Végignéztem a vendégeken. „Vajon kik azok, akiket keresek? Oh, milyen helyes srác!!!” Csillant fel a szemem egy barna hajú, kék szemû fiúra pillantva. „Annyi idõs lehet, mint én…pont az esetem!” – gondoltam, de hamar leállítottam magam. A pasizás ráér a küldetés után. Ekkor olvastam ki a gondolataiból, hogy abban reménykedik, hogy mellé ülök. „Hahh, ezt komolyan nem hiszem el, még be is jövök neki! Mindig akkor bukkannak fel a jó pasik, amikor nem kéne?!” Aztán jött a ledöbbenés. „Missing-nin vagy?” Ismételtem magamban a gondolatait. „Ugye nem õ? Ugye nem???” Kérdeztem magamtól, pedig tudtam a választ. Nem tudtam leplezni meglepettségemet. Ekkor az egyik asztaltól intettek nekem, így gyorsan leültem hozzájuk.
Miután pár mondatban megbeszéltük a legfontosabb teendõket újdonsült társaimmal, így szóltam: - Azt javaslom, csaljuk el õt a vendéglõ közelébõl. Nem tûnik túl veszélyesnek, de…
-Mirõl beszélsz?? – vágott az egyik a szavamba.
Értetlenül néztem.
–Õ a célpontunk nem?- böktem a srác felé a fejemmel, mire hárman egybõl oda kapták a fejüket. –Jesszus, ne ennyire feltûnõen, könyörgöm! Ennél azért többet vártam chuuninoktól.- mondtam megsemmisülten, majd gondolatban hozzátettem: „A Hokage is elmehet a fenébe, ekkora lúzerekhez beosztani engem!”
–Gratulálok idióták, máris észrevett minket!- pattantam fel feszülten, miután fizetett és kilépett az ajtón. –Utánam!- kiáltottam. Fel se tûnt, hogy a megbeszélt öt helyett nyolcan vannak. Tulajdonképpen egyáltalán nem is érdekeltek, tudtam, hogy úgyis egyedül rám marad a küldetés neheze. Persze ez nem azt jelentette, hogy egyedül én fogok dolgozni. Mikor látótávolságba került a célpont, elõre engedtem õket, hogy én biztonságból megfigyelhessem az ellenfél harcstílusát. Kettõt hamar el is intézett.
„Ez a technika!” Hirtelen rossz érzés fogott el. „Szemtechnika lenne?” Mikor a fiúra néztem, nem a szép kék szemeit láttam, hanem a rinnegant. „Ez nagyszerû. Pont az, amirõl semmit nem tudok. De várjunk csak…biztosan B-szintû küldetés ez? Mindegy, most nem inoghatok meg!” – gondoltam, bár rémület lett úrrá rajtam a robotkezétõl, amivel szempillantás alatt hazavágta a csapatomat. Szerencsémre sikerült kihasználnom a figyelmetlenségét. Amíg a társaimmal volt elfoglalva, csapdát állíthattam neki, amibe bele is sétált. Sokkoló-jutsum elég volt ahhoz, hogy átmenetileg hatástalanítsam. Elégedetten felé hajoltam, pedig eléggé be voltam tojva. „A falud nem bírná ki? Hát szívás, hogy velem akadtál össze.”- próbáltam magabiztosságot magyarázni magamba.  –Küldetés elvégezve. –mondtam, mielõtt elájult.
Olyan kis ártatlannak tûnt így eszméletlenül. Félig nyitott száját látva hevesen kezdett verni a szívem. Egyszerûen nem bírom elképzelni, hogy õ rossz lenne… hogy lehet, hogy körözik? Látszik, hogy nem lenne képes ártani senkinek – magyaráztam be magamnak a baromságot… pár perce volt csak, hogy nyolc embernek ártott, nem is kicsit. Annyira adja magát a helyzet… senki nem tudná meg. „Gyorsan, mielõtt magához tér!!!” –sürgettem magam, és egyre közelebb hajoltam hozzá.
- Hatástalanítottad? – szólt egy hang a hátam mögül, ami a szívbajt hozta rám. Az egyik társam volt, másik kettõvel a háta mögött. Még szerencse, hogy a leomló tincseim eltakarták az arcunkat. Fél centire az ajkaitól kellett megállnom. Pedig már olyan közel volt! Hiába, egyszerûen nem tudok ellenállni. Utálom, hogy mindig a rosszfiúk néznek ki a legjobban.
- Igen… de van pulzusa és a légzése is rendben. Csak elájult. – válaszoltam, mintha csak az életjelenségeit vizsgáltam volna.
- Rendben. A szállítását intézem. - válaszolt, majd egy föld típusú jutsuval ügyesen börtönbe zárta.
- Igyekezzünk. Már így is sokáig húztuk. A többieket nem várjuk meg. – sürgettem õket, mivel a harcot elnézve komolyan tartottam a csávótól. Visszagondolva pár perccel ezelõtti akciómra, nagyon elszégyelltem magam. „Ekkora ribanc nem lehetek. Úristen basszus, komolyan le akartam smárolni egy eszméletlen bûnözõt? Egy eszméletlen jóképû bûnözõt.” – vigyorodtam el saját rendkívül nevetséges szóviccemen. „Mondjuk legalább lesz mirõl mesélnem Inoéknak.” Közben egyre közelebb értünk Konohához. „Már nem sokáig marad eszméletlen… csak érjünk oda idõben!” Amint erre gondoltam, mozgás támadt a földbörtönben. A jutsu használója kisebbre változtatta a méretét, lekicsinyítve ezzel a mozgásterét. Nem tartottam ezt célravezetõ megoldásnak, meglepõ módon mégis abbamaradt a mozgolódás.
A gondolatolvasó jutsumat nem tudtam használni, mivel nem láttam õt, mégis volt egy tippem. A Hokage szerint az õ célja, hogy az összes kagét legyõzze. Milyen nevetséges… biztosan most jött rá, hogy kapóra jön neki, hogy elfogtuk, és elsõ dolga lesz, hogy kinyírja a Hokagét. Gúnyosan felnevettem, mivel ezt én sem gondoltam komolyan. Az már amúgy sem az én dolgom. A küldetést teljesítettem.

