- Gyerekek, itt fogunk elpusztulni. – mondtam a sírástól remegõ hangon.
- Ne aggódj, Kumiko-chan, minden rendben lesz! – próbált megnyugtatni Naruto.
- Minden rendben lesz? Azt se tudjuk, hol vagyunk! A Jóisten se talál meg minket itt! – akadt ki Ino. – Hogy lehettünk olyan hülyék, hogy hallgattunk rád?! – esett nekem.
- Amúgy is erre kellett volna jönnünk! Nem tölthettük volna az éjszakát Völgyrejtekben! – védekeztem.
- De ha a falu határán maradunk, legalább nem tévedünk el! – vitatkozott tovább Ino.
- Aajj, de nagyon okos vagy… - mondtam, mivel már nem tudtam értelmesen reagálni, aztán Ino sikolyát hallottam.
- Melyikõtök fogdossa a mellem?! – ordította.
- Bo-bocsánat Ino-chan, én csak nem tudtam, merre va…- szabadkozott Naruto, de aztán már csak egy ütés hangját lehetett hallani. – Én… nem ott vagyok. – motyogta Naruto.
- Mi történt? Hol vagytok??? – kérdeztem.
- Egy fát találtam el Naruto helyett. – füstölgött Ino. Pár másodpercre elcsendesedtünk, aztán röhögésben törtünk ki… rég nevettem ilyen jót.

Az éjszakát aztán sikeresen túléltük, persze nappal már egyszerûen tájékozódtunk. Visszaindultunk Avarrejtekbe, mivel így más esélytelen volt Tabusa nyomára akadni. A faluban hidegzuhany fogadott.
- Sakurát megtámadták? – kérdeztük hárman egyszerre a Hokagét.
- Tabusa ismét itt járt. – Egybõl felháborodtam. Hogy lehet ilyen szánalmas a védelmi rendszerünk, hogy egy egyszerû átváltozó jutsuval be lehet ide jutni?! A Hokage azonban nem zavartatta magát, folytatta. - Megtudhatta, hogy Sakura a tanítványom, így tõle próbált információt szerezni. Sakura nem adott ki semmilyen információt, kivéve hogy Paint Esõrejtekben temették el. Minden bizonnyal most oda tart, hogy…
- Kit érdekel, hogy hova tart?! Sakura hogy van? – ugattam le a Hokagét a mondata közepén.
- Nem szenvedett komoly testi sérüléseket. A megrázkódtatáson kívül nem esett komoly baja. –nyugtatott meg minket.

Elsõ dolgunk volt, hogy Sakurát meglátogassuk. Õ mindent részletesen elmesélt. Minden szavától csak dühösebb és dühösebb lettem. Innentõl kezdve ez már személyes ügy. Addig nem nyugszom, amíg vissza nem adom Tabusának, amit velünk tett. Ezzel nem voltam egyedül.
- Sakura-chan… az a gennyláda megkapja, amit érdemel. – morogta Naruto.
- Azonnal indulunk. Megbánja azt is, hogy megszületett. – morogtam én is.
- Veletek megyek. – mondta Sakura.
- Te csak pihenj. – mondtam.
- Nem. Akkor leszek jól, ha azt a rohadékot szétütöm. Amúgy is szükségetek van egy orvosi ninjára. – mondta ellentmondást nem tûrõ hangon.
- Kumiko… azért ne legyetek elhamarkodottak. – fûzte hozzá Ino.
- Mire célzol? – kérdeztem.
- Tabusa nagyon veszélyes, és…
-… és? –vontam fel a szemöldökömet. Ino továbbította nekem Tabusa üzenetének lényegét. Nyeltem egy nagyot. Tényleg ennyire kiakasztottam? Õszintén szólva valóban gerinctelen húzás volt tõlem, de…
- Legközelebb nem fog megkönyörülni. Ha ti személyesnek veszitek, akkor õ is. Megöl mindannyiunkat. Hiába mondotok bármit, megvan hozzá az ereje. – mondta Ino. Csak hápogni tudtam.
- De… meg kell õt állítanunk, amíg nem késõ. Elõbb-utóbb a Hokage életére tör. – mondtam.
- Addigra felkészülünk ellene. Egy egész falut már nem gyõzhet le egymaga, akkor sem, ha a szamurájjal jön, vagy a kis barátnõjével.
- Meg kell kapnia a büntetését. – szólalt meg Naruto. – Én megyek, ha ti nem jöttök, akkor egyedül. – pár percig csak csendben ültünk egymás mellett.
- Én is megyek. – törtem meg a csendet. Ino és Sakura is ugyanígy döntött. Nem vesztegethettük tovább az idõt. Azonnal indultunk, talán még sikerül is elõbb odaérnünk Pain sírjához – mi ismerjük a pontos helyét.

(Bocsi, nemrég néztem A megtorló címû filmet, és nagyon érdekesnek találtam benne a vallatást, úgyhogy muszály volt egy ilyet beleírnom)

Ismét avarrejtekben voltam. Sõt, mondok valamit, megint ugyanannál a ramenesnél, csak most egy szakállas öregember képében. Éppen azon gondolkodtam, hogy is ejtsem meg a gyilkosságot anélkül, hogy utána elkapnának… megint. Már éppen fizettem volna, mikor egy kínosan ismert arc, így inkább vettem még egy tál levest. A rózsaszín hajú kunoichi volt. Szétnézett, aztán már indulni is akart, mikor az öreg megállította.

- Sakura-san, csak nem Narutót keresed?

- De igen. Ino és Kumiko is elment, egy kicsit egyedül maradtam. Azt reméltem, hogy Tsunade mester legalább õt nem küldte el… maga jól van?

Na, igen, mikor kiejtette a Tsunade mester szókapcsolatot, enyhe fuldokolhatnék jött rám, mivel a tészta cigányútra ment.

- Persze kiskedves – mondtam öregember stílusban.

Ha ez Tsunade tanítványa, akkor talán ki tudok belõle húzni valamit. Nemrég tanultam egy új vallatási módszert, amit most akár kamatoztatni is tudok. Megint szinte pontosan ugyanaz történt: fel a háztetõkre, és ott követtem. Csak most a gravitációs jutsummal fölrántottam az épület tetejére, és ott átszúrtam a tenyerén egy pengét, aminek következtében rögtön a genjutsum hatása alá került.

Megint valami kevésbé eredeti: szerelmi hotel. Csak ezúttal nem voltam olyan könyörületes. Míg eszméletlen volt, meggyógyítottam a kezét a Pokol Királyának lila lángjaival, és kötött kézzel föllógattam õt a plafonra fejjel lefelé. Mikor felébredt, félõsen körülnézett, és meglátott (igazi formámban).

- Te?

- Bizony. És kérdésem lenne hozzád a hokage-nénirõl.

- Semmit sem mondok! – Vágta rá azonnal. – Nem tehetsz semmit, amivel beszédre bírsz.

