Az akció utáni éjszakám és napom rémálom volt. Amint hazaértem, visszafeküdtem az ágyba, hogy aludjak még egy picit. Nyilván nem ment. Ezerrel járt az agyam: mit kellett volna még kérdeznem, mit csináltam rosszul és jó ötlet volt-e egyáltalán. Hosszas gondolkodás után azt állapítottam meg, hogy én vagyok a világ legnagyobb idiótája. Nem gondoltam át eléggé, hogy mit mondhatok és mit nem. Ha kicsi jelentõséget is tulajdonít az álmának és elgondolkozik, hamar rájön, hogy Akami nemcsak segít nekem, hanem konkrétan én vagyok õ. Ami pedig azt jelenti, hogy óriási bajban vagyok… amennyire haragszik rám, hirtelen felindulásból meg is foszthat szánalmas életemtõl, és akkor minden munkám kárba vész. Azonnal riasztottam Pakkunt, hogy ne veszítsen egy pillanatra se szem elõl, és ha esetleg történne velem valami, értesítse a konohaiakat. Folyton azon kattogtam, hogy jobb lenne visszatérnem a falumba, de Pakkun jóslata a Hokage haragjával kapcsolatban még mindig visszatartott. Akkor el kéne bujdosnom? Az nem az én stílusom... muszáj vállalnom a tetteim következményét. Ha harc lesz, harcolok, ha meg kell halnom, meghalok.

Egész nap nem ettem, nem ittam és nem mozdultam az ágyamról, aztán arra jutottam, hogy ez így nem állapot, attól nem lesz jobb, ha itt rohadok meg. Letusoltam gyorsan, ettem egy finomat, kinéztem az ablakon, mintha utoljára látnám a világot. Eszembe jutottak a szeretteim, akiket talán soha nem látok többé… sírtam. Megint.

E magasztos pillanatot kopogás szakította meg. Tudtam, hogy Tabusa az. Vettem egy mély lélegzetet, mosolyt erõltettem magamra és kiáltottam neki, hogy megyek. Ajtót nyitottam. Kiolvastam a gondolataiból, hogy valóban összeállt neki a kép. De még semmi sincs veszve, majd tagadok – az kiválóan megy. Vagy megmutatom a melleimet, vagyis öööh, Akamiét, aztán megint kap egy kis áramot… Nyugiiiiii!
-Á! Pain-sama, jöjjön be! – mondtam kissé zavartan. Nem úgy volt, hogy tegezõdünk? Higgadj le! – Miben segíthetek? – kérdeztem, de õ csak nézett rám. A szívem másodpercrõl másodpercre erõsebben dobogott, s azt hittem meg is áll attól, amit ezután mondott:
- Kumiko. Ez a neve a lánynak. - közelebb lépett, mire szörnyen megrémültem. Hiába nem volt benne semmi fenyegetõ, sõt, én biztos voltam benne, hogy most megdöglök. Csak össze-vissza beszéltem, magam sem tudtam, mit:
- Én… én nem…
Nem tudtam folytatni, mert akkorra már betapasztotta a számat. A szájával. A meglepettség miatt tágra nyitottam a szemeimet, az alakváltó jutsum felett is elvesztettem az irányítást – visszaváltoztam önmagammá. A félelemtõl megfeszült izmaim aztán megadták magukat. Ha Tabusa nem szorít magához, minden bizonnyal összeesek, olyan idétlenül lógtam a karjaiban, mint egy rongybaba. Elvette az ajkait, aztán a fülembe súgta:
- Szükségem van rád. – ezt még épp hallottam, aztán hopp, elájultam. A halálfélelem és az extázis együttes hatása… Számítottam én erre a csókra, de csak mondjuk hetekkel késõbb. Nagyon érthetek a férfiakhoz, ha ilyen gyorsan ment. Tabusa karjaiban nyertem vissza az eszméletemet.
- Sejtettem, hogy jól csókolok, de hogy ennyire?! – vigyorgott rám, egészen addig, amíg szájba nem vertem.
- Kifelé. – mondtam. Õ elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Kumiko, Tabusa vagyok! Nem akarok semmi rosszat… - védekezett, mivel azt hitte, nem ismerem meg.
- Oooh, nagyon jól tudom én, hogy ki vagy! – tápászkodtam fel. – Arra van az ajtó!
- De…
- Nem szégyelled magad… - húztam össze a szemeimet, aztán kituszkoltam az ajtón és bezártam utána.
- Kumiko! Ne csináld már! – mondta röhögve, mert már csak nevetni tudott kínjában.
- Tûnj el!!! – sikoltottam ki, mint egy igazi fogyatékos. A kezembe temettem az arcom.
- Ha ezt akarod. – jelentette ki most már dühösen, és teljesítette a kívánságomat. Annyi darab tört le a szívembõl, ahány lépését hallottam. Bõgni kezdtem, mint egy tehén. Mit képzel, hogy csak így? Ilyen hirtelen? Hogy jön õ ahhoz, hogy megcsókoljon az engedélyem nélkül?
Egyszerûen megbolondultam – ennyi csupán a magyarázat a viselkedésemre. Tulajdonképpen érthetõ, hiszen én a fájdalmas halált vártam, nem a szenvedélyes egymásra találást. Ekkora különbséget az agyam nem bírt feldolgozni, és leállt. Jó néhány perc eltelt, mire újra mûködésbe lépett, de akkor már teljesen értelmetlen lett volna Tabusa után szaladni.
Miért történt ez így? Ennél tökéletesebb nem is lehetett volna… „Szükségem van rád.” – visszhangzottak szavai a fejemben. Szerelmet vallott. És ez a csók… a genjutsubeli meg sem közelítette, ahogyan a hazug cselem sem a völgyrejteki harc során. Sosem voltam az a szerelmes típus. Egy férfi iránt ösztönszerû vágynál sosem éreztem többet, de Tabusa egész más. Õ lenne a Nagy Õ? Hát, ha õ is az, már mindegy. Elrontottam. Ismét. Ahhoz túl büszke vagyok, hogy megkeressem és elnézést kérjek. Különben is, az anyukám úgy tanított, hogy sose fussak férfi után. Persze arról nem beszélt, hogy mit tegyek, ha ilyesmi történik.

- Ez mi a jó Isten volt?- rázott fel Pakkun hangja. Természetesen mindent látott a nyitott ablakon keresztül.
- Nem tudom. – feleltem remegõ hangon.
- Értesítsem a konohaiakat, hogy halálra csókolt a herceged? – vonta fel lenézõen a szemöldökét. Állcsúcson dobtam egy székkel, úgyhogy saaajnos szegény kizuhant az ablakból. Talán mégis muszáj lesz bujdosnom. Keresek egy üres barlangot, mókust eszem és a hideg földön alszom. Az ijesztõ bennem az, hogy tényleg képes lennék ilyesmire, csak azért, hogy ne kelljen Tabusa szemébe nézve bocsánatot kérnem.

Arra nem is gondoltam, hogy amit most tettem, annak komoly következményei is lehetnek: annyira elege lett belõlem, hogy soha nem akar már látni, sõt, egy nõ sem érdekli többé. Kõvé válik a szíve, egyedül lesz egész életében és irántam érzett dühe miatt újra csak az eredeti céljának szenteli a napjait – végez az összes kagéval, világuralomra tör, vagy elpusztítja azt, hisz nincs már értelme jó útra térni, nem igaz?

