, amikor eltévedtem.

- Egy bagoly? – kérdezte.

- Nem hiszel nekem, mi?

- Láttam én már fura dolgokat, de nem hiszem, hogy szellem lett volna. Talán valaki megidézte. Mint te a majmokat. – mondta.

Igen, nekem is ez volt az elsõ gondolatom, de ez a bagoly nem olyannak tûnt, mint egy megidézett állat. Nem tudom megfogalmazni, de volt benne valami fura.

– Szóval… miután egy bagoly kioktatott, neked az elsõ gondolatod az volt, hogy „tetves madár”.  – tette hozzá nem sokkal késõbb.

- Most miért? – nevettem el magam. Ha egyszer az?!

- Szeretem benned, hogy ilyen spontán vagy. – Csókot adott az arcomra, majd mindketten álomba szenderültünk.

Az éjszaka közepén arra keltem, hogy egy nõi hang fojtott hangon Tabusát szólongatja. Õ ki is lépett, hogy megnézze, ki az, s én is odaléptem az ajtóhoz, egy tükörrel a kezemben. A tükörbõl láthattam, hogy a hívatlan vendég nem más, mint a drága Yuki. Egybõl kiment az álom a szemembõl, fõleg azok után, amit hallottam:

- Minden oké? Azt hittem, hazamentél.

- Oberoda asszony megengedte, hogy itt töltsem az éjszakát. Csak zajt hallottam, és kijöttem megnézni, hogy minden rendben van-e. És hogy szükséged van-e társaságra.

- Van társaságom. De amúgy alváshoz nem is igen van rá szükség.

- Öhm… igen, de…

- Segíthetek?

- Nem De talán én segíthetek. – Azzal széttárta a köntöst. Döbbenetemre, alatta egy szál semmiben volt. El se hittem, amit látok. Hogy lehet annyira ostoba, hogy a közös lakosztályunk elõtt tesz ajánlatot a võlegényemnek? Ennyire biztos nem hülye… direkt az a célja, hogy ezt lássam, és ezzel kiborítson. De ahhoz korábban kell felkelnie!

- Játszunk nyílt lapokkal!

- Norio megcsalt. Méghozzá a te barátnõddel. Õ mutatta a képet az agy-jutsujával. Elégtételt akarok mindkettõjüktõl. – rebegte könnyes szemmel. Oscar-díjas alakítás. Tabusa visszatette a köntöst a vállára.

- Kumiko sajnos hajlamos ilyen képeket kreálni bosszúból vagy haragból. Nem történt semmi ilyesmi, úgyhogy nincs értelme revansot venned. De még ha így is lenne, nem állna szándékomban megcsalni. – közölte, majd hátat fordított neki, és szembetalálta magát velem. A lány is észrevett, így összébb húzta magán a köntöst.

- Ugyan már, Tabusa, szerintem ez egy nagyszerû ötlet! – mosolyogtam rájuk sunyin. Yuki és Tabusa is értetlenkedve bámultak rám, úgyhogy folytattam. – Mindig is ki akartam próbálni hármasban!

Ettõl a mondattól teljesen ledöbbentek, de én még tudtam fokozni. Az ajkamba haraptam és én is széttártam magamon a köntöst. Nemcsak Tabusa, de Yuki is végigfuttatta rajtam a tekintetét. Biztos voltam benne, hogy azonnal sikítva elrohan, és sosem látjuk többet, de ekkor rajtam volt a sor, hogy ledöbbenjek.

- Nem bánom, legyen. – húzta fel az orrát. – Tabusa? – fordult a võlegényem felé.

Hát ilyen nincs!!! Nem bánja?! Kinek képzeli ez magát?! Meg se bírtam szólalni a döbbenettõl, csak gépiesen összehúztam magamon a köntöst. Nagyon jól tettem, mivel pár másodperc múlva a sarok mögül elõbukkant Norio. Csak alsógatya volt rajta… pont olyan teste volt, amilyennek elképzeltem. Nem hittem, hogy bárki is felül tudná múlni Tabusát, de… hát vele bevállalnám a hármast, az tuti.

- Yuki! Végre megvagy! Mit keresel itt?

A lány fülig vörösödött, csak hebegett-habogott, úgyhogy a szavába vágtam.

- Nem hagyta aludni a gondolat, hogy történt köztünk valami, úgyhogy idejött, hogy tisztázzuk. – magyaráztam. Yuki rám pillantott, mintha a hála egy kis szikrája villant volna a tekintetében.

- Most már minden rendben. – mosolygott a férjére, aki bizonytalanul karolta át.

- Akkor hiszel végre nekem? – kérdezte, mire Yuki bólintott. – Kösz Kumiko, egy angyal vagy! – küldött nekem egy szívdöglesztõ mosolyt. Erre tüntetõleg Tabusa is átkarolt engem, majd mindannyian visszatértünk a saját hálószobánkba.

- Ez a csaj leszbi??? – fakadtam ki, amint becsukódott az ajtó.

- Dehogyis. – nézett rám lesajnálóan Tabusa.

- Akkor biszex? Úristen…

- Ne mondj már ilyeneket. – vigyorgott. – De neked honnan jött ez a „csináljuk hármasban”-ötlet?

- Én csak ki akartam borítani, soha nem gondoltam volna, hogy így reagál!

- Aha… - hajtotta le a fejét. Csak nem arra számított, hogy komolyan gondolom? – De akkor remélem, hogy most már szent a béke.

- Chh… kizárt. Még el se kezdtük! – mondtam lángoló szemekkel, mire Tabusa hatalmasat sóhajtott. – Azt hitte, hogy a férje megcsalta, erre õ megoldásként ugyanezt akarta tenni? Hogy gondolkodhat valaki így?

- Tudod, õk nem szerelembõl házasodtak…

- Azt mondod, hogy egy papíron kívül semmi nem fûzi õket egymáshoz?

- Azért ezt így nem jelenteném ki, hiszen akkor biztosan nem lenne ennyire féltékeny Noriora. Egyszerûen csak fontos neki, hogy bosszút álljon. Nagyon hasonlít rád. – mondta, de egy gyilkos pillantás után azonnal vissza is szívta.

***

Másnap a Yuki-Norio páros rettentõ furcsán viselkedett. Egész nap sugdolóztak és minket bámultak. Rossz érzésem volt. Eleve utálom, ha a szemem láttára beszélnek ki. Az elõérzetem este be is igazolódott. Kopogtak a lakosztályunk ajtaján. Leültünk egymással szemben, aztán elõhozakodtak az ötletükkel.

- Yuki elmondta, mirõl beszéltetek tegnap éjjel. – kezdte Norio.

- Igen? – kérdeztem félve.

- Mi teljesen õszinték vagyunk egymással. A mi házasságunk nem olyan, mint a többi.

- Hát a mienk se olyan, mint a többi. – fogtam meg Tabusa kezét.

- Félreértesz. Mi szeretjük… felpezsdíteni a házaséletünket.

Várakozóan néztem rá. Nekünk mi közünk ehhez?

- Voltatok már swinger klubban? – tette fel Yuki az egymillió dolláros kérdést. Azonnal felszökött a vérnyomásom.

- Ugye nem azt akarjátok mondani, hogy… - kezdtem felháborodva, de Norio a szavamba vágott.

- De. Pontosan. Yuki szerint megfelelõek lennétek. Van már ebben tapasztalatunk, és az alapján, amit tegnap éjjel mondtál…

- Azt nem úgy értettem ember! – fakadtam ki. Õk csak pislogtak.

- Hogy lehet ezt másképp érteni? – értetlenkedett Yuki.

Milyen aberrált emberek ezek?! Éreztem, hogy infarktust kapok, ha nem nyugszom le azonnal, úgyhogy vettem egy nagy levegõt, és higgadtan ennyit mondtam:

- Köszi, de ez minket nem érdekel. Jóéjt. – álltam fel az asztaltól.

- Tabusa még nem válaszolt. – emelte rám a tekintetét Yuki. Én Tabusára néztem. Õ sem fog mást mondani.