- Gondolod? – kérdeztem, miközben kigomboltam a blúzát.

Õ bizonytalanul pillantott rám. Nem sokkal késõbb a ruhadarab alatta landolt a földön. Én a szeme láttára felemeltem egy darab izzó fémet, és megmutattam neki.

- Ez minimum négyszáz fokon izzik. Állítólag rossz kínzóeszköz, mert azonnal kiégeti az idegeket. A forróságtól hideget fogsz érezni. Jéghideget. És mindeközben finom sült hús illata tölti meg a levegõt. A tiedé. Az elsõ kérdésem: mesélj egy kicsit a nõ képességeirõl.

A félelemtõl könnybe lábadt a szeme, de nem mondott semmit. Annál hangosabban kezdett sikítani, mikor sercegõ hangot hallott, és érezte az elõbb említett hideget.

- Nem tudok semmit, esküszöm! – zokogta.

- Rossz válasz – sóhajtottam, és megint a hátához nyomtam a kezemben tartott tárgyat. – Fegyverei?

- Nem tudom – zokogta, majd megint sikítani kezdett.

- Gyenge pontjai?

- Nem tudom!

- Erõsebb ellenfelei?

- Nem tudom.

Minden „nem tudom”-nál megint hozzányomtam a kezemben tartott tárgyat, és õ ugyanúgy sikított.

- Hopp! Ez a gerinced volt? Csak nehogy lebénulj nekem!

- Pain! – Zokogta. – Egy Pain nevû akatsuki tag egyszer lerombolta a falut, aztán õt is valahogy legyõzte, de nem tudom, hogy, esküszöm! Annyit tudok, hogy rinnegan-ja van, és Esõrejtekben van eltemetve. Kérlek, hagyd abba.

Ekkor belém hasított a felismerés: „Ott keress, ahol a másik szem nyitva van”. Ránéztem a lány arcára, miközben az izzó vasdarabot lóbáltam. Azon patakzott a könny. Ha tényleg tudott volna valamit a banyáról, már elmondta volna. A pengével levágtam a lábát tartó kötelet, aztán a kezein lévõt. Õ azonnal tapogatni kezdte a hátát, a kiégetett részeket kutatva. Én a szájába tettem a pálcikás jégnyalókát, amivel a hátát tapogattam, miközben egy frissen vásárolt marhaszelethez nyomtam az izzó vasat.

- Na, látod, csak hasznos vagy valamire – mondtam, miközben fölényesen egy gyors puszit nyomtam homlokára.

Mikor kiugrottam az ablakon, még visszanéztem: szegénynek olyan arca volt, mint akit megerõszakoltak. Kicsit tényleg elfogott a bûntudat, mikor láttam félmeztelenül a padlón térdelve, még mindig a szájában tartva a jégkrémet. Majd kiengesztelem… valahogy.

Egyvalami kipipálva: esõrejtekbe kell mennem. De elõször az elsõ dolgokat: még mindig meg kellett akadályoznom egy háborút. Elindultam hát az utcán még több „megkínzandó” áldozatokat keresve.

A kiadós alvás valóban jót tett nekem. Bár egyetlen éjszaka telt el, csak a pozitív dolgokra emlékeztem a küldetésbõl: a pici falura, ami utólag kedves lett számomra, a turistáskodásra, a szamurájra, aki elsõ látásra szimpatikus volt és a csókunkra (vagy csókjainkra) Tabusával. Büszke voltam magamra, amiért végre képes voltam uralkodni az érzelmeimen a küldetés végrehajtása érdekében, viszont szégyelltem is magam, amiért olyan gyenge vagyok Tabusához képest, hogy csak ilyen visszataszító trükkökkel voltam képes felülkerekedni rajta. Azt fontolgattam, hogy este ráhajtok valakire, mondjuk Kibára, hogy elfelejtsem végre Tabusát és továbblépjek, de ekkora patkány azért én sem vagyok.

Aznap nem kaptam küldetést. Szörnyen unatkoztam az utóbbi pörgõs napok után, nem tudtam mit kezdeni magammal. Az én napjaim viszont sosem telnek el izgalom nélkül, szóval számíthatta volna arra, hogy a Hokage aznap este is magához hívat. Arra viszont nem, hogy ismét Tabusával történt valami.
- Kishuri Tabusa ismét megszökött. – fogadott a hírrel a Hokage.
- Ez nem lehet igaz. – válaszoltam tátva maradt szájjal.
- De hogy lehet, hogy már megint??? – értetlenkedett Ino.
- Most már nyilvánvaló, hogy Völgyrejtek az õ oldalán áll. Én megmondtam. – jelentettem ki szemrehányón. – Mindegy, ez már nem a mi felelõsségünk.
- Ez így igaz. – felelt a Hokage. – Mégis van valami, ami aggaszt. Azért hívattalak ide kettõtöket, hogy megkérdezzem: tudtok-e bármit arról, hogy mik lehetnek jelen pillanatban a szándékai?
- Már mindent elmondtunk, amit megtudtunk. – felelt Ino.
- Azt már tudjuk, hogy a kagékat akarja legyõzni. – mondtam én.
- Igen, de most, hogy kiszabadult, mi lehet az elsõ és legfontosabb célja? Ti olvastatok a gondolataiban!
- Szerintem az volt, hogy önt kiiktassa. Viszont nem járt sikerrel, és mivel megtapasztalta a konohaiak erejét, valószínûleg nem fog visszatérni a falunkba jó ideig. – elmélkedtem.
- Esetleg a veresége miatt egy ideig nem tesz komoly lépéseket, csak fejleszti a képességeit, hogy legközelebb ne valljon kudarcot. Konohának nagy eséllyel nem kell számítania a támadására. – egészítette ki Ino.
- Megnyugtató, hogy ti is így vélitek, de résen kell lennünk. Volt már rá példa, hogy egyetlen személy is képes háborút kirobbantani.
- Induljunk a keresésére? Tartsuk szemmel? – kérdeztem. Tudat alatt újra találkozni akartam vele (khmm… és csókolózni), de fel se tûnt nekem - csak egy ártalmatlan kérdés volt.
- Azt hiszem ez a megoldás, igen. Szervezzetek magatok mellé egy harmadik tagot is, de legyetek nagyon óvatosak és semmiképpen ne álljatok le vele harcolni.
- Igenis! – kiáltottuk Inoval.

