Szinte alig tudtuk emelni egyik lábunkat a másik után Sakurával, de muszáj volt mindent elmondani a Hokagénak, amit csak tudtunk. Ino mindent felidézett Tabusa megszerzett emlékeibõl, mi Sakurával pedig a technikáiról mondtuk el kevés információnkat. Épp, mikor végeztünk, felbukkant Pakkun.
- Kakashi bajba került. Váratlanul megjelent egy idegen harcos, egy szamuráj. Azonnal erõsítésre van szüksége.
- A Gai-csapatot! Azonnal!!! – ordított falunk vezetõje, amit én már alig hallottam. Elájultam.

***

Egy kórházi ágyon feküdtem. Éjszaka volt. Egyedül voltam egy kétágyas kórteremben. A nyitott ablakon keresztül láttam a teliholdat. Egy pillanatra be kellett hunynom a szemem, mert olyan hihetetlen fáradtnak éreztem magam, hogy nyitva tartani is küzdelem volt. Mikor újra kinyitottam, azt hittem, valami rémálomba csöppentem. Az ablakpárkányon ott csücsült Tabusa.
- Mi… mit keresel… itt? – nyöszörögtem. Õ lelépett a padlóra és lassan felém sétált. Lepörgött elõttem életem filmje. Hát itt a vége… meghalok, ilyen fiatalon.
- Most ne beszélj. Túlságosan kimerültél. – hajolt kissé közelebb, majd finoman félretûrte a hajam és végigsimította az arcom. Kezdtem megrémülni… már hallucinálok is? Rendesen elbánt velem ez a szemét. Behunytam a szemem, remélve, hogy mikor kinyitom, eltûnik. Nem így lett. Még mindig ott állt az ágyam mellett.
- Sajnálom. – tette kezét a kezemre. Próbáltam elvenni, de meg se bírtam mozdítani. Leült az ágyamra.
- Azt hiszem, túllõttem a célon. Nem akartam, hogy ilyen állapotba kerülj, de nem hagyhattam, hogy ismét elkapj. – sóhajtott. - Bárcsak ne ilyen körülmények között találkoztunk volna… - csóválta a fejét. – Ha nem lennék körözött bûnözõ… de talán lehet, hogy ennek így kellett történnie. Ha nem kezdenek körözni, talán sosem találkozunk. – mosolygott halványan. Elkezdtem remegni. Mi ez a nyálas duma??? … Úristen… talán csak mond pár mélyenszántó gondolatot, mielõtt kinyír. Pont így szokott lenni a filmekben is!!!
- Fázol? – kérdezte, mert érezte, hogy remegek. Komolyan aggodalmat láttam az arcán. Felállt és jobban betakart. Pedig nekem épp, hogy melegem volt. Halálfélelmem miatt egy könnycsepp gördült le az arcomon. Nem akarok meghalni!!!!!!! Tabusának elakadt a lélegzete.
- Miért sírsz? Valami rosszat mondtam? – valószínûleg meggyõzte magát, hogy nem, mert így szólt: - Oh, biztosan csak a huzat. Már úgyis mennem kellene, majd becsukom magam után az ablakot.
Mi a jó franc ütött ebbe?! Akkor nem azért jött, hogy megöljön? A félelmem kezdett elpárologni, helyébe az az érzés lépett, amit akkor éreztem, mikor elõször megláttam: hogy õrületesen tetszik. Közben õ egészen közel hajolt.
- Épülj fel hamar! – adott egy puszit a homlokomra. – Még találkozunk. – egyenesedett fel. Még utoljára rám mosolygott, mielõtt kiugrott az ablakon. Az egyik pillanatban az ablak becsapódott, a másikban már délután volt.

***

Az ablakra pillantottam. A huzat csapkodta… valószínûleg erre ébredtem. Javában nappal volt. Ez pedig azt jelenti, hogy mindezt csak álmodtam. Körülnéztem. Valóban egy kórteremben voltam, ami pontosan ugyanúgy nézett ki, mint álmomban. Talán mégis megtörtént? Oldalra pillantottam. A szekrénykémen egy vázában friss virágok illatoztak – biztosan Ino hozta az üzletbõl. A másik irányba fordítottam a fejem. Az ágy már nem volt üres. Sakura feküdt benne. Akkor tutira csak álmom volt. Az ajtó kinyílt, belépett rajta a nõvérke.
- Oh, hát magához tért! – mosolygott.
- Kérem, tud valamit a szökött fegyencrõl, akit Kakashi sensei és a Gai-csapat üldözött? – kérdeztem azonnal.
- Kirõl? Sajnos nem… - válaszolt. Megpróbáltam felkelni. Bár nem voltam olyan kimerült, mint álmomban, felülni mégis nehezemre esett.
- Ez még korai kisasszony! Pihenésre van szüksége, feküdjön vissza kérem! – beláttam, hogy igaza van, így engedelmeskedtem.
- Mióta vagyok itt? – kérdeztem csüggedten.
- Két napja.
- Tessék? Ez nem lehet igaz…
- Pedig így van… és további két napig itt is fog maradni.
- Ez egy katasztrófa. – hunytam be a szemem, hátha ez is csak egy álom. – És Sakura mióta van itt? Velem együtt hozták be?
- Nem, õt csak ma reggel. – mondta. Hatalmasat dobbant a szívem. Simán lehet, hogy nem álmodtam azt a Tabusás dolgot. Miután lerázta a mieinket, még visszajött tegnap éjjel. De hát ennek semmi értelme. Miért tette volna? Miattam? Hiába reménykedtem, azért ennek mégsem volt logikus magyarázata. És arra nem is gondolt, hogy elkezdek segítségért kiabálni?! Persze, nyilván látta, hogy csak nyöszörögni volt erõm. Azt hitte, nem fogok rá emlékezni? Lehet, hogy nem is bánja, ha nem felejtem el. Esetleg megkérdezek valakit, hátha látták… mondjuk arra biztos ügyelt, hogy ne vegyék észre. Mindegy, álomnak is gyönyörû volt. Ábrándozásomat látogatóink zavarták meg: Ino, Naruto és Hinata.
- Magához tért! – ordította Naruto. Nem értem, miért kell mindig ordítozni.
- Kumiko-chan… - motyogott maga elé Hinata. Nagy mosollyal köszöntöttem õket.
- Bocsi, próbáltam visszatartani õket, de semmiképpen nem akarták hagyni, hogy kipihend magad. – mosolygott Ino.
- Sakura-chan hogy van? – kezdett beszélgetni Naruto a nõvérkével, amihez Hinata is csatlakozott.