Úgy ültem fel, mint aki rugóra jár. Zihálva gondoltam vissza az álomra, fõleg a végére. Még mindig kétségbe voltam esve, hogy meg fognak ölni, de még inkább, hogy elviszik a barátnõmet. Aztán eszembe jutott, hogy nincs is barátnõm. Felültem az ágyamban, és úgy gondolkoztam. Még mindig az álom sokkja alatt voltam. Ekkor jöttem rá, hogy fázok, és hogy nyitva van az ablak. Felkeltem, és odasétáltam. Egy darabig élveztem, hogy a hûvös és esõáztatta szél simogat. Gondolkodtam. Vajon tényleg megéri. Völgyrejtek lényegében nincs többé. A kagék túl erõsnek bizonyultak. Egy új hazát találtam, amit mellesleg irányítanom is kell. És itt van még a kisbaba, akinek a keresése mellett még nem igazán fér bele a kagékkal való hadakozás. Emiatt egy kis szomorúság fogott el.

De ki tudja, ha már faluvezetõként tisztára mostam a nevem, akkor talán én és Kumiko… mikre gondolok már megint?

Becsuktam az ablakot, és próbáltam nem gondolni arra, mit szólna Hikari, Katsu, Satoshi, és a többi völgyrejteki barátom, hogy ilyen könnyedén feladtam. Figyelmemet elterelendõ, számba vettem, mik is voltak a céljaim az elmúlt napokban. Elõször Avarrejtek körül ólálkodtam, hogy megtámadhassam a hokagét, aztán próbáltam kiszabadulni, majd próbáltam megtudni, kitõl szerezhettem a rinneganomat, aztán próbáltam megakadályozni egy háborút, Esõrejtekbe követtem a rinneganos fazon nyomait, vezetni próbáltam egy falut, és most próbálok megtalálni egy babát. Vagy legalábbis fogok. Így vagy úgy, mozgalmas napjaim voltak. Egyszer papírra kéne vetnem a történetet, érdekes olvasmány lenne. És még mindig nem ért véget. Ezzel a kellemes gondolattal aludtam vissza.

Másnap reggel egyik bábomat beküldtem iratozni, én meg elindultam a kórházba. Mikor beléptem, az orvosok majdhogynem haptákba vágták magukat. Nagy kultusza lehet itt a faluvezetõnek. Megkérdeztem egyiküket, hogy hol vannak a születési jegyzõkönyvek.

- Eltûnt kistestvér?

- Fogjuk rá! Három éve születhetett.

Megmutatta azokat az iratokat, amik akkor készültek, aztán magamra hagyott. Pár óra nyálazás után (Miért nem hoztam ide magammal egy piercinges trógert?!) megtaláltam, amit kerestem. Kislány volt, és az anyja egy Konan nevû nõ volt. Mikor kérdezgettem felõle az orvosokat, megtudtam, hogy õ az angyal, akirõl Himiko beszélt. Ekkor egy pillanatra eszembe jutott a lány, és amit az álmomban hallottam róla, de aztán megráztam a fejemet. Van most ennél fontosabb dolgom is.

Ezután visszaindultam a toronyba, hogy kutassak az anya után az archívumban. Rövid idõ alatt meg is találtam Konan mappáját. Valóban õ volt Pain segítõje. Most, hogy belegondolok, talán van értelme. Megtudtam, hogy origami-jutsut használt, és hogy mikor halt meg rejtélyes körülmények között.

Ettõl sajnos nem lettem sokkal okosabb. Hát elindultam megint a faluban. Ninjafalu lévén kellett lennie egy helynek, ahol az elárvult ninjaporontyokat tárolják. (Fú, de gonosznak hangoztam!) Az árvaház elég lepukkant volt, és nem kecsegtetett sok reménnyel. (El ne felejtsem fölújíttatni!)

- Három éve – mondtam az igazgatónõnek. – Itt van a gyerek születésének, és az anya halálának pontos dátuma is.

Az öregasszony elgondolkodott.

- Valóban érkezett hozzánk egy lány akkoriban, akirõl nem tudtunk semmit.

- Remek! – Örültem meg. – Tudja, hol van?

- Sajnálom, nem. Fura, pedig az ilyeneket meg szoktam jegyezni.

- Legalább a neve, vagy a kinézete?

- Semmi, sajnálom, Pain-sama! Csak annyit tudok, hogy nincs az árvaházban már évek óta.

- Ez is egy kezdet – motyogtam. – És nem tudja, hogy ki vitte el?

- Nem. Furcsa, olyan, mintha emlékeznék, de valami gátolna, hogy emlékezzek.

Valóban fura volt. Talán egy mentális korlát. Ha lenne valakim, aki tud elmében olvasni… persze azonnal beúszott az elmémbe Kumiko mosolygós arca.

- Látod-látod? – Suttogta a fejemben egy vékony hang (mintha maga a lány hangja lett volna). – Csak nem tudsz meglenni Kumiko nélkül? Kérd a segítségét, és jól fektesd meg.

A belsõ hangom egyik tanácsát biztosan meg fogom fogadni.

Elindultam Himiko… vagyis Akami háza felé, tekintve, hogy neki talán lehet valami kapcsolata a lánnyal. Közben próbáltam foszlányokat felidézni az álmomból.

- „Lehet, hogy neked nem tûnt fel, de végig melletted voltam…” „Annyit elárulok, hogy Akami segített…”

Végül a jelenet jutott eszembe, mikor Akami megcsókolt, de Kumiko hajolt hátra. Egybõl összeállt a kép. Kopogtattam az ajtón, mire azonnal hallatszott a „megyek” kiáltás. Nyílt az ajtó, és valóban ott állt õ.

- Á! Pain-sama, jöjjön be! – Mondta, s mintha kissé feszélyeztem is volna. – miben segíthetek?

- Kumiko – válaszoltam hosszú idõ után. – Ez a neve a lánynak.

Közelebb léptem, mire õ mintha megriadt volna.

- Én… én nem…

Nem tudta tovább mondani, mert akkorra már… nos, elfoglalt volt a szája. Éreztem, ahogy megfeszül a teste, majd szépen lassan ellazul, ahogy csókolom, és végül felölti saját formáját. Lecuppantam az ajkáról, de csak annyi idõre, hogy a fülébe súgjam:

- Szükségem van rád.

Kissé félreérthetõ volt, de akkor nem érdekelt, inkább késõbbre hagytam az agybajos árvaházi nénit.

A nap hátralévõ részét értelmetlenül töltöttem, körbejártam a falut, aztán mikor hazaindultam, elkezdett esni. Bõrig áztam, úgyhogy otthon elsõ dolgom volt, hogy letusoljak. Most is azt képzeltem, hogy Tabusa ott áll mellettem a zuhanyzóban. Miért mindig akkor hallucinálom magam mellé, amikor meztelen vagyok?! Ritka perverz lehetek… mondjuk, akkor legalább ebben hasonlítunk egymásra. Elterveztem, hogy nagyjából miként alakítom az „álmát”, hogy semmit ne felejtsek el megkérdezni.