A harmadik tag Naruto lett. Úgy véltük, õ a legalkalmasabb, mivel bármi áron megvédene minket, ha esetleg bajba kerülnénk. Indulás elõtt most elõször néztem meg magamat alaposan otthon a tükörben. Nem szokott érdekelni, hogy nézek ki, mindig biztos voltam abban, hogy remekül. Most azonban (ki tudja miért…) a lehetõ legszebb akartam lenni. Inonál is szebb. Az utunkat Völgyrejtek felé vettük. A faluba nem léptünk be, csak távolról, a lakosok gondolataiban olvasva próbáltunk információt gyûjteni. Nem volt nehéz megtalálni az öregasszonyt, akinek régebben Tabusa a lakbért fizette. Annyit tudtunk meg, hogy a fiú nem hagyta el azonnal a falut, visszatért egykori lakásába, csak pár órája távozott. Talán ott hagyott valamit, ami fontos számára. Felesleges benézni, a nyomait biztosan eltüntette maga után. A következõ érdekes ember egy lila hajú lány volt. Megtudtuk mirõl beszéltek az elõzõ nap a börtönben. Szerencse, hogy Naruto nem gondolatolvasó, nem kellett magyarázkodnom a csók miatt. Ezzel az is nyilvánvalóvá vált, hogy összejátszik Tabusával.
- Mondjátok már, hogy mi van! – türelmetlenkedett Naruto.
- Az a lány Tabusa cinkosa. – mondtam.
- Ott volt a tegnapi harcunknál és Konohában is. – mondta Ino.
- Õ volt az ANBU-ruhában. – folytattam.
-… és õ Tabusa elsõ szerelme. – fejezte be Ino, majd sajnálkozó arccal rám pillantott. Ez a csaj? Nem is hasonlít rám… legalábbis külsõleg. Hahh, úgy beszélek, mintha most én lennék Tabusa nõje, minek hasonlítgatom össze magunkat?!
- Jó, de tud valamit Tabusa terveirõl? – sürgetett Naruto.
- Tabusa nem osztotta meg vele, de arra gondol, hogy a szamurájt -akit Nodarixnak hívnak – próbálja megvédeni a bajtól, és elindul megölni a Hokagét.
- Ez bolond! Nem sikerülhet! – hüledezett Naruto.
- Tudjuk, de úgy látszik, nagyon erõlködik. – mondtam. – Mi lehet ennyire fontos számára, hogy ilyesmire készül? Csak a hatalomvágy?
- Az oka nem fontos, csak a célja. Értesítsük a Hokagét? – kérdezte Ino.
- Még nem lehetünk biztosak benne, hogy mire készül. Csak úgy tudhatjuk meg, ha megkeressük. Néhány órája lépett le, még van esélyünk. – mondtam.
- Éjszaka? – vonta fel a szemöldökét Naruto.
- Jobb ötlet? – kérdeztem, de választ nem kaptam. – A sötétség még elõnyünkre is válhat, nem? Induljunk.

A bilincs halkan kattant. A csuklómat masszírozva felkeltem a földrõl. A chakra-elszívó bilincsnek hála már nem gazdálkodhattam chakrakészletem egészével, de talán ennyi is megteszi egy idõre. A börtön ajtaja elõtt két avari ninja állt. Azok most a levegõbe emelkedtek, és berepültek az ajtón. Aztán kijött az egyikük. Akkor tökéletesnek hittem a tervemet: az egyiküket átváltoztattam magammá, és leláncoltam. Arra viszont nem számítottam, hogy egy ninjutsura raktam chakra elszívó láncokat. Erre azonban pont nem gondoltam. A ninja képében sétálgatni kezdtem a falum utcáin. Tudtam mit akarok, mégsem akarózott indulni. Egyrészt, nem igazán akarózott megtenni, amire készültem. Ölni néha szükséges, de sosem kellemes. Másrészt, rég voltam már itthon. El akartam tölteni egy kis idõt, mielõtt elmegyek.

Elindultam az utcákon. Hogy, hogy nem, lábam egy ismerõs emeletes ház elé vitt. Felmentem a lépcsõházba, és kinyitottam az ajtót… kulccsal. Ahogy az ajtó szépen lassan kitárult, engem megrohantak az emlékek. Láttam, milyen izgatott voltam, mikro elõször egyedül laktam itt, láttam, milyen levert voltam, mikor megtudtam, hogy a balesetben a szüleim is odavesztek (illetve nem láttam, vak voltam, de ez mindegy). Még azt is láttam, ahogy az elsõ csókom elcsattan az asztalnál Kumikóval… mármint Hikarival. Valamiért a csókot automatikusan az avarrejtekivel képzeltem el.

Errõl megint eszembe jutott a lány. Ismét elöntött a harag, amiért kihasznált. Visszagondoltam a csókra, ám ezúttal az éber álmom máshogy végzõdött: a lány elveszi ajkait, majd a fülembe súgja:

- Miért vagy mérges rám? Mert kihasználtalak? Mert elhitted, hogy tényleg érzek valami irántad? Mert ha nem lennél, be kellene ismerned, hogy még mindig szeretsz bennem valamit? Mert te magad sodortad bele ebbe a faludat, csak nem mered vállalni? Vagy egyszerûen csak azért haragszol, mert nyilvánvaló volt, hogy ez fog történni.

Összeszorított szemekkel sóhajtottam:

- Mindegyik.

Ekkor a fejemen csattant valami. Egy seprû volt az. Az öregasszony, akinek anno a lakbért fizettem, nem látott át az álcámon, így megtámadott.

- Takarodjon! Tudom, mire készül! Fel akarja forgatni ezt a helyet. Ez egy jó ember lakása! Nem érdekel, mit mondanak róla a körözési plakátok, a légynek sem tudna ártani. Ne merészeljen hozzányúlni az ingósságaihoz!

Erre visszaváltoztam önmagammá.

- Kishuri úrfi! – Hüledezett a nõ. - Bocsásson meg! Nem tudtam, hogy…

- Ugyan, hálás vagyok önnek. Most nem szabadna itt lennem, csak ide jöttem, mert hát, itt vannak emlékeim.

- Persze, persze, csak nyugodtan.

Bementem a hálószobába, és lerogytam az ágyamra. Mikor szétnéztem, megláttam egy cetlit, ahogy a párnából kilóg. Mikor jobban megnéztem, egy rövid mondat volt rajta: „Ott keress, ahol a másik szem csukva van”. Ez meglepett. Bárkitõl kaptam a rinnegant, kapcsolatba akar lépni velem. Talán így megtudhatom, hogy miért kaptam ezt a képességet. Mikor felálltam, kész tervem volt. Megtalálom azt a szõkét, aki már találkozott rinnegan-használóval. Vagy ha nem, megkeresem az ismerõseit. Csak vannak rokonai vagy barátai, akik tudnak valamit arról az emberrõl. Mikor azonban a lépcsõház aljába értem, rájöttem, hogy nekem már van miért Avarrejtekbe mennem. Meg kell mentenem Völgyrejteket, és a Vas országban lévõ Nodarix-t a háborútól. Erre pedig csak egy módot ismerek: meg kell ölnöm a Hokagét.