Mivel ma este valami ünnepség lesz (mittoménmár, milyen), úgy döntöttem, érdemes lenne kiöltözni. Oberoda úr (vagy asszony) egy öltönyt és készített az ágyunkra. Talán tudta, hogy Kumiko még ilyen válságos idõkben sem szenved hiányt alkalmi ruhákban. Én éppen a nyakkendõmmel harcoltam, mikor Menyasszonyom bejött. Odalépett mögém, és kiigazította, amit eddig mûveltem.

- Egész emberi formád lett – mosolygott.

Én még mindig játszottam a sértett herceget.

- Hallgatlak.

- Hógolyóztunk, és építettünk hóembert. És ittam forrócsokit is. – Sokért nem adtam volna, ha most én olvashatnék az õ fejében. – Ja, és lefeküdtem Noiróval.

Se köpni se nyelni nem tudtam, de mindkettõt megpróbálhattam egyszerre, mert saját nyálamat félrenyelve, fuldokolva köhögni kezdtem.

- Csak hülyéskedtem ember – mondta a hátamat ütögetve. – A kisöccse is ott volt, szerinted csináltunk bármi rosszat? Ráadásul mindketten elkötelezett emberek vagyunk.

Na, erre tudtam volna mit válaszolni, ha tudtam volna. Ezt kihasználva, õ be is vonult a fürdõszobába. nem vagyok a haj típus, de mikor öltönyben van az ember, azért adnia kell magára, így elkezdtem igazgatni rakoncátlan szürke tincseimet, hogy legalább stílusosan legyen kócos. Ekkor lépett ki Kumiko a fürdõszobából. Rápillantottam, és ahogy megláttam törülközõbe csavart…

Nem volt törülközõ. Ereimben mind az öt liter vér azonnal testem egyetlen pontjába gyûlt. Úgy éreztem, menten az ágyra hajítom, és minden állatias ösztönömmel magamévá teszem. Gyorsan elõre fordultam. Elhatároztam magamban, hogy igenis erõs leszek, és nem hagyom, hogy elvonja a figyelmemet az a gyönyörû, formás, puha mégis kemény, rózsaszín, szív alakú párna, amin épp ül, és azok a kicsi, mégis nõies, ínycsiklandozó mellek, amikbe legszívesebben beleharaptam volna, és az a gyönyörû, sötétszõke, egzotikus haj, azok a huncut pillantású, kéjt ébresztõ szemek, és azok a vékony, de csábító, gyönyörû mosolyú ajkak, és…

Mit is akartam mondani? Ja, igen. Ott tartottam, hogy eldõlt, hogy ma este ágyba viszem, ha törik, ha szakad.

- Így jössz vacsorára is?

- Mi van, talán nem tetszik a látvány?

- Nem akarom, hogy megfázz.

- Akkor melegíts föl! – mondta és hozzám dörgölõzött.

Kezdtem úgy érzeni, hogy nem fogok bírni magammal. Találj ki valamit, gyorsan!

- Nem akarom miattad összegyûrni az új öltönyömet. – Ennél jobb is lehetett volna.

Ez a beszólás viszont valamelyest visszazökkentett mindkettõnket a valóságba. Õ felvette legcsinosabb ruháját, és lementünk az ünnepségre.

Ott vacsora után Yui énekelni kezdett zongorakíséretre. Elgondolkodva néztem, azon elmélkedve, hogy nem sikerült valami jól az elsõ benyomás. Kumiko félreérthette a nézést, ugyanis a fülembe búgta:

- Nekem ez sokkal jobban megy.

- Igen, tudjuk, hogy te mindenkinél, mindenben jobb vagy – motyorogtam kissé bunkón.

- Most mi bajod van?

- Áhh semmi – emeltem rá a pillantásom.

- Úgy van, semmi – vágott vissza, mintegy jelezve, hogy sikerült elüldöznöm.

Sóhajtottam, és a távolodó barátnõm után néztem. Megint vágyakozni kezdtem utána, de Nodaris hamar elterelte a figyelmemet a férfi legjobb barátjával, a sörrel. Egy poharat nyújtott nekem.

- Anya nem engedi a korsót. Azt meg pláne nem, hogy üvegbõl igyuk.

- Tökéletes lesz, köszi. Örülök, hogy itt vagy.

- Az ünnepre én, és az osztagom szabadnapot kaptunk a hokagétõl. Holnapután viszont indulhatok vissza. Bár szerintem annyi idõ eltelt, hogy már nem félnek tõled annyira.

- Azért még nem megyek vissza.

- Ne is. – Mindketten kortyoltunk egyet, majd témát váltott. – Gondolkodtam valamin.

- Mondd!

- Minek csináltattál egy mûkart? Az egyik jutsud konkrétan arra való, hogy robotkarokat csinálj magadnak.

- Azokkal nem tudok finom lenni. Csak hogy egy példával éljek, ezzela kézzel még úgy is kényelmesen tudok enni, hogy nem vagyok bal kezes. Mikor azokkal a robotkarokkal próbáltam enni, megmélytorkoztam magam az evõpálcikákkal.

Ezen õ harsányan felnevetett. Gyorsan lehalkult, mikor Yuki lépett oda hozzám saját borospoharával, és egy üveg sörrel, amibõl most töltött az én poharamba.

- Arra gondoltam, hogy mivel borzalmas volt az elsõ találkozásunk, talán újrapróbálhatnánk, és a nulláról indulva ihatnánk egyet együtt.

- Ez kedves tõled, de most egy barátom társaságát próbálom élvezni, és egyikõnk párja sem örülne neki, ha kettesben édelegnénk.

- Az igaz, de pont az a…

Nem tudta folytatni, mert Oberoda asszony magához hívatta. Helyette Nodaris édesapja ült oda hozzánk, ugyanolyan aranyló folyadékkal teli poharat tartva, amibõl mi már harmadjára töltjük meg a miénket.

- Tabusa, fiam, van egy perced?

- „Fiam”?

- Miért ne? Rengeteg idõt nálunk töltöttél, ezzel elérted, hogy veled is már-már családtagként törõdjünk. Na, de rátérek a lényegre: mennyire állsz közel Kumikóhoz.

- Most mindent megteszek, hogy a „kujon” szó ne szaladjon ki a számon.

- Mármint az ízlésérõl mit tudsz?

- Nem ártana többet is megtudnom.

- Fegyverek terén? Arra gondoltam, mivel a feleségedként már õ is családtag, csináltatok neki is egy kardot esküvõi ajándék gyanánt. Kodachit talán.

- Várjunk, én kaptam egy kardot több év után, õ meg… egy-két napi ismeretség után?

- Õ könnyebben a szívünkbe lopta magát. Ebben az is közrejátszhatott, hogy nem rohangál a helyi fiúk után, ahogy annak idején bizonyos fiatalember tette a lányokkal.

- Ott a pont – sóhajtottam. – Ezt már sosem fogom tudni lemosni magamról.

Az este további része is jó hangulatban telt, Jól esett ismét elbeszélgetni Nodarissal. Mikor felmentünk a lakosztályunkba, már nyoma sem volt délutáni duzzogásomnak. Az inkább száz százalékban átadta a helyét a vágynak, amit most menyasszonyom iránt éreztem. Néztem, ahogy a sminket mossa le magáról, és én is kezdtem megszabadulni egyes ruháimtól, majd, mikor láttam, hogy készen van, átöleltem hátulról.

- Még mindig áll az ajánlat arra a felmelegítésre? – Dörmögtem a hajába.

- Hát… ma elég jól viselkedtél, úgyhogy talán megengedem, hogy…

Ekkor elakadt a lélegzete, ugyanis hozzáértem odalent is. Nem volt rajtam alsó ruházat. Csak egy pár másodpercig volt szótlan, aztán:

- Most egy fegyvert szegezel nekem, vagy ennyire örülsz, hogy látsz?

- Mindkettõ – válaszoltam.