***

Sajnos éjjel is esett, úgyhogy nem volt kellemes eljutnom Tabusa hálószobájáig. Szerencsére már aludt, úgyhogy akcióba léptem. Akami alakját vettem fel, hogy ne vágjunk egybõl a közepébe. Az étteremben voltunk, ahol tegnap este. Csevegtem vele mindenféle lényegtelen dologról, aztán a pillanat hevében megcsókoltam, most õszintén, nem úgy, mint legutóbb. Ezt eredetileg nem terveztem bele, de mindegy, elvégre ez csak egy álom, nem? Mikor hátrahajoltam, már Kumikoként ültem vele szemben, az étteremben, ahol elõször találkoztunk.
- Bocs, hogy késtem, szerelmem, egy kicsit elhúzódott a küldetés, tudod egy körözött személyt kellett elfognunk. Emlékszel, hogy pont így jöttünk össze mi is? – mosolyogtam rá.
- Összejöttünk? – kérdezte kissé meglepõdve Tabusa.
- Jajj, nagyon vicces vagy. Igen, képzeld el te vagy a világ legszerencsésebb embere, aki elmondhatja magáról, hogy velem járhat. – vigyorogtam, mire õ is elmosolyodott:
- Pont egy körözött bûnözõ?
- Aahj, az már ezer éve volt. Amúgy nem volt egyszerû… annyira gyûlöltelek. Miért okoztál annyi fájdalmat akkor? – kérdeztem.
- Mert el akartál fogni. Különben is, ha visszaemlékszel, te is tudod, hogy sosem okoztam komolyabb sérülést. – válaszolt.
- Miért? Már akkor is tetszettem? – vigyorogtam.
- Hogyne tetszettél volna… már akkor felfigyeltem rád, mikor elõször láttalak ebben az étteremben.
- Akkor miért nem jöttél oda hozzám? Ja, persze, hülye vagyok, nem ajánlod fel magad önként az üldözõdnek. – témát váltottam. – Az elsõ csókunkra emlékszel?
- Na, az nem volt szép… – húzta össze a szemeit. – Csúnyán átvágtál.
- Édesem, ezerszer mondtam már, hogy sajnálom! Mit tehettem volna? Sokkal erõsebb voltál nálam, muszáj volt cselhez folyamodnom, különben…
- Sosem bántottalak volna…
- De hisz akkor ezt még nem tudhattam! Különben is, arra gondoltam, amikor Hikari nekem lökött…
- Oh, igazad van, az volt az elsõ. – nevettünk fel. – Mint egy rossz romantikus vígjáték…
- Húúú, de dühös voltam rád!
- Mégis egybõl utána újra megcsókoltál!
- Jó, figyelj, nem én tehetek róla, hogy ennyire szexi vagy. – öltöttem rá a nyelvem.
- Te beszélsz? - bókolt a kis Casanova.
- Utána milyen sokáig nem találkoztunk… - folytattam.
- De én végig rád gondoltam. – vallotta be.
- Tudom. – mosolyogtam. – Lehet, hogy neked nem tûnt fel, de végig melletted voltam.
- Hát… tényleg nem tûnt fel. – csodálkozott. - De hát hogyhogy végig mellettem voltál? Hogy csináltad? – próbálkozott.
- Nem gondolod, hogy minden titkomat felfedem elõtted! Annyit elárulok, hogy Akami segített.
- Akami?
- Fhuuuh, hogy én hogy utálom azt a csajt! Azt hiszi, hogy a nagy melleivel bármit elérhet… Figyelsz rám?! – legyeztem a szeme elõtt, mivel látszólag leragadt Akami nagy melleinél. – Te csak az én melleimmel legyél elfoglalva, jó?!
- Tudod, hogy imádom a melleid. – nyúlt volna feléjük, de rácsaptam kettõt a kezére. – Ááúúú! Mi bajod? Járunk, nem? – simogatta piros kézfejét.
- Perverz. – állapítottam meg - A Hokage nagyon ki is akadt, amiért utánad szöktem. Eleinte az volt a célom, hogy megöljelek, de még mindig nem sikerült. – bújtam hozzá. – De miért vártál annyit azzal, hogy találkozzunk?
- Épp az imént mondtad, hogy gyûlöltél. Valahogy meg kellett gyõzzelek elõbb, hogy nem vagyok olyan rossz ember, és hogy nem bírom nélküled.
- Jogos. – vigyorogtam, mint a vadalma. - Amúgy miért akarod legyõzni a kagékat? Ezt sosem értettem…
- Be akarom bizonyítani, hogy Völgyrejtek nem olyan jelentéktelen, mint amilyennek hiszik. – válaszolta.
- De hisz már akkor bebizonyítottad, amikor Esõrejtek vezetõje lettél! Kezdettõl fogva elég lett volna ez is! Most a fél világ rád vadászik. Megöltél két kagét is… Úristen, nem is értem, miért vagyok veled.
- Mert elfogadtad… és mert szeretsz.
- Ez igaz. – csókoltam meg újra… és újra… és újra. – De attól még nem értek egyet a céljaid… - a mondandómat tõrök suhanása szakította félbe. Az egyik Tabusa gyomrába, a másik a tüdejébe fúródott. Felsikoltottam, és fölé hajoltam:
- Tabusa! Tabusa! Válaszolj! Ne hagyj itt!!! – sikoltoztam, miközben Tabusa gyilkosai a szeme láttára elhurcoltak mellõle, aztán egy utolsó csapással véget vetettek az életének. Ebben a pillanatban oldottam fel a genjutsut, õ pedig felriadt álmából. Azonnal elhúztam, a következményeket ráérek megtudni holnap, a gondolatolvasó jutsum segítségével.

***

A fontos kérdéseimre megtudtam a választ: tetszettem neki kezdettõl fogva, most is szeret, és mindig rám gondol, és még a lapos melleimet is szereti. Igen, elég szégyen, hogy számomra ezek a fontos kérdések, de az igazi célját is megtudtam: egyszerûen bizonyítani akar. Ezért alakítottam úgy a genjutsut, hogy az üldözõi rátaláljanak és megöljék, talán elveszem a kedvét attól, hogy a kagék legyõzésére induljon. Arról is biztosítottam, hogy mégis van remény, hogy egy pár legyünk. Ha minden úgy megy, ahogy tervezem – de miért menne? – akkor jó útra tér, és együtt lehetünk…

(És ismét megjelenik egy semmibõl elõrántott kiábrándító mellékszál, (aminek majd reményeim szerint késõbb lesz fontos szerepe.))

Hazafelé úton végig Kumiko járt a fejemben. Meg persze az, hogy Akami miért akar olyan elkeseredetten összehozni vele. Már ha õ egyáltalán Akami. Egy olyan érzésem volt, hogy a hátam mögött valami készülõdik. Talán több dolog is. Az viszont valamiért jobb kedvre derített, hogy a lány egyre közvetlenebb velem. Figyelmemet elterelendõ felmentem a toronyba, felváltani bábomat a papírmunkában. Ez volt az egyik olyan döntésem, amit azonnal megbántam. Küldetések és felderítések jelentéseit kellett átnyálaznom, és aláírnom. Bakker, ha az Isten háta mögötti Esõrejtek vezetõjének ennyi a dolga, akkor nem irigylem az öt kagét. Komolyan fontolóra vettem, hogy a papírmunka talán elég szenvedés nekik… aztán jobban lettem.