- Ino, mi a helyzet? – kérdeztem. Mindent tudni akartam.
- Miután elájultál, a Gai-csapat elindult. Azóta nem hallottunk felõlük. Még Pakkun se jött vissza. Talán azóta is üldözik õket… vagy az a kettõ legyõzte a mieinket, de azt nem hiszem. Az utánuk küldött csapat akkor már megtalálta volna õket. Sakura egy nappal tovább bírta, mint te, valószínûleg mert téged a gondolatolvasó jutsud is kimerített. Hihetetlen ez a technika. Te láttál már ilyet azelõtt?
- Nem. Valóban hihetetlen, és félelemmel tölt el. Egyáltalán nem jól mértük fel a képességeit. Mégsem fekhetek csak úgy itt, tétlenül.
- Pedig muszáj. Egyelõre nem tehetünk semmit. A meggondolatlan akciók csak még nagyobb bajba kevernének…
- Ino… el kell mondanom valamit. Volt egy nagyon furcsa álmom elõzõ éjjel. – meséltem el neki röviden -, … de annyira élethû volt. Nem lehet, hogy valóban megtörtént?
- Lássuk csak… idézz fel valamit, hátha az bizonyítja, hogy valóságos volt-e.
- Öööhm. Tegnap éjjel telihold volt?
- Igen. – torzult el Ino arca. – Jézusom. Itt járt az a vadállat…
- Még mindig nem biztos!!! – védekeztem.
- Hát remélem is. – bólogatott. Én épp az ellenkezõjét reméltem. – Azért nyomozok egy kicsit, hátha kiderítek valamit. Addig pihenjetek, minél elõbb fel kell épülnötök!

Megint menekülnöm kellett, de nem tudom mit várhattam volna azok után, hogy hagytam Kumikót meglépni. Utoljára hagytam, hogy Ino két szép mel… vagyis szeme félrevezessen. Ekkor láttam, hogy csak egy üldözõm van: egy tüsi-hajú maszkos alak, akit négy-öt kutya vett üldözõbe. Felugrottam egy háztetõre, és ott vártam rá.

Nemsokára meg is jelent, én pedig elõre tartott tenyérrel vártam:

- Bansho tennin!

Azonnal magamhoz kellett volna vonzanom, de õ egy tõrét a háztetõbe dõfte, így stabilizálta magát. Miután a jutsum megszûnt, egybõl nekem ugrott, és felém hajította a kést. Még nem tudtam lökéshullámot használni, ezért kinövesztettem az oldalamból két robotkart, amibõl az egyiket a kés útjába tettem, ami át is döfte azt. A mûvégtagból kilátszottak az alkatrészek, amitõl meg is szûnt mûködni, így rövid úton meg is váltam tõle. A másiknak a csuklójából egy láncfûrész nõtt ki (jól hallottátok, egy láncfûrész). Azzal estem neki ellenfelemnek, aki elkerülte a vágásaimat, aztán tenyerével, amibõl mellesleg villámok csaptak ki, átvágta a könyék hajlatomat, amivel úgy vágta át a fémkart, mint forró kés a vajat.

Elõkaptam egyik rinnegan-karómat, és azzal próbáltam arcon döfni, de még éppen idejében hátrébb ugrott. Ránéztem fél karomra, amit ugyanúgy leválasztottam a testemrõl.

- Tudtad, hogy miután a lökésemet vagy húzásomat használom, utána egy darabig nem tudom használni az a képességet. Már harcoltál rinnegan-használóval, igaz?

- Igen, tudom, hogy hat képességed van. Az egyikkel irányítod a gravitációt.

Ahogy ezt kimondta, egy lökéshullámot küldtem felé, ami fölött õ átugortt, és villámló kezével nekem támadott.

- A másikkal gép testrészeket növesztesz, amik különbözõ képességekkel bírnak.

Ki is növesztettem még négy kart (kettõt az oldalamból, kettõt a hátamból), amikbõl a két elõllévõbõl ismét láncfûrészeket növesztettem, de azokat õ ismét levágta, majd elugrott a rakéták elõl, amiket hátamon lévõ kezembõl kilõttem. Azok becsapódtak a tetõbe, ami darabokra hullott, így beestünk az alattunk lévõ raktárba. Amint felpattantam öt oldalról egy-egy kutya rontott nekem.

- A harmadikkal állatokat tudsz idézni.

A földre csapva meg is idéztem négy nagy fekete kutyát, amik nekiugrottak az érkezõ állatoknak, és távol tartották tõlem. Megidézem még egy elefánt méretû medvét is, aminek a hátára álltam, de nem volt akadály a ninjának: gyönyörûen kettévágta villámló tenyerével ismét kettévágta. Az füstfelhõ kíséretében eltûnt, én meg egy lökéshullámmal beküldtem õt néhány faláda közé.

- A negyedikkel el tudod nyelni a chakrát – mondta, miközben a villám-pengével rám támadott.

Én (ahogy mondta is) képességemmel ki is szívtam egy adag chakrát a tenyerébõl, így egy oldalamból kinövesztett robotkarral meg tudtam állítani, majd saját kezemmel állcsúcson vágtam. Ettõl õ háátraesett, aminek kihasználva lendületét fejbe rúgott.

- Az ötödik képességeddel ki tudod venni az emberekbõl a lelkeiket, a hatodikkal pedig megidézel egy hatalmas lényt, amivel irányítani tudod az életet és a halált, és végül, de nem utolsó sorban, ha azok a karók belém hatolnak, a genjutsud fogságába esek.

- Helytálló – jegyeztem meg. – Szóval tényleg harcoltál már hozzám hasonlóval.

- Olyasmi.

- És, hogy hívják?

- Az most nem fontos.

Remek! Ennyit errõl. Akkor vissza az eredeti B-tervhez, vagyis lerázni ezt az ipsét, és megkeresni a szõke srácot. Ha jól emlékszem Naruto a neve.

- Azonban kettõnk közül nem te vagy az egyetlen, aki szem-jutsut használ – tette hozzá.

Fejpántját áthúzta másik szemére, így kivillantotta azt, amelyiket eddig takarta. Egy sharingan. De jó! Enélkül is kérdéses volt, hogy le tudom-e ütni, de ezzel együtt már végképp nem. Felemeltem pengéimet, hogy védekezzek, de nem fûztem sok reményt a dologhoz. Mielõtt azonban ideérhetett volna, hátrébb kellett ugrania, ugyanis egy lángnyelv csapódott be kettõnk között. A tetõn állt valaki, aki két katanát tartott a kezében, amik közül az egyik égett. Ez most leugrott mögém, így egymásnak háttal álltunk. Még így is tudtam, hogy egy páncélos szamuráj volt. Az most levette sisakja gázálarcát, úgy szólalt meg:

- Üdv néked, Tabusa, régi bajtársam!

- Szevasz, Noda! A te beszédstílusodat sosem lehet megszokni.