- Kumiko-chan! - kiáltott mögülem Naruto. Gyorsan letöröltem a könnyeimet. - Bocs, hogy nem jöttünk elõbb, de látom boldogultál egyedül is.
- Szép munka! – gratulált Chouji.
- Nektek hogy ment? – kérdeztem.
- A szamuráj kicselezett minket. – válaszolt Shikamaru.
- Még téged is, IQ-bajnok? – mosolyodtam el, mire õ csak sóhajtott egy nagyot.
- Lebecsültük. Olyan nevetségesen nézett ki… - nevette el magát Sakura.
- Én a dumájától hûltem ki… - mondta Ino. Érdekes, nekem nagyon tetszett a csávó. – Fiúk, vigyétek a bûnözõt. – utasított, majd mikor hallótávolságon kívül értek, megkérdezte. – Figyelj… tudod, hogy az egyik legerõsebb ninja vagy, akit ismerek, de…
- Tudom, mire célzol. Jogos a kérdés… hogy tudtam elintézni? – a barátnõim szeme felcsillant a kíváncsiságtól. – Ez az a kérdés, amire sosem kaptok választ. – sétáltam el közöttük.

***

A fiúk aztán átadták Tabusát a völgyrejteki börtönnek. A barátnõim persze addig nem szálltak le rólam, amíg mindent el nem mondtam.
- Ezt nem hiszem el… - csodálkozott Ino.
- Akkor nézd meg az emlékeimet…
- Jó, persze, elhiszem, de… akkor sem hiszem el! Nem gondoltam, hogy tényleg képes vagy egy bûnözõvel…
- Állítsd le magad, ez pusztán taktika volt. Ha nem használom ki az ösztöneit, esélyem se lett volna, sõt, ki is nyír. – védekeztem, de õk még mindig ferde szemmel néztek rám. – Szálljatok le rólam, mondom!
Annyira ismernek engem… átlátnak rajtam. Aggódnak, és igazuk van, de megõrülök, ha nem lehet az enyém… vagy, ha nem gyilkolhatom meg a saját kezemmel.

***

A vérdíjat nem kaptuk meg, a falu ugyanis túl szegény volt, hogy kifizethesse.
- Milyen szomorú, nem? – sajnálkozott Sakura, amíg a börtön elõtt vártuk Inot. – Egy ekkora vérdíjat sem tudnak kifizetni…
- Nehogy már sajnáld õket… nem kellett volna ilyen magasra tenniük a mércét. – morogtam.
- Jajj, hogy lehetsz ilyen? Biztosan idõközben rosszabbra fordult a helyzetük…
- Aha, biztos. Csak nehogy elbõgd magad. – vetettem oda neki. – Végül is az sem rossz, hogy Konoha fennhatósága alá kerültek. – jegyeztem meg kárörvendõen.
- Mi bajod van? – kérdezte Sakura, de mivel nem válaszoltam, abba is hagyta az erkölcsi nevelésemet. Közben kijött Ino.
- Na, mi volt? Magához tért? – kérdezte tõle Sakura.
- Igen…
- … és? Ennyi? –kérdeztem most én.
- Öööhm…
- Ne fáraszd magad, majd kiolvasom a gondolataidból. – készültem, hogy aktiváljam jutsumat, de közbevágott.
- Jajj, maradj már! Csak annyi, hogy a faluja bosszút forral ellenünk. – intézte el ennyivel. Tabusa üzenetét nem adta át nekem.
- Miért? Mert csórók és átvertek minket Konohával együtt? – fintorogtam.
- Ne legyél már ilyen, mi ütött beléd? – nézett rám Sakura, majd Inora pillantott. Feltûnt nekik, hogy furán viselkedek Tabusa elfogása óta.
- Akkor küldetés vége? Eltûnhetünk végre ebbõl a koszfészekbõl? – pattantam fel. – Naruto, otthon egy ramen?

***

A Hokagének tett jelentésünk után még mindig nem nyugodhattunk. Mi lesz a szamurájjal? Akadályozta a küldetést, ezért õt is felelõsségre kell vonni.
- Ez nem olyan egyszerû. A szamurájok egészen mások, mint a ninják. Nem adják ki egykönnyen a másikat. – mondta a Hokage. – Nem lenne elõnyös tehát egy küldetés a szamuráj elfogására, mert biztosan háborúba torkollana.
- Ez azt jelenti, hogy a szamurájok bármit megtehetnek a ninjákkal, minden következmény nélkül? – pofáztam vissza.
- Értsétek meg, nem hagyhatjuk, hogy elmérgesedjen a viszony a Vas országával.
- De miért?! – erõsködtem.
- Politikai és gazdasági okokból. –válaszolt tömören. Szóra nyitottam volna a számat, de egy intéssel elhallgattatott. – Persze érthetõ a ti álláspontotok is. Amíg azonban nem okoznak jelentõs kárt nekünk, nem fogunk támadást indítani.
- Igen lesznek így kapatva… - morogtam, mire Sakura megfogta a kezem, jelezve, hogy most már tényleg moderáljam magam.
- Köszönöm. Egyelõre elmehettek. – zárta le a beszélgetést a Hokage.

***

Arra gondoltam, hogy jót tenne, ha elmennék a fürdõbe. A gõz mindig megnyugtat és segít tisztán látni. Addig valóban nagyon jó volt, amíg nem kezdtem képzelõdni. Folyton Tabusát láttam magam mellett, amint mellettem ül a vízben.
„- Nyugi, csak képzelõdsz. Nincs itt, és soha nem is lesz már itt. Börtönben ül még jó hosszú ideig. Soha, de soha az életben nem látod többé…- ” mondtam magamnak, hogy minél elõbb elfelejtsem. Mielõtt mérgemben lebontottam volna a fürdõt, hazaindultam, hogy aludjak egy jó nagyot. Mire én az igazak álmát aludtam, Tabusa rég szabadlábra helyezte magát.

Mikor magamhoz tértem, meg voltam láncolva. Ez nem is lepett meg (mondjuk, hogy már megszoktam), ami viszont meglepett, hogy egy olyan börtönben voltam, ami kínosan ismerõs volt, pedig ott még nem voltam bebörtönözve.

- Hû! – Mondtam. – Üdítõ a saját börtönünket is belülrõl látni.

- De jó hangulatban vagy! – Mondta valaki. – Hogy gyõzött le a kiscsaj?

- Hikari? – néztem föl. – Mi a helyzet odakint?

- A kérdésemre, ha kérhetem!

- Lesokkolt. Elég áramot vezetett belém, hogy kiüssön.

- Hogy tudott olyan közel kerülni?

- Megcsókolt.

- Várj! – Csapott belé a felismerés. – Amikor meglöktelek…

- Nem – vágtam közbe. – Ez késõbb volt.

- Utána is megcsókoltad? – Kuncogott. – Hát, akkor tényleg…

- Most te válaszolj! – Vágtam közbe, kissé indulatosan.

Valahogy erre már nem akart mosolyogni.