Egész munka alatt az járt a fejemben, vajon kit alkalmazhatnék segítõmként. Mindig, mikor valaki szóba jöhetett volna, Kumiko hirtelen átvette fejemben a dominanciát, így hát a második legesélyesebbet kellett megtennem. Napom zárásaként körmöltem egy levelet Mifunénak, a Vas országa Uralkodójának, melyben kérem, hogy küldje el hozzám Nodarix-et. Ha nem fenyegeti háború õket, talán több értelme van eljönnie. Egy gond lezárva. Mikor átadtam a falu egyik postamadarának, felálltam, és megropogtattam csigolyáimat.

Sétálni akartam egyet, mielõtt lement a nap. A nap bár még nem ment le, már nem sütött. Sõt, mi több, eleredt az esõ. A zuhé pont elkapott, és bõrig áztam. Ezt orvosolandó beültem egy bárba egy nyelet szakéra. Mondanom sem kell, hogy jó pár nyelet lett belõle. Fél füllel hallgattam a körülöttem ülõk zaját. Felfigyeltem, hogy mikor beléptem, egy társaság azonnal sugdolózni kezdett.

- Pont olyan a szeme – sutyorogta az egyik srác

- De azért kissé barátságosabb – fûzte hozzá a mellette ülõ lány.

- Lehetséges, hogy az a gyerek?

- Aki állítólag három éve született, és azonnal elárvult? Nehezen.

- Miért?

- Elõször is, õ még nálunk is idõsebb, másrészt, mint az elhangzott, sokkal barátságosabb, mint az elõzõ Pain-sama. Lehet, hogy a kisgyerektõl vette el a szemeit.

- Vagy lehet, hogy azért jött esõrejtekbe, hogy felkutassa Pain fiát.

Ezen elgondolkodtam. A falu vezetõjeként lehet, hogy tényleg kötelességem felkutatni az elõdöm elárvult gyermekét. Ezen ráérek késõbb gondolkodni. Most visszaindultam a toronyba.

A reggel látott fiatal nõ felkísért a szobámba, és felolvasta a legutóbbi (és legszárazabb) jelentéseket. Kicsit bámultam ki az ablakon, gondolkozva a gyerekrõl hallottakon, és fontolóra vettem, vajon tényleg megéri-e iderángatnom Nodát, de aztán úgy ítéltem, most szükségem van valakire, akiben bízok, és kicsit lejjebb vettem a ruházatomból, majd lefeküdtem.

Megint a tegnapi álomra számítottam, a rinnegan-figurával, ám ezúttal kicsit több információval. Ehelyett egészen mást kaptam: Akamival beszéltem, az étteremben, amiben az elsõ napon ebédeltünk együtt. Nem értettem, mirõl beszélünk, csak azt, hogy valamiért nagyon jó kedvem van, ahogy õ is nagyon mosolygós volt. Egyszer csak odahajol hozzám, és hosszan megcsókol. Mikor hátrébb hajolt, már nem õ volt az: Kumiko ült velem szemben, és a helyszín is megváltozott: az az étterem volt, amiben elõször megpillantottam.

(Oké, nyugodtan :) Sajnos én még csak a Shippuuden elején tartok, úgyhogy még annyit se tudok, mint te. :S )

Az éjszaka közepén kopogás riasztott fel. Az ablakban ott ült Pakkun.
- Pakkun! Hogy kerülsz te ide? Gyorsan gyere be! – nyitottam ki neki az ablakot.
- Kakashi küldött. A Hokage azt üzente, hogy azonnal térjetek vissza a faluba. Találkoztunk a társaiddal az erdõben, akik elmondták, hogy alakult a helyzet. Kakashi szerint õrült dolog, amit tettél, de ha nem rontod el, hatalmas elõny elõnyhöz juthatunk. Õk visszamentek Konohába, hogy tájékoztassák a Hokagét, te pedig folytasd, amit elkezdtél. Hogy ne legyél teljesen egyedül, én itt maradok veled és szemmel tartalak titeket. – mondta Pakkun. Amint befejezte, felkiáltottam és a szám elé kaptam a kezemet.
- Hogy te mennyire cuki vagy!!!
- Mi?!
- Hadd simogassalak már meg! – nyújtottam felé karmaimat.
- Nem! NEEEE!!! – kiáltotta, mikor az ölembe kaptam. Végül ellenállás nélkül, savanyú arccal tûrte, hogy dögönyözzem. – Felfogtál bármit is abból, amit mondtam? – kérdezte megsemmisülten.
- Persze. De beszélnünk kellene… szerinted is olyan õrültség, hogy Tabusa bizalmába akarok férkõzni?
- Azok alapján, ahogy láttam harcolni, meglehetõsen. Viszont neked nem okoz nehézséget, hogy megszerettesd magad másokkal. Csak arra vigyázz, nehogy rád ismerjen. – mondta, de ezekkel már eddig is tisztában voltam. – Valami használható információt sikerült már szerezned?
- Nem igazán… csak annyit, hogy talán nem olyan rossz ember…
- A mi szempontunkból ez lényegtelen. Aki veszélyt jelent a Hokagére, az az ellenségünk.
- Igen… - mondtam, de valójában nem érdekelt. Ahogy telik az idõ, egyre jobban kedvelem. Talán ketten lehetnénk Esõfalu vezetõi… Jézusom, elvesztettem a józan eszemet. A legjobb lenne, ha eltûnnék, és soha többé nem látnám Tabusát, különben teljesen kifordulok önmagamból. – Pakkun, szerintem nekem is vissza kellene térnem Konohába.
- Szó sem lehet róla. Ha már elkezdted, fejezd is be. Ha vesztesként térnél vissza egy magánakcióról, amire engedélyt sem kaptál, a Hokage biztosan…
- Ne is folytasd! – nyeltem egyet. – Most jól megcsináltam.
- Semmi gond. Bízunk benned! – mondta, de meg is bánta, mivel rávetettem magam és újra szétsimogattam szegényt.

***

Korán keltem, nehogy váratlanul érjen Tabusa érkezése. Tudtam, hogy hamar eljön. A kopogására vidáman válaszoltam. Úgy intéztem, hogy csak félig legyek felöltözve, a blúzom begombolása ráér majd, ha kinyitottam az ajtót. A hatás nem maradt el. Gyûlölöm, hogy a nagymellû lányoknak ennyi is elég.
- Mehetünk? – kérdezte.
- Persze. Merre? – kérdeztem vissza, de nem kaptam választ.
- Reggel máris azzal keltettek, hogy vár a papírmunka. Ennyi helyen nem lehetek egyszerre, kellene keresnem valakit, aki ért az ilyesmihez. Ismersz valakit?
- Hát… gondolkozom. –mondtam, mire az ajtóban elénk állt egy idõs asszony, a fõbérlõ.
- Akami-san, hát nem utazott el? – kérdezte csodálkozva.
- Nem asszonyom, csak a nagyapám, én csupán elkísértem egy darabig. – válaszoltam. Megdöbbentõ, hogy milyen gátlástalanul a szemébe hazudok bárkinek…
- Ááááh, értem! – mosolyodott el, és folytatta a takarítást.
- Akami? – kérdezte gyanakodva Tabusa.
- Hát… igen, az igazi nevem. De én a Himikot használom. – feleltem.
- Mi a baj az Akamival?
- Nincs vele baj, csak… ááh, bonyolult.
- Akkor magyarázd el. – kérte, de inkább gyanakvó volt, mint kíváncsi.
- A Himiko nevet magam alkottam két névbõl.
- Melyik két névbõl.
- Aaahj hagyjál már. – vigyorodtam el, és belebokszoltam a vállába. Azonnal elvörösödtem és összehúztam magam. – Ne haragudj, kérlek! – hajoltam meg bocsánatért esedezve, amiért túl közvetlenül viselkedtem vele.
- Miért? Ezért? – bokszolt bele finoman az én vállamba, aztán elvigyorodott, én meg elnevettem magam. Mi ez a szar romantikus jelenet? Mindjárt hányok… de olyan jó!!!