- Te sem estél át változáson. Még mindig kedvedre van, hogy gúnyt ûzöl a szavam járásából.

A ninja csak nézett, mint ha a szatyorban.

- Szóval… ti ismeritek egymást? – Kérdezte végül.

Nodarix megfordult, kihívóan rávigyorgott.

- Persze. Mi lennénk… - Itt feltette a gázálarcot. – Az Aotsuki.

Egy perces hatásszünettel egybekötött farkasszem után odamorogtam neki.

- Megmondtam, hogy ne ez legyen a nevünk.

- … ne mondd meg senkinek, mert utánad járok. A másik, hogy ha látsz egy lila hajú lányt, akkor azt… pörgesd tovább! – hallottam Tabusa hangját. Milyen lila hajú lányt?! A nõje?
- Akkor viszont nekem meg két kérdésem lenne. Egyrészt: mit gondolsz Kumikóról? – kérdezte Ino, amivel még engem is meglepett. Megnyugodtam viszont, hogy még érdeklem a barátnõmet.
- Az összkép vonzó, de mellre hízhatna még egy picit.
- Tudod, hogy nem erre gondoltam.
- Nem is tudom… olyan… van benne valami… hév. Valami, ami izgatottsággal tölt el, mikor õ a közelben van. Csak egy személlyel éreztem hasonlót eddig.
Az egész párbeszédbõl nekem csak egy félmondat maradt meg: mellre hízhatna még egy picit. Ekkor már csak röhögni bírtam kínomban. Utáltam a kis melleimet. Nem akartam tovább hallgatni, így megint elviharzottam.

Eszembe jutott Sakura, talán magához tért, meg kell keresnem. A sikátorban találtam, ahonnan elindultunk, szegény a nyomainkat próbálta felkutatni - sikertelenül. Csak annyit mondtam, kövessen. Rövid idõn belül Tabusa a saját tarkójának szegezve találta Sakura tõrét.

Én magam nem rontottam be a szobába, egy közeli épület tetejérõl tartottam szemmel õket. Tabusa pillanatnyi meglepettségét Ino remekül kihasználta – mire a fiú kettõt pislogott, Ino már félúton járt a Hokage lakosztálya felé. Én közben úgy helyezkedtem, hogy rálássak Tabusára, így mûködött a gondolatolvasó jutsum. Hiába, ugyanis nem igazán gondolkodott, inkább cselekedett.

Taijutsuval próbálkozott, de arra nem számított, hogy ez Sakura ellen hatástalan. Barátnõm egy kézzel fogta le Tabusa mindkét kezét, és akkora ütést vitt be gyomorszájba, amivel egy elefántot is meg lehetne ölni. Ügyelt arra is, hogy ne nézzen Tabusa szemeibe, bár kitudja, mennyire hatásos védekezés ez. Az ütéstõl a srác padlót fogott, pár másodpercig a földön vonaglott, aztán mivel Sakura már nem fogta le, képes volt kézjeleket formálni. Csak annyit láttam, hogy Sakura teste megmerevedik, és a padlóra dõl. A vér is megfagyott az ereimben. Valamivel meg kellett zavarnom Tabusát, különben megöli… ha már nem tette meg.

Egyszerûen beugrottam az ablakon, felkaptam egy párnát és a fejéhez vágtam. Utána még egyet a kezembe vettem és azzal kezdtem püfölni, miközben ordítoztam és mutogattam, akár egy feleség 25 év házasság után.
- Hogy mondhattad, hogy hízhatnék még mellre egy picit?? Az én melleim így is tökéletesek! Azt hiszed, te hibátlan vagy? Szállj le rólam! Összetehetnéd a kezeidet, hogy egy olyan lánnyal hozott össze a sors, mint én! Különben is… - nem tudtam folytatni, ugyanaz a sors várt rám, mint Sakurára. Egy láthatatlan béklyó földre kényszerített. Az, hogy ennyit beszélhettem, csak Tabusa döbbenetének volt köszönhetõ. Elkerekedtek a szemei, szótlanul tûrte a molesztálásomat a párnákkal, én meg alig bírtam visszatartani a nevetést. Nagyon aranyos volt… mindegy, ha sokat nem is, de egy-két percet nyertem Inonak. Mástól nem várhattunk segítséget, a járókelõk, szomszédok csak a „heves együttléteknek” tudták be a szerelmi hotel szobájából kiszûrõdõ kiabálások és puffanások hangját.

A padlón fekve mozgásképtelenül rendkívül kiszolgáltatottnak éreztem magam. Reméltem, hogy tényleg nem szándékozik megerõszakolni minket… báááááááár… nem, tényleg reméltem, hogy nem ér hozzánk. Miféle technika lehet ez? Úgy látszik, a szemkontaktushoz nincs köze. Szerencsére csak a mozgásban korlátoz, így Sakurának és nekem egyelõre semmi bajunk nem esett.
- Bevallom, mindig sikerül megzavarnod… de mostantól nem fogom hagyni. Én békés szándékkal közelítettem felétek, ti pedig átvertetek. – kezdte monológját. Ha meg tudtam volna szólalni, egybõl azt ordítottam volna: „Marha békés szándék, hogy egy ocsmány pedofil képében leütöd a barátnõmet, minket meg elrabolsz!!!”
- Ez nem volt szép. Mostantól viszont én is bekeményítek. Nem játszadozni jöttem… - folytatta, de hirtelen elhallgatott és fülelni kezdett. Utoljára ránk pillantott, majd villámgyorsan eltûnt. Észrevette a közeledõ Inot és Kakashit. Elkapniuk nem sikerült, de Kakashi üldözõbe vette, kutyáit segítségül hívva. Ino közben talpra segített minket. A jutsu hatása megszûnt, de mégsem tudtunk könnyen mozogni, és nagyon fáradtnak éreztük magunkat.
- A Hokage? Elmondtad, amit megtudtál? – kérdeztem Inot.
- Hogy mondtam volna? Nem volt ilyesmire idõm… - válaszolt.
- Akkor gyerünk!

Már indultam volna utána, mikor Ino megragadta a karomat.

- Ne bántsd!

- De hát tudja, hol vagyunk. Az elsõ dolga lesz idecsõdíteni az egész konohai haderõt.

- Eggyel több ok, hogy minél elõbb kezdjük, és minél elõbb fejezzük be a procedúrát.

Törökülésben egymással szembeültünk a széles franciaágyon. Õ felkészült a vallatásnál használt jutsuhoz, én meg élveztem a környezet kellemes kisugárzását.

- Szóval… ketteseben… egy szerelmi hotelben…

- Ne értsd félre, én más helyszínt választanék, ahol egy kicsit több rács van közöttünk. Én készen vagyok.

- Gumikesztyû nincs?