- Mivel közvetlenül a falu mellett kaptak el, azonnal le tudtak szállítani, és kifizettetni a vérdíjat.

- Csakhogy völgyrejteknek nincs annyi pénze, hogy ezt kifizesse. Mindig is egy szegény ninja-falu volt.

- Ahogy erre õk is rájöttek. De semmi baj, megoldották a problémát: Völgyrejtek Avarrejtek irányítása alatt áll, amíg ki nem egyenlítik a tartozást. Ha jól számoltunk száz-százötven év talán elég lesz. Jó magas vérdíjat kértél.

- De jó. Noda hol van?

- Nodarix visszaindult a Vas országába.

- Az jó – sóhajtottam. Legalább õ biztonságban van.

- Annyira nem. Tudják, hogy egy szamuráj volt ott. Azok meg csak a Vas országában vannak. Ha az avari-tetvek elmennek kikutatni, melyikük okozott gondot avarrejtekben, azonnal kiszúrják õt, márpedig ismered a szamurájokat: egyik társukat sem adják ki. Az avarrejtekiek viszont nem tolerálják az ilyen támadást. Ez pedig egyet jelent: Háború a Vas országa és a Tûz országa között…

- És mivel Völgyrejtek Avarrejtek irányítása alatt áll, õket is bele fogják rántani a háborúba.

- Ahogy mondod – bólintott, majd felsóhajtott. – Csak azt tudnám, most mihez fogunk kezdeni!

- Zavarok?

Mindketten összerezzentünk. Az ajtóban Ino állt. Nem tudjuk, mennyi ideje volt már ott, és mennyit hallott. Hikari kinyújtózott, és kisétált.

- Váltás? Remek! Már úgyis kellett egy kis pihenõ. Vigyázz vele, nagyon cseles. Habár… talán nem bánnám, ha kizsigerelne – motyogta jól hallhatóan a szõkének.

A kissé megszeppent Ino a cellám elõtt maradt.

- De hát… én nem õrködni jöttem. Valami azt súgja, hogy most nem vagyok a kedvence.

- Õszintén? Azok után, amit hallottam, most minden falum béli bosszút forral ellenetek.

- Jaj! Mind a húsz? Ez ijesztõ ám!

- Gúnyolódj csak, de hidd el, nemsokára már nem lesz okod nevetni.

- Ez a falud hibája. Kellett nekik olyan magas vérdíjat kitûzni, amit nem tudnak kifizetni.

- „Nem fûztem hozzá gondolatban. – Ez az én hibám.”

- Kumiko a te barátnõd, ugye?

- Miért?

- Üzennék neki valamit.

- Igen? Mit? – itt szemmel láthatólag valami szerelmi üzenetre, vagy gyengéd szavakra, vagy tudom is én, mire számított.

Ehelyett olyat mondtam, amire nem vagyok büszke. Egyrészt azért, hogy kiborítsam, másrészt komolyan szívbõl jött, amiért a lány ilyen rútul kihasználta az érzelmeimet. A lány csak egy lesajnáló pillantást vetett rám, aztán mérgesen kitrappolt. Ez volt az elsõ hibája.

- Tényleg nagyon csinos. Talán mégiscsak bepróbálkozok nála, ha sikerrel jártam – motyogtam, miközben elõhalásztam a tût, amit Hikari csempészett a bilincsem alá.

(Semmi gond, örülök, hogy pörgõs a játék :D )
Elsõ pillantásra nem nyerte el a tetszésemet Völgyrejtek. Túlságosan kicsi volt és csendes, én a nyüzsgést szoktam meg. Mindössze egy út vezetett ki és be, ami hátrányunkra vált. Mindenesetre elég meggyõzõen játszottuk a turistát: fényképeztünk, vihogtunk, vásároltunk, ettünk – a falu lakói mégis furcsa tekintettel méregettek.
- Mi bajuk van ezeknek? – kérdeztem.
- Biztos nem kedvelik az idegeneket… - válaszolta Shikamaru.
- Rendkívüli.
- Mondtam, hogy ez a turista-dolog szar ötlet. – közölte Naruto.
- Jól van, te is csak a szádat jártatod, inkább a feladatunkra koncentrálj. – hallgattattam el egy mondattal, ami nem sokaknak sikerül, ha Narutoról van szó. Valahogy velem nem szokott kötözködni.

Nem is ártott a koncentráció – amint a falu elhagyatottabb részébe értünk, levélbombával felszerelt kunaiok repültek felénk. Szóval már vártak minket… ez jó buli lesz! Nem okozott nehézséget kikerülni a bombákat, ám sikerült szétzilálniuk a csapatunkat. Támadóink hamar fel is fedték magukat. Az egyik biztosan az a szamuráj volt, akirõl Kakashiék meséltek. Lenyûgözõ látvány volt. Az a kisugárzás… mintha királyi sarj lett volna.

Nem volt azonban idõm vele foglalkozni, ugyanis társa, Tabusa engem vett üldözõbe. Nem lepõdtem meg. Nagyon rám van szállva. Biztos ki akar iktatni, hogy aztán Inoval lehessen… na ez az ami nem fog sikerülni. Le fogom õt igázni. Hagytam, hogy utolérjen, úgysem menekülhetek elõle, szóval felesleges kifárasztanom magam. Aktiváltam a jutsumat.
- Hogy van az, hogy mi mindig egymással kerülünk szembe? – kérdeztem. Választ viszont nem kaptam. Egy ANBU harcos jelent meg, nagy meglepetésemre. A Hokage küldte volna? Hát ennyire nem bízik bennünk? Amíg ezen elmélkedtem, õ villámgyorsan Tabusa mögé került, és úgy hátba rúgta, hogy a csávó rám zuhant. Bár kiolvastam Tabusa gondolataiból, hogy nem így tervezte, szerintem kihasználta az alkalmat, hogy ajka az ajkamhoz érjen. Tulajdonképpen elcsattant az elsõ csókunk. Rohadtul nem így terveztem. Teljesen lefagytam. Legalább öt percig döbbenten néztük egymást. Eszembe jutott Naruto és Sasuke elsõ csókja… egymással. Nagyjából úgy éreztem magukat, mint õk. A dühtõl hirtelen eltorzult az arcom és egy irtózatos pofont levágtam neki. Nyilván kivédhette volna, de úgy látszik, nem akarta. Csak nem úgy gondolja, hogy megérdemelte? Ez azt jelenti, hogy az iménti csókocska tényleg szándékos volt.

Az ANBU tag közben egy horkantás kíséretében távozott, olyan volt, mintha a röhögést próbálná visszafogni. Ki a bánat volt ez és mi volt ezzel a célja? Most viszont Tabusára kellett koncentrálnom.