Innentõl kezdve elszakadt a cérna, nem tudtam tovább türtõztetni magam. Levettem róla ruháját, leguggoltam, és lehúztam róla fehérnemûjét, majd lágy csókot nyomtam kívánatos fenekére.

- Azt nem oda kell – okított, magához húzott, és hosszan megcsókolt, majd leült az ágyra.

Én a változatosság kedvéért elõször odahajoltam, és minden nyelvtudásom latba vetve hosszú, tartalmas elõjátékkal kényeztettem, majd feltornáztam magam, õ két lábát a derekam köré kulcsolta, és onnantól kezdve agyunkat kikapcsolva hagytuk, hogy ösztöneink vegyék át fölöttünk az irányítást. Én lágyan csókolgattam-harapdáltam közben a nyakát, õ pedig fogait összeszorítva halkan nyögdösött.

Ez így ment tovább, egészen, amíg mindketten csúcsra nem jutottunk. Zihálva, mégis energiától duzzadva néztünk egymásra.

- Elég volt? – Kérdeztem buja vigyorral.

Õ ha lehet, még kéjesebb vigyorral nézett vissza rám. Megragadott, és termetét meghazudtoló erõvel a hátamra vágott, így õ került fölém. Mindkét karomat az ágyhoz szorította, és azzal a kéjvágyó arccal hajolt oda hozzám:

- Messze nem. Bírom én még, csak tudj kezelni.

Azzal mozogni kezdett, nekem meg azonnal égbe szökött a vérnyomásom, és egy rózsaszín ködön át már semmi mást nem láttam, csak a lány arcát, amitõl csak egyre inkább erõre kaptam. Mint két vadállat, úgy éltük ki egymás gyönyöreit, felváltva véve át a vezetést. Jó pár menettel késõbb mindketten kielégülve, fáradtan dõltünk az ágyra. helyesebben én az ágyra, Kumiko rám.

Percekig nem szóltunk semmit, csak csöndben pihegve éreztük egymást. Végül õ szólalt meg elõször.

- Tab, lehet, hogy vannak itt szellemek?

Én nem tudtam ezzel hirtelen mit kezdeni.

- Persze. A kastély egy börtönre épült, ami egy temetõre épült, ami a pokol kapujára épült. Egy kislány ártatlanul volt ott bebörtönözve, és…

- Én komolyan beszéltem.

- Még nem találkoztam itt szellemekkel. Miért?

Azzal elmesélte a rövid történetet, ami eltévedése közben történt vele.

- Egy bagoly? – Kérdeztem.

Õ hosszan nézett a szemembe.

- Nem hiszel nekem, mi?

- Láttam én már fura dolgokat, de nem hiszem, hogy szellem lett volna. Talán valaki megidézte. Mint te a majmokat. – Elgondolkodtam. – Szóval… miután egy bagoly kioktatott, neked az elsõ gondolatod az volt, hogy „tetves madár”.

- Most miért?

- Szeretem benned, hogy ilyen spontán vagy. – Csókot adtam az arcára, majd mindketten álomba szenderültünk.

Engem a saját nevem ébresztett föl. Valaki szólongatott a folyosón. Nekem egy csapásra a szellemek jutottak eszembe, de mikor kiléptem a folyosóra (szerencsére még idejében eszembe jutott nadrágot húzni), nem egy baglyot láttam meg a sötétben, hanem Yukit. Sötétkék selyem köntöst viselt, ami egyébként remekül ment a szeméhez.

- Minden oké? – Kérdeztem. – Azt hittem, hazamentél.

- Oberoda asszony megengedte, hogy itt töltsem az éjszakát. Csak zajt hallottam, és kijöttem megnézni, hogy minden rendben van-e. És hogy szükséged van-e társaságra.

- Van társaságom. De amúgy alváshoz nem is igen van rá szükség.

- Öhm… igen, de…

- Segíthetek?

Ekkor vettem észre, hogy fülig vörös. Az elsõ gondolatom az volt, hogy lázas, aztán rájöttem, hogy mi lehet a probléma.

- Nem – mondta végül. – De talán én segíthetek.

Ha lehet, még tovább vörösödött, és széttárta a köntöst. Ahogy sejtettem, alatta egy szál semmiben volt. Mutatós volt, meg kell hagyni, de engem Kumikó nemrég tökéletesen kielégített, úgyhogy nem igazán kívántam.

- Játszunk nyílt lapokkal!

Neki könnyek gyûltek a szemében.

- Norio megcsalt. Méghozzá a te barátnõddel. Õ mutatta a képet az agy-jutsujával. Elégtételt akarok mindkettõjüktõl.

Én odanyúltam, elõször el is akadt a lélegzete, de én csak a köntöst tettem vissza a vállára.

- Kumiko sajnos hajlamos bosszúból ilyen képeket kreálni bosszúból vagy haragból. Nem történt semmi ilyesmi, úgyhogy nincs értelme revansot venned. De még ha így is lenne, nem állna szándékomban megcsalni.

Azzal faképnél hagytam a tágra nyílt szemû lányt.

Hamarosan betoppant a drága võlegényem is, Aoival az oldalán. Ez most halál komoly? Aoi volt az a halaszthatatlan ügy? Kételyeim támadtak a lánnyal kapcsolatban.

-„Hol a fenében voltatok?” – tátogtam és mutogattam Aoinak. Jelbeszéddel kommunikálva kiderült, hogy a vízesésnél voltak, és szóltak is nekem, de én nem emlékeztem. Biztos elkalandoztam…

- Nem hiszem, hogy Nodaris jó szemmel nézné, hogy a család szolgálójával töltöd az idõd. – szakította félbe a telepátiánkat Norio felesége. Pár másodpercig tartott, mire leesett, kire érti, akkor aztán nem bírtam visszatartani, muszáj volt a markomba röhögnöm. Remélem ez Tabusa figyelmét elkerülte. Bírom a csajt.

- Örvendek, Niisho kisasszony, a nevem Kishuri Tabusa. Az Oberoda családnak, vagy helyesebben Nodarisnak vagyok jó barátja.

- És mit tudsz arról a némberrõl, aki a võlegényemmel enyelgett? – kérdezte a lány. Ismét pár másodperc kellett, hogy leessen, mirõl beszél. Nyomatékosításul rám is szegezte az ujját. Asszem mégsem bírom.

- Az a „némber”, aki biztos, hogy nem enyelgett senkivel sem, a menyasszonyom. – felelt hidegen Tabusa. VÉGRE! Köszönöm Istenem! Menyasszonyomnak szólított!

- Akkor talán jobban is vigyázhatnál rá. Csúnya dolgok történhetnek a hozzá hasonló nõkkel.

Ekkor ismét felröhögtem, immáron picivel hangosabban. Hány féltékeny libától hallottam már ezt... utána meg sírva könyörögtek, hogy kegyelmezzek meg nekik.

- Mégis hogy érted, hogy hozzá hasonló?

- Hát, az olyanok, akiknek a feje a megfelelõ virággal jól mutat egy féltékeny nõi szamuráj szobájának falán.

Megállás nélkül vigyorogtam. Ezzel aláírta a halálos ítéletét.

- Ó, én inkább a nõi szamurájokért aggódom. Hallottál már azokról a bérgyilkosokról, akik megpróbálták megölni a menyasszonyom?

- N-nem…

- Pontosan. De azok a féltékeny szamurájok szeretnék, ha még hallanának róluk.

Ezaz Tabusa! Adj neki! Hirtelen Norio pengéje villant, és Aoié, aki Tabusát védte. Olyan hirtelen történt, hogy köpni-nyelni nem tudtam.

- Ne merd õt fenyegetni, ninja szarcsimbók. – sziszegte a fiú, akit a barátomnak hittem.

- Na, ha van valaki, aki most inkább lapuljon, mint szar a fûben, az te vagy. Ha megtudom, hogy próbálkozol Kumikónál… csak azért nem folytatom, mert tisztelem a bátyádat, és a szüleidet.

Oh, Tabusa. Még ennyi idõ után is képes vagy elérni, hogy rajongjak érted! És az enyém vagy! Megõrülök! Istenkirály vagyok!!!