***

Ritka kivételes alkalom, hogy a faluban nem esik az esõ, úgyhogy kihasználtuk a napsütést és egy elhagyatott tisztást kerestünk, ahol nyugodtan beszélhetünk.
- Akkor gondoljuk át, ki lehetne a legmegfelelõbb társad. Megbízható személy kellene… te nem ismersz valakit?
- Kevés embert, aki megfelelõ lehetne. Az egyiket nem akarom bajba sodorni, a másiknak van ennél fontosabb dolga is, a harmadik meg… a lány.
- Na! Akkor meg is van! – kezdtem reménykedni. – Remek alkalom, hogy tisztázzátok a viszonyotokat!
- Mondtam már, hogy lehetetlen. – válaszolt élesen.
- Ugyan már! Szeretitek egymást, csak volt egy kis mosolyszünet, biztosan nem…
- Errõl ne beszéljünk többet. – pirított rám, amitõl eléggé megijedtem, aztán felpattant, hátat fordított, és elindult.
- Gyere vissza! – kiáltottam utána, de úgy tett, mintha meg se hallotta volna. – Hallod? Még nem beszéltük meg, hogy ki legyen a társad!
- Ráér. – ordított vissza.
- Jó! … A-akkor én keresek majd alkalmas embereket itt a faluban… De te meg gondolkodj el a lányon!!! – kiabáltam utána. Az utolsó mondatomra megtorpant, lassan hátrafordította a fejét, és szörnyû idegesen rám nézett. Kérdõen felvontam a szemöldököm. Visszafordította a fejét, és újra elindult.
- Legalább a nevét áruld már el! – kiáltottam, de nem válaszolt. Nyilván tudtam, hogy rólam van szó. – Nem illik így bánni egy nõvel! – sikítottam utána utolsó próbálkozásként, de már rég eltûnt a szemem elõl. Sóhajtottam. Mi, nõk tényleg tönkretesszük a férfiakat. Undorítóak vagyunk. Keresnem kellene valakit, hogy legalább a papírmunkára ne legyen gondja. Összekászálódtam, és egy cetlire felírtam azokat, akik szóba jöhetnek, közben azon gondolkodtam, megkockáztassam-e, hogy felfedem magam elõtte. Arra jutottam, hogy az öngyilkosság lenne, viszont az mûködhet, ha álmában egy genjutsu hatása alá kerítem, ott majd beszélhetek vele. A lebukás esélye nulla, hisz azt fogja hinni, hogy csak álmodta…

(Eredetileg a titokzatos rinneganos fazonnak vagy Uchiha Madarát, vagy a Hat út remetéjét akartam berakni, de miután rájuk kerestem, rájöttem, hogy nagyon keveset tudok róluk (már egy ideje nem nézem az animét), úgyhogy inkább berakok egy teljesen ismeretlen fazont :P)

Általában, ha ilyen hamar összemelegedek egy lánnyal, akit ráadásul ennyire nem csap képen a forgóajtó, úgy próbálok ügyeskedni, hogy valahol máshol kössünk ki a vacsora végén. Konkrétan egyikünk ágyában. De most nem tudtam ilyesmire vetemedni, ugyanis még mindig Kumiko járt a fejemben.

Mikor felértem a toronyba, szembetaláltam magam a világ valaha volt legdepresszálóbb hálószobájával.

- Komoly kérdés, ki lehetett nagyobb emo? Uchiha Sasuke, vagy Pain? – kérdeztem lehangolva, majd eltettem magam holnapra. Álmomban újra elõjött az a jelenet, amit az Inóval folytatott kúrám során láttam. A sötét szobámban az ágyamon feküdtem a vadiúj szemeimmel.

- Ki vagy te? – Érdeklõdtem?           

- Nem az a fontos, hanem az, hogy mit tehetek érted. Erõt adok neked.

- Miért?

- Ha ismét találkozunk, erre is válaszolok. Reggelre úgysem emlékszel majd rá.

Erre fölpattant a szemem. Kissé megtöröltem az izzadtságban úszó arcomat, és az ablakhoz sétáltam. Még sötét volt. Az álomra gondoltam. Egy darabig nagyon izgatott voltam, hogy végre az elmém legsötétebb zugában valami nyomra bukkantam. Ám mikor újra átpörgettem a fejemben, rájöttem, hogy nem lettem sokkal okosabb. Még a hangjára sem nagyon emlékeztem.

Visszafeküdtem, és igyekeztem némi kis részleteket kiszûrni, amik talán nyomra vezethettek. Nem sok sikerrel. Reggel arra ébredtem, hogy kopogtatnak az ajtón. Félig önkívületi állapotban kiszóltam, miszerint „tessék”. Egy fiatal, barna hajú nõ nyitott be.

- Pain-sama, ideje…

Itt mmegakadt, aztán egy perc csönd után kihátrált és becsukta maga után az ajtót. Egy pillanatig elgondolkoztam, mi lehetett a baj, aztán kissé elvörösödve gyorsan magamra kaptam valamit.

- Elnézést – mondta, mikor kiléptem a szobából.

A cékla megirigyelhette volna szegény nõ arckifejezését.

- Én kérek elnézést. Mi a probléma.

- Ideje elkezdenie a napi teendõit. Ne feledje, hogy ön a falu vezetõje, így sok dolga van. A papírmunka az irodájában várja.

- Az elõdöm is ilyen szorgos volt?

- Állítólag az ilyesmit más intézte neki, de erre most attól tartok, nincs lehetõsége.

A lépcsõházban az egyik újonnan szerzett póttestem. Míg az végezte a papírmunkát, én tudtam egészségesen lustulni. (A testek irányítása amúgy rohadtul nem így megy, de mindegy.)

Elhatároztam, hogy felkeresem frissen megismert segítõmet. Mikor odaértem a megadott címhez, és beléptem a lépcsõházba, egy idõs asszony jött velem szembe. Kissé megszeppent, hogy a faluvezetõvel találja szemben magát.

- Ó! Pain-sama! Nem gondoltam, hogy itt találkozok önnel.

- Nem akartam megijeszteni. Egy lányhoz jöttem. Kissé alacsony, vörös hajú leányzó akinek nagy… lelkesedése van.

- Valószínûleg Akamira gondol. Sajnálom, de õ a nagyapjával elutazott tegnap.

- Nem egyre gondolunk, én Himikóra gondoltam.

- Olyan nevû itt nem lakik – válaszolta kissé megszeppenve.

- Csakugyan? – kérdeztem kissé gyanakodva.

Mindenesetre bekopogtam az ajtaján, amire egy harsány „megyek” kiáltás volt a válasz. Épp végzett a felkészüléssel, mikor nyitotta az ajtót. A blúzát gombolta, én pedig önkéntelenül nyeltem egyet, mikor megpillantottam keblének bájos halmait.