- Sajnálom. Azt hiszem, túllõttem a célon. Nem akartam ekkorát ütni, de nem hagyhattam, hogy ismét kihasználd az érzelmeimet. – ismételtem az „álmomban” tõle hallott szavakat kissé átalakítva… hátha ráismer, és akkor kiolvashatom a gondolataiból, hogy valóban csak álom volt-e. Nyilván meg is kereshettem volna az emléket a fejében, de ez nem ilyen egyszerû.
- Most pedig visszaviszlek a falumba. Mi megkapjuk a pénzünket, te a jogos büntetésed. Ha ellenállsz, meghalsz. – villantottam rá gyilkos pillantásomat. Tudtam, hogy esélyem sincs ellene, de abban bíztam, hogy a csapattársaim a segítségemre sietnek. Együtt menni fog, addig meg lefoglalom. Két robbanócédulát dobtam felé. A felszálló füstben árnyékklónokat gyártottam, én magam pedig a föld alá rejtõztem. A klónjaim felülrõl támadták, amíg rájuk koncentrált, kitörtem a föld alól, hogy megragadjam, ám õ nevetségesen könnyen átlátott rajtam. Még annyira sem méltatott, hogy a veszélyesebb technikáit bevesse. A gondolataiban kutatva viszont úgy láttam, hogy inkább azért nem teszi, mert nem akar bennem kárt tenni, amíg nem feltétlenül szükséges.

Megidézett egy átlagosnál háromszor nagyobb tigrist.
- Na mi van?? A házicicádat küldöd ellenem ahelyett, hogy te állnál ki ellenem… szánalmas. – mondtam lesajnálón. Elképesztõ nagyképûen néztem szembe a tigrissel. A lehetõ legmenõbben akartam elintézni. Megidéztem két klónt, akikkel kört alkottunk, és futás közben – mivel a tigris nekem rontott - létrehoztunk egy mezõt, amiben több tízezer voltos feszültséget uralkodott. A cicus szénné égett.
- Ennél azért több kellene. – tettem csípõre az egyik kezem. Valamit ki kell találnom. Itt fog szívatni, amíg ki nem dõlök, ráadásul õ maga nem is fog harcolni velem. Bárcsak megkértem volna Narutot, hogy tanítsa meg a szexi jutsut!!! Mondjuk elég szexi vagyok anélkül is. Vetkõzzek elõtte meztelenre? Na attól tuti kidõlne! Fel is kacagtam, amit Tabusa nem tudott mire vélni. Szép lassan elindultam felé, hogy ne vélje támadásnak.
- Szóval... mire véljem ezt az elõbbi akciódat? – vontam fel a szemöldökömet.
- Úgy gondoltam, egy tigris illene az egyéniségedhez. –válaszolt kifejezéstelen arccal, közben én egy lépésnyire megálltam elõtte.
- Tudod, hogy nem erre gondoltam… Direkt csináltad ugye? – léptem közelebb. Tudtam, hogy már leesett neki, hogy a csókra gondolok, de azt hitte, át tud verni.
- Elmondanád, mire célzol?
- Élvezted? – kérdeztem, mire szinte észrevehetetlenül az ajkamra pillantott, de továbbra is hidegen nézett rám.
- A lényegre térhetnél.
- Ahogy akarod. – mondtam, és megcsókoltam. Reméltem, hogy ezzel egy kis idõt nyerhetek. Amint azt érzem, hogy elengedi magát, megérezheti, mire képes 200 volt.

Mikor megérkeztünk a barlang elé, a kissé morcos Nodarix fogadott minket. Nem tudom miért volt rossz hangulatban.

- Pár napig meg kell húznunk magunkat – jegyezte meg egy sor zsörtölõdés után. -  A rejtekharcosok a nyomunkban lesznek. El kellene odáznunk az újbóli felbukkanásunkat, míg a kedélyeik kissé engednek a feszültségen.

Egy-két másodpercig eltartott, amíg rájöttünk mit is akar mondani.

- Mindig így beszél? – Suttogta oda Hikari.

- Rövid idõ alatt meg lehet szokni – válaszoltam.

- Remek. Na, mindegy, örülök, ha más is jött segíteni. Ha már itt tartunk, miért is jöttél?

- A két bajtársaddal keresztezték egymást ösvényeink. Õk adták tudtomra, hogy Tabusa itt van, és te is itt maradtál, hogy mellette harcolj. Gondoltam visszafizetem a szívességet Felhõrejtekbõl.

Miután ezt kitárgyaltuk, elhelyeztük a foglyokat egy barlangba. Mivel csak Hikari volt képes vízklónokra, megidézett hármat, amit aztán átformáltunk az én alakomra, tekintve, hogy engem már ismernek. Ezen kívül mindhárom kapott a tarkójába egy rinnegan piercinget, amiket általában holtestek irányítására szoktak használni a magamfajták. Így, bár irányítani nem tudtam õket, azért összeköttetésben álltam velük.

Tervezni kezdtünk, mégpedig azt, hogy hogyan foglyuk el a tészta-nevû szõke srácot. Egy-két nappal késõbb én is, és Hikari is érzékeltük, hogy a vízklónokat elpusztították. Láttam, hogy Kumiko is ott volt, ami egy kicsit megnyugtatott. Még aznap a lila hajú társam, aki Avarrejtek bejáratát õrizte (õ volt a soron) berohant a barlangunkba, jelentve, hogy:

- Elmentek.

- Mi? – Értetlenkedtem.

- A szõke srác elhagyta a falut. Vele volt még egy pár alak, például karikásszemû barátunk szíve szottya.

Ne mondd, hogy õ is átvette Nodarix beszédstílusát!

- Aha, ezzel lazán átbaszta minden eddigi munkálkodásunkat – fintorgott Noda.

- Kövessük õket, aztán majd rögtönözünk – javallottam, miközben felpattantam.

- Amiben híresen jó vagy – kuncogott Hikari, miközben utánam indult.

Úgy döntöttünk, nem támadjuk meg õket, hogy kiderítsük, hova is mennek. Legnagyobb megdöbbenésünkre: Völgyrejtekbe. Mindketten ledermedtünk, mikor láttuk, hogy bemennek a kapun. Noda egy ideig járatta köztünk és a falu között aztán megkérdezte:

- Ismernem kéne a helyet?

Mindketten gyilkosan meredtünk rá. Megbeszéltük, hogy miután kijöttek elszeparáljuk õket egymástól, úgy támadjuk meg õket, aztán mennek vissza a megszöktetett foglyok helyére, HA nem kapjuk el a szöszi srácot. Azonban az, hogy az ellenség a faluban volt felvetett egy problémát.

- Be kell mennem – mondta Hikari.

- Miért? – értetlenkedtünk mindketten.

- A völgyrejteki bizottság mindhárom tagjának ott kell lennie, hogy ne gyanusíthassák.