A következõ pillanatban Tabusa felém indult. Már épp ki akartam fejezni a rajongásomat, amikor hûvösen így szólt:

- Próbálom a legjobbat feltételezni, de egyedül nem megy. A te segítséged is kell hozzá.

Azzal faképnél hagyott. Yuki rám nézett. Én küldtem egy eszméletlen élethû képsort az agyába, amint a férje vadul vonaglik rajtam, természetesen egy szál semmiben. A várt hatás nem maradt el. Olyan vörös lett a feje, hogy azt hittem, felrobban. Berángatta magával Noriot egy terembe, de hiába zárta be az ajtót, az õrjöngése kihallatszott. Ezzel sikerült mindkettõt megszivatnom. Lepacsiztam magammal és vigyorogva futottam Tabusa után.

***

- Ez most mi volt? – kérdezte megkövülve Nobuo Aoit.

- Fogalmam sincs. – válaszolt ugyanolyan döbbenten, de szerintem engem ismerve volt egy ötlete.

***

Akkora ez az istenverte palota, hogy egy pillanat alatt eltévedtem. Tabusa biztosan a lakosztályunkba ment. Oké, de az merre van?! Nagy örömömre az egyik sarok mögül felém szaladt egy kiskutya.

-Szia! Nem tudod merre van a öööh… hé! – kiáltottam utána, ugyanis azzal a lendülettel elfutott mellettem, mintha ott se lennék.

- Miért beszélsz egy pincsihez? – szólt valaki a hátam mögül. Egy bagoly.

- Egy bagoly? – kérdeztem hangosan is.

- Egy ember? – kérdezett vissza.

- Segítenél nekem? – kérdeztem újból.

- Nem. – közölte, majd elrepült. Tetves madár.

- Segíthetek valamiben? – tûnt fel a semmibõl egy szobalány.

- Oh, végre! – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Elvezetett a lakosztályunkig. Tabusa épp öltözött. Csinosba vágta magát: ing, nyakkendõ, minden. Eszméletlen jól nézett ki. Szó nélkül odaléptem mögé, megigazítottam a nyakkendõjét és a gallérját, aztán megpaskoltam a vállát.

- Egész emberi formád lett. – mosolyogtam szemtelenül. Õ szembefordult velem.

- Hallgatlak.

- Hógolyóztunk. És építettünk hóembert is! És ittam forrócsokit!!! – meséltem csillogó szemmel. Õ csak várakozóan nézett rám. – Ja és lefeküdtem Norióval!

Olyan gyorsan akart felháborodni, hogy valószínûleg félrenyelt, mert köhögõrohamot kapott.

- Csak hülyéskedtem, ember! – paskoltam a hátát. – A kisöccse is ott volt, szerinted csináltunk bármi rosszat? Különben is, mindketten elkötelezett emberek vagyunk. – bólintottam komolyan, de neki még mindig meg akart fulladni, úgyhogy elmentem letusolni.

Mikor kiléptem – anyaszült meztelenül -, õ éppen a haját igazgatta. Mikor összetalálkozott a tekintetünk, gerjedelmet véltem felfedezni a szemében. Szándékosan nem öltöztem fel egybõl. Kifésültem, és szárítani kezdtem a hajam. Õ a tükörbõl sandítgatott felém, de persze mikor odanéztem, egybõl elfordította a tekintetét. Abba sem bírtam hagyni a vigyorgást. Befújtam magam parfümmel, aztán sminkelni kezdtem magam – nem Tabusának, hanem a többieknek.

- Így jössz a vacsorára is? – kérdezte meg végre, a põreségemre célozva.

- Mi van, talán nem tetszik a látvány? – hagytam abba a sminkelést, hogy odaálljak elé. Közvetlen közel.

- Nem akarom, hogy megfázz. – mondta, és nagyon ügyelt, hogy csak és kizárólag a szemembe nézzen.

- Akkor melegíts fel… - súgtam alig hallhatóan. Egy pillanatig habozott, majd így szólt:

- Nem fogom összegyûrni miattad a frissen vasalt ingem.

Ez elég megalázóan hangzott volna, ha nem bujkált volna halvány mosoly a szája sarkában. Így én is elmosolyodtam, aztán végre valahára felvettem a legcsinosabb ruhát, amit otthonról magammal hoztam.

***

A vacsoraasztal megtelt, hisz hétvége volt, ilyenkor az egész család együtt szokott enni. Mindenkinek volt párja, csak Nobuo ült egyedül az asztal végén.

- Neki is van már felesége? – súgtam Tabusának.

- Csak jelölt. A 18. születésnapja elõtt nem házasodhatnak össze.

Odaintegettem neki, mire õ visszamosolygott, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni a Yukiból felém áradó maró gyûlöletet. Odanéztem, és rámosolyogtam, mire õ az orrát felhúzva elfordította a fejét. Feltûnt, hogy Nodaris is ferdén néz az öccsére, aki nem is emelte fel a tekintetét a tányérjáról. A kiscsaj biztos Nodához futott panaszkodni. Ettõl függetlenül a vacsora jó hangulatban telt. Amikor végeztünk, átültünk a szalonba. Nobuo leült a zongorához, Yuki pedig melléállt énekelni. Kajakra, mint egy Jane Austin-regény. Noda a szalon sarkában beszélt fojtott hangon Norioval, biztosra vettem, hogy fejmosást tart neki. Egy pillanatra meg is sajnáltam, aztán eszembe jutott, milyen szavakkal illette a võlegényemet. Ekkor Tabusára néztem. Mellettem ült, és úgy tett mintha érdekelné, hogyan produkálja magát éppen Yuki.

- Nekem ez sokkal jobban megy. – hajoltam oda hozzá vigyorogva.

- Igen, tudjuk, hogy te mindenkinél, mindenben jobb vagy. – felelt rám se nézve.

- Most mi bajod van? – kérdeztem. Megbántott.

- Áhh… semmi. – nézett rám.

- Úgy van! Semmi! – böktem oda neki bunkón, aztán felpattantam és átültem a családfõ, a felesége, és Aoi mellé.

A beszélgetés hamar átcsapott a divatvilág rejtelmeibe, úgyhogy Oberoda úr jobbnak látta menekülõre fogni. A csicsergésünk és a kacajaink elnyomták Yuki vinnyogását, úgyhogy õ is inkább leült a férje mellé. Noda és az apja pedig csatlakoztak Tabusához, gondolom, hogy jól kipletykáljanak minket.

- Tabusa olyan komor mostanában… - evezett veszélyes vizekre az úrnõ. Azt akartam felelni: „Nyilván, hiszen most jött meg neki.”, de inkább elvetettem. Nem hiszem, hogy illendõ lett volna.

- Igen… a baleset óta megváltozott. – válaszoltam végül. Aoin láttam, hogy tudja, a bajok a lánykéréssel kezdõdtek.

- Megértem. De mondd csak, megismerkedtél már Yukival? Olyan furcsán néz rád.

- Még nem mutatkoztunk be egymásnak…

- Hát akkor itt a remek alkalom! – pattant fel az asszony.

- Úrnõ, nem kell elsietnünk! – tettem a karjára a kezem.

- Minek várni? – suhant oda Yukihoz, majd odavezette hozzánk. Illedelmesen, udvariasan bemutatkoztunk egymásnak. – Éppen az idei divatról beszélgettünk, és Kumiko említette, hol vette a bundáját…

- Igen, egyszerûen megõrülök a bundákért! – mosolyogtam idegesítõen.

- Ahogyan én is… - húzta össze furcsállóan a szemét Yuki. Nocsak, hasonlít az ízlésünk?

Pár perc múlva kiderült, hogy nem csak hasonlít, de teljesen megegyezik, és nem csak a divat terén. A sors fintora, hogy pont az övével. Nagy lelkesedésünkben el is felejtettük, hogy õsellenségek vagyunk, egész addig, míg Norio nem javasolta Yukinak, hogy térjenek aludni. Akkor aztán a lány szeme ismét villámokat szórt, én meg mosolyogva integettem neki. Ki kell csinálnom.