- Hülye!

- Egy kérésem lenne, ami inkább kettõ: az egyik, hogy ha egy bizonyos szamurájjal látsz valamit, azt ne mondd meg senkinek, mert utánad járok. A másik, hogy ha látsz egy lila hajú lányt, akkor azt… pörgesd tovább!

- Akkor viszont nekem meg két kérdésem lenne. Egyrészt: mit gondolsz Kumikóról?

Gondolkodtam, hogy térjek ki a kérdés elõl.

- Az összkép vonzó, de mellre hízhatna még egy picit.

- Tudod, hogy nem erre gondoltam.

- Nem is tudom… olyan… van benne valami… hév. Valami, ami izgatottsággal tölt el, mikor õ a közelben van. Csak egy személlyel éreztem hasonlót eddig. De ha érdekel, rólad meg azt gondolom…

- Értem a másik: mit tettél? Miért van pénzdíj kitûzve rád?

- Nézd meg magad! – Válaszoltam.

És elkezdte. Elõször csak régi emlékek villantak be: edzés a remete-kolostorban, a vakságom „képei”, az építkezések Völgyrejtekben, csak három olyan emlék volt, ami említést érdemelt.

Az elsõ egy régi emlék volt az öreg vezetõnk összehívta a falu chuuninjait, ésjouninjait, hogy közölje velünk a hírt:

- A falu nem kap elég küldetést. Nem kapunk elég pénzt, hogy fenntartsuk magunkat. Nem tudunk mást tenni, véget kell vetni ennek a ninja-falunak.

- Nincs más megoldás? – Kérdezte egyik társam.

- Sajnos nincs. Meg kellene gyõzni a lehetséges kuncsaftokat, hogy itt igenis teremnek erõs ninják. De azt csak úgy lehetne, ha kapnánk egy fontosabb küldetést. Ez sajnos egy ördögi kör.

- És ha más módon bizonyítanánk? – Kérdeztem, mire mindenki kérdõn nézett rám. – Példának okáért: a legerõsebbjeink közül egy felfordulást hoz a világra. Elég nagyot ahhoz, hogy felfigyeljenek rá, és arra, hogy vajon hol tanult meg harcolni. Én vállalom a kirekesztettséget, csak egyet kérek: vérdíjat a fejemre.

- Értem – bólintott a vezetõ. – De vigyázz: ha elkapnak, nincs annyi pénzünk, hogy kifizessük a vérdíjat, márpedig az eladósodás hiányzik a legkevésbé.

A második egy ádáz párbaj után volt. Én két rinnegan karót tartottam a kezemben, szürke páncélos ellenfelem pedig két katanát. Zihálva néztünk egymásra.

- Mi lenne, ha kiegyeznénk egy döntetlenben? – Kérdezte Nodarix.

- Megegyeztünk – bólintottam.

Pár perccel késõbb egymás mellett ültünk, és a páncéljától megvált harcos kulacsát adtuk egymásnak.

- És, miért vadászol a kagékra? – Kérdezte.

- Bizonyításból – válaszoltam. – Meg akarom mutatni a világnak, hogy a kis falvak is sokat érhetnek.

- Te is? Én is azért akarok megütközni velük, hogy a ninják szamurájokkal szembeni felsõbbrendûségi érzete nem helytálló.

- Ebbõl konkrétan egy szót sem értettem – nevettem, sokadjára is viccet csinálni nyelvjárásából.

- Tudod mit? Ha egyszer mindketten elég erõssé váltunk, és beteljesítettük a küldetésünket együtt lehetnénk számûzöttek. Saját csapatot alakítunk. Persze csak miután befejeztük ezt a párbajt.

- Nem hangzik rosszul – bólintottam.

A harmadik az volt, amit kerestem: egy sötét alak tornyosult fölém.

- Miért segítesz? – Kérdeztem kábán.

- Mert minden áron védeni akarod társaidat, még akkor is, ha megvakultál. Egy pár új szem biztosan segíteni fog. Sõt, megkockáztatom, ez még jobb is lesz, mint az eredeti.

- Ki vagy te?

- Minek mondanám el? Úgysem fogsz rá emlékezni, ha holnap fölébredsz.

- De azért mégis.

- Rendben. A nevem… - már csak olyan tompán hallottam mit mondott, mintha egy párnát szorítottak volna a szájára, csak annyit tudtam megállapítani, hogy hat szótag.

Mikor kinyitottam a szemem, Ino még mindig elõttem ült.

- Tovább nem megy? – Kérdeztem.

- Menne, ha akarnám.

- Nem hiszem, hogy abban a helyzetben vagy, hogy…

- Ami azt illeti – mondta valaki a hátam mögött. – pontosan abban a helyzetben van.

A rózsaszín hajú kunoichi egy dobótõrt szegezett a tarkómnak. Teljesen biztos voltam benne, hogy Kumiko árult el.

***

Az ideiglenes csapattársaim, akiket a madár szemmel tartásával bíztam meg, nem jutottak eredményre. A madár az egyik pillanatban még az ágon csücsült, a következõben hûlt helye volt. Nyomtalanul eltûnt.

***

Sakura közben magához tért. Nyomolvasó csapatért indulni idõigényes lett volna, így egymaga igyekezett a nyomunkra lelni. A gond csak az volt, hogy fogalma nem volt, milyen nyomon induljon el.

A madár csõrét a kulcslyukba dugva piszkálta a zárat, amíg a bilincs csörögve leesett. Ezt aztán megismételtettem vele a cellazárral is, majd egy füstfelhõ kíséretével eltûnt.

Én imádom a rinnegan képességeimet. Tényleg. Bárki is adta nekem a szemem (most készültem kideríteni), köszönettel tartozom neki. Ez a ninják világának egyik legpusztítóbb fegyvere. Azonban vannak alkalmak, csak hogy példánkat említsük: mikor egy ninjafalu teljes lakossága téged keres, amikor a rinnegan mind a hat útja etljesen haszontalan.

Egyetlen szerencsém: hogy aki mindenre felkészült, a legnyakatekertebb trükkökre, és legaljasabb cselekre, az (meglepõen) gyakran a legalapvetõbb fogásokon siklik át. Mint például esetünkben, én vígan elsétáltam a fõutcán egy szûke cingár srác képében.

Elsõ dolgom volt visszamenni oda, ahol vallattak, és visszaszerezni az övemet, vele a rinnegan-pengéimet, és egyébb felszereléseimet. Aztán azonnal a két lány egyikének keresésére indultam volna, de hirtelen valami eszembe jutatta, hogy van elõtte egy fontosabb dolgom. Az emlékeztetõ egy hosszú, mély kordulás volt. Nemsokára találtam is egyramenes standot, amibõl finom illatok szivárogtak ki. Meg is vendégeltem magam egy tál húsos tésztalevessel (a tárcámat is visszaszereztem).