Ebben ugyan egyet értettünk. Azonban volt egy kis kockázat: Völgyrejtek stratégiailag jó helyre épült: egy út be, egy út ki. A sziklákon még ninjáknak is nagyon nehéz volt másznia. Neki meg egy ANBU-jelmezben kellett belopóznia, és elbújnia, mielõtt átöltözhetne saját ruhájába. Szerencsére nagyon semmi sem történt, vagy legalább is nem láttuk, hogy történt volna. Aztán jött a legrosszabb rész: vártunk.

- Éberség! – bökte meg egy idõ után Noda a térdemet.

Valóban jöttek. Figyeltem az arcukat, de nem lehetett megállapítani, sikerrel jártak-e. Ránéztem nodarixra, aki bólintott. Mindketten felkaptunk egy-egy levélbombával felszerelt kunait, és lehajítottuk közéjük. Nem ártott nekik, mivel még idejében szétszéledtek. Pont ez volt a célunk. Mindketten az egyikük után eredtünk.

Egy-két perc után be is értem azt, akit kergettem. Nem kis meglepetésemre pont Kumiko volt az.

- Hogy van az, hogy mi mindig egymással kerülünk szembe? – Kérdezte.

Ekkor megzördültek a levelek. Hátranéztem, és egy lila hajú ANBU ruhás-maszkos nõt láttam leugrani. Én tudtam, hogy Hikari, õ azt hitte, hogy egy ANBU, mindketten azt hittük, hogy a másiknak kell csak törõdnie a jövevénnyel, éppen ezért pont egymás felé fordultunk. Aztán a nõ talpát a hátamon éreztem, ahogy megtaszított a lábával.

Meglepettem, és tehetetlenül estem az ellenfelem felé. Nekem nem ez volt a célom esküszöm, de az is hihetetlen, hogy pont úgy estem rá, hogy az arcom az arcára érkezzen, úgyhogy nem tudom, hogy történt. Láttam, az õ arcát is (ott volt elõttem, hogy ne láttam volna), õ ugyanolyan meglepett volt. Aztán lecuppantam az ajkáról, és legalább öt percig ugyanolyan ledöbbenten néztük egymást. Kíváncsian vártam, hogy fog reagálni.

(Kicsit összecsapott lett, bocsi)

A következõ két napot a kórházban töltöttem. Nagy részét átaludtam, a többiben az élet értelmérõl elmélkedtem, vagy fogadtam a látogatóimat. Mikor kiengedtek, legszívesebben visszamentem volna. Irigyeltem Sakurát, akinek még maradnia kellett egy napig. Olyan jól esett ez a kis pihenés… az egész életem egy hajtás. Edzés közben aztán rádöbbentem, hogy látványosan elpuhultam ebben a pár napban.

Kakashiról és a Gai csapatról azóta sem kaptunk hírt. Bár nem féltettem õket, lassan én is aggódni kezdtem. Fõként azért, mert fogalmunk sem volt, hol kereshetnénk õket. Az egész nyomozást elölrõl kell kezdenünk, minden, amit eddig tettünk, teljesen felesleges volt. Ráadásul itt ez a szamuráj. Na ez honnan az Istenbõl került ide??? Róla még annyit se tudunk, mint Tabusáról. Tabusa… valószínûleg a romantikázást vele csak álmodtam, Ino ugyanis nem talált semmi bizonyítékot arra, hogy nálam járt volna. Meg amúgy is, neki Ino jön be, nem én.

Az eltûntek után küldött csapattól csak akkor kaptunk hírt, amikor már Sakurát is kiengedték. A Hokage nem volt egyszerû helyzetben. Több kiváló ninjára lett volna szükség, de ha túl sokat választ ki a küldetésre, akkor az már veszélyezteti a csapatmunka sikerét. Ino, Sakura és én egyértelmûen bekerültünk, hiszen mi már harcoltunk Tabusa ellen. Rajtunk kívül Narutora, Shikamarura és Choujira bízta a küldetést.

Nem tudom, hogy a nyomolvasó csapat hogyan akadt rájuk, elvégre ezek profik, nem hinném, hogy csak úgy hátrahagynák a nyomaikat. Aztán rájöttem. Egy barlangra bukkantak, amit pecséttel zártak le. Nos, ez nem az én szakterületem, úgyhogy átadtam a terepet a többieknek. Az Ino-Shika-Cho triónak meglehetõsen hosszú idõbe telt eltávolítani a pecsétet, ami ráadásul csapda volt. Megjelent Tabusa három tökéletes mása. Legszívesebben mindhármat hazavittem volna szépen, biztosan jól szórakoztunk volna, de a többieknek nem ez volt a szándéka. Ha nem hatan lettünk volna, valószínûleg napokig eljátszadozunk velük, de így azért jóval könnyebb volt.

A barlangban megtaláltuk a mieinket. A földön feküdtek, egy pillanatra azt hittük, nem élnek, de akkor minek lettek volna pecséttel elzárva? Amint közelebb léptünk, felkeltek.
- Oh, hála Istennek! Mindenki jól van? – kérdezte Ino. Õk azonban válasz helyett ránk rontottak. Azt hittük klónokkal van dolgunk, így azonnal visszatámadtunk, Sakurát és Shikamarut kivéve, akiknek volt annyi esze, hogy rájöjjenek, ez csak genjutsu. El se hittem, hogy akaratunkon kívül majdnem kinyírtuk az így is félholt Kakashiékat.

Konohában aztán mindenrõl beszámoltak nekünk és a Hokagénak. Nem egészen értettük, hogy mi köze van egy ninjának egy szamurájhoz. Sõt, többen azt hittük, szamurájok már nem is léteznek. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Völgyrejtek talán Tabusa oldalán áll. Nem tudtam más ésszerû magyarázatot találni a csávó szökésére. Engedélyt kértem egy küldetés indítására Völgyrejtekbe, amit meg is kaptam, azzal a feltétellel, hogy álcázzuk magunkat. Mi sem egyszerûbb, majd turistaként megyünk. Azzal viszont nem számoltunk, hogy Völgyrejtekbe nem járnak turisták.