Fölmentem Oberoda úrtól a lakosztályunkba, ahol Kumikót találtam Aoival.

- Szervusz, Tab! – Persze a mûkaromra mered. – Nahát, de… megváltoztál, mióta utoljára láttalak!

- Igen… ezt mostanában sokszor megkapom.

- Ugyan, ne csüggedj! Egész egzotikusan hat! Van esetleg kedved meditálni egyet?

- Hát… nem is tudom… Nodaris nélkül?

- Ugyan, tudja, hogy csak barátok vagyunk, nem fog rosszat sejteni. Mint ahogy szerintem Kumiko sem.

Az említett nem figyelt. Teljesen lekötötték saját gondolatai.

- Rendben, akkor ott találkozunk.

Én ismét a barátnõmhöz fordultam, aki most átölelt. Én zavaromban csak megsimogattam a fejét. Mikor Aoi kiment, én már megkérdeztem volna, hogy mire ez a nagy felindulás, de közbevágott:

- Ne haragudj rám! – Kérte a mellkasomat.

Én elmosolyodtam. Ez édes volt.

- Hogy haragudhatnék rád, mikor ilyen aranyos vagy? – Kérdeztem. – Elviselném ezt gyakrabban is… na, eressz már el! Bocsi, most mennem kell, van egy kis elintéznivalóm. Vacsoránál találkozunk.

Lehet, hogy nem a legjobb módszerrel búcsúztam el tõle. Kicsit talán goromba voltam. Majd kiengesztelem este. Most felvettem új kék-fehér kabátomat, és meg sem álltam a város közelében lévõ vízesésig. Az gõzölgött, de nem azért, mert olyan meleg volt, hanem mert olyan hideg volt a környék. maximum öt-hat fokos lehetett a lezúduló víz. levetkõztem alsónadrágra, lecsatoltam a bal karom, és törökülésben beültem a víz alá. Nemsokára Aoi is megjött. Egy szó nélkül fehérnemûre vetkõzött, és beült mellém. Órákig ott ültünk. Nem beszéltünk, nem néztünk egymásra, de még csak ki se nyitottuk a szemünket. csak hagytuk, hogy a jéghideg a tüdõnkben és a dübörgés a fülünkben kitisztítsa az elménket. Végül Aoi szólalt meg elõbb.

- Nem tudtam nem észrevenni, hogy van köztetek egy kis feszültség Kumikóval.

- Nem elõször fordul elõ.

- Ez most egy mentség akart lenni? Ez még mindig azóta van, hogy megkérted a kezét?

- Igen.

- És még mindig azt gondolod, amit a barátaid mondtak azon az éjszakán?

- Aha. Mit kezdjek vele?

- Hát, elõször is, elkezdhetnéd a menyasszonyodnak hívni barátnõd helyett. Nem esik jól neki, tudod? – Fáradtan felsóhajtott. - Figyi, én húsz éve egy boldog házasságban élek… kábé születésemtõl fogva, úgyhogy én nem tudom ezeket a dolgokat. De szerintem a lánykérésre nem ártott volna fölkészítened, nem a semmibõl nyakába zúdítanod egy gyûrût, és a nyakába varrni a felelõsséget. Nézhetnéd a dolgot az õ szemével. nem várhatod el tõle, hogy majd jót mosolyog a megcsonkításodon. Még én is alig tudok nem oda nézni pedig a hidegtõl beállt a nyakam.

- Azt hiszem, ideje visszamennünk.

Kikászálódtunk a vízbõl, és felöltöztünk. Neki volt ideje jobban megnézni a karomat.

- Be kell ismernem, Riko jó munkát végzett.

- Ugye? Ügyes kovács. És nagyon csinos.

- Ne!  Ezt ne! Ne játssz ilyet! Ne legyen megint az, hogy minden lányt szédítesz a városban. Hagyd most azokat a kapcsolatokat!

- Még a legemlékezetesebbet is?

Neki eltartott, mire rájött, hogy mire gondolok.

- Azt meg pláne. Már százszor megbántam azóta. Életem legrosszabb döntése volt, és mellesleg a tiedé is. Most meg pláne felejtsd el, hogy mindketten tartós kapcsolatban élünk.

- Igazad van – sóhajtottam. – Bocs, hogy szóbahoztam.

- Semmi gond, csak hagyjuk. Meg sem történt. Viszont, ha már szóba jött, esetleg elszórakoztathatnád Kumikót ma este. Az is jó párterápiának. Csak a mûkarral gyakorold addig a gyengéd érintést.

- Mondjuk így? – Kérdeztem óvatlanul hozzányúlva vigyorrral az arcomon.

Pár perc múlva beléptünk Riko mûhelyébe.

- Tudok valamiben segíteni? – Kérdezted a lány.

- Eltörte a csontkarját – válaszolta Aoi.