Pár percel késõbb azonban valaki leült mellém. Felnéztem, de azonnal vissza is hajoltam, mikor megláttam az örvény-leveles fejpántját.

- Üdv, Ichiraku-öreg! – Köszönt.

- Szervusz, Naruto! Nincs egy kicsit késõ ramenezéshez?

- Dehogy – legyintett a srác, mire a tulaj letett elé egy tálat, õ meg tele szájjal folytatta a dumálást. – Képzeld, Kumikóék nemrég kaptak el egy B-szintû missing-nint. Kár, hogy nem mentem velük. Állítólag a srácnak pont olyan szeme volt, mint Pain-nek.

Felkaptam a fejem. Eddig senkirõl sem hallottam, akinek hozzám hasonló szemei voltak, a Hat út remetéjén kívül. Azt nem szokás csak úgy megkapni a sorstól, azt adni szokták, legalábbis a Remete tekercseibõl ezt olvastam. Lehet, hogy mindketten ugyanattól kaptuk? Esetleg ezen a nyomon is elindulhatnék. Ha két lány nem jön be, ezt a srácot keresem meg. Jól végigmértem a szõke kólát, hogy majd adott esetben újra megtaláljam. Persze, ha fél méterrõl túl sokáig bámulsz valakire, mindenkiben felötlik, hogy „mit bámul ez az alak?” Most is ez történt.

- Segíthetek? – Kérdezte teli szájjal.

- Ja, nem. Azon gondolkoztam, hogy láttalak-e már, de összekeverlek valakivel.

- Én sem láttalak még itt. Hogy hívnak?

Basszus! Találj ki egy nevet! Találj ki egy nevet!

- A nevem… Akahige.

- Tényleg? – Csodálkozott. – A neved… vörösszakáll?

- Hát… nem én választottam.

Amint kimondtam, valaki más is feltûnt. Legnagyobb meglepetésemre a délelõtti lány volt az két másikkal: a szõkével, meg egy rózsaszín hajúval.

- Naruto, te már megint zabálsz? – Kiabált rá az utóbbi.

- Nem kéne? – Kérdezte a fiú.

- Eltaláltad – bólintott a barna hajú. – A fogoly megszökött. Meg kell találnunk, mielõtt bajt okoz.

- Plusz, mivel a mi felelõsségünk alatt szökött meg, ha nem találjuk meg, nem fizetik ki a falunak a vérdíjat – tette hozzá a szõke.

A srác befalta a levesét, fizetett, és felpattant, és megindult a házak között. Én ugyanígy tettem, azzal a különbséggel, hogy az elsõ utam egy háztetõre vezetett. Követtem a három lányt, amíg meg nem láttam, hogy egy nekem kedvezõ sikátor felé mennek. Eléjük mentem, és megvártam míg elhaladnak a mellékutca elõtt. Elõrenyújtottam a tenyerem, és elmormoltam:

- Banshou Tennin!

Köszönhetõen vonzó technikámnak, indhárom lány felemelkedett a földrõl, és repülni kezdett felém. (terv szerint) a rózsaszín hajú volt legelöl. Mikor odaért hozzám, kezem élével gyors ütést mértem a nyakszirtjére, amitõl elkábult, mielõtt megláthatott volna. A másik kettõvel viszont más volt a helyzet: elõkaptam két pengét az övembõl átkaroltam õket, a nyakukhoz szorítottam fémkarószerû fegyvereim hegyét, és a fülükbe suttogtam:

- Cssssss! Nem bántalak, ha nem adtok okot rá. Menjünk inkább egy csendesebb helyre, és ott mutassátok meg, amitek van.

Mindketten azonnal rákvörösre váltak. A barna hajú azonnal túlreagálta:

- Te köcsög, ha azt hiszed, megerõszakolhatsz minket, akkor…

- Nem… erre gondoltam. Azt kérem, hogy nézzetek a fejembe.

Nemsokára egy szerelmi hotel (mit néztek? A tökéletes búvóhely) egyik szobájában ültek az ágyon, míg én az alkut ecseteltem.

- Ha felkutatjátok nekem az emlékeket, amiket keresek, egy ujjal sem érek hozzátok, és elhagyom a falut.

- Csakhogy nekünk az kéne, hogy maradj – világosított fel a szõke. – Mit gondolsz? Miért kaptunk el?

Na, igen. Az alkut nem gondoltam végig.

 Nagy örömömre volt még annyi erõ a srácban, hogy válaszoljon.
- Nem mondták meg?
- Nem érdekelt annyira, hogy megjegyezzem. – válaszoltam flegmán.
- Drága vagy. És, most mi vett rá, hogy érdekeljen?
- Ki akarlak pipálni a bakancslistámon. – mondtam, mire hangosan felnevetett. Nagyon tetszett a nevetése…még mindig nem tudom elhinni, hogy rossz ember.
- Kishuri Tabusa. Völgyrejtekbõl jövök. – nyögte ki végre, bár nem lettem okosabb. Soha nem hallottam még errõl a helyrõl…biztos csak kamu, nem is létezik.
- Honnan? – kérdeztem vissza.
- Völgyrejtek. Ne mondd már, hogy nem hallottál róla!
Pedig tényleg nem. Ha pedig én nem hallottam róla, akkor bizony nem is létezik. Ennyi.
- Mit tervezel most? – kérdeztem. Tudtam, hogy nem fogja kimondani, de elég, ha csak gondol rá…
- Így láncra verve? Ide tudnád hívni azt a szõke, dögös barátnõdet? Szívesen elütném kicsit az idõmet a fûzésével. – adott választ. A jutsumra már nem is koncentráltam. Nem hittem a fülemnek…Ino…mindig Ino. Mindig mindenben jobb. Kedvesebb, viccesebb, aranyosabb, szebb. Bármennyire is szerettem, ugyanannyira utáltam is.
- Ino… nem a te eseted. – válaszoltam gondolkodás nélkül, ami nagy hiba. Olyankor mindig beégetem magam. Már az is épp elég gáz, hogy ennyitõl elpirultam. A „nekeverjünkbeleérzelmeket”-taktikám semmissé vált. Hogy lehet valaki ennyire bunkó? Ilyen rossz kedvem még sosem volt. Sõt, már nem is tetszik…álljon csak be a sorba Inoért, mint mindenki.
- Honnan tudod?
- Megérzés.
- Ne mondd! Na, és ki az esetem? Esetleg te? Õszintén szólva, nem bánnám. – minden szavától lejjebb és lejjebb görbült a szám. Eszembe jutottak régi emlékek…mikor oviban mindenki csúfolt…simán el tudtam volna bõgni magam. Az utolsó mondat csak percekkel késõbb esett le.
- Ne harapj olyanba, amibe beletörhet a fogad… vagy egyéb részed! – vakkantottam vissza. Legjobb védekezés a támadás.
- Kérdezd meg az agyturkász rokonodat, volt nekem már nehezebb dolgom is. De akár magad is megnézheted, vagy te nem tudsz olyan pontosan belém látni.
Na, ez mindennek a teteje. Ez a senkiházi csak ne vegye a szájára az apámat. Majd lerúgom én arról a magas lóról. Kinek képzeli magát?! Felpattantam, és belemásztam az arcába.
- Ide figyelj, nem vagy abban a helyzetben, hogy a képességeimet…
- Zavarok? – szakított félbe egy nõi hang. Rettenetesen megijedtem. Ráadásul még jobban zavarba jöttem. - Eljöttünk kivallatni a foglyot.
- Sok sikert. – mordultam, és még utoljára a fiú szemébe néztem, mielõtt kimentem. Ha a nézésemmel ölni tudnék…várjunk csak! Mit is mondott? Õszintén szólva nem bánná?