- Mehetünk? – Kérdeztem.

- Persze.

Amint egyedül maradtam Tabusával a teremben, izgatottsággal vegyes félelem lett úrrá rajtam. Izgultam, mint mindig, amikor a közelében vagyok, mégis igyekeztem minél közelebb lépni hozzá, és féltem, nehogy valamivel leleplezzem magam, mert talán akkor ér véget rövid életem. Állapotom csak rosszabb lett, mikor láttam magamat megjelenni a gondolataiban. Szóval akár társként is gondolna rám? De hisz alig ismerjük egymást! Ráadásul nem úgy volt, hogy gyûlöl? Olyannyira megzavarodtam, hogy véletlenül valódi nevén szólítottam, és még észre se vettem:
- Tabusa-sama, kin gondolkodsz?
- Egy… lányon – válaszolt.
- A szeretõdön? – kérdeztem azonnal, leplezve izgatottságomat.
- Nem. Ez… bonyolult. Felváltva használjuk ki egymás érzelmeit, és mindig többet várunk a másiktól. Sajnos hiú remény, hogy abból a kapcsolatból lesz valami. – mondta. Furcsállottam, hogy egy idegen lánynak elárul ilyesmit. Kivételesen viszont meghallottam a pozitív szavait is, azaz, hogy reménykedett vagy reménykedik benne, hogy lesz köztünk valami…
- Szomorú – jegyeztem meg. Tabusa egy kicsit összevonta a szemöldökét. Azon gondolkodott, vajon honnan tudtam, hogy Tabusának hívják. Úristen, ennyire gyökér vagyok?! Most nem buktathatom le magam! Még nem…
- De ha érzel iránta valamit, küzdj érte! – kezdtem el gyorsan beszélni, hogy eltereljem a gondolatait, azonban õ még feljebb vonta a szemöldökét. – E-elnézést kérek! Én még csak nem is gondolok olyasmire, hogy kioktassalak, Mester! Egyszerûen…
- Hagyd csak, semmi gond. – vágott közbe Tabusa. – A küzdés az nem fog menni.
- Miért nem? – kérdeztem.
- Mert õ most nagyon messze jár… különben is, azok után, amit legutóbb tett, nem én vagyok az, akinek küzdenie kellene. – mondta. Kis sértettséget véltem felfedezni a hangjában. Szóval még mindig nem heverte ki. Igazán megérthetné, hogy csak csellel volt esélyem ellene. Minden eszközt be kell vetni a gyõzelem érdekében, nem igaz? Szóra nyitottam volna a számat, de elõbb átgondoltam, mit mondok, s csak utána szólaltam meg:
- Talán csak félreértettétek egymást… meg kellene beszélnetek, Mester.
- Talán. – mondta tömören. – De fejezd be ezt a mesterezést… szólíts csak… te már tudod is a nevemet, igaz? Pedig nem is mutatkoztam be. – nézett egyenesen a szemeimbe, amibe beleremegtek a lábaim. Hát ennyire szánalmas nem lehetek, ez csak egy pasi!!! Mondjuk a legjobb, akit ismerek…
- Nem szükséges bemutatkoznod ahhoz, hogy tudjam a neved, Mes… vagyis, Tabusa. – intéztem el mosolyogva. A gyanúját viszont nem sikerült teljesen eloszlatnom.
- Valóban a segítségemre lehetsz még. – mosolyodott el alig észrevehetõen.
- Mik most a terveid? – kérdeztem.
- Mára semmi komoly… körbevezethetnél a faluban. Mondj el mindent, amit tudnom kell!

***

Nagyon jól éreztem magam vele, amíg körbekalauzoltam Esõrejtekben. Nem tudtam mire vélni a bizalmát, de egészen megnyílt elõttem, így pár dolgot sikerült megtudnom róla. Kezdtem biztos lenni benne, hogy félreismertem. Jó ember. De mégis, mennyi gondot, bánatot okozott nekem! Bár, ha belegondolok én éppen ugyanannyit. Sakurát is csak miattam bántotta… Talán, ha megtudom a valódi céljait, a vágyait, az indítékait, akkor minden megváltozik. Ekképp gondolkoztam, miközben egy étterembe tértünk be.
- És… elgondolkodtál azon, amit mondtam? – hoztam fel a vacsora kellõs közepén, mert nem bírtam magammal.
- Mire gondolsz? – kérdezte teli szájjal, mire elnevettem magam.
- Hát a lányra… fel kell keresned.
- Miért erõlteted ennyire? Mit akarsz elérni ezzel? – nézett rám szúrósan.
- Az efféle ügyeket sosem jó lezáratlanul hagyni. Elveszik a figyelmedet a munkádtól, a kötelességeidtõl. Te vagy a falu vezetõje, neked különösen fontos, hogy ne egy lánnyal, hanem a feladataiddal foglalkozz. – magyaráztam, mire nem válaszolt. Elgondolkodott a dolgon. – Mesélj róla! Milyen az a lány?
- Különleges. – tömte magába az ételt.
- Ennyi? Mindenki különleges. – erõszakoskodtam. – Semmit nem is tudsz róla, igaz? – õ csak a tányérját nézte. Sóhajtottam. Pár másodpercig csendben ültünk, majd így szólt:
- Kék szeme van… világosbarna, nem is, inkább sötétszõke haja van, finom illatú… olyan, mint azok a lányok a plakátokon... Nagyon cseles, mindig tudja, hogy kerekedjen felül az ellenfelén… és nagyon ért ahhoz, hogy engem idiótává tegyen.
Némán hallgattam végig. Úgy éreztem, azonnal elolvadok.
- Nagyon kedvelheted azt a lányt, ha így beszélsz róla. – mosolyodtam el, de õ meg se hallotta, csak felnevetett:
- Emlékszem, mennyire kiakad mindig, amikor a mellei kerülnek szóba!!! Hahahaaahaa!
Hát, ezt a pillanatot nem is lehetett volna ennél faszábban elrontani.
- Valami gond van a melleivel? – kérdeztem olyan hangon, amitõl nem volt kedve kacagni.
- Semmi gond nincs velük, csak… mindegy, neked nem kell ilyesmivel foglalkoznod. – mentegetõzött. Nem volt szükség további kérdezõsködésre, tudtam, hogy mire gondol: „Semmi gond nincs velük, csak õ elégedetlen. Mindegy, neked nem kell ilyesmivel foglalkoznod, te el vagy látva mellekkel elég rendesen.” MÁR MEGINT A MELLEK!!! Elegem van. A vacsora további részén az államat támasztottam, összehúzott szemekkel. Tabusa fizetett, aztán távoztunk.
- Merre laksz? Elkísérlek. – ajánlotta fel.
- Hazatalálok egyedül is. – morogtam.
- Tessék? –kérdezett vissza gyanútlanul. Még jó, hogy nem hallotta, mekkora paraszt vagyok.
- Nem akarok kellemetlenséget okozni… - mosolyodtam el, de elmondtam neki a címemet, hogy megtaláljon, ha szüksége van rám. Gyorsan megköszöntem a vacsorát, elbúcsúztam és eltûntem a házak között.