A tûz földjének a dangója a legjobb. Nem vagyok egy szívesen látott vendég a legtöbb városban, de még egy ilyen Isten háta mögötti vendéglõben is mesterien készítik el. Nem nagyon járok étterembe, de egy nagyerdõ közepén lévõ meglepõen zsúfolt vendéglõ volt, tekintve, hogy egy fontos kereskedelmi útvonal közelében épült. Akár ki is tehették volna a táblát, hogy: körözött bûnözõket is kiszolgálunk.

Ebéd után egy darabig ücsörögtem, és a vendégeket fürkésztem. Feltûnt nekem egy viszonylag nagyobb társaság, akik néha összebújva sugdolóztak. Hét-nyolc férfi és nõ volt. Átfutott a fejemen, hogy esetleg útonállók, de aztán eszembe jutott, hogy a helyén áll még a fogadó, szóval, még ha azok is nem kell aggódni, hogy rosszat csinálnak. Mire a gondolatmenetem végére értem, rájöttem, hogy én vagyok a fejpénzes terrorista, aki az öt létezõ legnagyobb haderõ vezetõire pályázik, tehát talán inkább tõlem kellene tartani.

Hirtelen nyílt az ajtó, és belépett egy korombéli lány. Nem vagyok nagy nõcsábász, de erre a lányra felfigyeltem. Szõkésbarna hajú, vékony teremtés volt, és elég fittnek is tûnt. Miután végignézett a vendégeken megállapodott rajtam. Egy pillanatig reménykedni mertem, hogy az én asztalomhoz ül, de csakhamar be kellett látnom, hogy hiú ábránd volt.

- „Ne nézz oda! – Motoszkált egy vékony hang bennem. – A végén rájön, hogy missing-nin vagy.”

A fejemben éppen csak elhangzott a gondolatbéli mondat, mikor kissé megváltozott az arckifejezése: meglepõdöttséget és felismerést láttam az arcán. Felismert. Nem tudom, hogy mennyi ideig tart, míg közli egy avarrejteki ninjával (esetleg õ is az), de azt tudtam, hogy ezt a napot elszúrtam, és megint menekülnöm kell.