***

Elsõ utam nyilván Inohoz vezetett, bár gondoltam arra, hogy elõbb megkérem Narutot: toljon az arcomba egy Rasengant. Vagy inkább a csávóéba…Tabusa vagy ki, már majdnem el is felejtettem. Szóval mindent elmeséltem Inonak, bõgtem egy sort aztán közöltem:
- Úgyhogy, ha szeretnéd kipróbálni egy bûnözõvel, akkor õ szívesen fogad a cellájában.
- Remélem, most csak viccelsz.
- Miért, neked nem jött be?
- Nem. A bûnözõ tabu. Én a minõségre hajtok. Meg amúgy is, nem kezdek olyannal, aki a barátnõmnek tetszik.
- Dehogy tetszik. Csak jól néz ki. – hazudtam, mire Ino csak mosolygott.
- Áthívom Sakurát, aztán csapatjuk.

***

A csajos esténket egy váratlan hír szakította meg. Tabusa megszökött.
- Mi? Ez hogy lehetséges? – esett pánikba Ino.
- Onnan lehetetlen megszökni. – mondta döbbenten Sakura.
- Segítség nélkül valóban. – folytattam.
- Arra gondolsz, hogy…
- A völgyrejtekiek. Azonnal utánuk megyek!
- A parancs szerint a szökött foglyot kell megkeresned. – szólt közbe a ninja, aki a hírt hozta.
- Oh, világos… lányok, máskor folytatjuk.
- Hülye vagy? Mi is megyünk. – vigyorgott Ino.
- Már amúgy is kíváncsi vagyok a lovagodra. – égetett be Sakura a ninja elõtt, aki egy mosoly kíséretében távozott.
- Bekaphatod. – mutattam be Sakurának. – Te is. – mutattam be Inonak is, aztán elindultam, faképnél hagyva õket. Lerázni nem tudtam, bár igazából nem is akartam õket. Jól jött a segítség. Vadászni indultunk, pedig mi voltunk a vad…

***

A völgyrejteki ninjákat rövid idõn belül utolérte a konohai csapat. Kérdõre vonták és átkutatták õket, de nem sikerült bizonyítani, hogy segítettek volna a fogolynak…

- Hogy hívnak? – Kérdezte a gorombán a lány.

Hirtelen nem tudtam figyelni, ugyanis arra koncentráltam, hogy hogy juttassam be a madaramat. Esküszöm, ahol eddig voltam, semmi nyílás nem volt a falon. Mi bajuk ezeknek a konohaiaknak az ablakokkal? Végül nem tudtam semmivel elõrukkolni, hát inkább gondoltam megtudok egyet, s mást a lányról.

- Nem mondták meg?

- Nem érdekelt annyira, hogy megjegyezzem.

- Drága vagy. És, most mi vett rá, hogy érdekeljen?

- Ki akarlak pipálni a bakancslistámon.

Nagyot nevettem frappáns replikáján.

- Kishuri Tabusa. Völgyrejtekbõl jövök.

A lány értetlenül pislogott.

- Honnan?

- Völgyrejtek. Ne mondd már, hogy nem hallottál róla!

A lány egy pillanatig rám meredt, aztán lassan csóválni kezdte a fejét. Na, ezért lettem én missing-nin. És még csak nem is viccelek.

- Mit tervezel most?

- Így láncra verve? Ide tudnád hívni azt a szõke, dögös barátnõdet? Szívesen elütném kicsit az idõmet a fûzésével. – Csak reménykedni tudtam, hogy elég spontán beszólás volt, hogy ne tudja, mi a célom vele, és hogy eléggé megzavartam a koncentrációját, hogy ne tudja használni azt a jutsut, amivel az õse a fejemben kutatott.

Félig mindenesetre bejött. A lány, még ha csak hangyányit is, de elpirult, és onnan tudtam, hogy zavarba hoztam valamicskét, hogy kikotyogott egy viszonylag haszontalan, de annál alapvetõbb titkot: a lány nevét.

- Ino… nem a te eseted.

- Honnan tudod?

- Megérzés.

- Ne mondd! Na, és ki az esetem? Esetleg te? Õszintén szólva, nem bánnám.

Igen, ez mûködött. Most már csak annyi dolgom volt, hogy a provokatív dumámmal zavarom, miközben a belecsempészett kérdésekkel infókat csalok ki belõlük.

- Ne harapj olyanba, amibe beletörhet a fogad… vagy egyéb részed!

- Kérdezd meg az agyturkász rokonyodat, volt nekem már nehezebb dolgom is. De akár magad is megnézheted, vagy te nem tudsz olyan pontosan belém látni.

Hogy mitõl volt: mégiscsak olvasta a gondolataimat, és tudta mire készülök, vagy berágott valamiért, esetleg kezdett komolyan zavarba jönni, nem derült ki, minden esetre most fölpattant, és elszánt arckifejezéssel odacsörtetett a rácshoz, aminek nekidõltem, lendületesen elõrehajolt, hogy orrunk majdnem összeért, és így szólt:

- Ide figyelj, nem vagy abban a helyzetben, hogy a képességeimet…

- Zavarok? – A lány úgy pattant föl, mint aki rugóra jár. Jót is nevettem volna, ha most nem én jövök zavarba, és pirulok el.

Nem az volt a gond, hogy benyitottak, hanem, hogy ki nyitott be. A belépõ egy lila hosszú hajú nõ volt. Kérdõn nézett ránk, miközben két másik alak várakozott mögötte.

- Eljöttünk kivallatni a foglyot.

A konohai gyorsan kisietett a terembõl, a másik három meg elém állt. A falum szegénységét és gyengeségét is bizonyította, hogy csak hat jounin-ünk van. Ebbõl az egyik õ volt, Karali Hikari.