- Persze… én voltam.

~~~

Muszáj volt nyúlkálnod, igaz? – Kérdezte dúlva-fúlva Aoi.

- Nem tehetek róla, éhes vagyok – mentegetõztem. - Hetek óta nem kaptam semmit Kumikótól.

- És ezt most rajtam kellett kieresztened? Próbálkozz a menyasszonyodnál!

- Az csak elmérgesítené köztünk a helyzetet.

- Nem tudhatod, amíg meg nem próbálod.

Már késõ délután volt, mikor Aoival ketten beléptünk az Oberoda rezidencia ajtaján. Az elsõ dolog amit megláttunk, két vitatkozó fiatal volt. Nem lehettek sokkal idõsebbek nálunk. Eltartott pár percig, amíg megismertem Nodaris öccsét, Noriót. A vele kiabáló felkötött göndör hajú lány viszont nem volt ismerõs.

- A menyasszonya, Niisho Yuki. Elég féltékeny típus, ráadásul újabban Norio is eléggé szeret nõzni.

Yuki ekkor meglátott minket. Aoit azonnal beazonosította, az én arcomat viszont nem tudta névhez kötni. Egy darabig nézett aztán így szólt Aoihoz.

- Nem hiszem, hogy Nodaris jó szemmel nézné, hogy a család szolgálójával töltöd az idõd?

Én és Aoi összenéztünk, majd én szólaltam meg elõbb:

- Örvendek, Niisho kisasszony, a nevem Kishuri Tabusa. Az Oberoda családnak, vagy helyesebben Nodarisnak vagyok jó barátja.

- És mit tudsz arról a némberrõl, aki a võlegényemmel enyelgett? – Kérdezte.

Elõször nem tudtam, kirõl beszél, aztán legnagyobb meglepetésemre Kumikóra mutatott. Õ kétségbeesetten nézett rám. Én egy darabig komoran farkasszemet néztem vele, de végül úgy döntöttem, hogy most inkább megvédem. Most még.

- Az a „némber”, aki biztos, nem enyelgett senkivel sem, a menyasszonyom.

- Akkor talán jobban is vigyázhatnál rá. Csúnya dolgok történhetnek a hozzá hasonló nõkkel.

- Mégis hogy érted, hogy hozzá hasonló?

- Hát, az olyanok, akiknek a feje a megfelelõ virággal jól mutat egy féltékeny nõi szamuráj szobájának falán.

- Ó, én inkább a nõi szamurájokért aggódom. Hallottál már azokról a bérgyilkosokról, akik megpróbálták megölni a menyasszonyom?

- N-nem…

Vészjóslóan közel hajoltam.

- Pontosan. De azok a féltékeny szamurájok szeretnék, ha még hallanának róluk.

Ekkor Norio pengéje villant, és Aoi-é, aki engem védett.

- Ne merd õt fenyegetni, ninja szarcsimbók – sziszegte a barátom öccse.

- Na, ha van valaki, aki most inkább lapuljon, mint szar a fûben, az te vagy. Ha megtudom, hogy megpróbálkozol Kumikónál… csak azért nem folytatom, mert tisztelem a bátyádat, és a szüleidet.

Megfordultam, és elindultam a lépcsõ felé, ahonnan Kumiko figyelte a kis közjátékot. Most valamit mondani akart nekem, de én megelõztem.

- Próbálom legjobbat feltételezni, de egyedül nem megy. A te segítséged is kel hozzá.

Azt se tudtam, hol kezdjem. Annyi minden történt mostanában, amirõl Aoi nem tud, de túl lusta vagyok elmesélni. Könnyebb inkább megmutatni. Minden fontos eseményt közvetítettem a lány agyába, miközben még mindig csorogtak a könnyeim.

- Fuhh… hát… mit is mondhatnék erre. – tördelte a kezét zavartan. – A lánykérésrõl már tudtam, engem is nagyon meglepett. De most õszintén, Tabusa elég nagy ökör. Az õ ötlete volt az egész, aztán mikor a barátai elmondták a véleményüket, úgy tett, mintha minden a te hibád lenne. Még el se búcsúzott tõled a küldetése elõtt. Az viszont tény, hogy valóban nem éppen a legjobban reagáltál, amikor találkoztatok Tabusával.

- Te mit tettél volna a helyemben? – tettem fel a jogos kérdést.

- Öhm… nos hát… jobban lepleztem volna az érzéseimet…

- … amikor látod, hogy Nodának tõbõl letépték a karját?

Aoi sóhajtott. Hát igen, mindenki azt hiszi, hogy rohadtul okosabb nálam, közben meg semmit nem tettek volna másképp. Teljesen más hallani, mint átélni.

- És úgy gondolod, hogy a kovács bezavarhat? – váltott témát a lány.

- Nem tudom… igazából úgy érzem, bárki bezavarhat. Elvégre az a csaj semmiben sem hasonlít rám. Ahogy Naoki és Hikari sem. Egyszerûen nem bírok kiigazodni az ízlésén.

- Figyi, szerintem Riko miatt nem kell aggódnod. Soha nem volt még pasija, nem valami nagy csábító. Meg amúgy is, mostanában Tabusa eléggé instabil érzelmileg. Biztosan csak egy kis kedvességre vágyott, amit tõled jó ideje nem kapott meg.

- Alig néhány napról beszélünk. – csücsörítettem sértõdötten.

- Egy férfinek ennyi bõven elég, hidd el. Ráadásul a karja elvesztése is hatalmas trauma volt, amit te még tovább tetõztél.

- Ezzel nem segítesz. – jelentettem ki az ellenkezõjét annak, amit gondolok. Erre õ csak szorosan magához ölelt.

- Kérj tõle bocsánatot. Minden rendben lesz, meglátod, ti elválaszthatatlanok vagytok! … Egyébként hol vetted ezt a bundát? Egyszerûen gyönyörû!

Nevetve letöröltem a könnyeimet, és csajos fecsegésbe kezdtünk, ám hamarosan betoppant Tabusa. Látta, hogy nevetgélünk, biztosan azt hitte, hogy Aoi nem tud semmit a köztünk történtekrõl, úgyhogy mosollyal köszöntötte. Váltottak pár szót, amibõl semmit nem fogtam fel, mert úgy bámultam Tabusát, mintha most látnám életemben elõször. Így jobban megnézve, tök menõ az a mûkar. Igazi mestermû, Konohában még senkin nem láttam hasonlót. Kissé rosszfiús lett tõle, ami nagyon bejön. Magam se tudom, hogy váltottam át ilyen hirtelen undorból rajongásba. Csak a szerelem lehet az oka. Azt hiszem, észrevették, hogy csak nézek, mint a vetmalac, mert mindketten felém fordultak. Én meg gondolkodás nélkül odaszaladtam Tabusához, jó szorosan hozzábújtam és belefúrtam a fejem a mellkasába. Õ nem ölelt át, csak lassan megsimogatta a fejemet, mintha a kiskutyája lennék. Gyors lépéseket hallottam, Aoi elhagyta a szobát.

- Kumiko… - szólalt meg Tabusa lágyan.

- Ne haragudj rám! – kiáltottam a mellkasába, így alig lehetett érteni.

- Hogy haragudhatnék rád, amikor ilyen aranyos vagy?! – kérdezte mérgesen. – Elviselném ezt gyakrabban is… na, eressz már el! – fejtett le magáról, aztán hátat is fordított, majd kifelé menet így szólt: – Bocsi, most mennem kell, van egy kis elintéznivalóm. A vacsoránál találkozunk!

Ennyi? De én azt hittem, megbeszéljük… Meg akartam magyarázni. Ilyen könnyen megbocsátott volna? Kizárt. Szörnyen utálhat… meg sem ölelt. De akkor mi volt az az „aranyos vagy”-duma? Mi lehet kettõnknél fontosabb? Betolakodott a fejembe Riko arca, de elhessegettem. Nem adhatom fel! Vacsora után megpróbálom újra. De addig mit csináljak?

- Hé! Szia, bocsi, nem zavarlak? – hallottam egy mély férfihangot az ajtóból. Hátrapillantottam. Nem tudom, hogy nézhet ki Isten, de én pont ilyennek képzelem.

- Nem, dehogy. – léptem közelebb megbabonázva.

- Norio vagyok, Nodaris öccse.

- Kumiko, Nodaris barátja.

- Tudom. – villantott egy szexi mosolyt. Éreztem, hogy ennek részemrõl nem lesz jó vége. – Azért jöttem, hogy megkérdezzem, nincs-e kedved kijönni hógolyózni.

Most ez mi? Valami ultragáz csajozós duma? Hirtelen behajolt az intim szférámba, és azt súgta:

- Az öcsém nem mert elhívni.

Na itt tört össze bennem egy világ… öööhh várjunk, hé, komolyan reménykedtem benne, hogy fel akar szedni??? Úgy látszik nem bírom kiirtani magamból a régi énemet. Megpillantottam a háta mögött egy 12 éves forma kisfiút, aki zavartan bámulta a cipõje orrát.