Odaült a sugdolózó társasághoz, és sutyorgott nekik valamit. Nem hallottam mit a többi vendég zajától, de elég sokatmondó volt, mikor a társaságból hárman is közvetlenül rámnéztek.

Na, gondoltam, itt az ideje fizetni. A pénzt az asztalra tettem, és megindultam az ajtó felé. Komótos léptekkel, hogy ne keltsek feltûnést megindultam az ösvényen, de amint távolabb értem bevetettem magam a fák közé, és ágról-ágra ugrálni kezdtem. Kezem összecsapva megidézem hét rigó méretû madarat, amik közül az egyik a vállamon maradt, a többi szétröppent. Igyekeztem az erdõ sûrûbb részén maradni, és a hegyek felé vettem az irányt, ahol elbújhatok. A vállamon a madár egyszer csak felcsicsrgett, mire nekem összeszorult a gyomrom: követnek.

A rigó egy füstfelhõ kíséretében eltûnt, ahogy nyílván a többi is. Még tervezni sem volt idõm, mikor feltûnt elõttem egy avarrejteki ninja, és dobókésével rám támadt. Elõvettem az egyik karó-szerû pengémet, és kivédtem a támadásait. Közben mögöttem hallottam zörögni a leveleket. Bal kezemet elõre nyújtottam:

- Banshou tennin!

A technika segítségével a ninját magamhoz rántottam, majd együtt dobtunk egy bukfencet, ergo most én voltam elõl, õ meg hátrafelé, és mindketten e levegõben „lebegtünk”. Kiválasztottam egy szimpatikus levelesebb ágat, és megcéloztam.

- Shinra tensei!                                                                                                                       

Ezúttal taszító technikát használtam, és amit vártam, be is következett. Az ágnak nekirepülõ ninja egy másikat is kirázott a rejtekhelyérõl. Az erõ-ellenerõ törvénynek köszönhetõen a saját technikám továbblökött, így kellõ lendületet kaptam ahhoz, hogy folytassam a szökellést. Ezt a kettõt többnyire leráztam. Hirtelen egy meredek sziklafallal találtam szembe magam. Chakrát vezetve a lábamba felfutottam rá. Ennek két elõnye volt: egyrész tuti taktikám volt üldözõim lerázására, másrészt megtudhattam, hogy hányan vannak. Nemsokára hat ninja futott föl a sziklafalra. Örömmel láttam, hogy az elõbbi kettõt tényleg leráztam. Kinövesztettem a hátamból egy kart, ami szétnyílt, így ki tudtam lõni a belérejtett rakétákat.

 Hetet ki is lõttem, amik egy szép vonalban belecsapódtak a hegybe egy kisebb sziklaomlást generálva. Ez sikeresebb volt, mint vártam. Mikor a porfelhõ elállt, csak ketten rohantak felém, ergo négyet kiütött. Az egyik ninja már rám is rontott volna, de elkerültem a kardjának a pengéjét, és rátenyereltem mindhárom kezemmel (még megvolt a robotkar). Lába hirtelen elengedte a kõfalat, és lezuhant, rá a társára. Még hallottam, ahogy a fák között elpanaszkodja társának:

- Kiszívta a chakrámat a nyomorék.

Mikor felértem a tetõre bevetettem magam az erõbe, és szembe találtam magam a nyolc tagú társaság kilencedik tagjával. A lánnyal. Na, igen. Megint figyelmetlen voltam, de nem is én lennék. Már épp megindultam felé, hogy valahogy õt is leszereljem, mikor megpillantottam a fatörzsekre ragasztott robbanó cetliket, de már késõ volt. A két cetli berobbant, és bár én nem sérültem meg, a portól és füsttõl semmit sem láttam. Hirtelen maró fájdalmat éreztem a vállamban. Mikor odanéztem, egy-egy kunai állt ki mindkettõbõl, amikhez lánc volt rögzítve. Meghallottam a lány hangját:

- Villám stílus: Sokkoló-jutsu!

Éreztem, ahogy a dobókéseken át az elektromosság végigfut a testemen, majd elájultam. Egyre az a két mondat lüktetett az agyamban, hogy: „Nem hagyhatom, hogy elkapjanak. A falum nem bírná ki.” Még láttam, ahogy a lány fölém hajol, és elégedetten annyit mond:

- Küldetés elvégezve.