- Szia Hikari!

- Üdv, Tabusa! Ki volt ez?

- Tényleg érdekel?

Habozott egy percig.

- Különösebben nem. De nem lenne jó, ha összeszûrnéd a levet a helyiekkel. Inkább ki kellene derítenünk, mit teszel most, hogy elkaptak. A fejpénzt ugyebár nem tudjuk kifizetni… apropó: mintha megígérted volna a fõnöknek, hogy nem kapnak el.

- Nem jókedvembõl hagytam – védekeztem.

- Mi lesz? Úgy tegyünk, mintha leszedtél volna minket?

- Akkor is perkálnotok kéne. Akkor kellene megszöknöm, mikor nem a ti felelõsségetek vigyázni rám. Meg tudnék egyedül szökni.

- Segítsünk valamiben?

- Ja! Nyissatok egy rohadt ablakot!

Hikari bólintott, megkereste a szellõzõnyílást, majd utasította ez egyik gennint, hogy ha kiértünk, iktassa ki a külsõ fedõjét.

- Miután kiszöktél?

- Megkeresek két lány közül az egyiket: vagy azt, aki az elõbb bent volt, vagy a szõke copfos barátnõjét.

- Mi? Minek?

- Nyugi, nem azért. Lehet, hogy megtudom, honnan kaptam a rinneganom – mondtam kissé izgatottan.

Vártak egy kicsit, hogy a vallatásom hihetõ legyen, majd elmentek. Ebben a pillanatban a madaram elröppent az ágáról.

(Oké, tudom, de én nagyon szerettem volna már játszani. :) Meg amúgy sem szeretek senkit megvárakoztatni. :D ) 

Konoha felé tartva különös dologra lettem figyelmes. A semmibõl elõbukkant egy kismadár. A földbörtönrõl röppent fel, pedig nem láttam korábban leszállni oda. Egyértelmû volt, hogy a kiscsávó idézte meg. Mivel nem láttam jelét annak, hogy támadni készülne, meghagytam gyenge képességû társaimat abban a hitben, hogy tényleg csak egy egyszerû veréb volt. Egyikõjüknek viszont azt a parancsot adtam, hogy tartsa szemmel a madarat, így õ levált a csapatunkról. A vágyam végül beteljesült, épségben elértük Konohát. A bûnözõt átadtuk az illetékeseknek.

- Most mi vár rá? – kérdeztem Ibikitõl.
- Ez most úgy hangzott, minta aggódnál érte. – vigyorodott el. – Kihallgatjuk. – váltott komolyra.
- Ugye nem a te módszereddel? – kérdeztem inkább lesajnálón, mint aggódva.
- Te tényleg aggódsz. Mi van, mit csináltatok ti az erdõben? – bár nem mondta ki, nyilván tudtam, mire gondol, már csak a perverz vigyorából is.
- Próbált ellenállni nekem, ami persze lehetetlen. – válaszoltam szintén perverzen vigyorogva.
- Ja, már csiripelték a madarak. – nevetett. Néha elgondolkozom azon, hogy hogy sikerült ilyen jó viszonyba kerülnöm vele. De hát a zord külsõ érzõ szívet takar. Belépett a vallatóterembe, Yamanaka klántagokkal és az én klánom képviselõivel a nyomában, ami azért megnyugvással töltött el – a kevésbé fájdalmas módszerrel kezdenek. Hirtelen két kar ölelt át hátulról.
- Máris visszatértél?
-Ino! – derült fel az arcom. – Ugye nem kihallgatni jöttél?
- Neeeem, csak az apámat kísértem el.
- Nagyszerû. Úgyis mesélnem kell! – kezdtem bele történetembe. - …szóval szerintem nézd meg magad, tuti, hogy neked is bejön. Ooh, inkább mégse… még elcsábítod tõlem.
- Pont ez volt a tervem. – nevettünk össze, majd õ is belépett a vallatószobába.

***

A vallatás idejére ellátogattam az Ichiraku ramenstandhoz, remélve, hogy ott találom Narutot. Nem csalódtam. Neki is meséltem a küldetésemrõl, persze a romantikus szálat kihagyva. Látszólag nagyon tetszett neki, és bánta, hogy nem lehetett ott. Hát én is jobban örültem volna egy ilyen társnak, többet ért volna, mint az összes többi együttvéve. A nagy dumálásban aztán majdnem el is felejtettem, hogy beszélni akartam az édesapámmal a gyanúmat illetõen. Épp akkor fejezõdött be a vallatás, mikor visszaértem. Édesapám nem tartotta alaptalannak a feltételezésemet. Elmesélte, mit tudtak meg a vallatás során, és azt, hogy félbe kellett hagyni, mivel Völgyrejtekbõl haladéktalanul ideutaznak kihallgatni a szökevényt. A fiút rendkívül rossz állapotban vonszolták ki a terembõl. Azonnal kutatni kezdtem a gondolataiban, mit sem törõdve az állapotával.
„Engem fog megkeresni? Minek?” – kérdeztem magamtól. Gyengéd érzelmeimet azonnal félretettem, mivel nem egyszer kevertek már bajba. Elhatároztam, hogy a lehetõ leghûvösebben fogok viselkedni vele - ismerve magam, ez szinte lehetetlen -, és egy pillanatra se veszem le róla a szemem. Ezután kiderült, hogy a megérzésem nem csalt. Tudtam! Tudtam, hogy nem csak egy egyszerû kismadár volt! Remélem, hogy azok a szerencsétlenek elbírnak vele. A válaszra nem kellett sokáig várnom. Hátrahagyott csapattársaim közül egy hamarosan felbukkant.
- Üzenetet hoztam a megidézett madárról. Megfigyeléseink szerint a madár ……… egy veréb.
- Hát ez rendkívüli. Erre magatoktól jöttetek rá? – kérdeztem tettetett csodálkozással.
- Az igazat megvallva…
- Ugye kiderítettetek valami hasznos információt is? – vágtam a szavába.
- Tulajdonképpen nem. Egyszerûen csak ücsörög egy faágon, órákig mozdulatlanul.
- Biztosan vár valakire. Szövetségesei vannak mi kis bûnözõnknek?
- Erre a kérdésre nem tudok választ adni.
- Gratulálok. – fordítottam hátat és elindultam a Hokagéhoz. Elõször egy felderítõ egységet akartam küldetni vele, de nyilván körberöhögött volna, ha ekkora felhajtást csinálok egy kismadár miatt. Így egyszerûen csak jelentettem neki a küldetésrõl, nem rejtve véka alá a véleményemet a szenzációs csapattársaimról, amit õ csak egy grimaszra méltatott. Végül figyelmeztettem, hogy nem kellene alábecsülni a fiút, és kissé könnyelmû döntés volt B-szintre sorolni egy ilyen küldetést. Bár nehezen viselte a kioktatást, azért láttam, hogy elgondolkodik azon, amit mondtam. Ekkor még nem is eszméltem rá, hogy a küldetésen jelen volt Völgyrejtek három ninjája is. Az a három fõ, aki az ötfõs csapatot nyolcfõsre bõvítette.