- Szia! Kumiko vagyok. – mutatkoztam be neki is.

- Nobuo. – motyogta válaszul.

- Hoztunk neked kabátot is, hogy a bundádnak ne essen baja. – mosolygott Norio.

- Hát ezek után hogy mondhatnék nemet? – vigyorogtam.

***

A két fiú körbevezetett a birtokon. Építettünk hóembert, szánkóztunk és szétdobáltuk egymást hógolyóval.

- Asszem ideköltözök! – lelkesedtem.

- Jó! Lakhatsz velem szobámban! – kiabálta Nobuo, aki idõközben felbátorodott.

- Álmaidban… - pöckölte meg a fülét a bátyja.

Mikor kijelentettem, hogy szétfagyok, elvittek egy kis fogadóba, ahol ittam egy jó nagy pohár forró csokit.

- Most már tuti, hogy ideköltözök. – vigyorogtam.

- Nem való ez a hely egy ilyen finom hölgynek. – kortyolt Norio a sörébõl.

- Chh… Finom hölgy… El se hinnéd, milyen kemény vagyok.

- Igen? Érdekes nõ vagy. Izgatod a fantáziám. – nézett a szemembe. Ajajj… ez a szöveg nagyon nem jó. Mármint nagyon jó, de nagyon nem jó. Úgy értem nekem. Mi ezzel a célja? ez most valami teszt akar lenni?

- Nyugi, nem te vagy az elsõ. – mondtam, majd magam elé emeltem a poharam.

- Csááá, tesó! – hallottam magam mögül, majd két srác ült le mellénk. Irtó jól néztek ki, de Norio nyomába se értek.

- Hogy viseli az asszony, hogy állandóan ilyen szép lányokkal töltöd az idõdet? – kérdezte az egyik. Ennek a mondatnak két szörnyû része is volt: nem ritka eset, hogy szédíti a nõket, illetve felesége van. Jól hallottam?!

- Amit nem tud, az nem fáj neki. – röhögtek össze Norioval, aki aztán bemutatott minket egymásnak.

- Ja, látszott rajtad, hogy nem vagy idevalósi. – mért végig az egyik. Most nem tudom, ezt bóknak vegyem-e.

- Szólj ám, ha valamiben segíthetünk. – mért végig a másik is.

- Csak lassan a testtel, õ már foglalt. – állította le õket Norio. Nagyon remélem, hogy Tabusára célzott, és nem magára. Úristen… Tabusa teljesen ki is ment a fejembõl!

- Hánykor lesz a vacsora? – kérdeztem gyorsan.

- Már indulnunk kéne. – mondta Nobuo.

- Te maradsz még, nem? – kérdezték meg Noriot.

- Most nem, visszakísérem a hölgyet.

- Maradj nyugodtan, visszatalálunk ketten is. – ajánlottam, de õ nem engedett. – De fejezd már be ezt a hölgyezést. – súgtam oda neki.

***

Nagy nevetve léptünk be a rezidencia ajtaján. Az elõtérben egy idegesen topogó lány állt. Még sosem láttam nála gyönyörûbbet.

- Áh, szívem! – karolta át Norio, majd csókot nyomott az arcára. Szóval õ a felesége.

- Hol voltál már megint?! – kérdezte fojtott hangon. Szííííívááááás. Ajajj, mi van, ha Tabusa is éppen ilyen ideges most, amiért csak úgy eltûntem?

Leültem Oberoda úrral szemben, és várakozón néztem rá. Õ ugyanígy nézett engem. Egy ideig így néztünk farkasszemet, aztán végül õ szólalt meg:

- Szóval… mi történt?

- Csak egy kis szerelmi civódás, semmi különös.

- Ez nagyon… érdekes, de én arra céloztam, hogy miért kerestél nálunk menedéket? Persze, mint a múltkor, addig maradsz, ameddig szeretnél, de jobb szeretném tudni, minek köszönhetjük a vendégeskedést.

- Ja, Oberoda úrnõ nem mondta?

- Talán úgy gondolta, jobb, ha te meséled el.

- Rendben. A lényeg az, hogy egy régebbi ellenségem irányított valami jutsuval, és úgy megöltem valakit. Utána feltámasztottam, és Kumikó tisztázta a helyzetet, de továbbra is köröznek, mint potenciális veszélyforrást. A régi falumba nem mehettem, Esõrejtekbe csak a merénylõ miatt mehettem eddig is, úgyhogy ez az egyetlen hely, ahova jöhetek.

- Ez szó szerint a második hely, ahol keresni fognak.

- Kevés volt az idõ és a lehetõség.

- Na, mindegy, az avarrejteki nindzsákkal majd elbánunk, ha felbukkannak. És mik a további terveid?

- Eléggé tanácstalan vagyok, de egy ideig itt megbújok, akár még munkát is vállalok, aztán megpróbálom valahogy kifüstölni a nyulat a bokorból esõrejtekkel kezdve. A részleteket majd késõbb kidolgozom.

- Értem. És… öhm… ha már szóba jött: a kisebbik fiam leveleibõl világosan kivettük, hogy megkérted a kisasszony kezét. Amikor bemutattad, mégis csak a barátnõdként nevezted meg.

- Nem hiszem, hogy ezt pont ön, egy szamuráj, meg fogja érteni.

- Tégy próbára.

- A lánykéréssel tönkretettem szegényt. Úgy érzi, hogy gúzsba kötöttem, és most már nem szabadulhat tõlem. Hogy magamhoz kényszerítem, miközben õ inkább amolyan szabadabb szellem. Nem akarom olyan házasságba kényszeríteni, amit nem akar, de nem akarom, hogy a faluban oda legyen a jó híre, mint „akit mégsem kértek meg”. Tanácstalan vagyok, hogy most mit tehetnék.

- Nos… engem már születésem pillanatában kiházasítottak, és a két fiamnak még születésem elõtt találtam menyasszonyt, úgyhogy igazad van. Tényleg nem értem meg.

- Azért köszönöm, hogy megpróbálta.

Ráadásul most még… nyomorékként is néz rám– tettem hozzá, mechanikus vállamra téve a kezem. – Nem tetszik, hogy kevesebbnek… értéktelenebbnek tart valami miatt.

- Nos, igen, mi, férfiak, gyakran nehezményezni tudjuk, ha lenéznek minket a testi hiányosságaink miatt. Ne vedd sértésnek.

- Nem vettem.

- Még valami.

Már nyitottam volna az ajtót, mikor megszólalt.

- Mikor legutóbb itt töltöttél pár hónapot, a fiatal lányok meglehetõsen megszerettek, a fiúk többsége viszont… kevésbé. Talán mondanom se kell, hogy most a tartózkodj… a nõcsábász életmódtól.

Elmosolyodtam. De jó, hogy ezt Kumiko nem hallotta.

- Tényleg nem kell mondania.

Tabusa elõreküldött, hogy pakoljak össze néhány cuccot, mielõtt elindulunk, amíg õ elintéz pár dolgot Nodánál. Aztán kissé be is égettem magam, mikor utolért.

- Mi mindent hoztál?

- Csak néhány ruhát. Miért?

- Meleg ruhákat?

- Nem igazán az volt az elsõ szempont. - húztam kissé össze magam. Az elsõ nyilvánvalóan az volt, hogy szexi legyek.

- Akkor még arról is gondoskodnunk kell. A vas országában két évszak van. Az egyikben esik a hó, a másikban esik a jég.

Útközben így kénytelenek voltunk beugrani pár üzletbe. Igazából nagyon ritkán veszek kabátot, hiszen Avarrejtekben nincs rá szükség. Meg is lepõdtem, hogy mennyiféle szín és fazon közül lehet válogatni. Hosszú idõre eltûntem a polcok között, képzelem, Tabusa mennyire élvezte. Végül egy gyönyörû fehér bundát vettem, hozzá meleg csizmát, sapkát, sálat és kesztyût. Nagyjából egyhavi keresetemet el is tapsoltam, de kétségkívül megérte. Ahogy közeledtünk, rohamosan zuhant a hõmérséklet. Igencsak kezdtem fázni, hiába a bunda.

- Már ott vagyunk, ugye? – kérdeztem vacogva.

- Még a határt sem értük el. – nézett rám sajnálkozva.

Ezt nem fogom túlélni. Sosem bírtam a hideget.

- Nem bánnám, ha felmelegítenél… – sandítottam rá.

- Hát azt elhiszem. – nevette el magát. Így lerázni! Szemtelen! Kezdi átvenni a stílusomat.

A határt átlépve már egy árva helyet se láttam, amit ne borított volna vastag hóréteg. Gyönyörû volt. A régies épületek pedig csak még varázslatosabbá tették. Egy idõre még reszketni is elfelejtettem.

- Akkor, bemutatsz a kovácsnak? – szegeztem a kérdést azonnal a kedvesemnek, õ pedig el is vitt a kovácsmûhelybe. Egy idõs, szakállas férfi éppen egy páncélt igazított. Azonnal elé pattantam.

- Ön az a kovács, akinek a barátom fél karját köszönhetjük?