Nodarix és én is felkészültünk, hogy folytassuk a harcot a maszkos ürge ellen.
- Ismered a kilétét? – Motyogta oda nekem.
- Fingom sincs ki ez. Honnan kéne tudnom?
- Elvégre te lennél a ninja. Egy kis alapismeret szükségeltetne a fenyegetést jelentõ egyének elkerüléséhez.
- Elõször is: tök mindegy, ki elõl bújok el, akár erõs, akár gyenge, egyszerûen elkerülöm a feltûnést. Másodszor: az Isten szerelmére, tanulj meg japánul!
Nodarix remek harcos, és nagyon hasznos társ, de néha fel tudnám magam vágni az okoskodásától és a „profizmus mániájától”.
Az álarcos ezalatt megunta a várakozást, és megtámadott. Nem mintha tudnám hibáztatni, a vas országi szövetségesem szövegeitõl néha nekem is kedvem támad megverni. Dobótõrével támadott nekünk, amit Nodarix katanáival kivédett, majd félreugrott a hátulról érkezõ rakétáim elõl, amiket az álarcos egy tûz-jutsuval hatástalanított. Utána egy vízsugár-jutsuval támadott a kardforgatóra. Én megint megidéztem az óriás medvét, ami a máncsával megvédte Nodarix-ot, aki utána kitámadott az állat védelmébõl, és végre sikeresen megsebezte a tüsi-haj mellkasát.
Mikor együtt harcolunk, mindig elképeszt, mennyire jól össze tudjuk hangolni támadásainkat, mintha mindig is együtt harcoltunk volna, pedig… mennyi lehetett? Három alkalom?
Ekkor azonban újabb jövevények érkeztek: egy kontyos lány, egy bilifejû, bozontos szemöldökû, és annak a felnõtt változata, és egy byakugan használó. Egy byakugan, és egy sharingan használó egy rinnegan használó ellen. Régóta álmodtam már errõl. Nod, mintha tudta volna, mit tervezek:
- A szem-képességekkel rendelkezõk ellen kipróbálnád magad, igazam van?
- Szeretném. El tudod intézni a többit?                                
Õ magabiztos vigyorral elõrefordult.
- Abban nem akadhat nehézségem.
A szamuráj  a saját ellenfelei felé indult, én is kezelésbe vettem a sajátjaimat. A byakuganos nekem támadt taijutsuval. Én alig tudtam védekezni pontos csapásai elõl. Amíg vele küszködtem nem is figyeltem a fehér hajúra. Rosszul tettem. Most mintha valami be akarta volna szívni bal karomat. Mikor megláttam a maszkost, szeme megváltozott. Ez lenne hát a híres mangekyo sharingan. Azzal valami kaput akar nyitni, amivel letépi a végtagomat. Ebbõl nem tudtam, hogy mászok ki, ugyanis még vigyázno kellett a byakugan használóra is. Csak az egyikük támadását tudtam volna kivédeni. Végül nem kellett választanom. Az álarcos megremegett, és orra esett. Hátából három tû állt ki. Én a hosszú hajú felé tartottam a tenyeremet.
- Shinra tensei!
A lökéshullám a falhoz vágta a srácot, aki nem mozdult többet. Nodarix-nak már sikerült kiütni az ifjabb bilifejet, és most jobb ökle köré egy vízburkot kreálva a kegyelemdöfést (vagyis ütést) vitte be az idõsebbnek. Mikor megnéztem a lányt, annak a krjából és a hasából tûk álltak ki. A háztetõ romjain egy szürke ruhába öltözött, porcelánmaszkos alak állt.
- Ez egy ANBU – tájékoztatott Noda.
- Nem, ez Hikari – válaszoltam.
- Az exed?
- Csak õ használ altatóba mártott tûket. Õ is itt volt a „vallatásomon”. Miért van rajtad ANBU-cucc? – Kérdeztem ezt már tõle.
- Kellett valami álca, hogy ne ismerjenek föl, és gyanúsíthassák Völgyrejteket. Ezeket valahol fogva kell tartani, amíg itt ténykedünk. Elõkészítettem erre az esetre egy közeli barlangot az erdõben.
Hikari megint mindenre gondolt. És itt maradt csak azért, mert nekem még dolgom volt itt. Néha elgondolkodom, miért is szakítottunk…
- Mizújs? Túl szûk volt az a két csaj? – Kérdezte élcelõdve.
… aztán mindig eszembe jut. De jó! Még egy személy, akit meg tudnék fojtani a beszólogatókája miatt.
- Várhatnánk egy kicsit? – Indítványoztam. – Még valahova el kell mennem.
- Hova is? – Érdeklõdött Hikari.
Nem gyanakvónak szánta, de kihallottam belõle a leheletnyi gyanakvást.
- Elbúcsúzni valakitõl.
- Értem – bólintott a lány. – A szõkétõl, vagy a barnától?
- Egy szóval sem mondtam, hogy a lányoktól… amúgy a barnától.
- Akkor veled megyek. Szamuráj, el tudod vinni a barlangba, ha odaadom a térképemet?
Mielõtt válaszolhatott volna, mi már el is tûntünk az utcák között. Miután eltûntünk, Noda még mindig utánunk nézett. Lecsatolta arcáról a gázálarcot, éevette szerves sisakját, és szemrehányón így motyogott:
- Persze, hogy el tudom. Mi kellemetlenségem is származhatna egy… kettõ… öt eszméletlen személy elcipelésébõl egyszerre egy több kilométerre lévõ barlangba egy ellenséges ninjafalun át egy fárasztó csata után. Ne is zavartassátok magatokat velem! Könnyedén véghezviszem.
- Tudod, egyáltalán nem kell felügyelned – motyogtam.
- Nem felügyellek – kérte ki magának Hikari. – Csak felelõtlenség lenne egyedül mászkálnod egy ilyen helyen.
- Nem mászkálok. Elmegyek a kórházba, meggyógyítom, elköszönök, aztán már ott sem vagyok.
- Meggyógyítod? Szóval miután súlyosan padlóra küldted, belopózol a szobájába, és megidézel egy óriási lila tûzben égõ fejet, aminek a nyelvei kinyúlnak érte? Nem fogod ezzel… tudod… megfostani szegény lányt?

Félretéve, hogy megint kezdett beszólogatni, teljesen igaza volt. Odaértünk az ablaka elé. Hikari ott maradt õrködni, én meg kinyitottam az ajtót, és besurrantam. A lány éppen hogy magánál volt. Valamit nyöszörögni kezdett.
- Most ne beszélj! Túlságosan kimerültél – Javasoltam, miközben végigsimítottam az arcán, majd megfogtam a kezét. - Sajnálom. Azt hiszem, túllõttem a célon. Nem akartam, hogy ilyen állapotba kerülj, de nem hagyhattam, hogy ismét elkapj. Bárcsak ne ilyen körülmények között találkoztunk volna… Ha nem lennék körözött bûnözõ… de talán lehet, hogy ennek így kellett történnie. Ha nem kezdenek körözni, talán sosem találkozunk. – Kezdett felfordulni a gyomrom a saját szövegemtõl
Ekkor láttam, hogy könnyezik a szeme. Nagy hirtelen nem tudtam mit kezdeni vele
- Miért sírsz? Valami rosszat mondtam? Oh, biztosan csak a huzat. Már úgyis mennem kellene, majd becsukom magam után az ablakot. Épülj fel hamar. – Mondtam, miközben odahajoltam, és homlokon pusziltam. – Nemsokára találkozunk.
Az ablakhoz léptem, és mielõtt kiugrottam rajta:
- Egy puszi, tényleg? - Vetette a szememre Hikari.
- Most mi van?
- Az, aranyapám, hogy te egy két lábon járó sértés vagy a szerenád évszázados mûvészetével szemben.