***

Konoha fogdája nem egy kellemes hely, mindig irtóztam tõle. Sötét, büdös és szûkös. De amit én elhatározok, azt be is tartom. Fogtam egy széket és leültem a fiú tömlöce elé. Eleinte azt hittem, nincs is magánál. Aztán, mikor mocorogni kezdett, megszólaltam:
- Hogy hívnak? – kérdeztem a lehetõ legbarátságtalanabbul.

(Csak megjegyezném, hogy csakmert én még aznap írtam, neked nem kell sietned, csak pont ma volt idõm és ihletem rá. Van olyan is, akinek a ragjára december óta várok... remékjük sose jut el eddig a reagig.)

Mikor ébredezni kezdtem, sötétség fogadott, és enyhén mozgó talaj. Valami börtönben fogva tartanak, ami szívja el a chakrámat. Magam elé tartottam a tenyerem, és így szóltam:

- Shinra Tensei!

Kevesebb chakrám van, mint gondoltam. A lökéshullám ahhoz elég volt, hogy a tömlöcömön belül jó nagy ramazurit csináltam röpködõ kövekkel, porral meg miegymással, de ahhoz nem volt elég, hogy kitörjön belõle. Ráadásul szökési kísérletemnek volt még egy káros mellékhatása: a földbörtön létrehozója leszûkítette kreálmányát. Összegezve tehát: Alig tudtam mozogni, leheletnyi chakrám volt, a porban nem tudtam rendesen lélegezni, a szemembe is ment egy kevés, amitõl rám jött a könnyezhetnék, és rohadtul viszketett az orrom.

Vadul kattogott az agyam, hogy most mitévõ lehetnék. Eszembe jutott valami, amit talán észrevétlenül megtehetnék, és nem is kerül sok chakrámba.

- Kuchiyose! – Mondtam, mire jobb kezemben két féreg jelent meg.

Általában ezeknek a nagyobb változatát használom, de most csak ennyire futotta, de pont ilyen maroknyi méretûekre is volt szükségem. A férgek szép lassan rágni kezdték alattam a földet. Ennek eredményeként egy kábé tenyérnyi luk keletkezett. Eltüntettem a kukacokat, és ezúttal egy apró madarat idéztem meg, ami azonnal kiröppent.

- Mi volt ez? – Kérdezte valaki.

- Csak valami veréb. Elvégre egy erdõben vagyunk.

Nemsokára egy konohai vallatóteremben voltam, sokkal kevesebb ablak volt, mint vártam. Na, igen. Így tán egy picit nehezebb lesz, amit terveztem. A fekete bõrkabátos ninják fenyegetõn meresztgették rám a sezemüket. Az egyik, akinek fején fekete kendõ, arcán pedig csinos sebhely éktelenkedett, most elõre lépett.

- Tudod, ki vagyok, söpredék?

- Minek kitalálni? Úgyis megmondod.

- A nevem Morino Ibiki.

Gondolkodást tettettem, majd megráztam a fejem.

- Bocs, nem ugrik be. De ne áruld el: te leszel a rossz zsaru, mi?

- Vicces a bácsi – kuncogott vészjóslón. – Mi nem használunk ilyen módszereket. Vagy beszélsz, vagy magunktól jövünk rá, mit mondanál. Ezek a kedves bácsik itt a Yamanaka és Omoi klán tagjai. Õk majd megpróbálják kiolvasni az agyadból a szép módon. Ha ez nem sikerül nekik… - odalépett hozzám, és egy drótot szorított a torkomhoz. – Én találom ki a csúnya módon. – Odahajolt hozzám, és a fülembe suttogta: - Tégy egy szívességet, és állj ellen nekik. Nagyot dobna a napomon egy jó kis ódivatú tortúra.

A két férfi a homlokomra tette a kezét, és máris éreztem, hogy a fejembe másztak. Pillanatokat láttam a múltamból. Egyszer felvillant, ahogy párévesként a falu építésében segítettem, aztán egy késõbbi emlék, mikor a Hat út remetéjének templomában a lökéshullámomat próbáltam elsajátítani egy tollpihén, kevés sikerrel. A következõ kép érdekes volt: egy ágyon feküdtem, fölém pedig egy sötét alak görnyedt, akinek hasonló rinnegan szemei voltak. Az emlékben mondtam valamit, de nem értettem kristálytisztán. Mielõtt kitalálhattam volna, jött a következõ. Erre már jól emlékeztem. Egy szamurájjal voltam Kumokaguréban. Miután kiderült, hogy ugyanaz a célunk, párbajoztunk egyet, majd miután döntetlen lett, együtt próbáltuk felderíteni a falut, de lebuktunk, és ki kellett onnan verekednünk magunkat. Azóta nem találkoztam vele.

- Nem! – Gondoltam. – Ezt már nem láthatjátok! Õt hagyjátok békén!

Hiába. Visszahallottam a beszélgetésünket:

- És te miért akarsz megküzdeni a kagékkal?

- Bizonyítani akarok.

- Te is? Engem is az hajt, hogy…

A hangja érthetetlenné vált, és már semmit sem hallottam. Megjelent elõttem a vallatószoba. Egy pillanatra azt hittem, sikerült elég erõsen koncentrálnom, hogy kiûzzem õket a fejembõl, de aztán megláttam a vörös szemû nõt, aki megzavarta õket.

- Komolyan mondod, Kurenai?

- Igen. A hokage közvetlen parancsa. Völgyrejtek maga akarja kihallgatni a szökevényét.

- Na, kölyök, szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál – Mondta Morimo. - Mára átszállítunk egy fogdába.

Bár csak egy pár másodpercig voltam agykutatva, úgy éreztem, mintha órák teltek volna el. Mikor kivittek az épületbõl rá kellett jönnöm, hogy így is volt. Az ég már besötétedett.

Így vagy úgy, az a titokzatos emlék nagyon zavart. Meg kellene nézetnem valakivel a két említett klánból. Mikor kivittek, az egyik vallatómmal beszélt valaki. A lány volt, aki elkapott. Egyforma orruk és hajuk volt, ergo talán egy klánba tartoznak. Ez az. Õt fogom megkeresni, ha kiszabadulok. Errõl eszembe jutott a kismadár, ami valahol Konoha egyik faágán ücsörgött.