A férfi felpillantott, egy ideig csak meresztette a szemét, aztán végre megismerte Tabusát.

- Nem én voltam, hanem a lányom volt. Most is a hátsó mûhelyben dolgozik.

Egy pillanatra lefagytam. Nõi kovács?

Beléptünk a hátsó mûhelybe, megpillantottam a lányt. Fiatal volt, nagyon fiatal, és egész jól nézett ki. Csak kissé túl fiús. Fölpillantott, és szélesen elmosolyodott.

- Nahát, Tabusa! De rég láttalak. Örültem volna, ha benézel a mûhelybe.

Mikor rájött, hogy én is itt vagyok, kicsit lejjebb hervadt a mosolya. Nagyon kedves tõle.

- Riko, bemutatom a barátnõmet, Omoi Kumikót.

Áh. Szóval már csak a barátnõje vagyok. Nem én kértem meg a kezét! Hívjon már végre az istenverte menyasszonyának!!!

- Barátnõ? – kérdezte a csaj meglepve.

- Azt mondta, nincs barátnõje? – kérdeztem vissza azonnal.

- Nem, nem mondott ilyesmit, csak… a viselkedésébõl úgy ítéltem, hogy talán… nem fontos.

- Hogy nincs barátnõje? – kérdeztem ismét.

- Hát… igen… de nem érdekes…

- Ó, õ nagy nõcsábász hírében áll, gyakran csinál ilyet – mondtam hûvösen, így éreztetve a lánnyal, hogy õ csak egy kis senki.

Most már megint nem tudom, hogy mit higgyek. Most vagy csak a csajnak bizsereg a pöcke és képzeleg, vagy Tabusa volt vicces kedvében, gondolta szórakozik egyet, mielõtt hazajön. Hát mondhatom, elég érdekes ízlése van. Ha nekem olyan nõm lenne, mint én, egy ilyen nagy nullát észre se vennék. Össze se lehet minket hasonlítani.

- Mindenesetre csak meg akartam köszönni, hogy megcsináltad azt a kart. Nagyon sokat segítettél vele nekünk. – húztam álmosolyra a számat. Pedig ha tudtam volna, hogy tõle kapta, inkább maradt volna félkarú. Erre õ is elmosolyodott.

- Ó… nagyon szívesen. Bármikor örömmel segítek, ha eltörik.

És ha te törsz el, neked ki fog segíteni? Érdemes lenne elgondolkodnod ezen…

***

Hamarosan az Oberoda rezidencia felé lépkedtünk, Tabusa csak egy idõ után szólalt meg:

- Meglepett, hogy mennyire toleráns voltál.

- Nem csinált semmit. És készített neked egy új kart. Nincs értelme rá dühösnek lennem… Benned ellenben megint csalódnom kellett. – próbáltam kiugrasztani a nyulat a bokorból.

- Mi?

- „A viselkedésébõl azt hittem, nincs barátnõje.” Flörtöltél vele, ugye? – húztam össze a szemem.

- Én nem…

- Legalább ne tagadd le! – fortyantam fel.

- Hát, ha te választhatnál egy olyan nõ közül, aki részben is elfogad, vagy egy olyan közül, aki fél karral már visszariad tõled, te hogy döntenél?

Megtorpantam. Hangosan beszívtam a levegõt. Jól hallottam ezt az imént?! Hirtelen már egyáltalán nem fáztam.

- Ez aljas volt! – sziszegtem. – Hogy mondhatsz ilyet?

Õ is nagy levegõt vett. Mindig megõrzi a nyugalmát, de most volt benne valami ijesztõ. Mintha pillanatokon belül robbanna. Önkéntelenül hátra is léptem.

- Könyörgöm, most hallgass. Ehhez nincs semmi energiám.

Egyik döbbenetbõl a másikba zuhantam. Elkussoltat? Csak mert megmondom, ha nem tetszik valami? Csak hápogtam ott, megfelelõ visszavágás után kutatva, de semmi nem jutott eszembe.

- Tabusa, fiam! Te vagy az? – hallottam egy hangot a hátam mögül. Megpördültem. Egy hintó állt mögöttünk, egy megnyerõ úr szólt ki belõle. Mintha Nodaris lett volna az, csak 20 évvel idõsebben.

- Oberoda úr! Mi járatban erre? – hajtott fejet Tabusa. Oberoda? Akkor õ lenne Noda apja?

- Elhoztam az asszonyt vásárolni. – pillantott maga mögé, mire egy elragadó nõ hajolt elõre.

- Ruhából soha nem elég, nem igaz? – nevette el magát.

- Ahogy mondja! – válaszoltam csillogó szemmel, holott senki nem kérdezett. Egybõl a szívembe zártam az asszonyt. A házaspár kérdõn rám szegezte a tekintetét.

- Oh, bocsánat. Bemutatom a barátnõmet, Omoi Kumikot. – hadarta el Tabusa. Nagyszerû. Ha már másodszorra is csak a barátnõjeként mutat be, akkor végleg semmisnek tekinthetem az eljegyzést. Sõt, ezután a durva beszólás után nem is bánom. Gyorsan, észrevétlenül le is húztam az ujjamról a gyûrût, és a zsebembe süllyesztettem. Jó mélyre.

- Nocsak… - mért végig a férfi, ahogyan a felesége is. – Ki sem néztem volna belõled. – bökte oda Tabusának.

- Nagyon kedves öntõl. – felelt õ.

- Na, szálljatok be gyorsan, mielõtt a hölgy még megfázna. – intett nekünk.

- Köszönjük, uram, de az a helyzet, hogy mi a szállóban…

- Szó sem lehet róla. A vendégeink vagytok, addig maradtok, ameddig csak akartok.

Hûha! Nagyon szerethetik Tabusát… és a hintóból ítélve eléggé el lehetnek eresztve.

- Erre tényleg semmi szükség… - magyarázkodott Tabusa, mire odasúgtam neki:

- Ne legyél már ilyen udvariatlan!

Õ rám meresztette a szemét, de aztán bólintott, és beszálltunk.

- Na és mesélj! Hogy bírtál megszerezni egy ilyen gyönyörû ifjú hölgyet? – kezdett rá egybõl a férfi.

- Hát azt nem kötöm az orrára. – morogta Tabusa, mire halkan elnevettem magam.

- Csak nem kényszerítetted? – tátotta el a száját.

- Képzelje, egyszerûen csak nem bírt nekem ellenállni. – vágott vissza Tabusa. Én meg közben vigyorogva mutogattam és artikuláltam a „fordítva” szót.

- Ezt sokkal inkább el tudom képzelni. – bólintott Oberoda úr, mire a felesége megforgatta a szemét és összemosolyogtunk. – És mióta dúl a szerelem?

Tabusa úgy döntött, hogy inkább csak bámul ki az ablakon, úgyhogy én válaszoltam:

- Több mint másfél éve.

A mindenit. Még bele sem gondoltam… ez elég hosszú idõ.

- Ezt nevezem! Ideje lenne továbblépni. – utalgatott a férfi, mire a nõ oldalba bökte. – Mi van már? Minek húzni az idõt? Ha ennyit kibírt Tabusa mellett, akkor ez már örökké fog tartani.

Elmosolyodtam. Aztán sírásra görbült a szám. Valószínû, hogy a házaspár észrevette, mert többször nem szólaltak meg, némán utaztunk a rezidenciáig. Mikor megpillantottam, megint minden gondomat elfelejtettem. Az Avarrejteki kis lakásokhoz képest igazi palotának tûnt.

- A szobalány megmutatja a lakosztályotokat, utána gyere le fiam, beszédem van veled. – közölte Oberoda úr. Biztosan az itt tartózkodásunk okára kíváncsi…

A lakosztály szintén csodálatos volt. Komolyan elgondolkoztam, hogy megkérem Oberodáékat, fogadjanak örökbe. Tabusa ledobta a cuccomat, majd azonnal kiment, becsapva maga után az ajtót. Ekkor újra eszembe jutott, ami néhány perce történt. Leroskadtam az ágyra. „Ha te választhatnál…” – ezt mondta. Kizárt, hogy annyira megbántottam volna, hogy ilyen szörnyû dolgot mondjon nekem. Mit várt? Majd tapsolni fogok, hogy fogyatékos lett? Ez volt életem legnagyobb sokkja, hogy várhatja el, hogy egy pillanat alatt elfogadjam? Elismerem, hogy nem sokat segítettem neki a hozzáállásommal, de õt így látni… a hatalmas, legyõzhetetlen Tabusát… feldolgozhatatlan. És ez az újabb nõügy… Valóban az lesz a legjobb, ha egy kis szünetet tartunk. Már én sem vagyok biztos a dolgomban.

- Kumiko? – kukucskált be az ajtón egy kedves ismerõs.

- Aoi?

- Hallottam az úrnõtõl, hogy egy ideig itt fogtok lakni, úgyhogy… - csacsogott, de arcáról egybõl lehervadt a mosoly, mikor közelebb lépett. – Kumiko, te sírtál? Mi a baj? – kérdezte halkan.

A szememhez kaptam a kezem. Fel sem tûnt, hogy elsírtam magam… ez már nagyon durva…