***

Nem igazán tudom, hogy gondoltam, hogy végig más alakjában fogok Tabusa elõtt mutatkozni. Bonyolult dolog ennyi mindenre koncentrálni. Szégyen, hogy jounin létemre ilyenekre gondolok, de ez van. Különben is mi van velem? Szerelmes vagyok az ellenségembe???
A lakásomat úgy bezártam, hogy egy lélek se juthasson be – senki nem láthatja a valódi külsõmet. Elalvás elõtt aztán eszembe jutott a családom, a barátaim, nagyon hiányoztak. Teljesen egyedül voltam. Tabusa pedig nem hülye, hamar rá fog jönni, hogy valami nem stimmel Himikoval… de az még a jövõ zenéje.

Miközben megint a legmagasabb torony teteje felé tartottunk, ezúttal néhány magas rangú esõrejteki ninjával, és az újonnan birtokba vett testeimmel a sarkunkban, a lány folyamatosan magyarázott, idõnként hátra-hátra pillantva, jól megnézve magának a kíséretünket:

- … De igazából még senki sem látta magát Paint. Mindig a torony legfölsõ szobájába zárkózott, és csak néhányszor látták, akkor is csak egy ehhez hasonló bábját mutatkozott. Ezért hitték el a lakók azonnal, hogy te lehetsz õ, vagy az örököse.

Nem feltételeztem, hogy vaj lenne a fején, ha meg igen, akkor meg vagy nagyon felkészült, vagy eszméletlen gyorsan szerez információkat. Igazából nekem csak egy… vagy inkább két okom volt, hogy magam mellett tartsam.

Mikor felértünk ismét a legfelsõ terembe, a piercinges testek visszafeküdtek kapszuláikba, rangos barátaink pedig távoztak. Az utolsó még megjegyezte:

- Örülünk, hogy eljött hozzánk, Pain-sama! Õ mindig is mondta, hogy egyszer majd megjelenik, hogy tovább vigye az elõdje munkásságát.

- Ki mondogatta? – Kaptam fel a fejem.

- Aki az elõzõ Pain-samát is támogatta – azzal kiment.

Ezzel komolyan elgondolkoztatott. Lehet, hogy végre jó nyomon járok? Mikor azt mondtam, hogy azért kaptam a rinnegant, hogy én legyek Esõrejtek új vezetõje. Most eltöprengtem, hogy nem hibázhattam-e rá, és bárki is adta nekem új szemeimet, tényleg arra számított, hogy a helyiek vezetõjükké fogadnak.

A sötét teremben már csak Himiko és én maradtunk. Csak az esõ sziszegése hallatszott. Kinéztem az ablakon, és gondolkodni kezdtem. Olyan sok dolog kavargott a fejemben, hogy nem is tudtam eldönteni, melyiket kövessem. Ki kellett találnom, hogy szabadítom föl Völgyrejteket, aggódtam, hogy meddig tarthatom fönn a faluvezetõi álcámat, kételkedtem, hogy tudnék irányítani egy teljes falut, töprengtem, hogy vajon hogy lépjek kapcsolatba a rejtélyes rinnegan-figurával, és nem utolsó sorban az is érdekelt, vajon mit remél tõlem frissen szerzett fangirl-öm.

- Õ egyedül csinálta?

- Hogyan? – Kérdezett vissza meglepõdötten.

Amin én lepõdtem meg, hogy mikor került a hátam mögé, ráadásul úgy, hogy nem is hallottam. De aztán betudtam annak, hogy a töprengés miatt nem figyeltem rá.

- Pain egyedül irányította a falut?

- Nem – válaszolta. – Volt valaki, talán nõ, akire az emberek csak angyalként utaltak. Õ látott mindent a városba. Ha jól emlékszem pont ezért lógott mindenhol egy-egy origami-angyal.

Elgondolkodtam. (Igen, megint. Most ilyen gondolkodós hangulatban vagyok.) Talán én sem bírnám egyedül. Számba vettem, hogy kiket hívhatnék segítségül. A völgyrejteki barátaim közül egyik sem jöhetett szóba, mert bajba kevernék magukat, meg a falut. Nodarix? Õ már jóval kecegtetõbb lehetõség volt, de erre a posztra inkább valaki olyan kellett, akinek kicsit több információszerzõ képessége volt. Szó szerint. Nem tehettem róla, de elmémbe egyre inkább betolakodott egy vékony lány, barna hajkoronával.

- Tabusa-sama, kin gondolkodsz? – Kérdezte Himiko.

- Egy… lányon – válaszoltam.

- A szeretõdön? – A hangjában nem éreztem se gyanakvást, se csalódást.

- Nem. Ez… bonyolult. Felváltva használjuk ki egymás érzelmeit, és mindig többet várunk a másiktól. Sajnos hiú remény, hogy abból a kapcsolatból lesz valami.

- Szomorú – jegyezte meg.

Egy kicsit összevontam a szemöldököm. Eddig mindenki Pain-nek hívott. Nem mondtam senkinek a nevem, mielõtt õ az elõbb Tabusának szólított.

Mikor Esõrejtekbe értünk, nem vettünk észre semmi különöset, látszólag nyugalom uralkodott a faluban – Tabusa valószínûleg még nem ért ide. Már útközben megpróbáltunk mindent kitervelni: Naruto fog egyedül saját valójában mutatkozni, a lányok és én alakot váltunk. Ino és Sakura egy öregember és az unokája, én pedig az egyik falubéli lány lettem. Módosítottam a gondolatait azoknak, akiknek a személyazonosságát elloptuk, így õk egy hosszú-hosszú kirándulásra indultak, ahonnan egy ideig nem térnek vissza. A fontosabb információkat róluk persze átültettük a saját elméinkbe, ezzel is csökkentve a lebukás esélyét. A tervünk elég primitív volt, de talán épp ezért válhat be: Naruto mindenféle csel nélkül Tabusára támad. Ha sikerrel jár, az nagyszerû lenne, de ha nem, az se baj. Valószínûleg arra számít majd, hogy Naruto egyedül követte, így nekünk, többieknek lesz esélyünk megzavarni. A dolgok azonban érdekes fordulatot vettek.

Bár Naruto nem járt sikerrel, el tudott menekülni. Tabusa azonban már nem volt egyedül. Mikor megpillantottuk, öt narancssárga hajú, piercinges alak vette körül. A falu lakói mind köré sereglettek.
- Pain-sama visszatért!
- Tényleg ez lenne Pain-sama?
- Csak õ tudja ezeket irányítani. – szólaltak meg többen is a tömegbõl.
- Pain-sama küldött téged, hogy az élünkre állj?  - kérdezte tõle a falu egyik legkiválóbb ninjája.
- I… igen. Az én erõmet ugyanaz adta, mint Pain-ét. És ezzel az erõvel foglak védelmezni titeket. –válaszolt Tabusa, mire mindenki éljenezni kezdett. A vér is meghûlt az ereimben. Ennél rosszabb már nem is lehet. Tabusa pont ugyanarra gondolt, amire én: Ez két hasznos dolgot adott neki - hatalmat, és hadsereget. Õrült ötletem támadt. Azonnal odaszaladtam hozzá.
- Mester! – kiáltottam, mire õ felém fordult. Megint ezek a gyönyörû szemei… - A nevem Himiko. – mondtam. Milyen érdekes, hogy olyan ez a név, mintha a Hikariból és a Kumikoból rakták volna össze… - Kérlek, engedd meg, hogy a szolgálatodba álljak!
Tabusa eléggé meglepõdött. Az elsõ gondolata ennyi volt: hûûûha! Hát igen, sikerült a legszebb lányt kiválasztanom, akit valaha láttam. Hosszú, hullámos vörös haj, tökéletes test, gyönyörû arc. Nem véletlen, hogy tetszettem neki… vagyis a lány, akinek az alakját felvettem. Utána komolyabban elgondolkodott. A nõkkel mindig csak a baj volt, jobb, ha ezt inkább most kihagyja.
- Ugyan mi hasznom lenne belõle? – válaszolt flegmán, ami állatira bejött. Velem egész máshogy bánt… ha korábban is ilyen nagyképû lett volna, nem bírtam volna eddig várni azzal a csókkal…
- Ha te leszel a falu vezetõje, nem ártana ismerned magát a falut, a lakosait, a mindennapjait. – mondtam, miközben igyekeztem minél jobban kitolni az orbitális melleimet. Jó, a lányét. Tabusa ismét elgondolkozott: talán mégis összekötheti a kellemest a hasznossal… mekkora egy perverz!
- Gyere velem. – utasított. Úgy bánt velem, mint a kutyával, de élveztem, bármilyen beteges is ez.

(Bocsi, hogy ilyen rövid, csak nem tudom, mit tervezel, és nem akarom elcseszni :S :D )

***

Eközben három társam az erdõben tanakodott.
- Most mi legyen? – kérdezte Naruto.
- Így már semmiképpen nem bírunk vele. Ez már nem a mi hatáskörünk. – válaszolt Sakura.
- Ez így van. – szólt egy hang a hátuk mögül.
- Kakashi sensei! Hát felépült? – kérdezték döbbenten.
- Igen, és még küldetést is kaptam… vissza kell vinnem benneteket Konohába. A Hokage nem volt elragadtatva a magánakciótoktól.
- Iiiigen, mi is éppen vissza akartunk indulni, de van egy kis probléma. – mondta Ino. – Kumiko egy falubéli lány alakjában Tabusa bizalmába férkõzött… legalábbis próbál.
- Remek. –sóhajtott Kakashi.

Hat út remetéjének köpenye ide vagy oda, Esõrejtekben két perc alatt bõrig áztam. Miután vettem két dolgot, ami segíthet megbirkózni az idõjárással (szerzeteskalap és szaké), elindultam az utcákon kérdezõsködve egy bizonyos Pain után. Mint kiderült a falu elõzõ vezetõje volt. Hamar elvezettek a sírjához.

Két alak feküdt kismillió origami rózsa között. Az egyiknek félhosszú, fehér haja volt, és betegesen vézna volt, a másik tele volt piercingekkel. De akkor hol lehet, aki az üzenetet hagyta nekem? Szétnéztem, hátha meglátok valakit, aki gyanús lehet. Nem tudom, kit vártam. Talán egy sötét alakot, vagy köpenyes figurát. Mindenesetre nem találtam senkit.

Az a piercinges emlékeztetett valamire, amit még a Hat út remetéjének templomában tanultam. Mikor közelebb hajoltam, láttam, hogy a piercingek ugyanabból a fémbõl vannak, mint a pengéim, pont, ahogy vártam. Mint ahogy akkor olvastam, az ehhez hasonló piercingekkel a legmagasabb pontról lehet hatékony kapcsolatot létesíteni. Mikor kiértem az épóletbõl, szétnéztem, és azonnal kiszúrtam a legmagasabb felhõkarcolót. El is indultam felé, azt viszont nem vettem észre, hogy követnek.

Mikor megérkeztem a hatalmas épülethez, elgondolkodtam, vajon mit is akarok én itt. Oké, innen lehet használni azt az erõs jutsut, de ez még nem indokolja, hogy az üzenet hátrahagyója is itt bujkáljon.

Ennek hatására meggondoltam magam. Megfordultam, és tovább gondolkoztam volna sétálva, mikor a közvetlen közelemben egy nagy kék gömböt vettem észre.

- Rasengan! – Kiabálta valaki.

Annyi volt a szerencsém, hogy a golyóbis chakrából volt, így el tudtam nyelni, ezért csak a tenyerével vágott gyomron a ninja… na, igen, „csak”. Még így is úgy éreztem, mint akik mindjárt kiköpi egy-két belsõ szervét.

- Shinra Tensei! – Kiáltottam, amivel egy lökéshullámot küldtem felé.

Ez õt távolabb is küldte, de nem tudtam sokáig távol tartani. Berohantam a toronyba, föl a lépcsõn, közben megidéztem a tigrisemet, hogy az feltartsa. Ez nem tartott sokáig, de elég ideig ahhoz, hogy elérjem a legmagasabb szobát. Körbenéztem, és ha a sötét alakot nem is találtam meg, találtam valami mást. Öt fémkapszulát, benne valamit, ami talán segíthet a csatában. A nagymacskám nem tartotta fel sokáig a szõke ninját, ahogy számítottam.

- Add fel! – Mondta az, miközben egyre közeledett hozzám, én meg egyre hátráltam. – Harmad magaddal talán sarokba tudtál volna szorítani, de most egyedül vagy.

- Gondolod? – kérdeztem. – Szerintem viszont hatszoros túlerõben vagyok.

Elõször nem értette, de aztán meghallotta a háta mögött a lépéseket. Mikor odanézett, a fémkapszulák tartalma kilépett belõlük. Öt alak volt, mindegyikben ugyanolyan piercingek voltak, és mindegyiknek narancssárgára volt festve a haja, és mind ugyanolyan fekete, vörös felhõs köpenyben voltak. Általában hat szokott lenni az ilyenekbõl. Felteszem az utolsó az, amelyik a gazdájuk mellett fekszik a sírban. Az öt holttest mind más képességekkel bírt, amik mind az én egyik technikám volt. Én így már nem tudtam használni, kivéve a gravitáció irányítását. Pain öt ösvénye már az irányításom alatt volt.


(Balról a harmadik van Pain mellé temeve)

Az egyik, egy nagydarab elõrenyújtotta a kezét, amibõl rakéták nõttek ki. Ezek lángolva kilövésre készültek. Fordult a kocka: most az avarrejteki fogta menekülõre. Kiugrott az ablakon, ami pár másodperccel késõbb ripityára tört a robbanástól. Egy darabig zuhant a fal mellett, amihez aztán hozzátapadt, és így menekült meg a zuhanástól. Az épület falán a földig ereszkedett, és bevette magát az épületek közé, talán erõsítésért.

Én is utána ugrottam az öt holttest kíséretében, de mire leértünk, már túl késõ volt. Már nem találtuk sehol. Ellenben az emberek mind megálltak körülöttünk, és ránk kezdtek mutogatni.

- Pain-sama visszatért!

- Tényleg ez lenne Pain-sama?

- Csak õ tudja ezeket irányítani.

Odalépett hozzám egy ninja, akinek elég magas lehetett a rangja és így szólt:

- Pain-sama küldött téged, hogy az élünkre állj?  - Kérdezte.

Elõször rá akartam vágni, hogy nem, de aztán eszembe villant: „Miért is ne?”

- I… igen. Az én erõmet ugyanaz adta, mint Pain-ét. És ezzel az erõvel foglak védelmezni titeket.

Mindenki éljenezni kezdett. Nem hazudtam nagyot, így nem is éreztem magam olyan bûnösnek. Ez két hasznos dolgot adott nekem: hadsereget, és politikai hatalmat.